Palais de justice
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Palais de justice •• Szer. Júl. 19, 2017 9:15 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Aida Morales tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice •• Szomb. Nov. 11, 2017 9:40 pm

Bobbie & Aida


Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy péntek reggel van. Amíg másnak ez a hétvége előfutára, a pihenés nyitánya, számomra egy megbeszélésekkel, határidőkkel és aktazárásokkal telezsúfolt nap, amelynek végét még magam sem látom igazán. Illetve, ez ebben a formában nem teljesen igaz, mert látom magam valamikor az éjszaka közepén, amint a kulcsommal babrálok a zárban, majdnem leragadnak a szemeim, és azon igyekszem éppen, hogy az ölembe tartott papírzacskóval ne zörögjem fel a szomszédokat, és azzal sem, hogy kigurulnak belőle a mosolygós piros almák. Különös gondolkodásra vall, hogy az ember már korán reggel azon agyal, hogy milyen lesz a nap vége. Jobban mondva nem különleges, sokkal inkább megfásult kicsit. Amilyennek időnként érzem magam, és jól tudom, hogy némi változás igen sokat lendíthetne rajtam, ahogyan azt is, hogy ki kellene merészkedni időnként a csigaházból, csak az a baj, hogy olyan régóta vagyok már benne, hogy fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá.
Aprókat koppan a cipőm talpa a márvány kövezeten, ahogyan magam mögött hagyom a földszinti recepciót, és a liftek felé veszem az irányt, futó pillantásokat vetve a kávéautomata felé.Tulajdonképpen nem sokból tartana az áttriumon áthaladni a büfébe, és egy tisztességesen megfőzött feketét venni, de annak mindig megvan az a hátránya, hogy az ember összetalálkozik valakivel, akitől aztán nem szabadul. Egymást érik már hónapok óta a nevemen futó tárgyalások, és tulajdonképpen lenne időm egy rövid beszélgetésre is, de jobban esik úgy tenni, mintha a feszített munkatempóm mellé már ez sem férne bele.Apró, láthatatlan szöszöket simítok le a tintakék szövet szoknyámról, mi szigorúan éppen csak térd fölé ér,ahogyan a blúzom is konzervatív módon egysoros gombolással még egy minimális dekoltázst sem enged megvillanni. A hajam egy diszkrét, nagymamai szigorral összetűzött kontyban a fejem tetején, és talán csak az oldja az egyszerű komorságot, hogy pillangó alakú, színes díszt tűztem bele. Azt is inkább reggeli szórakozottságom közepette fogmosás közben. A híreket hallgattam éppen, és azon gondolkodtam, hogy létezik még valaki rajtam kívül, aki a világ napi eseményeit nem a neten szörfözve szerzi be, hanem mintha visszautazott volna az időben jó pár évet, és a rádiót hallgatja, vagy a nappaliban az örökké hírcsatornán futó televízión nézi. Néha az az érzésem, hogy a telefonom is okosabb nálam, melyet egy nagyon kedves ismerős unszolására újítottam be úgy egy éve. Előtte csak annyit tudott amennyit egy átlagos mobil tudott  tíz éve is. Ha jobban belegondolok egy hangyányit megrekedtem az időben, és nehezen engedek az életembe újdonságokat, vagy éppen nehezen változtatok rajta. Éppen ellentéte vagyok a bátyámnak, akivel sikeresen nem beszélek már hosszú ideje. Ha jobban megnézem akkor az életem egy egysíkú, minden tekintetben kiszámítható, lineárisan előrehaladó történet, melyben nincs helye semmi olyannak ami összezavarhatná azt. Soha életemben nem csináltam még semmiféle ostobaságot, ahogyan sosem rúgtam még be úgy istenigazán, soha nem festettem be a hajamat valami lehetetlen színre, soha nem viseltem magamon kihívó szabású és színű ruhát, és soha nem mentem olyan helyre ahol bármiféle módon kompromitálhatnám magam. Vigyázok a jó híremre, és talán éppen ez a baj. Túlságosan vigyázok, miközben az évek szépen lassan elsétálnak mellettem kéz a kézben a lehetőségekkel, amiket elmulasztok. Tudom én ezt, nagyon is jól tudom, csak éppen amikor a lehetőség ott kopogtat az ajtómon, hogy változtassak ezen, egyszerűen nem engedem be. Szingli. Gyűlölöm ezt a kifejezést, mert ez rémesen pejoratív, és azok használják előszeretettel, akik büszkék a magányukra, amit maguk választottak. Én simán csak egyedülálló vagyok, megannyi megfásult kapcsolat lehetőségével, és egy régivel, a messzi múltból, amit ha akarnék sem tudnék már visszahozni. Betemethetetlen szakadékként ásítozik kettőnk között az egyetemi évek elszalasztott megannyi esélye, melyre minduntalan emlékeztet az évente egyszer érkező képeslap Indiából. Sóhajtva rakom a többi közé és bár őrizgetem őket évek óta, soha nem nézem meg újra. Mire lenne az jó? No ugye erről beszélek...nem zártam még le. Annyi időn után sem, és amíg ez így van, addig vajmi kevés az esélye annak, hogy tovább lépjek. Pedig megpróbáltam. Még valami furcsa randevú alkalmazást is letöltöttem erre az okos telefonra pár hónapja, de hamar rá kellett döbbennem, hogy a magamutogató alakok, vagy éppen trágár beszéddel hódítani próbáló alpári fickók nem az eseteim. Még csak beszélgetni sem igen lehetett, mert limitált karakterszámmal rendelkező üzenetrendszere volt. Végül letöröltem az egészet, mert rájöttem, hogy soha nem lesz igazán az én világom ez az egész virtuális tér, mert jobban szeretem a személyes kapcsolatokat, amiket meg félek szorosabbá fűzni úgy alapvetően bárkivel. A huszonkettes nyomorult csapdája, amelyben vergődöm, és még attól is rettegek, hogy valakivel együtt kávézzam a büfében. Tudják rólam, hogy magamnak való vagyok, hogy ritkán beszélgetek bárkivel is magánemberként, ellenben szakmai ügyekben bárki előtt nyitva áll az irodám ajtaja. Tulajdonképpen akármikor, amikor benn tartózkodom. És ami azt illeti elég sokszor és sokáig benn vagyok ahhoz, hogy a reggeli takarítónő már, az esti váltás pedig még benn találjon.
A kávéautomata indította be nálam ezt a gondolatsort, és miközben a lifttel felfelé haladok az emeletre, arra az elhatározásra jutok, hogy ma merész leszek, és ebédidőben nem a következő tárgyalásom anyagával fogok letelepedni az irodámban, hanem lesétálok a földszintre, és ha a büféhez nem is jutok el, az automatáig mindenképpen. Megadom az esélyét annak, hogy valakivel összefussak, hogy valakivel beszélgetni kezdjek. Aztán persze leforrázottan távozzak, mert ismételten csak csendes, alig hallható köszönésre, pár semmitmondó hümmögésre, és egy futó, alig észrevehető mosolyra futotta az egy órás szünetben. Nekem nagyon nehéz az a bizonyos első lépés idegenek fel, nem úgy mint másoknak, akiknek valahogyan könnyebben mennek ezek a dolgok. Nyitottak az újra, az emberi kapcsolatokra, vagy úgy alapvetően otthonosabban mozognak a világban. Nem….nem vagyok én emberkerülő, egyszerűen csak fogalmam sincs hogyan kell felszínesen beszélgetni, vagy éppen hogyan legyek magánember. Hogyan bújjak ki egy picit a talár mögül, mely szinte már rám olvadt az évek során.Morales bírónő. Azt hiszem kevesen tudják, hogy a kis táblán a tárgyalóteremben a nevem előtt található “A” betű mit is takar valójában. Anyám Verdi imádatának egyik élő bizonyítéka. Ellenben a bátyám által visel, teljesen profán: Marcel-el. Mégsem én vagyok a különleges, hanem ő.
Mire végül eljön az ebédidő, és a korábbi elhatározásomat tettek is követnék túl vagyok néhány unalmas vádiraton, egy jól felépített és meggyőző védőbeszéd előterjesztésén, két ügyvéd helyreigazításán a tárgyalóteremben, és persze egy sor meghallgatáson, amelyben a tárgyalás elnapolását, vagy az óvadék megállapítását kérik. Mindezek után azt hiszem az a kávé akkor is jól esne, ha nem járna mellé feltétlenül beszélgető partner. A földszintre érve a lift egy apró kis csengetés után kinyílik én pedig elindulok, még egy kicsit fáradtan dörzsölgetve az orrnyergemet. A kontyomból pár tincsem kihullott, oda a ruhám reggeli ropogós vasaltsága, a blúzom kitartó keményítő illata is elszállt, az elcsigázottságot érzem az utolsó idegszálamban is.
Az utolsó másodpercig meg vagyok arról győződve, hogy egyedül kérem ki a gőzölgő feketét, és vonulok el a kényelmesnek ugyan nem nevezhető, de roppantul mutatós lakkozott székek irányába, hogy helyet foglalva legalább fél órás nyugalmat engedélyezzek magamnak. Mindez persze csak egy elképzelés, melyet az az apró momentum vág alapjaiban félbe, hogy szinte egyszerre lépünk az automatához egy nővel. Mindketten egyszerre nyúlunk a gombok irányába, csak amíg ő a kávét választaná ki, én az extra cukor gombja felé nyúlok. Rémes, tudom, de annyira édesen iszom a kávét, hogy szinte megáll benne a kanál.
- Elnézést...ketten csak összehozunk egy dupla édes kávét. Válasszon nyugodtan elsőnek én ráérek.- mosolyodom el, és visszahúzom a kezem, utolsó udvarias gesztusként intve csuklóból lágyan a gép irányába, és eresztve le a kezem magam előtt a másikkal összefűzöm azt. Ha tiltakozna, vagy át akarná adni nekem az elsőbbséget, nyugodt hangon hárítanék, még egy lépést is hátralépve adnám át a lehetőséget. Miközben őt figyelem, azon gondolkodom, hogy ismerem? Ismernem kellene, mert láttam már, de csapnivalóan rossz az arcmemóriám, már ami a nevek hozzáigazítását illeti, így egyelőre csak kendőzetlenül bámulom a szőke hajzuhatagot. Talán annyi idő telik el így amíg kiválasztja a kávéját, és ekkor kapok én is észbe, hogy talán udvariatlanság valakit ennyire megnézni, így lehajtva a fejem megrázom azt, majd amikor végzett én is az automatához lépek és kétszer egymás után megnyomom a cukor adagolót. A kis műanyag pohár félig telik meg a kristály finomsággal, majd a legerősebb adag lassan folydogálni kezd bele. Miközben így várakozok, figyelmem a nő felé irányul, aki komótos és valamiféle vonzó kecses tartással kavargatja a kávéját. Van benne valami erőt és méltóságot sugárzó. Talán ez az oka, hogy valahogyan megragadja a figyelmem.Végül kiveszem én is a kávémat, és a kis tárolóba nyúlok, hogy egy kanálkát vegyek ki, amivel a cukrot megkavarom, ám sajnálatos módon csak az üres rekeszben matatok.
- Ó, a csudába! Mindig a legjobbkor fogy ki!- mérgelődöm és körbenézek, mintha abban reménykednék, hogy varázsütésre ott terem valami, valahonnan. A nőre nézek. Illetlenség volna elkérni a kanalát? Igen, az lenne, és ilyet soha nem tennék. De valahogyan mégis meg kell kavarnom a kávémat. Aztán e gondolat szinte magától villan fel a fejemben. A pillangó alakú hajtű...lám mégis jó szolgálatot tesz.Odanyúlok a kontyhoz, és egy óvatos mozdulattal húzom ki az ékes darabot, majd nemes egyszerűséggel kavargatni kezdem vele a kávét.Hogy kit lepek meg ezzel a dologgal legjobban? Leginkább saját magamat. Hajtű és kávé. Na ugye, hogy tudok én spontán lenni?





Aida Morales

avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Kate Beckinsale
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Barbara Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice •• Vas. Nov. 12, 2017 11:11 pm

❅ Aidának ❅

Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk máááár! – Statisztikailag igazolt tény, hogy a hiszti, a frusztrált morgás és főként a fizikai csapás bevitele minden egyes automatát azonnali és gyors működésre bír. Aki ezzel bármilyen ellentétes információval szolgál, szintén a fentebb említett módszerekkel térítendő jobb belátásra. Eme empirikus módon túlzottan nem bizonyított vagy vizsgált, ellenben széles körben elterjedt és használt módszert  igyekeztem minden erőmmel bevetni a bíróság patinás épületének egyik végtelenbe nyúló folyosóján álldogáló, gaz gépezettel szemben. Sokszor megállapítottam már, hogy az automaták és én nem vagyunk jó barátok, ellenben tökéletes ellenségek; mindig megfogadom, hogy soha többé, de akárcsak azokban a kapcsolatokban, amiket olyan nehéz elengedni, ezért a még egyszer utoljára csókokat csak még egyet és ez már tényleg az utolsó bűnös éjszakák követnek. Aztán jön a bűnbánat, a szégyen-séta a liftig a tegnapi magassarkúddal a kezedben, és az Adele-számokra való sírás a leparkolt kocsiban. Az automatákhoz persze ennél azért felszínesebb érzelmek fűznek, mégis kész lettem volna purhabot fújni a csökönyös nyílásaiba, amiért képes volt benyelni az utolsó apróimat is, és még csak a csokoládémat sem kapom meg.
Hosszú nap állt mögöttem, fárasztó tárgyalás, ahol nem csak én izzasztottam meg a vádlottat, a vádlott márkás, személyre szabott öltönyében piperkőcködő családi ügyvéde is erős keresztkérdéseket tett fel az ügyet vezetőknek és a tanúknak. Ha tehetős családok keverednek bele az ilyen nyomozásokba, előre tudható, hogy kemény menetre számíthatunk a jog színe előtt, hiszen minden apró pontatlanságot, minden szabálytalanságot szétcincálnak. A céljuk legtöbbször nem is az, hogy a védencük ártatlanságát bizonyítsák, hanem a rendőrség és egyéb állami szervek hatékonyságát, megbízhatóságát és általános imidzsét rontsák. Persze, egy tökéletes világban mindig mindenki a törvénykönyv és szabályzatok szerint jár el, véletlenül sem jut olyan forrásból információhoz, mely a bíróságon nem állja meg a helyét, nem nyúl a bizonyítékokhoz zsíros kézzel, és nem kapja fel a vizet, ha ezek az aranyifjak olyan pofátlanul terpeszkednek a kihallgatóban, mintha övék lenne az egész kóceráj. Ebben a tökéletlen világban azonban, amelyet minden nap róttunk, néha még akkor is nehéz volt bizonyítani, hogy a férj leszúrta a feleséget, aki nem csak válással, gyermekelhelyezési perrel is fenyegette, mert a drága férj egy diákkal lépett félre, ha egyértelműen bizonyítható, hogy nem utólag lépett bele a vértócsába, vagy a gyilkosságot megelőző veszekedés során keletkezett karmolásokat és dulakodás során létrejött sérüléseket a feleség okozta, vagy hogy a szomszédok jelentették a rendőrségnek a veszekedés hangjait.
És még az automaták is benyelik a pénzed.
Elkínzott arccal vonszolom el magam az épület másik felében lévő automatákig;nem csak az esetlege érintkezést szándékoztam elkerülni az ügy szünetében (kettőre kellett visszaérnem), de az volt az egyetlen, még meg nem hibásodott szerkezet, mely kártyával is engedte a fizetést. A technika csodái. Néhány napja már nem aludtam, ha nem a papírokkal és a beszédekkel bíbelődtem, akkor egyszerűen nem hagytak aludni a gondolatok, hogy igazságot kell szolgáltatnunk, hogy el kell kapnunk a gyilkost, és hogy legszívesebben magam törölném le azt az átkozott, szarevő vigyort a fickó képéről. Minthogy azonban a fizikai erőszak általában nem volt kenyerem, az ügy megnyerésével terveztem odavágni neki. Az alváshiány persze a motoros funkcióim csökkenésében is közrejátszik;így lehet az, hogy annyira az automatára és az éltető kávéra fókuszáltam, hogy észre sem vettem, valaki más is közeledik felé.
Morales bírónő! – kiáltok fel meglepetten, harsányabban, mint azt a szituáció, a néptelen aula vagy a visszhang indokolta volna. A döbbenetemet nem a nő jelenléte, vagy számomra hirtelen megjelenése okozza, hanem a tény, hogy itt van; elvégre, a bíra többek között arról is híres volt, hogy legtöbbször mintha önkéntes száműzetésbe vonulna. Egyesek szerint a teljes pártatlanság ezzel a célja, mások szerint bizonyára ő maga is sátánista rituálék rendszeres résztvevője. Én magam szeretem hinni, hogy felismerem, ha valakinek egyszerűen nincs ereje másokkal foglalkozni, így annál, hogy megbántsa a társait, sokkal egyszerűbb és tisztább megoldás, ha eleve nem épül közéjük. És nem utolsó sorban személyes rajongásom tárgyát is képezi; no, nem szexuális értelemben, jómagamat sajnos heteroszexualitással verte meg a felsőbb hatalmak valamelyike (bár azért, lássuk be, Beyoncét nem lökném ki az ágyamból), de felnézek rá. Bár az évek során kezdett egyenlítődni a nem-elosztás, még mindig jórészt férfiak foglalták el a bírói székeket, egy nő üdítő változatosságot jelentett, pláne, ha ilyen fiatalon éri el. Szerettem volna azt hinni, hogy jó barátnők lennénk mi ketten; és az az aprócska tény sem tudott megzavarni, hogy valószínűleg a nevemet sem tudja. De majd most! Most megmutathatom! Esélyt kaptam megcsillogtatni kimagasló intellektusom, páratlan beszédkészségem és lehengerlő humorom!
Én, én, ööö… Köszönöm.
Hát, ennyit a nagy barátságról.
Kissé sután magam átkozva nyúlok a gombok után. Össze kell szednem magam. Ha egy viszonylag elérhető közelségben élő nő is ennyire ki tud zökkenteni, hogy leszek Adéle BFF-je? Rányomtam a latte macchiato gombjára, majd a nadrágkosztümöm okosan elrejtett zsebéből elővarázsoltam a kártyámat, és a gép már berregve életre is kelt. Fáradtan fújom ki a levegőt, reggel fáradtságos munkával beállított tincseim bódult kecsességgel emelkednek meg, majd zuhannak vissza, nem sokkal mozdulva el a szemem elől. Hosszú nap, és még mennyi vissza van! Érzem azt a bizsergető érzést, hogy valaki figyel oldalról, ám a szemem sarkából odapillantva csupán a nőt látom ott. Talán van valami a szám sarkán? Igen kellemetlen volna, ha a fél beszédemet elkenődött rúzzsal adtam volna elő; miközben elveszem a kis műanyagpoharat, és mosolyogva intek a bírónőnek, hogy fáradjon csak a géphez, a hüvelykujjammal óvatosan körbedörzsölöm a számat.
Ó, az a szép tű…! – csúszik ki önkéntelenül a számon, mikor végül azt használja kanál helyett. Egészen addig félig a csendet élvezve, szórakozottan a kávémat kavargatva állok, kissé talán sután, de nem kényelmetlenül. Tudtam értékelni a magányt, és megértettem, egyeseknek miért van szükségük rá, ám valamiért az az érzésem támadt (talán csak a hasonszín karikák tették a nő szeme alatt), hogy esetleg egy kis társaság azért mégis… – Ne haragudjon, igazán semmi közöm hozzá… De nem sajnálja? Buta kérdés, de olyan gyönyörű. Már korábban is szerettem volna mondani, de azt hiszem, különösen vette volna ki magát. Köszönöm, bírónő, már csak egy kérdésem van: hol vette a hajdíszét? – Nem sok ügyünk volt együtt, talán ezért sem figyeltem fel korábban a szemeiben ülő fásultságra, arra a tompa fényre, ami az unott emberre jellemző. Szabadidőmben főleg két dolgot szerettem csinálni: másokat szórakoztatni, és magamat megalázni. Ez a kettő gyakran összefüggött. Széles mosoly ül az arcomra, ahogy legyintek. – Ne is foglalkozzon velem, kezd leesni a vércukrom… Bár ahogy látom, magának ritkán lehet ilyen gondja – jegyzem meg kajánul, a kávéjára mutatva. Vagy inkább kávés cukrára. Én néha még az egy cukrot is soknak találtam. Talán ezért nem voltam elég sikeres? Rövid gondolkodást követően az asztalok felé biccentek. – Mondja, nincs kedve egy kicsit leülni? Rabolnám az idejét, egy kis kávéra, csajos csevejre, megbeszélni, hogy vegyük át az uralmat a világ felett, vagy miként tehetnénk ingyenes egészségügyi szolgáltatássá a havi kozmetikust. Az átlagos dolgokra.

little girls with dreams become women with vision
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Jennifer Aniston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Aida Morales tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice •• Hétf. Nov. 13, 2017 2:04 pm

Bobbie & Aida


Nem vagyok befásult. Ez az a kulcsmondat, amit reggelente a tükörképemmel igyekszem megtárgyalni, és kellően meggyőző lenni ahhoz, hogy legalább én elhiggyem ezt magamról, noha a látszat gyakorta ellentmond ennek. Bár nem vagyok híve a talpig sminknek, sajnos az utóbbi időben jóval több alapozó szükségeltetik ahhoz, hogy legalább egy minimálisan megközelítsem azt az állapotot amelyről olyan nagyon erőteljesen bizonyítani akarom, hogy igaz. Sajnos vagy sem, de az évek előre haladtával, a magam által választott önkéntes számüzetés az emberi kapcsolatoktól, vagy az, hogy a fáradt gőz kiengedése kimerül nálam abban, hogy a harmadikról a még mindig brilliáns formában járó, hetvenen túl is remek humorral megáldott Madame Loren társaságában Scrabble-t játszom, szóval mindez csupán ennyi és semmi több. Pedig csak egy lépés kellene, csak egyetlen apró, nem kiszámítható cselekedet tőlem a világ felé, hogy bebizonyítsam nem olyan vagyok amilyennek látnak engem a kívülállók. Pedig sajnos olyan vagyok. Ismerem miket suttognak a hátam mögött, tisztában vagyok az épületben terjengő pletykák nagy részével, amelynek némelyike még az én ajkaimra is mosolyt csal helyenként. Bár az emberek suttogva beszélnek, két tárgyalás között rohanva, vagy éppen az iktatóba tartva, elbújva a mappáik mögé, valahogyan elfeledkeznek arról, hogy ezekről a falakról még az óvatos csendességgel kiejtett szavak is remekül visszhangoznak. Ugyanakkor egyszer sem tettem kisérletet arra, hogy legalább egy minimális mértékben rácáfoljak ezekre a nevetséges, vagy szimplán rosszindulatú feltételezésekre velem kapcsolatosan. Kicsit talán aggasztó, hogy ennyire nem érdekel mások véleménye ebben a kérdésben, vagy inkább arról van szó, hogy nagyon is érdekel, csupán nem találtam meg még a módját, hogy valahogyan bebizonyítsam az ellenkezőjét. Már ha létezik egyáltalán ilyen. Egy átlagos napomon a recepción helyet foglaló,a jól öntözött virág mögött megbújó fiatal lányt üdvözlöm amikor bejövök, kerülöm mindenki társaságát, vagy ha mégis arra kerül a sor, udvarias keretek között kimentem magam azzal az indokkal, hogy még rengeteg a dolgom, és kevés a szabad percem. Eddig valahogyan senki nem vette a bátorságot, hogy szembesítsen a nyilvánvalóan átlátszó füllentéssel, vagy esetleg megpróbáljon visszatartani néhány szó erejéig. Amikor azt mondom rohannom kell, akkor egy kimért, megértő mosollyal az arcukon veszik tudomásul, néha alázatos és végtelenül visszafogott bólogatásokkal engednek a dolgomra, ha már annyira sietek. Időnként elgondolkodtat, hogy mennyire jól tudna esni, ha csak egy apró, bizonytalan szóval visszatartanának, ha levetkőznék magukról a távolságtartást irányomba, ha nem a méltóságot látnák meg a személyemben maguk előtt, hanem valakit akinek igenis szüksége lenne arra, hogy a csuklóján megragadja egy kéz, lettlégyen az akárkié is, és arra buzdítsa, hogy merjen kicsit bátrabb lenni. Merjen beszélgetni. Nem mint bíró, hanem mint ember. Úgy tűnik azonban mint egy csapnivalóan rossz színész, benne ragadtam egy szerepben, és nem csupán benne ragadtam, hanem még mintha magam is rájátszanék arra, hogy meg se változzon rólam a kialakult kép az emberekben. Nagyon kevés barátom van, jobban mondva talán egy kezem egyetlen ujja elég lenne ahhoz, hogy ezeket összeszámoljam, és annak az egy ujjnak is a gazdája jó messze jár. Persze felvilágosított már róla egy édes öt éves a házban, hogy más a haver és más a barát, és amikor ennek mibenlétéről faggattam azt mondta, hogy a havernak bármikor cuppanós puszit adhatsz az arcára, és nevetve letagadhatod, hogy komolyabb érzelmek vezettek, de egy barátnak később bevallhatod, hogy igenis volt amögött a puszi mögött más is. Nyilván ez egy öt éves szókincsével megfogalmazva egészen másképpen hangzott, de a lényeg azt hiszem pontosan benne volt. És amíg nem jutok el arra a szintre, hogy beszélni tudjak magamról kicsit mélyebben is, amíg nem lépek túl az időjáráson, a munkamennyiségen, vagy azon, hogy megdicsérem valaki legújabb nyakkendőjét adott esetben, addig azt hiszem kevés a remény bármi többre.
Sokszor és sok alkalommal volt már ilyen napom mint a mai. Hogy elhatározásra jutok, hogy már a lépést is megteszem az elhatározás felé, már egészen közel járok hozzá, végül mégis megfutamodom. Anyám szerint introverált személyiség vagyok, az apám szerint egyszerűen képtelen vagyok normális emberi kapcsolatokat kiépíteni (ergo introverált vagyok továbbra is), én azonban csak annyit látok, hogy a múlt egy olyan darabkájába kapaszkodom eszement módon, amit nem nagyon lehet már újraélni, ugyanakkor én meg nem tudok magam mögött hagyni. Sosem voltam brillírozó humorral megáldott ifjabb éveimben se, de ez a visszavonultság sem volt rám jellemző. Mióta elment...mióta Ő elment, mióta a kontinensen sincs még a lélegzetvétele sem, sok-sok éve így megy ez. Próbálkozások persze vannak, de a legtöbbje éppen a visszafogottságom okán elég hamar elvérzik. Kis lépésekkel kell kezdeni, mint például a mai, itt az automatánál, hol egy furcsa és előre nem látott találkozás az oka, vagy egyszerűen az, hogy erőnek erejével kényszerítem magam a maradásra, hogy végül nem indulok tovább az első apró megütközésnél. Talán csak elgondolkodom, hogy mennyire ismerős a szőke hajú nő arca, hogy nem egyszer volt már hozzá szerencsém, méghozzá itt az épületben, méghozzá hivatalos hangnemet használva...méghozzá udvariasan és elég frappánsan bánva a szavakkal. Azt hiszem ez az első ami beugrik róla azon túl, hogy akár órákon keresztül gondolkodhatnék rajta mi a neve, akkor sem jutna eszembe. A különös ebben talán az, hogy korábban még csak eszembe sem jutott senkinek a nevén agyalni, itt azonban megrekedem. Nem is tudom...meglehet látok benne valamint, ami belőlem hiányzik. Már magából a tartásából, vagy abból ahogyan megszólal. Van valami frivol vidámság a hangjában, valami különös él, ami a hozzá hasonlatosakra jellemző. Azon kapva magam, hogy szinte szemrebbenés nélkül bámulom, ezen túlmenően érdeklődve elemezgetni kezdem. Mintha okom lenne rá. Vagy csak okot keresek arra, hogy végre ne induljak tovább. Ő felismer engem, nem csupán a külsőmről, hanem névről is. Zavarodottan keresgélek a fejemben valamiféle illő megszólítás után kutatva, végül a lehető legsemlegesebben próbálom lereagálni a lelkesedését.
- Hölgyem! Megtisztelő a felismerése. Bárcsak hasonlóval tudnék szolgálni….kedves…- roppant kínos, ugyanakkor az első olyan megnyilvánulásom hosszú idő óta, amikor meg sem próbáltam az illető nevét megtudni, itt legalább eddig eljutok. Sután nézek egy másodpercre a hátam mögé, inkább csak reflexből, hogy a menekülés lehetősége fennáll e még. Igen, azt hiszem...mégsem fordulok sarkon a kávémmal, és persze a benne forgó pillangós hajtűvel együtt, inkább egy csöppnyi derültséggel pillantok fel rá a megjegyzését követőn. Billen oldalra a fejem, ajkaim jobb széle egy leheletnyit lebiggyed, mintha végül tanácstalanul rántanám meg a vállam. Megemelem a kávéból a hajdíszt, vékony sugárban csepeg le róla a kávé, ami a cukor miatt szirupos sűrűségűre váltott.
- Sajnálni? Ezt? Hát nem is tudom. Ezen még igazán nem gondolkodtam el.Ahogyan azt hiszem azon sem miért nem próbálom meg valami mással felkavarni a feketét.- tényleg, miért nem?
- Köszönöm. Valóban az.- túl szűkszavúvá váltam, pedig még hozzátehettem volna, hogy alapvetően nem szokásom semmit a kontyomba tűzögetni normál napokon, de ma a szokásosnál is szórakozottabb voltam reggel, vagy figyelmetlen...lényegtelen, de valahogyan a fejembe került.
- Ajándék. Indiából.- ennyit mondok csupán, talán alapot adok a faggatózásra, hogy beszélhessek, hogy elmondhassam neki, hogy számtalan ilyenem van még otthon, szinte kivétel nélkül imádom őket, mert mindig az elszalasztott lehetőségre emlékeztetnek, hogy nem mentem akkor utána...nem keresem. Csak hordom ezeket az apróságokat: hajdíszeket, brossokat, fülbevalókat és emlékezem. Kicsit így velem van. Ostoba vagyok, nagyon az, de hát mikor volt a szerelem normális dolog?
A kávémra tett megjegyzésére végül sikerül egy diszkrét mosolyt az arcomra csalogatnia, és megemelve finoman a poharamat tényleg csak jelzés értékkel lendítem irányába.
- Ó igen, néha hajlamos vagyok túlzásokba esni, legalábbis ami az édességet illeti.- és csak az édességet illeti….másban nem vagyok ennyire merész.
- Így jár aki édesszájúnak született.- jegyzem meg végül ami talán közhelyesnek is hangozhat, bár nem annak szánom. Nálam ilyen az amikor alapot adok egy beszélgetésnek. Ha nem szólalna meg, ha nem jönne elő ő egy számomra merészebbnek tűnő ajánlattal, akkor azt hiszem holnap is így állnék itt, a pillangós dísszel kavargatva a kávémat...talán még utána is néznék ahogyan távolodik tőlem és szitkozódva átkoznám magam, hogy már megint képtelen voltam egy egyszerű, emberi beszélgetésre.
Kavarog a dísz amikor megszólal, lassan alábbhagy a körtánca. Végül megemelem a poharat és ajkaimhoz húzom, a pereme felett rápillantva ér a kérdése, és nem is leplezem mennyire meglepett vele. Szemöldököm magasabbra szalad. Csajos csevegés? Újabbat ugrik a szépen ívelt szemöldök, majd még egy újabbat a riposztnak is beillő ötleteket hallva. Finoman emelem el a poharat, az asztalok felé pillantok, aztán vissza a nőre, akinek remélhetőleg eddigre valamilyen módon sikerült megtudnom a nevét. Ha nem, az sem baj, akkor majd ott...a kávé és a csajos csevegés közepette erre is sort kerítek. Néhány másodpercig láthatóan hezitálok, hümmögök egy aprót és a tekintetem zavarodottan ugrál közötte és a felajánlott pihenő rész között.
-  A kozmetikus szolgáltatással meggyőzött. Ha már itt tartunk a jogászoknak ingyenessé tenném. Karikák ellen kiváló lehetne.- a humor nem az erősségem, de azt hiszem a beszélgetés hangja vagy éppen az ahogyan végül belemegyek a beszélgetésbe vele egy ilyen jellegű megszólalást kívánt tőlem. Hagyom, hogy előre menjen, majd kissé távolabbról, de követem őt. Bárhogyan is ül le, én mindenképpen olyan széket választok, amely vele szemben helyezkedik el, de mégis megmarad közöttünk az asztal. Távolságot tart és közelebb hoz egyszerre. Éppúgy lehet bizalmas bútordarab, amidőn összesúgunk mögötte, ahogyan lehet az ami megtartja a felvett távolságot. Kényelmesen helyezkedem el, poharam előttem, és ujjaimmal úgy ölelem körbe a műanyagot mintha imádkoznék. Várok...vagy nem tudom. Fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá, végül zavarodottan hajtom le a fejem, és megcsóválom azt, majd újra rá nézek.
- Bocsásson meg! Rém sutának érzem magam. Nem erősségem a csajos csevegés. Segítene benne?- a jobb csuklómon viselt órára pillantok. Inkább csak megszokásból. Most nem akarok rohanni. Különös, de jó így itt ülni. Kávézni, talán megpróbálni beszélgetni is, és csak imádkozom, hogy ne mondjak olyat, amellyel a jó híremet ronthatom a szemében. Azt hiszem, mindig ezen szoktam aggodalmaskodni. Lehet ez az oka az egésznek? Túlságosan aggódom a jó hírem miatt.






Aida Morales

avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Kate Beckinsale
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Barbara Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice •• Kedd Nov. 14, 2017 4:59 pm

❅ Aidának ❅


Még mindig összerezzenek néha, ha hölgyemnek hívnak, holott lassan hozzászokhatnék. Van benne valami távolságtartó, valami személytelen, aminél a nemnek-kornak-házastársi szintnek megfelelő jelző és a vezetéknév kombinációja is kedvesebb a fülemnek, s magam is igyekszem azt használni. Persze, el nem várhatom senkitől; és az udvariasságot is nagyon tudom értékelni. Még akkor is, ha ezzel burkoltan tudtomra adja a csodált személy, hogy tényleg nem tudja, ki vagyok. – Fournier. Barbara. De inkább Bobbie. Kérhetem egyáltalán, hogy így szólítson? Mindig belekavarodok az illendőségi kódexekbe – legyintek zavartan, s inkább tovább kavargatom a kávémat. Valóban nem sok tárgyalásunk esett közös térfélre, valószínűleg azért, mert a nő ritkán foglalkozott gyilkossági ügyekkel, hacsak véletlenül nem esett egybevágósági síkba a közügyekkel, ami azért nem olyan ritka, mint remélnénk. De nem zavar;minden nap egy új lehetőség, hogy embereket ismerj meg, és magadat is bemutasd! Vagy éktelenül beégj; nos, minden csak nézőpont kérdése.
Indiából? – csillan fel a szemem, és máris milliónyi kérdés tolul az elmém elejébe, ám mind megakadnak az ajtóban, ahogy egyszerre akarnak kifurakodni rajta. Talán jobb is; bár az vagyok, akit extrovertáltként kategorizálnának (egy igazi nő a saját kategóriáját alkotja, s nem egy meglévőbe sorolják be!), nem vagyok vak mások igényeire, és már messziről is úgy tűnt, hogy Morales bírónő személyes tere nagyjából ötször akkora lehet, mint másoké. Közelebbről úgy tűnt, már rég benne állok, ám egyelőre nem tűnt túlzottan sértettnek miatta. Mégis, a kétszavas válaszra való kérdezősködés (kitől, mikor, hogyan, miért)talán túl nagy első lépésnek, amolyan Armstrong-féle. – Még sosem volt szerencsém ott járni, pedig a beszámolók és képek alapján egyszer mindenkinek muszáj meglátogatnia a Színek Fesztiválját! Ebben az országban ha valakihez hozzávágsz egy marék színes port, az nem ünnep, hanem több munka nekünk. Pedig mennyivel barátságosabb megoldás lenne, nem gondolja? Ha mérgesek vagyunk, csak hopp! Egy marék türkizkék. Beindulna a mosoda-biznisz is, pörögnek a pénzek, pörög a gazdaság, boldogok az emberek, milyen szép is volna… – Bár ha valaki hozzávágna egy adag zöld port a hófehér Versace-kiskosztümömhöz, az egy kézzel kevesebbel távozna.
Megértően bólogatok a magyarázatra, és elkínzottan grimaszolok. – Ne is mondja! A személyi edzőm és a kardiológusom is belőlem fizeti lassan a nyaralóját… Miért van az, hogy a legjobb dolgok mindig illegálisak, drágák vagy kövér lesz tőlük az ember? Azt mondják, a fehér cukor gyorsabban öl, mint az ötvennégyes busz csúcsforgalomban, de anélkül minden olyan szomorú. Tudja, hogy hívják a szomorú kávét? Depresszó. – Kezdem úgy érezni, hogy barátságunk igen felszínes és rövidéletű lesz, ha így haladok. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, minden, amit az elmúlt évek alatt nem tudtam elmondani neki, mintha egyszerre jutna eszembe, a nő ráadásul olyan keveset mondott, hogy szinte ösztönösen pótolni akartam a hiányzó szószámot. Regulázd magad, Barbara!, még mindig a fülembe csengett az apám hangja, ahogy a kilenc éves énemet próbálta nyughatásra bírni a túl méretes asztalnál ülve. Izgága voltam, és mindig is éreztem, hogy kirívok az angolos halvérűséget megtestesítő családom gyűrűjéből. Hol volt a szenvedély? Hol volt az izgalom? Talán mélyen bennük; olyan mélyen, hogy a fejüket fel kellett dugniuk a seggükbe érte, aztán elfelejtették kihúzni. Panda annyira, de annyira kirítt közülük melegségével, hogy néha meg kellett jegyeznem a bátyámnak, mintha nem is az övé volna!, de még az ő humortalanságával mérten is rendkívül fagyosan vette a tréfámat.
Egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy ha eleve nem is tervezett volna azonnali hatállyal visszaosonni az irodájába, hát a tekergő-kavargó gondolataimat hallván bizonyosságot szerzett arról, máshol tágasabb. Megkönnyebbült, őszinte mosoly költözik az ajkaimra, mikor végül mégis áldását adja a beszélgetésre.  – Azt hiszem, maga arra hajt, hogy szobrot emeljenek önnek a jogi egyetem udvarán! Már csak a gyorskajára és a kávéra kell engedményeket szereznie, és bronzba öntik – vonom fel a szemöldököm szuggesztíven. Hirtelen már nem is számít, hogy korábban olyan mérges és frusztrált voltam az automata botrányos engedetlensége miatt, egy új barátság kellemes, meleg, egyébként kissé talán kókuszos-vaníliás illatát beszívva huppanok le az egyik műanyag székre. – Tudta, hogy az ilyen székeket direkt úgy tervezik, hogy rövid távon egészen hívogató legyen, és az ember fogyasszon, de hosszú távon megnehezítse a beszélgetést, és megfájduljon a hátsója, és minél hamarabb tovább álljon? Szívesen nyakon csípném ezeket a designereket. – Teljesen lényegtelen információ, mégis megosztom; legyen ez egy alap. Négy lábon álló alap. Még mindig azon gondolkodom a kávém kortyolgatása közben, hogy vajon hogy is hívták azt a francia építészt, aki bevezette, hogy minden végzettnek egy széket is kelljen terveznie, mivel annak megfelelő kivitelezése jelenti, hogy az ember tisztában van az emberi formákkal, arányokkal, mikor megszólal. Szinte meglepetten pillantok rá, majd felnevetek. – Talán kezdhetnénk azzal, hogy tegeződünk. Mit szól? Bár nem néztem utána a személyes aktájánakkhm, khm, csak a wikipédián kerestem rá, de aligha olyan nagy az a korkülönbség… És a magam részéről nagyon szívesen le is mondok róla. – Attól függően folytatom tegeződve vagy magázódva, hogy mit felel. A figyelmemet nem kerüli el, hogy a karórájára pillant. Talán mégis muszájból marad, és igazából legszívesebben máshol lenne? Nem, ez inkább rutinmozdulat; vagy csak reménykedem benne. – Tudod, mik nagyon jó témakezdők? A nem közismert, teljesen érdektelen, de meglepő tények. Egy rakást tudok belőlük, minthogy a HP laptopokat gyártó cég, tudja, a Hewlett-Packard tulajdonosai érmefeldobással döntötték el, kinek a neve kerüljön előre a márkában. A PH sokkal kevésbé hangzik jól. Nem gondolod? És látod? Máris be vagy vonva a beszélgetésbe. Bumm! – bökök az asztalra, mintha vádolnám valamivel, bár a vádlottakra rendszerint nem mosolygom olyan vidoran, mint a bírónőre. – Egy pszichológus ismerősöm mesélte, hogy ha egy beszédtől ódzkodó embert akarsz bevonni egy beszélgetésbe, akkor említs meg valamilyen tényt, amit biztosan tud, ám egy ponton rontsd el; például ha másnak akarod bemutatni, mondhatod rosszul a nevét, vagy hogy honnan is ismeritek egymást. Az emberek többsége erre automatikusan javítja a tévedést. Majdnem, mint ahogy bármelyik magát siketnek vagy a nyelvet nem értőnek hazudó embert le tudod buktatni azzal, hogy halkan megjegyzed, van egy kis valami az orrán. Ha odanyúl, és ez is ösztönös, máris elárulta magát… Ne haragudj, csak beszélek és beszélek! Érdekel egyáltalán a pszichológia?

man’s shirts, short skirts
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Jennifer Aniston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Aida Morales tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice •• Vas. Nov. 19, 2017 5:46 pm

Bobbie & Aida


Ha valaki kívülről látná a jelenlegi szituációt,minden bizonnyal a kontrasztos jelző jutna eszébe.Adva vagyok én magam, ahogyan próbálom legyőzni a félelmeimet, az emberi kapcsolatok irányába, aki legszívesebben már akkor sarkon fordult volna az automatától, amikor a gondolat még csak megszületett a fejében. Nem a jelenlegi társasággal van a probléma, és tulajdonképpen, ha jobban megnézem, nem is lehetett volna kedvezőbb számomra, hogy éppen egy olyan nyitott, bár talán számomra szinte már túl nyitott emberrel futok össze, mint ez a szőke nő, az alapvetően is pozitív és életigenlő kisugárzásával. Noha van egy olyan sejtésem tán, hogy ha ezt felvetném neki, meglehet ő lepődne meg rajta a leginkább. Szóval adva vagyok én, a kávés poharam mögött megbújva, onnan kikandikálva a  lehetőség felé, és a nő, az egyszerű érdeklődésével, amelyet lehet más napokon kissé tolakodónak találnék, és vissza is utasítanám. Ma azonban….miben más ez a nap? Nem is tudom. Alapvetően fáradtan indult, nehezen ébredtem, csak másodszorra sikerült kikapcsolni az ébresztőt, majdnem papucsban indultam el otthonról, és a slussz kulcsot is a lakásban hagytam, fordulhattam vissza érte. Aztán az az elhatározás, hogy ma megint megpróbálok egy kicsit kedvesebb, egy kicsit emberibb és kevésbé merev, szabályos lenni. Persze abban a pillanatban vesztes csatára számítottam, hogy az első órákat újfent az irodai szobám magányában töltöttem, a milliónyi papír közé temetkezve. Pár évvel ezelőtt, amikor karácsonykor anyával nagyjából ezredszer néztük meg a Sabrinát….na nem a régit, hanem az új feldolgozást Julia Ormond-al és Harrison Ford-al a főszerepben, eszembe jutott egy mondat, amit előszeretettel hangoztattak a Ford által játszott, gazdag, de nagyon magának való Mr Larrabee-ről: hogy tudniillik ő az egyik két lábon járó szívdonor. Vajon engem is ilyennek látnak mások? Vagy egyszerűen csak elkönyveltek egy merev, és alapvetően változásokra képtelen, a magánéletében meglehetősen kiszámítható embernek? A pletykák szerint igen. Van aki tudni véli rólam, hogy még mindig szűz vagyok, hogy soha nem volt férfi az életemben, mások egyenesen frigidnek, jobb esetben leszbikusnak titulálnak. Az előítéletek előszeretettel vonják körül az embereket, és saját képzeletük rabjává válva, már nem is akarják tán meglátni az igazságot. Minden csend egy segélykiáltás. Szabadítsatok ki! Persze nem elég csupán állni ebben a magam által választott csendben, hanem tennem is kellene azért, hogy a helyzet megváltozzon. Első lépésként esélyt kellene adnom egy normális, más esetben teljesen szokványos helyzetnek. Persze ehhez szükségeltetik némi spontaneitás, egy leheletnyi merészség, és zéró félelem a kudarctól, és még kevesebb gondolkodás azon, hogy egyszerűbb lenne visszavonulót fújni, amíg még lehetséges. De már maga az, hogy tekintetem szinte megbűvölt varázslattal felejtem rajta ezen a nőn, arra enged következtetni, hogy nem fogok elfutni. Noha még fogalmam sincs róla, hogy miképpen is fogjak hozzá. Reagáljam le amit mond, vagy próbáljak meg az egyszerű tényeknél egy kicsit többet látni engedni magamból? Példának okáért ott van mindjárt az egész helyzet kialakulásáért felelős tárgy, az a hajtű...apró dolog, mégis hirtelen mennyi mindent megváltoztatott. Például maradásra bírt...például elárultam, hogy honnan van...például azt is, hogy nem én vettem. Már több információt adtam egy idegen tudtára egyetlen kiejtett szóval, mintha órákig fecsegnék.
- Kérheti, és ha így van meg is teszem. Bobbie.- bár valószínű, hogy egy árnyalatnyival még mindig hivatalosabb a hangszínem mint ahogyan szeretném. Ugyanakkor nem ajánlom fel, hogy ő is a keresztnevemen szólítson. Ez nekem most még, ebben a pillanatban túl nagy lépés. Nem arról van szó, hogy eddig soha nem volt alkalmam emberekkel társalogni, már csak a munkámból adódóan is szükséges ez. Ugyanakkor a magázódás, vagy a közvetlenség teljes hiánya felvértezett egyfajta távolságtartással mások felé, amit magánemberként nehezen vetkőzök még le. Mondjuk úgy sehogyan. És amíg én egyetlen szóba belesűrítettem minden mondanivalómat, addig neki egész egyszerűen meglódult  a fantáziája, és miközben Indiáról beszél, a Színek Fesztiváljáról, vagy a csillámló porokról, óhatatlanul mozdul a fejem, és amikor a türkizkék kerül szóba eltartom magamtól a kávéspoharat és ösztönösen végigpillantok a tintakék kosztümön. Lágy mosoly olvad el a szám sarkában, ahogyan arra gondolok, hogy a reggeli fásultságban valaki nyakon zúdit egy vödör csillámporral. Vajon bosszankodnék, nem érteném, végül együtt nevetnék az illetővel? Azt hiszem ez így ebben a sorrendben lenne helyes.  Felpillantok rá, és bólintok, illetve nem is nagyon tudom mire bólintok, hacsak arra nem, hogy sikerült megnevettetnie, még akkor is ha ez nem hangos kacagás formájában tör ki belőlem. Aztán egy olyan okfejtés következik részéről, ami bevallom, hogy a tárgyalóteremben is kellően összezavarna, legalábbis ami az abban található összefüggéseket, logikai kapcsolatokat illeti. A személyi edzőtől és a kardiológustól tekervényes gondolatokat követve eljutunk egy vicc csattanójáig. Először láthatóan elképedve, komoran nézek rá, igyekszem feldolgozni azt a mennyiségű információt, amit egy percen belül sikeresen rám zúdított. Ajkaim összepréselem, és csupán a táncoló, vidor szarkalábak árulkodnak arról, hogy ez a komorság leginkább annak szól, hogy ritkán van részem efféle bőbeszédűségben magánemberként, civilben. Végül nem csupán azok a kis szarkalábak mozognak, hanem a szemeim is csillognak, ajkaimon pedig ott rajzolódik ki egy csöppnyi mosoly mindarra amit mondott nekem az imént.
- Ne kérje, hogy mindezt most visszaismételjem önnek! Depresszó! Te jó ég!- csendesebb az utolsó mondatom felkiáltása, hiszen inkább a meglepettség szól belőlem semmint a felháborodás. Egyszerűbb lenne most, ebben a pillanatban visszautasítani az ajánlatát, valami olyasmit hebegve, hogy csupán két percre ugrottam ki egy kávéért, de már rohannék is tovább, ám valahogyan belassulnak a kimondani készülő szavak, végül valami egészen másnak adok hangot. Lassan, de biztosan beleegyezem abba, hogy vele tartok a székekhez, leülhetünk és beszélgethetünk. Ellenben fogalmam sincs még róla miképpen fogom mindezt kivitelezni. Legtöbbször oka van annak, ha én valakivel társalgom. Vagy mert a munka így kívánja, vagy mert érdekel az illető valamiért, netalán ismerem is régről. No igen...az én kapcsolataim többnyire minimálisan is egy évtizedre nyúlnak vissza, és meglehetősen kevés azoknak a száma, akiket az utóbbi időkben valamiért a bizalmamba fogadtam volna. Pedig Ő is megírta….nyomatékosan megkért, hogy élvezzem az életet, hogy próbáljam...legalább próbáljam meg más perspektívából újraértékelni az emberi kapcsolatokat, hogy ne lássak minden egyes találkozás mögé valami egetverően és eredendően negatív felhangot.
Ettől még megtartom Bobbie-val a kellő távolságot melyek a bútorokban materializálódnak, de valahonnan belülről indulnak. Mégis ugyan mitől félek? Hogy ragadós lesz rám a belőle sugárzott, kissé talán cinikus, de nagyon megnyerő pozitivitás? Mi a jóég tart vissza attól, legalább minimálisan kedvesebb és kevésbé ridegen elutasító legyek vele? Oldódnom kellene, ahogyan a lassan olvadó cukor a kávémban. Hallom ahogyan beszél hozzám, a hangsúlya táncol, és hol fenn ugrál hogy lefelé szánkázik. Csak én érzem, hogy még ő maga is bizonytalanul tapogatózik, hogy éppen úgy ahogyan én, keresi a témát, amellyel egy minimális érdeklődést válthatna ki belőlem, és alapot adna egy elkezdett társalgásra? Tulajdonképpen egyikünknek sem kellene itt lennie. Neki nem kellett volna meghívnia, nekem nem kellett volna elfogadnom. Ugyanakkor két alapvetően idegen, és eddig csak munkakapcsolatban találkozott ember számára az efféle különös véletlenek indíthatnak el valami társalgás félét. Próbálom nem csupán hallani, hogy beszél, hanem a szavait is értelmezni. Újra játszom magamban a mondatait, lelassítom, és miközben a fejemet felemelem az eddigi kávéspohár bűvölésből egy röpke másodpercre rándul arcom jobb fele. Futó és felfogó mosoly.
- Ezzel az erővel talponálló is lehetne. Egy kis pult, meg az ember a poharával. Ehhez még designer sem kellene. Igaz, a magam részéről azokkal is elbeszélgetnék, akik a bírói székeket tervezik. Onnan kívülről nézve úgy tűnik, mintha az ember tökéletesen ura lenne a helyzetnek, de valójában képes lenne pillanatokon belül elaludni benne. Az meg túl kényelmes. Legalábbis egy koncentrálást igénylő munkához.- komolyan? Ezt én mondtam? Így egy szusszra? Székekről társalgunk? Nem is tudom...ezt már fel lehet fogni egyfajta témának?
A tegeződés felvetése a következő amivel sikerül meglepnie. Még nem jutottam el addig sem, hogy felajánljam a keresztnevemen szólítást, és nem is hiszem, hogy képes lennék ilyen hamar átváltani egy sokkal személyesebb hangnembe. Ugyanakkor nem látom akadályát, hogy ő irányomba ezt megtegye. Túl gyors….túl gyors még ez az egész….ezt mantrázom magamban szinte rendületlenül, ugyanakkor egy másodpercre sem fordul meg a fejemben, hogy lezárjam vele a társalgást. Kíváncsivá tett.
- Viccel? Amikor magára nézek az jut eszembe, hogy csak szeretnék így kinézni. Bocsásson meg, ezt abszolút nem tolakodóan bizalmas szándékkal mondtam, csak egyszerűen, magán érződik, hogy van stílusérzéke, tökéletesen tudja mi áll jól és mi nem.- őszintén mondom mindezt neki és őszintén is gondolom. Az a fajta nő, akiről a magazinokban a sikeresség címszó alatt találunk mindenféle írást. Persze, ahogyan a bátyám szokta mondani, minden nő után van egy olyan nő aki irigyli a másikat valamiért, szóval azt hiszem ez egy esztétikai ördögi kör.Mutatóujjam végigcsúszik a pohár derekán, le egészen az asztallapra. Kapaszkodót keresek a nyitott tenyeremmel, vagy pusztán pihentetem? Kívülálló számára egy egyszerű mozdulatnak tűnne, amit szerintem észre sem vesz, jobb esetben.
- A tegeződést elfogadom, amennyiben nem bánja, hogy ez csupán egyoldalú lesz. Nem látom akadályát, hogy tegezzen, de ez...most tudom engem rémesen maradinak, vagy egy bronz szobor modellnek gondol, ahogyan korábban volt kedves utalni rá….de….- próbálom elmagyarázni miért is nem megy nekem még mindez, de egyelőre még magamnak sem tudom, nemhogy neki. Végül oldalra biccenő fejjel, és bocsánatkérő pillantásokkal egyszerűen csak rövidre zárom a nem túl sikeres magyarázkodást.
- Adjon egy kis időt erre a tegezős dologra! Hiszen még csak most jutottam el addig, hogy a keresztnevén szólítsam. Nálam már ez is nagy lépésnek számít.- remélem, hogy megérti és elfogadja a dolgot, és azt is, hogy mindez őt nem akadályozza meg abban, hogy a saját maga számára legkényelmesebb módon folytassa velem a társalgást, mert őszintén mondom, hogy élvezem. Élvezem amikor csacsogni kezd, ahogyan anya kártyapartnerei szoktak csütörtök délutánonként, amikor összegyűlnek nála. Ha több időt töltöttem volna velük, akkor valószínű otthonosabban mozognék az efféle társalgásokban. De már gyerekként is kimenekültem róluk, leginkább azért, mert hallgatni szívesen hallgattam őket, de válaszolni már egyszerűen nem akartam. Magamról pedig főleg nem. Ugyanakkor egy percre sem jut eszembe félbeszakítani őt, talán csak egy picit rezdülök össze, amikor az asztallapra bök, és csodálkozva vonva fel a szemöldökeim, a kezdeti komolyságot csakhamar átveszi valami beleegyező, szelíd derültség. Bobbie még számomra is szórakoztató jelenség,aki előszeretettel kerüli a moziban a vígjátékokat. A humor, mint olyan értelmezhetetlen a számomra. Még mindig nem tudok azon a tényen túllendülni, hogy fásult vagyok. Minél tovább hallgatom őt, annál nyilvánvalóbb. Egyre erőteljesebb a különbözőség, ami láthatatlanul kettőnk közé feszül.
- Hát...némelyik törvény is olyan, mintha pénzfeldobással döntötték volna el, hogy az lesz és kész. Helyenként hiányzik belőlük a logikai következetesség.És néha az az érzésem, hogy az ítélethozó objektivitására bízzák a dolgot.- munka...egy könnyed csevegéshez nem kellene ettől a témától elszakadni? Hátradőlve hallgatom tovább, a pohár előttem sértetten, érintetlenül pihen. Hol a peremét nézem, hol a nőt velem szemben.
- Pszichológia?- ragadom meg a mondata végén elhangzó szót, és két hümmögés közepette ízlelgetem.
- Nem gondolkodtam még el így...mármint, hogy érdekel vagy sem. Ha azt vesszük alapul, hogy évente részt kell vennünk egy pszichológia alkalmassági vizsgálaton, akkor nem...azt hiszem nem érdekel. Jobban mondva nem kedvelem. Túlságosan bele akarnak mászni az ember fejébe, amit én a magam részéről visszautasítok. Nem mintha takargatni valóm lenne…-fenn hagyott hangsúly, akárha a végére kívánkozna egy gyorsan lecsapható beleegyezés. Nagyon is van takargatni valóm, csak éppen ez nem befolyásolja az ítélőképességem a tárgyalóteremben. Hogy valaki képtelen túllendülni egy sok éve lezárt kapcsolaton? Egy halom képeslapot őrizget az éjjeli szekrényében, ahol mások drága ékszereket? Nem gyerekes ez egy kicsit? Talán.
- Egyszer jó lenne eljutni oda…- jelentem ki végül, a hangom álmodozóvá szinte éterien lággyá válik, majd megrázom a fejem, a kontyom óvatosan rezzen a fejem tetején.
- Mármint Indiába...csakhát, a munka…-erre fogom, mert erre egyszerűbb.
- Magának van olyan hely ahova szívesen elmenne, Bobbie? Egy hely, amitől nem tud szabadulni.- kérdezek. Talán az ő válaszaiban én fogok feloldozást találni a saját börtönöm okozta bezártságra.






Aida Morales

avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Kate Beckinsale
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Barbara Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice •• Szomb. Nov. 25, 2017 12:27 pm

❅ Aidának ❅


Tisztában vagyok azzal, hogy néha hajlamos vagyok úgy ugrálni mások határai körül, mintha esőt szeretnék fakasztani, de legalábbis azokat a vicces, Sweet Dreams-re ugráló animált medvéket utánozni, miközben amúgy rohamom is van. Nem mondanám, hogy egészen megértem, mi játszódik le az olyan emberek fejében, akik annyira visszahúzódóak, és olyan széles magánszférával rendelkeznek, mint mondjuk a velem szemben ülő nő, de kétségtelenül megértem, mit szeretnének, és mi sem természetesebb, mint hogy eleget tegyek a kéréseiknek. Néha még Bobbie-nak is túl sok Bobbie-ból; mindenkit kell egy kicsit noszogatni néha, hogy kilépjen a komfortzónájából, de ennek is megvannak a még kedveskedő és már tolakodó mértékei. Így egyáltalán nem sértődöm meg, mikor a nő végül kiböki, hogy neki azért nem lesz olyan egyszerű ez a tegezés dolog.
Ugyan, semmi gond! Úgy hívsz, ahogy kényelmes. De akkor az nem zavar, ha én…? Szóval szívesen visszatérek a magázáshoz is, nem sietek sehova. Vagyis, most éppen sietnék, de hát igazából nincs semmi kedvem összefutni a „véletlenül” erre kószáló családtagokkal… – Nem akartam, hogy azt higgye, feltart, sőt, igazából egy kicsit én aggódtam amiatt, hogy csak udvariasságból egyezett bele a maradásba, de ami tény, az tény. Ebben a szakmában sohasem lehetsz időben, mindig lenne egy, de inkább több hely, ahol jobban szükség volna rád. Egy idő után az olyan apróságok, minthogy hat emberrel kéne egyszerre beszélnem, már nem tűnik olyan fontosnak.
Úgyhogy beszélek. Sokat. Kiskoromban apánk mindig rám szólt, amiért csak mondom és mondom, és látszólag nincs semmi értelme, eleje vagy vége. Az ósdi kúria falain kívüli világban azonban, szóval, az értelmes emberek körében, jobban járok a sok beszéddel, a változatos témákkal, hogy mindenkivel megtalálhassam a közös hangot. Az első találkozásnál még nehéz megállapítani, hogy kit mi hoz lázba. Morales bírónőt azonban, úgy tűnik, igencsak változatos témák érdeklik; vagy ha nem is, hát változatos témákra kérdez vissza. – A teljes és tökéletes, igazságos jogállamiság valóban csak szép álom – húzom el a számat egy pillanatra. Ezért születhet egyféle ítélet az első, esetlegesen ellentétes a másodfokú tárgyaláson. Rengeteg dolog függ a bíró személyétől, és nem csak a korrupcióra kell gondolni, az egyéni igazságérzet is változik, annyit tudnak csak tenni a Legfelső Bíróság tagjai, hogy megpróbálják nagyjából közös, univerzális, objektív átlagra hozni ki a bírósági tagokat. Mondhatnám, hogy Morales bírónő egyike azoknak, akiket szemlátomást nem igen vakítanak el a saját véleményéből fakadó érzések, de bizonyára tisztában van vele; és egyébként is olyan álságos nyalizásnak hangzana, amit ki nem állhatok. Épp elég akkor hallgatnom, mikor nagyritkán visszamegyek a szülői házba, rendszerint a bátyám valamely ostoba rendezvényére; igen, még mindig bíróságon dolgozom. Nem, még nem akarom abbahagyni. Nem, nincs férjem. Nem, nincs gyerekem. Igen, szerintem is nagyon finom a bor… Borzalmas. És lélektelen.
Az analizálás néha tényleg nem túl kellemes. És vannak pszichológusok, akik valóban úgy érzik, hogy mindenki felett állnak, csak azért, mert tudják, milyen kémiai folyamatok játszódnak le benned, ha mondjuk dühös vagy… Ez a tudás persze nem védi meg attól, hogy alkalmasint az öklöm közelebbi ismertséget kössön az orrával – nevetek fel, aztán összeráncolom a szemöldököm, és azért a biztonság kedvéért még hozzáteszem: – Nem vagyok ám ilyen erőszakos típus! Bár van, aki nagyon megérdemelné. Szerencsére gondolatokért azért nem vagyok elítélhető, ugye? – Ha a gondolatoknak bármiféle hozadéka is volna az életben, azt hiszem, igen nagy bajban lennék. Minden fronton.
Még mindig ezen agyalok, és azon, hogy miféle hátulütői volnának, ha mindenki tudna a másik fejében olvasni (vannak, akik szerint a figyelem ténye, hogy tudjuk, mások látják, mit csinálunk, a társadalmilag elfogadottabb oldalunkat hozza elő, mint a kamerák ténye, de én azért nem hiszem, hogy az igazán elborultakat ez bármiben visszafogná), mikor a pszichológiáról hirtelen máshová ugrunk. Nem zavar a változás, sőt, kifejezetten örülök, hogy a nő hoz fel témát; ezek szerint mégis érdekli a beszélgetés! Ez nagyon örvendeted.
Hova? – kérdem, de majdhogynem megelőz a válasszal. Széles, sokatmondó mosoly terül el az arcomon. – India sokat jelent neked, ugye? Mindenkinek van egy ilyen helye… Él ott esetleg valakid?
Nem akarok nagyon tolakodni, így ha esetleg kitérő választ adna, nem ragaszkodom, nem mászom rá, követelve az igazságot. Elvégre, tényleg csak most ismerkedünk, még ha szerintem felnőtt korban talán majdnem olyan egyszerű is ismerkedni, mint még általános iskolában. Valahogy eltűnnek a tinédzser- és húszas évekre jellemző gátlások. Belefárad az ember, velem legalábbis így volt, bár igazából sohasem akadt gondom mások megszólításával.
Afrikát szerettem volna mindig is körbejárni – bólintok szélesen. – Szeretnék utazgatni, és szerencsére meg is tehettem, hogy sok helyre eljussak, főleg, mikor még a szüleimmel éltünk. De azok mindig ötcsillagos szállodák voltak, előre fizetett idegenvezetők, és bárhol voltunk, mindig francia ételeket főztek. Szeretném igazán megtapasztalni az ottani élményt, tudod? Hogy a koszban lejárd a lábadat, útszéli büfékben egyél, hadakozz a szúnyogokkal, fintoroghass az állatszagon… Ez kicsit talán degradáló. De ami tény az tény. Légkondicionált luxusjeepben szafarizni nem túl… hiteles.
Mindig is tudtam, hogy a családom nem csak élvezheti a gazdagság előnyeit, tényleg élvezi, sőt, kifejezetten szeret visszaélni vele. Az élményekben sohasem az volt a lényeg, hogy új tapasztalatokat szerezzünk, világot lássunk, hanem hogy az emberek tudják: megengedhetjük. Egy idő után ódzkodni kezdtem ettől, ezért is döntöttem el, hogy amint elköltözök, sohasem nyúlok a családi vagyon rám eső részéhez. Van egy külön számlám, amire a nevemen levő részvények járadékai, illetve apa halála után az örökségem került; havonta küld a bank automatikus összegeket különböző szervezeteknek. Ahogy apát ismerem, az, hogy csak úgy osztogatom a vagyont, ráadásul úgy, hogy erről senki sem tud, kiborítaná; bizonyára forog a sírjában, ha rám gondol. Sajnálom a dolgot, de azt nem mondanám, hogy bánom is.
Tudod… Azért nem muszáj ám lemondani az efféle élményekről – mondom óvatosan, kortyolva a kávémból. – Tudom, hogy rengeteg munka… Az egész. Nem csak eljutni oda, ahol most vagy, hanem hogy ott is maradj, és az ellenlábasok ne rántsák ki alólad azokat az andalító bírói székeket. De hosszú távon… Nem is tudom. Nem érzed úgy, hogy kezd eleged lenni? Hogy folyton csak a munka? – vonom fel a szemöldököm. Nem akarok túlzottan merészen ítélkezni, hiszen az nem az én reszortom, inkább csak próbálom megérteni, mit gondolhat vagy érezhet a folyton kicsit fáradtnak tűnő bírónő. – Kell, hogy szakíts magadra időt. Különben az effektívségi görbéd néhány éven belül vészes zuhanásba fog kezdeni. Tudom, semmi közöm semmihez, ne haragudj, nem akarok rád mászni. Csak… Nagyon érdekes személyiség vagy, tudod-e? Nehéz kiigazodni. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi cukorral iszod a kávédat, például, olyan feketés típusnak tűntél; és a sok ország közül pont India…!

little girls with dreams become women with vision
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Jennifer Aniston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Palais de justice ••

Tell me your secrets

Palais de justice
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Canon

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-