Place de la Concorde - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:10 pm ✥
✥ Today at 8:54 pm ✥
✥ Today at 8:30 pm ✥
✥ Today at 4:50 pm ✥
✥ Today at 4:46 pm ✥
✥ Today at 4:42 pm ✥
✥ Today at 4:34 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Place de la Concorde •• Szer. Júl. 19, 2017 8:49 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1404
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


SzerzőÜzenet

✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Vas. Aug. 27, 2017 8:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

- Lökött vagy. – hátrálok egy lépést összerezzenve a váratlan mozdulat hatására, igaz, amennyire nem számítottam rá, magam is meglepődtem, hogy sikerült egy halk kis kacajt kicsalnia belőlem ezzel a bolond válasszal.
- Biztos... Végül is, viszonyítás kérdése, kinek mi számít soknak. – adok igazat neki, ha itt nőtt fel és ezt szokta meg, akkor biztosan nem sok ez se... csak nekem, külföldi lánynak volt olyan kellemes meglepetés, amikor ide költöztem.
- Soha? – kérdezek vissza, amikor észreveszem, hogy felém nyúl, és bár erőt veszek magamon, hogy ne húzódjak el előle, azért megkönnyebbülésként veszem, hogy csak az egyik rakoncátlan tincsemet igazította vissza a helyére. Igaz, sok reményt nem fűzök hozzá, hogy sokáig ott is maradna...
- Irigyellek érte. – jegyzem meg csendesen, miután reflexszerű mozdulattal én is a már problémás hajtincs után nyúlok, megbizonyosodva arról, hogy a helyén maradt. Egykoron én is ilyen voltam, de olyan sok minden változott azóta, így korán sem vagyok biztos abban, mennyire lehet igaz rám a korábbi állítás, jelen helyzetben. Bár tekintve, hogy egyedül nekivágam egy teljesen ismeretlen országnak, kihívásnak talán ez sem utolsó.
- Ühüm. Szép motiváció, azt hiszem, több ilyen orvosra lenne szükség manapság, akik ennyire komolyan veszik a dolgukat. A többség olyan... fásultnak tűnik, vagy hogy is mondjam. – olyan érzése van az embernek, mint ha csupán futószalagon végeznék a dolgukat, azzal a céllal, hogy a munkaidő gyorsabban teljen, és nem azért, mert tényleg segíteni szeretnének. Ez pedig nagyon nem jó hozzáállás, ha az ember a gyógyításnak szenteli az életét.
- Lelőni...? – kérdezek vissza kissé elveszetten, mielőtt magyarázat gyanánt hogyan hozzá tenném, hogy – Nem rémlik, hogy láttam volna azt a filmet. – vallom be, még ha a címe ismerősen is cseng. Vagy az Hetedik érzék volt? Vagy ötödik? Nem, az ötödik az elem volt, nem érzék, biztosra veszem. Legalábbis ha Bruce Willisről van szó.
- Akkor tényleg nem lehetsz rossz ember. – mosolyodok el halványan, igaz, nem virág, de attól még tényleg nagy szépszerűségnek örvend. Aki pedig nem szereti, én mondom, ott valami gyanús!
- Nem, nem balett. – rázom meg a fejem, ahogy mellette sétálok – Ír sztepptánc. Michael Flatley neve ismerősen cseng? Talán ő a legismertebb képviselője Európában. – teszem hozzá érdekesség gyanánt, hátha így jobban sikerül behatárolni számára a műfajt. Nem egy balett, sőt, mondhatni teljesen más, de egyszerűen imádom, és nem csak az ír kötődésem miatt.

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Csüt. Aug. 31, 2017 9:06 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

- Jó nyilván rengeteg, de azt nem mondhatom, hogy basszus, lehet kábé fél évembe telne, mire felhívnék minden kávézót, mert az nem venné ki túl jól magát. Inkább bátran álljak egy dologhoz, és az benned is jó benyomást kelt, mint félve. Nem jó mindig a rossz dolgokra koncentrálni. - mondom bólogatva, majd mivel már jobban érzem magam sikerül egy félszeg, és egészen csábos mosolyt is rávillantanom. Na jó, ez biztos nem olyan, amitől hanyattvágja magát, de egyelőre nem is ez a célom. Na meg persze nem tudom, hogy vajon ez az énem mennyire is tetszik neki, vajon tetszene ha úgy alakulna? Tudná szeretni? Emlékeztetné arra a fiúra, akivel azon az éjszakán megbeszélte az összes álmát és vágyát, és akivel hóembert építhetett?
- Ugyan miért? Nem olyannak tűnsz mint akinek nincsenek vágyai és céljai... - mondom, majd lágyan visszaigazítom a kiugró tincset a hajában. Egy pillanatra dermedek csak meg, egy tizedmásodpercre, amit nem vehet észre. Egy rándulás a kezemben, egy illat az orromban, és a szívem akaratlanul is összerándul. Miért kínoz ez a lány, miért akar megölni? Mert sírba visz ez már bizonyos! Minden mozdulata, minden porcikája azt az estét juttatja eszembe, és azt a kihagyott másnapot, mikor nem értem oda hozzá, hogy találkozzunk.
Annyira sajnálom.... tényleg nagyon sajnálom!
- Hát, még messze vagyok attól hogy doktor legyek! - mosolygom, majd el is tátom a szám, mikor megjegyzi, hogy még nem látta a Hatodik érzék című filmet.
- Nem mondod komolyan!!!!! - mondom, majd megrázom a fejem.
- Hát ezt bűn kihagyni, pótolnod kell, nincs mese! Jó mondjuk nem tudom szereted e Bruce Willist, de én egészen bírom. Legalább is mikor nem csak embereket mészárló szerepben tündököl, és ebben a filmben hálistennek nem. Még évekkel ezelőtt láttam utoljára. Lehet be kéne szereznem... - morfondírozok magamban, majd immár el is döntöm, hogy biztos hogy Zoé az új kerékpár mellé egy Hatodik érzék dvd-t is be fog zsákolni!
- Sztepp tánc? - vigyorodom el, majd most esik le. Végül is vörös a haja, igaz Angliában találkoztunk, de oda nincs messze írország, és biztos ír felmenőkkel rendelkezik. Pedig az arca és a vonásai miatt némi orosz vonalat véltem felfedezni benne, de úgy látszik ez csak az én agyszüleményem.
- Na és miért lett vége? - kérdezem, majd kicsit sietősebbre veszem a lépteimet. Már kezd sötétedni, és a levegő is kezd lehűlni, azt pedig nem szeretném, hogy jégcsappá fagyjon.
- Vagy még láthatlak valamikor, valahol táncolni? Ha más nem hobbi szinten? - kérdezem, hiszen tényleg szívesen megnézném hogy táncol.
- Őt mindenki ismeri. Szerintem simán köztük lenne a helyed... - mondom lemondóan, hiszen tudom milyen az, mikor az ember elveszít valami olyat amit szeretett, mikor le kell mondania valami olyanról, ami mindennél fontosabb volt....

■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Pént. Szept. 01, 2017 9:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

- Ezzel nem igazán lehet vitába szállni, tényleg jobban hangzik. – igazat kell adnom neki, ezzel én is egyetértek, mármint ami a hozzáállást illeti. Nekem se ártana már megemberelnem magam, visszatérnem a régi énemhez, ami sokkal bátrabban és pozitívabban állt mindenhez... de ha egyszer olyan nehéz!
Legszívesebben visszakérdeznék, hogy szerinted? Elég csak rám nézni, vagy akár összehasonlítani magával. Őt előre viszik a cáljai, olyan elszánt, lelkes, kitartó, pörgős... én meg? Mint valami magába forduló csigabiga, akinek az egyetlen célja az, hogy minél jobban elkerülje az embereket.
- Akadnak, csak... tudod, milyen az élet, akár valami hullámvasút, és nehéz lentről szemlélni az elérhetetlennek tűnő vágyakat úgy, hogy épp hullámvölgyben vagy. – felelem csendesen, miután a helyére igazítja a szökevény hajtincsemet. Mondhatnám, hogy igazából az is célnak minősül, hogy minél jobban elsajátítsam a cukrász szakmát, de ezen túl... jó ideje inkább csak elvagyok a világban, mintsem olyan lelkesen szőnék terveket, mint egykoron.
- Ami késik, nem múlik. Minden nappal eggyel közelebb a cél felé, és egyszer majd odaérsz, nemde? – jegyzem meg a mentegetőzését hallva, ám amikor olyan nagyon ledöbben a megjegyzésemtől a hatodik érzék kapcsán, csak meglepetten pislogok.
- De, tényleg komoly... – válaszolok megszeppenve, némi hezitálást követően bólogatva a Bruce Willises kérdésre is, mert bár nem a kedvencem, de vannak olyan filmjei, amiket kedvelek. Végül pedig egy halvány mosollyal az arcomon hallgatom, mennyire odáig van azért az említett filmért. Nem tudom, hogy más hogy van vele, de van abban valami megható és magával ragadó, amikor valakinek ilyen szívügyére sikerül rátapintani, és csak mesél, mesél róla egészen átlelkesülve.
- Akkor ezek szerint ismered. – állapítom meg, legalábbis az arcára kiülő érzések eléggé erről árulkodnak, amikor pedig visszakérdez, csak hezitálok egy darabig, mielőtt válaszolnék.
- Egy baleset miatt. – mondom végül szűkszavúan, miközben mellette ballagok a járdán, de aztán valamivel később csak megered a nyelvem ismét – Az egyik próbán rosszul léptem, és kiment a bokám, szalagszakadás, zúzódás, meg társai, rá se bírtam állni, sőt, még gipszet is kaptam rá. És bár egészen szépen rendbe jött, de sajnos az hamar kiderült, hogy nem bírja már úgy a terhelés, mint előtte. – vonom be a történtekbe, amikor pedig visszakérdez, elgondolkozok egy pillanatra.
- Hobbi szinten még szoktam táncolni, nem olyan régen itt, Párizsban is találtam egy csoportot és lesz is valami fellépés, talán szeptember végén... Hogy pontosan hol, arra sajnos nem emlékszem, csak arra, hogy valami zenei fesztivál lesz. – vallom be, bár igaz, addig azért van még idő bőven. Az óráinkra azért mégsem invitálnám meg így ismeretlenül, de ha érdekli, akkor annak akár utána érdeklődhetek.
- Kedves tőled. Talán, ha másképp alakult volna, szép is lett volna, de így? – rázom meg a fejemet – Esélytelen. – sajnos – Te tudsz táncolni? – váltok inkább témát, mint hogy azon keseregjek, hogy mi lett volna, ha... mert sajnos nem csak a hivatásszerű tánc az egyetlen, aminek az elvesztése a mai napig fáj, elég arra a varázslatos december estére gondolni, aminek hiába vártam a folytatását oly sokáig, hiába.
■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Vas. Szept. 03, 2017 10:56 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

- Ezzel egyetértek, viszont én abban hiszek, hogy a pozitív hozzáállás igenis sokat segít. Ha örökké csak a negatívumokat látjuk, akkor az ember beleszorul a rosszba és inkább legyen egy hullámvasút az életem, mint hogy egy gödör legalján találjam magam, amiből nem tudok kimászni. - húzom el a számat, és tudom, baromi könnyű arról beszélni, hogy nézzük a dolgok jó oldalát, megélni ezt az egészet már annál nehezebb. HIszen én is nagyon sokat küzdöttem, sőt, harcoltam azért, hogy képes legyek felállni egy lehetetlennek tűnő helyzetből. Mégis ha azt vesszük, képes voltam bizonyos szintig a saját magam oldalára terelni ezt az egészet és talán az életem immár nem az ellenségem, hanem a barátom. És nem értem, hogy az a lány, aki egy évvel ezelőtt még annyira céltudatos volt, és magával ragadó... mi történt vele? Mi az, ami tönkretette az életét?
- Egyszer biztos Te is oda fogsz érni. - mosolygom rá, és szívem szerint órákig faggatnám arról hogy mit is szeretne.
- Figyelj csak Zoé, te mi az amit szeretnél? - szegezem neki az őszinte kérdést, és őszinte választ is remélek. Nyilván jó lehet édességek között mozogni, de valami célja csak van?! Egy saját cukrászda, egy saját márka... bármi amit szeretne! Igazából tőlem a húsvéti nyúlról is mesélhetne, hogy azt szeretne begyűjteni, én épp olyan odaadóan hallgatnám, mint azon a bizonyos éjjelen.
- Sajnálom! - mondom, majd a történetet hallgatva elkomorulok. Mindenkinek megvan a maga keresztje, viszont az pozitív, hogy sikerült valamelyest túllendülnie a dolgon.
- Nekem is volt egy balesetem. Tavalyelőtt karácsonykor. Majdnem egy évet voltam kómában. - mondom és bár nem szeretném a részletekkel terhelni, amiről hozzáteszem fogalmam sincs, mégis felhozom a témát, hátha a karácsony szó kivált belőle valamit.
- Egy kocsiban ültem, és elakadtam a hóban. Egy kis városon vezetett át az utam, ahol végül is együtt töltöttem az estét egy lánnyal. Mikor tovább indultam... akkor történt. Nem emlékszem, csak arra, hogy a dudát nyomom, hogy a fehér hó beterít mint egy dunna, és nem hallok semmit, csak a jóleső fekete némaságot. Életem legszebb estéje volt... - makogom, miközben tekintetemmel az övét keresem. Túl hülyén jönne ki, ha benyögném, hogy azt a csodás estét vele töltöttem. Mégis reménykedem abban, hogy szöget üt a fejében a mondandóm. Csak reménykedem abban, hogy nem felejtett el, hogy bár nem úgy nézek ki, mint akkor, mégis megláthatja a lelkemet ennek a testnek a legmélyén.
- Egyébként szívesen megnézném a fellépésedet Roisin... - bukik ki belőlem, és valójában észre sem veszem, hogy nem Zoé-nak szólítom. Csak reménykedem hogy nem tűnik fel neki az apró baki amit vétettem, és nem ijesztettem el magamtól.

■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Kedd Szept. 05, 2017 11:49 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

Csak hallgatom a másik szavait, és akármennyire tudom, hogy igaza van, képtelen vagyok hozzászólni, mert... már jómagam is ennek a bizonyos a görödnek az alján csücsülök, és akármennyire is tisztában vagyok vele, hogy ez így nem jó, és utálom ezt az állapotot, sajnos könnyebb kimondani azt, hogy na most kimászok, mintsem valóra váltani.  Pedig hányszor megfogadtam már, és hiába, eddig egyszer sem jártam sikerrel.
- Azt, hogy feltalálják az időutazást. – bukik ki belőlem a talán komolytalannak tűnő válaszom, mielőtt egy bocsánatkérő pillantást követően rendes válasszal szolgáljak neki – Magam sem tudom... persze, jó lenne megtanulni a szakmámat, és igaz, a siker annyira nem vonzz, de akár egyszer egy saját cukrászda is jó lenne... barátokat szerezni, egyszer családot alapítani, de... azt hiszem, előbb inkább szeretném megtalálni a helyem a világban. – teszem hozzá csendesen – Még nincs olyan rég, hogy ide költöztem. – mentegetőzök egy sort, holott nem csak az új környezet tehet arról, hogy ilyen elveszettnek érzem magam, csak a megannyi apró kirakós utolsó darabkája volt, amiből segítséget reméltem, de mégsem hozta el azt a várva várt lelki békét.
- Tényleg? Sajnálom. Biztos nem lehet egyszerű. – szólalok meg, és valahol elszégyellem magam, hisz ha úgy nézzük, az én problémáim eltörpülnek amellett, mint amit neki kellett átélnie, csak én nagyítottam fel őket ennyire. S ő, aki sokkal nagyobb tragédiát élt át, mégis jobban túllépett rajta, és valószínűleg sokkal teljesebb életet él, mint én, minden árnyéktól összerezzenve.
Csak hallgatom, ahogy mesél, miközben akaratlanul is eszembe jut, én hogyan töltöttem azt a karácsonyt. Halovány mosoly ül ki az arcomra, miközben figyelek, kimondottan viccesnek tartva az első néhány apró, véletlen egybeesést... Elvégre télen nem olyan ritka, hogy elakad az ember, igaz? Sem az, hogy pont egy kisvárosban, ahol amúgy sem igazán takarítják a havat, ám amikor az a bizonyos lány is megjelenik a történetben, a véletlen egybeesések sorozata egy szempillantás alatt vált át félelmetesen gyanúsba, a gyomrom pedig egy szempillantás alatt zsugorodik apró gombóccá.
Amikor pedig meghallom a keresztnevemet, azt, amit bár sokkal többet használok, ő mégsem ismerhetné, egy szempillantás alatt fagyok le, és hátrálok néhány lépést tőle, miközben riadtan, gyanakodva méregetem.
- Honnan tudsz minderről?! – követelek választ, miközben az agyam lázasan kutat valami elfogadható magyarázat után. Mégis, hogyan...? Szeretnék hinni a véletlenekben, de mégis képtelen vagyok, hisz kizártnak tartom, hogy azok után, hogy véletlenül elütöttem, most az is véletlennek bizonyuljon, hogy teljesen ugyanúgy telt az a bizonyos karácsony számára, mint ahogy velem is. Nem, ezt már képtelen vagyok elhinni, mégsem igazán tudom hová tenni a dolgot – hisz bár a történet túlságosan, szívszorítóan ismerős, az előttem álló fiú vonásai teljesen idegenek számomra. Ha próbál is közelíteni, amíg nem felel, én is megrögzötten tartom a köztünk lévő, legalább két méternyi távolságot.
- Ismerted...? Ismered Adamet? – kérdezem, mint az első lehetséges megoldást, ami eszembe jut. Számtalan gondolat cikázik a fejemben, arról az estéről, a fiúról, az előttem állóról, hiába próbálva csillapítani akár őket, akár a szívemet, ami olyan heves dobogásba kezdett, mint ha most futottam volna végig az utcán.

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Kedd Szept. 05, 2017 5:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

- Az időutazás jó móka lenne, én is élnék párszor a lehetőséggel azt hiszem. - mondom komolyan, majd el is mosolyodom. Elképzelni sem tudja, hogy mennyire szeretnék visszarepülni két évet, hogy újból átéljem azt, amit egyelőre nem tehetek meg. Ismét hozzáérnék, megcsókolnám, és elmondhatnám neki, hogy ő a leggyönyörűbb teremtmény a föld kerekén, de ezt egyelőre magamba kell tartanom.
Még akkor is, ha már vagyok olyan idióta hogy a balesetemről kezdek el pofázni.
- Hát igen, nem volt az... - nyugtázom a szavait, majd előhozakodom a közös múltunk jó pár darabkájával. Igazából azt gondoltam, hogy fel se fog tűnni neki a sok közös pont. Hogy nem veszi észre hogy tulajdonképpen ugyanarról beszélek, hogy túl sok a hasonlóság. Mondjuk nem is értem, miért hittem azt amit hittem. Talán mert a pszichológusi énem mindennél jobban azt akarta, hogy álljak elő ezzel az egésszel, hogy állítsam szembe a problémával, hogy toljam az arcába, és hogy legyen immár egy ténylegesen nehéz helyzet az életében, ami mellett a többi semmiség igazán apróságnak tűnik. Igazából nem szertném megbántani, nem akarok a lelkébe tiporni. Még csak fel sem szeretném szaggatni a sebeket, mert nem gondolom, hogy esetleg lennének sebek. Eltelt egy év, és nem keresett, már rég túl is lehet rajtam, a kettőnk dolgán. Valószínűleg csak én nem tudtam továbblépni. Mégis muszáj felhoznom ezt a dolgot, hogy szembesítsem, és mert önző módon mindennél jobban tudni akarom, hogy mi maradt meg belőlem benne. Hogy emlékszik - e még egyáltalán rám, hogy fontos volt-e neki ez az egész. Mert nekem nagyon is fontos volt! És talán őrültség ez az egész, de én egy év után is csak őt kerestem mindenhol, Angliai utazásra spóroltam és arra, hogy visszamenjek, végigjárjam azt a bizonyos útvonalat és megtaláljam őt megint! Hogy immár ténylegesen elraboljam a szívét, és ha kell magammal hozzam, vagy ha nem jön én maradjak ott vele! Álmomban sem hittem volna, hogy pont itt fogunk találkozni, és hogy emlékszik mindenre!
Szám szólásra nyílik, azonban a szavak bennrekednek a csodálkozástól.
Szívem hevesen kalimpál, majd kiugrik a mellkasomból és egyre jobban úgy érzem, hogy kevés az oxigén... kinn a szabadban...
- Én nem... - mondanám, hogy nem tudok erről semmit, de az hazugság lenne. Így inkább csendben maradok és hümmögök megállíthatatlanul és mérlegelem a helyzetet. Hiszen mit tehetnék? A keze után nyúlhatnék, magamhoz ránthatnám, megcsókolhatnám cseresznyeszín ajkát, hogy emlékeztessem milyen érzést vált ki belőlem, és hogy én milyen érzéseket piszkálok fel benne. Ehelyett kezem a magasba emelkedik, majd vissza is hanyatlik. Egy lépést hátrálok, és még mindig döbbenten nézek az arcára.
- Ismertem... nagyon is jól ismertem. De ő már halott. Egy évvel ezelőtt temettem el. Nem azért nem keresett téged, mert nem akart, hanem azért, mert azon az éjszakán, mikor hazafelé tartott tőled, autóbalesetet szenvedett. Az autója árokba sodródott és igaz hónapokat töltött kómában, a végén nem sikerült visszatérnie közénk. - hazudom a szemébe, és bár tudom, hogy nem túl férfias dolog ez az egész, mégis könnyeket csal a szemembe. És nem azért, mert annyira fájdalmas, hanem azért, mert talán ez a módja annak, hogy elengedjem a múltamat és valami egészen új életet kezdhessek. És mert ezzel a húzásommal immár ténylegesen megölöm magam előtte, és már nem nézhet rám úgy, mint annak idején - bár valószínűleg soha nem is tenné, hiszen a jelenlegi külsőm, nem egyezik meg azzal, akibe beleszeretett.


■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.* ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Pént. Szept. 08, 2017 9:37 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

- Én olyan sokszor azért nem. Egyszer mondjuk... vagy inkább kétszer, igen, az elég lenne. – pontosítok némileg, hisz mondhatni, két olyan hangsúlyos pontja volt az életemnek az elmúlt néhány évben, ami nagyban hatott a későbbiekre. Az egyik életem talán legszebb estéje, míg a másik a legrosszabb...
Az pedig már szinte kísérteties, hogy pont az előbbivel oly sok hasonlóságot mutató emlékét kezdi leírni nekem. Tavaly előtt, karácsony, hóesés, kisváros, és egy lány. A baleset kivételével félelmetes a párhuzam, abba pedig bele sem gondolok igazából, hogy a saját szemszögéből tüntette fel a dolgokat, miszerint így került kómába... csak elhátrálok és válaszokat követelek, megpróbálva valami elfogadható magyarázatot összerakni arra, hogy mi a manó ez az egész mégis? Vicc? Mert annak nagyon rossz!
Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor kimondja, hogy ismerte – és egy szempillantás alatt semmisülök meg, amikor közli, hogy meghalt. Csak állok, szótlanul, a kezemet a szám elé kapva ijedtemben, összetörten, miközben érzem, hogy a szememet marni kezdik a könnyek, egy pillanattal később pedig már az arcomon szánkáznak végig, utat keresve az államig. Ha Tristam közelíteni próbálna, csak megrázom a fejem és hátrálok, hogy inkább ne...
Bár eddig a démonaim miatt zavart a közelsége, most egyszerűen arról van szó, hogy nem vágyom arra, hogy egy idegen próbáljon meg vígasztalni, olyasvalaki, aki úgy sem tudja, hogy milyen veszteségről árulkodnak a szavai. Sírni sem szeretek mások előtt, mégis képtelen vagyok megálljt parancsolni a könnyeimnek, bele is telik néhány percbe, amíg sikerül magam legalább egy kicsit összekapni, a rajtam lógó ing ujjával megtörölgetni a szemeimet. Így is csurom víz vagyok, talán annyira nem feltűnő az a néhány könny, legalább a többi járókelő számára nem, igaz?
- Hol... hová lett... eltemetve? – préselem ki magamból a szavakat, félve, mint ha ezzel is elismerném, hogy Adam tényleg nincs többé – Szeretnék elbúcsúzni tőle. Ha már az életben nem tudtunk... – fáj belegondolni, hogy milyen sokáig vártam rá, hiába... hogy mindenféle mondvacsinált ötletet gyártottam arra, vajon miért nem jött el? Meggondolta magát? Elfelejtette? A szülei nem engedték? Közbejött valami? Arra azonban legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy azért, mert balesetet szenvedett, és kómában volt... mígnem meghalt. És hiába búcsúztam el tőle, mielőtt az utazás mellett döntöttem volna, most, hogy ismét felbukkant az életemben, még ha csak említés szintjén is egy ismerőse révén, olyan, mint ha sosem búcsúztam volna el...
- Sajnálom. Inkább menjünk, jó? – nem akarok kockáztatni, hogy ismét sírva fakadjak előtte, épp ezért is veszek erőt magamon, és indulok meg ismét... annyival előbb mehetek haza, és vackolhatom be magam a párnáim közé, hogy úgy zokogjam tele őket, ahogy senki sem szem- és fültanúja annak, hogyan hullok ismét darabokra.

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Szomb. Szept. 09, 2017 7:39 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

Távol álljon tőlem, hogy megbántsam. Tényleg.
Nem akarom szenvedni látni, mégis sikerül. Viszont mindezek ellenére, annak ellenére hogy ez az egész téma mindennél kínkeservesebb, valami ördögi és borzalmas módon mégis örömet okoz. Nem az, hogy bántom, hanem az, ahogy reagál. Tehát nem csak számomra volt fontos, nem csak én nem tudok túllépni azon a bizonyos éjszakán. Látom a szemében a fájdalmat, látom a könnyeket és egy pillanat nekem is elég ahhoz, hogy a szememet ellepjék a sós nedvek. Nem akarom kimutatni a fájdalmamat, hiszen mit mondhatnék ezzel kapcsolatban. Hogy engem bizonyos fokig még jobban megvisel? Hogy nem csak tőle kellett búcsút vennem, hanem az egész családomtól. Hogy nem köszönhetek az anyámnak többet, hogy nem ölelhetem meg az apámat és hogy soha többé nem hallom a hangjukat. Régen még képes voltam arra, hogy telefonon felhívjam a vezetékesünket, csak azért, hogy pár pillanat erejéig visszatérhessek hozzájuk, és hogy elfojtott hanggal elsuttogjam hogy téves hívás. Már nem mehetek az oly régi nyaralónkba, egy óriási távolság választ el tőlük, és én hiába eltelt már jó pár nap, képtelen vagyok őket kitépni a szívemből.
Kaptam egy másik családot, ez igaz, mellé egy jó nagy adag szeretetet, mégis semmi nem köt hozzájuk, ezt pedig ők is érzik. Vagy legalább is azt, hogy megváltoztam, hogy más lettem, hogy ez nem a szeretett fiuk, aki a baleset előtt volt. És hiába igyekszem, nem tudom magam otthon érezni ebben a testben, ebben a világban, mert számomra az otthont az a másik világ jelentette. A télen hóval borított ír hegyek, a nyáron zöldellő legelők, és az eső, mely mindig akkor kezdett el a legjobban szakadni, mikor az ember egyáltalán nem várta.
És most, ebben a helyzetben, mely mindennél kétségbeejtőbb ő az összekötő kapocs. Ő, aki már akkor elrabolta a sízvem, mikor megláttam, és tudom hogy hülyeség, én mégis ragaszkodom hozzá, az érzéshez, hozzá!
- Nagyon sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod... - hazudom, majd mikor észreveszem könnyeit kezem önkéntelenül is felé indul, majd mikor a fejét megrázza, lemondóan eresztem le azt magam mellé. Ujjaim ökölbe szorulnak, és komolyan mondom, ha van ott fen Isten, vagy bárki, aki ezt a gonosz tréfát űzi velünk, jó lenne ha valamit kezdene magával, mert egyszer elkapom és biztos hogy megverem. Hiszen inkább a halál méltósággal, mint ez a szenvedés itt a földön egy olyan testben, mely soha nem lesz a sajátom. Lehet hogy idővel fog változni a véleményem, azonban most még semmiképpen sem, és hiszem, hogy ezt soha nem fogom elfogadni, és soha nem is fogom magam túltenni a történteken.
- Angliában temették el, mert ott van a családnak egy nagyobbacska kriptája. - mondom halkan. Hogy honnan tudom? Onnan hogy egyszer már voltam ott. Nem bírtam ki és elmentem. Virágot vittem és órákat ültem a mellette lévő aprócska padon.
- Szeretnéd hogy elvigyelek hozzá egyszer? - kérdezem teljesen komolyan, hiszen van egy kis félretett pénzem, és csak egy szavába kerül, hogy előszedjem, és két jegyet foglaljak a legközelebbi járatra.
- Jó, menjünk.... - mondom egy sóhajjal kísérve és tudom, most nagyon is megöltem a hangulatot.
- Hazakisérlek! - indulok el mellette, majd várom, hátha valamit még mondana, hiszen szívesen meghallgatnám.
- Közel állt hozzád? - teszem fel a kérdést, mert nem bírom magam tűrtőztetni. Ha már lehet, akkor kifaggatom hogy tudjam, mi is a helyzet. Önző lennék és fasz? Lehet... és ezt jelen helyzetben vállalom...


■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Vas. Szept. 17, 2017 9:41 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

Valahol hálás vagyok érte, hogy miután megrázom a fejem, tudtára adva, hogy nem vágyom vígasztalásra, ő sem erőlteti a dolgot, tiszteletben tartva a kérésem, így pedig, néhány perc szünet elteltével ha teljesen nem is kapom össze magam, de legalább sikerül kicsit megemberelnem magam, hogy ne itt bőgjem szét az agyam az utcán, a szeme láttára. Azt majd, később, csak érjek haza.
- Én örülök neki. Mármint... nem a hírnek, hanem, hogy egyáltalán megtudtam. Sosem hittem volna, hogy pont Adam egy ismerősébe botlok. – hisz legyünk őszinték, miután minden szó nélkül eltűnt, olyan váratlanul, mint ahogy az életembe csöppent, nem sok esélyem lett volna, hogy rátaláljak. A keresztnevén kívül túl sok személyes adatot nem tudtam róla, olyat, ami alapján a nyomára bukkanhattam volna, így talán még a cukrászdában várakozásnak tűnt a legbiztosabb megoldásnak. S ha még ha találkoztam is volna egy hozzátartozójával, mennyi lett volna az esélye annak, hogy megtudjuk, van egy közös ismerősünk is?
- Angliában... azt hiszem, az logikus. – motyogom esetlenül, hisz azt tudtam, hogy angol, és a megannyi ábrándozásom közül, amiket a cukrászdában várakozva költöttem, minden előbukkant az ufóelrablástól kezdve, a költözésen át egészen odáig, hogy meggondolta magát – egyedül csak az nem fordult meg a fejemben, hogy azért nem jött el, mert meghalt. Mert... túl morbid húzás lett volna a sorstól, és reménykedtem benne, hogy ha meg is volt az oka annak, hogy nem jött, azért boldog valahol...
- Nem. Vagyis... inkább meg tudnád adni a címet? –  kérdem esdeklő tekintettel, ha nem is pontos címet, de ha egy kisebb városban található a temető, akár a település neve is elegendő – Néhány hét múlva úgy is hazautazok Angliába, meglátogatni a szüleimet. – teszem hozzá, az pedig azt hiszem, hogy már ebből is kikövetkeztethető lehet, hogy ekkor szeretném azt a kisebb kitérőt is megejteni. Mennék én szívem szerint most azonnal, de sajnos nem ilyen egyszerű, sem munka, sem más okokból, így akármilyen nehéz is, de azt a néhány hetet kénytelen leszek kivárni.
- Jó, menjünk. – veszek egy nagy levegőt, még bólogatok is mellé, ahogy el is indulok Tristam mellett lépdelve, mint valami robot. Legalább haladunk, még ha a gondolataim már rég máshol kalandoznak.
- Várj, de... biztos, hogy jó ötlet? – lassítok a lépteimen, miközben bizonytalanul felé férdulok – Megsérültél. Nem lesz bajod? Nem szeretném azt se, hogy a sok gyaloglástól rosszabbul legyél. - hisz nem meglepő sérüléseknél, hogy ideiglenes javulás után még inkább romlik a beteg állapota... és igaz, most nem tűnik úgy, mint akinek különösebb baja van, leszámítva azt a puklit a fején, de ha két utcával később elkezd szédülni meg hányni, azzal nem leszünk előrébb, legyen akármilyen kedves gesztus is tőle, hogy felajánlotta. Egy szó mint száz, az ő válaszától függ, hogy az ő házuk felé folytatjuk az utunkat, vagy a következő mellékutcánál irányt váltunk az én albérletem felé.
A kérdését hallva viszont nem tudom hirtelen, hogy mit is felelhetnék, nem is válaszolok egyből, csak némi hezitálást követően, miután kicsit átgondoltam magamban a választ.
- Erre nem olyan könnyű válaszolni. – felelem végül csendesen, miután elmorzsolok néhány újabb könnycseppet a szemem sarkában – Igazából csak egyszer találkoztunk. És... valószínűleg közel sem ismerem annyira, mint a többi ismerőse, de... – de más szempontból meg szeretném azt hinni, hogy jobban ismertem, mint bármelyik másik ember – Mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy igen. – bólintok végül. Közel állt hozzám, még ha abban nem is lehetek biztos, hogy visszafelé is hasonló volt-e a helyzet.
- Mesélsz róla? – kérem óvatosan, mielőtt ismét megszólalhatna. Lehet, hogy Adam már nincs többé, és keveset tudtam róla, de ettől függetlenül érdekel, hogy milyen ember is volt. S kitől tudhatnám ezt meg, ha nem egy ismerősétől? - Bármit. Milyen volt gyereknek, honnan ismertétek egymást, vagy bármit!

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Kedd Szept. 19, 2017 11:50 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

Nem kellett volna csak úgy elmondanom neki hogy mi is történt velem. Hagynom kellett volna időt arra, hogy megismerjük egymást, hogy bízzon bennem, és akkor talán nem okoztam volna fájdalmat. És bár undorító dolog amit érzek, mégis valahol örömmel tölt el, hogy látom a könnyeit, hogy megviseli a dolog. Mert ez egyet jelent azzal, hogy ha csak egy kicsit is de fontos voltam és ő sem tudott túllépni rajtam. Ez pedig mindennél fontosabb. Akarom hogy sajnáljon, hogy hiányozzam, hogy visszasírja az elmúlt év minden boldog pillanatát, és bár már nem ugyanaz a test öleli körbe lelkemet, mégis groteszk módon jólesik hozzákapcsolódni és általa visszamenni arra a havas, decemberi éjszakára.
- Ha tudnád, mennyit kerestelek... - bukik ki belőlem, és vágyakozással teli tekintetemet az arcára függesztem. Kutattam utána, és fogalmam sem volt arról, hogy ha meg is találom mit fogok neki mondani, hogyan hozakodom elő azzal, hogy már más vagyok, azonban ez a helyzet most annyira adta magát, hogy nem is kell túl sok hazugságon törni a fejemet. Hiszen a lényeget mondtam, és az igazságot. Adam, a másik felem, a testem meghalt, és ez vagyok immár, egy teljesen új személyiség.
- Már tudnod kellett volna róla jóval hamarabb, csak nem adtál meg semmilyen elérhetőséget neki. Még aznap mikor visszaindult a családjához felhívott telefonon és elmesélte, hogy milyen csodálatos lánnyal töltötte a karácsonyt... - kezem eközben arcához ér, lágyan simítok végig a szemébe hulló vöröslő tincsen. Kedves gesztus egy ismeretlentől, aki mégis mindennél közelebb áll hozzá, és aki mindenkinél jobban átérzi a hiányát Adamnek. Hiszen meghaltam, elveszítettem önmagamat. Nem csak ő gyászol, hanem vele együtt én is, és ha lehetne, akkor az egészet visszacsinálnám. Inkább kivennék egy szobát abban a poros kisvárosban, aludnék a kocsiban, vagy bármit megtennék, csak hogy ne kelljen elindulnom, és ne veszítsem el se őt, se magamat. És így belegondolva, meg elismervén, mennyit is veszítettem, szívem szerint csak magamhoz vonnám. Kezemmel lágyan karolnék át a derekán, és magamhoz szorítanám úgy, hogy fejemet a vállgödrébe fúrhassam. Beszívnám illatát, hajának karácsonyi aromáját és elmorzsolnék pár könnycseppet azért, mert ennyire igazságtalan az élet.
- Persze, hogy megtudom adni... - veszem el a kezem a hajáról, majd a zsebembe túrok, hátha találok benne egy papírt, ám a kísérlet csúfos kudarcba fullad.
- Ha esetleg van nálad egy papír és toll, felírom. Most is akár, vagy ha hazakísértelek, hozol ki egyet... - bólogatok helyeslőn, majd lassú tempóban elindulok mellette az úton. A fejem már nem fáj, a szédülésem is alábbhagyott, ez pedig egészen jó jel. Talán már túlélem az éjszakát. Mondjuk az bizonyos, hogy aludni nem fogok, hanem éberen fogok hánykolódni és a plafont bámulni. És semmi másra nem fogok tudni gondolni csak rá, a hajának illatára, és a szeplőire.
- Nem lesz gond, ne aggódj. Már nem szédülök. - mondom neki, majd haloványan rámosolygok. Mennyire aranyos, hogy még ilyenkor is másokért aggódik.
- Te is közel álltál hozzá. - felelem teljesen komolyan, és bár tudom, hogy most teljesen komolynak kellene lennem, mégis a gyomrom tájékán millió lepke indul útjára, és testemet elönti a melegség. Hiszen ő is pont úgy vélekedett rólam, mint én róla, és ha nem történt volna meg az a baleset, biztos hogy már rég egy párt alkotnánk. És bár eltelt sok idő, és nem is vagyok ugyanaz, ez az apró mondat felhívás keringőre. Kell nekem, meg akarom hódítani, szeretni akarom!
- Hát... mire vagy kíváncsi? Gyerekkorunk óta voltunk a legjobb barátok. Nagyon jó srác volt. Figyelmes, kedves az emberekkel és mindig határozott céljai voltak... - mondom megállás nélkül és próbálok arra összpontosítani, hogy csak ne álljak le, ne gondolkodjak, hiszen el kellene süllyednem a föld mélyére, amiért így beszélek magamról, és amiért hazudok neki úgy, mintha csak ez lenne a természetes.
- Szomszédok voltunk, aztán jóban lettünk. Azt hiszem nyolc éves lehettem. Volt egy nagyon menő biciklije, én pedig ki akartam próbálni, mert anyámék csak gördeszkát vettek nekem, így nem is tudtam hogyan kell tekerni, vagy épp megtartani az egyensúlyom. Ő segített megtanulni... - mosolyodom el, miközben felidézem, ahogy Troyt, a szomszéd kis srácot megtanítottam bicajozni. Igaz fél évvel később elköltöztek, mégis ez most egy jó lehetőség, hogy valami olyat meséljek, aminek egy kicsit legalább köze van hozzám.

■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.* ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Kedd Szept. 19, 2017 2:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

- Igen? – kérdezek vissza meglepetten, egészen kizökkenve az aktuális gondolatmenetből. Hisz már az is elég újdonság volt számomra, hogy akadt egy közös ismerősünk, de az, hogy még keresett is... kezd olyan érzésem lenni, mint ha valami kalandregénybe csöppentem volna akaratom ellenére.
- Mert nem számítottam rá, hogy sosem fogom látni többet. – felelem némi bűntudattal, hisz ha tudtam volna... de aztán eszembe jut, hogy ha tudtam volna, hogy ez fog történni, azt sem engedtem volna, hogy egyáltalán autóba üljön! És ragozhatnánk még a végtelenségig, de sajnos azok sem fogják már soha visszahozni az életbe, így nem is emésztem magam tovább miatta.
Ha más helyzetben próbálna meg az arcomhoz érni, valószínűleg már ismét legalább három lépés távolság lenne közöttünk, így azonban, még mindig a gyász okozta sokkhatás alatt állva nem ellenkezek különösebben, csak felé emelem bánatos tekintetemet, mint ha kételkednék a szavaiban. Tehát mesélt neki rólam? Valószínű, hisz egyébként hogyan is kereshetne? De ekkor az eszembe ötlik a felismerés, és a másodpercnek töredéke alatt sápadok le.
- Ha autóbalesetben sérült meg... és aznap este beszéltetek telefonon is... kérlek, mondd, hogy nem akkor, vagy azért történt a baleset. – csuklik el a hangom, ahogy akaratlanul is egy gondolat kavarog a fejemben – mi van, ha nem is közvetlenül, de miattam halt meg? Ha én is közelebb segítettem hozzá? Hisz ha vezetés közben telefonált, úgy az útra sem tudott olyan jól koncentrálni télen, amikor amúgy is sokkal könnyebben következik be a baj a jeges és csúszós utakon...
A toll és papír említésére szinte reflexből nyúlnék az övemhez, mire kapcsolok, hogy nem a cukrászdában vagyok, és amúgy sincsenek nálam a szükséges dolgok, mint amikor rendelést veszek fel... igaz, ha kéznél lennének, valószínűleg akkor sem lennének már alkalmasak az írásra, miután megmártóztam a szökőkútban.
- Attól tartok, hogy nálam sincs. – és mondanám, hogy akár a telefonomba is beírhatja, de szégyen vagy sem, annyira nem használom otthonosan, így félő, hogy nem találnám meg később. A telefonálás még oké, meg a netezés, de a többi funkcióit nem igazán használom ki, hogy őszinte legyek. Tehát majd otthon... csak ne felejtsem el!
- Jó, de ha mégis... akkor szólj, rendben? – hiába, nem vagyunk egy súlycsoport, és sem azt nem akarom, hogy rosszabbul legyen, miután elütöttem, sem azt, hogy nekem kelljen bénáznom vele – utóbbi is csak azért, mert nem vagyok túl jó elsősegélyből, és ha rosszabbodna is az állapota, maximum segítséget tudnék hívni hozzá.
A kis bókra egészen elpirulok, még úgy is, hogy csak más gondolatait közvetíti.... de azok után, hogy meddig vártam, hiába, és már szinte minden létező magyarázat megfordult a fejemben, mégis ez az első igazi visszajelzős Adamtől a találkozásunkról – és még fájdalmasabb annak tudatában hallani, hogy már nincs köztünk. Ismét érzem, hogy a könnyek marni kezdik a szemeimet, így mielőtt még ismét elpityerednék, inkább Tristamot kezdem faggatni, hogy meséljen valamit róla, milyen volt? Bármit, tényleg, csak ne nekem kelljen, érzelmektől elcsukló hangon. Bármit, amit ő fontosnak tart megemlíteni róla, vagy akár egy kedves emléket.
Miközben mellette ballagok, mutatva az utat, akaratlanul is próbálom magam elé képzelni az elhangzottakat, néha-néha Tristre pillantva, miközben azon dilemmáztam, vajon milyenek lehettek annyi idős gyerekként? Egy újabb dolog, amit sohasem fogok már megtudni.
- És pont egy biciklis emlék? – szólok hozzá magam is a témához, ami ha viccesnek nem is feltétlenül az, de megmosolyogtató a ma történtek fényében – Már csak egy valamit nem értek... – lassítok a lépteimen, miközben próbálom felidézni a korábban hallottakat.
- Azt mondtad, hogy karácsonykor volt baleseted... pont akkor, amikor Adamnek is. Eddig azt hittem, hogy valahol felvett téged és együtt mentetek tovább, de az előbb azt mondtad, hogy aznap este beszéltetek telefonon is, igaz? – kérdezek vissza némi megerősítést várva. Hisz mikor máskor beszélhettek volna, ha Adam tényleg kómába esett utána, és fel sem ébredt? Így viszont egyre zavarosabb a kép számomra... mindketten egyszerre utaztak a szüleikhez? Vagy csak füllentett, hogy kiderítse, tényleg én vagyok-e az? És ha már itt járunk...
- Hogyan sikerült felismerned Adam leírása alapján, ha még a keresztnevemet sem árultam el? – nem rémlik, hogy Adamnek valaha is említettem volna, hogy a második keresztnevem a Zoe, mert nem szoktam használni, ahogy Tristamnak pedig pont, hogy csak azt említettem. És igaz, a vörös haj, alacsony termet és a szeplők egész karakteres vonások, de annyira talán még sem, hogy ennyi alapján felismerhessen valakit. Így hát amíg bővebb magyarázattal nem szoltál a kérdéseimre, addig nem is vagyok hajlandó tovább menni vele. Igaz, azt sem tudom, mihez kezdhetnék, ha bebizonyosodna, hogy becsapott...

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Kedd Szept. 19, 2017 4:10 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

- Ez a sztori túl komplikált és azt hiszem hülyén is hangzik.... - mondom, és húzom össze a szemöldökömet, hiszen most muszáj vagyok valami óriásit hazudni azért, hogy ne ijesszem el teljesen.
- Mikor hazaindult, akkor a kocsiban ülve felhívott. Mikor beszéltünk akkor nem vezetett épp. Én a szüleivel együtt vártam rá, mert már egy jó ideje le volt beszélve, hogy találkozni fogunk. Én akkor már túl voltam a nálunk megszokott karácsonyi vacsorán. Felhívott, váltottunk pár szót, beszélt a szüleivel, majd elindult. Azzal a bizonyos kocsival akkor találkozott, mikor már nem telefonált. A kamionos nem vette észre, és lesodorta az útról a kanyarban.
Adam volt a hibás, mert valami elterelte a figyelmét. A rendőrség nem tudta megmondani mi volt az, én sem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy hogyan történt. Nekem nem volt balesetem. Leszámítva a sokkot, amit akkor este kaptam. Hiszen elveszítettem a legjobb barátomat.
- mondom, majd megállok én is. Fejemet a földre szegezem a tekintetemmel együtt, kezem az orrnyergemre vándorol, és lágy nyomással igyekszem kicsit megmaszírozni azt, hogy ezzel is elűzzem a könnyek áradatát.
- Akkor megfogadtam, hogy meg fogom találni azt a lányt. Biztos szánalmasan hangzik, de én tényleg a legjobbat kívántam neki. Nem vadászok vörös hajú lányokra, viszont mikor eltemettük elutaztam abba a városba, ahol laktál és dolgoztál. Érdeklődtem, és tudtam, hogy te vagy az. Azt is tudtam, hogy eljöttél onnan... viszont itt már nem találtalak meg. A biciklid elé nem direkt ugortam. Ez tényleg csak a sors volt. És teljesen egyértelmű volt hogy te vagy az, mikor megemlítettem a karácsonyt és a balesetet, minden az arcodra volt írva, ennél biztosabb abban sem lehettem volna, mint hogy férfi vagyok. - húzom el a számat, majd túrok idegesen a hajamba.
- Természetesen szíved joga úgy dönteni, hogy innentől kezdve nem is állsz szóba velem. Hiszen nem mondtam el a teljes igazságot. - mondom és tényleg sajnálom, mint ahogy azt is, hogy tulajdonképpen most sem valós dolgokat állítok. Fontos volt az a régi világ számomra, még most is az. Nem tudok szabadulni a régi idők képeitől és vannak dolgok amiktől pláne nem akarok. Nem akarom őt elfelejteni, a múltat sem szeretném. Már jó pár embert kénytelen voltam elengedni, őt legalább hagy ne kelljen. És ha ennek ez az ára, ám mindent megteszek ezért. Hiszen nem mondhatom el neki a teljes igazságot. Teljesen idiótának hinne. Azt hinné klinikai eset vagyok, és nyilván nem is lepődnék meg ezen.
- Mit gondolsz, veled sétálhatok még, vagy húzzak el inkább? - szegezem neki a kérdést, azonnali választ várva.

■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.* ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Kedd Szept. 19, 2017 8:42 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

- Valóban? Akkor elmondanád, hogy hogyan is volt ez az egész? – kérdezek vissza, nem azért, mert annyira fel akarom idézni benne a gyerekkori barátja halálának körülményeit, inkább, mert számomra kuszálódott össze a sok információ, és ha valamivel, hát legalább ebben szeretnék biztos(abb) lenni és nem csak félinformációkból építkezni, pláne azok után, hogy milyen sokáig semmit sem tudtam.
- Édes istenem. – szörnyedek el, amikor meghallom, hogy milyen baleset is volt az a bizonyos, nem csak egy szimpla árokba csúszás, hanem egy kamionnal ütközött? Ebbe még belegondolni és szörnyű, nem hogy átélni, ám akármilyen megrázó is ez az egész, én akartam hallani... és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis érdekel, hogy hogyan is történt. Hogy miért? Azt magam sem tudom pontosan, talán így könnyebb lesz elengedni? Búcsút venni Adam emlékétől?
Csak apró hümmögésekkel és bólintásokkal reagálok néha Tristam szavaira, egészen addig, amíg amíg meg nem említi, hogy a városomba is ellátogatott, mert akkor ismét némi meglepettség rajzolódik ki a vonásaimon. És így már az sem meglepő, hogy felismert, hisz nem egy nagy város, ráadásul ha tényleg kérdezősködött, nem tartom kizártnak, hogy akár valaki fényképet is mutathatott rólam.
Mindezek után pedig már a többi is olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, hogy szinte már elszégyellem magam, amiért fel mertem tenni a kérdést. De mégis honnan tudhattam volna mindezt, anélkül, hogy mondta volna? Így legalább a paranoiám is megnyugszik kissé...
- Így már azért teljesebb a kép. Már csak azt nem értem, akkor miért mondtad, hogy neked is baleseted volt, amikor megemlítettem az enyémet? – beheti akár költői kérdésnek is, ez esetben úgy könyvelem el magamban, hogy csak valami füllentés volt azért, hogy kiderítse, tényleg én vagyok-e az a bizonyos lány... és úgy tűnik, igen. Ami pedig azt illeti, hogy kikre vadászik, vagy kikre nem, azt inkább hagyjuk...
- Semmi gond, legalább tisztáztuk. – legyintek fáradtan a szavaira, s bár van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem a teljes igazság, de egy szóval sem hibáztatom érte. Hisz idegenek vagyunk egymás számára, és miért is tárnánk fel minden (sötét) titkunkat olyasvalaki előtt, amit még a legközelebbi hozzátartozóink elől is titkolunk?
- Ne menj, kérlek. – szólalok meg végül, hiszen sajnálnám, ha mindezek után csak úgy lelépne, pláne, mert mondhatni, az egyetlen összekötő kapcsom Adammel, ha úgy nézzük... Ha pedig nincs más, amit mondani akarna, akkor lassan indulok is tovább.
- Kérhetnék tőled valamit? -  gyűrögetem zavartan az ing ujjait – Az előbb említetted, hogy elkísérnél, ha meglátogatnám a sírját. Még mindig áll az ajánlatod? – kérdezem félénken, majd reményeim szerint, ha igennel válaszol, ki is egészítem egy apró kis információval – Arra gondoltam, hogy ha már ott vagyok, szeretném a szüleit is meglátogatni. – és elég hülyén venné ki magát, ha csak úgy a semmiből beállítana egy vad idegen magyarázkodni nekik, nem igaz? Nem úgy, ha a család egy régi barátja is ott van...

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Pént. Szept. 22, 2017 12:52 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

- Nem voltam biztos abban, hogy te vagy - e az, így muszáj volt valamivel kiugrasztanom azt a bizonyos nyulat a bokorból... - sütöm le a szememet, miközben kibököm a világ legnagyobb hazugságát. Mert ez az egész egy nagy hazugság. Az életem egy nagy hazugság, és minden, amit neki mondok szintén. És ahogy a szavak kibuknak belőlem úgy érzem, hogy egy láthatatlan inda fonódik a testem köré, a torkom köré, és én egyre kevésbé kapok levegőt. Az oxigén lassan kezd kiürülni a tüdőmből és én már csak az utolsó rángásokra vagyok képes, hátha ez majd ad annyi erőt, hogy ezeket a fojtogató dolgokat lerázhassam magamról.
- Jó, akkor nem megyek! - egyezek bele a maradásba, és arcomra egy halovány, ám mégis hálás mosoly kúszik. Hiszen simán elküldhetett volna a fenébe, simán mondhatta volna, hogy takarodjak, és mégis! Mégis maradásra ösztönöz, ez pedig engem is arra sarkall, hogy maradjak vele, és hogy ne lépjek ki az életéből attól függetlenül se, hogy mennyire elítélendő minden mondatom és tettem vele szemben.
- Persze hogy elkísérlek! - vágom rá egyből, majd akad el a szavam, amikor kimondja azt, amire álmaimban sem gondoltam. Hát jó, az még úgysem most lesz, még van addig időm valamit kitalálni. Hiszen nem állhatok oda anyámék elé, nem mondhatom nekik, hogy én vagyok Adam legjobb barátja, hiszen ahhoz az kéne, hogy ismerjenek, vagy legalább egy karácsonyt együtt kellett volna töltenünk. Én azonban végig itt éltem Párizsban, a szüleim soha nem költöztek el innen, és ami még ennél is rosszabb, nem voltam ott azon a bizonyos estén. Vagyis ott voltam, csak akkor még Adam testében, és tökéletesen emlékszem arra a pillanatra, mikor szembetaláltam magam azzal a bizonyos kamionnal.
Épp a telefonomat nyomkodtam, és tényleg nem az útra koncentráltam. Anyámnak írtam sms-t azzal kapcsolatban hogy ne aggódjon, már úton vagyok, és hogy csak elakadtam. És akkor először beszéltem, írtam neki valakiről, hiszen ha volt is barátnőm soha nem hoztam túlontúl nyilvánosságra, soha nem voltak annyira fontosak, hogy említést tegyek róluk. Kivéve Roisin.
Róla írtam abban az sms-ben, hogy ő volt a legszebb karácsonyi ajándék az életemben, és hogy szerintem ő az a lány, akivel az életemet is le tudnám élni.
Ha kellene még mindig fel tudnám idézni ennek az üzenetnek minden egyes sorát. Mint ahogy azt is, miket mondtam, vagy épp miket tettünk azon az éjszakán. Romantikus lennék? Csak pont annyira amennyire kell, de az biztos, hogy soha nem éreztem még ehhez hasonlót, és ha arra kérnének magyarázzam meg mi ez, nem lennék rá képes. Mint ahogy azt sem tudnám elmagyarázni hogy miért is dőlnek belőlem a hazug szavak, hogy miért hiszem, hogy majd így fogom magamhoz kötni, és hogy hogy hihetem, hogy sikerül ebből a helyzetből jól kijönnöm.
- A szüleit? - kérdezek vissza értetlenül.
- Miért akarod meglátogatni őket? Hiszen nem igazán van hozzájuk közöd... bocsáss meg! - teszem hozzá gyorsan, csak hogy érezze nem bántani akarom, hanem tényleg érdekel. Hangomban kíváncsiság bújkál és értetlenség, hiszen tényleg nem érem még Adamként sem, hogy miért akarna velük találkozni.
- Csak nem értem, hogy mi köze van a családnak hozzád... mármint nem ismered őket, biztos úgy gondolod hogy jó ötlet sebeket tépni fel? - szegezem neki a kérdést, hiszen itt most arról lenne szó. A gyász még ennyi idő után is elég nagy úr tud lenni, nem biztos hogy rég eltemetett emlékeket kellene feléleszteni...

■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Roisin Zoe Carvey tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Szer. Okt. 04, 2017 11:58 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

- Aha... hát, sikerült. – adok igazat neki, mert mit szépítsünk, egyszerűbben talán nem is tehette volna... vagy gyorsabban? Eredményesebben? Hatásosabban? Az meg más téma, hogy a frászt hozta rám vele, de legalább már kiderült, hogy mégis mi ez az egész, még ha nem is a legegyszerűbb módon.
Hálás mosollyal az arcomon aprót bólintok, amikor biztosít a maradásáról, majd meg is osztom vele azt a hirtelen támadt ötletemet, ami most pattan ki a fejemből, még frissen melegében, az pedig, hogy ilyen lelkesen mond igent a félve feltett kérdésemre, pláne némi bátorságra ösztönöz.
- Igen, őket... miért? – kérdezek vissza óvatosan, és az arckifejezéséből látva azt hiszem, már egyértelmű, hogy nem lelkesedik annyira az ötletést, amennyire én magam, ettől pedig egy kissé el is bizonytalanodok. De csak egy kicsit, hisz hirtelen támadt ötlet, s ez még tényleg annyira a jövő zenéje, változhat is még addig, mire odáig jutunk.
- Hozzájuk nincs, az igaz, de a fiukhoz volt. – felelem tökéletes természetességgel, mint ha ezzel mindent megmagyaráznék, de amikor Tristam ennek ellenére tovább erősködik, csak sóhajtok egyet, megrázva a fejemet.
- Úgy gondolod, hogy ez a sebek feltépése lenne? – kérdezek inkább vissza, bár ha nem így gondolná, valószínűleg nem is mondta volna – Igaz, túl sok mindenkit nem veszítettem még el életem során, olyat, aki közel áll volna hozzám, de amennyire tapasztaltam, az embereknek segíteni szokott a gyász feldolgozásában az, ha beszélhetnek az... elhunytról. – és ha úgy nézzük, számomra, aki csak most értesült a történtekről, sokkal frissebb ez az egész, mint a szülei számára. Mindenesetre ezen most nem fogunk összeveszni, így akárhogy is vélekedik erről az egészről a másik, csak csendesen elengedem a témát, hisz nem a rossz szándék vezérelt, s ahogy már korábban is, most is úgy gondolom, hogy a jövő van annyira képlékeny, hogy meglássuk, mit hoz a későbbiekben.
- És meg is érkeztünk... – lassítok a lépteimen az egyik épület előtt, majd már elő is kapom a táskámat, hogy megkeressem a kulcsaimat, amik női táska lévén hűen rejtik a galádul rejtőzködő fémdarabokat.
- Köszönöm, hogy elkísértél, és sajnálom még egyszer, hogy elütöttelek. És... lehet, hogy nem illik ilyesmit mondani, de annyiból viszont örülök, hogy erre az egészre fény derült. – vallom be kissé félve, majd hacsak nincs kifogása ellene, akkor az ingjéből is kibújok, hogy visszaadjam – amennyiben ragaszkodna hozzá, hogy maradjon, úgy meg majd legközelebb visszaszolgáltatom... És lévén, ha megyek Angliába, valószínűleg ő is jönni fog, így végül itt lent, a kapu előtt veszek búcsút tőle, mielőtt felsietnék a lakásomba. Azt meg ki gondolta volna, hogy bár elérhetőséget nem cseréltünk, hamarosan úgy is egy újabb ismerőssel fog bővülni a Facebook-os fiókom?


|| Ha már úgy is beszéltünk róla korábban, akkor ezt annak fényében zárósra vettem, úgy is tart már egy ideje... És ha gondolod, akkor majd kezdhetünk valami újat helyette, akár az angliai látogatást, akár másikat A játékot pedig köszönöm! iloveu Nem tudom, szeretnél-e még írni rá, de amennyiben nem, úgy kérnél a helyszínre zárást?

■ ■  Hymn for the Missing  ■ ■ credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
69
● ● Posztok száma :
Daria "Dasha" Sidorchuk
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Vas. Nov. 05, 2017 5:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Roisin && Tristam

- Nem akartalak megijeszteni, sajnálom. - mondom a lánynak, és tényleg sajnálkozó pillantással nézek az arcára, arra a csodálatosra. Valamit mondanom kellett és bár nem erősségem a hazudozás, és távol is áll tőlem, valahogy mégsem tudom magam teljesen rosszul érezni magam ettől. Muszáj voltam mondani valamit, és akkor, abban a pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Az már csak hab a tortán, hogy édesen felajánlja, hogy elkísér a szüleimhez, vagyis Adam szüleihez, azonban egyrészt képtelen lennék találkozni velük anélkül, hogy ez ne tépne fel bennem millió sebet, és el sem tudom képzelni mit mondanék, mivel magyaráznám meg ki is vagyok, mikor szinte minden szavam a kapcsolatunkkal kapcsolatban hazugság volt. Nem voltam én a szomszéd srác, nem nőttünk fel együtt... hogy is lehetett volna ez igaz, mikor én vagyok ő, és ő már nincs többé??
- Lehet, hogy közöd volt a fiúkhoz, de ... igen, pontosan ezt gondolom. - bólogatok, mikor előhozakodik a kérdéssel, hogy tényleg így gondolom-e. Hát egy francokat. Biztos vagyok abban, hogy anyám imádná, hogy apám oda lenne érte. Megmutatnák az összes gyerekkori fotómat, mindent amin csak rajta vagyok, és együtt sírnának és nevetnének, miközben elmesélnék életem legkínosabb pillanatait, vagy épp a legboldogabbakat. Ettől a felismeréstől pedig összeszorul a szívem.
Szeretném még egyszer látni őket, beszélni velük! Megfogni anyám kezét, elmondani neki, hogy nem lesz semmi gond és hogy jól vagyok. Megváltoztam, de én még én vagyok ettől, még akkor is, ha külsőleg semmi nem emlékezteti a fiára.
Életem legnehezebb beszélgetése lenne, könnyekkel tűzdelve, ahol bevallom valószínűleg úgy zokognék mint egy gyerek. Hiszen mindennél jobban szeretném visszakapni az életemet, azt, ami már soha nem lehet az enyém!
Lassan megérkezünk Roisin lakásához, én pedig kényelmetlenül nézegetem a cipőm talpát. Nehéz az elválás mindig, őt pedig úgy érzem, ma másodjára veszítem el. Annyi az öröm az egészben, hogy már legalább tudom hol lakik, hol dolgozik és nagy valószínűséggel a nyomára bukkannék bármi is történne.
- Igazán nincs mit. - felelem mosolyogva. Örülök hogy az élet az utamba sodorta. És remélem nem csak erre a pár percre.

■ ■ Zene ■ ■ Köszönöm a játékot! :* ■ ■credit



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
40
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Vas. Nov. 05, 2017 6:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1404
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Vas. Nov. 05, 2017 8:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund
- Lehet a legjobban döntött, de talán el kellene neki mondania minél hamarabb, mielőtt késő lesz, vagy én gondolnám rosszul? Sose könnyű annak a közelében megmaradni, aki tetszik nekünk, de még a másik fél nem is sejti. – lehet a férfiak másképpen maradnak, de a lányoknak tuti nem az. Ahogyan az se, ha éppen más nőt látnak a közelükben. – Ismered a lányt, vagy még te se találkoztál vele? – nem tudom, hogy járt-e mostanság Lucaséknál, vagy nem. Lehet mondta, de én se tudok mindent észben tartani. Elég nekem ezt a sok orvosi vizsgálatot, meg a határidőket. Engem pedig nagyon is érdekelt Natalie, hogy milyen is lehet. Szeretném megismerni, de nem akarok bekavarni semmibe se. Majd eljön az ideje a nagytalálkozásoknak is.
Amikor pedig egyszer csak letérdel a férjem elé, akkor meglepetten pillantok rá, mert hirtelen nem értem, hogy mi ütött belé. A pillantása eléggé beszédes, hiszen lerí róla, hogy mennyiszer is szeret, de akkor is eléggé meglepő így az utca közepén ilyet tenni. Kicsit még zavarba is jövök. Az emberek néznek minket, van olyan is, aki kicsit távolabb megáll, hiszen érdekli őket, hogy mi is fog történni. Két aprócska kezem pedig könnyedén elveszik a kezei között és mosolyogva figyelem őt. Kisebb pír szökött az arcomra, alsó ajkamba haraptam egy aprót, de szerelmes és igazán boldog pillantással néztem rá. – Ha így folytatod, akkor az egész utca láttára fogok vörössé válni, mellé pedig még a hírekbe is bekerülünk. - szólaltam meg játékosan, amikor pedig felállt, akkor csak közelebb vontam magamhoz, hogy hosszasan megcsókoljam őt. – És honnan veszed, hogy netán nem boszorkány vagyok és megigéztelek? – kérdezem meg játékosan az ajkai felett, majd pedig utána megfogom a kezét, hogy tovább folytassuk a sort.   Lassan haladtunk, nem akartam kocsival menni, nem volt messze a kiadó és eléggé hamar le is rendeztük, hiszen a tervek jók voltak, így csak szépítenem kell rajta, meg majd színezni, festeni és társai. Utána pedig mehettünk is valami étterem felé.
- Hova lenne kedved menni? Mit ennél szívesen? – gondoltam, hogy nem az övébe megyünk, hiszen ha betoppan a főnök, akkor tuti nem szabadulunk egy hamar és most nem akartam a férjemet a beosztottjainak adni, vagy inkább a másik gyermekének, vagyis az étteremnek. – Egyébként meg a "legkisebb Rimbaud" is szerintem szerelmes. – csúszik ki ajkaim között, pedig lehet inkább nem kellett volna. Nem olyannak tűnt Rollo, mint aki bárki másnak mondta volna. Bár azt is tudtam, hogy Edmund nem fogja letámadni, se elmondani a testvérének, vagyis Roland anyukájának.


Bocsánat a késés miatt!
doboz
avatar
Civilek
Tell me your secrets
67
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Danielle Campbell
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Pént. Nov. 10, 2017 5:57 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Nos ha van valami, amit Vero nagyon is jól ismer, akkor az a vallomások pillanata. Jól gondolja, hogy Lucas-nak a lány elé kéne már állnia, elé állni, hogy szerelmet valljon, az érzéseiről beszéljen vele. Mert ha a lány közli vele, hogy a szíve már másé, akkor a srác ott omlik össze. Főleg, ha suli óta szerelmes belé…vagy már azelőtt is. És nem azt mondom, hogy ez egy rossz dolog, mert jó dolog. Én 10 éve választottam, azóta is kitartok a nő mellett és úgy gondolom, hogy igenis a tettek mezejére léptem én is az első alkalmakkor. Amikor összejöttünk, amikor az első randira vittem, amikor eljegyeztem, mikor lefeküdtünk. Mikor gyermeket akartunk vállalni… mikor nem sikerült semmi sem, amikor igent kellett mondani az oltár előtt. Ezek olyan dolgok, melyeken nem egyedül megy át az ember, hanem élete párjával. Lucas-nak is meg kell lépnie az első lépést a nő felé, mert annyi nem elég, hogy fogja magát és oda költözik hozzá, mert ismerős és jó fej, mert ha igen is tetszik, álljon a sarkára és tegye oda magát.
- Nem, én is ezt mondtam neki a legutóbb. Vagy elé áll és színt vall, vagy addig váratja ezzel, míg saját maga őrül meg benne. - ennyire egyszerű, én is beleőrültem volna a várakozásba, ha várakoztatom a lányt a vallomásommal és ha várok még vele úgy egy hetet, lehet másé lenne most Veronique szíve. Akkor meg összeroppant ember lennék és nem a világ legjobb nagybácsija, vagy épp férje. Dagad a májam. Nem szokott, de most igenis dagad.
Vero kérdésére összehúzott szemöldökkel meredek magam elé, már magam sem tudom kiről is van szó, de szerintem ha belegondolok és a sokat emlegetett lány neve lepörög előttem, akkor az arca is meg van.
- Hát… láttam már persze. Amikor Lucas-t vittem bevásárolni, mert főzni akart a családnak… Ő nyitott ajtót…Kellemes meglepetés volt és meg kell mondjam, elég helyes is... - vallom be a dolgot, de Vero már ismerhet, sose hajtanék rá, eleve meg van a magamhoz való eszem, de most tényleg. Megnézem, oké, minden férfi megnézi a nőket, a nők is megnézik a férfiakat, ebben nincs gond.
- Lucas megérdemli őt. Helyes a csaj, törődő a másikkal, igazán összeillő párost alkotnának. - pillantok rá végül Vero-ra, közben vigyor húzódik képemre, boldogság és melegség tölti meg a szívemet. - De nem jobbat, mint, ami mi vagyunk. - vallomás- vallomás hátán a szeretett nőnek. Mert ő igenis megérdemli, hogy törődjek vele. Az egyetlen nő az életemben, aki ezt megérdemli. Aztán ha megszületik a kislányom, az a drágaság, akkor két nő fogja már a szívemet dobogtatni.
Vero mindennap megdobogtatja a szívemet, olyannyira, hogy most letérdelek előtte, kezeit sajátjaim közé fogom és mint egy friss szerelmes pár úgy lesek fel az arcára, meglepett szemeibe. S ez mosolyt csal a szőrös képemre is, nem csak a szívemre. Szavaira pedig kénytelen vagyok röviden felnevetni.
- Nem számít, legalább a világ tudni fogja, hogy te meg én, mindig egy jó kis csapat leszünk. És hogy mennyire remek ember vagy Veronique, remek feleség, remek nagynéni, remek anya, aki a gyerekét minden évben tűkön ülve várta. Mert csodás pillanatokkal leptél meg, és mert annyi mindent tudnék mondani, de minddel tisztában vagy…noha ismétlés a tudás anyja, jómagam meg szeretek tökéletes lenni, főleg a számodra, így ez…elkerülhetetlen. - mosolygok, mint aki most kapta meg a legcsodálatosabb karácsonyi ajándékát, amire évekig várnia kellett.
- És a vörös szín szép rajtad, jól áll, nem kell félned tőle. - húztam magamhoz, az ölelésembe vontam, védelmezőn öleltem körbe, az egész világtól óvva őket. A legcsodálatosabb dolgot kaptam, amióta csak megszülettem és erre vagyok a legbüszkébb. Meg arra is, hogy mennyire remek nagybácsi vagyok.
A nővérem meg irigykedhet, hogy velem jobban kijönnek a srácai, mint a saját anyjukkal és apjukkal, de hát ha tudnék sem tudnék ezen változtatni. A személyiségem már kifejlődött teljesen, adom magam minden nap és egyre közelebb kerülök mindenkihez.
Ezen meg nem nyitok vitát, mindenkit jó útra terelek, tanácsokkal látok el és vagy megfogadják, vagy sem. Amúgy sem szokásom ilyesmik miatt veszekedni, max csak akkor, ha tudom, valaki hibát követett el és nem képes felvállalni azt. Az egy durva dolog. Jó persze, a múltkori után magamra is mérges voltam, hazamentem saját felelősségre a kórházból és még csak Vero-t sem értesítettem a dologgal kapcsolatban. Nem úgy jártam el, ahogy kellett volna, hagytam, hogy idegeskedjen miattam és ez miatt talán baj is lehetett volna.
Szerencsére nem, stramm nőm van, és ezt fogja örökölni a gyerkőc is, szóval nyugodtan nyúzható lesz majd. Mértékkel!
- Ha meg is igéztél, hát nem bánom. A legjobb boszorkány vagy, akit csak valaha megismerhettem. - szólok játékosan, miközben a hasára siklik a kezem, ellágyulok a közelükben, sebezhetővé tesznek, közben meg sziklafalként óvom is őket. Ez a kettősség tesz jó emberré, jó apává, jó férjé.
Nem számít, hol kezdjük és hol folytassuk a mai napot, hiszen neki ígértem magam, szóval csodás órák elé nézhetünk és ez tesz büszkévé. Hogy mellette lépdelhetek, hogy mellettem van és hogy imád. Mert csodás személyiség vagyok és ez nem csak rám igaz, szerencsére. Ma meg sehova sem ígértem magam, az étterembe meg majd beugrok pár dologgal kapcsolatban, de ez eltarthat egy órán keresztül, az meg nem sok idő.
- Hogy mit ennék? Felsoroljam? Igaz…a legtöbbnek semmi köze a reggelihez, sem a tízóraihoz, de mint ahogy a terhes nők, hát én is most megkívántam a Rakott burgonyát, meg ennék még Cassoulet-ét is. - az utóbbit már nagyon rég óta nem ettem, parasztkaja, kacsacomb, az meg már nem lehet rossz. Persze, van aki nem szereti a kacsát, mondjuk én havi egyszer majd megveszek érte, szóval eljött annak is az ideje.
- És te eldöntötted már, hogy mit esztek? - beszélek kettős személyben, mert nem csak Ő eszik, hanem a pocaklakó is, bár az orvos állítása szerint az utolsó hónapban, már szinte semmi sem megy a gyerekre, csak ami éppen elegendő neki, szóval nem tudom mi is forog a gyerek körül meg… belesnék egy napjába, hogy tudjam mivel is tölti a szabad perceit, amikor nem az édesanyjának okoz kellemetlen pillanatokat. Nem terveztem előbb betérni az éttermembe, szóval egy másik felé kacsingattam, jól ismertek arra is, de mint vendéget csupán, nem mint kioktató versenytársként.
Ám Vero szavait nem nagyon tudom értelmezni… a legkisebb Rimbaud. A legkisebb Rimbaud a pocakjában lakozik és az édesapjába szerelmes, ezt már jól tudom, ezt nem kell megismételni, de …
- Roland-ról van szó? - kérdezem meg óvatosan, közben a kisebb tömegnél előre engedem a hölgyet, a járókelők jó fejek, utat adnak nekünk, szóval könnyedén lépek mellé a továbbiakban. Pár kisebb totyogós is szaladgál a szülei körül, elmosolyodok a látványon, a szépségemre pillantok, a vállánál fogva magamhoz vonom, csókot lehelek feje búbjára.
- Mit tudsz, amit én nem? - érdeklődőm meg azért, Rollo mégis csak 16 éves és attól, hogy szerelmes… az lehet nála még semmit sem jelent. Szerelmes, lefekszik a csajjal, majd jön a következő… de remélem ez nem így lesz. Remélem, hogy tényleg olyanról van szó nála, akinél megnyugszik. Képes döntést hozni hideg fejjel… de lehet nem is lányról beszélünk. Fiúról meg tuti nem… a zenélése meg… abba is lehet szerelmes.
- A nővérem nem épp a kedvességéről híres, ha a gyerekeitől hall olykor ezt azt, így a srácok nem igazán állnak elé egy egy nagy problémájukkal. - de már ismeri Zéphyrine-t, már volt látogatóba, mi is voltunk és hát mi sose jöttünk ki valami jól. Nem is erőltettük meg azt, hogy legalább Vero előtt jó testvérek módján viselkedjünk. Ha ő nem kompromisszum képes, akkor én ebben már nem tudok mit tenni és nem erőltetem. Szóval a srácok hozzám jönnek a panaszaikkal, az apjuk elé sem mennek, mert legtöbb esetben az a nővérem fülébe kerül.
Elsétálunk egy üzlet előtt, az ablakban kirakott kis ruhákra nézek és megakad a szemem egy bizonyos rugdalózón. Meg is állok, szembe fordulok vele, és elmosolyodom a feliraton. Majd Vero-ra pillantok, de inkább majd visszafelé. most dolgunk van. Sok.
- Holnap lenne kedved velem eljönni a Versailles-be? - állok meg végül, hiszen az étterem előtt vagyunk, nem sok a nyüzsgés, még korán van, ugyan már régóta nyitva, de általában csak délután egy után nagy a tömeg. És jól felkészültek rá.  Már voltam itt, hogy lássam, szóval nagy piros pont nekik.
La Meduse-t egy állatról nevezték el, mily meglepő, de a 10 legjobb étterem közé tartozik Párizsban. És igen, előre gondolkodtam, foglaltam asztalt, ez az étterem a kiadóhoz is közel volt, szóval nekem is jár egy nagy piros pont. Vagy legalább egy puszi.
Végül az ajtó felé léptem és kitártam azt, beléptem, hogy én kapjak elsőre pofont, majd tartottam az ajtót, segítettem Vero-nak is, hogy azon a pár lépcsőfokon könnyedén mozogjon.
A pincér lépett hozzánk, elmosolyodva üdvözölt.
- Rimbaud asztal foglalás, két személy. - szólaltam meg, kissé megijedt a szigortól a hangomban, de hamar realizálta a helyzetet és az utat mutatta az asztalunkhoz. Mosolyogva pillantottam a feleségemre, kacsintottam rá egyet, végül az asztalunkhoz lépve kihúztam egy széket kedvesemnek, elszedtem tőle minden felesleges ruhát, táskát és elhelyeztem őket látható helyre, majd magam is vetkőzni kezdtem, leültem végül. Az étlapot nyújtottam neki, válasszon csak, jómagam már tudom, mit fogok enni, szóval feleslegesen nem olvasnék fel egy egész oldalnyi ételkülönlegességet.
- A nagyid mit mondott, vagy beszéltél vele, mikor költözik ideiglenesen be hozzánk? - tettem fel a kérdést, mert ez nem igazán került még szóba, meg szeretek átlátni a dolgokon és tudni ilyenekről, mert akkor elrendezem a vendégszobát. Safiya kényelme is fontos volt számomra és az, hogy jól érezze magát, ne érezze azt, hogy hívatlan vendég nálunk. Mert nem az, ő egy csodás ember. És ezt már a szemébe is megmondtam.  








One life


avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde •• Hétf. Nov. 13, 2017 9:59 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund
- Kíváncsi vagyok, hogy mikor teszi meg, vagy éppen miként mutatja majd be a leányzót. – tényleg szeretném megismerni, még akkor is, ha most sincs miért unatkozni. Mindig történik valami, mintha sose létezne már olyan, hogy csak jó dolgok történnek az emberrel. Hálás vagyok azért, hogy Edmund is jól van, de másokért is mindig aggódni fogok.
Elmosolyodom arra, amit mond és megrázom a fejemet is játékosan. – Ezek szerint kezdjek aggódni, hogy mostantól inkább a vörösek jönnek be? – cukkolom őt kicsit, hiszen csöppet se gondolom komolyan. Ezt pedig láthatja és érezheti is a hanglejtésemből. Tudom, hogy soha nem tenne ilyet, ahogyan vakságot se fogad szerintem senki se, csak hűséget és nem is várnám el azt, hogy ne nézzen meg másokat akár az utcán. Maximum ne túl látványosan, hogy engem se zavarjon annyira. Azt pedig tudom, hogy szíve az enyém és csak ez számít.
- A végén még tényleg a pipacsok színét fogom magamra ölteni ennyi vallomást követően. – kuncogom el magam, majd egy csókkal ajándékozom meg, míg pár másodpercre megállunk a sétával. – Szeretlek és örülök, hogy egykoron olyan váratlanul betoppantál az életembe. Nem kértelek, de mégis a legjobb dolgot kaptam meg az élettől és neked köszönhetően még egyet.
Elmosolyodom és hitetlenkedve pillantok rá. Szeretem őt, de még se tartom magam ennyire tökéletesnek. Igyekszem figyelni a családra, megtenni értük mindent, de én is van hogy hibázom, vagy eltitkolok dolgokat, mert olykor egy-egy titokra képes rávenni Rollo, vagy éppen Lucky is. – Azért nem hiszem, hogy ennyire tökéletes lennék, de köszönöm életem. Örülök annak, hogy te még mindig annak látsz, pedig úgy tartják a rózsaszínköd hamar tovareppen. – kuncogom el magam, mert persze ezt se gondolom komolyabb, de amit utána mondok azt már annál inkább. – Nálad jobb társat nem is találhattam volna. Nem kívánhatnék, hiszen mindig itt vagy számomra, a családodnak és a szíved is eléggé hatalmas ahhoz, hogy beleférjen mindenki. Jöhetnek rossz dolgok, de a köztünk lévő kötelék nemhogy gyengülne, inkább erősödik. – hiszen mennyi ideje küzdöttünk már azzal is, hogy legyen gyermek, mások már talán szétmentek volna, egymás torkának estek volna, de mi nem tettük. Vártunk és reménykedtünk, míg végül meg nem történt a csoda.
Elmosolyodom azzal kapcsolatban, amit a vörös színről mond. Nem hiszem, hogy ezentúl túl sok vörös dolgot viselnék majd, a pír meg rajta áll, hogy éppen mikor is hozza a felszínre ezt a dolgot.
Mosolyom pedig szélesebb lesz, ahogyan a keze a pocakomra siklik. – Már csak pár nap és elméletileg a kezünkben tarthatjuk. Izgulsz? Várod? – pillantok rá kérdőn, mert én mind a kettő nagyon. Szeretném a karomban tartani, elringatni, csókokkal elhalmozni, ugyanakkor kicsit félek is, hogy biztos meg fogok-e tudni küzdeni az anyasággal.
- Látom még mindig tudsz remekül választani. Akkor gondolom az egyik étterem lesz a célállomás. – nem mindig vágyom étterembe, olykor jó egy kis gyorskaját enni, vagy éppen kínait. Most viszont szinte bármit megennék, hiszen kezdek igazán éhes lenni. Pláne ilyenkor, amikor már tényleg kettő helyett eszem.
- Hmm, szerintem valami levest és tésztát. Majd meglátom mi a kínálat ott, ahova megyünk. – másrészt meg van, hogy egyik percben még A kaját mondok, a következőben pedig már B lesz belőle, mert olvasva az étlapot túlzottan megkívántam a másikat. Majd eldől, hogy mire szavaz a kishercegnő is, mert ha valami nem tetszik neki, akkor azt anya is jobb, ha nem eszi meg.
- Sok mindent tudok. – pillantok rá kicsit pimaszul, miután bólintottam, hogy igen róla beszélek. – Csak azt, hogy van egy lány, aki kicsit jobban felkeltette az érdeklődését, mint a többi. Persze, még ő se tudja, hogy mi ez és társai, de szerintem tetszik neki a lány. – rántom meg a vállaimat, hiszen oly sok mindent nekem se sikerült kideríteni még, de ami késik, az nem múlik. Majd rá fogok jönni, vagy éppen elmesélik, ahogyan mindig is történik. Szeretnek mesélni, tanácsot kérni tőlünk, hiszen valahogy talán jobban megértjük őket, mint a saját szüleik, azt hiszem.
- Tudom, de talán ez a mi szerencsénk nem? Emiatt is lehet, hogy annyira szoros a kapcsolatunk velük. – morfondírozok kicsit hangosan, mert szerintem ez ennek is köszönhető, ha hozzájuk nem tudtak fordulni, akkor jöttek hozzánk. Azt is tudom, hogy eleinte az is fura volt számára, hogy az öccse ilyen fiatal lányba szeretet bele, meg biztosan hóbort és semmi több, de nem lett igaza. Azóta eltelt már 10 év, mi pedig még mindig itt vagyunk egymás mellett.
- Ha szeretnéd, akkor megvehetjük. – tudom, én is sokat vettem már, de ez igazán édes, viszont ő tudja, hogy szeretné e, vagy nem. Vagy maximum visszajövök egyedül és akkor meglepem vele.
A kérdése eléggé meglep, pláne, hogy mennyire egyetértettek a dokival, hogy inkább már végre pihennem kellene. – Szívesen elmegyek veled. Mit csinálunk ott? – kíváncsiskodom kicsit, hiszen ötletem sincs, hogy miért kellene neki odamennie, de természetesen úgysincs jobb dolgom, így szívesen elutazom vele, ha már a másik utazás elmaradt, mert inkább úgy láttuk jónak a parkos incidens után. A szülővárosom megvár, majd megyünk a picivel.
Követem a férjemet és a pincért a megfelelő asztalhoz. Nem csodálkozom, hogy meglepődött kicsit a pincér is a szigorúbb hangon, de én már tudom, hogy olykor ilyen, ha komoly Edmund. Elveszem tőle az étlapot és lassan kezdem el tanulmányozni, a kérdését hallva pedig kikukucskálok az étlap mögül.
- Azt mondta, hogy a hétközepén jönne és akkor már itt lesz, bármikor is érkezik a kisasszony. Kicsit korábban, netán késve és nem kell kapkodnia neki se. Ha jól rémlik, akkor szerdát mondott. – én nem bánom, hogy pár nappal korábban jönne. Sőt örülnék, hiszen már így is olykor nehéz a mozgás, mi lesz még később, ahogyan egyre közelebb kerülök a szülésnapjához? – Hmm, egy hagymakrémlevest kérnék, meg rántott sajtot, sok zöldséggel, krumplival és szederlekvárral. – adtam le végül a rendelést. Ennyit arról, hogy tésztát fogunk enni, de most a sajtot jobban kívántam és nem tartárral, hanem lekvárral.
- Ma be kell menned dolgozni? És mikor indulnánk holnap? – faggatóztam én is kicsit, hogy tudjam mikorra is kellene elkészülnöm holnap, vagy éppen este eltűnik-e rövid időre a saját étterme miatt.

avatar
Civilek
Tell me your secrets
67
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Danielle Campbell
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Place de la Concorde ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tell me your secrets

Place de la Concorde
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-