Játszótér - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 10:06 pm ✥

✥ Yesterday at 9:08 pm ✥

✥ Yesterday at 7:01 pm ✥

✥ Yesterday at 6:21 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:11 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:05 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 8:29 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 10:59 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Játszótér •• Szer. Júl. 19, 2017 8:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 8:19 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gjerta & Oscar

Nem tudom melyik lett volna jobb megoldás, az ha én mondom el neki, hogy az anyja és a testvére a városban van, vagy hogy ő bukkan rájuk. Egyik sem jó. Egy ideig elakartam kerülni ezt a kialakult helyzetet, addig míg össze szedem magam, hogy a fiam elé álljak azzal a sztorival, hogy az anyja imádja, látni akarja és van belőle még egy. Hogy magyarázzam ezt el egy kilenc évesnek? Jó persze a gyerek sem hülye, de ha válaszolni akarok neki, akkor valami hihetőt, gyerekmese nélkülit kell beadnom neki. Nehezebb, mint egy háromévesnek mesét adni arról, hogy a bátyának az apja egy hős lovag.
- Nem. Nem szeretnék elmenni. - mondjuk a távolmaradási dolgokat már megszegtük, de semmilyen ilyen papírt nem írtam alá, hogy távol maradjak a családtól.
- De ez így elég szar helyzet… - mármint hogy az anyjától tudott meg dolgokat és nem én magyaráztam neki, ez nekem így elég kényelmetlen lesz, ha Will elém áll. Bár nem tudom, mi lenne helyes. Nem találkozni soha, a gyerek meg nem találkozna a testvérével, megfosztanám ezúttal én az anyjától… meg tudnám én ezt tenni? A saját gyerekemmel? Nem hinném. De mit lehet tenni? Pénelopé házas, még ha egyikük sem boldog, azért nem léptem még… ez az egyetlen akadály, még ha tenni sem lehet ellene. Az a férfi egy őrült, a volt feleségem és a kisfiam is veszélyben van, amíg mellette vannak. Ezért érdemes lépni… csak nem tudom.
Jó persze, el kellett mondania, hogy lépjek valamit, de fogalmam sincs, mit kellene tennem ez ügyben.  
- Nem tilthatom meg egyikőtöknek sem. Felnőtt nő vagy, elvileg tudod mit csinálsz. - ám amire nem számítottam az egy csók volt tőle és én hülye meg viszonoztam is, derekára fontam az egyik karomat, közelebb húztam magamhoz és vadul kötődtem az ajkaihoz. Szenvedélyes vad csók volt ez. Végül elengedtem. Ez meglepett, de már hiányzott az érintése, még ha tilosban is járunk miatta.
Ez csak egy egyszeri alkalom volt, többször nem fordulhat elő. Észben kell tartanom a dolgokat. Óvatosan megingatom a fejem, majd hátrébb lépek tőle, végül a gyereket fürkészem, ahogy játszik a távolban. Csak ezért hívott. Ennyi problémát talált? Vagy vissza akar kapni? Hogy elűzzem a pestist mellőle? Visszaakarnám kapni őt? Még nem tudom, lehet ez csak egy fuvallat most, de sose fogunk jól kijönni. Szavai hallatán felhúzott szemöldökkel tekintek vissza rá. Képes rá? Bízik bennem? Miért én? Mert én vagyok az egyetlen olyan személy az életében, akiben valaha is megbízott?
- Ha meg kell hogy óvjam őket, akkor megteszem, de csakis úgy, ha az anyjuk is a biztonságba tart velük. Együtt. - morcosan tekintek rá, mert nem tűröm, hogy képes a baj elé menni egymaga, ha kell megóvom a testemmel, ha kell, akkor a férfit az életében...elverem. Csak ne üsse meg még egyszer.
- Ennyire nagy a baj? - fordultam vissza a lányka felé, miközben azon kattogtam, mekkora hadüzenet lehet mindez? Mi történik az életében? Mégis mi okból lehet egy férfi ennyire durva? És miért egy nőn és gyerekein vezeti le a dühét?  Én soha nem ütöttem meg egy nőt se a környezetemben, se gyereket, a sajátomat meg főleg nem, elég ha csak rá nézek és tudja mi a dörgés. Ha mérges is vagyok akkor a pult vagy az asztal bánja, vagy épp a csúnya szavakat köpöm kifelé, de megütni? Akkor ásnám el magam a szemében.
- Mégis miért mentél hozzá ehhez a vaddisznóhoz? - finoman fogalmaztam meg a gyerekek miatt, akik a közelben ólálkodtak, kezem a sáljához vándorolt, hogy lejjebb csúsztassam a nyakáról, ahonnan nem igazán tudta eltüntetni a nyomokat. Aztán a hajával is bíbelődtem, kicsit több sebre és nyomra bukkantam ez előzőtől távolabb. A másik kezem ökölbe szaladt, a számat összepréseltem, majd elfordultam tőle, hogy öklömet a mellettem lévő fába vágjam.
- Az a rohadék! - szűrtem fogaim között, miközben a fa mozgását figyeltem, mely az ütésemtől imbolygott meg. Ha a fiamhoz hozzá mer érni... tuti kinyírom! Most az sem érdekelt, hogy gyerekek is voltak a közelben, már régen éreztem ilyen haragot magamban, ki kell adnom..el kell mennem egy bokszterembe.


Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
47
● ● Keresem :
Mikkel öcsém
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 9:38 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to love of my life

- Szarból szép várat építeni, de nem lehetetlenség. – közhelyes tudom, de szerintem mind a ketten éltünk már annyi ideje, hogy tudjuk nem mindig létezik tündérmese a valóságban. Olykor minden eléggé romokban hever, olykor orra bukunk, de ennek ellenére is felállunk és próbáljuk kihozni a lehető legjobbat az egész helyzetből. Fogalmam sem volt, hogy ebből mit lehetne kihozni, hogy mit fog hozni a holnap, vagy a következő hetek, de igazából azt se tudom, hogy a következő percek mit tartogatnak, milyen meglepetéssel fognak még szolgálni számomra, számunkra. Az viszont nem volt kérdés, hogy amióta Oscar újra feltűnt az életemben még inkább rájöttem arra, hogy mekkora ostoba is voltam, amiért elhagytam őt, hogy mennyire boldogtalan vagyok a jelenlegi férjem mellett és még mindig mennyire szeretem őt. Eme felismerések pedig egyszerre voltak jók, remek érzések, míg még több fájdalommal kecsegtető is.
Tudom, hogy mit csinálok. Lehet mostanság lennének ilyen téren kétségeim, hogy tényleg tudom-e mit csinálok. És hamarosan azt hiszem mind a ketten megkérdőjelezhetnénk az állítását, hiszen nyilvános helyen megcsókolok egy másik férfit, aki nem a jelenlegi, mások által ismert férjem? Lehet tényleg nem vagyok normális, de még se tudtam megbánni, ahhoz túlzottan is jó volt érezni a csókját, közelségét. Keze derekamra siklott, hogy közelebb húzzon magához. Balkezem tarkójára siklott, ujjammal gyengéden simítottam végig rajta, miközben a csókom egyre hevesebb lett, ahogyan viszonzásra lelt. De ahogyan minek jó dolognak, úgy ennek is végeszakadt, hiszen hiába vágytunk rá, akkor se volt talán helyes, vagy legalábbis nem itt.
Tényleg csak emiatt hívtam volna ide? Vagy a fiammal való találkozás csak egy indok lett volna arra, hogy újra láthassam őt? Talán mind a kettő egyszerre. Meg akartam osztani vele, ugyanakkor látni is szerettem volna őt. Hiba lenne azt érezni, hogy újra el akarok veszni az ölelésében? Elveszni az engem fürkésző szempárban és elhinni azt, hogy még minden lehet rendben? Hogy egyszer talán újra egymásra találhatunk, nem két partján fogunk állni az életfolyójának, hanem ugyanott, egymás mellett és a családunk velünk lesz?
- Ennyire hihetetlen az, hogy rád bíznám őket? Nagyszerű ember vagy Oscar, mindig is szerettelek és bármi is fog történi mindig szeretni foglak, bízni benned, még ha ez őrülten is hangzik a jelenlegi helyzetben, de igaz. Tudom, hogy nálad biztonságban lennének és szeretetben nőhetnének fel. – komolyan csendül a hangom, mintha nem is látnám a morcos ábrázatát. Vagy éppen nem hallottam volna azt, amit mondott. – Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy mind a hárman kikeveredjünk belőle, de ha választanom kell, akkor azt akarom, hogy ők szabaduljanak meg attól a vadbaromtól. – harapok sietve nyelvemre, hiszen nem volt szokásom így beszélni, de olykor már én is nagyon nehezen tudtam türtőztetni magam. És most egyik gyerekem se volt a közelemben, hogy megválogassam még inkább a szavaimat.
- Volt olyan, amikor azt hitted, hogy többé nem láthatod Willt? – kérdezek vissza óvatosan és kíváncsian. És talán nem is várok igazán választ a kérdésre, de múltkor elárultam azt, hogy egyszer már elvette a lányomat, azt meg képtelen vagyok kimondani, hogy reggel miként rettegtem attól, hogy addig fog szorítani, amíg tényleg többé nem jut levegő a tüdőmbe és a gyerekeim vele maradnak. Nem véletlenül takargattam a nyakamon lévő sérüléseket. Nem akartam, hogy bárki meglássa, hiszen azt letagadni oly nehéz lenne és talán képtelen is lennék rá. De még mindig úgy voltam, hogy inkább én, mintsem a gyerekeim szenvedjék el a dührohamait.
- Sokáig reménykedtem abban, hogy felbukkansz. Rövid ideig még a városban is maradtam, aztán hazaköltöztem, majd ide, mert itt kaptam munkát. Nem telt el úgy nap, hogy ne reméltem volna, hogy még látni foglak, hogy újra egyesül a család, de az évek teltek és te sose sétáltál be az ajtón... – sütöm le a szememet, aprót sóhajtok, hiszen csöppet se könnyű erről beszélnem. – Eleinte tudomást se vettem róla, talán emiatt volt még kitartóbb, magam sem tudom. Egyszerűen csak talán belefáradtam állandóan nemet mondani, aztán mire feleszméltem volna addigra már ott álltunk az oltárnál, majd jött Tara. Szerettem-e valaha? Nem hiszem, inkább talán kedveltem, szeretni mindig csak téged szerettelek igazán. Azt hiszem ostoba voltam, hiszen még most se tudnám megmondani pontosan, hogy miért mentem hozzá. – büszke lennék erre? Csöppet se, ahogyan azt is tudom, hogy szánalmas, de az összetört szív olykor képes ostobaságokat tenni. Főleg, ha mellette egyedülálló anya is valaki és talpon kell maradnia. Nincs mentségem és nem is akarok keresni. Amikor pedig kezével a hajamat söpri arrébb, illetve a sálamat is arrébb igazítja, akkor csak tűröm. Nem szerettem volna ha látja, de mégse akadályozom meg benne. Amikor viszont a fába üt, akkor összerezzenek, majd óvatosan siklik a kezem arcára, hogy felém fordítsam.
- Legalább te ne törd össze magad. – kérlelem, miközben másik kezemmel megfogom a kezét és aggódva pillantok rá, majd egy apró puszit nyomok kezére, mint a gyerekeim sérüléseivel szoktam tenni. Fürkészem őt, amikor is Tara fut oda hozzánk.
- Anya? – pillant ránk meglepetten, mire kíváncsian fordulok a lányom felé.
- Igen, kincsem? – kérdezem meg kíváncsian.
- Elkérhetem majmocát? És kicsoda a bácsi? – kíváncsiskodik tovább, miközben sietve engedem el Oscart, majd hátrálok egy lépést, hogy a táskában kutakodni kezdjek a kismajma után.
- Persze és anya egyik ismerőse. Oscarnak hívják. – avatom be, majd felé nyújtom a plüsst, mire sietve öleli magához és nyom egy puszit az arcomra.
- Anya kedveli magát, régóta nem mosolygott senkire se úgy, mint magára… - mondja jókedvűen, majd sietve rohan vissza a többi gyerek közé, hiszen nem sejti azt, hogy valójában mennyire is igaza van, vagy éppen anya miként is kedveli a számára idegen férfit. Sálamat megigazítom, majd újra a velem szemben álló férfira pillantok.
- Mi jár a fejedben? Mit szeretnél? – teszem fel végül a két első kérdést, ami hirtelen megfogalmazódik bennem, mert szeretném tudni, hogy benne mi játszódik le. Mit gondol, vagy érez éppen.


Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
73
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 11:22 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gjerta & Oscar

Hihetetlen az is, hogy kilenc év után engem választ, akiben bízhat, akire rábízná a gyerekeket. Ennyire nagy a bizalom még mindig közöttünk? Hihetetlen ilyet hallani, hiszen sok év telt el és mindketten változtunk, noha a szívünk összetartozik. Még ha ezt be nem vallanám senkinek sem.
A saját gyerekemet is óvóm, a másikat is megvédeném, Gjerta lányát is, de mégis idegenkedek az egésztől. Nem attól, hogy megóvjam a gyerekünket attól a marhától. Hanem, hogy a fiam megint velem lehet Williammel. Örülnék neki, de mégsem. Úgy érzem, felbolydulna az egész környezetem, az egész megszokott életem és hozzá szokhatnék egy másikhoz. Hogy két fiam lesz és egy kislány. Egy három éves. Már rég volt dolgom 3 évessel. Kinőtem abból a szerepből, de komolyan, örülök, hogy William némileg már önellátó, de egy 3 éves? De mégis azon akarok lenni, hogy az a vaddisznó ne bántsa egyiküket sem. Gjertát meg főleg ne. egyiküket se inkább.
Kérdése meglep, egyből választ sem kap.
- Volt egyszer, hogy eltűnt. A barátjához ment át nagyjából 4 háznyira odébb. Írt egy cetlit is a hűtőre, de azt észre sem vettem… gondolhatod a többit. - az orrom alatt motyogtam, elég szar apa lehettem, ha nem figyeltem a hűtőre, meg a szavaira sem reggel, hiszen akkor is megemlítette, hogy ott lesz suli után, erre meg agyon aggódtam magam. De ez a szülők dolga, nem? Arra meg bele se tudok gondolni, ha valaki haza felé felkapná és elvinné. Na akkor jönne az összeomlás egy két percre, de aztán apa üzemmódból katonává válnék és dolgoznék azon, hogy vissza vegyem.
Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem léptem utána, miért nem állítottam őt meg kilenc évvel ezelőtt. Talán hiú voltam, talán a kölyökkori sértettségemet éltem újra meg, talán csak pihenni akartam, mondjuk nem 9 évet akartam. De ennyit ültem rajta. Szerintem elég volt. Eddig vártam. Mára már nem tudom mit várhatok.
Szavai hatására, hogy hozzáment egy idiótához és gyerekük is született, csak elhúztam a számat, hiszen mégis engem szeret. Még a nevét sem vette fel. De hogy egy ember bántsa a nőt akit elvileg szeret, csodálkozik az ember, ha dühös leszek?
- Értem te csak ne aggódj. - pillantok rá kissé dühösebben, mint ahogy akartam volna, de aztán, ahogy maga felé fordít, ahogy puszit hint az öklömre... enyhül a tekintetem is. Az ajkaim elnyílnak, ahogy arcát fürkészem, még mindig olyan jól néz ki mint egykoron, talán még annál is csodálatosabban. Ajkaira téved a pillantásom, majd íriszeire pillantok, nem sokon múlik, hogy újra lesmároljam, de egy törékeny hang megakaszt és a kis termetre pillantok. Próbálok egy mosolyt is megejteni felé, de ez nem megy egyelőre.
Majmot kér, felőlem érdeklődik, az anyjára tekintek, közben zsebre teszem a kezeimet is, úgy figyelem a párosukat. Gjerta szavaira csak mosolyogni tudok, még hogy ismerős. Mondanám neki, hogy anya volt férje vagyok, de akkor eljutna a mostani fülébe, szóval csak egy kisebb mosolyt megeresztek felé. Talán felismer a kórházból, talán nem. Aztán a gyerek meglepő válasszal fogad, amire felvont szemöldökkel válaszolok, majd ahogy elfut utána pillantok. Honnan szedte ezt? Így lenne valóban? A volt feleségem kérdése lök vissza a valóságba, majd a figyelmem újra az övé.
- Mit szeretnék? Inkább mit nem. Nem akarom, hogy az a vadállat még egyszer hozzád érjen! - ez kijelentés volt, bár megvalósítható, mégis kockázatos és mégis neki kell döntenie.
- Nézd... - halkabbra veszem a figurát. - ... még mindig szeretlek. Ezt mondanom sem kell, nem akarom, hogy bajod essen...ennél nagyobb. Azt akarom, hogy biztonságban legyetek. - végig a tekintetét keresem majd közelebb lépek, hogy áthidaljam a távolságot, hogy megragadjam a kezét, hogy az ujjait érezzem. Szeretem őt, ha ő meg egy olyan emberrel van együtt, akit utál, akkor hagyja el, kezdjünk mindent előlről, vagy bánom is én. Jöjjön vissza hozzám, jöjjenek vissza, akármi. De ne legyen kitéve ilyen veszélynek. Ajkaimhoz emelem a kézfejét, hogy csókot hintsek rá, végig tartva a szemkontaktust, majd eleresztem őt. De ehhez is idő kell, mire ő újra visszatérne hozzám, rengeteg idő és Willéknek is tudniuk kell majd dolgokról. De én nem sietek, csak elmondtam mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Mert tudnia kell.



Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
47
● ● Keresem :
Mikkel öcsém
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 11:56 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to love of my life

Talán őrültség volt az egész, de talán nagyon is igaz, hogy nem minden érzés múlik el idővel. Nem számít a távolság, se az évek múlása, mert valami örökké tart, vagy legalábbis hosszasan végigkíséri az életünket és az iránta érzett szenvedély, szerelem is ilyen volt. Nem múlt el egy napra se, csak megtanultam részben a hiányával élni. Azzal, hogy már nem teljesülhet ki egészen mostanság, mert amikor újra láttam…nos, akkor túlzott erővel is csapott le, azóta pedig még nehezebb elrejtenem azt, hogy miként is érzek még mindig iránta. Ha éppen nem a tetteim, vagy a pillantásom árulja el, akkor a szavaimmal árulom el magam.
Látom rajta, hogy meglepődik a kérdésemen, de türelmesen várok arra, hogy választ kapjak rá. Nem rohanunk sehova se. Az iskola még bőven tart, ahogyan szemmel láthatóan Tara is túlzottan élvezi a játékot, így egy hamar biztosan nem fogunk mi se hazarohanni. Ha tehetném többet inkább vissza se mennék abba a házba.
- Képzelem, hirtelen az egyik Liam Neeson film kelt életre, vagy csak majdnem? – pontosan tudom, hogy mire képes, ahogyan azt se feledem el, hogy volt katona, ami szerintem örökre nyomott hagyott benne. – Nos, én egyszer tényleg nem találtam a lányomat, mint említettem, mert az apja így akart megleckéztetni. Ma reggel meg egy pillanatra olyan félelmet éreztem, mint előtte, hogy mi lesz akkor, ha nem áll. Ha tényleg túl erősen szorít rá… - nagyot nyelek, de nem fejezem be, hiszen pontosan tudja, hogy mire gondolok, mert félresöpörte a hajamat, a sálat is arrébb igazította, hogy megnézze. És nem is akarom ilyen helyen kimondani azt, ami számára nyilvánvaló. Fura érzés, hogy neki el tudom részben mondani, míg Viv számára nem. Mintha ezzel is csak óvni akarnám, vagy félnék attól, hogy esetleg nehogy túlzottan felhúzza magát és beinduljon nála a koraszülés.
Nem szemrehányás volt a részemről az, hogy nem jött utánam, egyszerűen csak talán meg akartam vele értetni, hogy én reméltem, vártam rá, még ha én is távoztam. Távoztam, de ő nem állított meg, mintha csak elengedett volna végleg és lezárta volna a közös múltunkat, de szemmel láthatóan ő se tudta, ahogyan én se. És most pedig egy eléggé faramuci helyzetbe keveredtünk a múltban elkövetett botlásainknak köszönhetően.
Látom miként húzza el  száját, de nem mondok semmit se, az újabb kijelentésére viszont most én húzom el a számat és rázom meg a fejemet.
- Te is tudod, hogy nem így megy. Ha valakit szeretünk, akkor aggódunk is érte, ahogyan gondoskodni is akarunk róla, mert fontos számunkra. – hangom békésen csendül még a dühösebb tekintete ellenére is. Ahogyan az se kerüli el a figyelmemet, hogy a tettemnek köszönhetően miként enyhül az arckifejezése. Egymást fürkésszük, mintha csak némán várnánk választ arra, ami mind a kettőnk fejében megfordul. Mintha csak engedélyt kérne arra, amit én korábban oly váratlanul megléptem, és talán csak egyetlen egy másodpercen múlik, hogy engedjek a csábításnak, de a lányom közbelép ártatlanul, hiszen nem is sejti, hogy mi folyik még itt.
Közben pedig kicsit el is árul a gyermeki ártatlanságával, hiszen a kórházban tényleg elmosolyodtam, és füllentettem is, amikor Tara rákérdezett. Azt mondtam, hogy a doktor mondott valami vicceset pedig közben csak az emlékek kerítettek hatalmába vagy éppen az, hogy milyen érzés is volt újra elveszni rövid időre Oscar ölelésében.
- Én se szeretném, de egyelőre kevés esélyt látok arra, hogy ez megszűnjön. Okosan kell továbbra is játszanom ahhoz, hogy egyszer ennek az egésznek vége legyen és a gyerekeimnek ne essen baja. – felek neki komolyan, miközben továbbra is őt fürkészem, mintha csak a pillantása fogságba ejtette volna az enyémet.
- Tudom. – suttogom, mintha valamiféle titok lenne. – Lehet nem kellene mondanod, de örülök, hogy kimondtad. – nem akarok hazudni, mert tényleg jó hallani, hogy nem csak én szeretem még mindig őt, hanem ő is hasonlóan érez. Figyelem, hogy mit csinál, a szívem egy pillanatra hevesebben dobban, amikor apró csókot lehel a kézfejemre, közben pedig egy igazán boldog mosoly is megjelenik arcomon. Pontosan olyan, mint amire a lányom is célzott korábban. – Megfogjuk oldani, de amíg nem jövök, vagy éppen jövünk rá, hogy miként lehetne ennek véget vetni, addig is láthatlak még? – hangom kicsit megremeg, hiszen félek attól, hogy azt mondja, hogy jobb lenne ha nem találkoznánk. Önzőség lenne? Lehet, ahogyan talán túl veszélyes is, de még ezek se tudnának igazán távol tartani tőle.  – És valamit ki kell találnunk arra is, hogy miként mondjuk el a két „nagyfiúnak” azt, hogy van egy testvére és a többi dolgot…  

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
73
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 12:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gjerta & Oscar

A fiam eltűnése elég sokkoló volt, az meg még jobban, hogy nem tűnt el, csak nem figyeltem eléggé, de erre már nem is akarok vissza gondolni.  Bár ahogy hallgatom őt, nem szívesen lennék a helyében és nem is nagyon emlékeznék vissza arra a napra. Hogy tehet ilyet egy ember, csak azért, hogy megleckéztessen egy anyát, egy feleséget, egy nőt? Az ilyen az nem ember, az csak egy féreg és jogosan kapja meg tőlem, majd ami kijár neki.
Aggódók ezért a nőért, hiszen éveken át az élete részévé váltam, de azt már nem fogadom el, hogy ez viszonozva legyen. Én megtudom magam védeni, megvan hozzá a múltam lökése, a jelenhez meg csak egy robbanás kell és annyi. Ő mit tudna tenni? Amit eddig tett.
Egy ilyen vadállatnak, akinek mindenhol vannak emberei… nem lennék a bőrében. Egyiknek sem. Én vagyok az egyetlen olyan férfi Gjerta életében, aki egykor még a tenyerén hordozta, mára meg egy bokszzsáknak titulálták. S ezt nem hagyom annyiban. Ha egyszer még mindig szeretem, akkor miért is ne csábíthatnám vissza egyszer s mindenkorra? Hogy újra együtt legyünk egy nagycsalád? Ki bánná meg ezt a lépést? Tudom, hogy ő is ekképp érez irántam és a szívem ettől csak még élettel telibb lesz. Vissza akarom kapni. Ha nem most, akkor majd később, de nem engedem, hogy más is lecsapjon rá. Ő hozzánk tartozik. A múltat ideje lenne elfelejteni és a közös jövőnket tervezni…óh, hol van az még?
Kérdésére felvont szemöldökkel mosolyodok el, majd a lányára tekintek, végül vissza az íriszeibe.
- Nem, azt nem mondhatom, hogy bármikor rendelkezésedre állhatok, de ahogy tudok, eléd fogok lépni. - ismét elvesztem az eszem és az ajkait bámulom, sajátjaimat alig láthatóan nyalom meg, de aztán csak egy szusszanás kell és el pillantok róla. Mert nem itt kell jelenetet rendezni, nem most. Rossz az időpont és fogalmam sincs, mikor kellene megint szerelmet vallanom. De mostanában nem sok időm lesz még telefonra sem, nem hogy egy ilyen találkozóra, de majd megoldom. Lehet, hogy ez csak egy fellángolás köztünk és ha össze is jöttek a dolgok, minden kicsúszik a kezeink közül és ott tartunk, hogy megint le a kar lépni, vagy én tőle. Vagy még sem lett jó ötlet ez az egész hajcihő. További szavaira nem mondok semmit, nem tudok mit mondani, hamar fordult velem a világ, hamar megláttam a negatív oldalát a változatunknak. Az sem biztos, hogy találkozunk még, az sem biztos, hogy felkészültem erre a nagy családegyesítésre.
- Igen. Majd arra is sort kell kerítenünk. - nem nézek rá, most megzavart az újonnan jött csapongó gondolataim sokasága és zűrt kavart oda, ahová nem kellett volna. Nagyon nem, most teljesen összezavart.
- De ezzel még várnunk kell... - ingattam meg a fejem és hátrébb is léptem, hogy a játszadozók felé forduljak, hiszen egy labda gurult nekem. Szóval azt felkapva dobtam vissza a gyerekeknek.  
- Még az is szokatlan, vagy furcsa, vagy nem is tudom...hogy találkoztunk. Nem tértem magamhoz. Kell egy kis idő még, hogy felfogjam, hogy az a nő, akit szeretek ugyanúgy viszonozza az érzéseimet, viszont mással hál... - ennyi problémát egy rakáson, te jézusom. De nem tarthatom bent, hogy mi nyomja a lelkemet. De őszinte vagyok, mindig az voltam. Ezúton se teszek másképp.
- Ráadásul ez a dolog a gyerekeket is felborzolja majd. - elhúzom a számat, hiszen fogalmam sincs hogy miképp fogja kezelni a dolgot. Okés a gyerekek hamarabb túllépnek az ilyen eget rengető problémán, vagy nem is problémáznak rajta. De azt sem akarom, hogy Will a háta közepére se kívánjon pont ez miatt. Hogy elcseszem  a kapcsolatunkat. Félek újra kezdeni mindent? Nem. Csak az a probléma, hogy nem szeretem a felesleges embereket az ilyen dolgokban és az az ipse felesleges ide.  



Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
47
● ● Keresem :
Mikkel öcsém
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 1:21 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to love of my life

Csendesen, de mégis részben félénken állok most előtte, viszont ebből nem mutatok semmit se. Egyszerűen félek attól, hogy netán azt mondja, hogy inkább maradjon ott minden abba, ahol a múltban abbamaradt. Még annak ellenére is, hogy mind a ketten kifejeztük már többféleképpen is, hogy semmi se múlt el. Továbbra is fontosak vagyunk egymásnak, s ha úgy tartják, hogy a szerelem lángja képes kialudni is, akkor azt hiszem a miénk újra csak egyre nagyobb lángokba csap, hogy úgy perzseljen meg minket. Hogyne félnék attól is, hogy ha engednünk neki, akkor abból vajon jó dolog lesz-e a végén, vagy nem. Sok féle félelem élt bennem, de nem akartam abba a hibába esni, hogy azt fogom bánni, hogy nem adtunk még egy esélyt egymásnak.
- Csak elém fogsz lépni, vagy netán olykor te is keresni fogsz? – pillantok rá kérdőn, hiszen nem akarok teherré válni számára amiatt, hogy mindig csak én keresem. Ahogyan azt se várnám el tőle, hogy mindig egyből ugorjon, ha én keresem őt. Megvan a maga élete és gondolom nem számított arra, hogy hamarosan valaki visszatoppanna bele. Sőt nem is egyedül, hanem két másik személlyel karöltve. Kíváncsian fürkészem őt, mintha arcának mimikája megváltozna. Vajon megbánta azt, hogy kimondta? Hogy kifejezte azt, hogy még mindig nem vagyok közömbös számára? Kicsit talán aggódva figyelem őt, amit szép lassan talán egy kisebb zavarodottság, érthetetlenség is felvált. Lassan lépek mellé, ahogyan nem fordul vissza a labdát követően. Bárcsak érteném őt, tudnám, hogy mi zajlik le benne, miért ez a hirtelen változás. Fájt-e? Hogy a francba ne fájt volna, de mégis meg tudtam valamilyen szinte talán érteni, hiszen a remény mellett megannyi kétely bennem is lakozott, de nem akartam nekik teret adni. Én próbáltam most csak a jóra gondolni, az eddig eltitkolt érzéseimnek végre teret adni.
- Haragszol rám valamit? Mi bánt Oscar, hogy hirtelen rám se tudsz nézni? – mintha nem hallanám azt, amit mond. Várni, de mégis mire? Mi is találkoztunk, akkor pláne a két kicsi ne találkozna egymással? Ebben nehezen tudom elhinni, de szeretném megérteni, szeretném tudni, hogy most mi zajlódik le benne.
A szavaira elhúzom a számat és keserű nevetésben török ki. Szőke fürjeimet jobb oldalt a fülem mögé simítom. – Régóta nem hálok senkivel se Oscar, ha tehetem akkor még a vendégszobában is alszom. Máshol keresi a földi örömöket Joseph, mert nem vagyok hajlandó vele házaséletet élni. Sok hülyeséget, ostobaságot tettem életem során, de annyira vak sose voltam, hogy áltassam magam a tetteivel kapcsolatban. Azért támadott reggel nekem, mert nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam vele hálni. – hangom halkan csendül, hiszen senkire se tartozna az, hogy milyen ilyen téren a házaséletem, de most még se tudok lakatot tenni a számra. Mintha csak azt remélném, hogy ezzel képes vagyok kisebb káoszt kicsit csillapítani, vagy a férfiúi büszkesége kevésbé fog sérülni, de ha rám néz, vagy rám se kell néznie, mert a hangom is elárulja, hogy ez az igazság.
- Vélhetően fel fog kavarni mindent, de talán előbb nekünk kellene valamerre elindulnunk, nem gondolod? Ha nekünk legalább lenne elképzelésünk, hogy mit szeretnénk, akkor talán kisebb káoszt adnánk a gyerekeinknek? – bölcsnek hiszik az emberek magukat, de én mindennek érzem jelenhelyzetben magam, csak annak nem. Szeretem a mellettem álló férfit, legszívesebben kezemet a kezébe csúsztatnám, megfognám Tarát, felvenném a fiúkat és azt mondanám, hogy tűnjünk el innen, de ez maximum csak a mesékben létezne, valóságban semmi se ennyire egyszerű. S ezt mi sem mutatja jobban, mint a benne dúló vihar, vagy éppen tanácstalanság, hogy miként is lenne igazán helyes, vagy mi a legjobb a fiúk számára, számunkra…
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
73
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 2:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gjerta & Oscar

Kérdésére kurta vigyort eresztek, ismerheti ezt a mosolyt, valószínűleg többet fogom zaklatni, mint fordítva az történne, de ezt nem állíthatom 100%-ra. Majd ahogy az élet engedi. Vagy valami más apokalipszis. Visszaszokni abba, visszaszokni valami újba. Beleártani magunkat valami olyanba, ami nekünk való, de mégsem. A kilenc év semmit sem feledtetett el az egész történetből, csak még jobban követeltem őt vissza némán.
- Nem tudom. Akarom az egészet, de a másik apróság, mely elnyomja az akaratom… az, hogy nem vagyok benne biztos. Ebben az egészben. Hogy kitartunk-e a másik mellett, ha anno nem tudtunk. Mi kötne össze bennünket? - apró kérdés, apró rándulás az ajkaimban. Ezekre lehet választ kapni? Vagy megint a múltat kell ismételnünk, míg valamelyikünk meg nem unja. Jó persze, én biztos vagyok benne, hogy akarom őt. A gyerekemet, meg a lányát is, de így nehéz, hogy egy kolonc is van, aki elől ezt rejtegetni kell, meg egyelőre mindenki előtt. Ki ne borulna ki egy ilyen helyzetben?
Nevetése komorrá vált hamar, úgy fürkészem, úgy hallgatom. Hogy lehet ilyen házasságban élni? Ez amolyan nyitott kapcsolatú házasság lenne? De akkor a nő miért nem teheti meg azt, amit akar? Ki érti ezeket a barmokat? Én biztos nem keresném mellette máshol a földi örömöket, mindent mellette akarom megélni. igaz az elmúlt évben más ölekbe vágyakoztam be, de hát nah, mindenkinek szüksége van ezekre. Még nekem is. De nekünk mindenképpen meg kell próbálnunk újra, nem tudok ezek hallatán már egyedül ébredni otthon. Szóval igaza van részben, hogy kezdenünk kell ezzel valamit, hogy újra össze csiszolódjunk, hogy újra együtt tudjunk élni azzal a gondolattal, hogy egy házban ténykedjünk. Mert megérné, még a kételyek mellett is. Ebben is biztos vagyok.
- Mit szeretnél? Hogy induljunk neki ennek az egésznek, hogy senkinek se fájjon, de mindkettőnk jól jöjjön ki belőle, úgy hogy a te Joseph-nek titulált vadbarmod ne sejtsen semmit. Mert vele is kell kezdenünk valamit. máshogy nem fog menni. Nem tudnék a szemedbe nézni, ha ez miatt lenne még több bajod. Megértesz? - pillantok rá felvont szemöldökkel. - Megértesz, ugye? - fordultam megint felé teljesen, miközben újra ajkaira vándorolt a tekintetem, majd az íriszeibe kapaszkodtam válaszra várva.
- Nem tudnám elviselni a tudatot, ha miattam történne nagyobb baj. - szóval mielőtt még magunkkal kezdenénk valamit, ezzel az őrülttel kellene tenni valamit, hogy semmit se sejtsen, mert azt nem tudom elképzelni, hogy semmit sem tud a feleségéről mit is csinál egész nap. Gjerta vállára tettem a kezemet, még közelebb léptem hozzá, másik kezemmel az arcához simítottam, eltűrtem füle mögé a tincseit és úgy pillantottam rá.
- Várok rád. Tudnod kell erről, rendben? - ha katasztrófa jön szembe, hát átvészelem, ha ő a nyereményem a túlélésért. Meg Austin.



Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
47
● ● Keresem :
Mikkel öcsém
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 2:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to love of my life

Vigyorát jól ismertem már, és rövid időre viszonoztam is a mosolyát, mert nem kizárt, hogy én leszek az, aki most is többet fogja keresni őt, mint ő engem, de reméltem, hogy nem amiatt, mert el kéne látni, mert még rosszabb lesz a helyzet. Csendesen hallgatom a kételyeit, a szavait, hogy mi jár a fejében, mi nyomja a lelkét, mit gondol róla ő. Lesütöm a pillantásomat, habozok, de végül óvatosan közelebb lépek hozzá, mintha kicsit tartanék attól, hogy mindjárt ő fog meghátrálni. – Semmire sincsen garancia, de szerintem mind a ketten megtanultuk egy életre a leckét, ha valaki fontos, akkor nem szabad elengedni küzdés nélkül. És itt van ez is. – óvatosan emeltem fel a szabad kezemet, amelyik kevésbé fájt, hogy a mellkasára rakjam. Oda, ahol elméletben kb. a szívünk van. – 9 év eltelt, de a szívünk még összeköt. Én hiszek abban, hogy ez nem lehet véletlen, hogy okkal nem múltak el az érzések. Egyszerűen csak talán túl ostobák voltuk ezzel szembe nézni régebben, de ne kérd azt, hogy küzdés nélkül újra eltemessem azt, ami hozzád köt. Harcolni akarok értünk. – húzom vissza kezemet, ha nem fogta meg, vagy nem rakta rá a sajátját. A szememben pedig őszinteség, remény és bizalom csillan meg az iránta érzet szerelem mellett. Nem akarok meghátrálni, nem lesz könnyű, csak magunkat áltatnánk vele, de mégis azt érzem, hogy van még remény számunkra és nem véletlen az, hogy az érzéseink nem múltak el.
Sokan nem értenék meg, hogy miféle házasság ez, de vajon létezik olyan személy, aki képes lenne újra közel engedni azt, aki egyszer, vagy akár többször is megverte? Aki miatt a testét foltok borítják különfélehelyeken? Én képtelen vagyok rá és bármennyire is furán hangzik, inkább örülök annak, hogy Jospeh eddig máshol kereste az ilyen fajta örömöket, mintsem velem. Régóta kihunyt ez a tűz. Talán abban a pillanatban, amikor először kezet emelt rám. Ahogyan az is tény volt, hogy amikor megláttam olykor magam a tükörben, a csupasz igazságot a foltokkal együtt, mindennek gondoltam magam, csak szépnek nem. A foltok, amelyek mindig emlékeztetnek a történésekre, hiszen ha elmúlik az egyik, akkor nem sokkal később úgyis történik valami, ami miatt újabbak jelennek meg, mintha csak egy fura vászonná változott volna a testem. Csöppet se kellemes érzés ez.
Hallottam, amit mond, a szememben szomorúság csillant, fájdalom és pár pillanat erejéig el is fordítottam a fejemet, hiszen hogyne értettem volna őt. Tisztában voltam azzal, hogy nem akar még több bajt okozni, hogy nem akar még több veszedelmet hozni azzal, hogy netán mi találkozunk, de mégis vállaltam volna a kockázatot, ami ezzel jár. Újra elhangzik a kérdés, mire sietve bólintok. – Megértelek, de mégse kérd tőlem azt, hogy próbáljak távol maradni tőled, amikor az, amire leginkább vágyom. Amióta visszasétáltál az életembe, az az ölelés óta csak arra vágyom, hogy újra elveszhessek az ölelésedben és úgy érezzem, hogy végre hazatértem, mint abban a pillanatban, ott a kórházban.– igen, amikor átölelt – hiába volt akkor se fényes a helyzet-, de úgy éreztem, hogy végre hazatértem.
- A baj jön magától is, nem miattad fog jönni. Nem lesz baj és ki fogjuk találni azt is, hogy miként vessünk véget annak, hogy csak titokban találkozhassunk. Meg fogjuk oldani, mert megéri harcolni értünk, a családunkért. – hangom komolyan csendül, még ha az ajkam kicsit meg is remeg és majdnem egy könnycsepp végig is gördül az arcomon, de szerencsére sikerül nem szabadjára engedni. Amikor pedig arcomon simít végig, akkor lehunyom a szememet és elveszem az érzésben. Gyengéd, amit már oly régóta nem érezhettem.
- Köszönöm. – suttogom neki, ahogyan felpillantok rá, majd a fák takarásában csak közelebb lépek és szorosan az ölelésébe bújok. Nem ritka ez pároknál, és mostanság amúgy se sokat voltam kint a játszótéren, legalábbis ezen sose járt még Joseph se, így senkinek se lehet gyanús. – Sikerülni fog, ugye? Mindennek rendben kell lenni a végén, ugye? - homlokomat mellkasának döntöttem, hiszen hirtelen még az se érdekelt, ha Tara meglátja. Kislány, de anya kérésre tud titkot tartani, hiszen most is olykor vannak titkaink. Igaz, csak apró csetlő-botló dolgok, de szükségem volt most erre az ölelésre. Érezni akartam az ismerős illatot, elveszni az ölelésében és újra érezni azt, hogy a gyengédség, szerelem milyen jó dolog is tud lenni még ha pocsék is helyzet, amiben állunk, mert ez nem fog holnapra megoldódni, azt már mi is tudtuk, hogy még nehéz út áll előttünk, de együtt sikerülnie kell.  
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
73
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 4:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gjerta & Oscar

Akárhogy is hallgatom őt, akármennyire is az ellenkezőjére akarom rávezetni, mégis csak neki van igaza. Nem megy nekem sem ezek után, hogy ne legyünk újra egy család. Mert annak kell lennünk, nem? újra egyé kell tennünk ezt a családot, hogy mindenkinek kijuthasson a szeretettből, abból amiből már régóta egyikünk se kapott. Jó persze, William megkapta tőlem és fordítva… de az egész családra értem ezt.
- Harcolni…harcolni fogok én is. - bólintottam egy őszinte mosollyal, kisebbre sikeredett, de benne voltak az érzéseim. Mert igaza van. Igazának kell lennie, mert értelmet kell nyernie ennek az egésznek és csak így lesz. Érzem kezét a mellkasomon, nem nyúlok érte, se utána. A munkatársaim már érdeklődtek afelől, merre van Will anyukája, vagy, hogy van-e feleségem, vagy bárki más nő az életemben. Sosem válaszoltam, majd idővel tudok olyat mondani, hogy igen, a leggyönyörűbb nőt visszakaptam az életembe. Mert ez egy nagyon őszinte válasz lesz majd. Őszinte és igaz.
Rám vágyik, az ölelésemre, a teljes valómra. Én itt leszek neki, ezt megtudom ígérni, meg azt is, hogy egy család leszünk idővel. Nem tudom még mikor, de hamarosan. Csak majd Williaméknek kell beadagolnunk ezt, hogy anya és apa újra együtt, csak kicsit később. Előbb még múljon el a veszély és had legyünk kettecskén. És igen, harcolni fogok. Értük. Austinért, Pénelopéért és a kislányért. Hogy elűzzem a gonoszt az életükből és becsempészem a jót, a nagy csodát, mert ők is megtapasztalhatják mindezt, amit Will megkapott tőlem. meg majd a srác is megkaphatja az anyai szeretetet.
Az ölelésembe zárom, csókot hintek a feje búbjára, majd onnan figyelem a fákat.
- Igen, addig csináljuk, míg csak mi nem maradunk egymásnak és a gyerekek. Nem hagyhatjuk elveszni ezt, igazad van. Nem fogok meginogni, ha rólatok lesz szó. - mormogom a hajára, miközben egy apró mosolyt is megeresztek. Hiszen megéri küzdeni ezért a családért, ezért a nőért, akitől kicsit eltávolodok, hogy tenyereim zárójelébe zárjam arcát, közel hajolva hozzá hosszú vad csókot hintsek ajkaira.
- Szeretlek. - suttogtam két csók között, majd eleresztetem, hogy újra magamhoz öleljem, de aztán elléptem tőle egy mosoly keretében. Megingattam a fejemet, majd az órámra néztem.
- Ha tudok időt keríteni, el kell jönnöd velem vacsorázni. Vagy ebédelni. És nem mondhatsz nemet. - persze csak akkor, ha az a seggfej az útjában áll, de amiről nem tud, az nem fáj neki. Mindenképp meg lesz próbálva, végig küzdöm a heteket és hónapokat értünk, mert mindenképp megéri bepótolni az elmúlt 9 évet.



Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
47
● ● Keresem :
Mikkel öcsém
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Hétf. Jan. 29, 2018 5:25 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to love of my life

Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor azt mondja, hogy ő is küzdeni fog. Mintha csak a remény újra elég erőt adna ahhoz, hogy tényleg kitartó legyek és tényleg ne adjam fel a férjemmel szembeni csatát. Eddig ott voltak a gyerekeim, akikért küzdöttem, most viszont itt volt az a férfi is, akiért a szívem dobbant és a másik fiam is, akivel együtt szeretnék lenni. Tudom, hogy addig hetek, vélhetően hónapok is fognak eltelni, de kell megoldásnak lennie. Valahogy ki lehet ebből is keveredni úgy, hogy később se kavarhasson be az a férfi, akinek köszönhetően kisebb pokollá változott a családiház és az életünk is. Valami kiútnak ebből is van, mindig van kiskapu, csak olykor nehéz meglelni, de ketten sikerülni fog.
Éveken át eltitkoltam az igazságot, nem feleltem, mintha nem is létezne az, amit gondosan bezártam egy ládikóba. A mesébe beleszőttem az igazságot, amiről már mind a két gyermekem tud. Féltem oly sok időn át beszélni arról, amit valójában érzek, hogy miként kötődők egy olyan férfihoz, akit talán többé nem fogok látni, de most mégis itt állt előttem. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy az igazság szép lassan elkezdjen a felszínre kerülni, még ha nem is lett világgá kürtölve, de ő tudta, hogy mit érzek, mire vágyom és mit szeretnék. Mintha csak az új kezdett reménye magával hordozná azt is, hogy egyelőre titokban kell tartanunk azt, ami még több bajt hozhat rám, ránk nézve, de mégis oly sok kellemes érzést hordoz magában. Szerintem mindenki vágyik boldogságra, szeretetre.
Elveszem az ölelésében, elmosolyodom, amikor megérzem a pusziját. Szememet lehunyom és egy pillanatra azt kívánom, hogy bárcsak megállna az idő és ne akarna úgy tovább rohanni. Szavai gyógyír megtépázott lelkemnek, szívemnek és még mindig nem értem, hogy mivel is érdemeltem ki. Miként lehetek ennyire szerencsés, hogy ő volt és mindig is lesz nekem.
- Köszönöm, hogy ki fogsz tartani. Viszont azt is tudom, hogy nem kérhetem azt, hogy Tarára úgy tekints, mintha a lányod lenne. Nem akarom, hogy fájjon az, hogy ő mástól van. Te érdemelted volna meg őt az élettől. Túl tündéri ahhoz, hogy egy vadállat kapja ajándékba és mégis neki jutott. – pillantok fel rá, miközben beszélek, majd újra hozzábújok, hiszen fogalmam sincs arról, hogy menyire lehet neki nehéz ez a tudat, hogy más férfinak szültem egy kislányt. – Sajnálom. – motyogom a mellkasának, mert tényleg sajnáltam, de azt nem, hogy van egy lányom is, mert túlzottan imádtam őt. Annyira ártatlan, annyira angyali volt. Csak mélyen legbelül reméltem, ha eljön az idő, akkor ő és Oscar jól ki fognak jönni; képes lesz rá úgy tekinteni, mint a lányára, mármint védelmezni és oltalmazni fogja, nem pedig a kisiklásomra fogja emlékeztetni őt.
Kíváncsian pillantok fel rá, amikor arcomat kéz keze közé fogja, majd amikor megérzem csókját, akkor könnyedén nyer viszonzásra, hiszen túlzottan is hiányzott.
- Én is szeretlek. – felelem boldogságtól csillogó írisszel, majd karomat köré fonva vonom őt közelebb magamhoz, míg elmerülünk egy szenvedélyes csókban. Tudom, hogy sokan megláthatnak, netán sétálhat erre ismerős, de még ez se tud megrémiszteni. Nem akarok örökké félni, kicsit érezni akarom újra a boldogságot is.
- Persze, miként is felejthettem el, hiszen elfoglalt ember vagy. – cukkolom kicsit őt mosolyogva, majd karomat összefonva magam előtt a lányomat keresem meg a pillantásommal, aki éppen nagyban magyaráz és játszik két másik kisgyerekkel. – Örömmel elmegyek, de először talán egy ebéd jobb lenne. Szólj előző nap és elintézem, hogy Tarára valaki vigyázzon. – talán még Viv is bevállalná őt, ha nem, akkor majd felhívom a bébiszittert, aki a családban sokszor megfordult, mert a férjem azt hitte, hogy majd idegen nőre hagyom a gyerekeim neveltetését. Nem voltam én olyan közegből való, aki nem akarna a gyerekivel foglalkozni. Én inkább minden időt megragadtam arra, hogy velük legyek, tanítgassam őket, játsszam velük, ahogyan egy igazi anyának kell. Ha kellett puszit adtam a bibijükre, vagy éppen betakargattam és ápoltam őket.
- Örülök, hogy az új év ilyen meglepetéssel fogadott. – pillantok oldalra rá mosolyogva, majd újra a lányomra. – Ha sietned, menned kell, akkor nem foglak tovább feltartani, hiába rabolnám tovább szívesen az idődet. – utalok itt arra, hogy korábban az óráját nézte.  

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
73
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Kedd Jan. 30, 2018 4:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gjerta & Oscar

Lányom vagy nem lányom. Az ő gyermeke. Engem nem érdekel, hogy egy szeméttől fogant, amikor a legszebb nő az életemben az édesanyja. Nem gondolok semmi rosszra, hiszen nem a kislány tehet erről az egészről. Nem tehet róla, hogy szar apja van. Szóval egyikük sem. Minden gyereket óvni kell, szóval azt a csöppséget is megfogom óvni. Akárkitől, akármitől. Ez miatt nem kell aggódnia. De mindezt szavak nélkül hagyom, csupán pillantásom az árulkodó jel, hogy az a lány nem ék kettőnk között. Ahogy kiejti a bizonyos szavakat, pillangók kezdenek el repdesni a gyomromban, hiszen milyen régóta nem hallottam ezt már tőle és most itt van, kimondta. Viszonzásra talált újfent a szívem és nem csupán egy gyors numerára.
Na nem mintha ezzel bármi baj lenne…
Elviszem őt a legjobb étterembe ebédelni, megérdemeljük mindketten ennyi év kihagyása után. Megakarom mutatni neki, hogy nem rázhat le olyan könnyen, mint tette azt 9 éve. Mellettem van a helye és nem más mellett. Nem egy idegbeteg mellett, igaz én is tudok az lenni, de megvoltunk éveken át. Én nem bántottam, szóval vissza kell szereznem. A fiúknak anya és apa kell, ezzel kezdődik és végződik egy család. Szóval tepernem kell és a gyereknek is mondanom kell valamit, de egyelőre egy dolog.
Egyszerre nem fog menni.
Az órára pillantok, majd az ő szavait figyelem, melyre el is mosolyodom, majd bólintok, közelebb lépek hozzá, tenyeremet arcára simítom, majd ellépek mellőle. Nem magyarázom meg miért is kell mennem, de mennem kell. Tengernyi dolgom van, szóval ez egy ilyen gyors találkozó lett. Amit nem is bánok, hiszen több minden történt, mint amire eleinte csak számítani tudtam volna. De még mielőtt kiérnék a helyről visszapillantok rá, végig tekintek az alakján, majd elmosolyodva fordulok előre, hogy feltegyem otthon az újabb kérdésemet. Hogyan? Mikor? Miképp?
Sok minden járt bennem egyszerre, de válaszokra nem leltem, mégis csak Gjerta járkált bennem szüntelenül.




//Köszönöm a játékot, megint egy élmény volt//  ahwie  


Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
47
● ● Keresem :
Mikkel öcsém
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Kedd Jan. 30, 2018 7:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to love of my life

Némaság mellett dönt, de a pillantása mégis többről árulkodik. Régebben se volt mindig szükségünk szavakra, hogy értsük a másikat. Elegendő volt csak ránézni a másikra és tudtuk, vagy csak sejtettük, hogy éppen mi is játszódhat le a másik fejében. Ez pedig még 9 év múlásával se változott. Őt fürkészem, elveszem a pillantásában, aminek köszönhetően még inkább melegséget érzek a szívemben. Nem csak a szavainak köszönhetően, hanem annak is, ahogyan rám pillat. Olyan szeretet lappang a pillantásában, amiben régóta nem volt részem és azt hiszem egyedül tőle kaptam meg egyedül ezt a fajta szeretet az életem során.
Egyszerre vártam azt, hogy majd megcsörrenjen a telefonom, mert elmegyünk ebédelni, ugyanakkor talán egy részem rettegett is, hogy mi lesz akkor, ha netán a férjem rájön. Nem fog kiderülni, ahogyan az itt történtek se derülhetnek ki. Nem igazán ismer minket senki se, ha pedig valaki figyelt, követett volna, akkor pedig ha nekem nem, de Oscarnak biztosan feltűnt volna. De még ennek ellenére se bántam meg azt, hogy újra ölelésébe fúrtam magam és hagytam elcsábítani magam, miközben újra érezhettem szenvedélyes csókját. Bíztam és reménnyel teli voltam, hogy újra egyszer egy család lehet belőlünk. Mintha hirtelen a szürke felhőkkel tarkított égen végre kezdett volna egy kis napsugár átjutni neki köszönhetően. Boldog voltam-e, igen, elég volt csak rám néznie és minden sérülésem ellenére is képes voltam neki köszönhetően mosolyogni. Amikor pedig arcomon simított végig, akkor becsuktam a szememet rövid időre és arcom tenyerébe simult. Túlzottan is jó érzés volt ez a gyengédség, az érintése. Túlzottan is hiányzott már.
Ő távozik, én pedig ott maradok, ahol voltam és a lányomat fürkészem. Lopva végül még hátrapillantok és mosolyogva nézek össze Oscarral. Fejemmel kicsit biccentek, hogy menjen, mielőtt még miattam késne el valahonnan. Lassan visszaülök a padra, de a gondolataim körülötte, az családegyesítés körül kavarognak. Tudom, hogy nem válhatok szétszórttá, de mégis nehéz. Igazán boldog voltam, hosszú idő óta először és kapaszkodni akartam azon érzésekbe, amiket ő váltott ki belőlem, amiket szép lassan a felszínre kezdett csalni.
Egyszer újra egy család leszünk. És csak ez számít.


|| Én is köszönöm, imádtam! ahwie hug
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
73
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Szer. Jan. 31, 2018 8:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Szer. Feb. 14, 2018 10:39 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to Pierre

Negyedszerre tekerem Alex nyaka köré a sálat, aztán visszahajolok bekötni a bakancsomat, de épp egy fél párral végzek, mikor meglátom, hogy ugyanúgy kibontotta és a földre hajította, bele a sárba, amit kitrappolt a csizmáiból. Méltatlankodva nézek rá, tudja, hogy ez a 'nemhiszemelhogymármegint' nézésem, de nem kiabálok vele. Beteg, én meg a világ legrosszabb anyja vagyok, hogy ilyenkor elráncigálom bárhova is, de megígértem. Neki is és az apjának is. Amaz biztosan azt hinné, hogy meggondoltam magam, egy séta pedig nekünk is belefér még. Csak a játszóházba nem engednének be így, hogy mindent összeköhög és tüsszög. Az óvoda, azt tartom felelősnek ezért, pedig ha valakinek, akkor Alexnek igen erős az immunrendszere, és az is teljesen biztos, hogy ezt nem tőlem örökölte. Csodálom, hogy nem fektetett ki még a sok baci, ami körülötte terjeng. De ma vettem ki az első szabadnapot, nem kellett kimásznom reggel mellőle az ágyból, nem kellett azon ügyeskednem, hogy úgy vigyem át a szobájába, hogy ne ébredjen fel közben. Aludhattunk hosszan a délelőttbe nyúlóan, tartottunk egy kései reggelit vagy inkább korai ebédet és hagytam magam meggyőzni arról is, hogy ne csak séta legyen, hanem hintázhasson is egyet. Naná, hogy sikerült meggyőznie róla, nem tudok nemet mondani neki, mikor látom, hogy a kis orra mennyire ki van pirosodva, mégis hozza azt a nyavalyás teknőst, és ahogy van mamuszban és kabát nélkül vágtatna is ki az ajtón. Na még mit nem. Szépen beöltöztetem, sapkát húzok a göndör kis fürtjeire, sokadszorra is visszakötöm a sálat a nyakába és a biztonság kedvéért elteszem a kesztyűt is a táskámba. Mire a másik pár cipőmet is bekötöm, már türelmetlenül trappol az ajtó előtt, futtában kanyarítom magamra a kabátot, a sálat fel sem veszem, csak begyömöszölöm a táskába és már indulhatunk is. Így hármasban, ő meg én meg a teknős, amit ki se lehet robbantani a kezéből, mióta megkapta. De már kezdem megszokni, hogy együtt is alszunk vele..
Az ajtón kilépve megcsap a hűvös szél, végigfut a gerincem mentén a hideg, Alexnek meg se kottyan, feltartott kézzel várja, hogy felvegyem és cipeljem el a metróig, hogy ott aztán kénye-kedve szerint kirandalírozhassa magát. A huncut mosoly ott játszik a szája szélén még akkor is ha beteg, én pedig kivételesen teljesítem is a kérését, hogy belém kapaszkodva, őt hurcolva tegyük meg az utat. Vállamra hajtja a fejét, fél szemmel látom, hogy hüvelykujját a szájába dugva bújik hozzám. Igen, valószínűleg egészen addig, míg meg nem látja legújabb barátját és át nem vált abba a csíntalan kölyökbe, aki hisztis, akaratos és borzasztóan neveletlen. Olykor még mindig megfordul a fejemben, hogy hatalmas ostobaság beengednem Pierret az életébe, néhány találkozás után már nagyon ragaszkodik hozzá és nem szeretném, ha csúnyán cserben hagyná a fiát. De a szívem mélyén érzem, hogy nem tilthatom el tőle.. Talán el kellene mondanom a szüleimnek is, hogy visszajött, hogy részt akar venni a fiunk életében. Talán Antonionak is szólnom kellene róla, de nem merek. Félek a következményektől, a kiborulásoktól és sértődésektől. Félek attól is, hogy minden amiért eddig dolgoztam elvészne, hogy Antonio feladná a harcot, ha tudná, hogy már nem egy fantommal kell versenyeznie..
Ezen a metróvonalon sokan vannak, kettőnk közül én élvezem kevésbé, a kezemet tartom a szája elé, ha köhög, mert ő sosem teszi oda, van még mit tanulnia, de ezt már korábban is tudta, most éppen csak makacskodik. Az ölemben ül, néha ficereg, de elbeszélget a mellettünk ülővel, bemutatja neki a teknősét, azt is elmeséli mi mindent szoktak csinálni, közben pedig megérkezünk. Nem merek sosem a közelben találkozni vele, még lebuknánk, így marad a belváros, bár most még itt sincsenek sokan. Elég hideg van, talán nem most kellene Alexnek csúszdáznia.
- Tudom, hogy késtünk... - szögezem le, még mielőtt Pierre látványosan az órájára meredne jelezve ezzel, hogy majdnem fél órát csúsztunk. Talán az is megfordult már a fejében, hogy egyáltalán nem is jövünk, pedig üzentem Enolának, hogy ha nem is sokáig, de láthatják ma a gyereket. Ezek szerint most egyedül jött.. Ahogy Alex észreveszi, messziről integet neki a teknőssel a kezében, kiveszi az ujját is a szájából, a nyálat róla természetesen a kabátjába törli, én meg felsóhajtok. Ezt is megbeszéltük már vagy ezerszer... De legalább a nagyi sokat mondó pillantásait el tudom ma kerülni.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
60
● ● Keresem :
my broster
● ● karakter arca :
taylor hill


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Szer. Feb. 14, 2018 5:22 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Claire

Változott a terv. Korábban a játszóház volt megbeszélve, de Alex beteg, anyu csak ennyit hagyott meg nekem, mielőtt dolgára ment volna. Fogalmam sincs, hogy mégis hová megy és milyen felindultságból, mikor az unokája a mindene és most lehetősége lett volna találkozni vele. Hosszasan állok a tükör előtt, figyelem a tükörképem, a tetoválásaim azon részét, amely felkúszik a képbe. Borotválkoznom kell, ápolatlannak tűnök negyednapos borostával. De még nem jutottam el oda, hogy visszavágjam, az üzletek lehajtása akárhogy nézzük nem kicsit fárasztó. Figyelni, fejben mérlegelni, hogyan járjak jól... kimatekozni, kinek mennyi lóvét perkáljak le, hogy nekem is bőségesen maradjon és senki ne húzhassa a száját. Belendült az ipa, én pedig belevetettem magam a mélyébe. Nappal alszom, éjszaka pedig pezseg a vérem az adrenalintól, ami löketet ad ez a teljesen más világ. Jah... más világ. Olyan világ, amit nem mindenkinek mutatnék meg, különösen nem a kisembernek. Az én kicsi énem, ahogy anyu mondani szokta. Nekiállok a borostaigazításhoz.
Most sajnos üres kézzel fogok menni, de fogalmam sincs, mivel készüljek. Magamra kapom a bundás bélésű bőrdzsekit és már úton is vagyok. A kocsi lassan melegszik fel, tökölök vele egy sort, és mire az ablak sem lesz párás... le kellene cserélnem a tragacsot vagy legalább korszerűbbé tenni. Rég volt az is vizsgán, mondhatni megoldottam eddig nagyon sok mindent hamis papírokkal. Nem akarom erre pazarolni az annyira nehezen összeszedett lóvét. Ezzel igazából hazudok, de bukni könnyű, hatalmasat zakózni pedig még könnyebb. Fordult már elő, hogy én jöttem ki rosszul és a tartozásomat nem tudtam időben lehajtani. Túl könnyen jártam, hogy belelógattak a jeges vízbe és úgy fenyítettek be. de az régen volt, nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét kockára tegyem a biztonságot, anyám biztonságát és most már kiskrapekét is. Az én kiskrapekom. Még szoknom kell a gondolatot, de egészen barátkozok vele.
Mélyen szívok a cigiből, miközben várok. Az egyik mászókának támaszkodok neki, egyik kezemet szorosan tartom magamhoz, míg a cigit tartóval megtámaszkodok rajta. Szüntelenül kémlelem a környéket, fogalmam sincs honnét jöhetnek. De azt hittem, hogy én fogok elkésni. Ehelyett ők nincsenek. Ekkora lehet a baj? Mi van, ha a törpe belázasodott? Mi van, ha Claire meggondolta mégis magát és azt terveli épp, hogyan tartson távol engem Alextől? Láttam rajta, mennyire félti tőlem. Minden egyes mozdulata, grimasza, a szavai ellenem szólnak. Nem tudok többet adni, mint magamat. Sem a szavam, hogy más életet választok, sem a biztonságot nem tudnám nekik megadni. Mégis annyira bánnám, ha elszalasztanám a lehetőséget. Hozzánk nem jönnek, miért is tennék ezt a gettó kellős közepén? Túl ártatlan az a gyerek ahhoz, hogy olyat lásson, ami esetleg felzaklatná. Nem is tudom, késelés, verekedés, ahogy épp kifosztanak valakit? Ez a környéken mindennapos, nekem csak azért nem esett semmi bajom, mert ebben nőttem fel és megtanultam túlélni ilyen körülmények között.
Messziről megpillantom őket. Szívok még egyet a cigiből, mielőtt elnyomnám a csikket a talpamon és a tőlem nem messze lévő kukába hajítsam. Nem kell, hogy bármelyik gyerek összeszedjen ilyet itt. Nem haragszom, amiért késtek. Fordított esetben már fejmosást kaptam volna érte. de most más a helyzet, én nem neheztelek. Kényszeredett mozdulatnak érzem, de visszaintek neki. Még ezt szoknom kell, hogy egy kiskrapekkal kommunikálok. Végtére is értelmes ő is, nem? Én csak Pí vagyok, egy barát, ahogy a teknősét is hívják.
- Nehezen tudtatok elindulni? - kérdezem érdeklődve mielőtt még tennék bármi megjegyzést. Kénytelen vagyok bármiféle rossz szót lenyelni, ha azt szeretném, hogy ne forduljon sarkon az első pillanatban. Kezem ügyébe azonban hamarjában a teknős kerül a gyerekkel együtt, ugyanis Alex az első adandó alkalommal át akar mászni hozzám.
- fel, fel. - mutogat a fejem fölé. Biztosan azt akarja, hogy vegyem ismét a nyakamba. Úgy fest tetszett ez neki, én pedig készségesen teszek eleget neki. Még mondanék valamit Clairenek, de már mutogat is a gyerek a hinta felé. Szóval oda akar menni.
- Hintázni jöttünk? - hihetetlen azért ez a gyerek, egy pillanat alatt feloldja azt a feszült hangulatot, ami az anyja és köztem generálódik. De bár ne így lenne. Ha nem tartanék attól, hogy tiltás lenne belőle, már rég léptem volna. Annyira zavar ez az egész esküvő dolog...
■ ■ Gangsta's Paradise ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
71
● ● Reag szám :
63
● ● karakter arca :
Don Benjamin


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Kedd Feb. 27, 2018 1:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Egész addig tűnik jó ötletnek Enola nélkül találkozni, míg meg nem érkezünk és szemben nem találom magam vele. Nem igazán tudom, hogy viselkedje vele és most a lehetőség sem adott, hogy önkéntes villámhárítóként közénk ékelődjön. A feszültség adott, részemről legalábbis biztosan, még szoknom kell a helyzetet, hogy egyre több a titkom, és egyre kevesebb az időm. Kezdek fáradni. Nem azért, mert nem aludtam eleget az elmúlt pár hétben és nem is azért, mert Alex betegsége nagy eséllyel átragadt rám is. Az immunrendszerem sosem volt elég ellenálló ahhoz, hogy ne kapjak el minden nyavalyát, és szinte biztos vagyok abban, hogy reggel hőemelkedéssel keltem fel, talán nem is festek túl jól, de nem feltűnő az állapotom. Mindketten tudjuk, hogy éltem már jobb napokat is. Különben sem teheti szóvá, nem is teszi, a késésünk felett is elsiklik annyira, hogy ne kössön bele abba, hogy az idejével szórakozom. Vagyis voltaképp nem én, hanem a fia, akire ezt az időt amúgy is szánná, szóval végső soron ugyanott vagyunk.
- Nem szereti a sálat... - magyarázom, és látom, hogy amint átveszi, megint le akarja fejteni a nyakáról. Tudom, hogy nem kellemes, de épp köhécsel össze-vissza, és még csak most tanulja, hogy a kezét a szája elé kell tenni közben. Rosszalló pillantással figyelem, ahogy a nyakába veszi, mögéjük lépve lehúzom Alex derekára a felkúszó anyagot, hogy ne fázzon meg jobban. - Talán ezt most mellőzhetnétek... - próbálom betűrni a pólóját a nadrágjába, hogy ne legyen még betegebb. Ugyan fagy és hó nincs, de elég hideg van ahhoz, hogy fokozódhassanak a panaszai. Már így is egy fél vagyont költöttem köptetőkre, nem hiányzik még egy pár recept.
- Nem, nem, most nem hintázunk. Alex, ahhoz hideg van, nem ülünk le. Mit szólsz ahhoz a mászókához? - intek a fejemmel az egyre növekvő kis oszlopokig, aminek a tetejére felmászva majdnem olyan magas lenne, mint az apja. A ténytől, hogy ő nem fél a magasságtól csak én, most próbálok egy kicsit elvonatkoztatni. - Nem maradunk sokáig.. - intézem végül Pierre felé egyhangúan. Ez legalább eltereli a figyelmemet a magas mászókáról, de a hideg mégis kiráz. Én már most fázom, zsebre is dugom a kezeimet, a vállaimat felhúzva figyelem a párosukat, az egyforma apró kis gesztusaikat. A boldog mosolyt Alex arcán, a betegen csillogó szemeinek felfelé ívelő sarkát. Még csak nem uis tudja, hogy ő az apja, mégis látszik rajta a játék öröme és hogy imád vele lenni. Imád vele bármit csinálni, a rendetlen oldalát rendszerint pedig csak nekem mutogatja. Nem érzem igazságosnak, de nem hánytorgathatom fel annyi idő után, hogy neki egész más arcát mutatja. Csak nehogy meglepődjön, mikor egyszercsak kibújik a szög a zsákból, és Alex megmutatja, hogy nem olyan áldott jó gyerek, hanem hisztis, akaratos, rendetlen és néha kibírhatatlan is. Jobb lenne, a már most tudná, nem rettegnék annyira, hogy egyszer csak besokall és nem fogom tudni betapasztani a fiam szívén keletkező űrt.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
60
● ● Keresem :
my broster
● ● karakter arca :
taylor hill


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Szer. Feb. 28, 2018 4:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Claire

Nem tudom hogy álljak a kis Tücsökhöz, lehet csak egyszerűen ráparázok. Anyunak annyira egyszerű, ő már babusgatott engem is meg a szomszéd kölyköket is annak idején. Még ha érteném, látnám, érezném a dolgot. De nem, pedig csak én vagyok türelmetlen. Szívesebben megmásznék vagy ezer tornyot, hidat, épületet, bármit, mert tudom, hogy abban minden egyes mozdulatom profi és nehezen tudnék hibázni. Hol tudom én, hogy mit szeret, mivel fogom megbántani, hogy kell egy kölyköt kezelni? A teknős sem az én érdemem, hogy ennyire hurcolja magával mindenhová. De megmosolyogtat, már akkor, amikor meglátom a kezében.
Nem teszem igazán szóvá miért késtek, nem tudhatom, hogy egy gyerekkel milyen a készülődés, ő nem csak annyit csinál, hogy felkap egy kabátot, sapkát, esetleg valami fasza bakancsot ami meleg is és útnak indul.
- Nem szereted a sálat, töki? - elég Alexre pillantanom, a kételyeim mindjárt alább hagynak.
- Ü-üm. - figyel ő, néz azokkal a hatalmas kék szemeivel olyan okosan, ahogy az anyja is tud. Kíváncsi mi jár most a kis buksijában azok alatt a bongyor tincsek alatt. Elhúzom a kezét a sáltól, megrázom a fejem. Nem szólok semmit, de abbahagyja. Ha leveszi, én is le fogom venni őt a nyakamból. Azzal vajon tisztában van? De csak kapaszkodik, ő már mással foglalkozik, máshol jár. Az annyira ismerős teknős az arcomba lóg, arra nézek, amerre mutogat. Érzem, ahogy Claire matat mögöttem, megvárom amíg abbahagyja, csak utána indulok el a mászóka felé. Mellőzhetnénk. Mármint mellőzhetnétek engem, mi? Mert nincs szükséged rám, mert eddig is megvoltál nélkülem. Lenyelem a megjegyzést, nem akarom, hogy elmenjenek sokkal előbb. Miért van az, hogy ennyire kurvára félek kinyitni azt a lepcses pofám? Máskor be nem áll, máskor senkit nem hagyok érvényesülni. Most pedig teljesen függök tőle. A kérdés az, melyiküktől?
- Tudsz olyan magasra mászni, mint én, hm? - felpillantok a törpére, aki teli szájjal vigyorog. A tekintetünk találkozik, bizakodó és bágyadtan csillog. A nózija is mindjárt csöppen. Tényleg kis beteg, más mint a legutóbb. Annyira nem élénk, mert mikor leveszem, nem erősködik, hogy maradna a nyakamban.
- Nem ártana egy zsepi neki... - most látszik meg az, hogy mennyire nem értek ehhez. Csak tartom őt, egyik karomra ültetem, miközben zsebkendő után keresgélek. Szokott lenni nálam, most épp Nincs. Hogyne, a kabátom nemrég lett kimosva, miért is nézném én meg, hogy minden van-e? Az anyjánál tuti van, mentést várunk, mielőtt a mászókára teszem.
- Ha nem jó neki most a hidegben, miért nem szóltál, hogy menjünk máshova? Nekem egy kávézó is jó, igazából mindegy. Feljöhettetek volna hozzánk is. - ott meleg van legalább. Nem tudom, voltak-e már, még ezt nem kérdeztem sosem anyutól. De sanda a gyanú, hogy nem. Már miért is? Miért szeretne oda visszajönni, ahol minden rám emlékeztetné?
Alex hamarjában kész lesz, én pedig a mászókára teszem. Már menne, feszít, elhúzza a fejét a zsepi elől. Pí a kezemben marad, nem kell most neki. Mászni akar és kicsit el is foglalja magát a csimpaszkodással. Néha felénk fordul, szól, nézzük, nagyokat vigyorog.
- Az orrod elé nézz, mert seggre fogsz esni. - nem mintha zavarna, hogy produkálja magát, de kapaszkodjon azért. Most ilyen hideggel a fém is csúszik egy picit, elég ha csak száraz a tenyere. Látom, hogy nem megy be egyik fülén, a másikon meg ki, hanem figyelni kezd. Nem is olyan nagy baj, én is el tudom mondani legalább az anyjának, hogy mire jutottam. Mert gondolkoztam, rengeteget.
- Bírom a srácot, Claire. Azt akarom, hogy ne úgy nézz rám, mint egy betolakodóra. Szeretnék rá vigyázni én is valamikor. - mert ha Max megteheti, akkor én miért ne? Mi akadálya lenne a dolognak?
■ ■ Gangsta's Paradise ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
71
● ● Reag szám :
63
● ● karakter arca :
Don Benjamin


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Pént. Márc. 09, 2018 5:35 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Magamban még mindig azon tanakodom, hogy hihetek-e neki, és nyíltan rettegek, hogy mikor fogja meggondolni magát. Mikor maradok itt a fiammal, mikor töri össze a pici szívét, mikor rúg belém is akkorát, hogy többet nem kelek fel belőle. És mégse tiltom el tőle, mert Alex szereti, már most teljesen oda van érte, pedig alig ismeri és még csak az igazat sem tudja. Nem volt része az életének, ő mégis vakon bízik benne, olyan természetességgel ül a nyakában, mintha már ezerszer csinálták volna én meg teljesen jelentéktelennek érzem magam egy pillanatra. Mert teljesen mindegy, hogy én kelek fel hozzá éjjel, ha a nővérének hisz, miközben Pierre a barátja, akit a szívébe zárt, mert telibe találta, hogy a teknős a kedvence. De nem tud róla semmit, legutóbb is csak egy kis ízelítőt kapott abból, hogy Alex természete milyen változékony, hogy akaratos és néha kezelhetetlen is. Neki mégis szót fogad. Ha ezer évig rágom magam, akkor se fogom megérteni, hogy képes rá ilyen hatást gyakorolni. Árnyéka vagyok önmagamnak, miközben őket figyelem, és talán nem én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor kifodul önmagából. Csak Alexnek nem kell megjátszania semmit, ő lehet őszinte, viselkedhet természetesen, lehet ártatlan kisgyerek, aki semmit sem ért abból, ami körülötte zajlik. Csendben asszisztálom végig a beszélgetést, de hegyezem a fülem, hogy ha nekem nem tetszőt hallok, akkor azért közbe tudjak szólni. Vagy épp zsebkendőt tudjak adni, mikor az kell. A fiam feje mögé csúsztatom a kezem, másikkal az orrához tartom a zsebkendőt, már ügyesen fújja, nem ész nélkül, először csak az egyiket, aztán a másikat. Külön szólnom sem kell érte. A következő szint az, hogy egyedül is megtanulja megtörölni az orrát, mint a nagyfiúk. Persze utána automatikusan tartja az arcát egy puszira, megszokta, hogy kap, még ő is cuppant hozzá, már most látom, hogy egy kicsit álmatag szemmel fordul vissza az apjához, hogy végre a mászókára tegye.
- Három percnél tovább nem tudnád lefoglalni egy kávézóban.. És különben is, kell neki egy kis friss levegő, még hideg időben is. - azt már szándékosan nem teszem hozzá, hogy eszemben sincs felmenni vele hozzájuk. Nem véletlenül nem jártam náluk azóta, hogy lelépett. Enola is megérti, hogy sosem viszem oda Alexet, pedig hívott már ebédre, vacsorára, sütire és kávéra is. Én viszont még mindig tartom magam a kijelentésemhez, hogy nem teszem be oda a lábam. Nagyjából soha többé. Segít elengedni a múltat, ha nem látom. Elég az, hogy őt nem tudtam teljesen kitessékelni az életemből.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... Még túl korai.. - még nem bízom benned. Utóbbi bár nagyon égeti a nyelvemet, nem mondom ki. De nem is szögezem le rögtön, hogy hallani sem akarok az ötletről. Most leszek csak biztos benne, hogy lázas vagyok, más esetben azonnal ugrottam volna kötni az ebet a karóhoz, hogy sosem vigyázhat rá úgy, hogy én nem vagyok ott. - Örülnék neki, ha előbb összeszoknátok és... Jó? Ez nem egy nem... - közlöm egyértelműen, mielőtt azt hinné. Bár nagyon szeretném azt mondani. - Ez egy kérés, hogy legyél türelemmel. Ezt még... Nekem is szoknom kell.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
60
● ● Keresem :
my broster
● ● karakter arca :
taylor hill


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Csüt. Márc. 22, 2018 11:08 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Claire

Eltűnődve figyelem a kölyköt. Annyira kicsi még és mégis egyre önállóbb. Ha nem is magától fújja ki az orrát, már tudja hogy kell. Eszembe juttatja, mennyi mindenről maradhattam le. Mert tudom jól, nem akartam én gyereket, nem vagyok rá még mindig teljesen felkészülve, de sérti az önérzetem, hogy sosem voltam itt mellette. És most lehet azzal jönni, hogy én léptem le, nekem nem kellett ez az élet, én zártam ki mindenkit a saját döntésem jóvoltából. De volt lehetőség elmondani, lett volna lehetőség beszélni róla, biztos vagyok benne, hogy nem hagytam volna Clairet szarban, hogy akkor újraterveztem volna, hogy mindenkinek jó legyen. Mert a kölyök nem ezt érdemli, nem szeretném, hogy úgy nőjön fel, ahogy én is. Nem akarom, hogy azt higgye, nem érdekel engem, hogy mindenki másnak ott vannak a szülei, hogy őt majd ezért bántani fogják. Nem értem és nem is tudom Claire indítékait elfogadni. Mégis mi ez a játék, amit mi játszunk? Mint a gyerekek, vagy mintha elbaszták volna a forgatókönyvet és mentjük a menthetőt. Ácsi, hogy én nem voltam itt, neki nem lett volna kötelessége belemennie alkuba. A szülei, akiket emiatt most csak még jobban gyűlölök meg sem érdemlik Alexet. Az álszenteskedő faterja, aki mindenre ráhúzza a vallás kifogást, csak hogy ő mindig tisztára moshassa magát és a begyöpösödött neje, aki inkább szikkadna el tehetetlenségében mint ezt a gyereket a fiaként emlegesse.
Claire szavaival szemben mégis annyira fegyvertelennek érzem magam, pedig ezt mind és mind felhánytorgathatnám neki. De ugye ki vagyok én, hogy betoppanok és azonnal követelőzök? Mert amúgy elveszek mindent, ami kell, amit csak akarok. Mégis széttép a kétség, hogy akkor nem láthatom többet a kis kópét.
- Fogadunk, hogy lekötöm a figyelmét három percnél tovább? - nem adom olyan forrón azt a kását, ha ő rögtön tiltakozik, akkor én is rá kell licitáljak. Nem hiszem el, hogy mindig mindenbe bele akar és tud is kötni. Ne mondja azt, hogy ő akkor is tudni fogja mi történik, ha soha nem történik meg. Miért szűkíti le ennyire a lehetőségeimet? Miért jó neki az, hogy sakkban tartson? Soknak érzem amit csinál és igazából nem is értem mire fel jó ez neki. Revansot akar venni? Kibaszni velem, hogy tudjam, milyen érzés kiszolgáltatva lenni? Neki fogalma sincs arról, hogy én ezt tökéletesen tudom milyen. Csak én nem az érzéseknek vagyok kiszolgáltatva, hanem valami sokkal rosszabbnak.
Túl korai. Hamarjában szaladnak össze a szemöldökeim értetlenül a homlokomon, amikor azt firtatja, miért nem vigyázhatok rá. Azt gondolja, hogy nem vagyok rá képes? Azt hiszi, hogy mert ő kezdettől fogva itt van vele, mindent sokkal de sokkal jobban tud? A kibaszott életbe már. A gyerek jobb is, hogy már a mászásra figyel, nem pedig ránk.
- És? És mi? - kérdezek vissza a szavába vágva. Hangom halk, nem kell Alex hallja, de felháborodottan csendül. Azt hiszi, hogy ezzel így könnyen elintézhet.
- Nem, mi? Ne áltasd magad, mondd a képembe, ha velem van bajod. Mennyivel jobban tud a vak barátnőd vigyázni rá, mint én? Szerinted nekem nem kell szoknom? Nekem tök természetes, hogy ez fogadott? Választást sem adtál, pedig volt rá neked is lehetőséged. Claire, nem akarok a kölyöknek rosszat. De nagyon nem tetszik, hogy a bigott faszfej apád is előbb lengetheti mellette a puskát és az a kóró neje bitorolja azt, ami téged illet. - hagyom magam teljesen elragadtatni, miközben igazából bele sem gondolok abba, talán én adom a kanócot és még készséggel is gyújtom meg az amúgy egyre nagyobbra növekedő puskaporos hordón. A nyelvemre harapok, bár már késő. Előbb kellene gondolkoznom, mint beszélnem.
■ ■ Gangsta's Paradise ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
71
● ● Reag szám :
63
● ● karakter arca :
Don Benjamin


Témanyitás ✥ Re: Játszótér •• Pént. Márc. 30, 2018 3:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Hitetlenkedő fejrázást kap csak az egoista megjegyzésére. Pont ő lesz az, aki lefoglalja őt, nem? Még nekem sem megy, minden egyes másodpercért komolyan meg kell küzdenem, amíg nyugton tudom tartani. Ebben nem óhajtok fogadni se, egyszerűen csak nem kapja meg a lehetőséget rá. Már így is többet engedek neki, mint kellene, jóval többet annál, amit megérdemel. Mégis úgy érzem, hogy túlságosan könnyedén engedtem közel a fiamhoz, most megérezte az ízét és hiába nyújtom a kisujjamat, neki az egész karom kell. Mohó és türelmetlen, annyira jellemző rá, annyira ő. Olyan, mint régen. Csakhogy én már nem az a lány vagyok. Nélküle nőttem fel, nélküle kellett megbirkóznom egy csomó mindennel, nem értem miért csodálkozik, hogy megfontoltan akarom csak Alex közelébe engedni.
- Igen, veled van bajom. Mert nem értesz a szóból. Hazelre ezerszer könnyebb bízom a fiamat, mint rád, mert lehet, hogy nem lát, de veled ellentétben benne bízok. - fortyog bennem az indulat, szinte köpöm a szavakat, pedig ebben semmi újdonság nincs. De mégis hogy meri megkérdőjelezni a döntéseimet? Hogy meri kétségbe vonni a barátnőm alkalmasságát, hogy vigyázzon a fiamra? És különben is mi jogon szól Ő bele bármibe is? - Megmondanád, mikor volt nekem lehetőségem arra, hogy döntsek? Nem én döntöttem el, hogy teherbe esek tőled, azt se, hogy megszülöm. Egyetlen döntésem se a sajátom volt... Vagyis de, egy. És ha újra döntenem kéne, ugyanazt választanám. - Pillanatok alatt fog el a düh, a szám íze keserű lesz a haragtól, ha szemmel ölni lehetne, már biztosan fulladozna a kínoktól, amiket kívánok neki. Ha nem sejti mire gondolok, az az ő saját ügye, bár szerintem elég nyilvánvaló utalást tettem arra, hogy ha most kellene cselekednem, hasonlóan járnék el és nem árulnám el neki, hogy van egy fia. - Na jó, én ezt nem hallgatom tovább... - fordítok neki olyan gyorsan hátat, hogy feleszmélni se legyen ideje. Alexért indulok, az előbb még itt csüngött a mászókán, tudom, mert meg kellett igazítanom a pólóját, ami kicsúszott a nadrág derekából, így kint volt a csupasz kis bőre. Most viszont nincs itt. Nagyot sóhajtva indulok heves léptekkel a keresésére, a nevét kiabálom, ami tudom, hogy nem fog jót tenni a torkomnak, de ki a fenét érdekel, mikor a szívem ezerrel dübörök a mellkasomban. Hol a francban van a fiam?!!!!
- Hol van? - nézek vissza Pierre felé, meg sem próbálom lehallkítani a hangomat, kezd eluralkodni rajtam a pánik, de ez nem akadályoz meg abban, hogy egyértelműen őt okoljam ezért. Ha nem jön a hülyeségeivel, most nem kellene Alexet keresgélni. Tudtam én, hogy nem jó ötlet ez az egész, hogy csak a baj jár vele kézen fogva és tessék.. Megnézem mindenhol, az apró helyeken is, lehajolok, de nagyjából másfél perc alatt megállapítom, hogy nincs a játszótéren, ez pedig azt jelenti, hogy szinte bármerre indulhatott. Ujjaim a hajamba csúsznak, fájdalmasan tépem meg a hajhagymáimat, de mit is érdekel engem, gondolkodni sem tudok, mégis merre mehetett. Mi van, ha elrabolták? Mi van, ha Pierre keze van a dologban? Nem, ilyenre gondolnom sem szabad, nem tehetett semmit... Alex fontos neki, fontosnak kell lennie, hát a fia.
- Hol a fiam? - ismételgetem magamnak, mint valami tébolyodott, teljesen felemészt a gondolata is annak, hogy bármi baja eshet, bárhova elcsatangolhatott, ahol nem tudok rá vigyázni. Olyan pici még, nem alakult ki benne a félelemérzet és bárkivel könnyen összebarátkozik. Mi van, ha elment valakivel?
- Elnézést, nem látott egy hároméves kisfiút? Kék kabátban, szürke sállal.. - jobb ötlet híján a járókelőket kezdem kérdezgetni merre lehet, de sorra fejrázásokat és aggodalmas pillantásokat kapok csupán. - Elnézést, nem látott... - minden intéssel egyre nagyobb kő nehezedik a vállamra, egyre jobban szorít a torkom és pillanatok alatt jelennek meg rémképek a szemeim előtt. Tehetetlenségemben csak Pierre után kutatok, azt remélem nem lépett le, hogy nem futamodik meg és nem hagy egyedül a problémával. De azt se bánnám, ha eltűnne, csak a fiam kerüljön elő. Csak neki ne legyen baja..
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
60
● ● Keresem :
my broster
● ● karakter arca :
taylor hill


Témanyitás ✥ Re: Játszótér ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Játszótér
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Similar topics

-
» Las Vegas külterülete, egy útszéli benzinkút a sivatagban, a várostól nem messze.
» Rocksolid
» Útszéli motel
» Játszótér

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-