Üvegpiramis - Page 3
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 10:38 am ✥

✥ Yesterday at 10:35 am ✥

✥ Yesterday at 10:04 am ✥

✥ Szomb. Okt. 20, 2018 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Üvegpiramis •• Szer. Júl. 19, 2017 9:14 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

First topic message reminder :

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Pént. Ápr. 27, 2018 9:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Újra muszáj mosolyognom a szavait hallva.
- Könnyebb, igen. De akkor sem vennéd észre, hogy valamit nem élvezek, ha így lenne. Jól el tudom rejteni a valódi gondolataim, ha éppen azt kell tennem. De most nem ez a helyzet. – Igazából furcsa is, hogy ennyire őszinte tudok lenni hozzá. Kicsit talán más a kisugárzása, mint a többi kliensemnek, olyan, mintha nem is igazán lenne szüksége a szolgálataimra, ami valószínűleg igaz is, hiszen csak utolsó mentsvárként kerültem én a képbe, miután a ma esti partnere megbetegedett. Talán ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk, ami az én munkámban annyira nem is egyedi eset, és mégis, valahogy bátrabban tudom adni önmagam mellette, mint eddig másoknál.
- Én fogalmam sincs, hogy honnan örököltem ezt az optimizmust. Se anyám, se apám nem az a tipikus minden jót képes meglátni ember. De olyan volt az életem mindig is, mint egy nagy hullámvasút, és általában mindig lefelé vezetett, tehát muszáj volt olyan dolgokat meglátnom, amik egy kicsit kiegyenlítik ezt a nem túlságosan jó arányt. – Megint. Nem szoktam az életemről se mesélni senkinek. Mégis kinek hiányzik az én csodálatos háttértörténetem? Ugye, hogy senkinek. Azt hiszem jobb lesz, ha az este további részében kicsit visszafogom magam és nem beszélek annyit.

- Persze, hogy ezt gondolják, mert a legtöbb ember előítéletes, még azok is, akik azt mondják, hogy nem azok, de nem is lehet őket hibáztatni. A társadalom teszi őket ilyenné, plusz jó pár rossz tapasztalat. Amúgy pedig rengeteg ügyfelem volt már, de egyet se tudnék kiragadni, aki csúnya, buta, vagy szánalmas lett volna, amiért felkért engem a munkára. Igen, sokan magányosak, de ebben a rohanó világban ez nem túlságosan kiemelkedő és kevés olyan szerencsés van, aki ráakad arra a bizonyos valakire, aki mellett nem érzi magát annak. – Vicces, hogy ezt pont én mondom, aki még csak szerelmes se volt soha, de ez már csak részletkérdés.
- Már alig várom. – Mondom egy szélesebb mosollyal, mikor a tánc kerül szóba. Ha esetleg a kiállítás nem lenne olyan jó, mint ahogy várom, ami kizárt, de akkor is legalább lesz még egy olyan dolog, amiért már érdemes volt eljönni és most nem feltétlenül a táncra gondolok.
- Igen, hallottam már róla, ő tényleg az egyik legjobb. – Bólintok.
- Én nem kifejezetten kedveltem a tanáromat. – Vallom be. Apám embere volt,és habár a táncot kifejezetten szerettem, apámat a mai napig… nem kedvelem, ezért nehezen tudtam egy olyan embertől tanulni, aki kiskutya módjára követte apám utasításait.
- De… mi is elvoltunk, mert muszáj volt. – Teszem hozzá végül egy kis mosollyal.

Arra, hogy tehetséges vagyok, inkább nem is válaszolok, mert én egyáltalán nem gondolom magam annak. Festeni még nem is próbáltam, mert tartok attól, hogy annyira nincs tehetségem hozzá, hogy csak még szánalmasabb próbálkozásnak tűnne a rajzok mellett, de lehet, hogy egyszer le kéne küzdenem a félelmemet, hiszen azt a festményt úgyis csak én láthatnám és senki más.
- Tökéletes. – Mosolygok rá szélesen. Igazából kezd egyre jobban tetszeni ez a füllentés. Vajon mi lett volna, ha tényleg egyszerűen csak ott találkoztunk volna? Talán most nem munka miatt lennék én a partnere? Nem, ebbe is felesleges belegondolni, főleg mivel megérkeztünk.
- Ugyan, számomra az öröm. – Megszorítom egy kicsit a kezét és újra rámosolygok, majd pedig igyekezve leplezni az újabban fellépő izgatottságot, belépek vele az ajtón. Ahogy arra számítani lehet, rengeteg elegáns és gazdag ember gyűlt össze a teremben. Először olyan, mintha fel sem tűnne senkinek az érkezésünk, de azért, ha jobban megfigyelem az emberek arcát, azért látom azokat a lopott pillantásokat. Ahogy pár ismerős arcot is felfedezek a tömegben, de az lenne a szokatlan, ha nem így lenne. De a mosolyom töretlenül lelkes, ahogy lopva körülnézek a teremben, egészen addig, amíg meg nem látom apámat, pedig erre számíthattam volna. Igyekszem tőle minél távolabb kerülni a lehető legészrevétlenebbül, amíg még lehetőségem van rá, de ez nem is olyan egyszerű, ha partnerrel van az ember.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szomb. Ápr. 28, 2018 11:25 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

A szemem sarkából pillantok rá.
Lehet, hogy a főnökeim tudtukon kívül éppen ideális partnert találtak nekem ma estére? Zac igazi kaméleon lehet, bizonyos szempontból. Ami ritka tulajdonság.
Ugyanakkor elképzelhető, hogy más jelenlevők ismerik, esetleg kísért már valakit közülük. Ez viszont pontosan az én álcámat erősítené.
Ugyanakkor az, hogy nem tud semmit… Nos, remélem, hogy nem sodorja veszélybe őt ez az ügy.
- Elhiszem – felelek és elmosolyodom, és azt kívánom, bárcsak én is ilyen őszinte lehetnék hozzá. Zavar, hogy nem tehetem. Egyelőre biztosan nem. Főleg azért zavar, mert hiszek neki.
A válaszára apró kis mosollyal fordulok felé, és újra megnézem magamnak.
Szóval sokkal többet lefelé, mint fel? Annál inkább számít, hogy mégis tudsz mosolyogni. Plusz olyan munkád van, mikor szinte munkaköri kötelességed, hogy másoknak is adj ebből…
Teszek egy mozdulatot, magunk köré intek, hogy érzékeltessem, hogy arra gondolok, ahogy ő látja a világot, a dolgokat.
… ebből az erőből. És most alapvetően arra gondolok, ami a plusz. Bár gondolom, nem mindenki kap belőle, de engem azért most megnyugtattál, tudod?
És nem, nem a szexre gondoltam, csak arra, hogy kedves, és van egyfajta kisugárzása.

Tudod, tetszik, ahogy beszélsz róluk. Rólunk. Az ügyfelekről. Nem tudom, de… erre te tudsz felelni, a többiek is így gondolják? Mármint a kollégáid?
Erre komolyan kíváncsi vagyok. Zac láthatóan komolyan beszél. Egyébként sem lenne értelme hízelegnie, és szerintem ezt elég pontosan fel is mérte. Végtére is a megélhetése is függ attól, hogy jól ítélje meg az embereket.
Komolyan, hasznos segítőm lehet ma este. Már csak azzal is, ha elmondja, kiről mit gondol a megnyitó és a fogadás résztvevői közül.
- Én kicsit izgulok miatta, de csak nem sülünk fel, nem igaz… Meg különben is, lesznek ott mások is. Nem fognak ránk figyelni, remélem.
Bólintok.
Hát… – Bólintok arra, amit Astorról mond. Végül is nem volt vészes. Így utólag inkább talán mókás. És persze nagyon profi. – A tieddel mi volt a gond?

Visszamosolygok rá. Legalább mindketten ismerjük a helyet, már előny. A többit meg majd csak összehozzuk, bár kötve hiszem, hogy bárki is arra lenne kíváncsi, hogyan ismerkedtünk meg Zac-kel.
A köszönetemet elhárítja, és finoman rászorít a kezemre, viszonozom a gesztust és újra felmosolygok rá.
Aztán pár méter után belépünk az ajtón, az Üvegpiramis föld alá rejtett tere tele van a meghívottakkal. Első körből örülök, hogy megfelelő a ruhám, mert más nők is estélyiben vannak, a férfiak minimum öltönyben, de inkább szmokingban, kivéve persze pár igen gazdag mecénást és műgyűjtőt az Öböl-menti országokból. Ők hagyományos ruhát viselnek, még burnuszt is. Igaz nem mindegyikük…
A kötelező biztonsági ellenőrzésen hamar átesünk, szerencsére a kerámiapengéjű kések nem csipognak, a biztonsági őrök intenek és én Zac karján lassan levonulok a lépcsőn, közben persze a tömeget fürkészem, de egyelőre semmi feltűnőt nem észlelek. Már azon kívül, hogy Zac izmai mintha megfeszülnének az ujjaim alatt, és ahogy leérünk, oldalazni kezd velem.
Halkan kérdezem:
- Valami gond van? Észrevettél valamit, vagy valakit?
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Vas. Ápr. 29, 2018 10:01 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Újra elmosolyodok, mikor azt mondja, hogy elhiszi, hogy most éppen nem az egyik színdarabot adom elő, mint amit olyan sokszor. Bár hozzá kell tennem, hogy tényleg mindig tud találni az ember olyan dolgot, ami valóban boldoggá teszi, még ha csak egy kicsit is, egyszerűen csak keresni kell. Ez pedig sokaknak nem olyan egyszerű.
- Örülök, hogy sikerült megnyugtatni. – Nézek a szemeibe egy nagyobb mosollyal.
- Szerintem ez nem annyira nagy szám. Mármint, hogy képes vagyok mosolyogni, még akkor is, ha az életem esetleg nem mindig úgy alakult, ahogy én azt elterveztem. Persze, kétségtelen, hogy vannak olyan emberek is, akiknek mindenük megvan, és mégis képtelenek boldogságot érezni, de vannak nálam sokkal rossz helyzetben lévők is, akik csodálatosak. Ismerek pár ilyen embert és felnézek rájuk. Olyan töréspont következett be az életükben, amibe a legtöbb ember összeroppant volna, de ők mégis talpra álltak és azért is úgy folytatták az életüket, ahogyan azt eredetileg eltervezték, és még ha lehetetlennek is tűnt volna a történtek után, megcsinálták és tényleg elmondhatják magukról, hogy: igen, a saját kéz kezemmel értem el mindazt, ami most körülöttem van és boldog vagyok. – Fejtem ki kicsit a gondolataimat.
- A lényeg, hogy hozzájuk képest, én senki vagyok. – Zárom le végül.

A következő kérdésén el kell gondolkoznom.
- Vannak, akik igen. – Válaszolok végül megfontoltan.
- Körülbelül a fele így gondolja. Az a másik fele, akik pedig nem, azok elég hamar el szokták hagyni ezt a munkaterületet. Nagyon sokan csak muszájból vállalnak be ilyen munkákat, mert pénzre van szükségük és amint jobb lehetőség kínálkozik, akkor tovább állnak. Vannak olyanok is, akik kezdetben szeretik ezt csinálni, de egy idő után kezdik úgy érezni, hogy ezzel nem halad előre a saját életük. Lássuk be, elég nehéz így bármiféle párkapcsolatot fenntartani, egy idő után pedig mindenki vágyik egy állandó társra, gyerekekre. Ők végül azért hagyják abba, mert megtalálják azt a nőt, aki mellett el tudják képzelni hosszú távon.   – Vázolom fel a kis kulisszatitkokat.
- Ne izgulj, nem fogunk felsülni. Különben sem fognak sokan figyelni minket, ezt jól mondod. Ha meg mégis, akkor az csak azért lesz, mert feltűnően szép vagy. – Mondok egy újabb őszinte bókot.
- Mondjuk úgy, hogy nekem… túl merev volt. Túlságosan követte a szabályokat, pedig azokat néha meg kell szegni. – Ez volt a lehető legenyhébb megfogalmazása annak, hogy mindenben apám utasításait követte, amit én egyszerűen nem tudtam elviselni.

Aztán végre itt vagyunk. Szeretek emberek közelében lenni, meghallani néhány elejtett mondatot a tömegből, de mégsem tudom felhőtlenül kiélvezni magát a környezetet, mert csak sikerül kiszúrnom azt az embert, aki képes pusztán a megjelenésével is tönkretenni az addigi jó hangulatomat. Nem mintha sokat számítana, még ha észre is venne. Tényleg levegőnek nézne. Mindenesetre, hogy még véletlenül se kelljen vele találkoznom Chrissel együtt messzebb kezdek tőle oldalazni, a küldetésemet meg csak az zavarja meg, hogy sajnos a partnerem is kiváló megfigyelőképességekkel rendelkezik.
- Gond az nincs. Csak nem szeretnék az apámmal összefutni. – Végül az őszinteség mellett döntök, mint ahogy azt már az elején elhatároztam magamban.
- Kérsz esetleg egy italt?  - Kérdezem egy újabb mosollyal, miközben abbahagyom az oldalazást. Azt hiszem felesleges menekülni, nem tudnám élvezni az estét, ha folyton azt lesném, hogy a drágalátos politikus úr éppen hova szándékozik menni, és hogy én hogy ne kerüljek az útjába. Remélem, azért félrenyeli azt a méregdrága pezsgőt, amit iszogat, ha meglát. Persze, nem csinálná feltűnően, hogy észrevett, de engem kis elégedettséggel töltene el a jelenet.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szer. Május 02, 2018 12:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

A szemem sarkából nézem.
- Szerintem meg az. Gondolj bele, Zac! Ha mindenki így tudná venni az akadályokat, az élet kisebb-nagyobb buktatóit, akkor a pszichológusok szögre akaszthatnák a diplomájukat és mehetnének kapálni, de a gyógyszercégek is kétségbe lennének esve, az egyszer biztos.
Egyébként nekem tetszik a hozzáállása. Alapvetően én is inkább bizakodó típus vagyok és talán kissé harcos alkat, olyan, aki nem hagyja magát letaposni. Még akkor is, ha ez még nem nyilvánult meg abban, hogy beverjem a társam képét.
Igaz, mostanában visszább vett, és valahogy nem is vagyunk annyit együtt. Úgy osztják ránk a munkát, mintha már nekik is feltűnt volna, hogy jobban teljesítünk, ha nem vagyunk összezárva.
- Tudod, van, akinek soha semmi sem elég. Képtelen azt mondani, hogy lám eljutottam valahova, ahol jól érzem magam, elértem valamit és most boldog vagyok, mindig csak azt látja, hogy még több kell, még nagyobb, még csilivilibb, és sosem elég, ami van. Láttam ilyet már. Végül ott ül a luxusyachtján és irigykedve bámulja, hogy mi miért tudjuk jól érezni magunkat egy szivárgó ladikban. Mert ő nincs jól. És nem is lesz jól soha.
Vannak ilyenek.
Valahol sajnálom őket.

Tetszik, hogy mesél, egy olyan világról és egy olyan életformáról, mely nekem nagyon idegen.
Aprót bólintok, mert értem. Nem hiszem, hogy sok nő tolerálná, ha párja hivatásszerűen más nőket kísérgetne és játszaná a nyilvánosság előtt, hog az ő párjuk.
Még akkor is, ha egyébként amúgy tényleg nem történik semmi.
És azért én se most jöttem le a falvédőről. Elhiszem, hogy nem az alapcsomag része a szex, és hogy nem minden esetben kerül rá sor, sőt duplán elhiszem most, hogy Zac épp az én kísérőm, ugyanakkor azt nem veszem be, hogy soha de soha. De nem fogok ilyesmire kérdezni. Ennél jobban és mélyebben nem, végtére is nincs közöm hozzá.
- Szerintem ez érthető.
Aztán viszont meglepetten pillantok rá.
- Nem kell ám hízelegned - mondom végül apró pirulás kíséretében.
Rendben, mondjuk, jól nézek ki, de azért a feltűnően széptől messze állok. Kapásból tudnám sorolni a hibáimat és... és végül is, talán az is benne van ebben a mondatban, hogy dolgozom. Valahol becsapom Zacet, és ettől nem érzem jobban magam, ahogy attól sem, hogy a bókjait valószínűleg a fél főnökség hallja. Nem mintha erről ő tehetne.
- És te szabályszegő vagy? - kérdezem halkan, kis mosollyal.

Először nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni fog. De megteszi, én pedig meglepve pislogok, próbálom kiszúrni újra azt a férfit a tömegben.
Körbepillantok, majd újra Zacre nézek.
- Fortier képviselő? - kérdezem halkan.
Tudom, hogy az adó ezt is közvetíti. Aprót nyelek.
- Benne van valamelyik parlamenti bizottságban, ugye? Mintha hallottam volna a nevét a hírekben, csak...
Megvonom a vállam, mert tényleg nem kapcsoltam össze Zackel a dolgot.
Ettől persze nem lesz egyszerűbb a mai este, egyáltalán nem.
- Rendben, nézzünk körül! - egyezem bele az ötletébe, majd kihúzom a könyökhajlatából a kezem, felmosolygok rá, és simán kézen fogom, mintha nem valami puccos megnyitón lennénk, csak egy sima buliban.
Ugyan már, egy kis ingyencirkusz neki is jár, ha már láthatóan nem számított erre a mai találkozásra és ennyire nyilvánvalóan nem is örül az apja jelenlétének. Van egy olyan érzésem, hogy szívesen törne egy kis borsot az orra alá. Persze csak finoman.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Hétf. Május 14, 2018 4:34 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Megint muszáj egy kicsit elmosolyodnom hallgatva arra, amit mond.
- Ebben lehet valami, csak egy buktatója van, hogy például a pszichológusok rajtam egy vagyont keresnének, ha újra járni kezdenék. – Jegyzem meg, mintegy mellékesen. Természetesen ez is apám egyik briliáns ötlete volt, amikor megjelentem a háza előtt a küszöbön. Úgy vélte, hogy nem megfelelő környezetben nevelkedtem, és habár a háta közepére sem kívánt, egyből megkezdte a rendes nevelésemet, ami abból állt, hogy különböző illemtan leckéket vetetett velem, plusz elküldött a pszichológusához is, mondván, hogy úgy biztos könnyebben bele tud majd illeszteni a tökéletes életébe. Elég nagyon tévedett. Az iskolai incidens volt az utolsó csepp, mikor fel kellett volna adnom önmagamat azért, hogy egy olyan környezetbe illeszkedjek be, amit sosem éreztem magaménak. Nem mintha, ez az anyámmal, sokkal másabb lett volna, de őt még úgy, ahogy meg is tudom érteni. Ki akarna fiatalon egy koloncot a nyakába, mikor előtte az élet és az a temérdek lehetőség, amit egy kisgyerekkel nem lehet megvalósítani? Ahhoz képest, életem első tizennégy évében, úgy ahogy tudott, ellátott, habár tény, hogy leginkább én neveltem saját magamat. Arról nem is beszélve, hogy mi lett az után, hogy elszöktem apámtól. Nem vagyok büszke a tetteimre, amikkel pénzt kerestem. Törvényt is szegtem. De a szükség sajnos néha tényleg törvényt bont.

- Igen, ez ismerős. Habár az emberben alapból benne van, hogy mindig kitűz maga elé egy célt, amit meg akar valósítani. Ebben senki sem különbözik, célok nélkül értelmetlen lenne az életünk. Csak az sem teljesen mindegy, hogy milyen ez a cél, hogy ez az, amit igazán akar, vagy csak azért ez a célja, mert a társadalom, vagy éppen a családja ezt várja el tőle, hogy legyen egy jól fizető állása, szerezzen sok pénzt és még sorolhatnám. Szerintem ezért is olyan sok ember boldogtalan. A mai világban annyi elvárás nehezedik az emberre, hogy néha még azokat is meg tudom érteni, akik mindent el akarnak érni, és sosem elégszenek meg azzal, ami van. De persze itt is akadnak kivételek, ahogy mindenhol, ettől függetlenül rengetegen tönkremennek lelkileg abban, hogy a pénzt hajszolják állandóan. - Ezért van olyan sok romlott ember a világban, de ez már csak az én személyes véleményem. Apámat példának okáért az óta se tudtam megszeretni, pedig minden erőmmel próbáltam kifogásokat találni a tetteire. Anyámmal ez még ment, vele már kevésbé.

Megint elmosolyodok, mikor azt mondja, hogy nem kell neki hízelegnem. Tényleg azt gondolja, hogy ezt csak muszájból csinálom?
- Egy dolgot leszögeznék magamról. Hiába dolgozok, a bókokat mindig őszintén szoktam mondani. Neked nincs más dolgod, mint elfogadni, mert hidd el, igaziak, és komolyan gondolom. – Igyekszem neki leszögezni, mert már előre sejthető, hogy nem ez lesz az egyetlen bókom ma este.
- Hmm. Mondjuk úgy, hogy nem vagyok büszke az eddigi szabályszegéseimre, de egy-kettőt nem csinálnék vissza. Szóval igen, azt hiszem, az vagyok. – Nem tekerném vissza az időt és nem akadályoznám meg magam abban, hogy nekimenjek a tanárnak. Nem maradnék ott apám házában továbbra sem, hogy a tökéletes fiát játsszam. Azt viszont már szívesen megváltoztatnám, hogy drogos ügyletekbe keveredtem, ahogy azt is, hogy csak sokkal később tudtam befejezni az iskolát. De ez már a múlt, szerencsére sikerült felküzdenem magam a legmélyebb gödörből is. Ezek után pedig jöhet már bármi, úgy érzem meg fogok tudni birkózni vele.

Csak lassan bólintok a kérdésére, miután sikeresen felfedeztem apámat a tömegben.
- Ó, ne aggódj emiatt. Sokan azt sem tudják, hogy van egy harmadik gyereke is. A nyilvánosság előtt és az ő szemében én nem létezem és ez így van jól. – Mondom egy fanyar mosollyal. Aztán kicsit meglepődve konstatálom, hogy Chris hirtelen megfogja a kezemet és magával húz. A mosolyom egyből sokkal őszintébbé válik, és hálásan kicsit megszorítom a kezét, miközben követem. Lopva újra az apám felé nézek, és ahogy arra várni lehetett: észrevett, és habár csak annyi jelét mutatja a mérhetetlen bosszúságának, hogy összepréseli az ajkait, és sokkal hamisabban bájolog, ez nekem már elég.  Pontosan tudom, hogy belül fortyog a méregtől és minden egyes percben attól fél, hogy odamegyek hozzá, és tönkreteszem valamivel a tökéletes kis életét. Ez viszont eszem ágában sincs, nekem az is elég, ha kellemetlenséget okozok neki, hogy csak egy kicsit is visszakapja azt, amit abban a három évben én kaptam tőle.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Pént. Május 18, 2018 10:43 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Ugyan miért?
Felvonom a szemöldökömet.
Csak azokon keresnek, akik hagyják nekik, vagy, mert szükségük van rájuk valamilyen okból, vagy divatból.
Zacre nézek.
Tudod, az, hogy valaki nem jár pszichológushoz, nem okvetlen jelenti azt, hogy nincsenek gondjai. Van, aki észre sem veszi magán, hogy vannak, van, akit nem érdekel, van,, akinek nincs rá kapacitása… És vannak, akik tudják, hogy a válaszokat úgyis önmagukban kell megtalálniuk. Mert a pszichológus sem tesz mást, csak ezt mutatja meg. Csak kérdez, hogy a saját válaszaid alapján jöjj rá a megoldásra. Egy jó pszichológus sose fogja megmondani neked, hogy mit kell tenned. Megkérdezed tőle, hogy elfogadj-e mondjuk egy szelet süteményt. Ő meg visszakérdez: milyen érzéseid vannak a süteménnyel kapcsolatban? Szereted a színét? És a megevésével kapcsolatban? És mit éreznél, ha megennéd? Nem fogja azt mondani: igen, persze, edd meg! Azt sem, hogy ne, ne edd meg! Téged fog kérdezgetni.
Lassan ingatom a fejem.
Ha fel mered tenni magadnak a kérdéseket, akkor minek a pszichológus?
Aztán halkan sóhajtok.
Persze mindig vannak, akik félnek kérdezni maguktól, akik eltévedtek, vagy… nem is tudom. Elgondolkodom, mikor azt mondják, hogy például egy támadás vagy egy katasztrófa szemtanúinak pszichológus segít feldolgozni a történteket. Vajon mit tud segíteni? Ha például egy tűzoltónak a romok alól kell kiásnia egy tucat ember összetört testét, akkor mi segít rajta, egy idegen, aki bátorítóan paskolgatja a vállát, vagy az, ha végre hazamehet, ahol a két gyereke a nyakába ugrik? Egy katonának mi segít, ha behívják heti egyszer fél órára beszélgetni, ahol leginkább csak a falat nézi és a perceket számolja, vagy ha kap egy hívást otthonról?
Szusszanok.
Bocsánat. Tudom én, hogy van hasznuk a pszichológusoknak is… Tényleg tudom.
De ettől még nem egyértelmű az, ahogy viszonyulok hozzájuk.

Sokan azt hiszik, csak a pénz a minden. Hajszolják, aztán elszórják, állandó mókuskerékben élnek. Elhiszik, amiket el akarnak velük hitetni… hogy a legújabb kocsi, a legújabb Rolex, a toronyóra lánccal… hogy ez kell, mert ő ettől lesz boldog. Meg hogy csak az a nő szép, aki vasággyal együtt ötven kiló, meg csak az a férfi ér valamit, aki tízszobás luxusvillában él az Olümposz csúcsán. A reklámok erről szólnak, ha veszel valamit, tied lesz a… nem, nem a termék, hanem a mellette látható dekoratív élet.

Szóval azokat őszintén?
A szemem sarkából pillantok rá.
És ha a kuncsaft antipatikus? Egy igazi perszóna? Akkor mosolyogsz és hallgatsz?
A szabályszegésekre csak bólintok. Nem akarom faggatni, jobb, ha nem teszem, már csak a munkám miatt is. Nem kell mindenről tudnom most.
Bár valószínűleg más az is egyfajta szabály megszegése, ha egy férfi escortként dolgozik. Azt hiszem. De bizonyos helyzetekben ez elmegy.

Én nem aggódom.
Zacet nézem újra, nekem inkább úgy tűnt, mintha ő aggódott volna egy pillanatra.
Engem totálisan nem érdekel mennyire nagykutya az apja. Ha ránk szállna, nem hagynám magam. Legfeljebb holnaptól mehetnék forgalmat irányítani.
Vagy kapálni a levendulaföldre, ahogy Martine mondaná.
De azt észlelem, hogy válik Zac mosolya őszintévé, és azt is, ahogy megszorítja a kezem.
A büféasztal előtt aztán megtorpanok, a kísérőmre mosolygok.
Nézz körül, kérlek, látsz valahol gin-tonikot gin nélkül? Az erős italokat tisztán szeretem…
Huncut mosollyal pillantok rá, és nem, nem suttogok.
Ha móka, akkor legyen móka, hátha kisül valami ebből az estéből.
Bár egyelőre csak annyi, hogy egy idősebb, olajbarna bőrű, öltönyös úriember úgy vigyorog rám, mintha a kedvenc unokahúga lennék.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Hétf. Május 21, 2018 1:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

- Ebben igazad van. – Mondom, miután végighallgatom a pszichológusokról alkotott véleményét.
- Nekem volt egy ismerősöm, akin segített az, hogy pszichológushoz járt. Persze az övé egy egészen egyedi esetnek volt nevezhető. Nagyon korán elveszítette a családját, a szülei meghaltak, testvérei sosem voltak, és barátai is igen kevés akadt. Nem azért, mert elüldözte az embereket maga mellől, hanem egyszerűen csak magának való volt, és nem járt szívesen nagyobb társaságba. Nem érezte jól magát sok ember között, ezért nála az, hogy szórakozóhelyekre menjen, ki volt zárva. A napjai nagy része azzal telt, hogy munkába járt, az összes szabadidejét lényegében a munkája töltötte ki, és az sem az a terület volt, amin dolgozni szeretett volna, csak hát szüksége volt a pénzre, hogy fent tudja magát tartani. Aztán egyszer csak elkezdődtek a hirtelen jött rosszullétek, a pánikrohamok, amikre nem tudott magyarázatot adni, de nem is volt senki, akihez fordulhatott volna, hogy megbeszélje vele ezeket a problémákat. Végül nagy nehezen rászánta magát, hogy elmenjen a pszichológushoz, mert rájött, hogy ezt nem fogja tudni egyedül megoldani. Az pedig nagyon sokat segített neki, hogy ki tudta beszélni a problémáit, hogy le tudott mászni a lelke legmélyebb bugyraiba is, ahol olyan dolgok derültek ki, amiről ő sem gondolta volna, hogy léteznek. Nyilván, az olyan embereknek semmi szükségük nincs pszichológusra, akiknek van családjuk, barátaik, akikkel napi szinten tudnak beszélni, de akiknek nincs, azok ilyen szempontból, tényleg rá vannak szorulva a segítségre. – Fejtem ki én is a gondolataimat.
- Velem meg csak az a probléma, hogy annyi szerepet játszok napi szinten, hogy néha elfelejtem, hogy ki is vagyok igazából, vagy ki lehetnék, ha igazán akarnám. – Mondom egy kis mosollyal.
- Mivel általában mindig egy adott nőnek az ideálját alakítom, ezért elég nehéz megmondani, hogy milyen is vagyok igazából. Talán több szabadnapra lenne szükségem. – Azt hiszem, nálam ez okozza a legnagyobb problémát. Valószínűleg ezért is érzem magam magányosnak akkor is, ha sok ember vesz körül. Mintha egy üvegfal választana el az emberektől, akikkel beszélgetek.

- Pontosan. Néha elgondolkozom, hogy hova fog haladni így a világ. Egyre több ember hisz a hamis csillogásban, és az anyagi értékekben inkább, mint a kapcsolataiban. Hány példát láttam már arra, hogy inkább a pénzt hajszolták és körbevették magukat képmutató barátokkal, akik csak azért kedvelték őt, mert sok pénze volt, miközben az igazi barátai egy idő után teljesen eltűntek, a családjáról nem is beszélve, mert még arra sem vette a fáradtságot, hogy az idős szüleit meglátogassa, mielőtt elragadja őket az idő. – Mondjuk, pont én magyarázom ezt, akinek elképesztően rossz kapcsolata van a szüleivel, de azért mit meg nem adnék, ha én is úgy viszonyulhatnék hozzájuk, ahogy mások a szüleikhez. Régen az osztálytársaim azért panaszkodtak, mert a szüleik túl szigorúan fogták őket, nem maradhattak fent sokáig, tanulniuk kellett játék helyett. Én irigyeltem őket. Én a napjaim nagy részét egyedül töltöttem, senki nem szólt rám, hogy csináljam meg a leckét, senki nem kért meg arra, hogy feküdjek le korán. Viszont senki sem takargatott be, vagy adott jó éjt puszit alvás előtt, senki nem ment el a szülői értekezletre és senki nem mondta, hogy büszke rám, amiért kiváló bizonyítvánnyal végeztem az év végén. Mindent megadtam volna azért, hogy ha valaki rám szól, hogy menjek aludni.

- Igen. – Bólintok komolyan a kérdésére.
- Olyan elég ritkán van. – Jegyzem meg mosolyogva, mikor arról érdeklődi, akkor mit csinálok, ha az ügyfelem egy perszóna.
- De amúgy igen. Pontosan azt csinálom. Mosolygok és hallgatok. Vagy próbálok kideríteni róla valami olyasmit, ami lenyűgöz. Lehet, hogy perszóna, de az is lehet, hogy kifejezetten intelligens. Akkor máris van már egy bók alap, tudom dicsérni az intellektusát. Nem csak a külsőségekre lehet bókot mondani. – Lesz szélesebb a mosolyom.
- Különben pedig nálad még vissza is fogom magam, mert látom, hogy zavarba hoz. – Teszem még hozzá.

- Biztos akad. – Lesz szélesebb a mosolyom. Ha ezzel az volt a célja, hogy sikerüljön teljesen megnyugodnom, akkor sikerrel járt. Egy lopott pillantást vetve apámra pedig tökéletesen bevált a dolog, mert elég megbotránkozva les felénk néha-néha. Még talán a tökéletesen begyakorolt beszédében is elejt néhány hibát. Csodás érzés.
- Meg is van. – Miközben átnyújtom neki az italt, kicsit átkarolom a derekát, egyrészt apám miatt, másrészt meg a velünk szemben lévő feltűnően bámuló alak miatt. Az utolsó okot meg még magamnak sem akarom bevallani.
- Úgy látszik már ki is szúrt magának valaki. Ugye, hogy megmondtam? – Kérdezem tőle mosolyogva, és ahogy észreveszem nem ő az egyetlen, bár azért a többség már sokkal kevésbé feltűnően nézik meg Christ maguknak.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szer. Május 23, 2018 12:32 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Bocs, elszaladt velem a ló – célzok arra, hogy túl sokat fecsegtem a témáról.
Arra, amit mesél, lassan bólintok.
Igen, ilyen is van, az sem egyedi, hogy az, ha valaki lelkileg érzelmileg nincs rendben testi betegségeket okoz, meg sajnos az sem, hogy valaki tényleg egyedül találja magát és nincs kivel megbeszélnie a dolgait. Bekerül egy ördögi körbe és nem biztos, hogy egyedül ki tud belőle kecmeregni. és persze az emberek nem egyformák.
Elgondolkodom.
A másik, ami nehezítheti a dolgot, hogy a pszichológusról mindenki tudja, hogy akármilyen orbitális hülyeséggel állít oda az ember, és bármit is gondol az adott pszichológus magában róla, nem ítélkezhet. Ott nem kell attól tartani, hogy jönnek a megjegyzések, a beszólások, vagy éppen a pletykák. És nekik munkakörileg tilos az árulás.
Ami akár vonzó is lehet valaki szemében.
Igen, az éremnek mindig két oldala van.
És ha ma nem játszanál szerepet? – vetem fel neki. – Te mondtad, hogy a megnyitó érdekel. Én meg azt, hogy ma nem kell játszanod.
Óvatosan elmosolyodom.
Ezt tényleg fel tudom ajánlani, miattam nem kell megjátszania magát. Igazság szerint igyekszem én is természetesen viselkedni, élvezni az estét. Csak közben figyelek, mert muszáj, és reménykedem, hogy nem fog történni semmi különös.
És a főnököd fukarul bánik a szabadnapokkal Ma is berángatott dolgozni.
Komolyan bólintok, de a szám sarkában egy aprócska mosoly jelenik meg.
Nagyon remélem, Zac szemtelenül sokat kért a mai műszakért.

Pénz és hatalom. Ez a kettő kéz a kézben.
Halkabbra fogom a hangomat.
Ha körbenézel itt, a jelenlévők kilencvenkilenc százalékának valamelyik van. Vagy mindkettő. Akinek meg nincs, az azt akarja, hogy legyen, és felemészti az irigység. Tisztelet a kivételnek. Igen, talán itt vannak páran, akiket a valódi értékek érdekelnek. Vagy legalább a történelem és a művészet értékei és úgy vélik, ez közelebb hozhatja egymáshoz az embereket.
Ugyanakkor félő, hogy esetleg mégis van itt valaki, aki pont ezt nem akarja. És ezért vagyok én itt. Hogy felismerjem azt, aki nem simán pénzéhes, hanem magának az ötletnek akar keresztbe tenni bármi okból.
Lassan bólintok Zac szavaira.
Ahogy mondod. Sokakból elvész a lélek. Valahol útközben kiürülnek és még csak észre sem veszik magukon, akik meg a közelükben vannak…
Lassan megcsóválom a fejem.
Túl szomorú ez a téma, és ma nem szomorkodni jöttünk. Egyikünk sem.

Jobb a bókokról beszélni, meg az ügyfeleiről, könnyebb, és azt hiszem, azzal nem tépek fel sebeket sem. Mert valahol belül úgy érzem, Zac is épp elég sok heget rejteget, sérüléseket, fájó emlékeket.
Ritkán, de mégis, ugye?
Elmosolyodom, majd halkan nevetni kezdek, ahogy megosztja a szakmai titkot.
Egy intelligens perszóna… beveszi, ha az eszét dicséred? És most tudod, hogy nem a küldőségekre gondoltam, hanem a személyiségére. Ha borzalmas. Bármi miatt. Undok. Vagy ilyesmi, meg még ilyesmibb…
De az utolsó mondatára csak pislogok.
Visszafogod magad? – A hangom elhalkul.
Viccel. Biztosan csak viccel.
Nyelek egyet.
Csak az a gond, hogy mindezt nem csak én hallom. Csak az ég tudja, hány kollégám ül most a rádiós kocsiban, és kik azok…
Zac…

Nem, mégsem tudom azt mondani neki, hogy hallgasson, hogy ne beszéljen. Pedig, pedig utálom, hogy hallgatnak minket. Főleg azért, mert Zac nem tudja. És meg sem mondhatom neki. Fennhangon biztos nem.
A válaszára elmosolyodom.
Azért valahol csak nem vagyok totális csőd, bár elegem van a mikrofonból, és igen, tudom, szükséges, és az én biztonságomat is szolgálja… szóval mindezek ellenére azt hiszem, egy valami mégis összejön ma este, legalább egy dolog. Az, hogy kicsit sikerül megnyugtatnom Zacet, miután felfedezte az apját.
Nekem nyújtja a pohár tonikot, és közben átöleli a derekamat.
Elmosolyodom. Elpirulok.
Köszönöm – súgom válaszul és a tonicba kortyolok, a kesernyés íz kellemesen hűti a torkomat.
A szavaira aprót bólintok.
Talán az italválasztásom miatt. Ártalmatlannak látszik… vagy te máshogy gondolod?
Kicsit közelebb húzódom Zachez, miközben kezd formálódni bennem egy terv. Egy terv, hogy mégis beavathassam valahogy…
Körbenézek, az előbbi úriember még mindig minket néz, a mosolya egészen kedvesnek tűnik… Ugyanakkor egy perce még mögötte állt egy másik férfi, világosabb haj és bőr, de még mindig napbarnított. Zöldes szemek. Fekete szmoking. Most sehol sem látom.
Lassan Zac felé fordulok, felmosolyogok rá, majd a válla felett nézek körbe a teremben.
A fickó nincs sehol.
Nagy ez a tér, Zac… nem keresünk egy csendesebb zugot?
Lehet, hogy a tag csak mosdóba ment, de valami mégsem tetszik nekem. Muszáj, egyszerűen muszáj lesz Zac-kel beszélnem, már amennyit mondhatok…
Kérlek…
Újra Zac szemeibe nézek.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Csüt. Jún. 07, 2018 6:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

- Ugyan. – Legyintek.
- Érdekel a véleményed, szóval csak nyugodtan. – Bíztatom egy kis mosollyal.
- Igen, ez is igaz. Amúgy is elég nehéz olyan barátot találni, akiben az ember feltétlenül megbízhat, főleg ha mondjuk az adott illető nem egy csalódást átélt már a korábbi árulások miatt. De a lényeg, hogy minden ember más, más szükségletekkel és ez így van rendjén. – Zárom le a pszichológusokról szóló témát.
Megint egy nagy mosoly kezd el körvonalazódni az arcomon, mikor Chris egy újabb kérdést vet fel.
- Eddig se játszottam szerepet. Mármint, ma még nem. Szóval ez így működőképes. Különben sem tudtam még teljesen kiigazodni rajtad, így azt sem tudom, milyen szerepet tudnék felvenni azért, hogy az ideálod legyek. Szóval be kell érned az eredeti verzióval. – Remélem, nem fogja megbánni ezt később. Nem is tudom, hogy miért idegeskedek ilyeneken, egyelőre úgy tűnik, hogy jól érzi magát, még ha ő is idegesnek tűnik, amit egyelőre még nem tudok hova tenni. Vajon csak azért ilyen, mert nem szereti ezt a társaságot, mint én, vagy valami egész más dolog áll a háttérben? Egy pillanatig elgondolkozva nézek rá, de aztán máris újra mosolyogni kezdek.
- Pontosan. Habár őt is meg lehet érteni.  Egy olyan céget vezet, amiben nagyon sok buktató van, és minden lehetőséget meg kell ragadnia arra, hogy a vállalkozása jobb és jobb legyen. Ehhez pedig jó munkaerő kell, jelenleg pedig én vagyok az egyik legjobb. – Nem nagyzolásból állítom ezt, hanem azért, mert ez az igazság. Ha nem így lenne, akkor nem lenne tele a naptáram különböző időpontokkal és előre lefoglalásokkal. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog még így tartani. Nem hiszem, hogy életem végéig ez lesz a munkám, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy mi mást tudna nekem még tartogatni a jövő. Ezért inkább nem is gondolok bele.

- Ó, igen. Sajnos ez így van. – Bólintok egyetértően.
- Ha művész lennék, ami sajnos nem vagyok, és most épp a saját műveimet mutogatnák az embereknek, akkor eléggé elkeserítő lenne ez az egész. Hogy a többség nem azt figyeli, hogy milyen remek technikával készült az a festmény, vagy milyen történet van az alkotása mögött, sőt, nem látják benne, hogy a művész a lelkét is képes volt beleadni a képekbe, hanem egyszerűen csak a pénzbeli értékét figyelik. Ami lehet hatalmas, és lehet majd büszkélkedni később a többi embernek, hogy lám, ez is megvan a gyűjteményemben, de az elég hamar elfelejtődik, hogy az eszmei érték lehet csak igazán felbecsülhetetlen. – Ez pedig tényleg szomorú. Talán pont ezért nem akarom, hogy bárki is lássa a próbálkozásaimat a rajz, vagy a festés terén. A másik ok meg, hogy eléggé kis szintűnek érzem magam a nagyokhoz képest, de az már egy másik kérdés.
- Azok bűnhődnek a leginkább. – Fejezem be akaratlanul is a félbehagyott mondatot, de aztán én is úgy döntök, hogy talán jobb lenne hagyni ezt a témát. Végül is, nekem az lenne a dolgom, hogy jó hangulatot teremtsek. Bár elég nehezen megy úgy, ha az apám a közelben van.

- Akad. Vannak sajnos olyanok is, akik azért maradnak egyedül, mert mindenkit elmarnak maguk mellől. – Kicsit szomorkásan elmosolyodom.
- Sajnálom ezeket az embereket. Lehet, hogy önmagukra hozták rá a magányt, de akkor sem ezt érdemelnék. Annyi minden lehet a dolgok hátterében, olyan sok minden kiderülhet, hogy miért lettek olyanok, amilyenek… Egyetlen ember sem érdemli meg azt, hogy magányos legyen és mindenkinek jár a boldogság. – Sóhajtok.
- Csak az lenne az első lépés, hogy ezt ők is észrevegyék, és inkább azon legyenek, hogy ne tartsák maguktól távol, még ha félnek is, hogy a boldogság után biztos csak rossz jöhet. – Sajnos elég sok ilyen ember van, mert csalódott valakiben a múltban, ezért nem meri még egyszer az egészet megkockáztatni és inkább távol tartja magát mindenkitől.
- Senki sem lehet csak rossz. Mindenkinek van jó tulajdonsága. Az én specialitásom az, hogy ezeket meg is tudom találni, akármilyen mélyre is vannak azok a jó dolgok eltemetve. – Mosolygok.
- Igen. – Bólintok teljes természetességgel.
- Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, szóval inkább leredukáltam a bókok számát. De ha még ezek is zavarnak, akkor abbahagyhatom, bár az nem lesz könnyű. – Teszem még hozzá egy nagyobb mosollyal.

Most, hogy sikerült teljesen megnyugodnom apám felől, koncentrálhatok a sokkal kellemesebb dolgokra is. Mint például arra, hogy Chris milyen közel van hozzám és milyen kellemes az illata.
- Nem is tudom, nekem nem tűnik túl… szimpatikusnak az a nézés. – És most nagyon finoman fejeztem ki magam, de azért a mosoly sem tűnik el az arcomról. Aztán Chris újabb kérdésre kicsit megint visszazökkennek a valóságba. Visszanézek a szemeibe, kicsit kutatóan, hogy rájöjjek, vajon miért kéri azt, amit. Az ösztöneim azt súgják, hogy itt valami van a háttérben, valami, ami felett elsiklott a figyelmem, valami, ami talán sokkal több annál, mint amit sejteni vélek.
- Jó, menjünk. – Egyezek bele egy pillanat gondolkodás után, majd ha kissé nehezen is, de elengedem a derekát, és a tekintetemmel próbálok kiszúrni egy irányt, hogy merre induljunk el, ahol talán kettesben lehetünk. Amint látok egy rést, amin keresztül tudunk vágni a tömegen, megfogom a kezét, majd el is indulok vele, ügyesen lavírozva az emberek között, szinte észrevétlenül kerülve a terem egyik végéből a másikba.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szomb. Jún. 09, 2018 7:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Óvatosan elmosolyodom, majd aprót bólintok.
Nem egyszerű, az egyszer biztos. És felnőtt fejjel még nehezebb. A gyerekkori jó barátok, azok másak, főleg, ha a barátság kitart. De van, hogy semmi nem történik, csak épp elsodródnak az emberek egymás mellől, más városba kerülnek, más főiskolára, az egyiknek már férje van és két gyereke, a másiknak meg olyan munkája, ami nem csak az időbeosztását borítja meg, és teszi egy átlag ember számára érthetetlenné, de esetleg nem is beszélhet róla… Kétfelé ágaznak a sorsok, és valójában nem arról van szó, hogy összevesztek, csak már nincs semmi igazán közös bennük a régi emlékeken kívül. Új barátok meg? Olyat találni, aki valóban odafigyel a másikra, megbízható és a világon semmi hátsó szándék nem hajtja, aki érdek nélkül barát, az nagyon nem könnyű. Legalábbis ebben az életkorban. Aztán gondolom, az öregek otthonában már megint könnyebb, ott a sok idős, mind hasonló élethelyzetben, valaki csak akad, akivel meg lehet találni a hangot.
Lágyan elmosolyodom.
Van még addig… nem is tudom, mondjuk úgy ötven-hatvan évünk. Ugye?
Zac szemébe nézek, majd aprót bólintok.
Nekem tökéletesen megfelel az eredeti változat.
Könnyedén mondom ki, talán azért, mert ennek most nincs olyan tétje, mint lenne egy valódi randin. Ugyanakkor teljesen komolyan gondolom. Láthatja az arcomon, hallhatja a hangomon. Azt hiszem, ha ez randi lenne, vagy ha valóban csak szórakozni jöttem volna, és nem én is dolgoznék, túlzottan zavarban lennék ahhoz, hogy ezt ilyen nyíltan és egyenesen megmondjam. Félnék.
A szavaira mégis elnevetem magam.
És még szerény is vagy – jegyzem meg vidáman.
Egyébként nincs kétségem felőle, hogy jó abban, amit csinál. Tényleg. Jóképű, udvarias, jó a beszélőkéje is, és intelligens.
Azzal meg nem akarok foglalkozni, hogy esetleg van, amikor többet is tesz, mint csupán egy nő kísérete.
Nem, nem akarok rá gondolni. Mi nem azért találkoztunk. És így nincs jogom ítélkezni, még csak kellemetlenül sem szabad éreznem magam miatta.
Igen, arra gondolok, hogy Zac kisegít, nem csak engem, de a céget is. Az országot. Ha úgy vesszük.

Halkan sóhajtok.
Én egyszerűen csak azt nézem, hogy tetszik-e. Ami szép, az szép. És azt mondják, az a szép, ami érdek nélkül tetszik. De igaz, az ilyen régi műtárgyaknál már azt is figyelem, melyik mit szimbolizál, vagy hogyan hatnak egymásra a különféle tárgyak, vagy művek. És milyen furcsa, nem? Vannak itt olyan tálak, fazekak, melyek a maguk idejében egyszerű használati tárgyak voltak. Láttad a tablókat, amikor bejöttünk?
Ha nem látta, talán majd akkor is lesz alkalmunk megnézni őket később, élőben. Én nagyon remélem.
Az órámra pillantok, még van jó húsz perc a megnyitóbeszéd kezdetéig.
Körbejár a pillantásom a hatalmas helyiségben, de igazán gyanúsat nem látok.
Szerintem jól rajzolsz. Az a skicc… nekem tényleg tetszik – mondom egyszerűen.
És nem csak az a művészet, amit valamely képzőművészeti egyetemen oktatnak. Technikát lehet tanulni, de látásmódot, stílust, szívet és lelket? Az valami egészen más, szerintem.
Lassan bólintok arra, amit a bűnhődésre mód, arra, kik isszák meg az egész levét, és óvatosan megszorítom az ujjait.

A szemem sarkából pillantok Zac-re, aztán teljesen komolyan szólalok meg.
Tudod, sok mindent hittem volna rólad… úgy elsőre, látatlanban, de ezt nem. Illetve, hogy is mondjam, egészen másmilyennek gondoltam azt a férfit, akit majd küld az ügynökség.
Igen, könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen normális. Teljesen normális, rendes fickó.
Biztos vagyok benne, hogy nem mindennapi a története, és nem azért escort, mert ez volt a szíve titkos vágya… Igen, lapul itt még valami, és a bennem élő örök nyomozó kíváncsi.
Persze első lépésként rögtön ott a kedves édesapja. Az az ember is sok mindenre magyarázat lehet. Van benne valami tenyérbe mászó, legalábbis én így érzem. Az pedig egyértelmű, hogy Zac-nek sem a szíve csücske.
Az viszont, hogy ő ennyire más, megnehezíti, hogy a szemébe hazudjak és kihasználjam, hiszen valamilyen szinten ezt teszem, ezt tesszük, még akkor is, ha ez neki is munka és fizetést kap.
A szavaira döntően csak bólogatok, nem mintha nem figyelnék, csak egyszerűen ezen is kattogok közben.
Aztán elpirulok, mikor azt mondta, hogy leredukálta a bókokat.
Lassan megrázom a fejem.
Ne hidd, hogy nem esnek jól! – suttogom.

Nem szimpatikus…
Elgondolkodtat.
Lehet, hogy én máshogy látom? Számomra nem jelent semmit a fickó és alapból nem érdekel más, mint a munkám miatt. Nem nőileg néztem meg. Ezt viszont Zac nem tudhatja.
Lehet, hogy ő férfiként észrevett valamit, ami miatt féltene engem ettől a figurától? Vagy akár a munkája, a tapasztalatai miatt lát mást is?
Mit gondolsz róla? – kérdezem tőle csendesen.
A kutató pillantására aprót biccentek.
Némajáték, remélem, megérti, hogy igen, valami fontosról lesz szó. Azon kívül is fontosról, hogy a másik figurát még mindig nem látom. De talán… talán majd később Zac is segít, hátha ő szúrja majd ki a tömegben.
Ugyanakkor ahhoz előbb tudnia kell, mi folyik itt.
Átkozom magamban a céget, hogy nem avatták be, meg magamat is, hogy nem kérdeztem rá. Ugyanakkor, ha rákérdezek és kategorikusan megtiltják? Na, mit csináltam volna akkor? Így legalább majd ki tudok találni valami mesét. Például, hogy… hogy véletlen rátapizott a tőrökre és…
Nem mintha az véletlen lenne, ha egy férfi egy nő combját kezdi simogatni, de mondjuk Zac munkájába éppen belefér…
Sóhajtok.
Ezen ráérek aggódni, ha főnökeim valahogy megtudják.
Ugyanakkor valahogy árulásnak érzem, hogy Zac nem tudja, hogy minden szavát hallják mások is. Ahogy azt sem, hogy akár veszélybe is kerülhet mellettem. Bár remélhetőleg ennek az esélye minimális.
De ha mégis bejön, akkor akár komoly is lehet az ügy.

Zac kézen fogva vezet át a tömegen, útközben megiszom a tonikomat és a kiürült poharamat egy arra járó pincér tálcájára teszem.
A hatalmas Üvegpiramisnak ezen az oldalán nyílik a mosdók felé a folyosó. Ismerem, a Veronese eset kapcsán jártam már itt. A folyosón vannak biztonsági kamerák, de odabent a mosdóban nincsenek.
Eddig Zac vezetett engem, most kicsit megszorítom és meghúzom a kezét, némán kérve, hogy jöjjön, kövessen. Remélem, nem ellenkezik. Nagyon remélem.
Van ebben valami bizarr, ha valami felkapott diszkóban lennénk, ahol dübörög a zene és villódznak a fények, akkor azt hihetné, egy gyors menetet akarok tőle a mosdóban.
Bár. Akár most is azt hiheti.
Jesszus!
A női mosdó ajtajához érve egyszerűen úgy fordulok, hogy a biztonsági kamera holtterében legyek. Kérlelőn nézek Zac-re és a szám elé emelem a mutató ujjamat, kérve ne szóljon semmit. Ne kérdezzen.
Aztán egyszerűen behúzom magammal a mosdóba, ha hagyja magát. A folyosóra nyíló ajtó becsukódik. Körbenézek, a csapoknál senki, gyorsan lehajolok, és az elválasztó falak alatt megnézem, nem látok egyik fülkében sem lábakat.
Sehol senki. Ha a kollégák előtt netán le is buknék, ha Zac elszólná magát, a megnyitó vendégei előtt még megmarad az álcám. Legfeljebb azt hiszik majd a nyitóbeszéd előtt kufircoltunk egyet.
Mély levegőt veszek.
A mosdókagylók felett tükörfal fut végig, a pult márvány, ahogy a falak is márványborításúak. Alapvetően egész tisztességes helyiség. Még tiszta is.
Intek Zac-nek, hogy jöjjön közelebb, de egy szót sem szólok, csak lejjebb húzom elől a ruhám dekoltázsát. Próbálok arra figyelni, hogy a melleimet azért még fedje a ruha, de látszódjon az apró kis mikrofon és a ragtapaszok. Az állammal intek lefelé, hogy oda nézzen és próbálok nem azzal foglalkozni, vajon milyen arcot vág.
Az ajkamba harapok, elengedem a ruhám szegélyét, majd két kézzel emelem fel a szoknyámat, jó magasra. Most láthatja a spéci harisnyatartómat, a lapos kerámiapengékkel, meg mellesleg a bugyimat is.
Mélyeket lélegzem, igyekszem nem zihálni, az behallatszana a mikrofonba.
Nem nézek Zac szemébe, még nem. A csuklómról lógó báli retikülömet nyitom meg, kihalászom belőle az igazolványomat. Műanyag tok, belül plasztikkártya, azon fénykép, név, azonosító vonalkód, a sarkában átlósan a trikolór, kék-fehér-piros, és persze a szervezet logója. Közelebb lépek, megmutatom neki. Szót sem szólok.
Sokat ő sem mondhat, talán inthet, vagy bólinthat, valami ilyesmi… nem tudom. Már látta a mikrofont. De sok ideje nem volt, talán szűk egy perce lehetünk a mosdóban…
De ekkor hirtelen nyílik Zac háta mögött az ajtó. A belépő még nem lát ránk, az ajtólap takar minket előle, de sok időnk nincs.
Hirtelen döntök, közelebb lépek, kezem, ujjaim között az igazolvánnyal, kettőnk teste közé szorul, mintha csak Zac mellkasára, hasára, vagy lejjebb nyomnám a tenyeremet. Egészen hozzá simulok, felfelé fordítom az arcomat, másik kezemmel a hajába túrok a tarkójánál.
Már csak rajta múlik, mi lesz ebből…
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Pént. Jún. 15, 2018 7:47 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Kis mosollyal figyelek arra, amit mond.
- Pontosan. Én azt hiszem, a barátságos természetem ellenére eléggé visszahúzódónak számítok, mármint… baráti kapcsolatok terén. Nem arról van szó, hogy nem jövök ki jól az emberekkel, sőt, nagyon sok mindenkivel tartom a kapcsolatot, de igazi barátságokat nem igazán szoktam kialakítani. Nem szívesen szoktam beszélni magamról, vagy az életemről, egy idő után pedig, ha el akarnám mélyíteni a barátságokat, ez elkerülhetetlenné válna. Egy igazán jó barátom volt, van… nem is tudnám megmondani, hogy még mindig van-e, mert évek óta eltűnt, de én továbbra is a barátomként gondolok rá. Ő volt az egyetlen, akinek olyan dolgokat is el tudtam mondani, amit másoknak nem. Mondjuk így belegondolva, ez egy kicsit szánalmas. – Jegyzem meg egy újabb mosollyal.
- Mármint az, hogy még mindig egy régi barátságba kapaszkodom, ami talán már nem is létezik. – De egyszerűen nem tudok másképp tenni. A magányos kis életemben kell egy biztos pont. Az ismerősök csak jönnek és mennek, de sosem maradnak tartósan.
- De igen. Az ötven-hatvan év, az elég soknak hangzik, addig még ki tudja, hogy mi történhet. – Nem szeretek belegondolni, hogy a jövő mit tartogat számomra, de valahogy mindig előjön. Nem, határozottan nem akarok vele foglalkozni. Elég most a jelenre figyelni.
- Ennek örülök. Kicsit kellemetlen lenne, hogy fizetsz, aztán nem érzed jól magad. – Igen, megint emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ez egy munka. Koncentrálnom kell és nem szabad elveszítenem ezt szem elől, még akkor se, ha kifejezetten jól érzem magam mellette. Sokkal jobban, mint ahogy arra számítottam.
- Ó, igen, az vagyok. – Engedek el egy nagyobb mosolyt.
- Vagy inkább csak magabiztos. Tudom, miben vagyok jó, és miben nem, ez pedig igen hasznos tud lenni. – Főleg mikor elbizonytalanodom saját magamban és az életemet illetően. Ilyenkor csak belegondolok, hogy van egy jó munkám, elértem elég sok mindent amit el szerettem volna, szóval nincs okom panaszkodni.

- Persze. Az én gondolkodásom egy kicsit nyakatekert néha, főleg, ha a művészetről van szó. Sokan mondták már, hogy olyat is belelátok a művekbe, amik valószínűleg ott sincsenek. De én ezt szeretem, ha valami elgondolkoztat, tetszik, és amikor ránézek, akkor elkap egy bizonyos hangulat, ami aztán végigköveti az egész napomat. – Mondom ezt egy kicsit elgondolkodva. Nem mintha olyan sok lehetőségem lenne csodálni a művészetet. Persze, amikor csak tehetem, a szabadidőben leginkább múzeumokban töltöm az időmet, de biztos vagyok benne, hogy sose lesz annyi pénzem, hogy olyan festményekre költsem el, amik igazán tetszenek. Ha tehetném, a lakásom már biztos tele lenne, annyira, hogy mozdulni se lehetne tőlük.
- Igen. Ebbe is sokszor érdekes belegondolni. Ha ránézek egy ilyen régi tárgyra, akkor egyből elképzelem milyen lehetett az eredeti környezetében. Vagy hogyan használhatták pontosan. Sosem voltam teljesen oda a történelemért, főleg nem a száraz tényekért, de amikor ezeket a régi tárgyakat nézem, máris sokkal szimpatikusabb az egész. – Pedig emlékszem mennyire megszenvedtem a történelmi érettségivel. Az esszém nagyon jó lett, de amikor a száraz tényekre kellett volna hivatkoznom a képzeletem jobban elragadott, mint kellett volna.
- Köszönöm. – Mosolygok rá hálásan. Nekem a rajzolás hoz feloldozást. Ha feszült vagyok, rajzolok. Ha boldog vagyok, rajzolok. Ha dühös vagyok… és még sorolhatnám egy darabig, mindig találok egy olyan alkalmat, amikor ceruzát tudok ragadni.

- Miért, milyennek gondoltál? – Kérdezem kíváncsian, mikor megjegyzi, hogy nem erre számított.
- Várj, kitalálom. Azt hitted, hogy az lesz az elsődleges célom, hogy lenyűgözzelek és lefeküdj velem. – Tippelek egy nagy mosollyal. Lehet, hogy ezzel most átléptem egy határt azzal, hogy arról a részéről nem beszélünk a munkámnak, de előbb-utóbb úgyis eljutottunk volna idáig. Vagy ha nem, akkor is biztos vagyok benne, hogy azért megfordult a gondolataiban. Mindenkiében megszokott.
- De komolyra véve a szót, tényleg érdekel, hogy mire számítottál. Remélem azért inkább kellemesen csalódtál, mint ellenkezőleg. – Legalábbis ebben reménykedem. Egyelőre azt látom rajta, hogy jól érzi magát, szóval olyan rossz véleménye nem lehet.
- Csak zavarba hozlak? – Kérdezem egy gyengédebb mosollyal visszatérve kicsit a bókokra.
- Maradok akkor a kevesebb bóknál, de akkor nem hagyom abba teljesen. – Döntök végül.

- Komolyan tudni akarod, mit gondolok róla? – Kérdezem csodálkozva, de aztán igyekszem összeszedni a felmerülő gondolataimat az illetőről.
- Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért ennyire unszimpatikus. De pontosan olyannak tűnik, mint a középiskolás tanárom. Megjelenésre tökéletes úriembernek tűnt, egy kedves nagybácsi típusnak, aki nagyon törődik a diákjaival. Ő is mindig unszimpatikus volt nekem. Túl kedves volt mindenkivel. Tenyérbe mászóan kedves. Persze az emberek imádták őt, még díjakat is nyert, hogy a diákok a legjobb tanárnak választották, meg hasonló dolgok. De aztán kiderült, hogy a felszín alatt, egy szadista állat, aki molesztálta a lány diákjait. Én meg voltam olyan ostoba és naiv, hogy azt gondoltam, hogy miután véletlenül rájöttem erre, a felnőttek nekem fognak hinni. Hát tévedtem. Mindenki továbbra is feddhetetlennek tartotta, engem pedig kirúgtak. – Mondom egy kissé keserűen.
- Na, az a fazon, pontosan ilyen. Lehet, hogy éppen nem egy kislány áll előtte, hanem egy felnőtt nő, de ugyanaz a mohó kifejezés van a szemében, mint amit anno láttam. De persze én is tévedhetek. – Vonom meg végül a vállam.

De aztán nincs is időm tovább foglalkozni a rossz érzéseimmel, mert már indulunk is valami csendesebb helyre. Egyre inkább össze vagyok zavarodva. Olyan érzésem van, mintha valamiről tényleg lemaradtam volna, pedig még fogalmam sincs, mi lehet az. Eddig is feltűnt, hogy Chris nem éppen egy átlagos nő a szokásos klienseim közül, de elintéztem azzal, hogy egyszerűen csak jobban érzem magam vele, mint eddig a többiekkel. De az érzés, hogy igazából neki tényleg nem lenne szüksége escortra már rég beleplántálta magát a fejembe és épp ezért érthetetlen, hogy végül miért is lettem a kísérője. Amikor odaérünk a terem végébe, örömmel veszem, hogy átveszi a vezetést, láthatóan ő jobban tudja, hogy merre érdemes elindulni, mint én, ezért ellenkezés nélkül követem őt. Egyre jobban hajt a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből. Ha nem róla lenne szó, hanem egy másik ügyfelemről, egyből azt feltételezném, amit minden egészséges férfi, hogy azért akar valami csendesebb helyet, hogy végképp kettesben maradhassunk és elszórakozzunk egy kicsit… de kétlem, hogy Chrisnek ez lenne az indítéka. Ez alatt a rövid idő alatt, amíg beszélgettem vele, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egész más lehet ennek a furcsa viselkedésnek az oka.
Aztán odaérünk a női mosdóhoz. Csendben bólintok, mikor némán arra kér, ne szóljak semmit, és habár rengeteg kérdés kering a fejemben, akkor sem tiltakozok, mikor behúz a helyiségbe. Érdeklődve figyelem, ahogy körülkémlel, hogy nincs-e senki itt rajtunk kívül, de úgy látszik kettesben vagyunk.
Továbbra is csendben közelebb lépek hozzá, mikor int felém, de arra, ami ez után következik, végképp nem voltam felkészülve. Kíváncsian nézek, a szemeibe hátha onnan ki tudom olvasni a válaszokat, de amikor int, hogy lefelé nézzek… bizonytalanság jelenik meg a szemeimben, de végül lefelé irányítom a pillantásomat. Ha most máskor lennénk, és nem gyanakodnék ennyire, hogy itt valami nagyon más történik, mint amire felkészültem, akkor biztos elgyönyörködnék a látványban, de elég hamar kiszúrom a mikrofont. Mi a…?
Újra a szemeibe nézek, ha lehet még több kérdéssel, de szinte időm sincs reagálni, mikor már a szoknyáját húzza fel. Oké ez egyre bizarrabb. Mit keres nála fegyver?! Nem tagadom, hogy azért végigsiklik a pillantásom a lábain és nem csak azokat a bizonyos tőröket figyelem meg. De továbbra sincs nagyon időm több mindenre reagálni, mert lassan előkerül az a bizonyos igazolvány és így minden egyes furcsa történés végre kezd értelmet nyerni. Lassan megértés csillan a szemeimben és csak egy aprót bólintok, de másra megint csak nem jut idő, mert nyílik az ajtó.
Gyorsan mozdul, és már hozzám simul. Hamar következtetek, hogy nem nagyon kéne kiderülnie, hogy ki is ő, ezért belemegyek a játékba habozás nélkül. Nem mintha nem tetszene a kialakult helyzet, hazudnék, ha így lenne. Habár még mindig ülepednie kell a dolgoknak, amiket az előbb megtudtam, de azért már karolom is át a derekát, hogy még közelebb húzzam magamhoz, ha ez lehetséges, és mielőtt meggondolhatnám magam, hogy mit is csinálok, teljesen megfeledkezve arról, hogy most éppen nézőközönségünk van és mi is történt az előbb, lehajolok hozzá és megcsókolom. Végül is… utólag belegondolva, ez beleillik a játékba… nem? Számít az, hogy ezt igazából nem is azért csináltam, hogy ne bukjon le? Később majd foghatom arra, hogy össze voltam zavarodva. Legalábbis azt hiszem.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Kedd Jún. 19, 2018 12:35 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Lassan ingatom a fejemet.
Nem okvetlenül. A barátság olyasmi, ahol jó minőségre törekedni. A barátság is.
Rámosolygok, tényleg őszintén, és úgy veszem észre, most ő sem színlel. Ha belegondolok, amit mond, az eleve nem az a szöveg, amit egy hivatásos profitól várna bárki is egy ilyen eseményen. Annál sokkal valódibbnak, őszintébbnek érzem, és ez jó érzés, komolyan az. És mégis… pont emiatt akarom neki elmondani, illetve megmutatni…
Úgy érzem, Zac őszinte velem, és rosszul érzem magam attól, hogy én bizonyos szinten átverem őt.
Megvonom a vállam.
Vagy talán létezik. Az, hogy nem találkoztok naponta, vagy havonta nem okvetlen jelenti azt, hogy elfelejtett. Ilyen szempontból a barátság más, mint a szerelem. A barátság kitarthat úgy is, ha ötven évig nem beszéltek, aztán valami miatt mégis, és akkor megkérdezed tőle, mondjuk, hogy szerinte elmondd-e az unokáidnak, hogy egykor… hogy is mondják, na… hát selyemfiú voltál… és ő lesz az, aki nem nevet ki, és nem is ítélkezik, hanem értelmes tanácsot ad. Már persze csak akkor, ha az unokáid nagyanyja esetleg nincs már melletted. Mert ha még együtt vagytok, akkor lehet, hogy a srácok válasza az lesz: de nagyapa, már tudjuk, nagyi mesélte…
Halkan nevetek és finoman oldalba bököm. Nem, nem gúnyolódom, egyszerűen csak látom magam előtt a jelenetet. Bár csak a jó ég tudja miért.  Furcsa érzés, mintha egy függönyt húznának el egy szívdobbanásnyi időre, és látnám Zacet, úgy, amilyen majd lesz.
A szemébe nézek.
Az ötven év ezt is tartogathatja. Miért is ne?
Aztán lassan ingatom a fejem.
Ha tudná! Nem, nem fizetek. Sőt én is fizetést kapok a mai estéért.
Ugyanakkor tényleg jól érzem magam. Munka, és figyelnem kell, nem merülhetek el teljesen a megnyitó élvezetében, de a kísértés elég nagy.
Arra, hogy csak magabiztos, halkan nevetek. Az tuti, hogy az, de ez nála munkaköri követelmény is.

Tényleg szereted a művészetet. Jó tudni, hogy valóban… nos, hogy ha már berángattak a szabadnapodon, legalább olyan munkát kaptál, amiben van, amit tényleg élvezel. Jó tudni. Kisebb a bűntudatom.
Komolyan bólintok.
Nálam akkor is működik, ha olyan helyen járok. Múzeumokban is bekattant már, de régi kastélyoknál is… Sokszor elnéztem If várát…
Picit elpirulok.
Mikor lelőttek is, azt hittem abban a pillanatban, hogy a vár lesz az utolsó, amit életemben látok.
Zac hálás mosolya láttán a legszívesebben megölelném. Nem azért mondtam, hogy udvariaskodjak, komolyan tetszik a skicc, amit rólam rajzolt, és most hirtelen azt kívánom, bárcsak tényleg abban a kávézóban találkoztunk volna először.

Már válaszolnék, de ő kéri várjak, aztán meg, nos, majdnem a padlóig esik az állam.
Hát… én eddig azt hittem, hogy az úgy van a te szakmádban, hogy ha bejössz nekem, akkor ajánlok valami prémiumot, és ha nem vagyok nagyon taszító számodra és megfelelően nagylelkű az ajánlat, akkor kaphatok szexet is.
Sikerül elmondanom, bár elképzelhető, hogy az arcom valami mélyebb rózsaszínes árnyalatot ölt.
Nem gondoltam, hogy le szeretnél nyűgözni, hogy lefeküdhess velem… – teszem hozzá halkabban, majd közelebb hajolok kicsit, úgy kérdem suttogva: – Az nem a rendes hagyományos randikon szokás?
De aztán lassan bólintok.
Sokkal természetesebb vagy, mint azt vártam. Színjátékra számítottam, egy pasira, aki lényegében akkor is hazudik, ha éppen kérdez és mindezt magas szinten teszi.
A döntésére aprót bólintok, és elmosolyodom. Örülök, hogy így határozott.
Túlzásba esni nem kell, de milyen nő az, aki nem örül pár bóknak? Még akkor is, ha valószínűleg egy tucat kollégája hallja…
Aztán arra gondolok, hogy nem gáz, hallják csak, nem vagyok férjnél, és nem vagyok lekötve, és nem randizgatok egyikükkel sem. Nincs miért kínosan érezni magam.

Egészen komolyan – felelem, miközben már a mellékhelyiségek felé tartunk.
Aztán figyelmesen hallgatom és kénytelen vagyok igazat adni neki. Megfontoltan bólintok.
Azt hiszem, erre a meglátására jó lesz odafigyelni.

Érzem, sőt látom is Zacen, hogy kicsit összezavartam. Hiszen nem udvariasan kimentve magamat kértem tőle pár percet, hogy elszaladjak a mellékhelyiségek felé, hanem magammal húzom őt is.
Én legalábbis erre gondolok, hogy ez az oka annak, hogy kissé eltűnődve pillant rám.
Ha most nem lennék bedrótozva, összeszedném a bátorságomat és megkérdezném tőle… De így más a helyzet.
Sajnos.
Ugyanakkor pont ezért, döntöttem, elszántam magam, és remélem, Zac nem fog akaratlanul is elárulni. Ehhez elég lenne akár csak egy csodálkozó hang, egy fél mondat is. Mégis… valahogy bízom benne.
Úgy érzem, Zac is bízik bennem, mert nem kérdez, nem tiltakozik, szó nélkül jön velem.
A mosdó előtt bólint.
Megkönnyebbülök.
Okos fickó.
Odabent közelebb lép, mikor intek neki. Fogalmam sincs mire gondol, illetve mégis, van… azt hiszem, azt hiszi, hogy most jön majd az a rész, hogy szóba hozom a prémiumot. De talán mégsem. Nem. A szeme, ahogy néz… Kíváncsi.
Valahol mélyen örülök. Mert ezek szerint mégsem arra gondolt, hogy én is…
A szemembe néz, aztán, ahogy integetek neki, lejjebb is. Az arcán látom, mikor szúrja ki a mikrofont.
Újra a szemembe néz, látom, hogy teli van kérdésekkel, de mégsem szól.
Meg tudnám ölelni érte! Nem árul el!
Megmutatom neki a kerámiapengéket is. És igen, azért nőből vagyok, észreveszem, hogy megnézi a lábamat is. De nincs sok időnk és nem merenghetek azon, hogy olyan volt, mintha a pillantásával simogatta volna a bőrömet – még akkor is, ha csak én képzelem be magamnak –, előkotrom az igazolványomat és elé tartom. Látom, hogy leesik neki. Bólint.
Némán könyörgök neki a szemeibe nézve, hogy ne haragudjon rám, ne lépjen le…
És akkor nyílik az ajtó.
Nem is tudom, mire számítok hirtelen, talán arra, hogy eljátsszuk, hogy megzavartak minket és szétrebbenünk.
Vagy egy amolyan színpadi csókra. Szájak az állon, ajkak az orr alatt. Látványos, de nem csók, csak álca.
Amit kapok, az minden, csak nem színpadi csók.
Érdekes módon, vagy éppen természetesen, ezt képtelen vagyok most átgondolni, Zac nem habozik.
A karja a derekam köré kulcsolódik, közelebb húz, a fejét lehajtva csókol meg.
Az agyamból mintha kitörölnének mindent, nem tudom, hogy a Louvre mosdójában vagyunk, azt sem, hogy bejött valaki, azt sem, hogy épp dolgozom, elvben… csak azt tudom, hogy Zac ajka a számra simul, és a csókja olyan valódi, amilyen még Pierre St.Yvesé sem volt tizenhat éves koromban az Arles-i aréna boltívei alatt.
A szívem meglódul, a mellkasomban forróság ömlik el, ami szétterjed bennem, a szám önkéntelenül, ösztönösen nyitom meg előtte, lágyan csókolom vissza.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Vas. Jún. 24, 2018 8:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Csak lassan bólintok a szavaira.
- Igen, ez igaz. Az ember azért csak megválogatja, hogy kit fogad teljes mértékben a bizalmába. Ez nem könnyű dolog. – Ismerem el. Talán továbbra is ezért nincsenek barátaim, mert nehezen bízok meg másokban, annak ellenére, hogy elég jó emberismerő vagyok, és általában képes vagyok mindenkiben meglátni a jót, még akkor is, ha azt a lelkük legmélyébe száműzik, szintén védelemből.
- Remélem, egyszer majd újra találkozom vele, de nem sok esélyt látok rá. Sajnos elég sok szörnyű dolog történt vele, nehéz lenne neki visszajönnie ide, ahol annyi sok emlék azokra a rossz eseményekre emlékeztetik, én pedig ezt megértem. De azért hiányzik. – Mondom egy apró mosollyal.
- Miért, gondolod, hogy egyszer lesz majd egy csomó unokám, akiknek tudok mesélni az érdekes foglalkozásomról, amit egykor űztem? – Kérdezem nagy mosollyal. Én jelenleg ezt nem tudom elképzelni. Azt is nehezen, hogy egyszer esetleg lesz majd egy normális párkapcsolatom. Nem hogy még feleség, meg gyerekek, sőt, unokák… Nem, ebbe még sosem gondoltam bele.
- Aztán az is lehet, hogy ötven év múlva egyedül ücsörgök a házamban és az elvesztetett időn és emlékeken fogok merengeni. – Bár ez nem annyira szép jövő, mint amiről az előbb beszéltünk, de ez is könnyen előfordulhat. Sőt, ezt esélyesebbnek látom, mint az előző opciót. De ne legyen igazam.

- Ó, ne legyen bűntudatod. – Mosolygok rá őszintén.
- Kifejezetten jól érzem magam ma este és nem csak a helyszín vagy a kiállított művek miatt. – Most én nézek bele a szemeibe.
- Kifejezetten élvezem a társaságod, akkor is jól érezném magam, ha épp nem egy ilyen megnyitón lennénk, hanem egészen máshol. – Vallom be, habár nem vagyok benne biztos, hogy ezt olyan jó ötlet volt-e kimondani. De, ha így van, akkor így van. Nincs mit tenni ez ellen, hazudni pedig nem fogok neki. A hazugságokat már az este legelején elengedtem messzire.
- Szereted a régi kastélyokat? – Mosolyodok el szélesen.
- Micsoda véletlen, én is oda vagyok értük. Főleg azokat szeretem, amik nem igazi turista látványosságok, hanem amik el vannak zárva a nagy közönség elől. Szeretem magam felfedezni a rég elfeledett romokat. Nem, mintha olyan sok lehetőségem lenne az utazásra, de egyik nagy álmom az, hogy egyszer csak fogom magam és a hűséges kocsimat, aztán felkerekedek és kastélytúrára megyek. – Mondom mosolyogva.
- Már jó pár vár és kastély fent van a listámon, van belőlük bőven, egy egész nyár kellene ahhoz, hogy egy tizedét is megnézhessem. – Egyszer meg fogom valósítani, biztos vagyok benne.

- Néhány esetben valóban így működik, de nem ez a jellemző. – Vallom be, mikor szóba kerülnek azok a bizonyos prémiumok.
- A legtöbb esetben a szex egyáltalán nem tartozik hozzá a szolgáltatásokhoz. Az egész rajtam múlik. Ha kölcsönös a szimpátia, akkor megtörténik. Nem kell prémium. Nem fogadnék el pénzt azért, amit én is élvezek. – Avatom be még inkább a munkám rejtelmeibe.
- A kollégáim többsége mondjuk nem így gondolkozik, ők szívesen elfogadják azt a prémiumot. – Vonom meg a vállam egy kis mosollyal.
- Amikor valaki kifejezetten csak szexet szeretne, arra ott vannak mások, akik pontosan ezt a szolgáltatást nyújtják. De ezt általában mindenki félreérti, amikor legelőször fordul a mi szolgáltatásainkhoz.  - Muszáj, újra mosolyognom, mikor látom azt, ahogy elpirul.
- Ha rendes, hagyományos randin lennénk, akkor nem ez lenne az elsődleges célom. – Mosolygok rá szélesen.
- Lehet, hogy nem látszik, de hagyományos típus vagyok. Ha igazán le akarnálak nyűgözni, egy igazi randin, akkor az egész szex dologgal is várnék. Az első randin fel sem merülne bennem ez a lehetőség. – Kicsit elgondolkozva nézek, rá aztán újabb nagy mosoly jelenik meg az arcomon.
- Na, jó, ez hazugság volt. Valószínűleg gondolnék rá. De nem tennék lépéseket, mert inkább az lenne a célom, hogy jobban megismerjelek.  Ha csak ügyfélként gondolnék rád, és látnám, hogy te is benne vagy, akkor nem lennék ellenére. – Teszem hozzá, de fel sem tűnik, hogy kicsit elszóltam magam. Mert valóban nem teljesen csak egy ügyfélként tekintek rá, pedig tudom, hogy úgy kellene.
A szavaira csak bólintok.
- Ez általában így is van. Egy átlagos munka során. Az egyetlen előnyöm a többiekkel szemben, hogy a legtöbb dologban mind benne van az igazság egy része, így annyira nem nehéz az ügyfeleimet becsapni. Meg hát végül is ezért fizetnek. Hogy különlegesnek érezzék magukat, hogy ne kelljen arra gondolniuk, hogy talán, amit mondok nekik az nem igaz. – Mindkettőnknek általában így a legegyszerűbb, hogy elhiszik akár azt is, ami egyértelműen hazugság.

Amint már a mosdóban vagyunk, jön az a része az estének, amikor teljesen összezavarodom. Eddig abban a tudatban voltam, hogy habár nem egy átlagos munkáról van szó, mert túlságosan élvezem Chris társaságát, de azért a következő eseményekre senki sem készíthetett fel. Annyi kérdést szeretnék feltenni neki, amikre talán kapnék választ, talán nem, de tudom, hogy nem tehetem. Vissza kell nyelnem a feltörni kívánó kérdéseket. Eszemben sincs bajba sodorni őt, még akkor sem, ha nem igazán vagyok tisztában a jelenleg fennálló szituációval. Próbálom rendezni magamban a gondolataimat, de egyre nehezebben megy, főleg akkor, mikor hirtelen közelebb lép hozzám és megcsap a kellemes illat, ami körüllengi, arról nem is beszélve, hogy az előbb olyan látványokban volt részem, ami cseppet sem hagyott hidegen.
Talán épp ezért csókolom meg gondolkozás nélkül. Amikor pedig ez viszonzásra lel, már végképp nem tudok gondolkozni józanul. Megfeledkezem arról, hogy az előbb mennyire össze voltam zavarodva, ahogy arról is, hogy igazából tényleg fogalmam sincs, hogy ki ő, miért keres itt álruhában, és mi ez az egész. Jelenleg ő csak egy gyönyörű nő, akivel ebben a kis időben nagyon jól éreztem magam, és akinek az ajkai épp az én ajkaimmal találkozik, olyan módon, mintha mindig is ez lett volna a helyes.
Önkéntelenül is simítom az egyik kezemet az arcára és fogalmam sincs, mennyi ideig élvezem a csókot, de az biztos, hogy sokáig, mert amikor végül nagy nehezen ráveszem magam, hogy elhúzódjak, úgy tűnik, már megint kettesben vagyunk. Bárki is nyitotta ki az ajtót, úgy tűnik hamar rájött, hogy nem egyhamar fogunk eltávolodni egymástól, és inkább kiment, hogy egy megfelelőbb alkalmat találjon arra, hogy újra meglátogassa a mosdót. Őszintén, én észre se vettem, hogy mikor ment ki, vagy, hogy mondott-e bármit is. Ahhoz is kell egy kis idő, hogy elengedjem a derekát, és kicsit távolabb lépjek tőle, de azt hiszem, akármennyire is próbálom elrejteni, a szemeim csillogásából sejtheti, hogy ez nagyon nem játék volt.
- Kíváncsi vagyok, hogy mikor tudlak majd rávenni, hogy táncolj velem. – Szólalok meg végül természetes hangon, mintha ez a közjáték meg se történt volna kettőnk között, de közben a pillantásom mégis folyton visszatér az ajkaihoz, vagy a szemeihez. Legszívesebben máris visszahúznám magamhoz, de azt hiszem, akkor itt ragadnánk a mosdóban, az pedig nem lenne szerencsés. Kell még pár pillanat, hogy összeszedjem magam annyira, hogy levegyem a szememet róla és kinyissam neki a mosdó ajtaját, hogy előre engedjem. Ideje lassan visszatérni a többiekhez. Dolgozik. Nem fogom akadályozni a munkájában, akármennyire is vonz a gondolat.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Hétf. Jún. 25, 2018 11:33 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

- Valóban nem az, de azért nem is lehetetlen.
Óvatosan elmosolyodom. Picinyke biztatás, apró kis nyitás ez Zac felé. Kedvelem, eddig legalábbis és tetszik, amiket mond. Nem mellesleg azért, mert azt hiszem, ez nem a szabványszövege, amit ilyen helyzetekben elő szokott venni.
Bólintok, mert ez nem igazán könnyű téma, főleg, ha a barátjának ilyen jó oka volt elmenni a városból. Zac azt mondja, rossz dolgok történtek vele, de valamiért úgy érzem, az ő élete sem csupa napfény és kacagás volt, látva, ahogy az apjával egymásra néztek, az egyik ok máris ordítóan nyilvánvaló.
Ráadásul egy olyan ok, amiről ő alapjában véve nem tehet.
A nagy mosolyra az enyém is szélesebbé válik.
- Nem tudom, egyszerűen csak beugrott. Néha van ilyen velem. Egy pillanat, egy kép, egy jelenet, mintha felemelnének egy fátylat és valamit látok. Talán a lehetőséget.
Megvonom a vállam és Zac szemébe nézek.
- Az is, persze. De azért inkább nem az legyen! Bár sose tudni, de valahogy nem olyannak gondollak, aki nem veszi észre az életet.

- Akkor jó - felelem, de az utolsó mondatára elpirulok. Komolyan.
Butaság, nem? Pontosan tudom, hogy ez nem randi. Még annyira sem, hogy... igen, hogy olyan kitekert módon higgyem annak, hogy én fizettem valakinek érte, hogy kísérjen el, mert egyedül kínos lett volna jönnöm. Most nem ez a helyzet. Igazság szerint én eljöttem volna egyedül is, de a főnökség úgy gondolta, az feltűnőbb lenne.
Feltűnősködni pedig nem cél.
Zac következő mondata azonban már tényleg a lelkem cirógatja. Hiába vagyok ügynök, attól még nő is vagyok. És ha azt nem is tudja - még-, hogy én is dolgozom, de azt igen, hogy ő azt teszi. Elvben.
Aprót bólintok csak, mert erre nem jut eszembe jó válasz, mert az egész máshol sokféle módon értelmezhető. Én mégis arra gondolok, hogy arra gondol, hogy ha nem munka lenne.
- Naná! - vágom rá, nem foglalkozva azzal, hogy előkelő eseményeken használunk-e ilyen szavakat. - Gondolj csak bele, melyik lány ne szeretné őket? Na jó, biztosan vannak olyanok is... De tudod, aki hat évesen még komolyan gondolta, hogy királykisasszony szeretne lenni, bár nem az a rózsaszín Barbie-féle, az szerintem igenis szereti a kastélyokat, meg a várakat és az erődöket, még a romosakat is!
Halkan nevetek.
- Van listád a legjobb helyekről? - meglepve kérdem és némi ámulattal.
Kastélytúra! Egek! Ha én egyszer olyasmire mehetnék! Komolyan még akár a kocsiban is elaludnék cserébe...
Igaz, pár helyet már én is kinéztem magamnak, de még nagyon az elején tartok mindenféle tervezgetésnek, mondjuk úgy, az álmodozás szakaszában.

A következő téma, nem is tudom, akár veszélyesebb is lehetne, de valahogy mégsem az, pikáns persze. De egyben érdekes is. És megint olyasmibe láthatok majd bele, azt hiszem, amibe egyébként talán nem.
- Szóval nem jellemző - dünnyögöm közömbösnek szánt hangon.
pedig valahogy mégsem vagyok az, bár igazság szerint nem kellene, hogy érdekeljen, hogy nála hogyan is megy ez és mégis. Ez... hm... nem, mégsem kínos, de talán azért nem, mert Zac annyira normálisan áll hozzá.
- Értem. Tehát nálad nem a szolgáltatás része.
Komolyan bólintok. Nála nem, másnál igen. Ezt így el is tudom képzelni. Az meg, hogy egy munka utána épp mit tesz a szabadidejében és kivel, végül is teheti... Hiszen független.
- A mások, az más cég? Vagy a te cégedtől más férfi? - kérdezek rá.
Ez valahogy nem mindegy. Tudni akarom, hogy a kedves kollégák erre figyeltek-e a választásnál. Mert azt már tudom, hogy a hívás, a kérés a céghez futott be, ahonnan Zac-et küldték. De szeretném tudni, hogy eleve egy jobb hírű csapatot választottak-e, vagy csak jól körülírták, mi lenne a feladat, vagy simán piszok mázlista vagyok?
- Szóval felmerülne, de nem azt tolnád előtérbe. - Elmosolyodom. - Azért ezt jó tudni.
Játékosan megbököm az oldalát, aztán kicsit közelebb húzódom hozzá. Főleg mert amit mond, azok után benne inkább bízom, mint abban a fickóban, aki úgy megbámult.
De Zac következő mondata... ha csak ügyfélként gondolna rám...
Nyelek egyet, a szemem sarkából pillantok fel rá, de nem, nem vet rám kétértelmű pillantást, nem lesi, mit szólok. Egyszerűen csak, nagyon úgy néz ki, hogy csak elszólta magát.
Hűha!
És ez az, azt hiszem ez az, amit vele kapcsolatban éreztem, már akkor, mikor beült mellé a limuzinba, de meg nem tudom mondani az okát, és ettől érzem magam kínban. Nem Zac miatt. Dehogy! Hanem mert megvezetem. Ha simán csak ügyfélként kezelne, ha előadná magát, akkor engem sem zavarna, hogy színészkednem kell.
- De ez most nem átlagos munka? - kérdem, vagy állítom, magam sem tudom.
Csak az biztos, hogy nekem nem átlagos.

Látom a szemén, hogy kérdezne, annak ellenére is, vagy talán éppen azért, mert a pillantása el-elvándorolt a parányi mikrofonról, ahogy a késekről is. Nem vagyok sem ostoba, sem vak, én is észrevettem, és valahol, legalább magamnak ne hazudjak, tetszik is. Legszívesebben kihúznám magam és úgy mosolyognék rá.
Ha nem lenne ilyen fura a helyzet. Mert az. mert most is minden szavunkat hallják.
Legszívesebben letépném az egész cuccot magamról, mármint a mikrofont, nem a ruhát.
Nem tudom, azt hiszem Zac is örülne, ha az most nem lenne rajtam, úgy érzem, magyarázatot akarna, és joggal.
Nem mintha erre lenne időnk. A lebukás csak másodperceken múlik.
Az, hogy hálás vagyok neki, amiért belement a játékba, egy dolog, az, hogy hirtelen nem volt jobb ötletem, mint egy ölelés, az a másik.
Az, hogy a csókját nagyon is valódinak érzem, az viszont már egészen más lapra tartozik.
Színjátéknak indult, talán az ő részéről is, de ez most nem játék. Nem gondolkodom, nem fontolgatok. Érzem a kezét, ahogy az arcomra simít, az állkapcsom tartja, a haját az ujjaim között, az ajkait az enyémen, az ízét, az illatát.
Végigrohan rajtam a forróság.
Nem tudom mennyi idő, míg elhúzódunk egymástól. A szívem úgy döngeti a mellkasomat, hogy attól félek, kívülről is látszik, és ellen kell állnom a késztetésnek, hogy megigazgassam a melleimen a ruhámat. Pedig nem csúszott le, azt hiszem.
Magunk vagyunk, újra kettesben. Akárki is nyitott be, már eltűnt.
Nem buktunk le, illetve nem ÚGY.
Zac még a derekamat öleli, végül elenged, és én is hátra lépek egy negyed lépésnyit. Őt nézem, a szemeit, a száját.
Mintha percek telnének el... Ő találja meg hamarabb a hangját.
Nyelek egyet.
- Azt hiszem... igen, a megnyitó beszéd után lesz valami kis tárlatvezetés, és utána, elvben utána lesz zene és tánc is - sikerül egész mondatban beszélnem, ami jó.
Mert a gondolataim elkalandoznak. Táncolni vele... újra érezni, ahogy a derekamat öleli, vagy...
Muszáj koncentrálnom! Mármint a munkára. De nagyon nem könnyű, mikor így néz rám.
Aztán előreenged, visszatérünk az Üvegpiramis tágas aulájába, és még éppen időben, mert bejelentik, hogy a megnyitó és üdvözlő beszédek mindjárt kezdődnek, majd a megfelelő irányba kezdenek terelni minket.
Zac-re pillantok, kíváncsi vagyok mit választ, hivatalosan a karját nyújtja, vagy inkább a kezét, hogy fogjam meg?
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Hétf. Júl. 02, 2018 7:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

- Tudom, hogy nem lehetetlen. Ez pedig azért határozottan jó dolog. De néha azért hiányolom azokat az időket, mikor még gyerek voltam és sokkal, nagyobb bizalommal tudtam fordulni az emberek felé. – Habár ez sem igazán állja meg a helyét. Kisgyerekként is elég magamnak való gyerek voltam, habár akkor is voltak barátaim, de a többségük semmit sem tudott arról, hogy az időm nagy részét egyedül töltöm abban a kis lakásban, ahol felnőttem. De azért akkor még sokkal jobban bíztam az emberekben, még ha a titkaimat így sem osztottam meg velük. Nem akartam intézetbe kerülni, akkor inkább választottam azt a lehetőséget, hogy egyedül, de viszonylag szabadon élhetem a mindennapjaimat.
- Ez nagyon jó tulajdonság. Én a jelenben élek az idő nagy részében. Nem szeretek a jövőre gondolni. – Vallok be egy újabb apróságot.
- Gondolod, hogy észreveszem? Néha úgy érzem, hogy az élet csak rohan mellettem, nekem pedig nincs lehetőségem megragadni azokat a dolgokat, amiket igazán szeretnék. Mintha csak egy kis vizet tartanék a markomban, amit hiába próbálok megtartani, az idő ellenem dolgozik és a víz cseppenként, de kicsusszan, minden kis résen, amit csak megtalál. – Ez sajnos így is van. Vannak dolgok, amik felett nincsen irányításom, akármennyire is szeretném, hogy legyen. Jelenleg elég vagyok a munkámmal, mert ennél sokkal rosszabb helyzetben voltam. De vajon ez hosszútávon is így fog maradni?

Még mindig ugyanolyan elragadó, amikor zavarba jön, és konkrétan vissza kell fognom magam, hogy ne halmozzam el megint bókokkal. De sikerül megállni, ha nehezen is, ezért csak mosolyogva iszom magamba a látványát, élvezve azt, hogy elpirult. Kifejezetten jól áll neki.
- Ó, hidd el, nagyon sok nőt lehetetlen lenne rávenni, hogy eljöjjön velem a túrára, ha csak a kastélyokról lenne szó. – Mondom egy nagy mosollyal.
- Ha a társaságomról, akkor igen… de az más. Ritkán találkozok olyannal, aki ugyanannyira odavan az ilyen dolgokért, mint én. – Ez sajnos így van. Pedig sokkal jobb lenne, ha társaságban mennék el arra a bizonyos túrára és nem egyedül.
- Persze, hogy van. – Bólogatok.
- Sőt, több is. Az egyik lista csak a franciaországiaknak van, de van egy olyan lista is, ami egész Európában sorolja fel a szerintem legjobb kastélyokat. – Egyszer pedig tényleg mindegyiket meg szeretném nézni.
- Ha gondolod… – Kezdenék bele, de aztán hirtelen elhallgatok. Annyira természetesen akartam feltenni a kérdést, hogy emlékeztetnem kell magam, hogy ez még mindig munka és nem randi. Végül kis habozás után mégis folytatom a megkezdett mondatot.
- Ha gondolod, velem tarthatnál. Akkor talán a tervezés fázisból gyorsabban átlépne a cselekvés szakaszba az egész. – A francba a munkával, azt hiszem túlságosan megkedveltem, hogy ezzel foglalkozzak.

- Nem, nem az. – Szögezem le még egyszer, habár nem igazán értem magamat, hogy miért olyan fontos nekem, hogy ezt tisztázzam előtte.
- Pontosan. Nem fogok hazudni, majdnem a fele százalékban lefekszek az ügyfeleimmel. De csak mert én is akarom. – Vallom be. Ha már őszinte vagyok, akkor leszek nagyon őszinte.
- Az én cégemtől mások. De vannak kifejezetten olyan cégek is, igen, akik inkább erre fektetik a hangsúlyt.  A szóbeszédeknek mindig van igazságalapja. Ez így van itt is. Akik rendszeresen használják a szolgáltatásainkat, azok pontosan tudják, hogy kihez kell fordulniuk, ahhoz, amit akarnak. – Magyarázom.
- Én szerencsés vagyok. A főnököm az utcán szólított le, hogy érdekelne-e a munka. Nekem pedig kifejezetten kellett ez a munka. Nem igazán tudtam volna válogatni, de nem is bántam meg, hogy elvállaltam. Most nem lennék itt ahol most, ha akkor nem találkozom szembe a lehetőséggel, és igazából tényleg szeretem csinálni, minden buktatója ellenére. – Mosolygok kicsit nosztalgikusan. Így belegondolva… tényleg ez volt az a bizonyos nagy fordulópont az életemben, ami jobbá fordította. Ha ez nem lett volna, lehet, hogy még mindig az utcán tengetném a napjaimat, drogot árulva, ami lássuk be nem volt az életcélom.
- Persze, hogy felmerülne, elég csak rád nézni. Egyetlen egészséges férfi se tud úgy rád nézni, hogy nem fordul meg egy-két dolog a fejében, ezt pedig vedd bóknak. – Mosolygok rá újra. Közben pedig egyáltalán nem bánom, hogy közelebb húzódik hozzám, sőt…
- Nem. Ez határozottan nem egy átlagos munka, talán pont azért is nem tudok rá úgy tekinteni. – Nézek a szemeibe egy pillanatra, de aztán elpillantok máshova. Még a végén én is zavarba jövök.

A mosdóban történt incidens, azt hiszem örökre be fog égni az emlékeim közé, több okból is. Egyrészt az, hogy kiderült, hogy igazából ő is dolgozik, azzal eléggé a toplistára került az eddigi legfurcsább munkáimban, de az a helyzet, hogy nem csak e miatt annyira emlékezetes ez az este. A csók után pedig pláne egyre nehezebb visszatérni a szokásos, mintha mi sem történt volna viselkedésemhez. Még azután is, hogy már egy ideje elengedtem érzem az ajkait a sajátjaimon, és nagyon nem szívesen hagyom el a mosdót, hogy visszatérjünk a tömegbe.
- Jól hangzik. Már várom a tárlatvezetést is. – Bár az most eléggé a háttérbe szorult, a táncot jobban várom, mert akkor megint közel lehet hozzám. De vissza a valóságba, Balzac! Ideje kicsit kiverni a fejemből az előbb történteket, habár ez elég lehetetlennek tűnik. Végül mégis kinyitom az ajtót, hogy visszatérjünk a megnyitóra és egy kicsit a valóság talajára is. Amikor viszont elkezdenek terelni minket, mégis habozás nélkül fogom meg a kezét, sőt az ujjaimmal még gyengéden végig is simítok a tenyerén, mielőtt rendesen megfognám. Tőlem szokatlanul talán kissé félszegen mosolygok rá, mielőtt elindulnék a megfelelő irányba, immár kézen fogva őt. Ezzel nem sokat segítek magamnak azzal, hogy józanul gondolkozzak, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni a lehetőségnek. Csak abban bízom, hogy nem fogja elhúzni a kezét.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szer. Júl. 04, 2018 10:30 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Elmosolyodom, mert van abban valami nagyon is emberi, és valami kedves, amit mond, és valahol bölcs is, azt hiszem.
- Kislányként... nem is tudom, először nem volt egyszerű, illetve nem tudom, vannak képek, bevillanások, egy tengerpart, egy nő és egy férfi, akit sárkányomnak nevezek. Nem tudom miért... talán tetoválása volt? Nem tudom, nem emlékszem, azt sem tudom, hol voltunk, melyik tengerparton. Oda visszamennék. De nem tekerhetjük vissza az idő kerekét. És persze Martine is szeret engem. Martine a nevelőanyám - mondom rögtön a félreértések elkerülése végett.
És persze ebben valahol már benne van az is, hogy a férfi és a nő, kik csak halványuló emlékek, hogy ők már nincsenek, ott van az az év az intézetben, a némaság, és persze Martine...
Zac szavaira felpillantok.
Nem tudom, hogy tulajdonság-e. Nem tudom mi ez, legtöbbször nem is foglalkozom vele. De eddig összesen kétszer megesett már, hogy olyan volt, mintha fordítva is működne, mintha egy pillanatra a múltba nézhettem volna. Döbbenetes volt, mindkétszer az…
Megrázom a fejem.
Na, ez az, amiért bárki bolondnak nézne.
Sőt, lehet, hogy épp most röhögik magukat halálra a kollégáim a lehallgató-kocsiban, gondolom. Vagy talán mégsem, talán azt hiszik, hogy színészkedem.
Újra ránézek, most komolyan.
Igen, úgy gondolom. Nem arról van szó, hogy ne látnál, talán csak nem cselekedtél… eddig. Vagy eddig nem olyasmit láttál, ami számodra jelentőséggel bírt volna, de ez bármikor változhat.

Zac engem néz, és mosolyog. Sejtem, hogy azért csak mosolyog, hogy ne hozzon még nagyobb zavarba. És ennek örülök, legszívesebben hozzábújnék most, nem tudom miért, de valahogy ott van bennem, de nem tehetem. Most nem.
Nem értem, miért nem. Mármint… Hogy is mondjam? Szóval, azt értem, veled miért akarnának elmenni ide-oda, és nyilván ezt te is tudod – hát persze, hogy tudja, gondolom, hiszen ez a munkája –, ugyanakkor én nem érezném magam olyan jól, ha alapvetően olyasmit kellene csinálnom, amit nem szeretek. Bár lehet, hogy megtenném, ha valakit nagyon kedvelnék, akkor a kedvéért persze, és lehet, a végén rájönnék, hogy élvezem, de nem tudnám eljátszani, hogy mennyire fel vagyok dobva, mikor az egészet unom. De az is igaz, hogy bármennyire szeretnék menni kastélyokat felfedezni, az előbbi fickót, tudod, amelyik neked nem tetszett, őt elutasítanám ilyen ötlettel is…
Ha eddig úgy gondoltam, hogy ez csak poén, hamar kiderül, hogy nem az, úgy tűnik a rajzolás után még egy dologba beletenyereltem, amit Zac valóban szeret.
Nem mellesleg én is.
Két lista is! – dünnyögöm. – Rögtön kettő, és lefogadom, nem csak Versailles szerepel rajtuk… Még emlékszem, milyen volt először Tarascon vára alatt állni, vagy felmászni Les Bauxba.
Kérdőn pillantok Zacre, végtére is ezek nincsenek túl közel Párizshoz, és nem tudom látta-e már őket.
Egy ötlet formálódik bennem… De félek, mert, nem is tudom miért.
De aztán ő szólal meg, én meg azon veszem észre magam, hogy bólogatok.
Van kedvem. – Elmosolyodom. – Ez a kettő hozzánk elég közel is van… és akkor ott lenne hol aludni is, a többi meg…
Elpirulok, mert rájövök, hogy ezt is hallják, pedig ez nem munka, már nem az, nagyon nem az.

Komolyan bólintok, nem vonom kétségbe a szavait.
Nem esnek túl jól, az más kérdés, pedig, ha logikusan nézem, egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt nem eshetne rosszul, ugye?
De hát végül is más férfiak is lefekszenek nőkkel, bárkivel találkozom, ez a helyzet.
Miért lenne más Zac esete? Ő az ügyfelek közül azokkal, akik bejönnek neki, más meg ismeretlenekkel bulikon, diszkókban, partik után. Kollégákkal az íróasztalon vagy a liftben, vagy a hátsó raktárban, vagy a DGSE-nél az irattárban.
Ez már csak így megy.
És a múltat nincs jogom számon kérni senkin. Sőt… semmit se, hiszen én… ügyfél vagyok. Hát nem?
Nyelek egyet.
Világos – felelem halkan. Majd mégis rákérdezek. – De akkor jól értem, ha netán nem nyújtanál többé extra szolgáltatást, akármiért, a te munkád attól még megmaradna? A főnököd nem akadna ki, meg semmi ilyesmi?
Próbálok mosolyogni, de kicsit félek, hogy esetleg Zac mégis zokon veheti a kérdést, pedig tényleg nem feldühíteni akarom, semmi sem áll távolabb tőlem.
De talán nem lesz baj a kérdésemből, és ez a reményem csak erősödik mikor Zac szavait meghallom. És nincs mit tenni, igen, megint érzem, hogy kipirul az arcom. De azért elmosolyodom, majd egy aprót bólintok. Egy szívverésnyi időre egymás szemébe nézünk, és most Zac kapja el a pillantását.
Nekem is állandóan emlékeztetnem kell magam arra, hogy dolgozom.

Életem egyik legszokatlanabb estéje, sőt, a legszokatlanabb, azt hiszem, megérdemli a címet.
Kezdve azzal, hogy nem szokásom munka közben csókolózni, folytatva azzal, hogy ciki vagy sem, nem vagyok az a fajta nő, aki nyilvános mosdókat egyéb célokra is használ, és igen, tudom, hogy sokan megteszik, diszkókban, bárokban, akárhol... Plusz Zac nem is randi. Elvben.
Elvben nem az.
Csak hát az elvek épp mehetnek a levesbe, ha valaki úgy csókol meg egy nőt, ahogyan az előbb ő tette velem.
Pedig tudta, addigra már tudta, hogy mi a helyzet! És mégis!
- Szerintem mindjárt kezdik - sikerül kinyögnöm egy értelmes mondatot, és egészen normális hangon.
Haladás.
Nem lesz itt baj, kérem, semmi a világon. Profik vagyunk.
Mikor megfogja a kezem, azért mégis kiderül, hogy ez az egész mégis máshogyan működik itt és most, velünk. Érzem a simogatását. Látom a mosolyát. Óvatosan visszamosolygok, és a kezem az övébe simítom, picit meg is szorítom az ujjait, miközben a tömeggel együtt mi is átmegyünk a kiállítótermekbe.
Az üdvözlő, méltató és megnyitó beszédek közben sem engedem el Zac kezét. Kövezzenek meg érte, igen, tudom, stílszerűen az adott terület és történelmi kor bevett büntetése volt, de jólesik most a közelsége, jó fogni a kezét.
Persze közben figyelek is, igyekszem megjegyezni a meghívottak reakcióit, figyelem az arcokat, azt, hogy ki mögött vélek testőröket látni, hogy mozdul-e gyanúsan valaki. De sehol semmi kirívó, szerencsére.
Közben a program folytatódik, és immár a tárlatvezetés részhez érkezünk, ami igazából persze nem vezetés, ennyi embert nem lehet vitrintől vitrinig terelni, inkább csak egy ismertető, és a legfontosabb tárgyak és leletek bemutatása, miközben kihangsúlyozzák, hogy kiknek a segítségével kerülhettek ma ide. Páran meghajolnak, udvarias taps, majd kapunk egy órát, hogy nézelődjünk.
Zac felé fordulok, közben észreveszem az apját, hogy mereven bámul minket. Esélyesen Zac is kiszúrhatja, mert tőlünk kicsit előbbre és balra van.
Az a férfi is néz, aki a büféasztalnál rám vigyorgott, és megint mellette van az a testőrféle is. Az ő arckifejezése például kifejezetten nem tetszik.
Egy középkorú festett szőke nő viselkedik még kifejezetten furcsán, túl hangosan beszél és kacag, miközben egy ókori perzsa nyakéket nézeget az egyik tárlóban.
A többiek aránylag konvencionálisan, kisebb csoportokban beszélgetnek és nézelődnek.
- Te látsz bármi furát? - kérdezem halkan Zacet. Aztán, mivel mellénk ér egy barkót viselő őszhajú férfi kicsit hangosabban szólalok meg. - Melyiket nézzük meg előbb, az arámi kódexeket, vagy azokat a kis terrakotta szobrokat?
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szer. Júl. 18, 2018 8:26 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Szinte iszom magamba a szavait, mert most olyan dolgokat árul el magáról, amivel csak még jobban megismerhetem. Szóval alig emlékszik a szüleire. A sors iróniája, hogy én pedig önként választanám azt, hogy ne emlékezzek a szüleimre, de azt hiszem, hogy akkor most nem tartanék ott ahol, szóval valamilyen szinten hálásnak kell lennem nekik. Néha ez elég nehéz.
- Nem, sajnos azt valóban nem tehetjük meg. – Kicsit elgondolkozok.
- Azt hiszem, én nem is forgatnám vissza az időt, még akkor sem, ha megtehetném. Nem sok jó emlék maradt meg a gyerekkoromból. – Vallom be egy apró mosollyal. De azt hiszem ez nem a legjobb időpont arra, hogy megosszam vele a csodálatos családi történetemet, ha erre egyáltalán van megfelelő idő.
- Ha ez kicsit is megnyugtat, én, nem nézlek bolondnak. – Igyekszem neki leszögezni egy nagy mosollyal.
- Sőt, engem lenyűgöztél. Nagy a képzelőerőm, volt egy időszak, mikor ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségem, hogy mindenfélét elképzeltem magamnak, úgyhogy nekem ez a fajta… képesség, elég jól hangzik. - Már épp indulna meg a kezem, hogy megsimítsam az arcát, de aztán észbe kapok és félbehagyom a megkezdett mozdulatot. Remélem nem volt túl feltűnő.
- Lehet, de az is lehet, hogy csak túl jót feltételezel rólam. Aminek, nem mintha nem örülnék… – Küldök felé egy újabb mosolyt.

- Nagyon sok olyan embert ismerek, akik képesek megjátszani magukat, csak azért, hogy közel kerüljenek valakihez, aki tetszik nekik. Elég csak belegondolni, hogy mennyi ember szenved egy olyan kapcsolatban, amiről mindenki látja, hogy nem boldog, de ők foggal-körömmel ragaszkodnak még a rosszhoz is, hogy ne legyenek egyedül. Amit én nem teljesen tudok megérteni, mert még sose volt ilyen komoly kapcsolatom, de akkor sem érezném úgy, hogy meg kell változtatnom azt, ami engem saját magammá tesz. Nyilván, apróbb dolgokban meg lehet változni, de hogy feladjam az egész személyiségemet valaki másért? Az már kicsit sok lenne. – Csóválom meg a fejem.
- Azt jól is teszed, valószínűleg nem a kastélynézegetés lenne a lényeg, hanem valami teljesen más. – Pillantok újra az unszimpatikus alak felé.
- Még sosem voltam egyiknél sem. Igazság szerint, nem nagyon utaztam még el Párizsból, maximum munka miatt, de az sem volt sokkal messzebb. Szóval… még eléggé rosszul állok azzal, hogy megvalósítsam, amit szeretnék. – Vallom be, kicsit zavartan.
Amikor viszont azt mondja, hogy lenne kedvem velem jönni, egyből felcsillannak a szemeim és még szélesebben mosolygok rá, mint eddig.
- A többi meg majd alakul. – Fejezem be végül a mondatát, még mindig nagyon mosolyogva, talán, hogy ezzel is leplezzem, hogy kicsit én is zavarba jöttem az előbbiektől.

Mikor mesélek arról, hogy nálam pontosan hogy is működik ez a lefekszek-e vagy sem az ügyfeleimmel, mintha úgy venném észre rajta, hogy… nem esnek neki annyira jól? Vagy csak azért látom, így mert egy részem reménykedik abban, hogy így van? Nem értem magam, egyre inkább kezdenek a dolgok kicsúszni a kezemből.
- Jól érted. Nem lenne belőle probléma, ha egyszer csak úgy döntenék, nem akarok senkivel lefeküdni. Az amúgy sem a munkám része szóval… nem lenne igazán megerőltető elhagyni ezt a részét. – Ha lenne egy bizonyos indokom, akkor pedig pláne. Lehet, hogy közel állok ahhoz, hogy megtaláljam ezt az indokot? Megint hosszabban figyelem őt, és próbálom magamat még mindig a valóság talaján tartani, de egyre nehezebben megy. Főleg, mikor ilyenekről beszélünk, hogy mi lenne ha... Olyan érzés, mintha mind a ketten kerülgetnénk azt a bizonyos forró kását, de egyikünk se akarná kimondani, hogy itt valami van. Ami nem is kicsi valami.
Főleg az után a bizonyos csók után, elég egyértelművé vált, hogy egyikünk sem közömbös a másik iránt, ami csak még jobban megnehezíti azt, hogy mind a ketten arra koncentráljunk, amire kellene.
- Remélem igazad lesz, eddig… egész unalmas lett volna, ha nem lettél volna itt. – Nem, most kivételesen nem arra célzok, hogy a fenébe az egésszel és menjünk vissza a mosdóba, hogy újra megcsókolhassam. Csak egy kicsit. Csak egy egészen picit. Na, jó, koncentráljunk inkább a megnyitó beszédre.

Amik lassan el is kezdődnek, pont úgy, ahogy Chris megjósolta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, miről beszélnek, mert teljesen másra koncentrálok. Konkrétan arra, hogy ne engedjek a csábításnak és ne húzzam vissza a mosdóba, ami igen csak nehéz feladat, mert elég közel van hozzám, fogjuk egymás kezét, és egyáltalán szerintem senkinek nem tűnne fel, ha megint eltűnnénk egy kis időre… De nem! Dolgozik. Elviekben pedig én is, akármennyire is nem érzem munkának. Csak akkor eszmélek fel egy kicsit, mikor észreveszem, hogy az apám elég behatóan bámul minket, de jelenleg még ez se tud érdekelni.
- Egyelőre nem, bár most nem is figyeltem. – Vallom be töredelmesen. Valami, pontosabban valaki eléggé elterelte a figyelmem.
- De most már figyelni fogok. – Mondom ezt inkább magamnak, mint neki, hátha így jobban sikerül tudatosítani magamban, hogy miért is vagyunk itt.
- Nézzük meg a kódexeket, már jó ideje szeretném látni. – Mondom ezt úgy, mintha az előbbi beszélgetés le se zajlott volna kettőnk között. Valamiért most már a kiállított műtárgyak se tudnak annyira lekötni, mint ahogy eredetileg tennék.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Pént. Júl. 20, 2018 9:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Figyel rám, valóban, egészen olyan, mintha tényleg érdekelné, amit mondok. De hát… Igen, ez már nem csak puszta munka. Annak indult, ezt én is pontosan tudom, és komolyan igyekszem is tartani magam hozzá, vagy inkább mondjuk azt, igyekszem menet közben a feladatomat is végezni.
De ez az egész Zac-kel más.
Nem tudom, hogy milyen lett volna, ha a kommandós kollégámat nem éri baleset. Nem mondom azt, hogy vele nem kattantunk volna egymásra, azt sem, hogy de igen. Nem tudom, nem is ismerem.
Pár órája még Zac-et sem ismertem. De a helyzet az, hogy nem szeretném őt holnapra elfelejteni, nem akarom belökni a feladat-munka feliratú dobozba.
A szavaira bólintok.
Értem. Sajnálom. Én sem mondom, hogy ezek jó dolgok. Először még Martine-nál is nagyon nehéz volt, nem ment könnyen, egyikünknek sem… De egyszerűen tudni szeretném. Érted?
Ennyi csak, egyszerűen szeretném tudni, hogy ki vagyok.
Elpirulok, mikor azt mondja, nem lát bolondnak. Megkönnyebbülök, örülök. Elmondtam neki valamit, amit nem szoktam csak úgy… kicsúszott, és Zac nem néz miatta hülyének és nem néz le, pedig már tudja, hogy örökbe fogadtak.
És ahogy mosolyog, legszívesebben megsimogatnám azt a mosolyt, az ujjbegyeimmel követném végig.
Észreveszem a félbehagyott mozdulatát, de nem teszek mást, csak nézem őt.
Nem tudom. Én nem hiszem. Mármint, hogy túl…
Halkan, kicsit zavartan nevetek rá.

Igazad lehet – ismerem el. Hiszen én magam is ismerek ilyeneket. Fiatalokat és időseket is. – És akkor még a jobbik eset, ha valóban a másik ember tetszik nekik annyira, a személyisége, vagy üsse kavics, a külseje is akár, mert akkor legalább valóban az a másik tetszik nekik. És nem a bankszámlája, a befolyása, a hatalma, a rangja, vagy az előnyök, melyeket biztosítani képes.
Komolyan bólintok.
Szerintem jelentős különbség van a között, amit összecsiszolódásnak nevezek, és a között, amit önfeladásnak. Ég és föld.
Elnevetem magam a megjegyzésén.
Igazság szerint vele a valami mást … öhm… inkább nagyon nem.
Megrázom a fejem. Aztán nagyon büszke vagyok magamra, hogy féket tudok tenni a nyelvemre és nem mondom ki, mit gondolok ugyanerről a kérdésről, ha a potenciális túrapartnerem Zac lenne.
Arra, amit mond, csak bólintok.
Ez rajtad áll – felelem végül kicsit félénken, mert nem akarom, hogy nyomulósnak tartson. De a meghívás, igen, meghívás-féle volt, azt komolyan gondoltam.
De a mosolya és a pillantása azt jelzi, hacsak nem tévedek orbitálisat, hogy neki is lenne kedve, nem csak a helyekhez, de ahhoz is, hogy együtt menjünk oda.
Arra, ahogy befejezi a mondatomat csak bólintok és picit elpirulok. Vagy nem is csak picit.

Tudom, hogy figyel engem, miközben mesél arról, mit is jelent egy escortnak a szex. Nem kellene, hogy zavarjon, ezt mondogatom magamnak. És nem is zavarna egy akármilyen Pierre vagy Paul esetében.
Zac más.
De csak a jó ég tudja, miért.
A helyzet ennek ellenére az, hogy megnyugszom a válaszát hallva.
Azért ezt jó tudni – csúszik ki a számon, dacára annak, hogy korábban elhatároztam, akármit is mond, nem fűzök hozzá megjegyzést.
Zavartan harapok a szám szélébe.
Hát, visszacsinálni már nem tudom a dolgot, és igazából nem is vagyok benne biztos, hogy akarnám-e.
Főleg a csókunk után, főleg az után, hogy… Elvarázsolt.
Ez a helyzet. Képes volt elérni, alig pár másodperccel az után, hogy megmutattam neki mindent, hogy ki és mi vagyok, hogy az egészről elfelejtkezzem, és csak ő létezzen, az ajkai, az íze, az ölelése.
Pedig azt mondtad, hogy már maga a megnyitó is érdekelt volna – súgom oda, és az ajkamat beharapva kis mosollyal pillantok rá.

A beszédekre igyekszem figyelni, bár nagyon nehezen megy.
Az egészről a mellettem álló férfi tehet, aki a kezemet fogja.
Végül úgy döntök, a beszédek nem számítanak, majd visszahallgatom én is őket. Erről persze eszembe jut, hogy akkor minden szavunkat hallani fogom, a csókunkat is… És érzem, az arcom egyre melegebb lesz és már csak azt remélem, hogy a mikrofon nem volt olyan érzékeny, hogy a sóhajainkat is felvegye.
Jesszus!
Egy részem imádná hallani… pedig nem vagyok perverz, szerintem tényleg nem. Más részem meg lehet, hogy egyszerre kapna lángra és süllyedne a föld alá zavarában.
Na, majd holnap! Mikor szembe kell majd néznem a központban a többiekkel.
A válaszára megszorítom az ujjait, kicsit meg is húzom a kezét, és ha lehajol picit, úgy a fülébe súgom:
Most én sem.
Aztán bólintok.
Rendben. A kódexek jobbra vannak, úgy látom, a második teremben.
És ha jól látom, ott alig pár ember lézeng. Ami jó. Kicsit talán… Annyira szeretném, ha magunk lehetnénk…
Arra szinte nincs is senki, csak kevéssé szimpatikus barátunk testőrét vagy kijét láttam abba az irányba indulni.
Belém vág a felismerés, hogy a fickó egy időre eltűnt a büféasztal mellől.
- Zac, ez fura… – A homlokom ráncolva pillantok rá, majd kissé óvatosabban lépkedek tovább a kódexek terme felé. – Nem akarok huhogni, de a fickótól kiver a hideg – osztom meg Zac-kel az érzéseimet.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Csüt. Júl. 26, 2018 7:59 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose éreztem egyből vonzalmat egyik ügyfelem iránt sem, hiszen nagyon sok volt és voltak közöttük olyanok is, akik hasonlóan gondolkoztak, vagy látták a dolgokat, ahogy én, de ilyenkor is mindig képes voltam elhatárolódni, és egy kellemesen eltöltött este után csak egyszerűen továbbléptem és többé nem gondoltam rá. Maximum csak egy jó emlékként maradt meg az emlékezetemben, de azután le is zártam magamban és nem találkoztam velük többet, egy-két ritka eset kivételével, de az is rövidéletű volt, mert ugyanúgy fizettek érte, hogy velük legyek. Azt pedig ugyanúgy csak munkának tudtam tekinteni, semmi másnak.
Most pedig nem tudom eldönteni, hogy Chrissel ez miért más. Igen, hamar egy hullámhosszra kerültünk, de ez volt már így nem egyszer. Mégis, valahogy egész másképp érzem magam a közelében, mint a többiekében. Késztetést érzek arra, hogy vele őszinte legyek, hogy ne játsszam a megszokott szerepeimet. Ez pedig kicsit ijesztő, főleg amilyen zárkózott vagyok a múltammal és az életemmel kapcsolatban.
- Igen, értem. – Bólintok egy aprót.
- Mikor még nem tudtam, hogy ki az apám… nagyon szerettem volna megtudni, hogy ki is ő. Abban reménykedtem, hogy ő más, és igazából nem hagyott el minket, még akartam abban bízni, hogy ez csak hazugság, és amikor végre találkozom vele, kiderül, hogy igazából mindig is szeretett volna tudni rólam. Persze ez csak egy gyerek bolondos álmodozása volt. Hamar rá kellett ébrednem erre. Viszont a te szüleid biztos, hogy nagyon szerettek téged. – Mosolygok rá.
- Ahogy Martine is, ezt le merem fogadni. Elég szerethető személyiség vagy, így nehezen tudom elképzelni az ellenkezőjét. – Megint érzem a késztetést arra, hogy hozzáérjek, de megint csak visszafogom magam. Muszáj, mert még a végén megint valami elszabadulna.
- Ez csak azért van, mert még csak a jó oldalamat láttad. – Mondom egy nagyobb mosollyal.
- De szerintem ez mindenkivel így lenne egy első randin. Olyankor úgyis mindenki a legjobb oldalát mutatja, hogy lenyűgözze a másikat. Ha ez egy első randi lenne… bár azt akkor elég extrémnek lehetne nevezni. – Meg hát ez elvileg nem egy igazi randi. Ugye?

- Ó, igen. Az már egy teljesen másik eset. – Bólogatok.
Én is halkan nevetek, mikor szóba kerül, hogy mit is kéne csinálnia a túrázáson kívül azzal az alakkal.
- Milyen szerencse, hogy vele nem kell semmit csinálnod. – Azt nem teszem hozzá, hogy azt viszont nem bánnám, ha velem csinálna dolgokat és most nem feltétlenül a kastélynézegetésre vagy a túrázásra gondolok.
- Szívesen megyek el veled bárhova. – Szalad ki a számon.
- Bár először szerintem az lenne a minimum tőlem, hogy elviszlek egy normális randira. – Teszem hozzá egy zavart vigyor kíséretében, hogy kicsit enyhítsem az előbbi kijelentésemnek a súlyát. Azt már nem mondom, hogy legalább azon a találkozón nem hallgatnák le minden egyes szavunkat, ami sokban megkönnyítené az ismerkedést. Plusz akkor már tényleg nem kellene azon aggódnunk, hogy mind a ketten dolgozunk, vagy sem, és hogy mennyire bizarr ez az egész szituáció, amibe belekeveredtünk. De azt hiszem egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Még akkor sem, ha tudom, hogy ez talán elég sok mindent megváltoztathat az életemben még úgy is, hogy még nagyon csak az elején vagyunk.

Akaratlanul is mosolygok, mikor szóba kerül a kényesebb téma a munkámról, és Chris olyan elragadó, ahogy így zavarban van, és… talán ezt nem kellett volna csinálnia. Túlságosan megbabonáz azzal, hogy ilyen bájosan harap az ajkába. Én akarom. De ezt a gondolatot igyekszem a lehető leggyorsabban száműzni a fejemből, ezért csak egy töredékét teszem csak annak, amit szeretnék. Erősen visszafogva magam, csak egy elszabadult tincset simítok el az arcából, és a kelleténél, csak egy pillanatig tovább tartom ott az ujjaimat az arcán, mielőtt elvenném onnan.
- Igen. Biztos érdekes. Csak… – Újra az ajkaira siklik a pillantásom.
- Azt hiszem találtam egy sokkal érdekesebb elfoglaltságot a megnyitónál. – Néhány másodperc múlva újra a szemeibe nézek elmosolyodva.
- Tudod, ez nem kis teljesítmény. – Teszem hozzá, miközben engedek a késztetésnek, és most az ujjaimmal az ajkait simítom végig, mielőtt újra megálljt parancsolnék a kezemnek, hogy tovább kalandozzon.
- Eléggé oda vagyok a művészetekért, ez az egész olyan nekem mintha egy kisfiúnak azt mondanák, hogy előrehozták a karácsonyt. – Jelenleg pedig olyan érzés, mintha a régóta vágyott ajándék itt állna előttem, nem is olyan messze.

Lehajolok hozzá, és mikor meghallom, hogy mit suttog, még nagyobb mosoly kezd formát ölteni az arcomra. Csak gyengéden visszaszorítom a kezét, mintegy válaszként.
- Akkor menjünk. – Bólintok, aztán kicsit engedve hogy a köd, amibe eddig burkolóztam felszálljon egy kis időre, mert ez valóban eléggé… furcsa.
- Nekem sincs jó érzésem vele kapcsolatban. – Erősítem meg, miközben lassan odaérünk abba a terembe, ahova igyekeztünk. Figyelmesen körülpásztázom a termet, hátha kiszúrom a „barátunkat”, de nem sikerül kiszúrnom őt, még úgy sem, hogy itt tényleg sokkal kevesebb ember lézeng.
- Ebből a teremből még merre lehet menni? – Kérdezem Christől halkan. Én speciel nem sok lehetőséget látok, de ő jobban ismeri a helyet, hátha ő tud valamit, amit én nem. Furcsa, hogy ha tényleg annak a pasasnak a testőre, akkor mi keresnivalója van itt, főleg ha nem is a kódexeket akarja tanulmányozni, ami elég egyértelmű, mert egyik vitrinnél se lehet felfedezni. Ez határozottan kezd nem megszokott lenni.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Chace Crawford


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis •• Szer. Aug. 01, 2018 1:02 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Megnyugtat, hogy ezt mondja, hogy nem kell tovább magyaráznom, hogy megért, hogy nem kérdez hülyeségeket.
Az, hogy úgy érzem, hogy zac mellettem áll. Hogy mellettem állna, ha tényleg nekiállnék kutatni, hogy velem tartana, hogy bármit is találnék, a miatt nem fordulna el tőlem.
Nem tudom, miért érzem így, fogalmam sincs, miféle belső hang súgja ezt, miféle ösztön, vagy női megérzés mondja, hiszen alig ismerem őt. Mégis ezt hiszem.
A szavaira halkan sóhajtok.
Szeretném ezt hinni. Komolyan. De az, hogy te is ebben reménykedtél, én nem tartom gyerekes ábrándozásnak. Történhetett volna úgy is. És nem a te hibád, hogy…
Arrafelé pillantok a teremben, ahol Zac apja áll. Még mindig minket néz.
Tudod, azt gondolom, azzal, hogy ez máshogy van, ő veszített többet, és sajnálhatja.
Felfelé fordítom a fejem, Zac szemébe nézek, és visszamosolygok rá.
Bánhatja most már. Ő lett vele kevesebb és nem te.
Zac szavaira elpirulok.
Martine-nak nem tettem könnyűvé az életét. Kezdetben nagyon nehéz volt neki velem. Egyszer eléggé kiborítottam, azt hiszem. Nem tudom már mit csináltam, talán elcsavarogtam, és mikor kérdezte miért, szokás szerint nem szólaltam meg. Akkoriban nem nagyon beszéltem. Illetve… egyáltalán nem. Martine kiabált, sírt, könyörgött, végül kirohant a kertbe, engem ott hagyott a szobában a kanapén. Csak ültem ott némán. Aztán visszajött, letérdelt elém, magához húzott és azt mondta, nem érdekli, milyen vagyok, nem fog visszaadni az intézetnek. Azt mondja, akkor hallotta először a hangomat. Azt mondtam: nem? Szóval, azt hiszem, tényleg szeret.
Zac kék szemeibe nézek.
Van másféle oldalad is? – kérdezek rá kis mosollyal. – És az a másik Zac miket művel?
Halkan nevetek.
Első randi? Végül is az. Akkor is, ha teljességgel rendhagyóak a körülmények. Akkor is, ha talán erre egyikünk sem számított.
Hát igen, elég extrém. De hát kinek milyen jut – teszem hozzá egy pajkos mosollyal.

Pontosan – mondom én is, hiszen úgy néz ki, ebben egyformán gondolkodunk.
Ahogy elneveti magát, én vágok egy mókás grimaszt.
Igen, nagy szerencse. Vele valahogy nem igazán lenne kedvem hozzá.
Már kiszalad a számon a mondat, mikor rájövök, hogy talán kicsit provokatívra sikerült, érzem, kicsit elpirulok. A pilláim alól lesem Zac-et, hogy vajon hogyan reagál.
A következő mondatára elmosolyodom. Örülök neki, nem is gondoltam volna, igazából még egy órája sem hittem, hogy ez így alakulhat, de valahogy most nem is akarom rejteni a mosolyomat.
Aztán elpirulva bólintok.
Kinyitom a kis estélyi táskámat, ami része a fellépő ruhámnak, de most nem az igazolványomat halászom elő, hanem egy kutyaközönséges névjegyet. Csak a nevem van rajta, egy mobilszám és egy email-cím. Zac kezébe csúsztatom az apró papírdarabot.
Ez az enyém – mondom és remélem, érti. Nem mondhatom ki, hogy privát és nem szolgálati, ahogy azt sem, hogy civil, hiszen elviekben Zac nem tudhatná, hogy én is dolgozom.
Újra átgondolom, ami köztünk történt, de nem, ha a csókot netán hallották is volna, de egyikünk se mondott ki olyasmit, ami arra utalna, hogy elmondtam Zac-nek, illetve inkább megmutattam, hogy ügynök vagyok.
Ez kicsit, de tényleg csak kicsit, könnyebbé teszi ezt a fura helyzetet.
Mert az. Fura. És mégsem bánom, hogy így alakult. Egyáltalán nem.

Zavarban vagyok és a szám szélébe harapok. A helyzetemen pedig nem segít az a pillantás, amit Zac vet rám.
Egész biztos vannak nálam sokkal tapasztaltabb nők, de még én is felismerem, ha egy férfi úgy néz rám, olyan éhes tekintettel, mintha fel akarna falni. Mintha …
Úh! Túlzásba esnék?
De nem, nem érzem úgy.
Zac kisimít egy kósza tincset az arcomból. Talán akkor szabadult ki a hajtűk fogságából, mikor csókolóztunk.
Az a csók!
Azt hiszem, Zac-nek is az járhat az eszébe. Látom, hogy a számat nézi. És egy pillanatra az én tekintetem is az ő ajkára siklik.
Aztán újra egymás szemébe nézünk.
Igen? És mit? – kérdezem halkan.
De talán nem is kell felelnie. Szavakkal nem. Amit tesz, az elég beszédes önmagában is. A szám résnyire nyílik az ujjai alatt, és érzem, újra pirulok. A világos bőr átka lenne? Vagy csak egyszerűen így hat rám? Így hat, hogy megint eszembe jut a csókja?
Aprót bólintok.
Hiszed, vagy sem, engem is érdekel a kiállítás. Is – felelem kis mosollyal.

Nem tudom megállni, mikor bevallja, hogy nem figyelt a beszédre, akkor megsúgom neki, hogy én sem.
A beszédre sem. Meg másra sem nagyon, Zac-en kívül.
Őt nézem, a mosolyát, az ujjaink összefonódnak.
Aztán igyekszünk viselkedni, és ahogy a meghívottak nézelődni kezdenek, ahogy az esemény ismét kötetlenebbé válik, mi is elindulunk, jelesül a kódexet terme felé.
Legutóbb erre láttam a nem éppen bizalomgerjesztő fickó testőrét is. De most nem látjuk és ez engem is zavar. Nem tudom, hova tűnhetett.
Amennyire tudom, ennek a résznek csak egy bejárata van, de leléphetett akkor, mikor az auditóriumból megindultak az emberek. A Piramis alatti térből, a Napóleon hallból, gyakorlatilag bárhova eljuthat.
Eszembe jut az az eset, a Veronese féle, ami a belépőm volt a céghez.
A Kánai menyegzőt nyilván nem lehet csak úgy leemelni a falról, de maga a múzeum hatalmas, vannak benne jóval kisebb, könnyebben mozdítható tárgyak. És van benne szellőzőrendszer is. Többek között.
Megborzongok.
Ma este csak mi vagyunk itt. Azok, akiket meghívtak a megnyitóra, de holnap újra turisták hada érkezik majd. Emberek ezrei.
Zac, a kódexek nem mennek sehova, de… meg kell találnunk. Járjunk körbe újra! Ha nem látjuk sehol, akkor itt a piramisnál van két férfimosdó, ha ott sincs…
A szám szélébe harapok. Megérzés, hogy valami nem stimmel, és ráadásul először Zac mondta.
Már épp indulnék kifelé, mikor meglátom, hogy a keresett személy gazdája belép a terembe. Felénk pillant, de utána úgy tesz, mint aki csak nézelődik.
Zac, édesem… lövünk itt egy selfiet? – kérdezem elég hangosan ahhoz, hogy ha valaki minket figyel, érthesse.
Ha Zac nem tiltakozik, akkor igazgatni kezdem az egyik tárló mellett, majd mellé állok, mosolygok, előhalászom a mobilomat és magasra emelem.
Zac, ha felnéz, ó remélem, segít, akkor persze láthatja, hogy nem a selfie-kamerát kapcsoltam be, hanem a másikat.  De úgy teszek, mintha azt állítgatnám, hogyan tudom magunkat legjobban lekapni. Közben már lövöm a képeket a kevéssé szimpatikus fickóról. Három-négy képet is készítek.
Ez megvan… gyere, édes, nézzük meg azokat a klassz parfümös üvegeket is! – Kapaszkodom Zac karjába.
Aztán ahogy elindulunk, halkan odasúgom csak neki:
El kell küldenem gyorsan a képeket, de a fickó eléggé figyel. Most nem tudom, csak tetszem neki, vagy mi van?


// https://www.travelfeeder.com/travel_tips/louvre-museum-visitors-guide-download  - nem a legújabb, de itt egy helyen van minden szint alaprajza Smile //
Bûnüldözés,hadügy
avatar
Online
● ● Posztok száma :
150
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Anne Hathaway


Témanyitás ✥ Re: Üvegpiramis ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Üvegpiramis
Second Chance frpg
3 / 4 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Musée Louvre-