Nyomozók asztalai
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Nyomozók asztalai •• Szer. Júl. 19, 2017 9:08 pm

******


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 01, 2017 3:11 pm-kor.
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Szomb. Aug. 12, 2017 5:02 pm


to Serge

Még mindig alig tudom felfogni, hogy mindez megtörtént, hogy a szereplője lettem ennek a szörnyű eseménysornak. Megtörtem. A félelem még mindig gyötör, akárhányszor lehunyom a szemem magam előtt látom a bántalmazómat, hallom a fegyvere dörgésének hangját és újra meg újra érzem ahogy pofonok csattannak az arcomon. Szerencsére komolyabb bajom nem esett, azon kívül, hogy feldagadt az állam, a szám felrepedt, nyakamon lila csíkokat hagyott a fojtogató keze és még nem tértem magamhoz a sokkból. Nem hittem volna soha, hogy ez velem is megtörténhet, hogy én is részese lehetek egy ehhez hasonló szörnyűségnek. Sok mindenre rádöbbentem, például arra, hogy az életünket csak egyetlen hajszál választja el a haláltól. Sosem tudhatod, hogy mikor üt az utolsó órád, nem tudhatod, hogy mi lesz az utolsó cselekedeted életed során. Rádöbbentem arra, hogy mennyi mindent szeretnék még elérni, milyen sok mindent nem valósítottam meg még az életemben, és arra is rájöttem, hogy mindennél jobban szeretnék több időt eltölteni azzal az emberrel akit szeretek. Sosem tudom, hogy mikor ér véget, hogy mikor találom magam szembe ismét egy őrülttel, talán akkor nem lesz menekvés. A tudat pedig megrémiszt. Nem tudok már úgy élni, mintha soha nem halhatnék meg, ezután már nem. A boltból egyenesen a kórházba vittek, ellátták a sérüléseimet és kaptam nyugtatót is, de mivel nem akartam bent maradni megfigyelés alatt saját felelősségemre elengedtek, ahonnan a rendőrautó kényelmét élvezve máris úton voltam az őrsre. Feljelentést kell tennem, és kihallgatnak mint szemtanút is. Nem sok kedvem van ilyesmivel tölteni az időt, de kénytelen vagyok. Alig várom, hogy befejezzük és mehessek haza, Serge ölelő  karjának menedékébe.
- Ígérem nem tart sokáig Lefevre kisasszony. Csak néhány röpke kérdés, ültetnek le a meleg iroda egyik sarkába.
- Mindent elmondtam már amit tudok nyomozó úr. Én...nem láttam az arcát. Végig az a fekete maszk volt rajta...nem is emlékszem...egyedül a hangja az, ami örökre beégett az emlékezetembe. Higgyék el, ha tudnék valamit azt nem tartanám magamba. nehezen tudok beszélni, kimerült vagyok és a felduzzadt állam sem könnyíti meg a helyzetem.
- Megértem. De kérem gondolkozzon, nem látott semmilyen ismertető jelet rajta? Kilógó hajtincset, tetoválást, ékszert vagy bármit...akármit amin elindulhatunk. Türelmem kezd fogytán lenni, megértem a rendőrség feladatkörét is, de hányszor kell még elmondanom, hogy az égvilágon semmit nem tudok.
- Az istenit már neki...nem értik meg, hogy fogalmam sincs? A levegővétel is fáj...Nézze...kérem fejezzük be mára. Hadd pihenjek néhány órát, aztán....utána megpróbálok visszaemlékezni. Kérem...nekem ez most nem megy. Akaratom ellenére is könnyek csordulnak végig az arcomon. Semmi másra nem vágyom csak nyugalomra. A felügyelő nem mondd semmit, csak végigmér egy pillanatra majd bólint.
- Van valaki akit felhívhatok, hogy jöjjön ide és vigye önt haza?
- Igen...Serge. Serge Dubois. Kérem...hívja fel. csúsztatom végig az íróasztalán a telefonszámot, miközben könnyeim még mindig az arcomat mossák. Nyugalmat, szeretetet és pihenést akar. Elfelejteni mindezt, amilyen hamar csak lehet. A nyomozó némán tárcsázza a számot, majd néhány másodperc után megköszörüli a torkát és megszólal.
- Serge Dubois-val beszélek? Ulliel felügyelő vagyok. Nos, azért hívom, mert be kellene fáradjon a rendőrségre, amilyen gyorsan csak tud. Lefevre kisasszony az ön számát adta meg nekünk mint elérhetőséget. Nagyon sajnálom, de a kisasszonyt kirabolták és sajnos bántalmazás áldozata is lett. Jól van, de érte tudna jönni a kapitányságra? Ha nem ér rá természetesen az egyik emberünk hazaviszi. Néhány másodperces csend következik, mielőtt ismét megszólal a köpcös,  szivarfüstöt eregető nyomozó.
- Rendben nagyon köszönöm. Itt várjuk. Keresse Ulliel nyomozót, a 321-es teremben. Köszönöm
Hamarosan véget ér ez a rémálom, hamarosan újra otthon lehetek Serge társaságában, mintha semmi sem történt volna. Mintha el tudnék felejteni mindent.
- Nagyon köszönöm. suttogom magam elé, és türelmetlenül várom, hogy szerelmem végre betoppanjon azon az ajtón és kiszabadítson innen.
■ ■■ ■love■ ■credit



avatar
Tanárok
Tell me your secrets
146
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Vas. Aug. 13, 2017 5:45 pm



Léah & Serge

A lemezkiadónál voltam, elintézni miképp is nézzen ki a borítója a legújabb albumnak. Rengeteg vacilálás közepette választottam ki és még ők is csak ámultak rajta, hogy milyen ötletet dobtam fel. Az állatkert jó témának tűnt, a felé kanyarodtam, a tigris levett a lábamról meg némi növényevő, szóval őket kombinálva alkottam. Már lassan másfél órája ültem az irodájában a lemezkiadó főnökénél, mikor az a hívás ért. Ismeretlen szám… ridegen figyeltem a kijelzőt, majd a zöld felé kanyarintottam.
- Halló? Igen… - csak ijedten meredek magam elé, ahogy hallgatom a rendőr beszámolóját Léah-al kapcsolatban… Megtámadták és kissé zavart állapotban lehet.
- Ahogy csak tudok sietek. Azonnal ott vagyok. - teszem le a telefont, felpattanok, majd rohanok is, nem szóltam senkihez semmit, csak mentem le az autómhoz, majd sebesen a kapitányságra igyekeztem. A füleimben dobogott a pulzusom. Aggódtam érte. Túlságosan. Hogy merészeltek rá kezet emelni? Mégis ki tette ezt fényes nappal? Ha elkapom…
A kapitányságnál kipattanva és ajtózárás után az épületbe mentem. A recepciónál aggódó tekintettel mentem kérdezősködni. Az ott tartozkodó meglepetten nézett rám. Sok felé ismernek de ez most nem számít.
- A 321-es termet merre találom? Ulliel felügyelőhöz jöttem a támadás miatt. Lefevre kisasszony… - folytattam volna, de a recepciós csak fel kelt a helyéről és…
- Kérem kövessen. - azzal meg is indultunk felfelé a lépcsőkön az emeleti rész felé, kisebb séta után a terem elé vitt. Ahol bólintottam neki és bekopogva, majd benyitva oda betértem.
- Ulliel felügyelő? Serge Dubois. - beljebb léptem Léah mellé soroltam, leguggoltam hozzá és ijedten néztem az arcára és a nyakához is odavándoroltak az ujjaim.
- Jöttem, hogy haza vigyelek. - suttogtam a nőnek a szavakat, majd a fejemet a felügyelő felé fordítottam.
- Mit tud az üggyel kapcsolatban? Mennyien voltak? - néztem egy ideig az ipsét, majd Léah-ra csúszott vissza a pillantásom.
- Fájdalmaid vannak? - kérdeztem meg elsőként, bár amennyire nyugodtan ül itt a körülményekhez képest, kapott egy kis gyógyszert. A kézfejéért nyúltam, rátettem lapát kezem, majd kissé megszorongattam azt. Óvatos voltam és törődő. Biztosítottam afelől, hogy itt vagyok és nem csak hallucinál.
Mégis melyik idióta üt meg egy törékeny nőt?!  



/Bocsi, hogy rövidke bénácska lett, lesz jobb is /



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
112
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Vas. Aug. 13, 2017 9:42 pm


to Serge

Csak a nyugtatónak köszönhetően vagyok ennyire nyugodt. Legszívesebben zokogva törnék-zúznék, amíg végre haza nem engednek. Üvöltenék, hogy múljon már el a testem kínzó fájdalom és a lelkem megbélyegző félelem. Nem érzem magam egésznek, ugyanannak a nőnek. Valami megtört bennem és talán soha nem leszek már a régi. Nem engedhetem, hogy a félelem uralkodjon rajtam, nem szabad elveszítenem saját magam. Némán ülök az íróasztal mellett, tekintetemmel a semmibe merengve. Haza akarok menni, azt akarom, hogy végre Serge ölelő karjaiban legyek, hogy megfeledkezzek minden szörnyűségről ami ma történt velem. Ki akarom verni a fejemből a kasszás lány sikolyának hangját, a fegyver dörgését és a hulla látványát. Magam mögött akarom hagyni ezt a szörnyűséges eseménysort. De nem vagyok rá képes. Akárhányszor lehunyom a szemem látom a fegyver csövét a homlokomhoz szegezve, érzem a pofonokat az arcomon, a kezének szorítását nyakam körül. Akaratom ellenére folynak a könnyeim, végigmosva az arcomat. Mikor lesz már vége? Mikor ébredek fel ebből a szörnyű rémálomból. Rápillantok az órára, úgy érzem, hogy az idő csigalassúsággal telik, pedig igazából azt sem tudom, hogy hány perc telt el azóta, hogy a nyomozó letette a telefont. Fogalmam sincs, hogy mennyi időnek kell eltelnie amíg szerelmem ideér, nekem egy örökkévalóságnak tűnik.
- Tényleg nem akar semmit mondani kisasszony? néz rám hosszú idő óta először a rend őre. Nem...nem akarok mondani semmit, nem akarok csinálni semmit. Serge szerető ölelésében akarok elveszni az otthonunk melegében. Megcsóválom a fejem, és nagyon remélem, hogy tiszteletben tartja az állapotomat és hagyja, hogy csendben szenvedjek. A teher ólomként nehezedik vállaimra, úgy érzem nem tudok megbirkózni vele, talán mégsem vagyok annyira erős mint azt hittem. Gyengébb vagyok és elesettebb mint amilyen lenni akartam. Gondolatmenetemből egy ismerős hang rángat vissza a valóságba. Ránézek könnyeim fátylán keresztül és megkönnyebbülés söpör végig rajtam. Hát itt van...eljött végre, és haza fog vinni. Az otthonunkba. Ahol majd szépen elfelejtek mindent és újra önmagam leszek majd. Ujjainak érintésétől a nyakamon akaratlanul is összerázkódom. Nem félek tőle...hogyan is félhetnék....csak....csak magam sem tudom miért, testem ösztönös reakciója ez.
- Sajnálom....én.... nem tudok összefüggő mondatokban beszélni, ahogy szólásra nyitom a számat, zokogás lesz belőle. Érzem ahogy elcsuklik a hangom. Nem akarom megijeszteni, de nem vagyok a saját testem ura ma.
- Egyenlőre csak egy támadóról van tudomásunk. Egyszerű bolti rablásnak indult, aztán valami elkattanhatott az agyában, lelőtte a kassza mögött álló nőt. Minden bizonnyal Lefevre kisasszony ellenkezett vele...ezért őt szemelte ki második áldozatnak. Azt kell, hogy mondanom szerencsés a hölgy, hogy valaki riasztotta a rendőrséget és nem történt nagyobb baj... Nem hiszek a füleimnek. Hogy képes valaki ilyen nyugodtan beszélni, mintha esti mesét mondana a gyerekének. Mégiscsak emberi áldozatokról beszélünk...rólam...a szerencsétlen kasszás lányról...
- Szerencse? Ön szerint így néz ki egy szerencsés  ember? Nézzen rám. AZT MONDTAM NÉZZEN RÁM! ilyen egy szerencsés ember? dühöm csillapíthatatlan, érzem, hogy szétfeszít belülről. Rá tudnám borítani az asztalt. Tekintetemmel Serget keresem. Sosem látott még ilyennek, hiszen én nem vagyok ilyen. Nem tudom mi történik velem...miért viselkedem így, miért érzek ekkora érzelemhullámot magamban? Miért?
- Sajnálom....Én...én csak vacsorát akartam főzni....elmentem bevásárolni. Aztán...minden olyan gyorsan történt. Csak egy maszkos alakot láttam berohanni a boltba. Elbújtam. Egy másik lányt próbáltam védeni. Aztán hallottam a fegyver ropogását. Láttam a vértócsát. Az a lány....megpróbált elmenekülni...én csak meg akartam akadályozni, hogy baja legyen. Aztán....elkapott. A nyakamat szorongatta. Ezután....csattant az első pofon. Utána meg a többi....nem is nagyon emlékszem már. Fáj minden gondolat ahogy visszaemlékszem a történtekre. De mindezt már elmondtam nekik...ha többet tudnék, akkor nem tartanám magamban.
- Sajnálom Serge....minden az én hibám. Megértem ha utálsz....ez fontos nap lett volna neked. A munkád....mindent elrontottam.
A rendőr megköszörüli a torkát és aggódó pillantásokat vált Serggel.
- Nézze...vigye haza a kisasszonyt. De bármi eszébe jut azonnal hívjanak fel engem. Holnap majd kiküldök egy autót és felvesszük a felesége vallomását. Most pedig ha megbocsát... nyújt át Sergnek egy fehér névjegykártyát majd magunkra hagy az irodában. Meggyötört arccal pillantok újra kedvesemre.
- Nagyon utálsz?
■ ■■ ■imádtam love■ ■credit



avatar
Tanárok
Tell me your secrets
146
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Hétf. Aug. 14, 2017 7:49 am



Léah & Serge


Ahogy a nőhöz érek, teljes testében összerezzen… és még ő kér bocsánatot. Csak figyelem arcának játékát és nem tudok mit mondani. Egy minden rendbe jön kevés lenne, de mellette fogok állni, hogy túl jusson ezen. Hisz elég érzékeny lelkivilága van, hát még így most, összetörve. Tekintetem visszavezetem a fickóra, szúrós szemekkel hallgatom a történésekkel kapcsán. Nem rá vagyok dühös, nem is a mellettem lévő hölgyre…egyszerűen az a tudat, hogy nem tudtam ott lenni ahol épp szüksége lett volna rám.
Tudtam volna valamit tenni? Biztosan.
Végül Léah is felszólal, kissé elkapták a hullámok, próbál kivergődni belőle, de a kezét
nyújtja, mint fuldokló.
- Léah, kérlek. - próbálom csitítani szavakkal, érintéssel, de ahogy rám emeli pillantását, úgy apró mosoly kerül szám szélére. Léah meséjét végig hallgattam, kivártam türelmesen, végig őt néztem, nem igyekeztettem, nem akartam, hogy több mindenre emlékezzen. Nem akartam hogy tovább repedjen az a burok. Nem akartam, hogy még én is ólomkalapácsként sújtsak le rá.
- Ugyan Léah. - ne kérjen bocsánatot, nem kell, én ezt a munkának részét félre tudom tolni más időpontra, főleg ha valami, vagy valaki elsőbbséget élvez. De látni őt így…nem akarom őt így látni, tennem kell valamit érte... Mellette leszek és segítem őt.  Ennyit tehetek. Még többet is akarok!
A pillantásom a fickóra vezetem, ahogy a tekintetem keresi, szavait hallva egyetértek, de mára hagyják békén őt ilyen kérdésekkel. Csak felzaklatják.
- Köszönöm. - szavai végeztével visszalesek Léah-ra,  még hallom ahogy az ajtó csukódik is kettőnkre, pillantásom visszasiklik a nőre, akiért oda és vissza vagyok… kérdését felhúzott szemöldökkel jutalmazom.
- Utálni? Dehogyis. Léah kérlek… - szelíden elmosolyodom, majd arcából óvatosan eltűrök egy hosszú tincset.
- Nincs olyan esemény, olyan isten, olyan lehetetlen feladat, ami választás elé tudna állítani. Téged választottalak, emlékszel? - halkan beszélek, jól artikulálva, hogy megértse minden kiejtett szavamat. Végül megemelkedek annyira, hogy hozzábújhassak, hogy ölelésembe zárhassam.
- Gyere ide...- suttogtam közben, majd az illatát jól magamba szívtam. Végül elhúzódtam tőle annyira, hogy újra szemeibe nézhessek.
- Haza megyünk. Mit főzhetek neked? Mit szeretnél enni? - érdeklődöm, hiszen nem tudom evett e a nap folyamán bármit is és jól lenne megtömni valami étellel, hogy visszanyerje a színét. A sápadtság nem az ő színe. De ha még maradni akar itt perceket még, akár órákat, hát maradunk.
Én itt leszek addig is mellette. Féltem, sőt, rettegtem, mikor meg halottam a fickót a telefonban. Nem tudtam mire számítsak. Most hogy itt vagyok és láthatom őt, azt hiszem nagyjából megnyugodtam.
Nem esett ennél nagyobb baja, pedig lehetett volna rosszabb is… ne legyen.
Se ilyen, se ennél rosszabb. Soha többé.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
112
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Hétf. Aug. 14, 2017 5:13 pm


to Serge

Azt mondják, hogy mi vagyunk saját életünk kovácsai. Hogy mi irányítjuk az életünket, eddig ebben a tudatban éltem. Megpróbáltam mindig az irányításom alatt tartani mindent. Most, most viszont úgy érzem, hogy az egész eddigi életem egy nagy hazugságra lett alapozva. Úgy éltem, mintha nem történhetne semmi rossz, mintha rám nem várna a halál az utam végén. Most....átértékelődött bennem minden. Megijedtem. Félek, hogy mi van ha nem lesz holnap, ha úgy távozom el erről a világról, hogy nem hagyok magam után semmit és senkit. Ha nem fognak emlékezni a nevemre, nem kelt hiányt a távozásom senkiben. Ez megrémít...mint a legtöbb ember én is nyomot akarok hagyni a világban...de mi van ha nem lesz rá elég időm? Úgy érzem jelentéktelen dolgokra pazaroltam az időmet, nem törődve azzal amire igazán vágyom. Szégyenlem magam amiért ráripakodtam a rend őrére, megértem én, hogy csak a javamat akarja, és én sem szeretném, hogy esetleg többen is megsérüljenek amiért egy őrült szabadon mászkál, de nem tudok még beszélni róla. Gondolkodni sem tudok. Megnyugtat Serge közelsége, szavai...úgy érzem, hogy semmi rossz nem történhet velem amíg ő itt van. Letörölgetem a könnyeimet és úgy próbálok meg ismét ránézni. Elveszek tekintetének őszinteségében, hangja jobban hat rám mint a legerősebb nyugtató.
- Emlékszem. És köszönöm. Sokat jelent nekem, hogy tudom te mindig az oldalamon vagy. Szeretlek. Szavakban ki sem tudom fejezni, hogy mennyit jelent nekem, hogy mennyi mindent kapok tőle nap mint nap. Bearanyozza az életem és azt hiszem már nem tudnám elképzelni nélküle a jövőmet. Ölelésébe temetem magam, arcom a vállgödrébe fújom. Megnyugtat, hogy itt van velem, hogy nem gyűlöl, hogy mindenféleképpen kitart mellettem.
- Köszönöm, hogy itt vagy. nézek bele szemeibe és remélem, hogy látja a tekintetemben mennyit jelent ez nekem. Mennyit jelent Ő nekem.
- Egy falat sem menne le a torkomon...csak aludni szeretnék. A sokk és gyógyszerek amiket a kórházban tömtek belém, teljesen elvették az étvágyam. Még gondolni sem tudok a kajára. Talán csak egy kiadós alvásra van szükségem ahhoz, hogy minden újra a régi legyen, hogy ismét olyan legyek, mint néhány órával ezelőtt. Viszont most még nem megy. Még időre van szükségem ahhoz, hogy felejteni tudjak.
- Azt hittem meg fog ölni. Azt hittem, hogy soha többé nem láthatlak majd...hogy búcsú nélkül ragad el tőled a halál. nézek bele ismét aggodalmat sugárzó íriszeibe. Tudom, hogy haza kellene mennünk, de nem tudok megmozdulni, mintha ráragadtam volna a székre. Muszáj elmondanom egyszer amit érzek, azt akarom, hogy tudja mi játszódik le most a fejemben.
- Fegyvert tartott a fejemhez...szinte már éreztem a halál szagát. Nagyon féltem. Az életem egy hajszálon múlott . megfogom a kezét, ujjainkat összekulcsolom és néhány másodpercig csak nézem őt. Pontosan úgy mint legelső alkalommal amikor találkoztunk. Semmit nem tudtam róla, de pillantása azonnal levettem a lábamról és azóta is nap mint nap, újra meg újra beleszeretek.
- Serge...én...most döbbentem csak rá igaza arra, hogy mennyi minden hiányzik az életemből. Mennyi mindenre nem jutott soha időm...mennyi mindent szeretnék még megvalósítani. De...mi van ha nem lesz rá időm? Ha ma vagyunk...de holnap már nem. Szabad kezemmel végigsimítok arcán.
- Annyi időt szeretnék veled tölteni, amennyi csak emberileg lehetséges. Utazgassunk, nevessünk...érezzük, hogy élünk. Gyereket akarok. Tudom...ezt már megbeszéltük. De, én nem akarok sokáig várni. Nekem fontos...szeretnék egy babát. És még mennyi mindent szeretnék, amit nem lenne elég időm felsorolni. Eljegyzést, házasságot, utazásokat, megismerni a szüleimet, önfeledten élni, boldogságot okozni annak a férfinak aki a legfontosabb az életemben. Mennyi vágyam és álmom van amit nem hagyhatok figyelmen kívül.
- Ne is foglalkozz azzal amit mondok...pihennem kell nem akarom elüldözni magamtól a legjobb dolgot ami valaha megtörtént velem. Nem tehetem.
■ ■■ ■imádtam love■ ■credit



avatar
Tanárok
Tell me your secrets
146
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Hétf. Aug. 14, 2017 7:24 pm



Léah & Serge

Nem kell semmire se köszönetet mondania, nem azért vagyok itt. Hanem azért, mert itt akarok lenni és nem más hol. Voltam már én is ilyen állapotban, sőt…rosszabb volt. Amikor  Shireya felakasztotta magát… senkinek nem beszéltem erről az érzésről, mert senki sem tudta, milyen mély érzések tápláltam felé. Emlékszem, hetekig óda bent kuksoltam a dolgozó szobámban és csak voltam. Csak léteztem és semmi több. Jelenleg ő is ugyanezt érzékelheti. És tudom mit érez, talán mégsem, de mégis.
Őszínte vagyok vele, ahogy eddig mindig is. Sose hazudtam, csak volt egy dolog amit sose mondtam el. De nem csak neki, senkinek. Senkinek. Így tartottam jónak, de volt párszor egy pillanat, amikor az öcsémnek vallani akartam. Nem jó sokáig bent tartani, mert megőrülsz tőle. Lassan én is ott járok.
- Akkor alszol, én meg  álom őrző leszek. - mosolyodok el, de muszáj lenne ennie, hacsak egy kicsit, akkor annyit, de a gyógyszerek miatt kell.
Csak figyelek ott mellette, vigyázok rá még ide bent is, igényli, szüksége van rám, én pedig bármit megtennék, hogy boldog legyen. S ha csak a figyelmem kell, hát akkor csak rá fókuszálok.
Ahogy a megöléséről beszél, ahogy a halálról és a búcsúról beszél, dióméretűvé zsugorodik össze a gyomrom. Nem, ilyenről még hallani sem akarok. Rettegek ezek hallatától, hogy valaki közelít elveszítsek. Tekintetébe meredek, aggódóan, de mégis töretlen a bizalmam. Még nem láttam ennyire kiakadva őt, bizonyára alkalma sem volt rá és nem is akart, ehhez hasonló helyzetbe kerülni. De őt így látni és mindezt hallani…
Kiráz a hideg, ahogy a fegyverről beszél, tarkómon felállnak az apró pihék és eláraszt a düh, nem mutatom ugyan, de dübörög bennem a harag miatt felpumpálódott adrenalin. Nyelek egyet, megnyalom a szám, próbálok megnyugodni és hallgatom őt tovább. Sok minden hiányzik? Az életéből? Mire gondolhat pontosabban? Remélem bővebben kifejti, mert sok dologra gondolok hirtelen. Az időnk véges… nem élünk örökké… és nem is szándékozunk. Nincs előttünk a jobb élet kapuja, vagy a halhatatlanságé. Ő pedig ezen akar túllendülni, velem, együtt. Mindent megtenni, amit eddig még nem tettünk meg. Belegondoltam- e már ebbe? Azt hiszem még nem…vagy mégis? Tennünk kell ezen ügy érdekében… valóban.
- Igen, van benne valami. - mosolyodok el szelíden, ahogy az ujjaimmal az ő ujjaival játszadozom.
- Sejtem, mire is akarsz kilyukadni. - bólintok aprót, ezúttal az ujjaira lepillantva és ajkaimhoz emelve leheljek rá csókot. A gyerekről kezd beszélni. Elakadok a mozdulatban. Akar. Szeretne. Pontosan ezért… de tudja ő is…
Visszapillantok a szemeibe egy apró sóhajt követően, megnyalom a szám, és olyan tekintettel bámulok rá, hogy „ezt már megbeszéltük, párszor”.
- Foglalkozzunk vele… de ezt a gyerek dolgot… már átrágtuk… - simítom meg az arcát, majd a szemeibe mélyedek. - Nem állok még készen rá. Ott a munkám Léah, mikor lenne időm bármikor is látni őket? - egy apró szünet. - Persze…minden ellen a munkával jövök, igaz? - apró mosoly, majd a tarkómat simítom meg, ezzel engedve el a lány kezeit.
- Nézd… elutazhatunk hetekre. De ezt a gyerektémát…. még beszéljük meg… rendesen. Otthon. Kérlek.  
Neki nem volt családja, tudni akarja, milyen érzés, ha van egy gyereke? Akit magáénak tudhat? Erről lenne szó? Biztos boldog lennék, ha a közelemben nevelkedne az a gyerek, nem úgy, mint az apró Tate ikrek. Nem tudom mit kellene tennem.






avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
112
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Hétf. Aug. 14, 2017 9:22 pm


to Serge

Tudom, hogy nem rohanhatom le ilyen hirtelen az ötleteimmel, az álmaimmal. Jobban leszek majd, csak...szükségem van még egy kis időre. Az hiszem jobban lesokkolt ez az eset, mint azt szabadna. Türelmesnek kell lennem, ahogyan eddig is voltam. De félek, most már rettegek attól, hogy kifutok az időből. Nem tudom kiverni a gondolataim közül a halál, a hirtelen búcsú nélküli távozás gondolatát. Szeretem Őt, az életemet is odaadnám érte...de nem akarok várni. Tovább akarok lépni, egy újabb csodát megtapasztalni. Tudom, átbeszéltük már néha, mindig meggyőzött arról, hogy van még időnk, hogy nincs felkészülve rá. A gyerekvállalás nem olyan dolog amit rá lehet erőltetni az emberre, én mégis most úgy érzem, hogy nem vagyok képes tovább várni, miért nem érvényesülhet most az én akaratom? Miért nem helyezhetem előtérbe, miért nem lehet végre úgy ahogy szeretném.
Látom tekintetében, hogy most sem fogok sokra menni. Még mindig ugyanaz a pillantás mint eddig bármikor amikor szóba hoztam a családalapítást. Elfordítom róla a tekintetem, a falon éktelenkedő barnás foltot bámulom. Nem tudok még megszólalni, félek, hogy valami olyat mondanék, amit megbánok. Egyszer le kell nyugodnom. Nem akarom eltaszítani őt magamtól, de azt sem akarom, hogy az én vágyam háttérbe szoruljon. Lemondóan sóhajtok, mielőtt újra tekintetét keresem az enyémmel.
- Munka...munka...munka gúnyos mosoly kúszik az arcomra. Még a lélegzetvétel is fáj, nem tudom, hogy miért erőltetem ezt a beszélgetést. Úgysem fogunk egyről a kettőre lépni. Talán soha...de ma biztos, hogy nem.
- Serge...szóval, a munka nem állna néhány napos utazás útjába...de minden másról meg szó sem lehet...igaz? Nem leszünk fiatalabbak, nem lesz könnyebb az életünk...nem fog már a feje tetejére állni az amit eddig elértél. Felállom ültömből és elsétálok az ablakig. Odalent nyüzsögnek az emberek ahogy Párizsban szinte mindig. Nem foglalkoznak senki mással csak magukkal. Párok sétálnak kézen fogva, egy idős bácsit éppen átsegít az úton egy középkorú nő. Gyerekek rohangálnak, süt a nap, az autók kígyóznak a jelzőlámpák előtt.
- Tudom, hogy a munka csak kifogás. Valami miatt félsz ez elkötelezettségtől...nem tudom. Talán attól tartasz, hogy rossz apa lennél? Vagy...én lennék borzalmas anya? Vagy nem tudod, hogy boldogulnánk együtt, mint család? Mert az idáig tökéletes, hogy ketten vagyunk...de ha lenne még egy aprócska élet megváltozna minden? Vagy az érzéseidben nem vagy biztos? Vagy attól félsz, hogy én szeretnélek kevésbé? Mi tart vissza? hadarom neki a kérdéseket  és lassan újra szembe fordulok vele, hogy végigmérhessem az arcát. Szeretném, tényleg nagyon szeretném megérti, hogy mi játszódik le a fejében.
- Semmi nem változtat azon amit irántad érzek. Én...csak úgy érzem, hogy nincs már türelmem várni. Éveket semmiképp. Elfogadom, ha még egy kis időt kérsz, de ne térj ki folyton a válasz adás alól. Ne hagyd, hogy kétségek között éljek. Rendben? Csak arra kérlek gondold át...gondold át és próbálj meg esélyt adni a dolognak.
Közelebb lépkedek hozzá, arcát a két tenyerem közé fogom és óvatosan, apró puszit nyomok az ajkára. Ennél több most sajnos nem megy.
- Ne félj velem beszélni...kérlek... ölelem át és szorítom magamhoz amennyire csak erőm engedi. A fáradtság egyre inkább elhatalmasodik rajtam. Alig tudok állni a lábamon. Talán a gyógyszer hatása, talán a sokké, kapaszkodnom kell a férfi vállába, hogy ne dőljek ki mint egy szál virág.
- Most vigyél haza. Aztán mehetsz dolgozni. Nem akarlak hátráltatni benne. Igen, talán egy picit csalódott vagyok, de ha most nem sikerül megegyeznünk, akkor sem adom fel. Én komolyan gondolom a terveimet vele, ha kell minden nap elmondom neki, minden nap bebizonyítom, hogy mit érzek.

■ ■■ ■kicsit béna lett Embarassed bocsi■ ■credit



avatar
Tanárok
Tell me your secrets
146
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Kedd Aug. 15, 2017 5:47 am



Léah & Serge

Gúnyos mosolya és a többszörösen ismételt szavai az én szemöldökeim is megugrasztják. Valahogy éreztem, hogy ez miatt még lesz egy aprócska összezörrenésünk. De hogy pont itt?
Ahogy feláll mellőlem, úgy emelkedem meg én is, csupán a tekintetemmel követem egy ideig, majd fordulok is utána. Egy pár napos szabadságot kitudok venni… hogy nyaralni menjünk, de hogy egy gyerek mellett napokat otthon legyek, heteket… csak tudnád kik azok a csemeték. Félek a saját véreimtől. Félek elfogadni őket… félek, hogy nem tudom majd úgy nevelni, hogy tisztelje azt és azokat akije és amije van. Hogy ne akarjon annál többet. Elégedjen meg vele, vagy ha mégsem, akkor igenis dolgozzon meg érte.
Nem tudom milyen jó apának lenni, de Leah sem tudja, milyen lehet anyának lenni. Kaphatunk egy esélyt az élettől, hogy mindezt megtudjuk? Honnan tudjuk azt, hogy nem fogunk elbukni? Vagy mindez magától jön? Ösztönből? Mint ahogy előre esünk és kezünket kitéve megóvjuk a fejünket az ütődéstől?
Kérdéssorozata végére csak aprón fejet ingatok lehunyt szemekkel. Mert minden kérdés és mindezekre a válasz már bennem is megfogalmazódott. De egyik se kapott választ, ugyanúgy megmaradtak kérdésnek… még ennyi idő után is.
Az a baleset változtatott meg mindent…a gyerekek koraszülöttsége, a nő depressziója… az, hogy nem maradtam ott mellette és a fiúk mellett. De ez már más. Léah van és a jövőnk. Közös jövőt akarok Vele. De gyerek nélkül? Fogalmam sincs már mit akarok. A lépései repítenek ki a gondolataim közül, felpillantok íriszeibe, ahogy arcomat ragadja meg puha kezei, ajkamra csókot varázsol. Szorosan ölelem magamhoz, majd feje búbjára nyomok egy nagy csókot.
- Amint vége ennek az egésznek… - megnyugszik valamelyest és a hetekben lesz olyan állapotban…
- Mutatni akarok majd valamit… hogy megérts. - suttogom, majd újabb csókot adok fejére, hajára.
Egy kis ideig még állok vele ott a szoba közepén a kérése ellenére is, talán egy kis fáziskésés, nem tudom, de a válaszom is megérkezik.
- Nem megyek vissza dolgozni… elintéztem, amit kellett. - adtam egy kis jelét annak, hogy vele tölteném a napot, akár napokat is, nem hagyom magára, hiszen van mit megbeszélnünk. És ha nem most… akkor nem lesz máskor alkalmam rá… az ajtó felé indulok, tartva őt, hiszen éreztem a rezdülését, reagáltam rá…
A kocsiba besegítettem a nőt, bekötöttem ha kellett, majd beültem mellé, de egyelőre nem indultam... még annyi minden van, amit meg  kell beszélnünk... el se hiszem, hogy idáig eljutottunk. Döntést kell hoznom...
Az autót beindítva haza felé vettem az irányt, olykor Léah-ra pillantva, néha pedig a visszapillantóba lestem.







avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
112
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Szer. Aug. 16, 2017 5:25 pm


to Serge

Tudtam, tudtam, hogy hiba felhozni a gyerektémát. Nem is tudom, hogy miért erőltetem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy ő nincs rá felkészülve. Hogy minden egyes alkalommal amikor szóba kerül a családalapítás, a továbblépés Ő hatalmas falat húz maga köré, amit semmivel nem lehet szétrobbantani. Hiába minden próbálkozásom, minden szép szó, könyörgés, egyszerűen nem hatol át semmi a pajzson. Pedig biztos vagyok benne, hogy fantasztikus apa lenne belőle, hogy boldog családunk lenne. De...hiába minden. Nem akarom ráerőltetni az akaratomat, azt szeretném, ha ő is vágyna rá, ha tényleg akarná és nem csak azért bólintana rá, hogy befogjam végre a számat. De reménytelennek tűnik...én pedig lassan úgy érzem, hogy nincs sem kedvem sem elég erőm ezen viaskodni vele. Ebben a percben pedig már a remény is elveszett. Hogyan tudnám megértetni vele, hogy mit érzek, hogyan magyarázhatnám el, hogy miért szeretném ennyire? Minden jel arra mutat, hogy Ő csak a saját oldalát látja, nem gondol bele abba, hogy én milyen csatákat vívok a saját érzéseim ellen. Belefáradtam már, hogy folyton bizonygatnom kell, kérnem és vitatkoznom. Inkább ráhagyom az egészet...inkább elfogadom, hogy talán soha nem lesz gyerekem. Vagy legalábbis a közeljövőben biztosan.
Gyenge vagyok és fáradt. Pihenni akarok, elfelejteni ezt az egészet, otthon lenni és napokig ki sem mászni az ágyból. Nem gondolkodni a holnapon, nem idegeskedni a jövőn. Csak feküdni szépen az ágyban, nyalogatni a sebeimet, nem törődve semmivel. Belenézek szemeibe, próbálok kiolvasni belőle, hogy mire gondolhat, mit érezhet, mi tartja vissza attól, hogy igent mondjon nekem.
Érzem, hogy egyre inkább elhagy az erőm, de még tartom magam, nem akarok összeesni a fájdalomtól, nem akarom még jobban megijeszteni. Tartanom kell magam.
- Rendben. Bármikor beszélhetünk, nekem van időm. nyögöm az ajkára, mielőtt még néhány apró puszit nyomok rá. Most már tényleg jobb lesz, ha hazamegyünk végre. A gyógyszerek mellékhatása, a sokk, a fájdalom és a csalódottság igen elsöprő erővel hat a szervezetemre. Tényleg pihenésre van szükségem, nincs elég erőm ahhoz, hogy vitatkozzak vele. Csak bólogatni tudok, és mindenben egyetérteni. Ennyi telik tőlem most.
Serge ölelő karjának segítségével tettem meg azt a néhány métert az autóig. Éreztem a hátamba fúródva a kíváncsi szemek érdeklődését. Kíváncsian és sajnálkozva mértek végig az emberek.
Némán ültem az autóban, most nincs mit mondanom neki, nem tudok mit mondani neki. Csalódott vagyok, kár is lenne tagadnom magamban, reménykedtem, hogy ez a beszélgetés most másképp fog elsülni. Egy ideig még nézem a mellettünk elhaladó autókat, a vidáman cseverésző embereket, amíg végül szemhéjam megadja magát a rá nehezedő álom súlyának és lecsukódik.
■ ■■ ■kicsit béna lett Embarassed bocsi■ ■credit



avatar
Tanárok
Tell me your secrets
146
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Szer. Aug. 16, 2017 11:02 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Castor Harvell tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Szer. Nov. 01, 2017 12:56 pm



Donovan & Harvell


This is the end, Hold your breath and count to ten... (Skyfall)

Kezemben a hatalmas flintával érkezem az eldugott kocsmába. Lábam dühödten tapos az ajtóra, mit sem törődve az esetlegesen benn található tömeggel - egyszerűen berúgom magam a bejáraton. A nagy lendület többeket elsöpör, így már két emberrel kevesebbel kell foglalkoznom a későbbiek folyamán. A kopott fadarab eltörik lábaim alatt, szálkái mindenfelé szétrepülnek, ahogy a golyók is, amivel üdvözölnek. Számítottak a jöttömre, ezen meg sem lepődöm, hiszen már egy ideje biztos vagyok abban, hogy besúgó van a rendőrség berkeiben. Igaz, hiába is vártam valami hasonló választ, a golyóálló mellényt mégis mellőztem. Nem bírok mozogni abban a vacakban, és inkább az életem kockáztatom, de most ez sem érdekel. Anyám ha látná biztos megmondaná, hogy egy idióta vagyok, így tehát majd este, ha felhívom, kénytelen leszek tőle bocsánatot kérni, és nem elmondani, hogy már megint fasz módjára viselkedtem.
Begurulok az ajtón, és fedezéket keresek a pult jótékony takarásában. Fél szemmel kilesek mögüle, majd gyors számolásba kezdek. Egy a pulton belül, kettő a távoli sarokban. Ez akárhogy is vesszük három csak. Arcomra önelégült vigyor kúszik, hiszen mit nekem három ember?! Én vagyok Castor Harvell, akit minden csőcselék utál épp azért, mert nem ismerek lehetetlent, és mindenkit beviszek. Őket is, talán, ha véletlenül nem sikerül szar helyre céloznom.
Kiemelkedem a pult mögül, a flintát a távolabb lévőre szegezem, majd elsütöm azt. A fegyver nagyot ugrik a kezemben és rendesen erőt kell kifejtenem, hogy a kezemben maradjon. Közben a terem közepén lévő asztalokhoz rohanok. Újabb golyókat kapok, az egyik vészesen közel süvít el a fejem mellett, szinte érzem ahogy meglibbenti a tincseimet a légmozgás, amit generál.
Egyik kezemmel elengedem a stukkert, a másikkal felborítom a velem szemben lévő asztalt, és mögé kuporodom.
Hangos sóhaj szakad fel a terem végéből, tehát egyet sikerült kiszednem, most a másik következik. Újabb lövésre készülök.
Célzok, lövök és találok.
A férfi babaként omlik össze, ez pedig bőven elegendő annak, aki a pultban tartózkodik, hogy kislányként elhajítsa a fegyverét, és menekülő üzemmódba kapcsoljon. Kirohan a vakvilágba, én pedig elmormolok egy istenes káromkodást azzal kapcsolatban, hogy már megint futnom kell.
Átugrom az asztalokat, majd kidöntöm a bejárati ajtó megmaradt darabját. A kitört fadarabok felszakítják a pulcsimat, pár darab sikeresen felnyársal és beleáll a vállamban. Égő fájdalmat érzek, és valami meleget is, apró vércseppek szivárognak a kezemből - ám ezzel most nem érek rá foglalkozni. A sprintelő után igyekszem, aki mindennél jobban szeretne eltűnni a látószögemből. Egész fürge, a fene a pofáját, így muszáj átmásznom dolgokon. Első körben a konténeren, majd a rácsos kerítésen is, hogy legalább egy kicsit utólérjem. Nagyot ugrok a magasból, és persze hogy szarul érkezem. A lábammal végigszántom a betont, ezzel szétszaggatva a nadrágomat és törmelékkel megtöltve a frissen szerzett karcolásaimat.
A fejem vöröslik az idegtől, hogy már megint nem  bírtam nyugton ülni a picsámon, és kényszert éreztem arra, hogy elkapjam ezt a kis nyomorékot, és hogy köpjön arról, ki a besúgó. Esetleges sérülésekkel számolt a fene, ezt sosem kalkulálom bele, így mindig váratlanul ér, ha sikerül pofára esnem. Mondjuk a fájdalom már mindennapos, hiszen örökké szerzek valami új szerzeményt. Lassan hozzászokom, és a testem is...
Fárad a kis rohadék, így egy egyenesebb szakaszon utólérem. Rárepülök egy kukáról, és leterítem. Kezem ütésre lendül, azonban megelőz. Öklét az arcomba mártja, szemem alatt felszakad a bőr, majd mikor ismét kapok egyet a szám is kireped. Azt hiszem ezen a ponton szakad el nálam az a bizonyos cérna és én is viszonzom a kedvességét. Térdemmel megtalálom a legérzékenyebb pontját, majd mikor a fájdalomtól összegörnyed, akkor egyszerűen csak megfejelem. Mivel egy kis nyomorék, ennél nem is kell több, hogy az agyára tompa sötétség boruljon. Előveszem a bilincsemet, a kezére kattintom azt, majd a sajátomra is. Biztos ami biztos alapon, nehogy le akarjon lécelni.
Majd a nyakamba veszem és elviszem a kocsimhoz, hogy ott nemes egyszerűséggel bevágjam a hátsó ülésre. Közben a lábát is megkötözöm, mindkét kezére karperecet aggatok, én pedig kinyitom az első ajtót, hogy végre kifújhassam magam, és ráérősen rágyújtsak egy cigarettára.
Tekintetem a visszapillantó tükörben kirajzolódó képmásomra tekint, nem vagyok valami szép látvány. A hajam kócos, arcom fekete a portól, szám sarkában vércsík vöröslik, szemem felett szintén. A padlóra köpök, hogy kissé kitakarítsam a számból a fémes ízt, és hogy nyelvemmel nyugodtan simíthassak végig a fogaimon, hogy mindegyik megvan e még. Nincs gond, így a cigimre koncentrálok, egészen addig míg a központi adóvevő meg nem szólal.
- Harvell! Be kéne jönnöd a kapitányságra! Van itt egy nő, most hozták be, és nem óhajt velünk beszélni, csak veled! Állítólag közülünk való, bár a fegyvere nem létezik, mint ahogy a személyazonossága sem. - darálja le unottan a nő a másik oldalról, én pedig kezembe veszem a berendezést, hogy tudassam vele, amúgy is mennem kell a kapitányságra.
- Úgyis van ott dolgom, szóval indulok! De ez nem azt jelenti, hogy innentől majd ugrok minden parancsra... - mondom a nőnek, aki csak egy hangos sóhajjal veszi tudomásul, hogy attól hogy épp talált egy olyan percet, amikor bemegyek a kérésére, még nem fog a kapcsolatunk megváltozni.
A fél szál cigit kihajítom a kocsiból, majd gázt adok, hogy a csomagommal együtt az örsre száguldjak...


@ made by Benny



A hozzászólást Castor Harvell összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 01, 2017 4:08 pm-kor.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
27
● ● Posztok száma :


✥ Szeretettel Mckenzie Donovan tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Szer. Nov. 01, 2017 1:18 pm

to Hardvell

Emlékeztek, mikor azt ecseteltem, mennyire rühellem a franciákat? Na, pontosan ezért. Mindig itt lihegnek a nyakamban, és elvesztettem a férfit, akit bevarrhattam volna, kis játékot juttatva ezzel el Miriannak. A kihallgatás mindig is az ő szakterülete volt, és el kell ismernem, marhán érti a dolgát, és a nyakam ráteszem, élvezi is.
Hiába vagyok egyetlen ügy miatt itt, sok más is közrejátszik „ha már itt vagy” címszóval, ez pedig egyáltalán nincs ínyemre, de nem az a dolgom, hogy hisztizzek. Ugrok, ha fütyülnek, ahogy sokan mások is teszik ezt odaát, és csak azért tart ez még, mert rohadtul élvezem. Nekem van valamim, ami a hozzám hasonlóaknak nincs, és nem is álmodhatnak róla.
Lehetőségem arra, hogy kiszálljak, ha úgy tartja kedvem.
Kapnék egy új életet, olyat, amiben nem szerepel emberek meggyilkolása, vagy tornyok felrobbantása, sem az, hogy naponta védjem az életem, mert hiába vagyok az, ami, abból nekem is csak egy van. Jó, többen ezt megcáfolnák, mert voltak alkalmak, amiket megúsztam, de más már rég otthagyta volna a fogát.
- Mi a helyzet Pierrel? Lefokozták?
- Meghalt – próbálok én kedélyesen csevegni, ez viszont kicsit letaglóz. A múltkor ő hasznomra volt, amolyan ritka kincs féle. De nem kérdezek többet, sejtem, jobban mondva, tudom, hogy miért.
- Baleset… - mert mindig baleset. Közúti, vagy öngyilkossági kísérlet… a takarítóink marhára értenek ahhoz, hogy likvidálják azokat, akiknek, annak ellenére lett közük hozzánk, hogy nekünk arra szükségünk lett volna, és nem hisznek a „nem beszélek senkinek” szövegben… mert nem is tartják be. Hiába próbálják, ezek az emberek könnyen megtörhetőek, ellentétben velünk, akik inkább meghalnak, mintsem kicsepegtessenek bármi információt.
- Ne raboljuk egymás idejét… csak mondja el, kinek dolgozik és mehet is – csap az őr az asztalra, látom a birkatürelem még mindig nem játszik erre.
- Ennyire megunta az életét? – vonom fel a szemöldököm, mellőzve minden vonást az arcomról, ami arról árulkodna, blöffölök, mert nem… Sőt, megtehetném, hogy kiütöm és elszelek, de nem akarom az itt töltött időm bujkálással tölteni.
- Akkor azt mondja meg, mi köze van Castor Harvellhez – megforgatom a szemem, mióta ülök már itt? És eddig mit szedtek ki belőlem? Kényelmesen dőlök hátra a székben, kezeim összefonva a mellkasom előtt, így értésére adva, vastag fába vágta a fejszéjét.
- Beszélj vele, vagy mosd tisztára, nem érdekel, de idegesítő… nem lehet kihúzni belőle semmit… - ezt már csak az ajtó túloldaláról hallom, és elégedetten mosolyodok el, mert tudom, akkor a férfi is itt van.
- Hmmm… semmit nem változott – meleg mosollyal az arcomon üdvözlöm őt, miközben oldalra döntöm a fejem, hogy még jobban szemügyre vehessem. Mondanám, hogy ritkák ezek az alkalmak, mikor itt találkozunk, de minek hazudni? Az egyetlen ember Párizsban, aki ér számomra valamit, és nem csak egy célpontként, vagy épp akadályként tekintek rá. Vannak érzéseim, valódiak, ami egy magamfajta esetében ritka, és nálam még meghatározhatatlan is.



■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
Egy hét szabit, elérhető időn belül...
● ● Keresem :
Lyndsy Fonseca
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Castor Harvell tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai •• Vas. Nov. 05, 2017 3:41 pm



Donovan & Harvell


This is the end, Hold your breath and count to ten... (Skyfall)

Kiló ötvennel tépek át a városon és nem igazán érdekel, hogy ezzel hány pontját sértem meg a sebességkorlátozásnak. Mellettem egy-két autós vadul dudál, integet, néha elcsípek egy-két középső ujjat is, azonban a dolgom sietős. Nem, nem vágyom az örsön megdögleni az unalomtól, azonban kis barátom a hátsó ülésen már éledezik. Halkan nyöszörög párat, én pedig csak hogy visszatérítsem csodás álmába, a mellettem lévő ásványvizes flakont a fejéhez vágom. Koppan egy jó nagyot, majd a nyöszörgés is abbamarad. Így már jobb. A csend mindig jó! Minden helyzetben! Mostanában úgysem volt túl sok nyugalom körülöttem, szóval kiélvezem azt a pár percet míg az irodába érek.
Nagy ívben kerülök ki egy épp elém kijövő autót, majd inkább úgy döntök, hogy a saját és mások testi épsége miatt kirakom a rendőri villogót. Előtte azonban a számba tolok egy cigit, a kocsi szivargyújtójával meggyújtom, majd miközben jólesően szipákolom a kesernyés füstöt kezem letekeri az ablakot, és felragasztja a kéken villódzó szirénát.
Egy porcikám sem kívánja a kollégák társaságát, már csak azért sem, mert nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. Az örsön ugyanis két csoport van. Az egyik, amelyik kedvel - nyilván ebben a csoportban kevesen vannak, és az amelyik utál. Nos igen, ezt kiteszi az ott dolgozók nagy része.
Kár szépíteni.
Hangos fékcsikorgással érkezem meg, majd a csikkemet már hajítom is ki a lábam elé, hogy kiszálltamban rá is taposhassak. Az utasom közben ismét nyöszörög, épp időben! Így legalább a saját lábán fog bevánszorogni a rendőrség épületébe. Kipattanok a kocsiból, lesöpröm magamról az út porát, de tény, a jelenlegi kinézetemen ez sem segít. Vöröslő vércsík csillog a fejemen, a kezem és a lábam is elrongyolódott, pont úgy, ahogy a ruháim nagy része. Nem hiába, már nem vagyok mai játékos, megvisel ha valakit üldöznöm kell hosszútávon. És hát én sem vagyok halhatatlan, ez mondjuk a legfájóbb az egészben.
Határozottan nyitom ki a kocsi hátsó ajtaját, majd a grabancánál fogva emelem ki a benne lévő férfit. Kábé kétszer vagyok nagyobb nála, bár nem elég fürge hozzá. Úgyhogy nem eresztem. Kezem bilincsként szorul az övére, majd talpra állítom, mert hát én ugyan nem fogom ölben cipelni az biztos.
Határozott rúgással illetem az örs ajtaját, majd előre tolom a gyereket, azzal sem foglalkozva hogy az ajtó esetleg visszacsapódva őt üti pofán. Engem megvéd az ütéstől, az meg hogy neki fáj, az nem érdekel.
- Ügyvédet akarok, és elkülönítést ettől a vadállattól! - sikoltozza, én pedig jól szórakozom rajta. Itt ugyan kaphat ügyvédet, de az biztos, hogy ha csak le nem tiltanak róla - ami megeshet - én fogom kikérdezni, ennek pedig nem fog örülni.
- De Castor... nem bánhat így vele! - szólal meg a diszpécseres nő ám most akkor is elvitte a cica a kedvességemet, így csak egy elnémító pillantással illetem.
- Harvell! Mi ez már megint?! Mondtam már, hogy csak úgy nem hozhatsz ide valakit! Ez törvénybe ütköző! És mi most itt mit csináljunk ezzel? - kérdezi a felém rohanó Weston, én pedig csak a kezébe nyomom a fickót.
- Beszélj vele, vagy mosd tisztára, nem érdekel, de idegesítő… nem lehet kihúzni belőle semmit…- mondom megvetően és megforgatom a szemeimet, mert nem hiszem el, hogy külön kérvényt kellene benyújtanom azoknak, akik amúgy hatan próbálnak golyót repíteni a fejembe. Nem hiszem hogy van fegyvertartási engedélye, és ha már itt tartunk, azt sem hiszem, hogy be kellene nyelnie a törvénynek, hogy rám, mint hű katonájára fegyverrel lőnek. Nem is kis kaliberrel!
Miután lepasszoltam a mellettem lévő elsötétített szoba kilincsére simítom a kezem, és már benn is vagyok a kihallgató szobába, ahol természetesen nem csak a főnököt látom, hanem a nőt is.
Szemem összeszűkül, úgy meredek az arcába. Lám csak lám! Milyen régen is találkoztunk! Akkor is együtt lábadoztunk a kórházban pár hetecskét. Vajon mi járatban lehet erre, és mi a faszt csinált, hogy nekem kell megmagyarázni a kilétét.
- Jó hogy jössz, Harvell! Ideje lenne megmondanod ki ez a nő, és neked mi közöd van hozzá! Kurvára utálom, ha valami folyik a hátam mögött és nem tudok róla! Elegem van abból, hogy önkényesen intézkedsz, és már megint ki a faszt rángattál be a fogdába? - fújja fel magát, én pedig higgadtan ledobom magam az asztalra. Fájó tagjaimnak úgyis jót fog tenni az ülés.
- A húgom... - mondom nemes egyszerűséggel.
- De nincs is húgod! - akad ki teljesen, én pedig csak teszek erre még egy lapáttal.
- Hát, most már van! - húzódik vigyorra a szám és tudom hogy pengeélen táncolok. Azonban azt is tudom, hogy elküldeni nem küldhet, nincs joga hozzá. Mert el nem tudom képzelni, hogy Donovan valami olyan dolgot tett, ami törvénybe ütköző. Vagyis, de el tudom képzelni, azonban ők arról biztos hogy nem tudnak.
- Mire vagy még kíváncsi? - nézek rá kérdőn, majd a nőre is vigyorgva.
- Hogy vagy drága húgicám? - kérdezem, majd cigit tolok a számba és őt is megkínálom.


@ made by Benny

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
27
● ● Posztok száma :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Nyomozók asztalai ••

Tell me your secrets

Nyomozók asztalai
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» [Küldetés] Sword Arti Nyomozók

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Rendõrkapitányság-