Ladurée Paris étterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 11:35 pm ✥

✥ Yesterday at 11:06 pm ✥

✥ Yesterday at 6:48 am ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 9:08 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 7:01 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 6:21 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:11 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:05 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 8:29 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Ladurée Paris étterem •• Szer. Júl. 19, 2017 9:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Szer. Aug. 23, 2017 10:42 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- És ennyi! - hallottam a rendező hangját, majd végre felálltam a földről, ahová száműztem magam a zenés darab utolsó dalának, utolsó taktusában. Mindig is kedveltem a jazz-t, nem állt távol tőlem, így tehát mikor egy ilyen dalt kellett elénekelnem úgy éreztem bizonyos fokig önmagamra találtam. Persze mindez egy feltörekvő, fiatal fiúnak volt köszönhető, aki sikeresen megkomponálta a zenét, és abszolút személyre szabott, rám szabott dalt sikerült összehoznia. Látatlanban is kedveltem.
Valahogy így ismertem meg Thierryt, és barátságunk azóta a közös munka óta is töretlen.
Nyilván én sem tudok mindig ott lenni ahol ő, ő sem csak ehhez a városhoz van kötve, viszont ahogy időnk engedi összefutunk. Soha nem volt túlontúl sok barátom, inkább haverokkal voltam felvértezve, ők azonban mindent összevetve soha nem tudtak rólam többet, mint amennyit a muszáj megkívánt. Évek alatt ő volt az egyetlen, aki közel férkőzött hozzám, és akire bár igazán helyes férfi, soha nem gondoltam úgy, mint egy férfire. A barátom volt és a mostani helyzetben igazán szükségét éreztem annak, hogy beszélgessek egyet... egy baráttal.
Hiszen igazából volt miről mesélnem, csak valahogy azt nem tudtam még kitalálni hogy mivel is kezdjem.
1. Hogy a húgomat sikeresen felcsinálták...
2. Hogy elveteti a babát, pedig én olyan szívesen felneveltem volna...
3. Hogy volt egy igazán szenvedélyes éjszakám a kollégámmal...
4. Vagy hogy úgy néz ki kezdek szerelmes lenni... ?

Mind-mind igazán nehéz ügy volt és kényes, csoda hát, ha nem mindenkinek teregettem ki a szennyest? Igazából a gyerek sztorit nagyjából felvázoltam Théonak is, azonban egyelőre még nem vagyok azon a szinten hogy minden apró részletbe beavassam. Thierry viszont már találkozott Susannal, ismeri a családomat, így nem olyan nehéz elmagyaráznom a kettőnk között lévő bonyolult kapcsolatot, és hogy miért is vannak kételyeim úgy mindennel kapcsolatban.
Oakleymat a fejem tetejére tolva lépek be az étterem ajtaján, és bár nem igazán szokott mindenhova tömeg kísérni, mostanában feltűnően sokan megbámulnak. A sorozat egészen jót tett a karrieremnek, és bár eddig nem igazán ismertek fel, vagy csak kevesen, mostanában egyre többen szólítanak le, és jönnek oda autogrammot kérni. Na nem mintha zavarna, azonban adott helyzetben nem túlzottan vágyom a rajongókra, szeretném a kávémat normálisan elfogyasztani, lehetőleg az egyik legjobb barátom társaságában.
Az ajtó kissé megnyikordul, majd azonnal egy barátságos arc fordul felém a pultból. Mosolya levesz a lábamról, hiába, nem szeretem a nőket, de a kedves mosoly akkor is a szívemig hatol, ha egyáltalán nem találom a másikat vonzónak. Pozitív ember vagyok, így tehát evidens hogy olyan helyre fogok visszajárni törzsvendégként, ahol úgy érzem örömmel látnak.
- Jó reggelt Marie! - köszönök a lánynak, majd egészen a pultig sétálok.
- Neked is Bleu! Lefoglaltam egy asztalt a kedvedért! Itt lesz hátul, megmutatom! - mondja mosolyogva, majd kiszalad a pultból és az itallapot szorongatva a hátsó helyiségbe kísér, ahol az asztalok egy kertre néző teraszon helyezkednek el, távol az utca zajától.
- Köszönöm! Még várok valakit, úgyhogy megtennéd hogy itt hagyod az itallapot? - kérem, majd miután a kezembe adja azt, és magamra hagy vadul lapozgatni kezdem.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
187
● ● Reag szám :
143
● ● Keresem :
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindíg virrasztok én.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.
● ● karakter arca :
Harry Shum Jr.


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 5:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Darren && Thierry
Az életem sosem volt unalmas, ez a veszély nem is fenyeget a továbbiakban sem. Nem vagyok dugig barátokkal --haverokkal inkább, de az egy másik kategóriába esik nálam-- ám akik vannak, azokhoz foggal-körömmel ragaszkodom és mindent meg is teszek értük. Így hát kétség sem fért ahhoz, hogy teremtek időt a találkozásra, amikor Darren felkeresett. Úgyis rég beszéltünk már, ránk férne, le vagyok maradva a szokásos életfonalról, ideje hogy bepótoljuk azt, amit a munka és az utazások kilopnak a mindennapokból. Nem panaszkodom, jó ez így. Egy barátság nem attól barátság, hogy mindennap fossuk a szót, hanem attól, hogy mennyire érezzük magunkhoz közel a másik lelkét.
- Sikerült már választanod? - állok meg mögötte, mintha mindig is itt kísértettem volna és rontottam volna a levegőt. A hangomban van valami kölykös él, az elhagyott kamaszkorom megcsillanása ebben a haveri státuszban. Nem tudom, nekem nem tűnik fel. És egyébként is legtöbbször csempésződik szavaim hanglejtésébe valami pimasz, már megszokhatta tőlem akárki.
Leteszem magam vele szemben, felvarrókkal teli hátú farmerdzsekimet a szék támlájára hajítom kifordítva ahogy hanyagul kibújok belőle. Nem szenvedélyem a divat, de tény ami tény, elég egyedi stílussal rendelkezem, ami még felfogható direkt divathóbortnak is.
- Na mi van te hóhányó? Ezer éve nem láttalak - támaszkodom meg az asztallapon mindkét alkarommal, s dőlök így előre. Nincs szemrehányás a hangomban, miért is lenne? Mi mindig ilyen barátok voltunk, a csipkelődő vérszívás csak hab azon a tortán, melyen ismeretségünk elejétől kezdve osztozunk.


■ ■  Hey my friend! ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 6:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ijedten rezzenek össze, mikor megszólal mögöttem.
Nem bírom, mikor ezt csinálja. Egyszerűen olyan mint egy tolvaj, és csak úgy a hátam mögé oson, és a frászt hozza rám, talán épp ezért nem ő lenne az az ember, akivel szívesen mennék el mondjuk egy horrorra a moziba.
- Lehet ezek után valami erősebbre lenne szükségem. Amúgy kajás vagyok, ehetnénk is, ha még nem vacsoráztál. - vonom meg a vállam, majd fordulok immár teljes testtel felé, és fogom meg a kezét vigyorogva, amolyan baráti lelkesedéssel. Már jó ideje tart a barátságunk és eléggé töretlen is, ami azt illeti. Nem lógunk folyton együtt, nem telefonálunk órákat, bár tény és való, hogy ha egyszer összefutunk, abból vagy lerészegedés lesz, vagy csak részegedés nélküli buli, de hogy hajnalig tartó, az biztos.
- Elég sok minden... nem is tudom hol kezdjem... - fogok bele a mondandómba, ám előtte végignézem, ahogy leveszi magáról a farmer kabátját, és azt egy laza mozdulattal a szék háttámlájára teríti.
Minek siessem el azt, amit úgyis egész éjjel mondani és mesélni fogok? Tök ráérünk, legalább is én teljesen, és remélem ő is, mert tudhatná, hogy ha velem találkozik, akkor nem egyhamar szabadul.
- Megkaptam a szerepet abba a sorozatba. Biszex kari, amolyan nagyvilágot élő mágus. Gondolhatod... én meg a nagyvilági élet!? Cöhh .. - vigyorodom el, mert minden igaz lehet rám, de ez aztán egyáltalán nem. Soha nem éltem nagyvilági életet. Voltak bulijaim, de nem volt sem háremem, sem rajongók körülöttem, és mindig is megmaradtam a magam egyszerűségénél, ezt pedig a színészek nagy része nem igazán érti, és nem is igazán áll hozzájuk közel. Szóval ilyen lehet különcként létezni.
- Ráadásul a karakterem összejön a sorozatban egy sráccal. - mondom, majd ujjaimmal az étel és itallapot kezdem babrálni. Igazából nem is tudom mit mondhatnék ezzel kapcsolatban. Annyira röhejesen hangzik, hogy amúgy ki nem állhatta eddig a fejemet, én voltam a mumusa és most mégis azt érzem, van köztünk valami. Vajon tényleg van köztünk valami, vagy ez az egész csak arról szólt, hogy akkor most jól megmutatja ő mennyire fantasztikus színész, vagy...
- Azt hiszem ki nem állhatta a fejem. - húzom el a számat, majd Thierryre pislantok.
- Tudod már, hogy mit rendelsz? Kezd kilyukadni a gyomrom! - mondom az ajkaimat rágva, majd esdeklő pillantással nézek a pincérnő irányába.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
187
● ● Reag szám :
143
● ● Keresem :
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindíg virrasztok én.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.
● ● karakter arca :
Harry Shum Jr.


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Okt. 08, 2017 3:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Nov. 05, 2017 1:50 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Nem tudom, mi lehet a baj… Csak érzem, hogy valami nem stimmel, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Andreas nem mondta el a telefonba, mikor visszahívtam, hanem találkozót rendelt el. Nem mintha baj lenne, mert mostanában nem találkoztunk annyit, de a viselkedése furcsa volt – tömör, távolságtartó, akaratos. Évekkel talán még izgalom is kapott volna el, hogy újra meghódítsam, hogy feloldjam a kedvét, most azonban csak annyit tehettem, hogy bólintottam egyet. Mégis, mi történt? Nem, az, hogy fény derült volna ránk, abban nem hittem, hiszen olyan régóta húzzuk, rutinosak vagyunk benne. Pascallal lenne valami? Bár, a titoktartás kötelezi, de tudom, hogy el tudom érni, hogy végül elmondja a dolgokat. „Van egy kis gondunk”… Rémisztően hatott, azonban abban akartam hinni, hogy nincsen, így ebben is hittem. Az ember abban hisz, amiben akar, és ahhoz foggal-körömmel képes akár kapaszkodni is.
Munka utánra lett megbeszélve, mikor a gyerekek már otthon vannak, én is és ő is végzett. Így a legkényelmesebb.
Cipőm kopogása tisztán kivehető volt, ahogy az autótól az étteremig eljutottam. Nem volt hosszú, mégis a széltől bizseregni, fázni kezdtem a blézerben és ingben. Lehet, hozni kellett is volna a kabátomat… De ezért már nem sétálok vissza az autóhoz a nagy tömegben. Belépve úgyis megcsapott a meleg, és a kellemes, fűszeres illat, amitől máris éberebbnek éreztem magamat a fárasztó órák után. Igen, lehet, hogy egy kávé el fog kelni, hogy figyelemmel kísérjem a beszélgetést.
Szlalomoztam az asztalok között, azonban nem kellett sokáig, ahogy lassan látómezőmbe kúszott Andreas. Ezer ember közül is könnyedén meg tudnám találni már. A hosszú évek alatt, ha elméjét, lelkét nem is találtam meg, de testét kiismertem, és bármikor újra örömmel kiismerem. Két évtizede húzzuk, de jóképűségéből nem vesztett, ugyanolyan varázslatos, megnyerő, a mosolyáért meg gyilkolni lehetne. Ez mai napig nem változott, azonban a mai napon így távolról is érzékeltem, hogy valami nyomasztja, vonásai túl komolyak, túl feszültek. Valami egyértelműen történt… Nem csillogott úgy a tekintete, ahogy meglátott, mintha csak egy tortúra lennék. Mintha a mai este jövőjét látná meg bennem…
- Szia – mosolyogtam rá, ahogy az asztalhoz értem, de az ő arcán nem jelent meg ez a jókedv. Biccentett, fel sem állt, pedig lovagiasságát mindig megjegyeztem, férjem csak kezdeti kapcsolatunkkor volt olyan gáláns és lehengerlő, hogy széket húzzon. De Andreas viszont mindig… Az, hogy ez most nem történt meg, igazán kezdett aggasztani. Nagyobb a baj, mint hittem. Most már körülbelül minden számba jöhetett, ami eszembe jutott. Pascal, a kapcsolatunk, vagy ő akar kilépni? Elege lett? Nem bír elviselni? Vagy körülötte történt valami, ami kihathat ránk? Ez a tudatlanság kezdett őrjíteni, ahhoz képest, hogy azt hittem, a mai napom nem is lesz olyan rossz, most egyértelműen kezdett átfordulni. Sötét felhők igyekeztek felém, és nem biztos, hogy van esernyőm, hogy megússzam, ami rám zuhan. Feszült kedve rám is átragadt akaratlanul, és csak ideges lettem, ahogy hallgatott végig, meredten figyelt, míg leültem. Mondj már valamit!
- Mondjad… - adtam át a stafétát halkan, remegő kezemet pedig az asztal alatt összekulcsoltam. Az a fránya betegség… Csak leépít. De nem most éreztem úgy, hogy azt is el kéne mondani. Elég lesz az, amit az ő szájából hallok. Csak mond már! A tudatlanság lassú gyilkos…

ZENE ⁞ 560 ⁞ Remélem megfelel Smile
×

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Nov. 05, 2017 6:10 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére

Az étterem díszei fojtogatnak túlzsúfoltságukkal; nem tagadom, a barokkos fényűzés sosem volt az én világom, jobb szerettem a rusztikusságot, vagy a kevesebb néha több elvét. De mi mást is várhatna az ember a szépség fővárosának egyik legpompázatosabb utcáján? Ha rajtam múlott volna, valószínűleg jóval eldugottabb és nem utolsó sorban olcsóbb helyet keresek a találkozó helyszínéül, ám az elmúlt napok forgalmas kavalkádját követően már annak is örülök, hogy Joanne egyáltalán méltóztatott időt szakítani rám. Ránk. Bár nem kétséges, hogy jelen pillanatban jobban aggaszt, hogy Pascal levele mit jelent rám nézve, elvégre, lassan húsz év alatt semmi sem tudta megrengetni a köztünk lévő veszedelmes keringő épségét. Miért most kezdenék el aggódni?
Hozhatok még valamit? – Kifogástalanul öltözött, de egyenruhájában is kétségtelenül csinos, szőke pincérnő hangja töri át gondolataim gomolygó fellegét. A mosolyát nem csak udvariatlanság lenne nem viszonozni, lehetetlenség is. Sugárzik belőle a bájosság és vidámság, ami egy pillanatra még engem is kizökkent.
Nem, a kávé egyelőre elég lesz, köszönöm – felelem, a kiskanállal szórakozottan keverve egyet a fekete löttyön. Mókás, ebben az extra habos-karamellás-zsírmentes világban mennyire meg lehet lepni egy baristát azzal, hogy egy egyszerű kávét kérsz. Reggel háromszor kellett elismételnem, hogy nem lattét szeretnék, és nem is jeges mogyorósat, csak simán macchiatót.
A válaszom bizonyossága ellenére a pincérnő még mindig mellettem áll. – Olyan régóta ül itt, hogy a végén kénytelen leszek én leülni!
Azt hiszem, azt a partnerem kissé zokon venné. – A mosolyom könnyed, bár valószínűleg Joanne tényleg nem repesne az örömtől; nem azért, mert megtörténik, hanem mert az orra előtt.
Feleség?
Nem, dehogy.Sajnos. És hála az égnek.
Akkor még van remény – kacsint rám bohón, majd tovalibben egy asztalhoz, ahol már nagyon kapálóznak a számla után. Nem rég léphette át a harmincat, északi-módra kemények a vonásai, amit a vibráló kisugárzása szelídít meg, és a nagy, csokoládé-színű íriszei. Ha jobb kedvemben volnék, és más helyzetben, talán szaván is fogtam volna, ám a mostani jelenlétem, az egyre hosszabbra  növő borostám éssötétbarna bőrkabátom, csakis egy embernek szóltak.
Már messziről látom, hogy jön, ha hinnék az ilyesmiben, talán azt is mondhatnám, hogy már megérzem a közelségét, mégsem állok fel, hogy fizikailag is üdvözöljem. – Szia. – Ráérősen iszom bele a csészébe, és bár a gyomrom megkordul a körülöttünk terjengő mesés illatokat érezvén, nem szándékszom mást rendelni. Ahhoz maradnom kellene, márpedig jobb volna az ügyet minél rövidebbre zárni;ez kifejezetten olyan hely volt, ahol Joanne ismertségi köre megfordulhat, és aligha tesz jót az így is fel-felreppenő pletykáknak a Párizsba érkezéséről, ha idegen férfiakkal vacsorázik. Tekintetem kékje végigköveti, ahogy kihúzza magának a széket, és elhelyezkedik az asztal túloldalán; ahhoz mérges vagyok, hogy én magam tegyem meg neki ezeket. Végigfut az arcán, kíváncsian, hogy van-e bármi sejtése a dologról, végig a barázdákon, amit az elmúlt évek kezdtek a bőrére festeni. Talán eltakarja a smink, de tudom, hogy ott vannak.
Inkább mutatom –  felelem tömören, és a zsebemből előhúzom Pascal félbehajtogatott levelét. A doktori kódexnek némileg ellentmond, hogy a fiú lelki vagy mentális állapotának foltja nélkül mutogassam az anyagait, de Joanne mégis az anyja, Pascal pedig kiskorú, és egyébként is szarok rá. Némán tolom elé a papírt, várva, hogy végigfusson a sorokon; nem lepne meg, ha többször is el kellene olvasnia, mire felfogja. Nekem is beletelt némi időbe. Az ember egyszerűen nem számít ilyenekre, akkor sem, ha a logika azt diktálná, hogy kell. Mikor a felismerés leghalványabb jelét látom kiülni az arcára, vagy rám néz, szenvtelenül teszem hozzá: – Megmondtam, hogy rossz ötlet, hogy kezeljem a fiad.
Újabb korty a kávéból. A hátam és vállam kényelmetlenül feszül, még én is érzem, hogy nem tesz jót az izmaim önkéntelen mozgása, mégis fenntartom a nyugodtságot. Mit segít itt a kétségbeesés?
Ugyanakkor… Így legalább egyelőre hármunk között maradt a dolog. Ha csak el nem mondta másnak. De az nem illene a profiljába, annál fontosabb neki a… családi egység – leplezetlen gúnnyal ejtem ki a szavakat, de a rosszmájúság nem Pascalnak szól, vagy a gyermeki ártatlanságnak. Tudom, milyen, ha bármit megtennél azért, hogy megmaradjon a családod olyannak, amilyennek jónak látod, akkor is, ha kilóméternyi ragtapasz sem fogja elfedni a keletkezett töréseket, és minél hevesebben harcolsz, a végén annál erőszakosabban hullik darabjaira az egész sóbálvány. A cinizmusom a helyzeté; és egy kicsit talán Joanne-é, meg az enyém. Bár Oscart sem hagynám ki a méreg-körből. Olyan könnyedséggel folytatom, mintha az időjárásról, vagy arról a ronda mellszoborról beszélgetnénk. – Nem, ez egyelőre a mi ügyünk. A kérdés az, hogy mit fogunk tenni. Mert valamit fogunk; holnap esedékes az időpontom vele. Ki kell találnunk valamit.
Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Nov. 05, 2017 7:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Annyit merengtem már a 20 évünk alatt, mi lenne, ha egyszer fény derülne az egészre, de ahhoz óvatosak voltunk. Nem tudom, Andreas hogy viselte, de néha még nekem is nehezen ment, mikor az ő karjaiban jobban éreztem magamat, mint Oscaréban… Nem egyszer éreztem magam bűnösnek, de aztán soha semmi sem rendült meg. Minden folyt úgy, ahogy eddig, én nem változtattam, hát akkor más sem. Beleszoktam ebbe az életbe, ahol két felem lett, de csak most, ahogy így látom, gondolkodom el, vajon ő hogy élte meg? Mivel ő sem kérdezett soha semmit, így én sem, pont ettől működött közöttünk, hogy nem voltak megkötéseink, hogy nem regéltünk el mindent egymásnak, hogy együtt csak magunk voltunk, semmi probléma, semmi más. Ez volt a felszín, de mi volt alatta?
Tekintetemet addig nem veszem le róla, amíg a papír előttem nem köt ki teljes egészében. Mélyen veszem a levegőt, igyekszem magamra parancsolni, hogy nyugodt maradjak, de nehezen megy. Megijeszt, megrémülök, pánikba esek, hogy mégis miről lehet szó. Mi történt? Azonban csöndben várok, kivárok, megvárom… De csak addig míg az oly kacifántos betűk elém nem kerülnek. Megakadok már a megszólításnál is, hiszen ez Pascal írása. Ezek a göröngyös, dőlt betűk Pascalhoz tartoznak, az én fiamhoz. Mi ez? De elég volt az első sort elovasnom, mire megakadtam…Még a szívem is kihagyott egy taktust, félő akár meg is állhat a váratlan történéstől. Nem is nagyon akartam folytatni, mégis faltam a sorokat olyan ütemben, ahogy szívem dübörgött a mellkasomban. Többször volt szükséges elolvasnom, hogy megértem minden szavát, hogy feldolgozzam a titkom már nincs biztonságban, már kiderült, és ki tudja, hogy mikor szakad a nyakamba. Úgy éreztem magam, mint akit felpofoztak, és ezt bármennyire is el akartam rejteni, nem lehetett, arcom, mint egy nyílt könyv, mindent lehetett benne olvasni. A megbánást, a félelmet, a szomorúságot, a döbbenetet, és egyfajta kiégést. Kész, tudja. Megtudta… Elkalandoztam arra a napra, amikor megtudhatta, régen volt, és képes magában tartani… Pont úgy, ahogy én sem akarok elválni Oscartól. Családi egység… Még tinédzser, mégis milyen felnőttes gondolatai vannak, hogy mennyire számít neki a család… Még ha az már nem úgy létezik, ahogy bármelyikünk is hiszi. Egyfajta réveteg állapotba kerültem, csapongtak gondolataim és érzelmeim. Oh, Pascal, ha csak kicsit is sejtenéd, hogy ki az apád.
Lecsaptam kezemet az asztalra, ahogy újra hozzám szólt, azonban minden, ami felgyűlt bennem, villámgyorsan lenyeltem. Nem, nem zúdíthatom rá, én magam ástam meg a gödröt és estem bele… Felnéztem rá, ahogy issza a kávét. Még ő sem tudja… Még csak nem is sejti, hogy az ikrek tőle származnak, legkevésbé sem Oscartól. Sosem figyelte úgy meg Pascalt, hogy észre vegyen egy kevés hasonlóságot.
Vállam megereszkedett, és hirtelen borzalmasan fullasztónak éreztem az egész éttermet. Meleg és tömény volt a levegő, amiben alig kaptam levegőt. Kétségbeesés, ez hálózott be, kezdett el fojtogatni. nem voltam erre felkészülve, és bármennyire is fel akartam, erre nem lehet. Kiderült és csak idők kérdése, hogy még többen tudják meg. Mert amiről már többen tudnak, mint ketten az nem titok. Mit kéne ilyenkor tennem? Leülni a gyerekkel és beszélni? Most ért a második felismerés is, hogy bármennyire is igyekeztem, de nem hogy feleségnek, de még anyának is borzalmas voltam. A baj csak az, hogy egy kicsit sem bántam meg, hogy Andreassal megismerkedtem. Kapaszkodó, mentsvár volt az életemben, most mégis olyan távolinak tűnt. Magamra maradtam? Végül is, ha úgy nézzük, megérdemelném.
- Egyelőre – néztem a szemébe. Ne kerülte el figyelmem gúnyos hangneme, amit valószínűleg nekem célzott. Igen, én csak elfedtem egy fátyollal a családi egységet, ami nem létezett, miután Andreast megismertem. De ezt a fátyolt nem akartam lerántani, nem akartam ott hagyni Oscart és a gyerekeket szétszakítani két félre. De ez nem megoldás… Nincs ebben a helyzetben aranyközépút. Vajon, Andreas, megbántad már, hogy megismertél? Az már nyílt titok, hogy a régi szenvedély már nincs meg közöttünk… Néha még el is gondolkodom rajta, hogy miért veszett ki, tennem kéne érte valamit, de mivel te sem… Egyelőre én sem. Lehet, a szokás rabjaivá váltunk? Tényleg azért vagyunk egymás mellett még, mint régen… vagy már ez is kihunyt. Tényleg még én a tied, te az enyém vagy?
Sírni lett volna kedvem, de könny nem szökött ki szememből. Nem, nem ment. Valahol, szívem mélyén már sejtettem, hogy egyszer ki fog derülni. De vesszőzzenek meg azért, mert megtaláltam boldogságomat egy másik férfi mellett is és közben igyekeztem nem szétszedni egy családot.
Képtelen voltam azonnal válaszolni, reagálni, csak agyam dolgozta fel az információt, miközben lassan letettem a remegő kezemet az asztal lapjára, mielőtt még észre venné. Kihasználva engedem el a papírlapot, amit úgy érzékelek, mintha égetne. Az igazság éget. A tudat megőrjít. Pascal… Milyen erős gyerek, csak büszke vagyok rá, hogy ilyet is elvisel az anyjától, valószínűleg ezért nem felhőtlen a kapcsolatunk. Bármennyire is szeretem, ő megvet… Elítél. Van is miért, hiszen a házasság egy fontos kötelék, egy összetartó kapcsolat, amit én két évtizede megtörtem és csak hazugságaimmal vágok egyre nagyobb szakadékot közénk. Anyaként, feleségként szégyellem magamat, de mint nőként, mint emberként, mint szeretőként, kicsit sem. Fontos nekem Andreas is.
- Jöjjek be? – bár ahogy kimondom, nevetségesnek hangzik. Nekem kell Pascallal beszélnem – a család a mi ügyünk. – Tudomásul veszed a levelet, de csak akkor beszélsz vele róla, rólunk, ha ő tudni akar bármit is? – Nem hinném, hogy Pascal felhozná a témát, egyelőre csak teszteli, hogy a tudással milyen hatalma van, aminek először Andreas lesz a célpontja, majd én, ha kiderül, hogy én is tudom. Egyelőre a pszichológia órákat fenn kell tartani, úgy hiszem… Micsoda jövő… De a következményekkel szembe kell nézni. – Ha… - haraptam be az ajkamat. Szembe akar ezzel nézni Andreas? Meg tudnám érteni, ha kilépne… Noha már nem tud igazság szerint, de ezt még ő sem tudja.

I wanna dream ⁞ Remélem megfelel Smile
×

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Nov. 05, 2017 10:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére


Lassan tizenkilenc év, de még mindig itt vagyok, hiába kérdezem meg százszor is minden alkalommal, hogy miért? Tényleg arra kárhoztattak volna, talán valamiféle isteni igazságszolgáltatás alapján, hogy örökre kötődjek valakihez, akibe már rég nem is vagyok szerelmes?
De nem, nem igen hiszek Istenben. A mi kapcsolatunkon pedig jobb nem gondolkodni, csak elfogadni; inkább a megoldásokat keresem, mint a probléma okát.
Igen. Egyelőre. – Nem is akarom leplezni, mennyire törékeny békét rejt ez a szó, hogy mennyire körüllengi a bukás tűfogú démona. A titok addig titok, míg a résztvevők tudnak csak róla; egyetlen hajszálrepedés az üvegburkon, és máris kész darabjaira hullni minden, egy apró pöccintésre is. És ugyan, mi tartja vissza Pascalt attól, hogy kedvére pöcögtesse? Igaz, hogy úgy tűnik, fontosabb neki a családja, hogy bármilyen diszfunkcionális is, egyben maradjon, de mégis tinédzser; forrófejű. Impulzív. A világon minden felnőtt ellene van, az ő személyes marcangolói. Mennyi kell ahhoz, hogy a pillanat hevében kibökje, a házak tetejéről ordítsa? Triviális dolog, csontig hatolóan ösztönös, de nem a házasságát féltem, vagy a kapcsolatunkat.
Az első ajánlatára fáradtan felsóhajtok. Nem, azt hiszem, mégsem érti. De bármennyire aggaszt is a saját sorsom, és akárhányszor merengtem is el azon, hogy abba kellene hagynunk (s nem szóltam semmit), a bűntudat hullámai végignyaldossák a bensőm, és jeges karmaival kaparja a mellkasom. – Ó, igen, az remek lenne. Látom magam előtt, ahogy beszámolok neki arról, pontosan hányszor dobattam félre veled a jegygyűrűd, amit az apja húzott az ujjadra, mert beleakadt a hajamba, vagy hogy hány éjszakát töltöttünk városszéli motelekben, mikor azt hitte, hogy üzleti útra mész. – Posványos mocsár a jókedvem mezeje, a háttérben pedig a feszültség magasztos őreiként emelkednek a fagyos hegyek, de valami akkor is előre ránt, Joanne felé.
A kávéscsészém magas hangú csilingeléssel ütődik az aljnak, aztán a szabad kezem az Ő törékeny ujjaira kulcsolódik az asztalon. Az étterem melegével szemben a keze hideg; egy márványszoborra emlékeztet. Ha jobban belegondolok, mindig is arra emlékeztetett. Műalkotásra, valami gyönyörűre, ami sohasem mozdul, mindig számíthatsz arra, hogy ott találod, ahol hagytad. Hosszú évek óta most először tűnik igazán emberinek, most, mikor a legtörékenyebb, a kétségbeesés kapujában, vésszel a nyomában.
Nem kérdőre akarlak vonni, vagy bűntudatot kelteni benned – folytatom közelebb hajolva, halkabban. A hüvelykujjam szórakozottan simít végig a kézfején. – Azt sem akarom, hogy megijedj. Még nem eszkalálódott a helyzet, még meg lehet menteni, azt hiszem. De Pascal a te fiad, neked kell eldöntened, hogy hogyan álljunk hozzá. – Végignézek az arcán, azon az arcon, amit, nem túlzás tán, ezernyi éjszakán csókoltam már, és egyszerre ül velem szemben, meg az univerzum másik felében. Rosszul kellene éreznem magam amiatt, hogy egy másik férfi feleségével bújok ágyba? Hogy ha nem lennék, a Lamoureux gyerekeknek talán soha nem kellene válástól tartaniuk? Valószínűleg. De az ilyen kételyeket már évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, egyszerűen túl régóta folyt már ez így; már nem egzotikus, újszerű dolog volt, hanem a mindennapok része, és ha az ember a mindennapok miatt is aggódik, hamarosan Xanax-törzsvásárlóvá válhat. Épp eleget tanultam az ilyen készítmények hossztávú hatásairól ahhoz, hogy próbáljam elkerülni.
Egy házasságtörést ráadásul sohasem egyetlen fél követ el.
Pascal okos gyerek. Nem felejti el csak úgy, ha beszélünk róla, ha nem. És van benne épp elég kortársaira jellemző dac ahhoz, hogy ha úgy látja, a családja így is, úgy is veszélyben van, talán elmondja másoknak. Egyelőre úgy látom, nem kétséges, hogy az apja oldalán áll. Nehezményezi ugyan azt, hogy kevés időt tud vele tölteni, de ha mást nem, az elméleti alakja meghatározó tényező az életében. Te, ellenben, az vagy, akit a házasságotok és ezáltal a család, az otthon közegének megbontójaként azonosít. A tinédzserek egyébként is hajlamosak fekete-fehérben látni a világot, ám egy olyan lelkileg megterhelő problémával szembesülve, mint a szétszakadás, az egység felbomlása, fokozódhat a felek iránt érzett szélsőség. Előfordulhat, hogy ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, az apafigura olyan piedesztálra emelődik, ami által bármi, amit tesz, az jó, helyes, követendő, míg a te minden egyes tetted mögött hátsó szándékot fedez fel, mesterkéltséget, valamit, amitől óvakodni kell, származzanak bármilyen önzetlen, anyai forrásból. – A problémát igyekeztem a lehető legobjektívebben megközelíteni, szakmai szemmel. Könnyebben ment, mintha mindez tíz évvel ezelőtt történik. Nem tudom viszont semmissé tenni a fejemben kergetőző, aggasztó jövőképeket. Hogy mi lesz velem, ha kiderül, ha híre megy, hogy mi lesz a praxisommal. Milyen kihatással lesz mindez rám?
Őszintén? Ha úgy kérdezel, mint Andreast, azt szeretném, hogy ha ezt az egészet minél messzebb vinnéd tőlem, ha visszamennétek vidékre. Mint Pascal terapeutája… – mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem. – Semmiképpen sem javaslom, hogy túl nagy változtatásokat eszközölj. Így is megviselte a megszokott közegből való kikerülés, az, hogy távol van az ismert dolgoktól, helyektől, emberektől. Határozottan rossz nyomot hagyna benne az újabb költözés. Ellenben jót tenne neki… Egek. Ha vissza tudnád hozni az apafigurát az életébe. Ha Oscar több időt tudna itt tölteni. Ha látná, hogy a családotok nem húz szét.
Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Hétf. Nov. 06, 2017 6:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Úgy ülünk itt, mint két idegen, akit csak egy levél köt össze. Egy külső szemlélő mit láthat? Hogy én majdnem összeomlok, míg ő csak hidegen figyel? Vagy két ismeretlent, akit csak ez a levél kapcsol össze? Hol vannak azok az idők, amikor mindketten vártuk a közös pillanatokat? Amikor mint két rossz kisgyerek, elszöktünk a problémáink elől egymáshoz? Amikor a rejtett hívások titkos találkozókat jelentettek, nem pedig két nagy pofont egy étteremben? Miért érzem azt, hogy valamikor már tőle is menekülni fogok, mint a férjemtől? Menekülni mindentől.
Mindent magamnak köszönhetek, hogy ha nem a rögös utat választom akkor, most egyenes úton haladnék. El kellett volna válnom, és akkor Pascalék az igazi apjukkal nőhettek volna fel. Be kellett volna vállalnom azt a válást, hogy a jövőt biztosítsam, erre csak egy kártyavárat alkottam, ami most a szellőtől kezd meginogni, és majd össze fog dőlni. De Andreassal hova jutottunk volna? Ha beszélünk magunkról, ha egész nap csak négy fal közé lennénk bezárva? Nem szívesen vallanám be, hogy nem biztos, hogy el tudnám viselni. Talán, régebben igen, de most már nem biztos. Neki is meg van a maga keresztje, ahogy nekem is, minek újabbat még hozzárakni? Bármennyire is nem akartam probléma lenni, most nagyon is úgy éreztem, hogy sikerült az lennem. És még nem tudja, hogy beteg vagyok, és az a két tünemény igazán nem is Oscaré… Vajon, az ikrek hogy vennék, ha kiderülne? Most is apjukhoz kötődtek, akkor meg pláne. A vér az vér ugyan, biológiailag lehet Andreas az apa, de pszichésen már semmiképp. Nem volt velük sosem, nem látta egyetlen pillanatukat sem, nem látta őket felnőni, még a kedvenc színűket sem tudja, pedig néha, ahogy elnézem őket, nagyon is látszik, hogy Andreas az apa. A hajuk színe, néha egy-egy csalfa mosoly, vagy Pascal járása, Olympe orra. Nekem ezek mind egy olyan élet darabkái, ami egy lehetőség lett volna, és hagytam elfutni. Nosztalgikusan, örömmel tekintek vissza rá. Akár, úgy is tűnhetett volna. Viszont, ha Andreas ki is lép fizikailag az életemből, hagy maga után nyomokat. A két gyerek képében, sosem fogom tudni elfelejteni. Sosem fogok tudni megszabadulni tőle, hogy ez jó vagy sem? Nem tudom, egyelőre nem érzem rossznak.
Szinte hangosan felszisszentem, és szúró pillantást vetettem rá. – Ötlet volt – próbáltam valamit mondani… És mennyiszer örömmel vettem le a gyűrűt csak a kedvéért, futottam el a motelba, hogy vele töltsek egy csodálatos éjszakát. Nem szükséges úgy beállítani a dolgot, mintha olyan rossz lett volna. Tudtam, hogy ő is akarta, hogy ő is várta az új találkozókat egy ideig, különben nem ülnénk itt egymással szemben, még ha úgy is, mint szinte két ismeretlen. Volt idő, mikor még akart engem, hova lett hát? Vagy már csak én függök tőle? Függök egyáltalán tőle?
Kezére nézek, ahogy enyémre teszi. Meleg, kellemes meleg, ami kissé bizserget, olyan kontrasztos azzal, ami körülöttem folyik. Olyan álombeli a rideg valósághoz képest, ami teljesen más időkre emlékeztet. Úgy tennék egy kitérőt a múltban, azonban ez nem az idő. Most nem lehet merengeni, megállni, különben minden szétcsúszik, és akkor aztán leshetem a katasztrófát, ami elemészt engem. Minket. De mikor ért hozzám? Mintha kissé ráhangolódtam volna, lehet, semmi sem tökéletes már közöttünk, de én nem vagyok közömbös. Kék tekintetem újra felsiklik rá, keresem pillantásában a megoldást, azonban nála is csak azt látom, amit magamban érzek. Tanácstalanság, megdöbbenés. Egymástól várunk válaszokat, miközben a probléma már rég túl nőtt rajtunk. Megszorítom ujjait, hátha kapaszkodhatok belé, hátha megtörhetem arcának azt a nyugodt folyamát, amit eljátszik előttem. Mióta hordassz álcát előttem?
„Pascal a te fiad…” – vágódik elevenembe a mondat, és már majdnem nyílik akaratlanul is ajkam, hogy kicsússzon rajta a szörnyű valóság, hogy az Andreasé is. Hogy ez a helyzet kikerülhetetlen számára, de ha 17 éve titkolom, akkor miért most sújtsak le rá ezzel is? Nem érdemli meg, elég ennyi terhet cipelnie, még egy lapátnyi nem hiányzik. Tudom, hogy tudatosan, a lehető legjobban igyekezné kezelni a dolgot, azonban nem a vészterhes időkben kéne még egy tornádót létrehozni, ami végigtarolna rajta is. Elég az én családom, és magam. Pedig úgy megosztanék mindent már, az évek óta hordozott titkok súlya egyre nagyobb, exponenciálisan nyomasztanak, mégis csukva marad az ajkam. Ennyire nem lehetek önző. Pont most nem. A Pokolba vezető út úgyis mindig jó szándékkal van kikövezve, milyen igaz…
Megrökönyödtem, ahogy a pszichológiai oldalt sikerült megfognia. Pont erre nem volt leginkább szükséges, pedig tudom, hogy csak jó szándéka jele, hogy pártatlanul igyekszik megfogni a témát, miközben igen is ő is részese. Mégis, azt hallgatni, hogy mennyire rossz anya vagyok, nem a legkellemesebb. Oscar, Oscar, Oscar, mintha ő annyira minta apa lenne… Az hogy gazdag, jóképű, intelligens, még nem jelenti azt, hogy jó szülő. Alig van otthon, akkor is fáradt, mégis ő van felmagasztalva… A dac örömmel megszólalt volna belőlem, azonban nem ő csalt meg engem, hanem én őt. És ez teljesen másképp állítja be az egész helyzetet, még ha az én szemszögöm az, hogy boldogságomat kerestem, amit minden ember megérdemel. De ő tudtommal kitartott mellettem…
- Mégis mit vársz tőlem? – vettem mély levegőt, ahogy próbáltam nem saját érzelmi tengeremben elsüllyedni, hanem megoldást is keresnem. – Nekem kell vele beszélnem, tudom.
Azonban ott megakadtam, hogy „mint Andreas”. Megint csak köpni-nyelni nem tudtam. Azt hinné az ember, az est nem lehet rosszabb, de csak tisztelettudóan elfogadtam, hogy azt kívánja, hogy bár maradtam volna vidéken. Igen, akkor csak én függök már tőle. Szúró fájdalomként érzékeltem a mondatot, aminek helyébe máris kihívás költözött. Lehet, hogy nincs közöttünk az a szenvedély, de még lehetne… Nevetséges, hogy ez Andreasnál előbb előbukkant, mint Oscarnál.
Szabad kezemmel egy szőke hajtincset fülem mögé tűztem, és hagytam, hadd fejezze be előbb, minthogy megszólaljak. Oscar jöjjön fel? Ennél egyértelműbb nehezen lehetne, hogy ki akar ebből maradni, hogy átengedne a családhoz, ha azt választanám. Ilyen lovagias, vagy már semmit sem érez?
- Oscar… - dünnyögtem halkan. Hagytam leülni magunk közé a szó jelentését. Biztos ezt akarja? - Jöjjön fel Párizsba… - Egy biztos, arra megnyugodna Pascal. Nem felejtene, de hallgatna, ha látja, igyekszem. – De…. Arra akarsz kitérni burkoltan, hogy szüntessek meg veled minden kapcsolatot? – Ne kerülgessük a forró kását. Igaza van, ez lenne a legjobb, de én ezt nem akarom. Mondjuk azt sem, hogy magamhoz láncolom azzal a tudattal, hogy Olympék az övéi. Dilemma, ki és mi a fontosabb nekem. Tudok helyesen dönteni? És akarok-e?

I wanna dream ⁞ Remélem megfelel Smile
×

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Hétf. Nov. 06, 2017 10:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére


Nem nehéz észrevenni, hogy nem erre számított; nem feltétlenül a levélre értve, hanem rám, arra, ahogy jelenleg viseltetek iránta. Érzem a bűntudatot, és bár egy részem saját magamat akarja felpofozni, mert azt akarja (még mindig, már megint, továbbra is), hogy Joanne szemei ragyogjanak, lehetőleg rám, és bármit kész volna megtenni érte. Azt is, hogy húsz évig bujkál a nyilvánosság elől. Egy másik felem azonban, valami ösztönös és mélyről jövő, őt hibáztatja mindenért, mert ez az egész az ő hibája, és semmi sem történt volna így, ha annak idején nem kinevet, hanem igent mond. Nem tudom, mennyiben van igaza, de minden hasonló érzelmi kérdés csak újabb adag földet söpör a reményeim koporsójára, hogy megoldhassuk. Az érzelgősség nem segít; a logika és problémamegoldó képesség igen. Akkor is, ha ridegnek tűnik, és ha fáj neki; elvégre, az még jobban fog fájni, ha az egész életét porig égeti egy ilyesféle botrány. – Hogy mit várok tőled? Hogy segíts. Megoldani. Mert nem csak én ülök egy hordó lőpor tetején, és nem is fogom egyedül vinni a vállamon! – Érzem, hogy a pulzusom már a fülemben veri ideges tamtamját, a ritka alkalmak egyike, mikor kezdem elveszteni a türelmem. Ahhoz az apró tényhez lehet köze, hogy minden, ami fontos számomra, az életem, a karrierem, még Joanne is, egy száguldó vonatra van zsúfolva, amit egy tinédzser vezet, aki haragszik az anyjára, s igen éles kanyar következik. Joanne pedig csak ül előttem, és néhány túl hosszú pillanat erejéig elönt valami, amitől legszívesebben kiabálnék, vagy megragadnám a vállát, hogy addig rázzam, amíg észhez nem tér, csak csináljon valamit.
Aztán meglátom, hogy remeg a keze; nem túl feltűnően, de én észreveszem, és tudom, hogy nem megszokott, hogy mindig biztos fogása szokott lenni. A mérget mintha gyökerestől tépnék ki a mellkasomból; egyszerűen eltűnik, de nem nyomtalanul. Tagadhatatlan, hogy kezdem úgy érezni, mégis csak én akarok tenni valamit, hogy helyre tegyük a dolgokat.
Aztán előáll a kérdésével, azzal, ami talán egészen eddig nyomasztotta, és nem engedte, hogy érdemlegesen beszéljen. – Szerinted ha azt akarnám, nem mondanám ki nyíltan? Ennyi év után? – kérdezem, s a hangom nem sértett vagy haragos, hanem kíváncsi. Ránézek, megpróbálok a tekintete alá bújni. Sok dolog elmondható rólam, többek között a házasságtörő is, még ha nem is az én házasságomról van szó, de az nem jellemző, hogy ne lennék egyenes, vagy ne mondanám ki, amit akarok. Jobban ismeri a testem, mint bárki, de ennyit se tudna arról, milyen vagyok? Honnét ez a bizonytalanság? A szemeim összeszűkülnek, ahogy az arcát méregetem, keresve a válaszokat. Aztán felsóhajtok, és hátradőlve, fáradtan túrok a hajamba. – Lehet, hogy az lenne a jó döntés, a helyes döntés. Nem tudom, ilyen távlatokba már nem látok jól… de nem, nem azt akarom. – Néhány végtelennek tűnő másodpercnyi szünet, ennyi volt a két mondatrész között, de ez alatt meghoztam a megmásíthatatlan döntést, ami talán egy ideje már érlelgettem magamban. Megtehetném, hogy miután minden tanáccsal ellátom, hogyan hozza rendbe, kisétálok az életükből, és hagyom, hogy megint egy család legyenek, sokadik felek nélkül; a gyerekeknek bizonyára ez lenne a legjobb, és minden külső fél azt mondaná, már rég meg kellett volna tennem. Elvégre, sok kijárat adatott már, és mégis, mindig visszatértem ugyanarra az útra. Egy későbbi időpontban, jó adag sörrel és igazi dán kolbásszal, a nappalimban, talán majd elgondolkozom arról, mit árul ez el rólam. Már azon kívül, hogy épp ugyanolyan belső vágyak hajtotta ösztönlény vagyok, mint bármely másik ember.
Most azonban az a fontos, hogy túléljük a holnapot.
Én csak azt mondom… Hogy jelenleg igen kényes a helyzetünk. A legfontosabb, hogy a Pascalban lappangó indulatoknak elejét vegyük, mielőtt még túlcsordulna, és olyat mond, amit mind megbánunk. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megadod neki, amit akar; a családját. Az apját. Vedd rá Oscart, hogy látogasson erre többet, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy megnehezül a találkozásunk. Igazából a legjobb valóban az lenne, ha egy darabig nem igen keresnénk egymást; nem Pascal miatt, csak hogy lássuk, valóban ő-e az egyetlen, aki tudja. Az is lehet, hogy Olympe tudja; vagy Hervé. Vagy Oscar, vagy a postás, vagy a szomszéd, akárki. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy háromnál nem bővül tovább az ismertségi kör. Azután gondolkodhatunk azon is, hogyan tovább.
A korábban már látott pincérnő ekkor, szinte végszóra libben mellénk ismét, friss süteményillat foszlányát hozva magával. Ösztönösen húzom el a kezemet; a mozdulat természetesen gördül tovább, és a telefonom után nyúlok, hogy az időre pillantsak, és gyorsan megnézzem, hány új üzenetem jött, ám valójában nem igazán érdekel, hamarosan ismét a zsebem sötétjébe kerül. A mosolya mintha kicsit haloványabb lenne, ahogy Joanne-hoz fordul, hogy üdvözölje, elnézést kérjen a késésért, és felvegye a rendelését. Mondjon bármit, a tekintetemet az arcán tartom, a felismerés jeleit keresve. Van ötlete? Vagy egyedül maradok? Felfogja egyáltalán, mi az, ami aggaszt? Amint a pincérnő, rendeléssel vagy anélkül tovább áll, szóvá is teszem. – Nem fogok hazudni Pascalnak, mentegetőzni vagy tagadni, de fel sem hozom. Nyilvánvalóan tudja, hogy tisztában vagyunk azzal, mit látott, így azzal, hogy a szemébe hazudnék, nem csak azt a gondolatot erősítenénk benne, hogy ami köztünk van, az hibás és rossz és bűnös, de a közte és köztem fennálló kapcsolatot is alapjaiban rengetné meg. Így is nehéz szóra bírnom, ami a problémáit illeti. Bíznia kellene bennem. Ami azt illeti, a munkám alapja az, hogy mások bízzanak bennem. Határozottan nem tenne jót a megítélésemnek és a karrieremnek az, ha elterjedne, hogy mellékállásban a pácienseim szüleinek házasságát borítom fel. Érted, hogy mire akarok kilyukadni?
Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Kedd Nov. 07, 2017 6:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Milyen hatalmas örömmel futottam volna ki, egészen hazáig, ahol az ágyban összegömbölyödve, betakarózva nyakig elaludhatok, mintha ez csak egy álom lenne. Bár lenne álom, amiből csak fel kell kelnem és a színtelen napjaim hasonló mederben telnének, mint eddig. Ki tudnék békülni ezzel az állapotban, azonban minden túl valóságos – az illatok, Andreas, a terítő szövete is a kezem alatt. Túl éles, túl rideg, túl reális. De ezt a szituációt nem lehet megkerülni, maximum húzni-vonni, de attól még ott lesz az orrom előtt megoldást várva tőlem, ahogy most Andreas is. Ezért hívott fel, segítséget vár. Megoldást tőlem, mivel mégis csak jobban érint engem, mint őt. Vagy legalábbis így tudja, és én meg fogom hagyni ebben a hitében. Nem fordulhatok ki, nem hagyhatom rá az egészet, ezt nekem kell megoldanom. Ez az én feladatom.
- Ki kérte, hogy vidd el egyedül? – Az eddigi kétségbeesésem a hirtelen sokkból átalakult, átformálódott egy sokkal erőteljesebb érzéssé. Lassan lángolt fel, mint ahogy a szél csak átfúj a parázsszemek között, de volt mibe megkapaszkodnia a harag sárgás lángjainak. Mégis ki kérte, hogy bármit is vigyen el? Az én családomról van szó, aminek ő gyakorlatban csak a terapeutája és az én szeretőm, de semmi több. Nem a gyerekek anyja, nem szerves része a Lamoureux familíának, mégis ki mondta, hogy bármit is kell tennie? – Ki kért tőled bármit is? Megnyugodhatsz, a lehető legkevesebb fog neked jutni. Nem fog semmi sem több a válladra nehezedni, mint eddig. – Sokkal inkább gúnyosan, mint bíztatóan mondtam. Ezzel el is döntöttem, Andreasnak ki kell maradnia belőle, már így is eléggé benne volt. Ha ennek az az áldozata, hogy Pascalnak lakatot teszek a szájára, és őt is mg tudom kímélni a nagyjától, akkor csapódjon le rajtam. Nem fogom tovább sújtani, nem akarom. Pedig néha az igazság fájdalmas, néha szembesülni kell vele, én még sem voltam képes egy szót sem kimondani a betegségről és a vér szerinti apáról, csak mélyült lelkemben a kitartás, hogy ezeket a titkokat nekem kell cipelnem.
Megkönnyebbültem a kérdésre, majdnem szinte fellélegeztem, még én sem vártam, hogy ennyire nyomasztott a gondolat, hogy talán már jobban vágyik arra, ha hozzám semmi sem kötné. Nem tudom, már úgy érzem, semmiben sem lehetek bizonyos, hiszen ezzel is úgy voltam, hogy sosem tudja meg úgysem senki, hogy mi ketten jó ideje összejárunk… Most pedig a világ feje tetejére állt. De legalább arról megbizonyosodhattam, hogy biztos pont benne, vagy legalábbis annak tűnik. Nekem már ennyi is elég, szükségem volt valamire, ami nem változott meg a hatalmas viharban. Még ebben a helyzetben is ezen gondolkodom? Miközben a probléma itt növekszik előttem. Úgy figyel, amitől szinte megremegek, mintha csak elemezni akarna. Sosem szerettem, ha úgy tekintett rá, mint valami pszichológiai esetre, akit analizálni kéne, már pedig ez a tekintet kimondottan olyannak tűnt, még ha mély benyomást is tett rám. Nem egy eset akartam lenni, legfőképp nem most. Enyhén megszívtam alsó ajkamat, ahogy vizslató szemének kereszttüzéből kikerültem. Mélyet sóhajtottam, miközben a plafonra tekintettem – gondolkodnom kéne, megoldást keresni, nem pedig ellágyulni a szemétől. Most bezzeg miért van ilyen hatással rám? Mert sebezhető lettem? Mert nem tudom megacélozni akaratomat, hogy viselkedjek? Mert képtelen vagyok összefüggően gondolkodni, csak csapongok közte, Pascal, Oscar és egyéb dolgok között.
- Az lenne a helyes döntés – böktem ki, egyetértve vele. Hazudhattam magamnak, de igen, az lett volna a helyes döntés, hogyha őt elhagyom, visszafordulok Oscarhoz és ezerrel igyekeznék jó anya és feleség lenni, aki összetartja a családot, aki elviseli a vitákat. Most még meg lehet tenni, ha valóban nem tudja Oscar. Most még vissza lehet fordulni. Nem lenne könnyű, de akarattal végig vihető. Azonban több bökkenő is volt az egészben, bármilyen egyszerűnek tűnt, ez azért annál rétegzettebb ügy volt. Elhagyni Andreast… Jó ötletnek nézett ki, azonban képtelen lennék rá, ahogy Oscar mellett maradni is. Teljesen kiégnék, elveszteném önmagamat, elveszteném mindazt, ami miatt képes voltam megtartani a család látszatát. Ha belegondolunk, a gyerekeken kívül nincs semmi, amihez Oscarhoz kötne örökre, ugyan, szükségem van rá is, de null huszonnégyben beleőrülnék. Pedig nem kéne igazán panaszkodnom, jóképű, gazdag, intelligens, de pocsék férj, ahogy én is feleség. Csak ő nem lépett félre, én ezzel ástam meg a saját síromat. De ha ez az áldozat kell a gyerekek miatt...
A javasolt ötletén rágódtam, amit addigra már eldöntöttem, ha ő mondta is ki, nekem előbb eszembe jutott, hogy meg kell szüntetnünk ideiglenesen a kapcsolatunkat. De képes is leszek? Képesnek kell lennem. Pascalékért.
Gondolataim közé Oscar furakodott, már maga a gondolat sem tetszett. Nem mintha panaszkodnék, mert tényleg, néha szükségem van rá. Mégis csak a felesége vagyok, mégis csak évek óta voltunk egymás mellett, még ha így is. Hiányzott is, de az, hogy napokat, heteket töltsek el vele, úgy, hogy haragszik rám, és a tudatlanságomért. Csak, mert ő is a gyerekeket tartja elsőnek. Nem én vagyok a szeme előtt, hanem Hervé, Pascal és Olympe, ezért is engedett el egyáltalán Párizsba. És ez volt közöttünk az a láthatatlan kapocs. Még ha Pascalék nem is az övéi, de önzetlenül, igazán szereti őket, noha ezt nem éppen fejezi ki, csak én lettem rajta kapva…
- Oscar Párizsban… - ismételtem csak újra, mintha azt várnám, hogy visszavonja a szavát. Igen. Oscar Párizsban. Mély lélegzet, éreztem, hogy mellkasom szúr, mintha szétszakadnék a döntéstől. Nem vonulhatok tanácstalanságba, nem lehetek döntésképtelen, mert ezt a küzdelmet nekem kell megvívnom, nem kérhetem Andreast, hogy tegye meg.
Felnéztem a pincérnőre egy kényszeredett, hamis mosollyal. Elhúztam én is a kezemet, és ölembe ejtettem tehetetlenül. Kedves, és abban a pillanatban roppant idegesítő, ahogy a feladatával bevonult a szférámban, pedig tudom, hogy csak jót akartam, azonban abban a pillanatban örömmel küldtem volna el a fenébe, hogy tűnjön már el innen. Ingattam a fejemet, kérdése nem zökkentett ki igazán, de muszáj volt válaszolnom, mielőtt még túl sokáig ácsorogna. – Egy expressot kérek. – Mondjuk a kávé nem is tűnt rossz ötletnek. Hátha az életet lehel a lesokkolt testrészeimbe, amik még most sem voltak képesek megmoccanni igazán. Hál’ isten, nem is kérdezett többet, hanem eltűnt, amire le is olvadt a kényszeredett mosolyom. Megjátszani magamat nagy feladatnak éreztem a lelkivilágomhoz képest, csodálom hogy képes voltam mosolyogni, azonban Andreasnak feleslegesen álcázom magam. Tudja, mikor milyen vagyok, kiismert már az idők alatt, legfőképp a testemet.
Felszaladt a szemöldököm, hazudnék, ha azt mondanám, hogy gondoltam a karrierjére. Még a sajátomra se, már pedig nagy hangja lenne, ha kiderülne, hogy Oscar Lamoureux felesége 20 évig lépett félre. A legkevésbé sem a karrier jutott eszembe, de neki igen? Ez komoly? Ezért aggódik leginkább? Olyan pofonnak éreztem ezt tőle, amit nem hiszem, hogy kiérdemelnék. Ez most komoly? A munka? Azt hittem hisztérikus nevetés fog kibukni ajkaim közül, de az meg sem mozdult, csak egy lesajnáló tekintetet vágtam rá.
- A karriered… - dőltem hátra székben és el sem rejtettem döbbenetemet és csalódottságomat. – A karriered.
Nem volt miért maradnom, de igazán nem. És még vártam tőle valamit, de jobb, ha én lépek színre, még ha az fájni is fog. Ezt úgy sem tudja más megoldani, nem szükséges, hogy terheljem, és most már nem is akartam.
- Nem kell aggódnod – tenyereltem az asztalra, hangomban nagyon is csendült a gúny, és a mögötte lévő csalódottság, harag. Legszívesebben borítottam volna, hogy a felgyülemlett feszültséget kiengedjem, kiszabadítsam. – Nem fogsz belefolyni, nem fog senki tudni róla. Megítélésed makulátlan marad – emeltem ki a makulátlan szót, miközben felálltam, felkaptam a táskám. Már a kávé sem érdekelt, amit pedig megrendeltem. – Ne stresszeld magad túl, megoldom én, csak Pascallal ügyesen – fűztem hozzá, vagy inkább vetettem, ahogy elhaladtam mellette. Ki kellett jutnom ebből az épületből, különben megfullaszt. Egyenesen az ajtó felé siettem, mindent hátrahagyva, nem is reagálva, csodálom, hogy képes voltam addig kitartani. Nagy örömmel vettem most a kinti hűvöst, de nem tudtam nagyon eltávolodni az ajtótól. Félő, lábaim feladták volna a szolgálatot, így aztán nekidőltem a falnak. Az utcára meredtem, ami most hirtelen megfakult, pedig micsoda híre van, azonban szépsége kiveszett a számomra. Szúrni kezdett a szemem, éreztem, hogy az eddig meg nem jelent könnyek, most akarnak utat törni maguknak. Én okoztam, nem terhelhetek le mást vele, legfőképp nem Andreast. Eltakartam arcomat, nem sírhatok… Nem szabadna gyengének lennem.

Sorry ⁞ Remélem megfelel Smile
×
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Kedd Nov. 07, 2017 10:35 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére


Üres oldal az arcom és örvénylő tenger a lelkem, engem is megzavar ez a kettősség. A kiegyensúlyozottságot, a racionális gondolatokat és az előbb gondolkodj, aztán beszélj elveit nagyra tartom, eléggé ahhoz, hogy magamat is igyekezzem eszerint viselni. Joanne-nal azonban valahogy mindig más volt, mindig gyors és elkapkodott és elemi, mert ki tudja, hogy mikor lesz vége, hogy mennyi van még hátra, vagy mikor kopogtat valaki az ajtón. Egyszerűen nem volt idő gondolkodni, és mégis, csak gondolkodni tudtam. A bizonytalanság indái azonban nem tűrtek meg maguk mellett konkurenciát, és fullasztó szorításba vonták a józan ész diktálta higgadtságom. Úgy csapnak elő a harag hullámai a szavaimból, hogy én is meglepődöm. Valóban én mondtam volna? Bolondság. Az egész. – Oscar Párizsban – bólintok, a kávém utóját is eltűntetve a csészéből. A gondolat nekem sem ültet rőzsedalokat a lelkembe, de nem látok más megoldást; és Ő egyébként is csupán a probléma egyik résztvevője, sok-sok ismeretlennel tarkítva. – Vidéken is mindig megoldottuk, itt sem lesz probléma. A gyerekekben pedig nagyobb káoszt hagyhat az apjuk hiánya, mint hiszed. – Nem csak tudományos értelemben, szaklapokból és előadásokból értesülve jelenthettem ezt ki; és valahol minden hasonló kijelentésben ott ül a szégyenem és bánatom, amiért annyi évvel ezelőtt hagytam, hogy egy nárcisztikus, önző nőszemély kedvéért lemondjak a saját lányomról, csak azért, mert nehéz lett volna. Egy idő után pedig már késő észbe kapni. Talán ebből is fakadó elhatározás volt az, hogy semmi mást nem hagyok csak úgy elkallódni, és idejében megoldást találok rá, kelljen meghozni érte bármilyen áldozatot. A karrierem fenyegetettségének érzése határozottan egy volt a megoldandó kérdések közül, és azt hittem, talán Joanne is megérti, elvégre, nőként majdnem olyan nehéz mérnöki pályán érvényesülni, mint aktív korú férfiként az enyémben. Úgy tűnik, tévedtem.
Igen, Joanne, a karrierem, a karrierem, amit röpke huszonöt éve építek. Tudod, csupán ilyen kis apróság, mint életcél. – A hangom kissé sértett, meglep, hogy úgy ismételgeti ezt a szót, mintha valami átok volna; elvégre, az élet három részből tevődik össze, munka, család és barátok, a családról pedig már lemondtam érte. Olyan elképesztően önző dolog a másik kettőhöz ragaszkodni? És mire észbe kapok, Joanne felpattan, és igen is, sértve érzem magam, amiért úgy akarja beállítani, mintha most árultam volna el neki, hogy nem számít nekem, és mindeddig csak kihasználtam. Értetlenül hunyorgok fel rá. – Mit csinálsz, Joanne? – Most faképnél hagy? Faképnél hagy. Ennél már csak az lett volna megalázóbb vagy érthetetlenebb, ha valamivel leönt, mint a filmekben; talán csak azért nem tette, mert nem volt mivel, a kávéja ugyanis épp akkor érkezett meg, mikor a kétszárnyú üvegajtók becsukódtak mögötte.
Hová rohant a hölgy? Csak nem rosszul sikerült a randi?
Nem, én… Azt hiszem, most jött rá, hogy égve maradtak a lámpái.
Ó… – Nehéz nem észrevenni a hangjából kicsendülő csalódottságot. Mosolyt erőltetek magamra, és miután gyors kutakodást követően a kezébe nyomok néhány bankjegyet a két kávé árával és az elvárhatónál jóval több borravalóval, Joanne nyomába eredek, s minden kikerült emberrel egyre inkább izzani tűnik a halántékom. Úgy hagyott ott, mintha az egész az én hibám lenne; mintha azt is sokallná és sértőnek érezné, ha egyetlen területen is merek magamra gondolni. Az utcára lépve a csípős esti levegő józanító pofonként hat, az étterem zsúfolt fülledtségébe rugdosva vissza a haragot, oda, ahová való, a vörös bársony és fakó mellszobrok közé. Már azon kezdek gondolkodni, vajon merre indulhatott, mikor oldalra pillantva meglátom Őt, ahogy a falnak dől. Az első gondolatom az, hogy talán rosszul van, ami jeges zuhanyként ér; a lábaim ösztönösen indulnak meg felé, s közelebb érve már azt is meglátom, hogy a gond nem annyira testi, mint lelki. – Joanne? – szólítom a nevén még pár méterről, amit hamar át is hidalok. A hátam mögött a Champs-Elysées esti csúcsforgalma dübörög, az autók fényszórói váltakozó fényáradattal vetik az árnyékom az étterem vakolatára. Kicsit odébb, a zöldön és fákon túl a gyalogosforgalom is jelentős, ám mindenki a kabátjába burkolózik, nem igen figyelnek oda ránk. Óvatosan teszem a kezem a vállára; félő, hogy összetörik, és nem marad a helyén, csak csillagpor.
Próbálj megnyugodni, rendben? – kérdezem, és ismét megpróbálok a tekintete alá bújni, hogy véletlenül se tudjon elfordulni. Azelőtt karolom át a vállát, hogy esélye lenne elsietni, megint. – Joanne, gyere, menjünk arrébb… Mindjárt idejönnek kérdezősködni. Ne mondd, hogy téged nem érdekel. Tudom, hogy igen. Különben nem lennénk itt. – A hangom mélyen és bizalmasan szól, csak az ő fülének. A tény, hogy sír, mert nem tudja elfedni a könnyfátyolos szemeit, hiába próbálkozik, nem csak a múltunkra való tekintettel rángat valami fájdalmasat a mellkasomban, és valahol tudom, hogy nem is csak a női könnyekben fellelhető, bűntudatkeltő kémiai anyagok az okai. De nem a város legforgalmasabb utcájának kellős közepén, a rivaldafényben kellene hagynunk, hogy bármilyen érzelmek is elragadjanak, ha egyszer épp az előbb beszéltünk a biztonságról.
Az étterem mögött, a sugárútról levezető kisebb utca sarkán, egy kialakított, nyitott kertrész található; épp túl kicsi ahhoz, hogy park legyen, és elég szekludált, hogy az ember elbújhasson a nem kívánatos tekintetek elől. Arrafelé vezetem Joanne-t, ha hagyja, egészen addig, míg az étterem impozáns homlokzata el nem takarta a forgalmat a sarkon befordulva. – Min akadtál ki ennyire, hm?

Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Szer. Nov. 08, 2017 9:17 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Túlcsordult minden, mintha csak a pohárba belekerült volna az utolsó csepp is. Nem bírtam megállni, nem bírtam visszafogni magamat. Legszívesebben ordítottam volna az egész világnak, hogy kijöjjön belőlem. Az évek óta elnyomott titkok, frusztrációk mind csak gyűltek és gyűltek, hogy egyszer majd kirobbanhassanak… Mintha most jött volna el az a pillanat, mintha Pascal levele lett volna az a végső pont, amit már nem bírtam elviselni. Rossz ember voltam, rossz anya, bármennyire is igyekezhettem, csak engem vetettek meg. Miért kellett ennek így történnie? Miért ver engem a jóisten? nem mintha hívő volnék, de jó volt valaki mást okolni a saját hibáimért, még ha annak fizikai megjelenése sem volt. Ezek után mi lesz, most bárhogy is döntünk, de egyszer haza kell mennem, egyszer Pascal szemébe kell néznem úgy, hogy tudom, ő is tudja. Hogy már értem, miért lázad ellenem. Hogy már tudom, a titok nem titok többé. Szégyelltem magam, hogy ezt a példát látja tőlem, tényleg megbuktam, mint anya, és ebből nincs pótvizsga, maximum szorgalom. Másrészt viszont meg is könnyebbültem, lehet önzőség, de mintha engedett volna az a nyomás. Persze szorul a hurok, de mégis, nem úgy, ahogy vártam, mintha lenne benne egy kevés jó, hogy nem csak mi hordozzuk…
A hang felráz, kiráz a gondolataimból. Hát utánam jöttél? Mégis miért? Nem akarom hallani, ahogy megint arról diskurál, hogy a karrierje. Engem ez miért hagy hidegen? Kicsit sem érdekel, mi lesz a munkámmal, csakis az, hogy mi lesz a gyerekekkel és vele… A családom, ők az első számúak az életemben, félre kell raknom magam és a boldogságom, hogy a gyerekeknek meg legyen. Így kell tennem, így kéne tennem. Ez a helyes. Tudom, tisztában vagyok vele, mégis… Mégis zsong a fejem. Én álltam fel, én hagytam ott, mégis kijött, pedig bízhatna annyira a szavamban, hogy nem kell aggódnia. Nem kell az átokverte praxisa miatt aggódnia, ő fogja a legjobban megúszni! Elfordulnék, nem akarom, hogy így lásson, de keze, mint valami súly, nehezedik vállamra, nem mozdulnak lábaim, nem fordul testem, amitől csak még inkább zavarba jövök előtte, hogy így lát. Sok féleképpen látott, de ennyire sebezhetőnek nem hiszem, hogy engedtem magamat. Nem valami hisztéria, hanem A Nő akartam lenni, ami könnyes szemekkel csúnyán megbukott. Megráztam fejemet, engedjen, hadd menjek, el innen, el messzire, el haza. Hadd zárkózzak a szobámba. Visszanyelem könnyeimet, nem most csinálhatom ezt, tartanom kell még magam, és ez nehezen megy, ahogy figyel, ahogy keresi a tekintetem, ahogy keresi a válaszokat, megoldásokat bennem. De nem megy, nem tudok semmilyen választ adni, ahogy a penge szélén imbolygok, és ki tudja, hogy mikor fogok lezuhanni a káoszba újra.
Átkarol, ami most sehogy sem hat rám megnyugtatóan, pedig hányszor menekültem oltalmazó karjai közé felejteni. Most jóval inkább a kihunyó tüzet éltette bennem, ami nem a zokogás felé vezetett, sokkal inkább a harag kiismerhetetlen ösvényei felé. Duzzadt bennem, égetett, és egyre jobban eluralkodott gondolataim fölött, pedig általában nagy önuralommal rendelkeztem, mindig is türelmes voltam, de a gyerekek után főképp megtanultam a kontrollt, hogy néha teljesen felesleges üvöltözni, kibillenni, annak nincs semmi hatása, csak még nagyobb szakadékokat okoz. Látható Oscar és köztem, mi ketten valahogy egymás társaságában temperamentumosabbak voltunk, talán az idő is okozta, hogy nem úgy hordtuk álarcainkat egymás előtt és könnyen vitatkoztunk, téptük egymás idegeit, míg az egyik meg nem adta magát, vagy bele nem fáradtunk, vagy valamelyikünk el nem menekült.
Megfeszült ajkam, nem tetszett, hogy elvonuljunk, de igaza volt, nem akartam szem előtt lenni ilyen állapotban, mégis az, hogy megint csak kettesben maradunk, olyan bizonytalannak tűnt. Képtelen voltam megmondani, hogy vajon mit fogok tenni, teljesen kiakakadok és üvöltözöm vele, vagy inkább befogatom azokat az ajkakat egy csókkal. Labilis állapot képes volt belőlem kihozni az irrealitást, amikor nem láttam a racionális döntéseket magam előtt, mintha csak az elmém eltompult volna a gondolkodásban.
Beadom derekamat és bólintok, hogy menjünk, hagyom, hadd vezessen, vigyen el az emberek köréből, csak akkor veszem észre, hogy kicsit fázom, így összébb húzom a blézert, de nem érek sokat vele, a hűvös levegő még az ingem alá is beférkőzött, mitől libabőrös lettem, azonban maga az érzés, hogy fázom, nem jutott el elmémig, valahol elveszett útközben a káoszban, ami kialakult bennem, vagy csak fűtött a növekvő düh. Egy énem fortyogott, elvezetsz? Nem akarod, hogy jelenetet rendezzek? Míg másik türelmesen csitítgatott, hogy maradjak racionális, próbáljak nyugalmat keresni, találni.
Min akadtam ki? Ez komoly kérdés volt? Mintha áramütés ért volna, léptem arrébb. Igazán ügyes, igazán ravasz, hogy a testemet akarja emlékeztetni az érintéseivel, ezáltal tudatomat is befolyásolja. Ámbár nem tudom, hogy tudatosan tette, de magamat ismertem, tudtam, hogy reagálok, hogy képtelen vagyok távol kerülni tőle úgy igazán. Ezen túl kell lendülnöm, ez most nem az a pillanat, itt másról van szó, koncentrálnom kell. Sűrű pislogásokba kezdtem, hogy közbe megtaláljam hangomat. Én magam lepődtem meg, hogy mikor megszólaltam milyen tisztán és élesen hangzott, ahhoz képest, hogy éppen idegösszeomlástól nem álltam messze.
- Min akadtam ki? – Nem, nem beszéltem hangosan. Nem rivalltam rá, nem üvöltöztem vele, viszont hangom annál hidegebb és távolibb volt, mintha csak elérhetetlenné válnék. – Min? – vontam fel a szemöldökömet hangsúlyosan, és mióta kijöttem, most vetettem rá jégkék tekintetemet, még ha könnyes volt, de annál inkább haraggal teli, jeges, éles és üres. – Hogy a fiam tudja, hogy a terapeutájával csalom az apját! Hogy ezt évek óta tudja, és! – Igazán most jött a lényeg. Megígértem magamnak, hogy visszafogom érzelmeim, de az hullámokkal öntött el, feldöntve a gátakat, amikbe beszorítottam. – Hogy te, ebben a helyzetben a 25 éves karriered miatt aggódsz! Az eszem megáll! Miközben te kezeled Pascalt, igazán tudhatnád, hogy ha itt bárki is áldozat lesz, az nem te vagy, már csak azért sem, mert, ha bárkit is tönkre akarna tenni az én leszek, az anyja, aki az ö családi egységét egy ideje összetörte. Egy házasságbontáshoz ketten kellenek ugyan, de te nem vagy a családom része… - fulladtam ki egy röpke pillanatra. Igen, Pascal maximum az erejét fogja fitogtatni a kezeléseken az információval a kezében, de semmi több, mert ha ugyan Andreassal csalom Oscart egy ideje, Andreasnak nincs köze hozzánk. Aki bűnhődni fog az én leszek, mert én vagyok házas, én vagyok az anyja. Rám haragszik, én léptem félre. Hirtelen megkönnyebbülésként ért a felismerés, hogy hála a jó istennek, rajtam kívül senki sem tudja, hogy ki a vér szerinti apa. Így Andreas ki tud bújni belőle, csak nekem kell szembe néznem a következményekkel, ő csak annyit fog látni, ahogy én viselem. Nem tehet mást, ez így helyes. Andreast ki kell pattintanom a körből, muszáj lesz rendbe hoznom Pascalékat. Ők a fontosak… - mantráztam magamnak folyamatosan, hogy tudjam tartani a sorrendet, hogy még csak ne is görbüljek Andreas felé. A gyerekeim. Az ő boldogságuk az első, előttük van még az élet és azt tényleg nem szeretném, hogy most kelljen egy válásnak részeseinek lenniük. Arra nem állnak készen, arra én sem állok készen. Még ha így is, de meg kell tartani a családi egységet, boldogan kell felnőniük, még ha ez a titok beárnyékol mindent, de még helyrehozható. Helyre kell hoznom. Nekem, csakis nekem. Fontosak, nem bírnám nézni, ahogy végig szenvedik, ahogy szétesünk. Igaza volt Pascalnak. A családi egység.
- Az egyetlen, aki ezt megúszhatja az te leszel! És meg fogod úszni, mert meg kell úsznod – túrtam a hajamba, elbabráltam az egyik szőke tinccsemmel, hogy ne lehessen észre venni kezem remegését. Meg fogja úszni miattam. Pascalnak nincs igazi bizonyítéka, Jessen bárki lehet. Merész és óvatlan húzás volt az a levél, de nem fogok még jobban trükközni a saját gyerekem előtt.

× Sorry × Remélem megfelel Smile ×

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Csüt. Nov. 09, 2017 9:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére


Talán ez az oka, hogy már nem igazán beszélünk, hogy abból csak a gond származik; mert van Joanne és van Andreas,  akik húsz éve kisebb-nagyobb megszakításokkal tudják megtalálni az újat és szenvedélyeset a másikban, de amint van Lamoureux meg Jessen, minden elromlik. Szürke pamacsok szállnak a tintakék ég felé, ahol a csillagokat messzire elrejtik a város fényei, és csak a sötét üressége marad – mindig hasonlóan gondoltam a kapcsolatunkra, valamiként, amiben el tudsz veszni, amit csodálni tudsz és gondolkodóba ejt, mégis érzed, hogy hiányzik róla valami, hogy a fények – legyen az bár vágyé vagy a mindennapi gondoké – elrejtik.
Nem tudok mit kezdeni a sírással, sosem tudtam. Micsoda indokolatlan ága az evolúciónak; elvégre, mit old meg vele az ember? Mégsem hibáztatom érte Joanne-t, a rideg logika nem mindig járható út, de ahogy neki nehezére esett összeszednie magát, úgy én sem tudtam elengedni a célt, ami a mai estére érkezve lebegett a szemem előtt: megoldás. Minden egyebet pedig ráértem kiadni magamból máshol; az edzőteremben, vagy egy pint sörben. Elvégre, a mi kapcsolatunk nem erről szól, és már rég nem vagyok szerelmes belé, az az érzés akkor halt meg, mikor kinevetett, és lehetett annak tíz éve, újra és újra eszembe jut, amikor vele vagyok. Szórakozás, időtöltés, valaki új és más; de nem olyan, akinek megadná azt a családot, amit annyira nagyra tart.
Aztán ezt ki is mondja, és bár ezidáig is tisztában voltam vele, mégis megforgatja a fagyos tőrt a mellkasomban.
Eltűnik a kedveskedő mosoly az arcomról, megfeszül az állkapcsom és épp olyan haragvó tekintettel meredek rá, mint ő teszi. – Nem, tényleg nem vagyok az – jegyzem meg. – Mennyivel kényelmesebb így, nem? – Meg sem próbálom elrejteni a kérdés rosszmájú élét. Miért is tenném? Mindig mindenben folyamatosan Joanne-hoz igazodtam, hogy Ő mikor ért rá, mikor volt kedve, mikor ítélte meg úgy, hogy ideje van rám, hogy most épp nincs humora a férjéhez, minden az ő kényelmét szolgálta, hogy Ő találhasson boldogságra a házasságában. Mennyivel egyszerűbb, ha mindened megmarad, az elképzelt tökéletes kis családod, a férjed pénze, és a szabadság, hogy akkor keress mást, amikor csak akarsz. Forróság önt el, és megint vállon akarom ragadni, de hogy megrázni vagy megcsókolni, még nem tudom, Joanne-nal kapcsolatban ennyi idő alatt sem ismerek mást, csak ezt, csak a részegítő vágyat és szédítő bódulatot, az égető csókokat vagy heves öleléseket, de beszédet és problémamegoldást és kompromisszumokat nem.
Ne csinálj úgy, mintha te lennél az egyetlen áldozat, Joanne, és ne próbálj meg úgy beállítani, mint aki azért hisztériázik, hogy el akarja hagyni a süllyedő hajót! Ha bármelyikünk is úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban ugrásra kész, az csakis te vagy. Nem erre készülsz már az eleje óta? Nem ez volt a terved, a célod, hogy anélkül kapj meg mindennel együtt engem is, hogy bármilyen árat kellene fizetned érte? Nem ezért utasítottál vissza? – A szavak méregként csepegnek az ajkaimról, rideg kimértséggel, hogy még én is inkább kívülről hallom, mint irányítom. Egy külső szemlélő számára nem több egy pár veszekedésénél, olyan dolgok, amiket a házasok nap mint nap egymás fejéhez is vághatnak fűtött hangulatban, ám mi nem vagyunk házasok, sőt, még csak azt sem mondanám, hogy egy pár. Ahhoz nem voltam elég jó.És amikor a karrierem miatt aggódom, az egyetlen dologért az életemben, ami ténylegesen és teljesen az enyém, hogy is mondtad… Megáll az eszed? – Halk, hitetlenkedő nevetéssel túrok a hajamba, a szálak kócosan merednek szerteszét, és annyira hasonlít rám, talán ez a baj. Egymás tükörképei vagyunk, és mint mikor két anyag rezonanciája azonos frekvenciára áll, felerősödik, úgy hozzuk ki egymásból a legrosszabbat. Soha, senkivel nem érzem magam olyan féktelennek és ösztönösnek, mint Vele. Gyűlölöm ezt a kontroll-vesztést, és mégis, húsz év… Az eszem menekülne, ám a testem nem hagyja, hiába nyűg és kapar; a kezeim a saját útjukat járják, ahogy megragadják a felkarjait, kalodába zárom, hogy véletlenül se tudjon elmenni, pedig ahhoz ért.
Mi az, amitől valójában félsz, hm? Neked miért gond az, ha kiderül? Azért, mert esetleg elveszítesz engem, vagy azért, mert a tökéletes családodról alkotott idealizált képed végleg összetörik? Mert elveszíted Oscart? – Soha nem gyűlöltem annyira a férfit, mint ebben a pillanatban. Mert tényleg az áhított álomképben élhetett, és még lehetett olyan ostoba is, hogy elhiggye, Joanne folyamatosan üzleti utakra jár. Ha Ő is megcsalta volna, az mindent annyival egyszerűbbé tenne; de nem, Oscar Lamoureux még ehhez is túl ostoba.
Kutakodva meredek a hasonszín szempárba, várva, hogy mondjon valamit, csináljon valamit, kiabáljon vagy üssön meg, hogy értsen egyet vagy tagadjon mindent, csak kapjak kézhez valamilyen választ. – Mit csinálunk? – Halkabban kérdezem, de nem tudom, pontosan mire értem; a mostani helyzetünkre, hogy mihez kezdünk majd, hogy miért kezdtük el, mi sodort idáig, vagy hogy miért álldogálunk egy fagyos kis zöld közepén? Túl lassan válaszol, nem tud elég gyorsan. Úgyhogy magamhoz vonom, és azt teszem, amihez a legjobban értek, ami már úgy megy, olyan rutinosan, akár a sebváltás, de nem, annál is alapvetőbb, mint a pislogás; az orrom hideg könnycseppet érint az arcán, ahogy ajkaira forrasztom az enyéim, durván és sürgetően. Választ!

Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Pént. Nov. 10, 2017 5:18 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Azt hinné az ember, a mi utunk nem volt rögös, hogy mi ellébecoltunk egymás mellett, vagy éppen foglalkoztunk saját magunkkal. Mert nem volt meg a folyamatos kötöttség. De ez nem igaz, voltak összezördüléseink, de azon mindig túllendültünk. Ez volt az első alkalom, hogy a baj nagyobb volt, mint hittük. Olyan helyzet elé kerültünk, amikről még könyvekben is keveset írnak, hogy mit kéne tenni. Tanácstalanok voltunk, akik azt várták, hogy a másik segítsen, hogy majd a másik megadja a választ minden kérdésre. De mi itt a megoldás? Mi itt az a járható út, ami a legkevesebb fájdalmat okozza?
Folyamatosan forognak a kerekek, azonban kezdek eltávolodni mindattól, amit meg kéne beszélgetnünk, ahogy hagyom, hogy a kicsinyes harag bemásszon a bőröm alá, elöntsön, elégesse azt a maradék racionalitást, amit próbálok megtartani. Nem mintha bánnám azokat a szavakat, nem mintha bocsánatot akarnék kérni miatta, én így láttam a helyzetet – vagyis rosszul. Előre helyeztem magamat, ahelyett, hogy valaha is elgondolkodtam volna azon, tényleg milyen ez Andreasnak, mert olyan egyszerűnek tűnt, miért nem tarthatjuk meg azt? Eddig működött, miért ne folyhatna tovább? Miért kéne most mindennek elromlania?
Belém fojtja a szót a kérdéssel, éreztem, hogy háborgó vizek felé eveztünk, ahogy felveszi ellenem a támadást, és nem kezd el védekezni, nem kezd el magyarázni, meghátrálni.
- Kényelmesebb? – reked bennem a szó. Nem, nem vagyok hülye, hogy rákérdezzek, mit ért ezalatt, mert ha agyam nem is fogja fel azonnal, érzem a kis szúrást tőle. Nem, nem így értettem. De, ha őszinte akarok lenni, ebben a pillanatban inkább örülök annak, hogy még rajtam kívül semmi sem köti a Lamoureux familíához. A titok legyen csak az enyém, ezzel nem kell belegabalyodnia a helyzetbe, ki tud szállni belőle, hogy a karrierjét mentse. Ha tisztában lenne, hogy ő az apa… Elmerengtem, hogy mi lenne akkor: még nagyobb káosz, mint most. És most nem magamat védem, hanem őt. Hogyan viselné el? A családja sosem volt a legjobb, beteg gyermek, nárcisztikus feleség, erre csak fél lépésre van tőle egy ikerpár, akik teljesen egészségesek, csak éppen felnőttek nélküle egy másik férfit nevezve édesapának. Mennyire utálna meg? Lett volna lehetősége egy normális családra még, ha én igent mondtam volna akkor. Tajtékozna a dühtől, hogy itt volt 17 év és egyszer sem bírtam kinyögni neki ezt. Most meg már lehet, hogy késő, már nem lehet bepótolni az időt, nem lehet javítani a dolgokon. Önzőnek éreztem magam, és borzalmasan rossz embernek. Nem, én nem gyilkoltam meg mást, de érzéseket döngöltem földbe, a felszínt figyeltem, ahelyett, hogy mélyebbre néztem volna, amit sikeresen most az arcomba is mond.
Meghőköltem szinte tőle, egy pofonnal volt egyenlő az, amit mondott. Sőt, egy pofon kellemesebb lett volna, mert annak van fizikai érzékelése – szúr, csíp, lüktet, ez pedig csak elevenembe talált. Jobban éreztem volna magamat, ha tényleg megüt, még ha kimondottan gyűlöltem, mikor nő esett áldozatul bántalmazásnak. Egy pofon felrázott volna, megérdemeltem volna, de ő nem, egy ujját sem mozdította meg. A szavakkal szúrt mélyre, fájdalmasan mélyre. Dac, sértettség lángolt fel bennem, hogy ezt feltételezi rólam. Ezzel akartam elrejteni a sebet, amit ejtett rajtam. Nem azt fájt, hogy kimondta, hanem hogy ténylegesen ezt is gondolta.
- Sosem volt ez a célom – feleltem sértetten, és teljesen őszintén. Gondolkodás nélkül tolultak az ajkamra a szavak. A komikus inkább az volt, hogy kiharcoltam volna Andreas kegyeit előbb, mint a saját férjemét. Az ő figyelme után éheztem, még ha ezt el is rejtettem, mert míg Oscar állandó volt, Andreas a legkevésbé sem. A kapcsolatunk hasonlított egy keringőre, ahol óvatosan kellett lépni, nem megbotlani a másikban, bizalmat kellett létesíteni a vezetésre, és ettől vált baromi törékennyé. Mert minket nem kötött össze gyűrű, és az érzések olyan illékonyak, olyan könnyen fordulnak át bármi másba, pont ezért kezeltem magunkat úgy, mint egy kincset, amit üveg mögé kéne zárni – óvatosan, finoman. – És ha fogalmad sincs, hogy mi a célom, akkor legalább ne találj ki téveszméket, hazugságokat. – Lekevertem ezt a kört, hogy már pedig erről nem szándékozom beszélni. Nem értené meg, ha elmondanám, nem veszi észre, hogy fontos, és hogy semmilyen ilyen gusztustalan indítékom soha nem is volt, fel sem merült bennem… Csak éppen szemmel kell tartanom azt is, hogy a gyerekeimnek is mi a jó. A gyerekeimnek, akinek az apja épp itt áll előttem.
Ösztönösen elhúzom a számat. Ami ténylegesen az övé? Mert én nem vagyok az… Még ha más is húzta ujjamra a gyűrűt, akkor mi vagyok én neki? Egy kellemes pillanat, aki kielégíti a szükségleteit, akivel néha eljátszhat. Úgy éreztem, hogy nagyon is másképp látjuk a helyzetet, és egyikünk sem hajlik arra, hogy a másik megértse. Vágytam arra, hogy elmondjak neki mindent, hogy kitárjam neki gondolataimat, érzéseimet, de az ilyennel óvatosnak kell lenni, félő, hogy amint kimondom, máris minden szétfoszlik, eltűnik a hűvös esti levegőben. Ezért sem mondogattam sosem neki, hogy mit érzek iránta, miket gondolok, mert féltem, hogy ezekkel a szavakkal eltűnik az életemből. Elveszik a varázs, ha kiejtem őket ajkaimon… Minden ledől, összeomlik.
Mérgesen villant rá tekintetem, ahogy megfogta a karomat. Üzentem, hogy ne csinálja, ne hogy már testileg akarjon rám hatni. Gyűlt bennem újra a harag, újra és újra felélesztette bennem a tüzet, amit egyre nehezebb volt eloltani. Joanne, Joanne, JOANNE! Agyam üzente, hogy fogjam vissza magamat, de ha ő vette a fáradtságot, legszívesebben visszaordítottam volna neki, mintha levetkőztem volna minden gátlásomat és egy idióta fejével gondolkodtam volna, ahogy az érzelmi hullámvasúton száguldottam tovább. Azt hittem, hogy Pascal levelénél nem lesz már rosszabb, de nagyon is nem így volt, még előttünk állt az este, és az egymás iránt felgyűlt indulatok tömkelege.
Hogy magyarázzam el neki? Ő mit tenne a helyemben? Miként próbálna hozzáállni a helyzethez, ahol van egy férj, akihez hűséges kéne lenni, három gyerek és egy kívülálló, a szerető, akinek figyelméért áhítozol?
- Nem érted? Még most sem? – A kétségbeesés akart eluralkodni rajtam a vészterhes időszakban. Ha még ő sem látja át az összefüggéseket, akkor ki igen? – Még most sem? – Hangom halkult. Nem kezdtem ordibálni, épp hogy azt akartam elérni, hogy figyeljen rám, ne pedig olyan szavakat fröcsköljön, amikkel azt hiszi, bármivel is előrébb kerülünk. Megkapaszkodtam karjába, ahogy ő fogott, hogy már pedig ha én nem mehetek sehova, akkor ő sem. Nem bújhat ki a mondandóm elől még az előtt, hogy lezárnánk ezt bármilyen véggel is. A düh élesen vegyült bele hangom zengésébe, amit csak ő hallhatott, hiszen másnak mi köze hozzánk?
A sorrend már felállt, ahol első helyen a gyerekek, majd Andreas és Oscar következett, ennyi, a többi félrerakható most. Sosem volt idealizált képem, mióta ismerem, de Pascaléknak egységes családra van szükségük, legalább addig, míg felnőnek, és ezért kell Oscar, még ha éppen semmi köze hozzánk, és mert szívem mélyén még várom, hogy azt lássam benne, akit szeretek, míg Andreas… Andreas. Mély levegőt vegyek, hogy kimondjam, hogy végre megmondjam neki, hogy fontos nekem, még ha az azzal is jár, hogy azonnal elsétál. Legalább tudja, vagy valami… Mélyen szemébe néztem, hogy ki tudjak venni belőle valamit, de most olyan rejtélyesnek tűnt, az érzelmek nem voltak kivehetőek, de annyit felfogtam, hogy szomorú, dühös, és segíteni akar, még ha azzal is jár, hogy mindent egymáshoz vágunk. – Oscart nekem ide ne keverd, semmi köze hozzánk – mordultam fel egyet, hogy legalább azt a szálat hagyjuk ma ki, mert az örök veszekedésbe torkollhatna, hogy mégis miért döntöttem úgy akkor és most is, hogy nem válok el tőle. Ha még egyszer megkérne most, akkor is azt mondanám, hogy nem… És ez a legrosszabb, tudom, hogy azt mondanám, hogy nem, pedig mellette lehet, boldog lennék, még ha néha az idegeimre is megy. És Oscar ezt nem annak köszönheti, hogy pénzes, mert sosem voltam hajlandó meghajolni tulajdona előtt, csak azért is lediplomáztam, elmentem mérnöknek, hogy semmi köze se lehessen a munkámhoz. Nem akartam otthon ülő asszony lenni, aki férje szavára ugrik. Annak köszönheti, aki. A jellemének. Valószínűleg, ha Andreassal előbb ismerkedtem volna meg, Oscar sosem került volna az életembe, és lehet, boldogan élnénk (vagy nem… ). Ki tudja? Olyan világ, amire felesleges gondolni, mert sosem valósul meg.
Azonban, mielőtt még neki foghatnák a hegyi beszédemnek, amit magamban épít fel, kérdez. Mit csinálunk? EZ bizony, egy jó kérdés, amire nem tudnék válaszolni igazán. Itt állunk elszigetelve ketten, és ahelyett, hogy megoldanánk az elénk kerülő helyzetet, inkább egymás idegeit tépjük. Nem vártam, hogy ilyenbe torkollna az este, kicsit sem. De Andreassal sokszor történt olyan már, amire nem számítottam, ami nem úgy alakult, ahogy terveztem. Talán, mert irányíthatatlan vagyok a közelében, bármennyire is megfékezném önmagamat. Édes, hívogató útra térít, hogy ez rossz? nem tudnám megmondani, de sokszor logikátlanul lépek.
De mielőtt bármire is felkészülhetnék, mielőtt nekiállnék megmondani, már húz, már csábít, már fogjul is ejt. Tenyereim mellkasán állnak meg, hogy eltoljam, hogy ez nincs rendben. Ne, ne, ne… A figyelmeztetést csókja felégeti, leépíti az eddig felépített gátakat bennem ennyivel. Nem, nem, nem. Más dolgunk van, meg kell beszélnünk, hogyan tovább… Nem, nem, NEM! Azonban a hang elhal az elmémben, eltűnik, és már semmi sem akadályoz meg, hogy visszacsókoljam. Testem új életre kel, és kimondottan gyűlölöm, hogy ennyivel kizökkentett a saját világomból, a saját gondolataimból, csak, hogy emlékeztette testemet, hogy csókolta már, hogy érintette már, hogy szerette már. És a legelborzasztóbb, hogy testem vágyott rá. Nem, nem Osarra, hanem az Ő érintésére. Az Ő testére, az Ő vágyaira, az Ő szavaira. Ő rá. Dzsekijébe markoltam tanácstalanul, hogy még közelebb húzzam vagy taszítsam el. Nem tudtam, mert mást diktált a szívem, az agyam és a testem. Aljas… Aljas húzás, mégis olyan könnyű, olyan egyszerű, olyan tökéletes.
- Nem akarlak elveszíteni… Fontos vagy nekem – suttogtam ajkai közé, tudtam, hogy érti, hogy felfogja. Rettegve vártam, hogy ellök, eltaszít, hogy a húsz éves múltunk porrá hullik, de nem hagytam, hogy egy búcsúcsók nélkül tegye meg, így magamhoz húztam most én, és befogtam a száját, hogy bizonyítsak. Utána már a jövő csak kérdőjel, de ebben még biztos voltam. Ebben az egy pillanatban.

× Sorry × Remélem megfelel Smile ×

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Nov. 12, 2017 12:41 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére


Találgatok, persze, hogy találgatok, hiszen soha nem mondasz el semmit! – forgatom meg a szemem, egy olyan önkéntelen reakció ez, melyet nagyon régen nem elfeledettnek hittem, mert az életem olyan szakaszába tartozott, amit már magam mögött hagytam, ami tele volt kiabálással és vitákkal és forrongó indulatokkal, és Sophie-val. Ahogy elnézem Joanne-t és magamat, nem vagyok benne biztos, hogy annyiban különböznénk az akkori kapcsolattól;talán csak azért nem beszéltünk, mert így minden annyival egyszerűbb volt, mert a végén rájövök, hogy hiába építgettem a rendszerezett és logikus életemet, valójában erre vágyom, erre a féktelenségre és zabolázatlanságra? Ami soha nem lehet az enyém; szinte kötelezőjellegű megállapítás ez, ahogy egy elhaladó autó tompa fényszórójának sugara megcsillan Joanne karikagyűrűjén.
Mit kellene értenem? – Valami eszeveszettül viszketni, égetni, zaklatni kezd a koponyám mélyén, olyan ponton, amit soha nem tudnék megvakarni, és ami sohasem pattan ki vagy nyugszik meg. Érzem a feszülést, hogy tennem kellene valamit, mondanom, rájönnöm, de képtelen vagyok rá; és Joanne sem segít. Mikor lett ennyire szótlan? Vagy mindig az volt, csupán sohasem zavart? Húsz év az húsz év, és valamiért kitartottunk, ám még mindig nem vagyok benne biztos, mi vonzott vissza mindig, és miért engedtem a csábításnak. Sosem ringattam magam abba a hitbe, hogy ami köztünk van, az helyes alaphelyzetből indult volna ki; azon férfi felesége volt, akitől fia is született, és bár talán nem azzal az elhatározottsággal töltöttem vele egyre több időt, hogy elszakítsam tőlük, abban a reményben maradtam, hogy talán egy napon magától hagyja ott a férjét. De nem így lett. Sőt, újabb gyerekek jöttek, és egyikük épp azon a törékeny szálon táncol, ami összekötött minket. Minden joga megvan ahhoz, hogy kiadja az utam, vagy hogy egyszerűen kisétáljon az életemből, mert eszem ágában sem lenne vitatkozni az érvvel, hogy már így is épp eléggé tönkretettük az életüket.
Vagyok annyira gyarló és önző, hogy magamtól ne álljak neki győzködni. Akkor sem, ha kellene, akkor sem, ha az a helyes, vagy azt tenné egy jó ember, egy sokkal jobb ember – mint Oscar. – Semmi köze? – hallatok gyér, hitetlenkedő nevetést, ahogy a kezem lejjebb csúszik a karján, hogy szemünk magasságába emelhesse a kezét, amin a gyűrűt hordta. – Akkor ez meg a legújabb őszi kollekció kelléke, ugye? – Elengedem, de nem lépek hátra. Legyen bármilyen hideg az esti levegő, minden porcikám bizsereg a forróságtól, vágyakozás cikázik az ereimben – válaszokért, megoldásért, Érte –, és még mindig nem értem, mi az, ami ilyen kitartóan láncol hozzá. Talán nekem is pszichológushoz kellene járnom, mert ez a dolog, ez a kapcsolat, nem egészséges, nem helyes, de mégsem rossz, és semmiképp sem tudok lemondani róla, akár a kávé, vagy a benzinszag, mikor tudod, hogy rossz, de nem tudsz ellenállni.
Mi az, amivel ennyire magához láncol? Az, hogy gyönyörű? Aligha; kétségtelenül az, puha bőrével, amit az évek vájta barázdák sem tudtak csorbítani, a finom illatú hajával vagy átható szürke tekintetével, de sok gyönyörű nőt ismerek. Hogy intelligens? Az szubjektív; és egyébként sem a beszélgetésen vagy kölcsönös látásmódon alapult a kapcsolatunk, mint mondjuk Jayjel. A határozottsága? Jelen pillanatban nem igen csillogtatta meg. Hogy szerető? Ragaszkodik a családjához, ami dicséretes tulajdonság, és felnézek rá; de ahogy rámutatott, az Ő családja nem az enyém. Szeretném azt hinni, hogy nem csak az marasztalt minket egymás mellett, hogy éppen ugyanakkor kerültünk válságba, azután pedig egyszerűen kényelmes volt. Úgy maradt, mint egy házasság, mikor egyszerűen túl fárasztó volna egy másikkal újrakezdeni.
A szavak, a gondolatok, a miértek kutatása mindent csak tönkretett, s bármennyire szerettem volna, a csók sem változtathatott semmin. Szükségem volt rá, és remélem, hogy neki is, hogy tudjam, nem lök el, pedig egy pillanatra úgy tűnt, hogy még mindig ott az a valami. Egy fő utca éttermének hátsó kertjében állunk, s bár nincs egy lélek sem, aki erre jár, nyílt színen, mégis érzem, hogy ez nem el, hogy csak újabb kérdéseket vonz be. Kérdéseket, és fals vallomásokat. – Ne haragudj meg, ha azt mondom, ezt elég nehéz elhinnem – csóválom meg a fejem, a mosolyom keserű, még az ízt is érzem a számban, de nem hajolok el, nem fejtem le az ujjait a kabátomról, amik olyan görcsösen kapaszkodnak belé. A kilélegzésünk felmelegíti a levegőt, érzem az arcomon, ám mielőtt bármit is léphetnék, megelőz, félúton találkozik a mozdulat, a fogaink összekoccannak – mint a kamaszok, pedig hol van az már? –, és elveszem benne, az ajkai puhaságában, mert az sokkal egyszerűbb. A kezem, ami még mindig az ő karjára fonódott – nem szorítottam, sosem bántanám –, feljebb kúszik, végigsimít az oldalán, több réteg ruhába bújtatott keblének vonalán, a nyakán, hogy végül a hajába túrva állapodjon megy, a fejbőrét masszírozza. A másik kezem még mindig az övét fogja; a balt, a gyűrű rideg aranya szinte éget.
Azért kértem a találkozót, hogy Pascalról beszéljünk, hogy mit tegyünk, mit mondjak másnap, de minden gond és kétely feloldódik a vágyakozásban, és hirtelen nem számít már az sem, hogy több élet jövőbeli nehézségei múlhatnak a másnapon. Közelebb vonom magamhoz, egészen hozzá préselem magam, mert ki tudja, hogy ha elromlik valami, hány alkalom adódik még rá. Ilyenkor pedig kit érdekel, ha azt sem tudom egészen pontosan, miért van szükségünk egymásra? A csókot másik követi, azt meg újabb és újabb, míg egészen ki nem fulladok. Mélyeket szippantok a levegőből, amit beleng Joanne parfümjének illata.– Nem jó ez így – sóhajtom, fejem a vállára hanyatlik, a pozíció kényelmetlen, de nem érdekel. Orrommal a szőke tincsek közé túrok, emléket gyűjtve vagy emlékezve. – Lesz valaha úgy, hogy nem kell bujkálni vagy sietni? Akarod egyáltalán, hogy úgy legyen? – Nem szoktam követelőzni; annak a híve vagyok, hogy kapod, amit adsz, vagy amit megszerzel. Most mégis szükségem van a megerősítésre, hogy érdemes tovább kockáztatni. Érdemes? – Ha Oscar Párizsba jön, nem mostanában. Rá kell venned, hogy ide jöjjön – erősítem meg gyorsan a korábbi kijelentésemet; tudnia kell, hogy bár személy szerint a világ másik felére kívánnám a nagybecsű Lamoureux-t, ha már úgyis a karrierem a legfontosabb és tölt be minden űrt, amit Joanne nem tud, azt is kell szem előtt tartanom. Mivel Joanne prioritása – az ikrek – történetesen épp egybevágtak a saját törekvéseimmel – Pascal független terápiája –, könnyebbnek tűnt, mint amilyen bonyolulttá válhatott volna. De soha semmi sem olyan könnyű. Az ajkaim végigvándorolnak a nyakán, az állvonalán a füléig, kezem arcának másik oldalát simogatja, mielőtt kicsúszna a kérdés: – Ki akarsz békülni vele? Teljesen?

Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Vas. Nov. 12, 2017 6:29 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Mennyire is hasonlatos ez a beszélgetésünk egy olyanra, mint amit Oscarral szoktam lerendezni. Mikor már csak mondjuk, csak mondjuk és semmilyen érdemleges eredményre nem jutunk, csak éppen ahelyett, hogy egyre erősödne hangunk, folyamatosan változik. Hol fenn, hol lenn. Oscarral sokkal egyszerűbb volt veszekedni, kiléptünk árnyékainból, mindent amit tudtunk a másik nyakába zúdítottunk, de utána megkönnyebbülve vonultunk el sebeinket nyalogatni. Természetesen, ritkán született eredmény is.
De most nem ezt akartam, meg akartam érteni, ő hogy látja, ő mit érez, ő mit gondol, hogy utána azt megemésztve rakjam hozzá az én részemet. Azonban ez nehezen megy úgy, hogy gondolataink felének szavat sem adunk. Pedig most itt az ideje, mert a hozandó döntések mindkettőnk életében változást hoznak, még ha a mértéke egyikünknél sem lesz ugyanakkora. Én még mindig reméltem, hogy őt nem fogja annyira érinteni. Ez rajtam múlik, hogy mit fogok tenni, már pedig, ha jót akarok Pascaléknak és magunknak, akkor muszáj lesz megtennem azokat a lépéseket minél előbb. Éreztem, de egyelőre nem akartam meglátni, hogy ez mikkel járhat. Hogy fogom viselni azt, hogy kevesebbet leszünk együtt, de Oscarral többet kell… A mostani Oscarral nagyon nehezen, hacsaknem hajlandó változni, egy keveset is. Ne értem, hanem Pascalékért.
Ahogy felemeli a kezemet, kesernyés íz keletkezik számba. A fenébe… Ezen már túl vagyunk. – Ez csak egy gyűrű – köhintettem egyet. – Amit rengetegszer levettem már érted. – Kinek ne esne rosszul, hogy egy kapcsolatban a másiknak egy ilyen csillog a kezén, és folyamatosan emlékezteti, hogy nem hozzá tartozik? De komolyan, egy papír, egy gyűrű mondja meg, hogy én Oscaré vagyok? Kötve hiszem… Nem egy tárgy vagyok, akit ide-oda lehet dobálgatni, egyrészt, másrészt pedig én döntöm el, hogy kié, kinek adom magamat. A legjobb az lenne, ha egyiknek sem, azzal minden megoldódna, de mint minden ember, én is társas lény vagyok, és tudom, hogy függök tőlük. Addig forgattak kezeik között, míg akaratlanul is függőség alakult ki bennem, és ha nincs az egyik, úgy érzem, mintha megvonnák tőlem az adagomat. Ebből ki lehet gyógyulni? Nem tudom, de nem akarok. Még ha ezzel szilánkokra esek is, még ha ezzel bűnös, gyarló emberré válok is, könnyen ellebegek benne. Nincs tökéletes ember, én nekem miért kéne annak lennem? Miért nem küzdhetek magamért? A válasz ott lebegett előttem. Eddig is ezt tettem, és most nézhetem a katasztrófát, amit elindítottam, ami már jó néhány embert érint. Önzőségemmel tönkretettem mindent, ami szép volt nekem.
„…elég nehéz elhinnem” pedig csak rontott a helyzeten. Megérdemlem én Andreast, megérdemlem a figyelmét? Az érintését? Az érzéseit? Tudtam, hogy nem. Azonban javítani akartam magamon, hogy az legyek neki, mint régen. Csakhogy ez már nem Pareto-hatékony, ahogy a közgazdaságban mondják, nem lehet úgy tenni valami jót, hogy azzal másnak ne rontanék. Túl sok a változó, túl sok az ismeretlen, amire ki kéne hoznom az egyenletet. És egyiket sem tudom belekényszeríteni egy rendszerbe.
- Akkor most mondom, hogy szeretlek – vágtam vissza villámgyorsan és egyszerűen. Lehet litániákat mondani, cifrázni mindent, de minek? Nekünk minek? És legkevésbé sem érdekelt már, hogy mit mond. Nem várhatom el tőle, hogy viszonozza. Nem várhatok el tőle semmit egy ilyen helyzetben. A nyomás nem csak rajtam nagy, hanem rajtam is, és én ezt majdnem képes voltam figyelmen kívül hagyni. Ezt csak Oscar fogja megúszni úgy, hogy semmit sem érzékel belőle, pedig szerves része az egésznek. De ő maradjon vak, vele már nem tudnék szembe szállni, ha kiderülne a több éves turpisságom. Hogy igen az üzleti utakon fergeteges éjszakákat töltöttem Andreassal, hogy néha munka helyett is hozzá ugrottam be, vagy amikor ő volt távol valami miatt… Nem tudnám megszámolni, hányszor léptem félre, és igazság szerint, nem is akarom. Nem is bánom. Fényt hozott az életembe, a sötét színek mellé élénkséget, akivel úgy érezhettem, hogy élek, nem pedig a monoton napjaimat éltem le egymás után, ahol maximum egy veszekedés törte meg a történelem folyamát.
Hozzásimulok, beleolvadok a pillanatban, átadom magamat az érzékelésnek, addig is agyam megáll gondolkodni. Olyanok voltunk, mint akik éheznek, vagy fuldokolnak és csak a másik volt képes enyhíteni a szenvedésünkön. Szorosan simultam hozzá, az egyik kezemmel a nyakát öleltem, a másikat a hátára csúsztattam, pont olyan szorosan tartottam magamhoz közel, mint ő engemet. Ebben legalább megegyeztünk, a sok évi ismerkedés egymás testével azonnal ösztönöket és emlékeket ébresztett fel, amibe örömmel elmerültem volna, mindent magam mögött hagyva, csak ő és én. Csakhogy ez lehetetlen… Csakhogy mindennek vége van, mert semmi sem örök, igaz ez a mi kapcsolatunkra, igaz ez a házasságomra, igaz a családomra, és mindenre. Még az emlék sem örök.
Szívem hevesen dobogott, és kimondottan oldalba vágtam volna gúnyosan, ha nem ebben a helyzetben lennénk, hogy ennyire játszott velem, saját vágyaimat akarta ellenem fordítani, amiket el akarok nyomni Pascalékért.
Hajába túrtam, ahogy fejét megtámasztotta vállamon, így enyhe pirultságom nem a szeme előtt jelent meg és halványodott el szépen lassan.
- Lesz – futott ki ajkamon még az előtt, hogy egy gondolat is felmerült volna bennem. Nem azért, mert magamhoz akarom továbbra is láncolni, hogy ne engedjen el, ne hagyjon magamra, hanem, mert így is gondoltam, még ha nem is teljesen tudatosan. – Pascalék hamarosan felnőnek… - jegyeztem meg mellé. Ha már a talpukon állnak, ha már saját életük irányítói, ha már saját családjuk a fontosabb, mint mi, ha már kirepülnek a fészekből, akkor minek maradjak Oscar mellett? Hacsaknem a férjem is átértékeli addig a helyzetet, de ezt nem tudtam megmondani. A jövő olyan képlékeny, nem lehet előre megtervezni, addig még bármi is történhet. Lehet meg sem élem, ha romlik az állapotom… Nos, igen, a betegség… Ami ott van a testemben, ami áramlik a véremben, ami ki tudja mikor lép még egy fokot, hogy tönkre tegyen. És ha ott leszek betegen? Tudtam a választ, egyedül leszek. Oscarnak és Andreasnak munka, Pascaléknak saját életük. Ironikus, hogy mindig ez ellen küzdöttem, de a saját végzetem kinevet. De hol van az még? Egyelőre a következő napokon kéne csak túl esni.
- Jönni fog Párizsba. Muszáj lesz. Meg fogom oldani – bizonygattam. Leginkább magamnak, mint neki… Pontot kell erre tenni, össze kell tartanom a családot. És ez a cél megacélosodott előttem. Boldogan, biztonságos családban kell felnőniük, csak utána a többi. És azt hiszem, ez a legelviselhetőbb megoldás, jobb nem jut eszembe, amiben mindenki jól jár.
Már majdnem döntöm oldalra a fejemet, de a váratlan kérdés megállít a bódultságban. Habozom, hogy mit is gondolok igazán erről. Teljesen? Mit jelent igazán, hogy teljesen? Hogy őt hátrahagyom? Megtehetem egyáltalán ezt? Megakarom tenni? – Pascalékért hajlandó vagyok – fogtam bele, hogy nehogy rám verje, hogy soha semmit sem mondok. És valóban, megtenném értük, ha ők nem lennének, már rég nem lennék Oscar mellett sem nagy valószínűséggel. De lehet... Andreas mellett sem. Olyat kérdez, mintha egy gyárbaleset során döntsem el, hogy 1000 embert mentek meg vagy az ökológiát pusztítom el jó pár kilométeres környezetben. Igazságtalan, hogy válasszak, méltánytalan, hogy ilyen helyzetbe hoz, mert ő hogy döntene a helyemben? Tudna dönteni? Hiszen a család neki is fontos, még ha nincs is... De a páciensekre figyel. Olyan, mintha az egyiket megmenthetné, de a másikat nem... Kell ilyen helyzetekben dönteni? Nem tudom, de nem tudom csak úgy elengedni Oscart, és Andreast sem. És ha rajtam múlik, nem is fogom... Vegyük ki a képből a gyerekeket, és akkor hogy döntenék? Valószínűleg Andreas felé lépnék, de nem biztos, hogy azt a lyukat el tudja tűntetni bennem, amit Oscar hiánya fog okozni. És fordítva... Melyiktől függök jobban? Csakhogy ez sem teljesen rajtam áll. Míg Oscar fix pont, Andreas nem, vannak saját dolgai, van saját élete, amit alig ismerek, és ki tudja, hogy milyen képbe szerettem bele? Lehet, játéknak vesz, aki kicsit szórakoztatja? A csókja nem ezt árulta el... Felesleges tévképeket, elméleteket összeraknom, ha az igazságot nem is tudom. – De teljesen már nem lehet. Az egy illúzió már csak. Egy szép, nem létező kép. Amit régen meg lehetett valósítani, de most már nem. Felesleges hozzá ragaszkodni – pillantok rá egy bágyadt mosollyal. Tekintetemben kiolvasható, hogy pontosan miatta nem. Eljátszhatom a teljes kibékülést, de Andreas miatt nem tudnám megalkotni. De hogy oda eljutunk-e? Sok minden függ Oscaron, sok minden függ tőlem, és ezt már az sem befolyásolja, ha most Andreas kiadja az utamat, mert nem akar ebben többé részt venni. Már az sem változtatna semmit, vannak dolgok, amiket ily könnyen nem lehet elfelejteni, főképp, ha a saját gyerekeid hordozzák tovább a vonásokat.

× War of hearts × Remélem megfelel Smile ×
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Hétf. Nov. 13, 2017 5:17 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Joanne részére



Azok közé tartozom, akik félig logikus, evolúció-elméletből és antropológiai fejtegetésekből levezethető indokból, másrészt saját tapasztalatból vallják: lehet egyszerre több embert is szeretni, és mégis mindig akad egy, akit igazán. Talán Joanne-nal sohasem volt monogám a kapcsolatom, már csak Oscarból kiindulva sem, és mindig csak második lehettem, de volt az az időszak, az elején, amikor szerelmes voltam belé, legalábbis szerettem volna azt hinni. Talán már akkor is csak ámítottam magam? Az ilyen érzések nem múlna el nyomtalanul, csak úgy; valahol a szívem mélyén még Sophie-t is szerettem, a régi Sophie-t, aki olyan törten és mókás akcentussal beszélte a dánt, és akivel az első közös nyarunk alatt végig látogattuk Nyugat-Európát, hátizsákkal és egy autóval, ahogy illik. Ezek az érzések csak kimosódnak, lassan, ahogy az eső mossa össze a tintát, vagy a hullámok nyalogatják a szirtek oldalát, hol lágyan, hol tajtékozva, míg egészen el nem fogy. De te emlékszel, hogy ott volt, ez az emlék pedig borzalmasan zavaró tud lenni.
Vajon tényleg szeretsz, vagy egy emlékért rajongsz csupán? Annyiszor vártam már arra, hogy biztosan tudjam, hogy érezzem, hogy megkapjam, hogy most, ahogy ott cseng a fülemben, szeretlek, már nem jelent sokat. Mi változik tőle? Semmi. A szavak csak porszemek, amiket a tomboló szélbe hintünk.
Oh. – A hang humortalan nevetéssel perdül ajkaimról, keserűen, rezignáltan. – Szóval hatvan évesen talán már nem kell majd azon aggódnunk, hogy mi lesz, ha egy ismerősötök együtt lát minket? – Kételkedem benne, hogy Pascalnak akár a leghalványabb sejtése is lett volna arról, milyen típusú lavinát is indít el a levele, abban pedig pláne, hogy kitervelte volna; pedig milyen sikeresen hozza felszínre a rég bujkáló ellentéteket! Talán mégiscsak büszke volna magára. – Vagy majd a halálban, Joanne? A mennyben: Ezért a pokolra jutunk, ha hiszel benne. Hacsak nem azt éljük máris.
A saját, személyes Poklom, azzal kecsegtet, amire a legjobban vágyom, elhúzza előttem, mint a mézesmadzagot szokás, s elég makacssággal vagy szánnivaló ostobasággal ver, hogy gondolkodás nélkül szaladjak utána. Szavaim sürgetően hatnak, a hangsúlyom azonban beletörődő. Nem kellenek válaszok (vagy nincsenek, vagy már úgyis tudom őket), csupán gyarló emberi gyengeségemben vágyom, hogy osztozzon a kilátástalanságomban. Miféle ember kíván ilyet attól, akit szeret, vagy szeretett? Talán tényleg a kénköves bűnbánat, az örök kínzópad a jussom; talán, ha anyám babonái igazak.
Fogai durván harapják be a nyaka illatos, selymes bőrét, vért nem serkent ám rajta hagyják a nyomukat. A csípő-szúró érzést körkörös, hűvös nyelvmozdulatokkal, puha csókokkal csitítom. Helyes döntés Oscar visszajöttét sürgetnem, akár azt is, hogy béküljenek ki; Pascaléknak tényleg az volna a legjobb, és mégis, olyan bolondság, saját magam ellen beszélek.  – Illusion… fantasi – ismétlem meg a szót, saját nyelvemen, mintha bármit is számítana az ismerős hangzás. – És ami köztünk van, az nem hamis? Az nem elavult? Nézel engem, de látsz is? Vagy csak a múltba kapaszkodsz, mikor még előttünk állt az élet?
Húsz évesen még másból sem állnak a napjaid, mint reménykedésről, hogy egyszer majd lesz jobb is, hogy meglesz mindened, amire vágysz, és ha keményen küzdesz érte, a tiéd is lehet. Harminc évesen talán nem értél el mindent, de még mindig van erőd, időd és lehetőséged, hogy újrakezdd. De aztán beköszönt a negyven, váratlan és kellemetlen vendég, nem öregkor az még, messze sem, de már elkezdenek leterelni a pálya szélére. Ha elég ügyes vagy, még ki tudod játszani a játékvezetőt, és maradhatsz egy darabig. De még tovább várni?
Néhány éve, talán négy vagy öt, láttam egy filmet a moziban. Nem emlékszem, talán randevún lehettem valakivel; ha így is volt, nyilvánvalóan ne hagyott bennem mély nyomokat a hölgy. Romantikus dráma volt, ahol egy fegyenc, akit persze eleve tévedésből kaszliztak be annak idején, megszökik a börtönből, és egy elvált anyuka házában húzza meg magát, túszul ejtve őt és a fiát. Némi Stockholm-szindrómás alapozást követően, a film végén néhány hét együttlétet követően lebukik a rab, és erőszakos szökése miatt még húsz évvel toldják meg a letöltendő éveit. Hatvan körül járnak, mikor szabadul, és végre boldogan elsétálhatnak a naplementébe.
Nem vagyok benne biztos, hogy még sokáig tudok várni, s ezzel tölteni az életem nagy részét: várva. – Nem, ez nem illúzió[/color] – rázom meg a fejem végül, óvatosan hátrébb hajolva, hogy Joanne szemébe nézhessek. – Ez büntetés. A poklom vagy, vágyba és csábításba öntve, és én a tiéd. Egymáséi ebben, ha másban nem. Valahol egészen romantikus, nem gondolod? – A keze után nyúlok, és óvatos, gyakorlott mozdulattal húzom le ujjáról a gyűlölt gyűrűt, s hamar a kabátzsebem mélyére száműzöm. Csókot nyomok a tenyerére, a kéztövére és a csuklójára. Némileg később, mint illendő volna, bújok ki a kabátomból és terítem a vállára, s legszívesebben öröké ebben tartanám, mert jól tudom, elavult hímsoviniszta birtoklásvágy, végtelen generációk által ránk hagyott csúfos hagyaték, mégis van abban valami, hogy egy ilyen tárgy köti hozzám, hogy az illatom az övével fog keveredni, és beissza magát a bőrébe. Szuggesztív közelségben maradok, az állam majdnem a homlokát érinti, a kezeim meg nem állnak, vállán, hátán, az oldala vonalán simítanak végig a kabát alatt. – Ne menj haza.

Vijjogva, sírva, kergetözve,
Két lankadt szárnyú héja-madár...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem •• Hétf. Nov. 13, 2017 10:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



When the Chaos is coming
Joanne & Andreas

Sosem éreztem azt, mint a tipikus fiatalnak maradni akaró nők, hogy az idő csak átfut rajtam. Vele teltem én is, öregedtem, de nem mondom, hogy bánom. A húsz éves énem más volt, én örülök, hogy megtapasztalhattam a családot, láthatom, ahogy a gyerekeim felnőnek, még ha ez egy katasztrófa felé is tart éppen. Az idő nem zavart, hiszen az élet rendje, hogy mindenki fölött eljárjon a maga sajátos tempójába. Úgy sem lehet megállítani. Idő… Folyamatosan, nyughatatlanul működő valami, ami senkinek sem figyeli vágyait. Nem lehet beleragadni egy pillanatban, nem engedi, hogy beleragadjunk, vagy akkor saját életképtelen jövőnkkel nézhetünk szembe. Haladni kell, szembe kell nézni a történésekkel. Mióta lettem én ennyire „bölcs”? Hol van az a fékezhetetlen Joanne, mint régen, aki nem akart megfelelni a szabályoknak? Valamiért áldozatokat kell hozni, a sok tapasztalat és emlék beleivódik agyunk szövevényes hálójába, ami meghatározza tetteinket, döntéseinket, noha gyökerestül sosem változunk meg, de változunk, mindig van valami más és új.
Lehunytam egy pillanatra a szememet, nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy inkább sírjak a szarkazmusától. Igaza van, de ez mégis… olyan megfoghatatlan. Lehet, csak én álltam túl idealistán a helyzeten, én nem akartam mélyebbre látni, mint amennyire kellene? Vagy csak ő pesszimista? Most én forgattam meg a szememet. – Nincsenek messze a felnőtt kortól, úgyhogy a hatvan kicsit túlzás – billentettem oldalra az arcomat félmosollyal. – És mi több, nem csak nyilvánosan sétálhatunk – vágtam egy incselkedős arcot, hagyva, hogy egy pillanatra fellélegezzek, mielőtt még visszasüllyedek saját posványomban. Nyomtam egy puszit az arcára. Szép gondolat, nekem tetszett, de hol van az még? És úgy érzem, egyelőre csak álom maradhat az én fejemben… Ha az a szikra fel is tűnik néha, már nincs meg úgy köztünk. Nem tudom, mikor veszett ki, de már jó ideje, ahogy azt sem, fel lehet-e éleszteni. De ahhoz Andreasnak utat kéne engednie magához, már pedig szívét bezárta egy dobozba és még csak meg sem mutatja, hol is találom azt a kulcsot. Valahol értem miért, valahol pedig mégis csak húsz éve vagyok majdnem mellette. Lehet, pont ez a probléma gyökere? Felesleges ábrándokkal etetnem magamat, noha rég kinőttem belőle, de néha úgy éreztem, azzal könnyebb látnom a valóságot, ha van mibe kapaszkodnom, van miben reménykednem. A remény a legnagyobb gyilkos, mert megöli a gyenge lelket és a legkegyetlenebb, mert végig ott van mellettünk, elénk tartja a képet, hogy higgyünk benne.
Amint említi a halál, mintha bennem elvágtak volna valamit, kihunyt szememből a fény, megtelt ürességgel, megtelt a végtelen, fekete mélységgel, mintha már nem lenne semmi, ami éltethetne. Az a legrosszabb abban, hogy tudod, idő előtt meghalsz, hogy nem tudod mikor. Holnap, egy hét múlva, egy év múlva? Az utolsó pillanatokat ki akarja élvezni az ember, nem? Én örömmel tenném, ámbár vannak feladatok, vannak, amit túlélnek engem, és nem tehetem tönkre őket. Andreas is egy közülük, és ahogy itt állok előtte, legkevésbé sem merül fel bennem, hogy bármit is elmondjak neki. A teher nagy, nem tudom, mit tenne, ha tudná, milyen végzet vár rám, hogy az időnk számol vissza és fogalmam sincs, hogy mikor ér a nullához. Ezt sem tudhatja meg, ez olyan, ami az enyém és Oscaré. Úgy tűnik, mindegyik oldalon vannak titkok, amiket elástam. A kérdés, hogy örökké a föld alatt tudom-e tartani őket, vagy sem. Fásultan sóhajtottam egyet, de hogy a pesszimizmusán vagy magamon, nem tudnám igazán eldönteni. Úgy éreztem kigúnyol, nem veszi komolyan azt, amit én igen. Mintha vicc tárgya lennék. Mintha csak szőnyeg alá lehetne söpörni mindent. Jó ideje ismerjük egymást, és még így is? Így sem érzi és érti, vagy csak nem akarja. Nem akar újra ebbe a kavalkádba belekerülni… Meg tudom érteni, hiszen már én is kiszálltam, mégis, most lehet, vissza akarok menni…Káosz a káoszban, ha már minden a feje tetejére állt.
Felsóhajtok, ahogy nyakamat éri, olyan bizsergető. Egyszerű és nagyszerű. Szeretem, ahogy csókol, ahogy érint. Még mindig elindít bennem valamit, még ha nem is úgy, mint régen. Lehet a korral is jár, lehet az együtt töltött hosszú idővel, hogy másképp nézünk egymásra, nem csak az a szétrobbanó testi vágy fűt mindkettőnket. Nem tudom. Semmit sem tudok már.
- Nem hamis – ráncolom a szemöldökömet. – Inkább érzem úgy, hogy te nézel a múltba, és várod azt a Joannet, aki húsz éve voltam – ingattam a fejemet. Helyén a kérdés, de ő akkor mit lát bennem? Miért nem látja, hogy szükségem van rá, miért nem hiszi? Talán az egyik legmegfoghatóbb az életemben, akire tudom, hogy számíthatok. Olyan szörnyetegnek éreztem magam, ahogy viselkedem. Mindig is azt hittem, hogy ezt elkerülhetem, hogy nem leszek valami satrafa, hogy megtalálom a saját nyugalmamat, erre azzá váltam, amitől a leginkább féltem. Egy önző, függő, gyenge nővé, aki csak álarcokat hord, hogy az legyen, amit elvárnak tőle, miközben már rég darabokra szakadt, mert képtelen volt betelni azzal, amilye volt. És itt nem földi értékekről volt szó, annál többről. És mégis körülöttem vannak… Még mellettem. Egyelőre.
- Akkor nem fogok ellenkezni, hogy Pokolra jussak, bármilyen gyötrő és élvezet büntetéssel jár – feleltem szórakozottan. Talán a fáradtság is tette már, és a mai nap sok információja, hogy nem tudtam úgy megfogni a témát, ahogy kellett volna. Néztem, ahogy a karika eltűnik ujjamról, sokadjára, és nincs egy szavam se ellen. Csak egy tárgy, ami rég elvesztette jelentőségét, rég nincsen már benne az a jelentés, hogy egy szent kapcsom köztem és Oscar között.
Csak amikor a kabát vállamra hull, jövök rá, hogy kissé hűvös van, és valóban fáztam, de az eddigi harag és mindenféle érzés elnyomta ezt. Kellemes volt így állni mellette, mintha egy pár lennénk. Egy meg nem valósult világ. Milyen kellemes, finoman dőlök neki és nézek fel rá egy mosollyal. – Nem megyek – feleltem egyszerűen. Nem is akartam, ahogy felnyúltam hozzá, végighúztam kezemet borostáján, ami csiklandozott, míg végül le nem húztam egy újabb csókra. Jó  volt így. Bár csak így lehetne… De ez a pillanat most a miénk. - Ne engedj el!

× War of hearts × Remélem megfelel Smile ×
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Ladurée Paris étterem ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Ladurée Paris étterem
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Fáradt ninja étterem
» Uroniko étterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Avenue des Champs-Élysées-