Sétány padokkal - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Sétány padokkal •• Kedd Júl. 25, 2017 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Okt. 22, 2017 1:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Seth

Bementem az iskolába, próbáltam tanítani,de gondolataim folyton elkalandoztak, egyszerűen nem képtelen voltam koncentrálni, ami rám egyáltalán nem jellemző. Imádom az iskolát, a diákokat, a történelmet, de a magánéletemben történtek teljesen kizökkentettek. Akaratom ellenére folyamatosan csak arra bírok gondolni, hogy mit fogok csinálni, hogyan fogom felkaparni magam a padlóról és új életet kezdeni. Az első három órám után, az igazgató színe elé álltam és rosszullétre hivatkozva leléptem. Viszont nem volt kedvem visszamenni Darren lakására, úgyhogy a közeli sétány felé lépkedtem. A nap ma még utolsó erejével meleget áraszt az emberiségre, így nem kell azon aggódnom, hogy esetleg megfázom. Menet közben beléptem a péksütemény árushoz egy kis harapnivalóért, megkívántam a csokis croissont. Kezemben lógatva a papír szatyrot, gondolataimba merülve haladok a célirány felé. Ki kell szellőztetnem a fejem, ideje lenne végre befejeznem a sebeim nyalogatását és tényleg lépni, nem helyes, hogy a múltban élek, hogy arra várok mások oldják meg helyettem a gondjaimat. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy van aki támogat, de az életem legfontosabb döntéseit nekem kell meghoznom. A tanácsokat elfogadom és meghallgatom, de nem várhatok ölbe tett kézzel arra, hogy majd minden megoldódik magától. Leülök az első üres padra ami az utamba kerül. Némán bámulom a természetet, a megsárgult és lehullott leveleket. Figyelem ahogy az emberek sétálnak körülöttem, de igazából semmi nem érdekel. Fájó csatát vívok a gondolataimmal és szívem sugallatával. Legszívesebben visszarohannék Serge-hez, ölelésébe burkolóznék, bocsánatot kérnék és elölről kezdenék vele mindent. Tiszta lappal. De nem tehetem, és nem is fogom megtenni. Megbántott, a lelkembe taposott, és büszkeségem sokkal nagyobb annál, hogy ezen a tényen csak úgy túllépjek. Talán, ha nem engedett volna olyan könnyen kilépni az életéből, talán ha már másnap utánam jött volna, akkor megbocsátottam volna. Így viszont, hosszú napokkal később nem biztos, hogy olyan könnyen fog menni a dolog. Bár, fölöslegesen ezen aggódnom, mert ha eddig nem jött utánam valószínűleg nem is fog, és a tudat, hogy ennyire félreismertem teljesen összetör. Csalódtam benne, és magamban is.
Gondolataim menetéből a mellém lépő férfi rángat vissza. Ráemelem tekintetem és kíváncsian fürkészem az ismeretlen arcot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémiszt meg a jelvény látványa. Akaratlanul is azon kezdek gondolkodni, hogy mi történhetett. Remélem nem Sergel történt valami. Gyomrom borsószem méretűre zsugorodik miközben próbálom összeszedni magam.
Hiába nyugtat, mégsem tudok teljesen nyugodt maradni, mégiscsak egy nyomozóval beszélek és jelen pillanatban még fogalmam sincs miről lehet szó.
- Oh. Persze, igen. húzódok arrább, hogy le tudjon ülni mellém. Az előbb vásárolt kiflihez még hozzá sem nyúltam, de valószínű, hogy már nem is fogok.
- Miről lenne szó? kutakodok lázasan a gondolataim között, hogy rájöhessek mi folyik a háttérben.
- Elfogták a bolti rablót, aki megtámadott? Vagy információra lenne még szüksége? Hónapokkal ezelőtt volt, és sok újat nem tudok mondani. A kollégáinak már többször is elmeséltem. másra nem tudok gondolni, ezen az egy eseten kívül nem történt velem semmi olyasmi, amihez a rendőrségnek is köze van. Kérdő pillantásokkal nézek rá. Igazán hálás lennék, ha nem húzná tovább az időt és kinyögné végre, hogy mit szeretne tőlem. A gyomromat szorongató érzés nem akar csillapodni, és bár nem akarok arra gondolni, hogy Serge-el történhetett valami, azért mégiscsak bennem van a félelem és gyötrődés.

■ ■■ ■remélem megfelel■ ■credit



Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Pént. Okt. 27, 2017 5:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Lefevre & Martichon


Öltözet


Leülök mellé, ahogy hellyel kínál, majd a papírokat szedem elő a dossziéból. Köztük egy gyermekkori fényképet a mellettem ülő nőről. Olyan 15 éves forma gyermek volt.
- Nem az miatt vagyok most itt. - bolti rablásokról olvastam, akadt egy pár, de most még sem ezért vagyok itt, tulajdonképpen nem az én hatásköröm alá tartozik. De ez most munka.
- Dominique, ön szerepel ezen a képen, igaz? - nyújtom át neki a képet, érdeklődve figyelek és hallgatok. Figyelem arcának vonalát, de egyáltalán nem ismerős, sem arcra, sem semmire. Még.
- Nem tudom, mennyire alkalmas, de elég fontos dologról lenne szó. Az édesapjáról… nem tudom… - pillantok rá kérdő tekintettel, tud-e bármit is róla. Esetleg egy két elpottyantott morzsácskát.
- Tud róla bármit? - a mappát nyitom szét, melyből egy fénykép a férfiről és két levél is a kezem ügyébe kerül. Egy régen íródott, ez a papír már eléggé megviseltes, kopott, de a betűk még mindig tisztán látszottak rajta. A másik frissen írott, pár hetes, pár hónapos levél. A régebbit neki nyújtom.
- Ez Giselle Finnes kézírása, Christophe Martichon volt a címzett jó pár évvel ezelőtt, tulajdonképpen 1989. Nov. 22.-én. Mond valamit önnek ez a dátum? - érdeklődtem finoman, nem kerültem el a témát, mindent tudó pillantásom nem rá szegeztem, csak a lapokra, melyeket már jóval ezelőtt megkaphatott volna.
De mégis apám fiókjában volt, értékes volt számára örökké, még a mai napig is magánál tartotta volna, de mondtam, hogy kellene, a munkámhoz. Meg ugye, hogy megismerném a húgomat. Vagy akit találok… Főleg hogy nekem, nekünk is írt apa egy levelet. És azt neki is elkellene olvasnia, hogy megértse. A levelet. Apát. Engem. Minket. Az, hogy beleolvas-e, vagy tényleg rosszkor jöttem, rossz helyen ráadásul, majd ő eldönti úgyis, de nem találtam más alkalmat, jobb előbb, mint később, ráadásul itt találtam rá. Egy fényképet megint előkerestem, nevet kerestem hozzá, és ha jól emlékszem, akkor a korábban megemlegetett hölgy képe ez. Ő az édesanyja Dominiquenek… az én apám lánya ez a nő itt mellettem. És mekkora a hasonlóság a kép és közötte. Le sem tagadhatná, hogy a képen szereplőhöz semmi köze. De apámból vajon mit örökölhetett?
Másodpercnyi idő telik el, míg felmérem a lány minden porcikáját, majd hagyom, hogy a pillantásom sodrott fonalként szakadjon el kettőnk közt.



Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
74
● ● Reag szám :
65
● ● Keresem :
A Bátyám Fia
A Fiam
● ● karakter arca :
Sebastian Stan


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Nov. 08, 2017 2:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Seth

Az elmúlt napokban úgy érzem, mintha legalább öt évet öregedtem volna, a vállamra nehezedő terhek egyre inkább a föld alá húznak, összeroskadok alattuk és tanácstalannak érzem magam. Néha belegondolok, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha úgy működnénk, mint a filmek szereplői, akik csak megrázzák magukat és a következő jelenetre megoldódik minden gondjuk. A szomorú valóság viszont az, hogy én nem vagyok egy idióta szappanopera szereplője, nem ébredek reggel tökéletes sminkkel, nem oldódnak meg a problémáim maguktól és nem nézek ki mindig tökéletesen. Az én életem mérföldnyi távolságra van a filmek valóságától. Elesettnek, tanácstalannak érzem magam, fogalmam sincs mi lenne a legjobb nekem, a születendő gyerekemnek, néha jó lenne tudni, hogy mi vár rám a jövőben, hogy merre visz az utam.
Kíváncsian fürkészem a férfit, arcvonásaiban semmi ismerős nincs, nem rémlik, hogy bármikor is találkoztam volna vele ezelőtt. A támadás utána napok kissé zavarosak még mindig a fejemben, de arra mérget vennék, hogy ez a nyomozó nem volt a kihallgatóim körében. A következő dolog amire hirtelen gondolni tudok, hogy esetleg Sergel történt valami....vagy Gastonnal...de ezekbe a dolgokba bele sem merek gondolni, jobb ha nem vonzom be a negatív gondolatokat. Arrább csusszanok a padon, hogy a nyomozó is le tudjon ülni, majd kíváncsian emelem rá a pillantásomat. Felhúzott szemöldökkel veszem át tőle a képet, amin valóban én vagyok, a tizenötödik születésnapom után nem sokkal készült, amikor Florentina magával vitt egy fotózásra.
- Igen. Ez én vagyok. pillantok rá ismét a fotóra, saját szemeimet bámulva rajta. Nem most volt, de mégis tisztán él emlékezetemben a nap minden perce, szinte még érezni vélem a tejszínes fagyi ízét a számban, még hallom Florentina szavait, és látom a balett előadást ahová életemben először elvitt. Nem mondok ennél többet, csak figyelem őt, összezavarodva, kíváncsian várva a folytatást. Szavai visszhangot vernek a hallójáratomban, amint kiejti az édesapám szót a száján a világ is forogni kezd körülöttem. Mi ez már megint? Egyszer anyám vallomásával bukkan fel a soha nem látott bátyám, most pedig egy nyomozó faggat apámról. Nem válaszolok, csak megingatom a fejem, jelezve, hogy az égvilágon semmit nem tudok róla. Félek, hogy nem tudnék megszólalni anélkül, hogy hangom erőtlenül szóljon, vagy valami olyasmi hagyná el az ajkaimat amit még én is megbánnék. Átveszem tőle a fényképet és a levelet. Alaposan szemügyre veszem a képen szereplő férfit, az arcvonásait, a gödröcskéket orcájának két oldalán, amit a mosolya varázsol oda. A sötét szempárt és ugyanolyan hajkoronát. Nem ismerem. Arcvonásaiban sem látom saját magamat.
- A születésem dátuma. Anyám neve...és az ő kézírása. bár a levélpapír már megsárgult, de a kézírást megismerem rajta, hiszen néhányszor láttam már.
- Christophe Martichon....ismétlem magamban a nevet, ami egyáltalán nem cseng ismerősen, mégis olyan sok mindent jelent nekem. Nem bontom fel a levelet, nem nézek bele, ujjaimmal morzsolgatom a papírt és próbálom rendbe tenni saját gondolataimat. Bárcsak valaha képes lennék megérteni, hogy miért ennyi év után kerestek meg, huszonnyolc évig nem léteztem nekik, akkor most mi változott hirtelen.
- Nem ismerem. Sem őt, sem Giselle-t. Elhagytak, akkor amikor ez a levél készült. nyújtom felé a papírt, nem biztos van elég erőm ahhoz, hogy felolvassam a sorokat.
- Martichon nyomozó...te tudtál arról, hogy létezem? nézek rá hosszú idő óta először, hiszen most már több mint valószínű, hogy ez az ember itt mellettem a testvérem. Életem huszonnyolc éve alatt senkim nem volt, most pedig hirtelen két testvért is kaptam. Mit kezdjek ezzel a tudattal?

■ ■■ ■remélem megfelel■ ■credit



Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Pént. Nov. 10, 2017 9:31 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Lefevre & Martichon


Öltözet

Egy pillanatra elgondolkodom, próbálok nem tudomást venni a róla szinte pókhálóként rám ragadó feszültségre. Hiszen nekem semmi okom sincs arra, hogy azonosuljak a lány minden aggályával és bizonytalanságával. Pedig én is parázok a helyzettől, attól, hogy mi lesz kettőnk között. Lehet, hogy a későbbiekben hallani sem akar majd rólam, ezt az opciót is elfogom fogadni.
Hogy aggódom-e? Nem igazán tudnám megmondani.
A gondolattól, hogy Dominique is részese lett az életemnek, visszacsinálhatatlanul s valószínűleg elég hosszú távon - már ébresztett bennem kellemetlen érzéseket. Most azonban megmagyarázhatatlanul égek a vágytól, hogy megismerném a húgomat.
Örülök, hogy segít nekem ebben a feladatban, hogy teljes képet ad magának is és nekem is ezzel kapcsolatban. Apám neve ismerősen cseng, neki annyira már nem, idegen számára a név. Amikor megszólal aprót bólintok, igen, felfogtam, elhagyták őt. Tulajdonképpen apa nem hagyta el őt, nem is tudta, hogy érkezni fog, csak a kislány megérkezéséről kapott tudomást.
Nincs szavam. Nincs időm, sem gondolatom kifejezni mindazt, amit mindez ébreszt bennem, mert a villám sebességével éri el minden tagom, úgy zabál fel, akár a rák, a pulzusom az egekbe szökken.
De hamarabb lenyugszom, muszáj megnyugodnom, nem az ő jelenlétében kell paródiát rendeznem.
Ahogy visszanyújtja a papírt, nem veszem el tőle, majd ha eljut odáig, hogy felakarja olvasni, felolvassa. Arcvonásaim kifejezéstelenné válnak, hangom úgy fest, elapad.
Egy ideig nem nyitom szóra a számat. Szavai térítenek vissza a valóságba. Felé nézek, arcát nézem, majd a dossziét összecsukom.
- Nézd…egy hónapja kaptam meg a kezembe ezeket a leveleket. Azóta nyomozok utánad. Mindent felkutattam érted, hogy megtaláljalak. - magyarázok neki, ez az igazság, megakartam találni, beszélni akartam vele. Őszinte vagyok vele, annak kell lennem vele és vagy elhiszi és megérti vagy nem, de akkor mondja a szemembe, hogy nem hisz nekem.
- Nézd. Apám, apánk... lassan 30 éve a felesége mellett létezik, aki beteg. Kórházról kórházra járnak, anyám kezd leépülni, lassan az unokáját sem ismeri meg. Apa nem az, hogy nem akart megismerni, nem akart még több felelősséget venni a nyakába. Elég neki a nő, akihez a mai napig hűséges, negyven év után is. Aki lassan már fel sem ismeri benne a férjét. - magyarázom neki és közben mosolygok, mert ez a hűség közöttük nagyon rég óta megvan. Kerek negyven éve fen áll, a bátyám története is velük kezdődik. Amint ő megfogant, az alig 8 hónapos ismeretségükből házasság lett, azóta is egymás mellett vannak, noha a betegség szürke színt visz az életükbe, de eddig remekül megbirkóztak vele.
- Amúgy hívj csak Seth-nek, vagy Phillipe-nek, amelyik jól esik. - mosolyodom el közben, így talán mindkettőnknek könnyebb lesz valamelyest.





Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
74
● ● Reag szám :
65
● ● Keresem :
A Bátyám Fia
A Fiam
● ● karakter arca :
Sebastian Stan


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Kedd Dec. 05, 2017 1:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Seth

Ha létezik sors, akkor az kegyetlen játékot űz velem, és kezdem azt érezni, hogy én lettem a kedvenc játékszere. Úgy nőttem fel, hogy senki nem volt az életemben, nem kellettem a szüleimnek, csak egy púp voltam mindenki hátán. Tudom, nem én vagyok a világtörténelem egyetlen árvája, de is szoktam sajnáltatni magam, most viszont kezd kicsit elegem lenni ebből az ostoba játékból amit az életem űz velem. Egyik percben minden tökéletes, aztán a következőben már ismét darabokra hullik az életem és minden összekuszálódik benne. Kislányként szerettem volna családot, nem kaptam. Felnőtt nőként mindennél jobban vágytam a szerelemre, gyerekekre. Akkor lépett be az életembe Serge amikor nem is számítottam rá, fenekestül felforgatta az életem, boldog voltam. Méhemben növekszik a szerelmünk gyümölcse egy ostoba titok miatt viszont ezt is elveszítettem. A boldogság egyre távolabb sodródik tőlem és bár az egyik szemem sír a másik mégis nevet, mert ebben a kilátástalanságban is tudom, hogy van fény az alagút végén. Aztán derül égből villámcsapás szerűen bukkant fel Gaston az életemben, fény derült jó néhány titokra amit anyánk rejtegetett előlünk. Most pedig itt van a nyomozó, kezében egy levéllel, ami talán a titok másik felét fedné fel előttem. Nem tudom, hogy erre még fel vagyok-e egyáltalán készülve, hogy képes vagyok-e megbirkózni mindazzal ami eddig rejtve volt előttem. Tudom, hogy ő sem tehet arról ami velem történt, hogy arról sem, hogy az apja egész életében hazudott neki, mindannyian ugyanabban a valótlanságban nőttünk fel, csak más körítést kaptunk az élettől. Idegesen forgatom ujjaim között a levelet, most még nem érzem úgy, hogy elég erőm van ahhoz, hogy felolvassam, nem vagyok felkészülve a tartalmára.
- Köszönöm, és sajnálom, hogy miattam hazudtak neked egész életedben, értékelem, hogy felkerestél, de...ugye nem azt várod tőlem, hogy találkozzak az apáddal? nagyon remélem, hogy nem emiatt jött el egészen idáig, mert arra végképp nem vagyok felkészülve, hogy belenézzek annak az embernek a szemébe. Nem tudnám mit mondjak neki, nem tudnék nem haraggal és gyűlölettel tekinteni rá, az pedig végképp nem lenne jó senkinek, ha nem tudnám visszafogni magam és gyűlölködni kezdenék.
Szavai hallatán magasba csúszik a szemöldököm és pillanatok alatt hatalmasodik el rajtam a harag. Nem vagyok hirtelen haragú, sem heves vérmérsékletű, talán az állapotom is rájátszik arra, hogy ilyen hirtelen lepi el az agyam a vörös köd.
- Felelősséget? Komolyan beszélsz? Én szerinted csak egy felelősség vagyok mindenki nyakán? Akkor kellett volna felelősségteljesen viselkedni amikor kapcsolatba kezdett egy férjes nővel, akkor kellett volna észnél lennie amikor védekezés nélkül szexelt, hogy aztán teherbe ejtse a másik nőt, aki nem a felesége. Akkor kellett volna, amikor megkapta ezt a levelet, mert 27 év alatt nem volt arra ideje, hogy felkutasson. Ne haragudj, de én nem tudom sajnálni. Nagyon sajnálom, hogy édesanyád beteg, senki nem érdemli meg, de apát...vagy minek nevezzem nem tudom szánni. a szavak csak úgy kibuknak belőlem, azt sem gondolom igazán végig, hogy ezzel talán fájdalmat okozok neki. Ahhoz most túlságosan ideges, csalódott és zavart vagyok.
- Nézd Seth...köszönöm szépen, hogy vetted a fáradtságot és felkerestél, de nekem időre van szükségem. Nem tudom mit kezdjek a hirtelen a semmiből előbukkant családtagokkal. Adj nekem néhány napot, hogy átgondoljak mindent. Megteszed ezt nekem? nem szeretném őt hibáztatni vagy bántani az apja hibája miatt, és arra is nyitott vagyok, hogy a későbbiekben jobban megismerjük egymást, de nekem ehhez időre van szükségem, nem megy egyik percről a másikra

■ ■■ ■bocsánat a csúszás miatt doboz■ ■credit



Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Dec. 17, 2017 11:02 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Lefevre & Martichon


Öltözet

Már nem is tudom miért jöttem ide valójában. Őt akartam látni és beszélni vele, vagy csak tudatni akartam vele, hogy létezik egy családja. Hát fogalmam sincs, hiába tűnik a kettő egyformának, hát nem az. Egyáltalán nem az. Merőben két fogalom és válasz az, ami itt zajlik, és amit most felhoztam példának. Nem lehet egyszerű feldolgozni mindezt, de én megpróbáltam felhozakodni ezzel, hátha tud neki segíteni, nem akartam, hogy forrongjon a dühtől. Most mégis megtörténik és tudom a dühének alapját, szavai szívemig hatolnak, holott még nem is durvult el a helyzet…mégis úgy érzem, mint akit megettek elevenen. Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy apám miatt bánkódjon, nem akartam, hogy úgy érezze, csak teher a másiknak. Számomra nem az, de ha ő távolságot tartana, hát én megértem. Főleg szavai után…dühe leginkább nem ellenem irányul, hanem apa irányába, tudom, hogy igaza van, de valahol mélyen bánt, hogy mégis ellene van… De nem számít. Kimondta a  véleményét és vagy igazat adok neki, vagy nem. A kettő között versengek, valahogy ez a nap nem az enyém, sem az övé. És csak bólogatni tudok együtt érzően, miközben magam elé meredek és csak olykor- olykor lesek rá szemem sarkából.
Felkelek mellőle, majd elé guggolok le, úgy tekintek fel rá következő szavaira.
- Ne kérj időd magadnak, csak hagyd, hogy a saját medrében ússzanak tovább a napjaid. - egy kártyát veszek elő és az ölébe teszem. Telefonszám, Név és lakcím szerepel rajta, ez már friss. Elmosolyodom miközben a tekintetébe nézek, majd a mappára tekintek.
- Ezt meg majd olvad el, ha készen állsz rá…de visszakérem. - mert számomra is fontos. Vagy legalábbis a számomra az.
- Köszönöm, hogy találkozhattam veled, Dominique. - azzal álltam is fel előle, hogy hagyjam fortyogni, hogy hagyjam a gondolataiba merülni… de aztán két lépés után megálltam és visszapillantottam rá, mert nem vagyok tapintatlan paraszt.
- Hazavigyelek?




Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
74
● ● Reag szám :
65
● ● Keresem :
A Bátyám Fia
A Fiam
● ● karakter arca :
Sebastian Stan


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Jan. 18, 2018 6:53 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Feb. 01, 2018 2:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to my little sis'

Fülem bedugva és éppen az új kedvenc számom szól, miközben sétálok Steph iskolája felé. Szinte egymás mellett van a két épület, ezért gyakran szoktam elhozni én, hálisten ezt már rám merik bízni a szüleim. Nem lakunk messze az iskoláktól, ezért általában gyalog szoktunk menni, főleg az ilyen jó időben fölösleges taxival szórakozni, meg amúgy is… úgy döntöttem rosszalkodni fogunk ma egy kicsit. Kezembe nyomtak ma egy szórólapot egy utazó vidámparkról, ami nem messze tőlünk vert sátrat. Szóval elrabolom a hugit egy kis rosszalkodásra, családostul úgyis ritkán járunk már ilyen helyekre, rá fér, hogy kicsit gyerek legyen. Nem is tudom, hogy volt e egyáltalán már vidámparkban, az biztos, hogy én ezer éve.
Ahogy sétálok néha megejtek egy-egy pörgést, ha éppen úgy adja a zene, nem szokott az ilyesmi érdekelni, ha magával ragadnak a dallamok, hát kit érdekelnek az emberek körülöttem?
Egy néni meg is lepődik rajtam, én csak halkan nevetek, mire elmosolyodik ő is. Hát az ilyen pillanatokért simán megéri, kiborítanak az örök morgó emberek, akik lelógó orral, a földet bámulva sétálnak és észre sem veszik a maguk körül mozgó világot. Én nem ilyen vagyok, szeretek akár egy padra leülni és figyelni, hogy mi zajlik körülöttem, a kutyájával játszó embert, vagy az éppen veszekedő párokat. Teljesen szórakoztató tud lenni, csak elég fantázia kell ehhez is.
Na de ebből a csodás gondolatmenetből kizzökent, ahogy a zenén felül meghallom a visítozó gyerektömeget, aminek a közepén ott lesz az én Steph-em is.
Nem szeretem a sok visító gyereket, ezért kell egy pillanat, mire ellököm magam a kerítéstől, aminek dőlve vártam őt és befordulok, hogy elcsapjon a gyerekáradat. Na jó, azért ennél erősebb vagyok, de na… rohannak fejvesztve, mintha a háttérben valami rémisztő bohócszörny kergetné őket.
Hosszas keresgélés után megpillantom a kis sapkás fejet, ahogy bandukol a többiek között és intek neki, ahogy felfedezi, hogy ott állok.
- Helloka! – Nyújtom neki a kezem, hogy belecsapjon, aztán, már szerintem csak megszokásból fogom meg a kezét. Nem kislány már, hogy elszaladjon, lehet utál is ezért, de nem baj. Én szeretem, neki meg el kell viselnie, mert én vagyok a nagyobb és erősebb.
- Terveztem egy kis meglepit neked mára. – Fordulok felé útközben, s mielőbb még bármit is mondana a szokásos útvonal helyett le is fordulok egy utcába. – Elloplak egy kis szórakozásra. Mit szólsz hozzá? Anyáéknak nem kell róla tudni… úgyse lesznek otthon estig… észre se veszik. Ha meg mégis, azt mondjuk elvittelek próbára és megnéztél.
Úgyse fog ellenszegülni, ezért bátran indulok meg, s nem is olyan messze már meg is pillanthatjuk az óriási, színes táblát, ami hirdeti, hogy éppen a városban van a világ legmenőbb vidámparkja. Nyilván mindegyik valamiben világszenzáció, különben egyértelmű, hogy be se mennének az emberek, hát hova gondolnak… Sima vidámpark…
- Na? Szórakozunk egy kicsit?
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Márc. 25, 2018 10:55 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Hétf. Jún. 04, 2018 2:23 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Jerry && Maddie

Ahhoz képest, hogy alig néhány hónapja még olyan súlyos kérdéseket tettünk fel egymásnak, mint "el akarsz válni?", ahhoz képest egészen jól elvagyunk. Persze még volt néhány rázósabb beszélgetésünk, hiszen tisztázni kellett ezt-azt, de már minden egyenesbe jött. Én is megoldottam, hogy legyen heti egy-két órám a hercegnőink nélkül, és Jerry is kapott egy szeletkét a gyermekeink körüli teendőkből. Na nem sokat, de például az etetésnél, fürdetésnél és alvás előtti mese olvasásnál számíthatok rá, és nekem már ez is óriási megnyugvás. Nem utolsó sorban az ő viszonya is ha lehet, még jobb lett a Törpillákkal. Az élet továbbra sem cukormázas, de legalább már nem titkolunk egymás elől semmit, és vállvetve küzdjük le az akadályokat.
Az évforduló ünneplését egy icipicit el kellett tolnunk, mivel a lánykák a játszótéren összeszedtek egy fantasztikus hányós-hasmenéses vírust, ami miatt megismerkedésünk tizedik évfordulójának varázslatosra tervezett estéjét a kórház gyerekosztályának folyosóján, egymás kezét szorongatva töltöttük (köszönhetően annak, hogy a lányokat kiszáradás miatt kellett bevinnünk oda). Így viszont összekötöttük a kellemest a hasznossal, a kedves Anyós vigyáz a lányokra, mi pedig vagy hazamegyünk a vacsora után, vagy nem. Ez ránk van bízva.
Már déltől lázasan készülődtem. A hajamat is megcsináltam szépen, sminkeltem is, felvettem minden alsó és felső ruházatot amit erre az alkalomra vásároltam. Csak remélni tudtam, hogy majd tetszik a látvány Jerrynek.
Egész este úgy csüngtem Jerry minden szaván, mintha csak az első randinkon ültünk volna. Le sem vettem róla a szemem, csak néha a boldogságtól, vagy talán valami mástól lábadtak könnybe a szemeim egy-egy pillanatra. Még mindig mázlistának érzem magam, hogy velem van, és még mindig a világon a legszerencsésebb nőnek tartom magam amiért engem választott. Semmiért sem cserélném el az elmúlt tíz évet, minden nyűgjével együtt sem. Mert mi ilyenek vagyunk, néha egymás haját tépjük, néha nem értünk egyet, de ha valami gondunk van, akkor együtt oldjuk meg.
Az éttermet ő választotta, és mint általában, most sem spórolt a részleteken. Kaptam virágot, gyertyafény, folyópart, terasz, romantika mesterfokon. Egészen el is olvadtam tőle, a legtöbb kérdésére csak bambán vigyorogtam és bólogattam. Általában sokat csacsogok, de ma hagytam, hogy ő beszéljen, mert olyan jó volt hallgatni a hangját. Mintha megint az a húsz éves csitri lettem volna, akit elbűvölt és egyben lenyűgözött ez az energikus, határozott pasi. Közben tele ettem magam az előétellel, aztán a kacsával, és a desszerttel... meg persze egy kis bort és pezsgőt is iszogattam, de csak módjával. Holnap már visszakapom Katiet és Mollyt, és megint az én feladatom lesz az ellátásuk.
A vacsi után úgy döntöttünk, hogy egy kis séta még belefér. Még amúgy sem adtuk oda egymásnak az ajándékokat, én legalábbis készültem neki egy aprósággal, ami a táskámban lapul.
Séta közben szorosan fogtam a kezét, és lelkesen meséltem el neki, hogy a lányaink már két-három szót egymás mögé pakolva, rövid mondatokat próbálnak kreálni. "Baba eszi" "Baba alszi nem" Kezdetnek megteszi. Ahogy ezt mesélem, és utánzom Katie énekelő hangját, és Molly babás motyogását, akaratlanul is többször elnevetem magam. Szuper ez az este, nagy szükségünk volt már rá...
- Nem ülünk le? - kérdezem, amikor egy barátságos padhoz érünk. Szeretném már odaadni neki a kis jelképes csomagot, hogy lássam a reakcióját. Nem költöttem egy fillért se rá, inkább egy gesztus vagy jelzés, ami viszont igazán szívből jött. Ha benne van, akkor lehuppanok a padra, és amint mellém ül, máris mellé vackolom magam, elvégre itt az én helyem.
- Fantasztikus vagy! - mormolom végtelenül elégedetten, és így is gondolom. Ki más tenné még így oda magát egy évfordulós ünneplés kedvéért rajta kívül?


■ ■ Boldog Évfordulót Jerry! edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szomb. Jún. 30, 2018 11:06 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Maddie && Jerry

Mint valami hullámvasút, legalábbis sokan ahhoz hasonlítják a házaséletet, és nem is tévednek túl nagyot. Ahogy teltek, múltak az évek, én is egyre inkább így éreztem. Szerencsére, miután túléltük az első, költözés utáni kiborulást, és a múlt heti betegeskedést a lányokkal, amiért még a kórházat is megjártuk - kivételesen nem munka ügyben, hanem értük aggodalmaskodva) ismét egészen békés volt a légkör otthon. Egyelőre... merthogy "anyámék" is megérkeztek néhány napja, és bár eddig egészen békésen és családiasan éldegélünk a házban, tisztában vagyok vele, hogy a feleségem meg az anyám milyen mintapéldája az anyós-meny kapcsolatnak.
Ma azonban nélkülözniük kell egymás társaságát. Úgy lett volna az igazi, ha a napján tudjuk megünnepelni az évfordulónkat, de ugyebár mióta megszülettek a lányok, ők az elsők. Mégis, milyen szülők lennénk, ha fontosabb lenne egy dátum, mint az ő egészségük? Úgy is ez a lényeg, az évfordulót meg néhány nappal később is megtarthatjuk, úgy is az a tíz év számít, amit a hátunk mögött tudhatunk így ketten. Jóban, rosszban...
Nekem hála az égnek nem volt szükség annyi készülődésre - időben - mint Maddie-nek, de mivel nem akartam sem letörni a lelkesedését, sem pedig bosszantani, így inkább beautóztam a városba, elvégezni néhány utolsó simítást, mint mondjuk a virág. Az ajándékot azért nem mertem ennyire az utolsó pillanatra hagyni, azt már napokkal ezelőtt elintéztem, csak be kellett ugranom érte az irodába, mert... lehet, butaság, de amilyen formám van, ha otthon próbálom meg elrejteni, biztos, hogy véletlenül rábukkant volna életem párja. Most, ebben a pár órában csak nem lesz már lebukás pláne így, hogy ennyire lázasan készülődik. Amit egyrészt kimondottan bájosnak tartok, másrészt pedig sajnálom, hogy korábban nem iktattunk be egy-két hasonló estét, látva, hogy milyen lelkesen fogadta ezt is!
Furcsa bő tíz év után újra Párizsban élni. Vannak helyek, amiket imádtam, ám ma már hiába keresné az ember, mert rég bezártak, vagy máshova költöztek. És vannak helyek, amik még mindig ugyanúgy néznek ki, mint annak idején... Most is egy ilyen étteremre esett a választásom, egy olyanra, ami már fiatalabb koromban is a kedvenceim közé tartozott, s reménykedtem benne, nem vesztett a színvonalból az évek folyamán. Szerencsére nem kellett csalódnunk, így biztosra veszem, hogy még később is meglátogatjuk majd a helyet, ám mivel az étteremben már végeztünk, és hazamenni sem volt kedvünk ilyen korán, így arra a döntésre jutottunk, hogy sétálunk egyet a belvárosban, igyekezve olyan útvonalat találni, ami kevésbé felkapott a turisták körében. Szerencsére akadtak ebből is szép számmal, és még csak azt sem mondhatnánk, hogy kevésbé voltak szépek vagy hangulatosak. Ezért is imádtam annyira Párizst!
- Hihetetlen, szinte tegnap volt, hogy megszülettek, és tessék! Mire észbe kapunk, már el is költöznek itthonról. - na jó, az azért erős túlzás, de attól még félelmetes, hogy mennyire rohan az idő, még úgy is, hogy számomra ez is teljesen más, lévén kaptam egy második esélyt az élettől. Gondoltam volna korábban, hogy egyszer még apa leszek? Aligha... Tudtam, hogy a régi életemnek már úgy is búcsút mondhatok, esélytelen, hogy valaha is visszacsöppenjek bele, de ahogy teltek múltak a napok egyre erősebb lett az érzés, hogy végre megtaláltam a helyem a világban - és ha tehetném, sem választanám a korábbi életemet... Egyedül már csak az fájt ezzel kapcsolatban, hogy annyi év után még mindig egyedül őrizgetem ezt a titkot.
- Leülhetünk, ha szeretnél. - bólintottam, majd miután helyet foglalt, én is leültem mellé a padra, automatikusan emelve a karomat, hogy hozzám tudjon bújni.
- Mondja ezt az anyuka, aki nap mint nap tartja a frontot két kis örökmozgó rosszcsont mellett? Mindenesetre köszönöm, ez a legkevesebb. - mosolyodok el, és tényleg komolyan is gondolom. Amilyen ügyesen helyt áll a hétköznapokban, akár a lányokkal vagy a háztartással, arról nem is beszélve, hogy még Ausztráliából is hajlandó volt elköltözni a kedvemért, az a minimum, hogy legalább az ilyen programjaink szervezését én vállalom magamra, ő is kikapcsolódjon kicsit. Arról nem is beszélve, hogy nekem is jól esik azért a sok munka mellett...

■ ■  love   ■ ■credit



A hozzászólást Jeremiah Callaghan összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 17, 2018 9:40 pm-kor.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Hétf. Júl. 16, 2018 11:23 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Jerry && Maddie

Nem is tudom, hogy miért cicomáztam magam órák hosszat. Igazából nem lett volna rá szükség, nem vagyunk már kamaszok, és nem is most kezdtünk el járni egymással... Jerry már látott engem a világon létező összes módon, basszus még a gyerekeink születésében is aktívan részt vett, látta a fájdalomtól eltorzult fejemet is. Nem gondoltam, hogy tudok neki újat mutatni, nem is volt célom.
De talán vártam egy pillantást, egy mosolyt, ami a régi időket idézné, amikor még meg akart hódítani, folyton bókolt és nem egyszerűen a tenyerén hordozott, hanem kiolvasta a szemeimből minden kívánságomat. Óh igen, egy pasi aki meg akar szerezni egy csajt, a csillagokat is lehozza az égről - Jeremiah meg is tette. Talán egy ilyen pillantásra vágytam, talán ez volt a célom az új ruhával és csinos frizurával, de valami egészen mást kaptam.
Ugyanazt a pillantást, mint amikor minden nap hazaér a munkából, ugyanazt a puszit és ölelést, és ugyanúgy fogta a kezem, mint bármikor máskor. Talán azért, mert ő ilyen, vagy mert nincs különbség nap-nap után abban, amit érez? Azt hiszem, örülök annak, hogy fikarcnyit se néz rám másképp, ha csinos vagyok és én próbálom elcsábítani, vagy ha épp a tévé előtt hempergek egy kinyúlt pólóban, csipszet majszolva. Még mindig szerencsésnek tartom magam, és még mindig körülötte forog a világom, most már a lányokkal kiegészülve.
Nagyon tetszett a bisztró, ahol vacsoráztunk, és az ételekre sem volt panaszom, alaposan teleettem magam a mindenféle finomsággal. Élveztem, ahogy a folyó partján ücsörögve, a borunkat kortyolgatva magyarázta a város látképét, hogy mi micsoda, hová akar majd feltétlenül elmenni velem kettesben, vagy a lányokkal együtt. Felvetettem, hogy ha kicsit nagyobbak lesznek, Disneylandbe mindenképp el kell őket vinnünk, elvégre már most előszeretettel ringatják a kis pelenkás popójukat ha a tévé "legyen hó-t" kornyikál.
- Azért szerencsére nem megy ilyen gyorsan. - mosolygok rá némiképp biztatóan. A lányok hamar felnőtté válnak majd, de előtte még lesz időnk arra, hogy kibabázzuk magunkat velük, és arra is, hogy a kamaszkori hisztiket megpróbáljuk majd valahogy kezelni. - Szerintem nem is akarnak majd elköltözni, akkor mégis hogyan rohannák le az apjukat esténként a pusziáradattal? - kérdezem jókedvűen. Ez az egyik új műsor, amikor Jerry hazaér, elé futnak, villámgyorsan tipegnek, sikkantanak örömükben, és amikor lehajol hozzájuk, össze vissza "puszilgatják", nyálazzák őt, és szottyos kekszeiket az arcához nyomkodják.
Amikor leülünk, nem is kérdés, hogy a helyemre vackolok, és adok is neki egy puszit. Csend, béke, nyugalom, csak mi ketten... hmmm!
- Hmmm! - szalad ki belőlem az elégedett sóhaj, miközben átölelem a derekát, és a szépen gondozott parkot fürkészem. Nincs tele emberekkel, de azért nem félelmetesen kietlen. Egy fiatal lány is van a közelben, a kutyájával játszik. Kuncogok, amikor azt mondja, hogy a csajok rosszcsontok.
- Nem baj, nekem sokat számít. - nekem bele se fért volna se a virág, se az asztalfoglalás az időmbe. Na jó, talán bele passzíroztam volna, de tudom, hogy a munkája mellett neki sincs éppen sok szabadideje (ami meg van, azt velünk szokta tölteni).
- Kéred az elmaradt ajándékodat? - nem bírok magammal, sosem tudtam jól titkot tartani. Kérdőn pillantok fel rá, és remélem, hogy érdekli majd, hogy mi lapul a kis csomagban.

■ ■ Boldog Évfordulót Jerry! edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Júl. 26, 2018 9:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Maddie && Jerry

A rohanó, nyüzsgő hétköznapokban nem igazán van idő megállni és ilyesmiken gondolkozni, de amikor egy bizonyos évforduló közeleg az ember életében, legyen szó akár születésnapról, vagy házassági évfordulóról, olyankor akaratlanul is visszanéz az elmúlt évekre, és végiggondolja az életét. Mit sikerült elérni? Mennyit változott az élet azóta? Legalábbis egy bizonyos életkor felett mindenképp, esetemben abszolút! Ha már munka közben nem is, de a mai napra való készülődés közben bőven volt időm a képzeletbeli időutazásra, amikor még az előző életemben ennyi idős voltam, vagy épp mennyire másképp alakult az életem ebben a testben, mint akkoriban... Nyilván vannak hibák, amikbe akaratlanul is ismét belesétáltam, elég csak a külön töltött időszakunkra gondolni, de összességében talán elmondható, hogy igyekeztem tanulni a korábbi hibáimból, ha már voltam oly szerencsés, hogy kaptam egy második esélyt.
Ami pedig különös, és csak a napokban realizáltam, hogy bár már több, mint tíz éve ismerjük egymást a feleségemmel, még sincs halvány elképzelésem sem arról, hogy vajon mennyire hisz a tudomány számára megmagyarázhatatlan, rejtélyes dolgokban? A babonákban? Varázslatokban? A sorsban, vagy bármi hasonlóban? Eddig könnyebbség volt, hogy nem kell a korábbi balesetemről lelkizni, mesélni, sőt... szinte kínosan kerültük a témát - azt mondjuk nem tudom, hogy a szüleimet mennyire faggatta ennek kapcsán, vagy mennyit tud a részletekről - én mindenesetre örültem, hogy nem kell meséket gyártanom még neki is arról, hogy hogyan is éltem meg ezt az egészet. De így, hogy ismét egykori szülővárosomban élünk, egyszer csak felütötte a fejét a gondolat, hogy mi lenne ha? S köztudott, hogy ha egy gondolat gyökeret ver az ember fejében, szinte lehetetlenség szabadulni tőle, nem volt ez másképp esetemben sem. Jó lenne végre bevallani, megosztani valakivel az igazat?  Még szép. Jól fogadná Madison? Nos, ebben már közel sem voltam ennyire biztos, s bár az évforduló jó alkalomnak kínálkozik egy hasonló vallomásra, hisz mikor, ha nem most? Ettől nyugodtabb körülményeket még csak nem is kívánhatnánk, mégsem mertem fejest ugrani a témába, így csak mosolyogva bólogattam a szavaira a park egy kevésbé forgalmas részén a padon ücsörögve, látszólag sokkal biztosabb témákat boncolgatva. Mint mondjuk azt, hogy milyenek lesznek a lányaink, ha nagyobbak lesznek?
- Szerencsére. Lehet, hogy néha fárasztó velük, de biztosra veszem, hogy néhány év múlva még visszasírom ezeket az éveket. Kár, hogy nem lehet megállítani az idő kerekét. - gondolkozok hangosan, tudom, nekem csak ne legyenek ilyen kívánságaim, ennyi idősen egy ilyen fiatal testbe zárva, de mégis... magam miatt biztos nem kérnék hasonlót, hisz a számos előny mellett fárasztó is ismét megmászni ugyanazokat a lépcsőket az élet folyamán.
- Ne viccelj, drágám... most kell kiélvezni, amíg így áll a helyzet, még néhány év, aztán már az is cikinek számít, ha meg akarom fogni a kezüket az utcán, nem hogy puszival halmozzanak el. - csóválom a fejem nevetve, mert kétségtelen, most ez az új műsor a törpilláknál, tartsák meg jó szokásukat... nem mint ha nem imádnám tíz, húsz, vagy épp harminc év múlva is, ha így körülrajonganak. Mondjuk a nyáltól szétázott kekszek annyira nem fognak hiányozni, az biztos.
- Hmm? - hümmögök vissza, s miközben az ő keze a derekamra siklik, addig én a vállát ölelem át, magamhoz húzva. Van valami megfoghatatlan békesség ebben az egészben, talán mert nincsenek itt a lányok, vagy épp nem kell attól félni, hogy mikor riadnak fel... a születésük óta pedig nem igazán akadt még hasonló pillanatunk.
-Tudom, jobban is igyekezhettem volna, de azért köszönöm. - nyilván, egy utazás mégis csak romantikusabb ajándék lett volna, bár az is hozzátartozik, hogy ki tudja, mennyire tudtunk volna nyugodtan aludni úgy, hogy tudjuk, a lányaink több tíz, vagy száz, ezer kilométer távolságban vannak? Nem valószínű, hogy sokat pihentünk volna...
- Nocsak, még ilyesmivel is készültél? - vegyül némi meglepettség a hangomba, nem mint ha nem készültem volna én is egy aprósággal, de igazából ha csak az eddigiek lettek volna, akkor sem maradt volna hiányérzetem a mai este után, legalábbis ahogy eddig alakult. Ettől függetlenül igaz, hogy a férfiak néha képesek nagyra nőtt gyerek módjára viselkedni, én sem cáfoltam rá - Ez még kérdéses? Még szép, hogy kérem. - pillantottam felé kíváncsian, hogy mégis, mi az a bizonyos? Az enyém itt lapul a zakóm zsebében, de mindent a maga idejében, egyelőre érdeklődő tekintettel vártam, hogy mivel készült a feleségem?

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Aug. 09, 2018 12:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Jerry && Maddie


Lassan már megszokom, hogy Jeremiah teljesen átállt a francia életstílusra, és már csak nyomokban emlékeztet arra a kalandvágyó, laza, szexi dokira akit még Sydneyben megismertem. Tíz év hosszú idő, és annyi minden van már a hátunk mögött, hogy teljesen természetes, ha az ember ennyi idő után lelassul egy kicsit, és megnyugszik, más dolgok lesznek fontosak számára. Valószínűleg Jerryvel is ilyesmi történhetett, ezért olyan ábrándos néha a tekintete, főleg amikor az alvó lánykáink fürtös buksiját simogatja.
Ahhoz képest, hogy alig néhány hete még a lehető legsúlyosabb kérdéseket tettük fel egymásnak (mert természetesen szokás szerint nem beszéltünk egymással arról, hogy ki mit gondol, ki mit érez...), egész jól állunk. Beláttam, hogy nekem  is kommunikálnom kell vele, ha valami nem tetszik, vagy valamit másképp szeretnék. Azóta minden a helyére billent, és amióta nem vagyok egy hormonoktól túlfűtött házisárkány, még a lányok is jobban ragaszkodnak hozzám. Talán ezért, talán más miatt, de én is elkezdtem játszani a "kistesó" gondolatával, és bár még nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy most, ebben a percben akarom, de az biztos, hogy szeretném újra napirendre tűzni a témát. Jeremiah úgyis mindig, mindenre rá tud dumálni.
- Én szeretném már látni őket, hogy milyen felnőttek lesznek belőlük. Biztos gyönyörűek lesznek, és okosak is mint az apjuk. - sose hagyom abba a hízelgést, amióta csak ismerem ezt a pasit, azóta ezt csinálom. Mert megérdemli, mert nem tudom elégszer elmondani, hogy milyen sokat jelent nekem, és mennyire nagyra tartom őt.
- Ők nem lesznek olyanok mint egy átlagos tini. Majd meglátod, imádni fognak, és nem lesz "utálom a szüleimet, tönkre teszik az életemet" korszakuk. Nekem se volt. - vonom meg a vállam miközben biztatóan mosolygok rá.
- Most jó. - mormolom továbbra is elégedetten, miközben buzgón bújok hozzá, és szimatolom a mámorító illatát. Hogy csinálja?! A legtöbb doki akit ismerek, még ha napokig nem megy kórház közelébe akkor is csupa fertőtlenítő szagú, de ő nem. Megsimogatom a kézfejét, miközben pár másodpercre a csillagos égbolt felé fordítom a figyelmem. Kár, hogy haza kell majd mennünk. Kár, hogy nem tehetünk úgy, csak ma este, mintha még mindig csak ketten lennénk, szabadon. Imádom a gyerekeinket, és tűzbe mennék értük, de ez a béke és csend... ez megfizethetetlen.
- Persze, hogy készültem. - mosolygok rá vissza, miközben kicsit elhúzódok tőle, hogy a táskámat magam elé húzzam. Természetesen van ajándéka, hogy ne lenne? Miféle évforduló lenne, ajándék nélkül? A táskámba nyúlok, amikor azt mondja, hogy kéri, és előveszem a kis csomagot. Apróság, de a múltkoriak fényében, azt hiszem talán örül majd neki. A kezébe adom a csomagot, miközben én magam is izgatottan nézek rá, szeretném, ha örömet tudnék neki ezzel okozni. Már rég megtanultam, hogy a drága ajándékkal nem megyek semmire - egyébként is, ő kereste meg a rá valót, elég ironikus úgy venni valami drága cuccot, hogy közben az ő pénzét költöm.
- Naa, bontsd ki! - noszogatom játékosan, miközben egy cuppanós puszit nyomok az arcára. Ha kioldja a dobozt összekötő selyem masnit, a fedelét leemelve egy elegáns kulcstartót pillanthat meg. Nemrég mászkáltam a városban, és akkor tetszett meg, egy kirakatban. Olyan mint egy kabala, ami mindig vele lehet. A karikán négy, lapos, arany kör van, közülük háromba gravíroztattam is. Az egyiken a Jerry&Maddie felirat van, a hátoldalán a megismerkedésünk dátuma. Kettőn Katie és Molly neve, a születési dátumukkal. A negyedik viszont sima, üres felület. Ha idáig eljutott, és látom rajta, hogy elgondolkodik a dolgon, akkor óvatosan megérintem a kezét, és a kulcstartót.
- Ha gondolod, holnap ráírhatjuk Dobby-t erre... de ha nem sürgős, ha még el tudod nézegetni így is egy darabig, akkor akár más név is kerülhetne rá.


■  love  ■edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Maddie && Jerry

- Én is, de az meg rossz, hogy utána nem lehet visszapörgetni az idő kerekét. Olyan imádni valóak ilyen kicsiben is. - áradozok egy sort, amikor pedig meghallom, hogyan bókol a feleségem, akaratlanul is elmosolyodok... holott némi szomorúság is eltölt, hisz a tudásom nagy részét annak köszönhetem, hogy majdnem kétszer annyi évet éltem már le ezen a bolygón, mint amennyit a papírok mutatnak.
- És ugyan gyönyörűek, mint az anyjuk. - fűzöm hozzá, mert az sem elhanyagolható tény. Igaz, mindkettőnknek világos a haja, de a pindúrok tincsei árnyalatban talán még mindig Maddie-éhez állnak közelebb, ahogy a szemük színe is. Igaz, később még mindkettő változhat, de elég néhány szeplőt odaképzelni a pofijukra, hogy sejtsem, milyen lehetett a nejem ennyi idős korában.
- Nocsak, nálad tényleg kimaradt ez a korszak? Te vagy az a bizonyos kivétel, amelyik erősíti a szabályt. Mondjuk nem bánnám, ha náluk is kimaradna ez a korszak. - én sajnos nem úsztam meg, egyszer sem, sőt... egész sokáig kitartott a lázadó természetem, még felnőtt koromra is, még ha másmilyen szempontból.
- Jól van akkor. Én is el bírnám viselni még úgy... nem is tudom, órákon át. Vagy úgy az örökkévalóságig. - olyan békés, meghitt, nyugodt, mint ha végre minden téren a helyére billent volna az életem, annyi idő után. Meg annyi balszerencse után, hogy mindig volt valami, ami nem stimmelt. Persze a természet sajátja, hogy ha káosz van, próbálja visszaállítani a harmóniát, ha harmónia van, akkor meg rövidesen belerondít valamivel, és félő, hogy ezúttal én fogom megint felbolygatni a dolgokat. De azért még kiélvezem én is ezt a meghitt békességet egy pár percig.
- Hmm, most felcsigáztál. - kukucskálok kíváncsian a táskája felé, hátha megpillantom, mivel is készült, holott sejthetném, van már annyi rutinja, hogy becsomagolja, így semmire sem megyek a kíváncsiskodásommal. Mindenesetre amikor a kezemben landol az apró kis ajándékdoboz, először csak a tenyeremen tartva felemelem és alaposabban szemügyre veszem. Időhúzás, bizony, mert tudom, amennyire furdalja az oldalamat, hogy mit is rejt, legalább annyira Madisonét is, hogy vajon mit reagálok rá?
- Rendben, rendben, nyitom már! - adom meg magam, majd a puszit követően neki is látok, hogy óvatos mozdulatokkal kibontsam, és kiemeljem belőle azt a szép, fényes kis valamit. Elsőre le se esett, hogy valójában kulcstartó, csak amikor már a kezemben tartottam, hogy közelebbről is megnézzem a belé gravíozott neveket és dátumokat.
- Egyszerűen imádom. - szólaltam meg néhány pillanattal később, és tényleg így gondoltam, amilyen kis egyszerű volt, olyan ötletes, és nagyszerű. Lehet, hogy másnak nem sokat mondott, vagy ért volna, nekem azonban mindennél többet jelentettek.
- Ó, én egyáltalán nem sietek, és nem is ragaszkodok Dobbyhoz. - oké, néha egész vicces tud lenni a macska, de ha őszinte akarok lenni, nem nagyon vérzett volna a szívem érte, ha "véletlenül" Sydney-ben felejtjük a kis szőrgombócot, a tudat meg, hogy esetleg valaki más elől foglalja el azt a bizonyos utolsó karikát a kulcstartón... még mit nem!
- Köszönöm. - feleltem hálásan, részben az ajándék miatt, részben pedig, hogy bár eddig mindig olyan kétes helyzetekben merült fel a téma, hogy esetleg tovább bővülhetne a család, most mégis ő volt az, aki felhozta, jelezve, hogy már korán sem zárkózik el annyira előle, mint korábban. Kell ennél szebb évfordulós ajándék?
- Én is készültem egy aprósággal neked. - ragadtam magamhoz a szót, majd a zakóm belső zsebéből elő is halásztam egy csinos kis ékszerdobozt, hogy ha kinyitja, akkor egy egyszerű vonalvezetéső, letisztult nyaklánc fogadja. Látszólag semmi különös nem volt benne, apró aranylemezkék díszítették a nyakéket, ám ha felemelte és oldalról is megnézte azokat a lemezkéket, ő is hamar rájöhetett, hol a trükk az egészben. Oldalról nézve betűket és apró szimbólumokat formáltak, kiadva a monogramunkat és a házasságkötésünk dátumát. Ha pedig szerette volna, akkor akár abban is segítettem, hogy a nyakába kerüljön az ékszer.
- Lehet, hogy nem volt mindig zökkenőmentes a kettőnk kapcsolata, de akkor is bátran kijelenthetem, hogy a balesetem óta te vagy a legjobb dolog, ami történt velem. Nem is tudod, hogy milyen sokat jelent számomra, hogy az életem része vagy, vagy hogy pont akkor bukkantál fel, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Emlékszel, amikor azt kérdezted, hogy éltem-e már korábban Párizsban? Mert olyan otthonosan mozgok benne? Azt hiszem, tartozok neked egy magyarázattal... -kezdtem bele óvatosan, és magam is éreztem, hogy a pulzusom mint ha egyből a duplájára ugrott volna, olyan szinten féltem attól, hogyan is fogja fogadni ezt az egészet majd? - Ami azt illeti, éltem... néhány évtizedet. - vallottam be, s bár külső hallgató számára semmi különös nem volt a szavaimban, de Madison számára úgy, hogy hány évesnek ismer, egyből leeshetett, hogy valami nagyon nem stimmel a képletben...

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Szept. 02, 2018 11:40 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Jerry && Maddie

Csak mosolyogni tudok a szavain. Ha nem tudnám, akkor most már biztos lennék benne, hogy az álmai váltak valóra, amikor a lánykáink megszülettek. Örülök neki, hogy a részese lehetek ennek az egésznek, de mégis, egy kicsit sajog a szívem. Különös, hogy az ami ekkora örömet okoz nekünk, pont az a dolog az, ami egy kicsi, icipici darabot kivág a szívemből. Már nem egymást szeretjük legjobban a világon. Már a lányokat szeretjük, és ez egy hangyányit különös. Mármint, ha igazam van, és tényleg változott a felállás - ami egyébként teljesen normális.
- Én azzal is kiegyezek. Lényeg, hogy szép nagyok legyenek és egészségesek. - hessegetem el inkább a "kinek milyen tulajdonságát örököljék" versenyt. Tényleg csak az a fontos, hogy egészségesek és boldogok legyenek. Bármi más teljes mértékben elhanyagolható, és szerintem ebben is egyet értünk.
- Óh igen, nálam elmaradt a lázongás, de cserébe elég sokáig kihúzódott a rajzfilmet nézős, ciniminit eszegetős, pizsamában ágyon ugrálós korszak... mint az köztudott. - kuncogom el magam, mert bizony még ő is látott engem hasonló helyzetben, a házasságunk elején. Csodálkozom is, hogy nem akart azonnal elválni! Hogy mit evett azon a cserfes kis csitrin, aki akkoriban voltam? Sose értem meg.
- Addig azért nem, mert hiányoznának a lányok. - adok neki egy puszit, miközben jólesőn hajtom a fejem a vállára. Tényleg jó ez a csend, és gyakrabban kellene kimozdulnunk. Sokkal gyakrabban. Néha már kezdem úgy érezni, hogy kihunyni látszik a tűz köztünk, de ilyenkor látom, hogy parázs azért még van. És kinek kell erdőtűz, ha mindig kéznél van az öreg, megbízható parázs, nem igaz?
- Máris? Nade édes, itt a parkban? - nevetgélek, szándékosan félreértve a mondandóját. Ezzel is húzom az ajándék kibontás idejét, hogy még egy kicsit ebben a kellemes, izgatott állapotban legyünk.
Csak nézem a reakcióit, izgulok, hogy tetszik-e majd neki. Elég sokat gondolkodtam rajta, de mivel mindene megvan, így nehéz volt ajándékot választanom neki. Aztán látom, hogy örül, tetszik neki, így én is egy kicsit megnyugszom.
- Így mindig veled lehetünk. - mondom halkan, majd várom, hogy mit mond a plusz karikával kapcsolatban. Hevesen dobog a szívem, nem tagadom. Félek, mi van ha ő már nem akarná, ha már meggondolta magát, és nem szeretne még egy gyereket.
- Látom, nem lopta be magát a szívedbe a szőrmók! - nevetek fel röviden, de még mindig úgy érzem, hogy eszeveszettül kalapál a ketyegőm. - Persze nem most rögtön, de... szóval, remélem nem lesz olyan tortúra mint régen, és nem is ver majd éket közénk ez az egész mint legutóbb. De én úgy érzem, készen állunk rá, mármint talán megpróbálhatnánk, vagy... nem is tudom. - teljesen zavarban hebegek-habogok butaságokat. Mert már tudom miért akar a szívem kiugrani a torkomon: mi van, ha ez a gyerek kérdés most majd megint tönkre tesz mindent? Ha megint egy küzdelem várna ránk, és nem lenne az út végén csak fájdalom, könnyek és csalódás? Ha az ég nekünk csak a lányokat szánta, és ekkorka marad a családunk? Akkor mi lesz?
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben bontogatom az ajándékomat, majd elmosolyodok, amikor megpillantom. Ez annyira rá vall.
- Gyönyörű. Imádom. - mondom halkan, meghatottan, majd hagyom, hogy a nyakamba akassza az ékszert. Úgy tűnik, már kinőttünk a drága, semmit mondó ajándékokból, és megmozgatjuk a fantáziánkat, törekszünk arra, hogy valami jelentése is legyen annak, amit adunk. Ha nem húzódik el, akkor egy gyors csókot nyomok ajkaira. - Köszönöm!
Aztán, magasba szaladnak szemöldökeim, amikor elkezd beszélni. Először majdnem közbe szólok, hogy butus, hiszen én is imádom, az egész életem legjobb pillanata volt, amikor beléptem a lakása ajtaján. Aztán, értetlenül húzom össze szemeim, és pislogok rá teljesen összezavarva.
- Hogy mi? - nem értem az egészet., így kissé magasabb hangon bukik ki belőlem a kicsit sem elegáns kérdés. Mi az, hogy pár évtizedet? Miről beszél?! Teljesen összezavar, most furcsábban viselkedik mint eddig bármikor. - Nem értem. Ez hogyan lehetséges? - most már a végére akarok járni. Talán megőrült? Vagy miért beszél így? Tudni akarom az igazat, ki ver át kit, ki ez az ember, az életem értelme, aki most őrültséget mondott? Vagy csak rosszul fejezte ki magát? Hónapokat akart mondani, csak rosszul jött ki belőle?
Óvatosan simítom a tenyerem a karjára, de azért elhúzódok tőle.
- Inkább kezdjük az elejétől, jó? Biztos csak fáradtak vagyunk, és valamit félreértettem. Szóval. Laktál már itt. Mikor? - pillantok rá fel némi kíváncsisággal, de ugyanakkor félelemmel is. Mi van, ha nem értettem félre, és ő is azt mondta amit mondani akart és teljesen megőrült?! Akkor mi van?!



■  love  ■edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Hétf. Szept. 03, 2018 10:03 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Maddie && Jerry

- Igen, az a legfontosabb. A többi ahhoz képest már csak apróság, meg részlet kérdés. - értek egyet vele, no meg legyenek boldogok, és ez az, ami leginkább számít. Mondanám, hogy tanuljanak a szüleik hibájából, meg ne kövessék el ugyanazokat, de az élet törvénye, hogy mindenkinek a saját bőrén kell tapasztalni az ilyesmiket, szóval hiába intenénk óva őket, meg látnánk el jó tanácsokkal, valószínűleg sokat nem használna.
- Azt hiszem, ezzel ki tudnék egyezni, ha a mazsoláknál is így lenne. Inkább lógjanak még húsz évesen is a nyakamon, pizsamában, rajzfilmeket nézve, mint hogy olyanok legyenek, mint a mai fiatalok többsége. Láttad, hogy mostanában mikben mennek a lányok utcára?! Molly meg Kate biztos, hogy ki sem teheti a lábát ilyesmikben! - jelentem ki már most, mind ha olyan sok beleszólásom lenne abba, milyen lesz a divat 15 év múlva, vagy épp miben lófráljanak a lányaink, amíg én melózok. Elsősorban úgy is az anyjuk lesz az, aki az öltözéküket felülbírálhatja, szóval minden reményem Maddie-ben.
- Igaz. - értek egyet vele, mert azért túlzásokba se essek, néhány óra tényleg maga lenne a mennyország, pláne ilyen csendben, békében, de aztán esélyesen úgy sem bírnék nyugton maradni. Vagy mert hiányoznának a kis angyalkák, vagy mert aggódnék értünk, miben sántikálhatnak?
- Látom, valaki nem bír magával. Csak nem megártott a bor, Mrs. Callaghan? - veszem ám a lapot, de nem hagyom magam olyan könnyen, ha már ilyen csipkelődő hangulatban van, ám ha nem jön újabb megjegyzés a részéről, akkor csak kinyitom végre a kis meglepetéscsomagot, hogy megtudjam, mit is rejt.
- Nincs vele bajom, de... ha te nem lennél, valószínűleg már öt perccel azután a szomszédban végezte volna, hogy megtaláltam. Vagy költözésnél "véletlenül" anyádnál felejtettem volna. - szóval nincs vele bajom, szimplán csak nem vagyok az a macskás típus. Ha választani kéne, inkább kutya, de igazából anélkül is megvagyok.
- Úgy érted, hogy... mármint ezt komolyan gondoltad? Akár már most is? Mármint nem most rögtön, itt a parkban... - javítom ki magam, mielőtt még félreértené, de ahhoz képest, hogy eddig mennyire kerültük a témát, meg igyekezett elzárkózni tőle - Ez nagyszerű! Úgy értem, köszönöm! És ami pedig az éket illeti... nem hinném, nem is tudom, miért gondolsz egyáltalán ilyesmikre. Tudod, csak pozitívan, az állandó aggodalmaskodás csak bevonzza a bajt. - beszélek én is össze-vissza, de hogy a manóba ne, amikor ilyen hírt hallok? Azt hittem, hogy még évek kellenek majd addig, hogy ide jussunk, erre tessék... bebizonyosodott, hogy elég megint pihentetni egy kicsit a dolgokat ahhoz, hogy Maddie is egyből érdeklődőbbé váljon.
Inkább gyorsan oda is adom az én ajándékomat is, amivel készültem az estére, már ami a kézzel foghatóbb, és egyszerűbben emészthetőbb részét illeti a dolognak, mert ami utána következik, nos, az már jóval nagyobb falat. És igaz, remélem, hogy a nyaklánc is elnyeri a tetszését, de most mégis valahogy eltörpül az aggodalom amellett, hogy mit fog szólni ahhoz, ha megtudja az igazat rólam?
- Már korábban is éltem itt, jó pár évet. - ismételem el nyugodt hangon, amikor meghallom a reakcióját, és érzem, már mocorognak azok a hómezők a hegyoldalban, hogy egy óvatlan pillanatban lavina módjára lezúduljanak és letaroljanak mindent. Hát, már csak várni kell az elkerülhetetlent.
- Rendben, akkor az elejéről. Szóval, még valamikor ezerkilenzszázhatvan... tudod mit? Inkább közelítsük meg máshonnan, talán egy fokkal egyszerűbb lesz. - vagy nem, csak én hiszem azt naivan -
Játsszunk! Mi lenne, ha... Mondd csak, kicsim, mihez kezdenél akkor, ha élnéd a megszokott életedet, nap nap után, a megszokott mókuskerék... mígnem egy nap valami történne, és amikor legközelebb nyitod ki a szemed, azt tapasztalod, hogy valami távoli helyen vagy, teljesen új környezetben, egy idegen bőrében, életébe csöppenve? És akármit is csinálsz, mostantól ez a te életed, képtelen vagy visszafordítani az idő kerekét, hogy minden újra a régi legyen. Mit tennél? - fordultam felé kíváncsian, miközben a keze után nyúlok, ha már a szavaimmal valószínűleg sikerült megrémisztenem, akkor legalább az érintéséből hadd nyerjek - vagy épp nyújtsak - egy kis vigaszt, támogatást?

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Szept. 12, 2018 4:33 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Jerry && Maddie

- Szerintem lesz annyi eszük, hogy nem akarnak majd ilyesmit felvenni. Kivéve, ha mondjuk pont egy szexi, tehetséges orvoshoz mennek a lakását berendezni. - pillantok a kedvesemre mosolyogva, mégis jelentőségteljesen. Elvégre rajtam se volt épp hat rétegnyi textil, amikor találkoztunk, sőt! Csak egy rövid szoknyát, és egy rövidujjú kis selyem blúzt viseltem, ami elég szép kilátást hagyott a dekoltázsomból. Szóval, ne legyünk naivak, lesznek ők még szerelmesek, fog még nekik tetszeni egy-két-tíz fiú, akinek a kedvéért bizony "kivetkőznek magukból". Jerry se várhatja tőlük, hogy sokkal több eszük legyen mint az anyjuknak.
- Úgy gondolod, hogy ártott? - biggyesztem le teátrálisan, játékosan a szám, mint akit valami rettentő nagy csalódás ért. Nem azt mondom, hogy itt és most bele szeretnék vágni a kistesó-utódlás gyártásba, de azért nem gondolnám, hogy egy kis incselkedést máris a borra kellene fogni. Eddig olyannak ismertem Jerry-t, aki elég magabiztos, de vajon tényleg tisztában van vele, hogy én hogyan látom őt? Nem, azt hiszem fogalma sincs róla, hogy számomra nincs kedvesebb, szexibb, humorosabb, jóképűbb, erősebb és fantasztikusabb pasi. Lehet tényleg elment az eszem, hogy még ennyi év után is így rajongok érte, de őszintén nem tett semmit sem az ellen, hogy ne így érezzek. Szinte tökéletes. Szinte.
Amikor Dobby Ausztráliában "felejtéséről" beszél, finoman vállba boxolom. Azért ezt mégse tenné, illetve ajánlom, hogy a jövőben se forduljon meg ilyesmi a fejében. A szőrmók családtag, és kész. A lányokat se hagyta volna a mamámnál.
Bólintok. Igen, komolyan gondoltam, és akár már most is belevágnék. Nem akarom megint azzal elrontani az egészet, hogy túl sokáig várunk. Csak azt akarom, hogy boldogok legyünk, ha pedig ehhez még egy gyerek kell... miért ne?
- Igyekszem pozitívan. Csak azért te se éld bele magadat még túlságosan, jó? - bár ahogy az arcát elnézem... sóhajtok. - Ezzel elkéstem, mi? - adok neki egy félénk puszit, miközben várom, hogy kicsit megszorongasson, megölelgessen ahogy szokott hasonló helyzetben. Három gyerek... tutira a diliházban kötök majd ki!
Nagyon tetszik a nyaklánc, amit kaptam tőle. Éppen azt nézegetem, vizsgálhatom, amikor jön ezzel a képtelen "van-e élet a halál után" témával. Meg hogy más testében felébredni. Szerintem túl sokat tévézik mostanában, és agyára ment a Hulk. De nem, úgy tűnik komolyan beszél.
Nehéz nem pánikba esnem, ahogy komoly arcát, óvatos tekintetét fürkészem.
- Jerry, az nem lehet. - próbálom félre söpörni, amit mond, hiszen nem élhetett jó pár évet itt, ha egyszer tanult, gimibe járt, satöbbi! Nem jön ki a matek, egyszerűen lehetetlen. Aggodalmasan kapaszkodok a kezébe, amikor elmesél egy történetet, hogy idegen helyen, idegen emberek közt egy idegen testben felébredni milyen lehet. Na most már tényleg rohadtul megijeszt!
- Megkeresnélek téged. - felelem gondolkodás nélkül a kérdésére, hogy én mit tennék ebben a helyzetben. Nem számítana semmi és senki. Nélküle bármiféle városban, bármilyen testben is értelmetlen lenne az életem. - Nem tudnék nélküled élni, nem is akarnék. - szorítom meg a kezét, de ezt tudnia kell. Néhány másodpercig merengek, miközben őt nézem, és érzem, hogy valami nincs rendben, valamit próbál elmondani, valami fontosat, csak nem tudja hogyan. Félek, és azt hiszem, talán ő is hasonlóan érezhet.
Óvatosan nyúlok az arca felé, hogy két kezem közé fogjam, és ha hagyja, ujjaimmal óvatosan simogassam kicsit, hogy megnyugodjon. Közben a szemébe nézek, őszintén, és amennyire csak tudok, higgadtan.
- Kérlek mondd el, úgy, hogy értsem. Melletted leszek, szeretlek, nem kell félned semmitől sem. - mondom halkan - Mi a baj Jerry? - már a legrosszabbra gondolok. Beteg lenne? Vagy valami ilyesmi? Meg fog halni, megölt valakit, vagy kettős szmélyisége van, egy másik feleséggel?! Mi folyik itt?!
- Bízz bennem, nem lesz semmi baj, együtt megoldunk mindent. - csak mondd már! Teszem hozzá még magamban, de próbálom nem sürgetni, támogatni, pedig nem könnyű.




■  love  ■edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Kedd Okt. 02, 2018 3:52 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Maddie && Jerry

Érdeklődve hallgattam Maddie szavait, ám ahogy szép lassan a mondandója végére ért, meg megspékelte azzal a sokatmondó tekintettel, csak beletörődően sóhajtottam egyet. Mégis, hogy lehetne ebből úgy jól kijönni, hogy őt sem bántom meg?
- Hátha nem jut eszükbe, hogy lakberendezőnek álljanak... bár ha megnézzük kettőnk történetét, akkor nem is végződött az olyan rosszul. - nyilván mindennek van előnye és hátránya is, no meg gondolom, Maddie sem pasifogó szándékkal toppant be hozzám annak idején, hanem, hogy elvégezze a munkát, amire a kolléganője - vagy főnöke? Ki emlékszik már rá? - nem ért rá, így hát kár lenne minden további szóért.
- Hmm, igazad van, annyit azért nem ittunk. Meg ez a grimaszolás neked bármikor megy, becsípve nem így szoktál. - mentem bele jómagam is a játékba, ahogy finoman megpöccintettem az orrát. Ettől az ajakbiggyesztéstől már csak a "légyszi" nézése a veszélyesebb, adja az ég, hogy a lányok ne örököljék. Vagy ha igen, jajj nekem... nem mint ha így olyan sok mindenre nemet mondanék, de akkor meg...
- Most miért? A kutyákat jobban kedvelem. - persze ez nem jelenti azt, hogy rögtön szeretnék is egyet, de alapvetően okosabb meg hűségesebb népség, mint a macskák. Legalábbis a többség. Ész terén egyértelműen túltesznek a mi kis Dobbynkon, ami meg a hűséget illeti, na jó, arra nem lehet panasz. Elvégre kitartott mellettünk a kis szőrgolyó annak ellenére, hogy a világ túlsó felére költöztünk, még úgy is, ha hetekig ki se mert mozdulni a takaró alól. Hát még a házból! Ahhoz meg, hogy a telekhatárt átlépje, szerintem a mai napig sem volt még bátorsága.
- Mit mondhatnék? Túl jól ismersz. - mosolyodok el ártatlan tekintettel, közben pedig már érkezik is az elengedhetetlen ölelgetés. Még mindig olyan hihetetlen, abba meg belegondolni, hogy az én ajándékom sehol sincs ehhez képest, egy kissé illúzióromboló, ennek ellenére azért remélem, hogy elnyeri majd a tetszését.
Ami pedig a "túl jól ismersz" témát illeti, nos... igaz, nehéz lenne olyan embert találni, aki jobban ismerne nála, mégis akad még számos olyan fejezet az életemben, amiről mindeddig egy szót sem ejtettük, és szeretném, ha ez változna a későbbiekben. Ha legalább előtte nem kéne titkolóznom, vagy folyamatosan másnak kiadni magam, mint aki vagyok, bár tekintve, hogy ő nem ismerte a baleset előtti Jeremiah-t, talán könnyebb a helyzet.
- De, lehet... csak egy kicsit... bonyolultabb, mint gondolod. - sóhajtok, hisz sejtettem, hogy első reakcióként egyből a tagadás lesz, miszerint biztos, csak tévedek, valami félreértés... már az is fél siker, hogy nem titulál egyből őrültnek, de tudom, várjam ki a végét. Mindenesetre nem könnyíti meg a dolgomat, az biztos, töröm is keményen a fejem, hogyan próbáljam a tudtára adni úgy, hogy ugyanakkor ne rémítsem halálra.
- Köszönöm, ezt még mindig megnyugtató, és öröm hallani. De... - kezdek bele, de ismét megakadok a töprengéssel. A fejemben úgy ezer meg egy gondolat cikázik, hogyan is kéne előadnom ezt az egészet, mérlegelve, hogy melyik lenne a legjobb, amikor ismét ő töri meg a csendet, és köszönet gyanánt, egy halovány mosollyal az arcomon a hajába puszilok.
- Ami azt illeti, baj az nincs... kivételesen, legalábbis remélem, csak szeretnék elmesélni valamit. De akkor... Megkeresnél. Igen, ez jó kiindulási alap, valószínűleg mindenkinek az lenne az első terve, hogy keressen valakit az előző életéből. Tudom, nem igazán beszéltünk róla, még azelőtt történt, hogy találkoztunk volna, de volt az a balesetem, ami után egy darabig kórházban voltam... Megvan? - tartottam némi szünetet, mert ha tőlem nem is, de a "családomtól" hallhatott azért részleteket róla, akarva-akaratlanul. Akár, hogy hogyan is történt, vagy hogy mennyire megváltoztam azóta...
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy előtte valaki más voltam? De akárcsak ő, úgy én is balesetet szenvedtem, amikor pedig magamhoz tértem, már nem Párizsban, hanem Sydney-ben ébredtem? - kérdeztem rá, tovább folytatva a kis vallomásomat - És ahogy te is mondtad, eleinte én sem akartam mást, csak felépülni, és visszakapni a régi életemet, de aztán találkoztam veled, megismertelek... és a hazatérés valahogy már nem volt olyan égetően fontos. Olyannyira, hogy egész idáig váratott magára. - csendesedtem el, némi félelemmel várva, hogy hogyan is fogadja majd ezt az egészet.

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Kedd Okt. 09, 2018 11:17 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Jerry && Maddie


- Már azt hittem, valami panasszal szeretnél élni, ami a találkozásunk végét illeti. Azt hiszem, mindketten jól jártunk. - vigyorodok el őszintén, boldogan. Az én szemszögemből nem is végződhetett volna jobban az az egyeztetés. Úgy éreztem megtaláltam az ügyfelet, akire addig vártam, akinek az elképzeléseit örömmel megvalósítanám a menő, tetőteraszos lakásában, akivel egy rugóra járt az agyunk és akinek olyan lehengerlően udvarias modora és előzékeny stílusa volt. Igen, eleinte ezt láttam benne, az ügyfelet akivel szívesen dolgozok. Természetesen azt is láttam, hogy szívet facsaróan jóképű, de akkor még igyekeztem professzionálisan gondolkodni. Hol van az már?! A második találkozásunkkor alig beszéltünk a lakásról, szinte csak arról esett szó, hogy miket szeret, honnan érkezett, ilyesmik. A harmadik találkozót pedig már akár randinak is nevezhetnénk, szóval igen, elég jól sikerült az a lakberendezés, ha mindent egybe veszünk.
- Mármint melyik grimaszra gondolsz? Csak nem erre?- teszem fel huncutul a kérdést, majd már jön is a "légyszi" arc, aminek úgyse tud soha ellenállni. Vicces, hogy már a lánykáink is kezdik eltanulni, ha pedig véletlenül bevetik majd az apjukon is, szem nem marad szárazon. Mollynak már így is volt egy árva kiskutya nézése, de Kate "légyszije" már most viszi a prímet.
- Furcsállom is, hogy sosem akartál kutyát. - mélázok el egy pillanatra, majd elhessegetem a gondolatot. Valószínűleg annyit veszekedtünk és kiabáltunk a gyermektelenség miatt a házasságunk első hét-hét és fél évében, hogy meg se fordult a fejében az, hogy kutyát is szeretne. Vagy nem tudom. Mindenesetre most egy féleszű szőrgolyóval kell beérnünk, Dobby tökéletesen kimeríti a háziállatra vonatkozó igényeinket. Az enyémeket legalábbis biztosan.
- Tudtam, hogy beleéled majd magad idő előtt... - viszonzom az ölelését, miközben a nyakába szimatolok. Igen, hajlamos beleélni magát dolgokba, főleg ha a gyerekeinkről van szó, de ezért nem hibáztatom és nem is haragszom rá. Sőt, talán még jobban is szeretem emiatt. Vagy épp ennek ellenére, ki tudja.
Aztán ez a furcsa valami... érzem, hogy rettenetesen fontos számára amit próbál elmondani. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet az, vagy miért tartja magában, ha egyszer ennyire nehéz teher neki. Hiszen nekünk nincsenek titkaink egymás előtt. Mi mindent meg tudunk beszélni, amikor kibékültünk akkor megbeszéltük, hogy nincsenek többé titkok, és ehhez tartottuk is magunkat. Pont ezért rémít most meg, hiszen érzem, hogy régóta tartja magában a mondandóját, bármi is legyen az.
- Jerry, nem... ez nem lehet. - rázom meg a fejem ismét, és kezdem azt hinni, hogy csak szórakozik velem. Nagyot sóhajtok, majd habozás nélkül felelem a furcsa kérdésére, hogy megkeresném. Persze, hogy megkeresném. Ez egyáltalán, valaha is kérdés volt? - De? Édesem, nem kell, hogy legyen egy "de". - súgom a fülébe, miközben igyekszem megnyugtatóan szorítani a kezét. Nem kell, hogy bele másszon ebbe az egészbe, ha számára ennyire kellemetlen a dolog. Nem kell tudnom, ha attól tart, hogy amit mondani akar az problémát okoz köztünk, legyen bármi is. De ő csak folytatja...
- Igen. - felelem halkan, és bólintok. Képtelen lennék ennél többet mondani, mert ez az egész halálra rémít. Tudom, hogy a találkozásunk előtt néhány hónappal volt egy rendkívül súlyos balesete, ha jól tudom (legalábbis az anyukája azt mesélte), néhány percig halott volt, úgy kellett újraéleszteni. Még belegondolni is borzalmas, hogy milyen kevésen múlt, hogy egyáltalán találkozhattunk és megismerhettük egymást. Finoman végig is szalad a hideg a hátamon, a karom is megremeg tőle, ahogy erre gondolok. Persze, jóképű és sportos, csinos férfi. De ami belül van, engem az fogott meg igazán. Az érett gondolkodása, az odaadása a szakmája iránt, az, hogy mennyire szereti a családját, engem, a lányainkat... a jellemébe vagyok szerelmes, bármennyire is furcsán hangzik ez.
Szinte kővé dermedve, hatalmasra kerekedett szemekkel bámulok rá. Csak viccel. Ez egyrészt lehetetlenség, ellent mond a természet minden létező törvényének, másrészt... képtelenség. Őrület. Nem tudom vagy nem akarom felfogni a dolgot.
Elhúzom a kezem, de továbbra is, pislogás nélkül bámulom őt. Valakit, aki a férjem. Valakit, aki... aki nem a férjem? Ha, ismétlem, HA igaz amit mond, akkor... akkor minden hazugság. Az egész életünk hazugság. És én érzem, hogy nem hazudik, hogy ő tényleg elhiszi ezt a képtelen históriát, amit itt előadott nekem. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, csak egyre távolabb húzódok tőle, ettől a VALAKITŐL, akit talán nem is ismerek. Talán soha nem is ismertem, és minden, az elmúlt tíz évünk egyetlen hatalmas hazugság volt.
- Ha... - muszáj megköszörülnöm a torkom, egyszerűen elhagyott a hangom. - Ha elhiszem, amit most mondasz, az... - megrázom a fejem, és megint kiráz a hideg. Ki ez a férfi? Ki ez a férfi aki itt ül a pad túlsó oldalán?! Soha de soha nem féltem tőle, és most mégis rettegek. - Minden hazugság volt, az egész életünk, minden! - tör elő belőlem, nem éppen halkan. - Hogy tehetted ezt velem?! Csak egy kellék voltam? És a lányok?! A gyerekeim, őket is csak felhasználtad valami hazugsághoz?! - kész, teljesen kiborultam. Nem tudok úgy nézni rá, mint eddig. Mintha egyik pillanatról a másikra az a férfi akit szerettem, megszűnt volna létezni, és a helyén egy idegen lenne. Szó sem lehet róla, hogy a gyerekeim közelébe engedjem, addig biztosan nem, ameddig nem tisztázzuk, hogy mi mindenben hazudott nekem még.

■  love  ■edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Sétány padokkal
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-