Szajna-part
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Szajna-part •• Szer. Júl. 19, 2017 9:44 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Hope Edwardson tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szer. Júl. 26, 2017 1:39 pm

Pandora && Hope

Tegnapelőtt telefonos konzultáció a régi orvosommal, tegnap anonim gyűlés, ma meg egy újabb agyturkász... Kezdtem rettentően unni a dolgot. Tisztában voltam azzal, hogy annak idején hatalmas hibát követtem el, amikor öngyilkosságot kíséreltem meg. Őrült voltam, hülye, elmebeteg, komolyan, nem zavar, ha ezekkel a jelzőkkel illetnének. Megérdemelném. De lassan kettő kerek éve lesz már annak, hogy ez történt. Mennyi ideig kell még jóvá tennem a tetteimet? Meddig kell még bizonygatnom mindenkinek, hogy jól vagyok? A végén még én magam is el fogom hinni, hogy nem sikerült kijönnöm abból a kilométeres gödörből, amibe annak idején valahogy belecsúsztam. Pedig esküszöm, ma már tényleg jobban vagyok. Jól érzem magam. Élvezném a gimnázium utolsó évét, már ha hagynák.
Nagyokat sóhajtozva, unottan ülök a váróteremben, értelmetlen magazinokat lapozgatva, aminek talán még a felét se értem. Az alap franciámmal semmi probléma nem volt, de az újságok, amik itt díszelegtek, tele voltak szakszavakkal, amikhez én kicsit sem konyítottam. Az újság bezárult, s már vissza is helyeztem az asztalra a többi mellé. Ujjaimat összefontam, de még ez sem tudott meggátolni abban, hogy dobolásba kezdjek. Tekintetem a tőlem pár székkel arrébb ülő, fekete hajú, kifogástalan bőrű, csodaszép nőre siklott. Hát, a régen elveszített önbizalmamat sem éppen mellette fogom visszaszerezni, maradjunk ennyiben.
Viszont ha már külsőre nem sokban hasonlítottunk, valami azért mégis csak egyformán látszott mindkettőnkön. Egyikünk sem akart itt lenni. Tagadni kár is lett volna, annyira szembetűnő jelenség volt ez. Tekintetem elvettem róla, majd fejemet a falnak döntve lehunytam szemeimet. Lélekben a Szajna-partján sétálgattam, ahol a víz halk morajlása és a lágy szellő suhogása mindig kisimította az idegeimet.
- Nekem ez ma nem megy. Nem tudok itt maradni. - Suttogtam inkább magamnak, mintsem az idegen nőnek mellettem, bár szinte biztosra vettem, hogy hallotta, amit mondtam. Annyira belelovaltam magam a Szajnás gondolatba, hogy mindenféle következményekre való tekintet nélkül, amint kinyitottam szemeim, már fel is ugrottam a székről, s táskámat fogva az ajtóhoz siettem. - Ha esetleg keresnének... megmondaná, hogy közbejött valami és el kellett mennem? - Kedvesen kérem meg erre az apró szívességre, de ahogy rá pillantok, valamilyen furcsa oknál fogva összefacsarodik a szívem. Biztosra veszem, hogy ugyanúgy érzi magát, ahogy én, s habár nem tartozik rám, ő miért jár agyturkászhoz, valahogy nem tudom itt hagyni. Szinte úgy érzem, mintha egy bajtársamat hagynám hátra.
- Vagy esetleg van kedve velem jönni? Tudom... őrültség. De néha megérdemlünk mi is egy kihallgatás nélküli délutánt, nem? - Nagy szemekkel, bájosan mosolyogva figyeltem, vajon mit reagál majd gyorsan hozzátettem. - Még messzire se mennénk, csak le a Szajna-partjára. - Beavattam a terveimbe, miközben ujjaim görcsösen kapaszkodtak az ajtókilincsbe, arra várva, hogy végre kiszabadulhassak innen. Talán ezzel a kedvesnek tűnő nővel együtt. Végtére is ki tudja... talán sokkal többet használna ez a pszichiáter mentes délután, mint azt előre sejtenénk.


■ ■  akkor szökjünk meg *-* ■ ■credit




I love those random memories that make me smile
no matter what is going on in my life right now.

avatar
Középisk.
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● Katherine Langford
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szer. Júl. 26, 2017 5:08 pm

Pandora && Hope

Újabb nap a paradicsomban, a napfényes oldalán Párizsnak, de egyáltalán nem éreztem annak. Lehet nagyobb volt az „új” családom, vagyonosabb és híresebb volt, de valahogy még se éreztem azt az otthon melegét, mint amiben részem volt. Hiányzott a régi otthonom, a szobám, Sie, a régi életem, amikor még rendőr voltam. A mostani túlzottan fura volt még mindig, ahogyan az is, hogy öngyilkosnak néztek. Nem én tettem, az a lány tette, akié valójában ez a test volt, de elment. Kicsit talán irigyeltem is érte, hiszen ő már talán végre békére lelt, én pedig itt ragadtam egy káoszos világba, mintha eleve nem lenne eléggé bonyolult az élet. Persze, ki ne játszana el a gondolattal, hogy második esély, milyen jó lenne mindent elölről kezdeni és társai, de csöppet se volt annyira buli, mint amilyennek elképzeli bárki is. Nehéz volt, hiszen nem ordíthattad a világnak azt, hogy „Héééé, én nem vagyok Pandora, Jasmine Fishernek hívnak és rendőr voltam, amíg egy bűnöző le nem lött!”. Szerintem ezek után annyira nem meglepő, hogy az első két évben szinte minden egyes alkalommal farkasszemet néztem csak a dilidokival. Féltem attól, hogy esetleg elszólhatom magam és az túlzottan is veszélyes lenne.
Aprót sóhajtok, ujjaimmal játékosan megpiszkálom a karkötőmet, majd a lányra pillantok. Nem először ülünk már itt együtt a váróban, de szemmel láthatóan neki is pontosan annyi kedve van az egészhez, mint nekem. Ergo semmi. Nem értem, hogy miért gondolják azt az emberek, hogy a titkok felfedése jó dolog, meggyógyítja a lelket, mert szerintem nem. Titkai mindig mindenkinek lesznek, vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatunk el.
Pillantásom végül ismét az órára siklik, majd a karperecet kezdem el újra babrálni, mint aki ideges, vagy éppen már azt várja, hogy vége legyen. Gondolataimban messze járok. Otthon vagyok újra, nem történt meg a baleset, Jasmine Fisher még él. Anyumék büszkék rám, a Szajna dallama könnyeden tölti meg a levegőt, a parton sétálókat pedig megbabonáz a kinézetével. Apró mosoly kúszott az arcomra, mert elhittem, hogy tényleg ott vagyok, de aztán meghallottam a lány suttogását, mire sietve kaptam fel a fejemet és ismét őt fürkésztem. Egy pillanatra azt hittem, hogy nekem mondja, de aztán jobbnak láttam hallgatni, míg újra meg nem szólalt. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor eléggé meglepett a kérdése.
- Ennyire látszik, hogy semmi kedvem itt lenni? – kérdeztem meg barátságosan, majd sötétlő fürtjeimbe túrtam. – Örömmel benne lennénk, miként is mondhatnék nemet egy ilyenre? – kérdeztem vissza játékosan, majd sietve fel is álltam. Kicsit megigazítottam a szoknyámat, majd a vállamra akasztottam a táskámat, hogy közelebb lépjek a lányhoz. Jóval fiatalabbnak tűnt nálam, de ez nem zavart. Soha senkit se a borító alapján ítélj meg. Túlzottan is megtanultam ezt a leckét, bár régebben se volt ilyen problémán. – Tetszik az ötleted, ha gondolod, akkor ehetünk vattacukrot, vagy fagyit is, nem tudom, hogy szereted-e valamelyiket. – gondolom tovább kicsit a dolgot, hiszen néha egy kis kényeztetés sose árt, a sétányon lévő árusok meg ennél több mindent is szoktak ilyenkor kínálni. Már majdnem kihaladunk az ajtón, amikor meghallom az doktorom hangját.
- Pandora? – megfordulok, majd megrántom a vállamat.
- Nem érek rá, a mai napon a barátnőmé. – felelem könnyedén, majd azzal a lendülettel be is csukom az ajtót magam mögött. Nem szoktam ennyire laza lenni, vagy könnyedén nemet mondani az embereknek, hiszen mindig is szeretek segíteni, de ma nekem is inkább egy kis „szabadnapra” lenne szükségem.
- Pandora Fournier vagyok, te? – kérdezem meg kíváncsian, ahogyan kiérünk az utcára. – Van esetleg kedvenc részed a sétányon? – faggatom tovább, miközben elindulunk, hiszen akár mehetünk oda is. Nem tudom mennyi idős, de az biztos, hogy felnőtt társaságában van, így nem kell senkinek se félteni. Meg elrabolni se akarnám. A napszemüvegemet pedig közben fel is rakom, hiszen a nap hétágra süt és jobb azt viselni, mint állandóan hunyorogni.

■ ■  Új barátság hajnala!   ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Hope Edwardson tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Pént. Aug. 04, 2017 11:38 am

Pandora && Hope

Egyetlen egy dolog miatt szerettem Párizst: itt senki sem ismert engem. Nem kellett szégyenkeznem a múltam miatt, s senki sem érezte azt, hogy a közelemben kerülnie kellene bizonyos szavakat. Mindenki úgy viselkedett velem, mint egy átlagos, normális kamasszal és ezért szótlanul ugyan, de rettentően hálás voltam nekik. A legjobb pedig abban, hogy valaki a pszichiáter várótermében akad egy szimpatikus lélekre, nem más, minthogy tudod, ugyanolyan sérültek vagytok mindketten. Tehát az ítélkezés esélye rendkívül lecsökken, már-már megközelíti a nullát. Pontosan ezen okból felbátorodva kezdeményeztem nem csupán beszélgetést, de közös délutáni programot is a mellettem ülő nővel.
- Hát... én csak magamból indultam ki és abból a régi filmes idézetből, hogy bajtársat sosem hagyunk hátra. - közöltem vele mosolyogva és kíváncsian vártam, vajon belemegy-e a délutáni lógásba. Mosolyom észrevehetően kiszélesedett, amikor beleegyezett és egy röpke másodperccel később már állt is fel a székből, mintha egy pillanatot se várhatna a dolog. És végül is igaza volt. Épp lelépni próbáltunk, azt pedig nem ártott sietősre venni, nehogy még a végén meg akarjanak akadályozni minket benne.
- Igazából mindkettőt szeretem, de lehet, hogy a fagyi most jobban esne. - elég kellemes idő volt odakint, a Nap is hét ágra sütött, így szinte biztosra vettem, hogy a hőmérséklet inkább nőtt, mintsem csökkent, amióta a négy fal közé lettem száműzve. Ezért gondoltam, hogy a hűsítő finomság jót tenne, bár az sem volt utolsó szempont, hogy a fagyitól nem ragad majd annyira a kezem, mint a vattacukortól ragadna.
Épp kijutok az ajtón, újdonsült barátnőm még fél lábbal odabent tartózkodik, amikor meghallom, hogy valaki szólítja. Legalábbis gondolom, hogy ő utána szólhatnak, hisz rögtön reagál is. Az első pillanatban még aggódóan tekintek felé, mert azt hiszem, így, hogy "lebuktunk", már nem tart velem. De aztán hatalmas, száz wattos mosoly ül ki az arcomra, mikor meghallom a válaszát. Ahogy viszont becsukja az ajtót maga mögött, muszáj újra rákérdeznem. - Biztos benne? - nem állt szándékomban visszavonni az ajánlatot vagy bármiféle kibúvót keresni, csupán nem akartam, hogy azt higgye muszáj eljönnie, ha már igent mondott. Nyugodtan vissza is mehet, bár a benti arckifejezéséből ítélve tényleg nincs neki se kedve, se ereje a mai lelkisegély szolgálathoz.
- Milyen szépen csengő neve van. - dicsérem meg, mert tényleg roppant mód tetszik, hogy van valami dallama a nevének. Az enyém túl sablonos, túl... angol. - Hope Edwardson, örvendek. - az ő neve mellett az enyém tényleg túlságosan érdekesen hangzott, bár Párizsban majdnem minden helyzetben ezt érzem. Többször hozzápróbáltam anya vezetéknevét az én nevemhez, de inkább elvetettem a névváltoztatás ötletét, ugyanis a Hope Dussen még rosszabbul hangozna, mint a Hope Edwardson. Nem mintha az angol akcentusom a nevem nélkül se lenne eléggé feltűnő. - Tudom, hogy nem nekem illik... de esetleg tegeződhetnénk? - tudom, meg kellett volna várnom, míg ő ajánlja fel, hisz kettőnk közül ő az idősebb, de aztán valamiért mégis rákérdeztem. Eddig se tűnt se szőrszálhasogatónak, se elutasítónak, így reménykedtem abban, hogy ebből se lesz most problémánk.
- Nincsen. Eddig még nem sokat jártam itt... Szerinted melyik a legszebb része? - hopp, a tegeződés véletlenül be is csúszott, remélhetőleg korábban belement abba, hogy kissé barátságosabbá varázsoljunk a kettőnk közötti kommunikációt. - Régóta élsz itt? Én még csak másfél éve, de valahogy még mindig nem sikerült hozzászoknom az itteni élethez. - vagy legalábbis ahhoz, hogy itt is ugyanúgy kísért a múltam, mint otthon. Annyi különbséggel, hogy itt némileg kisebb körben, bár való igaz, hogy a mostohatestvérem, Damian nyaggatásai több emberrel is felérnek.


■ ■  bocsi a késésért edi ■ ■credit




I love those random memories that make me smile
no matter what is going on in my life right now.

avatar
Középisk.
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● Katherine Langford
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Hétf. Aug. 07, 2017 10:09 pm

Pandora && Hope
- Akkor legyen a fagylalt, tudok is egy remek fagylaltárust a parton. – mosolyodom el cinkosan, hiszen nem egyszer jártam arra Maisie-vel se, meg egyedül is szerettem meglátogatni az árust. Ha jól tudom még mindig megvan. Gyerekként vitt oda anyu, onnantól kezdve meg az lett a kedvencem, mert mehetek bárhova, de akkor is az ő fagylaltja volt szerintem a legfinomabb.
Nem volt semmi kedvem se maradni és sokkal jobb programnak tűnt a kisebb fajta szökés egy idegen lánnyal, mintsem az, hogy maradjak. Így legalább megismerhetek valakit, hiszen nem mondanám azt se, hogy hemzsegek barátok terén. Az eredeti Pandora barátai könnyedén elszublimáltak, majd meg akartak jelenni a haszon miatt ismét, de persze én nem dőltem be nekik. Valójában Maisie volt az, aki igazán hiányzott, hiszen egykoron nem csak a barátom volt, hanem olyan volt számomra, mint egy testvér, de számára ebben az új testben csak egy idegen vagyok és nem több. – Persze, miért ne lennék? A séta eleve csábítóbb már önmagában is, mint egy órát ott bennülni. Most meg, hogy társaságom is van hozzá simán. – pillantok rá barátságosan és a mosolyom elárulja, hogy tényleg komolyan gondolom. Nem igazán lehet nagy baj, maximum máskor kell jönnöm helyette vagy belekerül az aktámba még a némaság mellé az is, hogy meg is lógtam két év után az egyik foglalkozásról. Nem ebbe fog beletörni a karrierem.
- Köszönöm! – majd pedig kíváncsian várom azt, hogy ő is bemutatkozzon. Elmosolyodom, amikor meghallom a nevét és még egy aprót is bólintok. – Nos, örvendek a találkozásnak Hope. – majd pedig felpillantok az égboltra. – Igazán érdekes és szép neved van. Biztosan találó is. – hiszen pontosan tudom mit jelent a Hope, és nem is annyira gyakori név, de tényleg gyönyörű és így elnézve a lányt talán igaz is rá. Mindenkinek mást jelent a remény, és egy személy is megannyi reményt hordozhat magában. – Ezek szerint akkor angol vagy? – puhatolódzom kicsit tovább, mert a neve erre enged következtetni, amint meghallom a kérdését, akkor könnyedén nevem el magam. Nem gúnyos, inkább csak jókedvről árulkodik. – Persze, én is akartam már javasolni, de beelőztél. Kezdjek aggódni a gondolataim miatt? – játszadozom kicsit, majd mély levegőt veszek és lassan fújom ki azt, mintha csak részben mégis nehézkes lenne itt lenni. És így is van részben, hiszen mindig is igyekeztem mindenkit távol tartani, erre most egy lánnyal megszöktem és sétálgatok.
- Van egy kisebb parkosrész, ahol a rakpart is egészen benyúl a vízbe. Szerintem az mesés és ha szereted a lábadat vízbe lógatni, akkor tuti imádni fogod te is. Az még útba is esik a fagyishoz. – kicsit el is mosolyodom, ahogyan arra a helyre gondolok, mert nem egyszer volt már olyan se, hogy este szöktem ki oda fiatalként. Talán annyi lehettem, mint ő most. – Nem csodálom, kicsit furák a helyiek is, a sok kis utcában meg el is lehet tévedni. Mindig is itt éltem, így elég régóta. – mosolyodom el. – És eddig tetszik a hely? Vagy hiányzik a régi otthonod? – teszem fel ártatlanul a kérdést, mert fogalmam sincs arról, hogy mi is történhetett a múltban és miért kell neki orvoshoz járnia.


■ ■  Semmi baj :3 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Hope Edwardson tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Csüt. Aug. 10, 2017 11:40 pm

Pandora && Hope

Igazán örülök ennek a hirtelen jövő, új ismertségnek. Annak meg még inkább, hogy a mai orvoslátogatásomnak búcsút inthetek és még egy kedves cinkostárs is segít ebben. - Szuper! - lelkesedem, mikor tudtomra jut, hogy ismer egy remek fagylaltárust a parton. Így azért még szívesebben indul útnak az ember lánya, plána ha még ajánlják is a helyet. A családom későbbi kiakadását a kezelés kihagyása miatt viszont próbálom minél inkább elhessegetni a gondolataimból. Majd foglalkozom azzal, ha éppen aktuális lesz. Különben is, mindig mondják, hogy én is tegyek valamit a gyógyulásomért, mert csak a pszichiáter és csak a csoportterápián való részvétel nem fog segíteni. Kár, hogy azt már nem kérdezik meg, hogy mire is lenne valójában szükségem. A csoportterápia miatt azóta nem aggódok, hogy összeismerkedtem Batmannel. Vele könnyedén megtaláltam a közös hangot, már ismertségünk második percében viccelődtünk egymással, amit én alapvetően jó jelnek veszek. És ezentúl még szívesen is járok oda, mert legalább tudom, hogy ketten röhögünk majd a terapeután meg a furcsa feladatain. Talán a családom nem érti majd meg, miért lógtam el a mai pszichiáteres látogatásomat. Felelőtlennek fognak gondolni, vagy tévesen túlkombinálják a dolgokat és azt képzelik, újra ártani akarok magamnak. Pedig nem. Az igazság az, hogy rettentően hiányzott a legjobb barátnőm és borzasztóan éreztem magam nélküle. Az online csevegések viszont távolabb sodortak minket egymástól. Egész egyszerűen... személyesen jobb volt. És most, pontosan arra volt szükségem, hogy egy olyan nő, mint Pandora a cinkostársammá váljon és elszökjön velem a pszichiáter váróterméből. Egy ilyen csajos délutánra volt szükségem és aki kételkedik ebben, nos, attól csak annyit kérek, hogy ne tegye. Úgyse fogok tudni meggyőzni senkit arról, hogy nincsenek öngyilkos gondolataim. Mivel egyszer már megpróbáltam megölni magam, úgyse hinnének nekem. Hiába mondom, hogy jól vagyok, nem hiszik el. Most viszont külön öröm, hogy nem kell magyarázkodnom, mert Pandora nem kezel elmebetegként vagy épp önveszélyes pszichopataként. És ez jó. Nagyon jó.
- Köszönöm... de csak újabban próbálok meg hű lenni a nevemhez. - a sors furcsa viccének tartottam, hogy pont Hope-nak neveztek el annak idején. Mégis milyen ember az, aki ilyen névvel öngyilkosságot kísérel meg? Pontosan... Nem normális. - Igen, angol. Ősgyökeres londoni. Vagyis, csak voltam. Másfél éve költözünk ide az anyukámmal. - váó, ez már haladás. Ennyit még az első anonim csoportterápián se árultam el magamról, most meg, egy mondatban ennyi mindent felfedtem. Ebből is látszik, hogy ismerkedek én, ha épp nem kötelező és a beszélgetésem minden momentumát fel nem jegyzi egy agyturkász a kis füzetecskéjébe.
Jóleső nevetés tör ki belőlem. - Á, nem, nem kell aggódnod. Már lecsekkoltam, nem vagy sorozatgyilkos, szóval ki is szálltam a fejedből. A többi infót magadról megengedem, hogy elmond. - viccelődök vele, ami különös módon nyugalommal tölt el. Tényleg jó végre valaki olyannal eltölteni egy kis időt, aki nem idegesítően bombáz kérdésekkel és aki nem temetkezik bele a füzetébe. S akitől ha kérdezek, kedvesen, aranyosan választ is kapok. Így működnek a tökéletes beszélgetések és épp ezért sosem fogok szabadulni a pszichiátertől, mert ott ahogy korábban fogalmazott az orvosom, túlságosan "passzív" vagyok. Holott szeretek beszélni, ismerkedni, csak épp nem vele.
- Jaj az nagyon jó lehet! Menjünk oda! Imádok vízközelben lenni. Otthon is állandóan iskola után a Temze-partján voltam. Valahogy mindig megnyugtatott a víz morajlása és segített kiszellőztetni a fejemet. - zavaromban elmosolyodom és a földet pásztázom a tekintetemmel. - Sokszor jársz arra a helyre? Mármint ahová most megyünk? - kíváncsiskodom tovább és alig várom, hogy elérjünk a fagyishoz. Gondolatban már azon merengek vajon a gyümölcsös ízek felé vagy inkább a megunhatatlan csokoládé felé húz-e jobban a szívem.
- Maga a város tetszik, hiszen Párizs varázslatos. De azért eléggé hiányzik London, meg a legjobb barátnőm is. Viszont annyiból örültem, hogy ideköltöztünk, hogy magam mögött hagyhattam a múltamat. Csak aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. A múlt az jön velem, bárhová is megyek. De legalább itt kevesebben ismernek. - ennyire sem szokásom kiadni magamat, de nem tehetek róla. Pandorának van egyfajta bizalmat mutató, megnyugtató kisugárzása, aminek következtében csak úgy ömlenek belőlem a szavak.
- Egyébként, ha szabadidődben épp nem megszöksz a pszichiátertől, akkor mit csinálsz? Mivel foglalkozol? - kíváncsian tekintek felé, hátha ő is megnyílik nekem, ahogy én neki. Mondjuk foglalkozásomat tekintve én nem tudnék túl izgalmas dolgokat mondani neki, így végzős gimnazistaként. Bár azt se tudom mivel szeretnék foglalkozni, ha felnövök, úgyhogy ezt se ártana lassan eldöntenem.

■ ■remélem tetszik  edi  ■ ■credit




I love those random memories that make me smile
no matter what is going on in my life right now.

avatar
Középisk.
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● Katherine Langford
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szomb. Aug. 12, 2017 8:35 pm

Pandora && Hope
- Nos, nem az a lényeg, hogy mikor kezdtünk el a nevünkhöz méltóan élni, hanem az, hogy okkal kapjuk ezeket a neveket. Legalábbis szeretek ebben hinni. – tudom badarság hinni abban, hogy kicsit a nevünk is hordozza azt, hogy kik is vagyunk valójában, de én hiszek ebben. Szeretem a történelmet, sőt, imádom, emiatt is az a munkám, ami, így még eggyel több dologban hinni, ami mások szemében badarság lehet nem olyan eget rengető. – London szép hely, egyszer jártam ott pár napot – vagyis vélhetően a valódi Pandora többet is, de ez mindegy. – Egyszer talán még visszamegyek. Másabb a két hely, de valahogy mind a kettőnek van egyfajta varázsa, nem? – pillantok rá barátságosan és kicsit kérdőn. Szerintem, ahogyan minden emberben van valamiféle megfoghatatlan dolog, ami taszít, vagy éppen közelebb hoz, úgy minden városra is igaz ez.
- Milyen nagylelkű Ön felségem, hogy megengedi, hogy eldöntsem mit osszak meg. – és játékosan még pukedlizem is egyet, ahogyan régen tették. A nevetés könnyedén tör elő belőlem. Régóta nem éreztem már ilyen jól és bármennyire is gyerekes ez a bohóckodás, akkor is élvezem. Jó kicsit felejteni és csak élvezni az életet, jókedvűnek lenni. Azt meg én is jól tudtam, hogy az orvosokkal sose könnyű szót érteni, meg azt is, hogy igazából ők úgyse adhatnak megoldást a legtöbb bajra. Emberek közé kell menni, úgy érezni, hogy újra élünk és barátokat szerezni. Ők képesek a különféle fájdalmakat kicsit meggyógyítani, de azt se mondanám, hogy bármiből fel lehet épülni tökéletesen.
- Ne légy zavarban. Jó beszélgetni végre valakivel, és hagyni, hogy az élet áradata magával ragadjon. És a víz tényleg ilyen, meg talán olyan, mint az élet. Szeszélyes, kiszámíthatatlan. Olykor békés, mint a boldog lélek, míg máskor háborgó, mint egy dühös, megsebzett szív, lélek. – pillantásommal pedig megkeresem ismét őt, majd pedig felemelem a fejemet és az embereket fürkészem. Elmosolyodom ismét arra, amit mond. – Igen, sokszor. Néha már sötétedés után is. Mintha a világ zaja ott csendesebb lenne és nem lenne senki se a közeledben. Békés, megnyugtató és gyönyörű. Mintha csak ott képes lennél elhinni azt, hogy nem érhet semmi baj és az élet nem csak gyönyörű, de egyszerű is lehet. – mosolyodom el, miközben kicsit ábrándossá válik az arcom, a pillantásom. Tényleg messze járok amikor ott szoktam ülni, akkor is sokszor teljesen másfelé járnak a gondolataim, de ott valahogy ez nem zavar, mint ha munka közben törnek rám azok a gondolatok, mintha csak attól tartanék, akkor hibázni fogok.
- A múlt örökké velünk lesz, de legfőképpen az elménkben és a szívünkben. Lehet nem is kell elfelejteni, létezik az új esély is, de vélhetően félünk élni vele. – gondolkozom hangosan, majd picit megrántom a vállaimat. – Ha a múltat állandóan elfelejtenénk, akkor mindig ugyanazokat a hibákat követnénk el. Akik meg a hibáink alapján ítélnek meg minket, azok meg se érdemlik azt, hogy a barátainknak nevezzük őket. – teszem még hozzá pár másodperces hallgatást követően. Egy apró kavicsba végül belerúgok, ami könnyedén gurul tovább, míg végül meg nem áll.
- Akkor megszököm a partra és élvezem a magányt, vagy éppen egy jó regényt. – nevetem el magam, mert legtöbb időmet a munkahelyemen töltöm. Szeretek ott lenni. – Múzeumi kurátor vagyok a Louvre-ban. Te pedig gondolom iskolába jársz. Melyikbe? – kíváncsiskodom. – És te mit csinálsz szabad idődben? – dobom vissza a labdát, miközben egészen közel érünk az árushoz, ahol jöhet a kérdés, hogy mit is kér, hogy utána kifizessem mind a kettőnkét.


■ ■ Jó lett. edi ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Hope Edwardson tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Kedd Aug. 15, 2017 8:51 pm

Pandora && Hope

Elgondolkodtatott, amit a nevekről mondott. Vajon én miért ezt a nevet kaptam? Hisz mindenkinek fájdalmat okoztam... A szüleimnek, a barátaimnak, így szerintem sohasem érdemelném meg, hogy pont reményt jelentsen az én nevem. Hisz kinek adhatnék reményt? Szerintem senkinek.
Ebből a szomorkásabb elmélkedésemből rántott vissza, ahogy Londonról érdeklődött. - Igen. Bár Londonnak van egy enyhén dohos szaga, ami körbelengi a várost. De ettől függetlenül igen, mindkét helynek van egy bizonyos varázsa. - sose állítottam rosszat Párizsról, bár az tény, hogy eleinte nem repdestem az örömtől, mikor megtudtam, hogy ideköltözünk. Mondjuk megtehettem volna, hogy otthon maradok, befejezem a sulit és leérettségizem, s majd csak azt követően jövök ide, de tudtam, hogy abba az anyukám beleőrült volna.
Jóízűen nevettem egy nagyot, ahogy pukedlizett nekem és bátran mentem bele én is a bolondozásba. - Többen csodájára jártak már a nagylelkűségemnek, de nem tesz semmit, kisasszony. - Pandora már a második ember volt az új ismerőseim közül, akikkel a szempillantás egy rövidke töredéke alatt megtaláltam a közös hangot és egyből nevetni is tudtam velük. Úgy tartottam, hogy bármiféle kapcsolat alapja a nevetés, hogy a két fél tudjon együtt nevetni és boldog voltam, amiért ezt az elvárásomat Pandora-val is megütöttük.
- Igen, pontosan! Istenem végre valaki, aki megérti! Kisebb koromban apukám sose értette, mit tudok annyit nézni a hatalmas víztömegen. - annyira boldog voltam, hogy megértette, miért éreztem olyan jól magam a víz közelében. Másnak ezt mindig hosszasan kellett magyaráznom, de neki szerencsére nem. Ő olyasmi beállítottságú lehet, mint én. - Akkor az a világ legjobb helye. - mosolyogtam, s hirtelen azt kívántam, bárcsak megtalálnám én is azt a helyet, ahol elhihetném, hogy nem érhet semmi baj és a jövő is csupa jó dolgot tartogat a számomra.
- Nem is az a baj a múltammal, hogy nem tudom teljesen elfelejteni. Sokkal inkább az, hogy minden nap emlékeztetve vagyok rá és ezért úgy érzem, sose leszek képes új fejezetet nyitni az életemben. És ez megijeszt. - elnevettem magam, ahogy rájöttem, már most többet beszéltem neki az érzelmeimről, a félelmeimről és az álmaimról, mint a pszichiáteremnek valaha is. A nevetésem folytatódott, ahogy viccelődött azzal, hogy a partra szökik. - Te a Louvre-ban dolgozol? Váó, az fantasztikus lehet! - sokkal jobban ámulatba ejtett a munkája, mint azt elsőre talán gondolhatta. - A Notre-Dame Középiskolába, ez az utolsó évem, de azt ne kérdezd, hova mennék tovább. Fogalmam sincs, mihez kezdenék legszívesebben. Viszont a te munkád érdekesnek hangzik! Mindig is szerettem az úgymond színfalak mögötti munkákat. - még az sem kizárt, hogy én is múzeumi kurátornak megyek. Ki tudja? Annyi minden érdekelt már és érdekel jelenleg is, hogy nem tudnék választani a sok lehetőség közül.
- Hát... szabadidőmben vagy a pszichiátert látogatom vagy egy anonim terápiás csoport gyűlésein vagyok, úgyhogy nem túl élvezetes. De olvasni például én is szeretek. Vagy épp elveszni a belvárosban. Hiába élek itt másfél éve, még mindig vannak olyan szegletei a városnak, amit nem fedeztem fel. - nem élek túl nagy társasági életet, ami persze anyát rendkívül bosszantja, de nem akarom olyan emberekkel körbe venni magam, akikkel csak a kínos csend uralkodik közöttünk.
Időközben megérkeztünk a fagylaltoshoz én pedig pár percre valósággal döntésképtelenné váltam. Végül egy epres joghurtosra és egy marcipán gombócra esett a választásom. Amikor viszont fizettem volna a részemet, Pandora átvállalta, amiért egy mosolygós köszönömöt kapott.
- Legközelebb én hívlak majd meg egy fagyira. - mosolyogtam rá jókedvűen, majd belenyaltam a fagyimba. - Tudod, olyan érdekes ez a pszichiáterhez járás. Mármint, én mindig azt hittem, hogy azok, akik agyturkászhoz járnak, ő nekik komoly problémáik vannak. És ez nyilván így is van. De te vagy a második, akivel megismerkedem ilyen körökben és meg kell mondjam, se te, se a másik ismerősöm nem tűntök olyanoknak, akiknek szüksége lenne pszichiáterre. - ezt bóknak szántam, reméltem, hogy annak is veszi és nem sértésnek. Mondjuk rólam se mondaná meg senki, ha csak így egyszerűen rám néznek, hogy alig két éve öngyilkosságot kíséreltem meg. Nem vagyok emós, hogy aggódjanak értem, mármint szélesebb körben. Viszont ezt az öngyilkosságos kis titkomat nem óhajtom egy hamar az új ismerőseimmel megosztani. Ahhoz túl jó fejek mindketten, hogy ilyennel rögtön el is marjam őket magam mellől.
- Egyébként... mi a történeted? Tudom, hülye kérdés, de így legalább annyit oszthatsz meg magadról, amennyit szeretnél. És én se teszek fel tolakodó kérdéseket. Néha sajnos előbb jár a szám, mint az eszem. - kíváncsian vártam, vajon mennyit oszt majd meg velem az életéből. Nyilvánvalóan nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így ha nem vevő erre a kérdésre, akkor sem fogok megharagudni. Csupán nem szerettem volna, ha véletlenül olyan témába tenyerelek bele egy-egy kérdésemmel, ami még rosszabbul érintené. Sajnos szokásom volt rossz kérdéseket, rossz időben feltenni és nem akartam, hogy ez a kis elszökésünk végül rossz irányba forduljon.

■ ■ha valami nem tetszik, szólj és átírom!  edi  ■ ■credit




I love those random memories that make me smile
no matter what is going on in my life right now.

avatar
Középisk.
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● Katherine Langford
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szomb. Szept. 02, 2017 5:13 pm

Pandora && Hope
Jó érzés volt hallani a nevetését, hiszen a jókedv a legjobb gyógyír szerintem a világon a legtöbb dologra. Nem kell mindig mindenről beszélni, de ha meglátjuk a jó dolgokat, akkor máris könnyebben tudjuk venni az akadályokat és néha csak arra van szükségünk, hogy valaki a karjaiba zárjon, vagy csak mosolyt csaljon az arcunkra.
- Ha nem is a legjobb, de biztosan az egyik legjobb helye. – mosolyodtam el, a másik dolgot meg teljesen megértem. Olykor nehéz megértetni másokkal, hogy mi jó dolog van egy-egy dologban, helyben, mert totálisan másképpen látják a világot, másabb dolgok hozzál lázba őket. Kinek a víz, kinek a nagyváros kell, vagy éppen erdős terület. Mindenki másabb, de ettől szebb az élet.
Aprót bólintok arra, amit mond, hiszen teljesen megértem őt. Pár pillanat erejéig a tájat kémlelem, a mellettünk elhaladókat, egy kisebb dudálás zavarja meg a város eme negyedét, majd egy aprót sóhajtok. – Pontosan tudom mire gondolsz, de az még nem jutott eszedbe, hogy talán azért vagy emlékeztetve rá és azért zavar ez a tényező, vagy éppen ijeszt meg, mert még te magad se voltál képes igazán megbékélni azzal, ami történt? Elfogadni és tovább lépni? Mármint azt mondani, hogy az is te voltál, de most is te vagy, még ha kicsit változtál is? – Nem fogok szakrendelést nyitni, inkább csak egy tanácsot adok neki. Kicsit lehet zavaros, de nekem se volt éppen könnyű elfogadni azt, hogy egy totálisan másik testben kell élnem, másik nevet kell viselnem, meg vagyok bélyegezve olyan miatt, amit el se követtem és ezernyi dolgot, de szép lassan próbálom elfogadni, megbékélni a dolgokkal és egyre jobban megy, még ha nem is tökéletesen. Olykor önmaguk és tetteink elfogadása a legnehezebb az egész életben. – Igen, ott dolgozom, de néha megfordulok máshol is, mint például a Versailles-i kastélyban is. – mosolyodom el, majd újabb bólintást kap tőlem, amikor elmondja, hogy melyik iskolába is jár. – Ha gondolod, akkor egyszer eljöhetsz és megmutatom neked. Hátha segít dönteni abban, hogy mit is szeretnél csinálni. – vetem fel ötletnek. Persze nem muszáj, de ha érdekli az ilyen dolog, akkor pár órát biztosan tudok szakítani rá és megmutatni azt, hogy kiknek is köszönhetően ilyen csodálatos az a hely és kik dolgoznak a háttérben azért, hogy mindig a legnagyobb pompáját mutassa a hely.
Elkuncogom magam, amikor azt említi, hogy még mindig vannak ismeretlen helyek. – Ha ez megnyugtat, akkor élhetsz itt kezdetektől fogva, de akkor is tud meglepetéssel szolgálni a város és mindig találsz olyan negyedet, városrészt, amit még sose láttál. Szerintem részben ebben rejlik a város varázsa is, hogy mindig képes valami újat mutatni. – mosolyodom el, legalábbis én így látom. Még mindig szeretek én is elveszni, felfedezni a helyeket és kíváncsian fürkészni a régi épületeket, hallani a történeteket.
- Hmm, ezek szerint akkor lesz legközelebb is? – kérdezem meg játékosan, miután kifizettem a fagyikat. Maradtam a csokisnál és a citromosnál. A kettő együtt mennyei tud lenni szerintem. Kíváncsian pillantok rá, amikor ismét megszólal és csendesen hallgatom őt. – Köszönöm, aranyos vagy, de te se tűnsz olyanak és talán pont ebben rejlik az egész. Kívülről nem tűnik annak egyik ember se, a lelki sebeket elrejtjük, féltve őrizzük, de ritka az, amikor valaki tudná azt, hogy a másik mélyen legbelül mennyire is vérzik. Vagy te nem így gondolod? – pillantok rá kérdőn, közben pedig tovább eszegetem a fagyimat is, mielőtt esetleg a kezemre akarna olvadni ebben a hőségben. Most nagyon is jól esik. Sokkal kellemesebb és még mindig nagyon finom.
Megtorpanok arra, amit mond és hirtelen nem tudom mit kéne mondanom. Nem mondhatom el a történetemet, de azt is képtelen vagyok elmondani, ami valójában történt. Szép lassan pedig meg is érkezünk a helyre. – Ez lenne az. – mutatok le, majd ha benne van, akkor le is mehetünk és leülhetünk a vízpartra. – Tettem egy nagy ostobaságot, majd kómába kerültem pár hónapra. A tiéd? – pillantok rá kérdőn, miután úgy döntöttem a tömör lényeget elmondom, ami elméletileg a történetem lenne, az igazságot nem túlzottan fedi lelőttek. Szeretném elmondani azt, hogy lelőttek az egyik bevetés során, majd egy másik testben tértem magamhoz, de tuti őrültnek nézne, ahogyan mindenki más is. Így inkább hallgatás mellett döntök, mert hazudni meg nem szeretek.

■ ■ Bocsánat a késés miatt! edi  ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szer. Okt. 25, 2017 9:20 am

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sophie Wrighton tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szer. Nov. 01, 2017 11:38 pm


Judas & Sophie


Hogy lehetsz ilyen hülye, Sophie? Normális ember nem beszél meg randit munka utánra. De hát ez nem is randi. Mialatt gondolatban a sárga földig szidom magam, amiért olyan idétlen vagyok, közben gyakorlatilag alig figyelek arra oda, amit Roisin mond nekem. Hiába látom, hogy mozog a szája és hallom a szavait, az agyamig mégsem jut el a mondanivalója, ami már csak azért is sajnálatos, mert éppen egy vadonatúj receptet oszt meg velem és ha figyeltem volna, le tudnám nyűgözni a bátyámat, aki valószínűleg nem akarna záros határidőn belül kilökni a lakásából, mert elfoglalom a fürdőt a cuccaimmal - meg egyébként az egész lakást. Viszont így majd az utcán végzem és repülhetek haza, a vadonatúj nadrágom nélkül, amit ma terveztem beszerezni, mégpedig Judas társaságában.
Fel kell majd írnom, hogy ha legközelebb - vagy úgy egyáltalán - találkozom Judas-al, akkor ne olyankor tegyem, ha előtte dolgozom. A mai nap után akár ki is rúghatnának, miután egy öt fős társaságnak mind az ötük rendelését hibásan vittem ki, az ebédszünetem után nyitva felejtettem a hátsóajtót és belógott a környék kedvenc kóbor cicája, aki bele is kóstolt néhány süteménybe, illetve legalább három embernek rosszul adtam vissza. Ezek után valójában nem csak azt kérdőjelezem meg, hogy elég érett vagyok-e a munkához, és nincs-e véletlenül ADHD-m, de még azt is, hogy képes leszek-e anélkül végigcsinálni a napot, hogy leégetném magamat, Judast, vagy egyszerre mindkettőnket. Esélyes, hogy valamilyen úton-módon sikerülni fog. Vagy nem élem túl, mert el leszek veszve a kék szemeiben - mármint a kutyájáéban. Egyáltalán miért hozna kutyát?
A műszakom végéhez közeledve, akármennyire nem akartam is, folyton a kirakaton túl, az utcát bámultam, ismerős alakot keresve a járókelők között, és akárhányszor szőke fürtöket láttam, kicsit kihagyott a szívem, ráadásul minden alkalommal emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne felejtsek el levegőt venni. Még szerencse, hogy Rod bátyámnak nem vallottam be semmit a mai nappal kapcsolatban, mert a végén még az Ő arca köszönt volna vissza az üzlet előtt, amit most a legkevésbé sem akartam. A végén még el akart volna kísérni, csak hogy ne essen semmi bajom - vagy hogy jól megnézze magának Judast. Pedig Ő is tudja, hogy gimiben megvertem a focicsapat kapitányát, mert a jobb horgomat Kierantől tanultam, azt hiszem bátran állíthatom hát, hogy meg tudom védeni magam, mégsem hisz nekem senki.
Megkopogtatom a tollamat a kezembe simuló apró jegyzetfüzeten és a kerek betűkre pillantok, amelyeket én firkantottam fel oda. - Szóval Fraisier torta és csokoládé felfújt? Azonnal hozom.- Mosollyal az arcomon távozom az asztaltól, menet közben a kötényem zsebei dugva az eddig kezemben tartott tollat és füzetet. Míg a cukrászda csinos tányérjaira helyezem a rendeléseket, akaratlanul is az órámra pillantok. Öt perc.
Egész pontosan négy perccel és ötvenhat másodperccel később felakasztom a kötényemet a falra és szaladok a táskámért. Jesszus, nyugodj már le. Csak egy farmerről van szó. Hiába igyekszem lenyugtatni magam, végül mégis akkora lendülettel hagyom el a cukrászdát, mintha arra várnék, hogy rólam nevezzék el a következő hurrikánt.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
28
● ● Posztok száma :
lookin' as fine as a damn Monet
● ● Keresem :
bridget satterlee
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Judas Barclay tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Csüt. Nov. 02, 2017 3:12 pm

Esküszöm sokkal izgatottabb vagyok, mint amikor 16 évesen beléptem a tetoválószalonba a kis papírral, amit előtte gyorsan apám orra alá dugtam, hogy megkapjam a szülői hozzájárulást – bár neki azt mondtam, hogy iskolai kiránduláshoz kell egy szignó. A tetoválás ugyan egy életre szól, a mostani farmervásárlás meg mondjuk csak pár órára de mégis ezerrel ver a szívem. Talán ennek ahhoz is köze van, hogy Giselle mit sem tudva, boldog vigyorral az arcán indult munkába. Egyedül gyerekkori jó barátom tud az akcióról, mert hát arra azért én is képtelen vagyok, hogy senkivel se osszak meg egy ilyen kaliberű dolgot. Végül pár doboz sör és néhány mélyenszántó gondolat után – amelybe valahogy belekeveredett két középkategóriás pornósztár összehasonlítása is – arra a következtetésre jutottunk, hogy amúgy tényleg...miért is ne?!
Szóval most itt vagyok 10 perccel hamarabb, mint ahogy kellene. A pékség ahol Sophie dolgozik 30 másodperc sétára van tőlem de nem akarom, hogy azt higgye...hogy mit is? Hogy túlságosan lelkesen nézek a mai nap elé – betegesen lelkesen. Bezzeg Giselle összes próbálkozását, aminek köze van a vásárláshoz csípőből elhárítom és négy éves kapcsolatunk már odajutott, hogy nem is vet fel ilyen ötleteket.
Még hat és fél perc. Igazából lehet mégis hülyeséget csinálok. Miért is akarnám elrontani az amúgy egészen tökéletes kapcsolatomat? Leszámítva a kötelező heti kettő – mondjuk mostanában inkább 3 – veszekedést. Anya kedveli Gisellet, Prune is jól kijön vele, Solange mindenkit kritizál, Remus mondjuk egyenesen utálja – de szerintem ez az érzés kettejük között kölcsönös – Apa meg „aranyos lánynak” tartja. Hol itt a gond? Sehol.
Két perc. Ez már annyira nem gáz, tehát jobb ha elindulok mielőtt tényleg meggondolom magam. Direkt nem vetek egy pillantást  se a kirakatok üveglapjára, hogy szemrevételezzem magam, mert ugye ez csak szimpla vásárlás. Mint amikor Thierryvel elmegyünk macskaalmot venni Cicinek – mert hogyan máshogy nevezne el egy ötéves egy macskát, ha a cica túlságosan mainstream?!
Pontosan abban a pillanatban érek oda, amikor valaki hatalmas lendülettel kivágódik az ajtón, ami egyébként nem is lenne gond ha én éppen nem befelé tartanék így az ütközés teljességgel elkerülhetetlen.
- Jesszus, ne haragudj – jön az automatikus szabadkozás miközben jelen helyzetben igazából ő az aki őrült módjára kiront egy pékségből de jelenlegi lelkesedésem amúgy is meggátol mindenféle csípős megjegyzést, ami egyébként már rég kiszaladt volna a számon. Aztán meg végképp becsukom a szám, ahogy meglátom, hogy a hurrikán – nem véletlen nevezik el nőkről a szélviharokat, természeti katasztrófákat – nem más, mint Sophie. A reflexből az oldalára fonódó kezeimet - amik persze ugye csak azért vannak ott, mert meg akartam óvni az eséstől, még mielőtt a tudatára ébredtem volna, hogy ki is ő valójában - meg igyekszem nem látványosan gyorsan visszahúzni és a kabátom zsebébe mélyeszteni.
- Te mindig vonzod az ilyen baleseteket? - elvigyorodok és arrébb állok, hogy a mögöttem torkát köszörülő pasast beengedjem az ajtón – Na szóval...hova is megyünk? - természetesen kihasználva a férfilétem egyik különleges képességét, a másodperc töredéke alatt mérem végig a lányt na nem mintha a házuk előtt álldogálva ne lett volna rá alkalmam, ugyanis akkor annyira el volt merülve a munkájának ecsetelésében, hogy észre sem vette. Végül a tekintetem vissza is tér azokba a csokibarna szemekbe, amik már pár héttel ezelőtt is rögtön levettek a lábamról. A szája után. De ezt most hagyjuk is.
avatar
Elit
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :
jensen
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sophie Wrighton tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Csüt. Nov. 02, 2017 8:04 pm


Judas & Sophie


Tulajdonképpen az, ahogyan Judas és én találkoztunk, egy egészen jó sztori. Elmesélem pár barátnőmnek, nevetünk rajta egyet, hogy milyen béna vagyok, hibáztatjuk a másik felet, megsiratjuk a farmeromat, aztán továbblépünk rajta és soha többet nem történik velem hasonló. Szép kis emlék marad, ami szökőévente eszembe jut nyugdíjas koromban és mesélek róla a macskáimnak, de már név nélkül, mert addigra tiszta szenilis leszek. Lehet, hogy macskáim sem lesznek. Na de hogy két alkalomból kétszer történjen meg, hogy egyenesen beleszaladok ugyanabba az emberbe, az már hallatlan. Bár gyakorlatilag az első alkalommal sokkal inkább Remus szaladt felém, és nem én őfelé, de ez csak részletkérdés. Judas pedig mindkét alkalommal jelen volt. És ami azt illeti, ez a mostani most az én hibám volt.
- Elnézé... uhú. - Még egy normális bocsánatkérésre sem telik tőlem, mert amikor a nagy izgalomtól most már kevésbé elvakultan felpillantok az áldozatomra, azzal az acélkék pillantással találom szembe magam, amelyiket ha akarnám, sem tudnám elfelejteni - mondjuk egyáltalán nem akarom. Szerencsétlen kis nevetés tör ki belőlem és hirtelen azt sem tudom hova kapjam a pillantásom, mert a látóteremet valahogy teliben elfoglalja Judas. Amikor Ő elengedi a derekamat - bármennyire szeretném megkérni az ellenkezőjére -, én egy apró lépést teszek hátrafelé, csak akkorát, hogy még ne menjek neki a pékség kirakatának, mert valljuk be az első fizetésemből nem a komplett kirakat üvegének a cseréjét szeretném fizetni.
- Csak, ha Te is ott vagy - jegyzem meg nevetve. Szó, ami szó valahogyan túléltem mind a tizenkilenc évemet különösebb baleset nélkül, hasonló alkalomra pedig nem sikerül visszaemlékeznem, habár valószínűleg csak azért, mert az agyam képtelen rendesen működni Judas jelenlétében. Ami már csak azért sem szerencsés, mert kellemetlen lenne, ha öt percben belül attól kellene megmentenie, hogy gondolkodás nélkül kisétáljak az út közepére és elüttessem magam. - Nem vagyok ám egyébként ilyen béna. - Dehogynem.
Nem mondom, hogy egészen azóta tervezem hova is menjünk, mióta megcsörrent a telefonom és amikor felvettem az Ő hangját hallottam meg, de legalább a hívását követő naptól kezdve minden alkalommal munkába jövet azon törtem a fejem mégis hova mehetnénk.
- Igazából az a helyzet, hogy nem igazán ismerem még a várost. -  Megköszörülöm a torkom és néhány pillanatig nagyon koncentrálok az utca túloldalán biciklit toló idős bácsira. Hátha a kerekeinek forgását figyelve sikerül összeszednem a gondolataimat és lecsillapítanom a szívem dobogását, mielőtt újraélesztésre lenne szükségem. Bár, ha Judas végezné, nem is bánnám annyira.  - De a környéken van egy H&M, úgyhogy mehetünk.- Mosollyal az arcomon pillantok rá és indulok meg - remélhetőleg egyébként jó irányba. Bár a tönkretett farmer története szomorú, de a helyzet az, hogy sem komolyabb eszmei, sem érzelmi értékkel nem rendelkezik. Én pedig nem azért akartam találni Judasszal, hogy megpróbáljam lenyűgözni és valamelyik drága dizájner butikba vinni, ahonnan kinéznek, mint Viviant a Micsoda nőben. Egyszerűen csak látni akartam Őt...?
- Na és öhm, hogy telnek a napjaid?


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
28
● ● Posztok száma :
lookin' as fine as a damn Monet
● ● Keresem :
bridget satterlee
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Judas Barclay tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Kedd Nov. 07, 2017 1:17 pm

A lehetséges köszöntési módok között egyáltalán sem szerepelt az az eshetőség, hogy rögtön a karjaim közé kerül a lány. Úgy tűnik azonban, hogy az élet szeretné kicsit felpörgetni a dolgokat – mert egyébként mi izgalmas lenne egy szimpla zavart „helló, örülök, hogy látlak” köszönésnek. Na ugye? Szóval most itt van a karjaimban, az orromba szökik a parfümjének az illata ami teljesen más, mint Gisellé de mégis úgy szívom be, mintha valami csodaszer lenne. Nem lesz ez így jó.
- A statisztikák tényleg nem ezt mutatják – beleegyezően bólintok, mert valóban mindkét találkozásunkkor bekövetkező szerencsétlenség igazából hozzám köthető – De elhiszem, hogy csak én nem vagyok rád jó hatással – szomorúan lebiggyesztem a szám, bár nem gondolom komolyan amit mondok vagyis remélem, hogy nincs sok igazság benne.
Próbálom előhozni az agyam rejtett zugaiból a környéken fellelhető női butikok névsorát, de sajnos nem járok sok sikerrel. Általában a ruhavásárlás nálam annyit jelent, hogy a srácokkal elmegyünk valami bevásárló központba és egy félóra alatt bejárjunk a szokásos helyeket – semmi egyedi divattervezők által kreált butikokba nem tesszük be a lábunkat. Ez alól kivételt képez amikor Giselle rávesz, hogy vegyünk valami „minőségi” ruhát is hogy ne csak a póló-farmer szettjeim bővüljenek.
- A H&M tökéletes lesz – jegyzem meg és kicsit meg is könnyebbülök, hogy nem kell vele is menő butikokba szétnézni hanem megelégszik egy szimpla H&M-es nadrággal. Felüdítő ez az egyszerűség. Tehát szépen a lépteimet Sophiéhoz igazítva elindulok mellette az említett üzlet felé.
- Hát nagyrészt tárgyalásokkal – húzom el a szám – Mert ugye a családomnak van egy lovardája meg egy parkja kicsivel Párizs után és két hét múlva lóversenyek éjszakája lesz, amivel rengeteg a probléma – miközben mesélek néha oldalra pillantok, mert eszem ágában sincs untatni a lányt a cseppet sem érdekes részével a családi biznisznek – Szóval semmi izgalmas – vállat vonok majd érdeklődve nézek rá – És nálad mi a helyzet? Hogy halad a grafikus tanfolyam? - az igazság, hogy tényleg érdekel mi van vele. Nem csak amolyan udvarias gesztus volt ez, hogy visszakérdeztem, mint amit az esetek 99%-ában teszek egy üzleti vacsorán. Talán az fogott meg, amikor első találkozásunk alkalmával már beavatott az életébe, megállás nélkül beszélt arról, hogy miként érzi magát az új helyen ezzel pedig azt érte el, hogy jogosultnak érzem magam arra, hogy tudjam mi is van vele. Logikus, nem? De. Az már megint egy másik kérdés, hogy én miért nem szúrtam közbe egy-két infót magamról. Mondjuk, hogy hé egyébként 4 éve van barátnőm. Ja, lassan már tervben az eljegyzés is.
Az üzletbe érve – na meg valljuk be Sophie közelségének is köszönhetően – már rám melegszik a kabát így gyorsan meg is válok tőle, lazán átvetem az alkaromon ahogy belépünk a H&M ajtaján.
- Öhm, hű – valamiért mindig csodálkozással tekintek arra, hogy mennyivel nagyobb helyet foglalnak el a női ruhák, mint a férfik – Milyen nadrágot keresünk? - feltűröm a kötött pulcsim ujját és már meg is akad a szemem egy trapéz szárú bársony gatyán, ami valamilyen rozsdaszín szerűségben pompázik – Ah, megtaláltam a tökéleteset. Idenézz – leakasztom és meglengetem az orra előtt – Még veszünk hozzá valami kerek napszemüveget egy hippi sálat és irány Woodstock.
avatar
Elit
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :
jensen
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sophie Wrighton tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part •• Szer. Nov. 08, 2017 10:49 pm


Judas & Sophie


Az az igazság, hogy a kelleténél valamiért sokkal jobban vártam ezt a találkozót. Mármint annak ellenére, hogy Judas megjelenését tekintve kicsit sem hasonlít egy sorozatgyilkosra, mégsem mondhatom azt, hogy jó ismerősök vagyunk - ami egyébként meg fura lenne, tekintve, hogy alig lakom néhány hete Párizsban. Mellesleg ha igazán őszinte akarok lenni önmagammal, még csak nem is azért vártam a találkozót, mert egy új farmerrel leszek gazdagabb, csak és kizárólag a társaság érdekelt. Amit persze soha nem vallanék be a szóban forgó férfinak.
- Négy bátyjal nőttem fel, szerintem rám már nem is lehet rossz hatással lenni - nevetem el magamat jókedvűen. Ha csak arra gondolok, hogy milyen volt a gyerekkorom a fent említett négy idősebb fiútestvérrel, mosolyognom kell. Tőlük tanultam fára mászni, káromkodni és versenyt köpni is. Csupa hasznos tudás.
Talán éppen miattuk, vagy az is előfordulhat, hogy valami teljesen más okból, de a többi lánnyal ellentétben az én világom sosem forgott teljes mértékben a dizájner ruhák és egyedi tervezésű darabok körül. Ezért nem igyekszem túlzásba vinni a mai vásárlást sem. Feleslegesen mégis miért próbálnám meg elhitetni Judasal, hogy valaki teljesen más vagyok? Különben is, amilyen szerencsém mostanában van, ha méregdrága ruhát kapnék a kezeim közé, két hét alatt valamilyen eddigihez hasonló balesetben tönkretenném.
Örömmel tapasztalom, hogy a javaslatom megfelelőnek bizonyul, bár valljuk be, nem sok esélye volt, hogy ellenkezően alakuljon. Miért is alakult volna? Ha a Judasal való találkozás és az aközött eltelt időt nézem, amikor felhívott, gyakorlatilag totál valószínű, hogy valójában kedve sem volt újra találkozni velem. A lehetőség meglétének ellenére mégis úgy iszom a szavait, mintha az örök élet titkát osztaná meg velem. - Szóval ez azt jelenti, hogy Te tudsz lovagolni? - teszem fel a kérdést kíváncsian. Máris többet tudtam meg róla, mint a legelső találkozásunkkor és az a helyzet, hogy még sokkal többre vagyok kíváncsi. Fogalmam sincs miért, de újfent kellemes érzés tölt el, csak azért mert olyan emberrel beszélgethetek, akiért őszintén érdeklődöm és aki legalább annyira viszonozza a gesztust. Még a saját bátyámat sem érdekli annyira a munkám, vagy a tanfolyam, amire járok. - Sosem hallottam még lóversenyek éjszakájáról.. Az mit takar pontosan? - Bár a program neve elég árulkodó, de tény, hogy soha nem vettem még részt ilyesmin, és ki más mesélhetne ilyesmiről a legjobban, mint az egyik szervező? - Szerintem izgalmas. - Jegyzem meg mosolyogva és megvonom a vállam, de közben nagyon ügyelek, hogy a lábam elé nézzek és még csak véletlenül sem a férfira.
- Gyorsan! És rengeteg házim van, de fogalmam sincs mikor kellene megcsinálnom. Ráadásul most már nincs is kivel, mert a bátyámnak elege lett belőle, hogy őt rajzoljam. Az emberi alakoknál járunk... -  Amikor feltűnik, hogy már megint jár a szám, gyorsan megköszörülöm a torkom és zsebre vágom a kezeimet. Bár még mindig jobb, mintha totál csendben sétálnánk egymás mellett és nem lenne miről beszélgetnünk.
 - Oh, ömm...- Időm sincs körülnézni, vagy értelmes, kerek mondatba fogalmazni, hogy milyen nadrágot is kellene keresnünk, amikor Judas már előáll a saját ajánlatával, amin rögtön hangosan felnevetek - és gyorsan abba is hagyom, nehogy az üzletben tartózkodó többi ember furának nézzen. - Ez egyszerűen csodálatos - jegyzem meg vigyorogva. Kiveszem a kezéből a vállfát és a derekam elé rakom a szerencsésen kiválasztott ruhadarabot, majd kiegészítésképpen még a peace jelet is felmutatom. - Szóval azt mondod ez a stílus jobban állna?- kérdezem mosolyogva, miközben vetek rá egy pillantást. - De ha már engem Woodstockba küldenél, szerzünk neked egy műbajuszt, parókát, plusz egy hajpántot és jöhetsz velem.
A Judas által kiválasztott nadrágot továbbra is a kezemben tartva indulok meg a sorok és polcok között, valami denim féle után kutatva a szememmel - a hippikre emlékeztető nadrágot már csak azért sem rakom vissza, mert őszintén érdekelni kezdett vajon mennyire állhat nevetségesen rajtam. - Igazából egy szimpla denim farmerrel már teljesen ki lennék békülve.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
28
● ● Posztok száma :
lookin' as fine as a damn Monet
● ● Keresem :
bridget satterlee
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Szajna-part ••

Tell me your secrets

Szajna-part
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Folyó Part
» A Tópart mentén
» Ház és tópart
» Part 14 / 4
» Part 14 / 8

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-