Sétány padokkal - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 6:21 pm ✥

✥ Yesterday at 9:11 pm ✥

✥ Yesterday at 9:05 pm ✥


✥ Vas. Aug. 12, 2018 10:59 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 8:53 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 4:09 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Sétány padokkal •• Kedd Júl. 25, 2017 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Okt. 22, 2017 1:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to Seth

Bementem az iskolába, próbáltam tanítani,de gondolataim folyton elkalandoztak, egyszerűen nem képtelen voltam koncentrálni, ami rám egyáltalán nem jellemző. Imádom az iskolát, a diákokat, a történelmet, de a magánéletemben történtek teljesen kizökkentettek. Akaratom ellenére folyamatosan csak arra bírok gondolni, hogy mit fogok csinálni, hogyan fogom felkaparni magam a padlóról és új életet kezdeni. Az első három órám után, az igazgató színe elé álltam és rosszullétre hivatkozva leléptem. Viszont nem volt kedvem visszamenni Darren lakására, úgyhogy a közeli sétány felé lépkedtem. A nap ma még utolsó erejével meleget áraszt az emberiségre, így nem kell azon aggódnom, hogy esetleg megfázom. Menet közben beléptem a péksütemény árushoz egy kis harapnivalóért, megkívántam a csokis croissont. Kezemben lógatva a papír szatyrot, gondolataimba merülve haladok a célirány felé. Ki kell szellőztetnem a fejem, ideje lenne végre befejeznem a sebeim nyalogatását és tényleg lépni, nem helyes, hogy a múltban élek, hogy arra várok mások oldják meg helyettem a gondjaimat. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy van aki támogat, de az életem legfontosabb döntéseit nekem kell meghoznom. A tanácsokat elfogadom és meghallgatom, de nem várhatok ölbe tett kézzel arra, hogy majd minden megoldódik magától. Leülök az első üres padra ami az utamba kerül. Némán bámulom a természetet, a megsárgult és lehullott leveleket. Figyelem ahogy az emberek sétálnak körülöttem, de igazából semmi nem érdekel. Fájó csatát vívok a gondolataimmal és szívem sugallatával. Legszívesebben visszarohannék Serge-hez, ölelésébe burkolóznék, bocsánatot kérnék és elölről kezdenék vele mindent. Tiszta lappal. De nem tehetem, és nem is fogom megtenni. Megbántott, a lelkembe taposott, és büszkeségem sokkal nagyobb annál, hogy ezen a tényen csak úgy túllépjek. Talán, ha nem engedett volna olyan könnyen kilépni az életéből, talán ha már másnap utánam jött volna, akkor megbocsátottam volna. Így viszont, hosszú napokkal később nem biztos, hogy olyan könnyen fog menni a dolog. Bár, fölöslegesen ezen aggódnom, mert ha eddig nem jött utánam valószínűleg nem is fog, és a tudat, hogy ennyire félreismertem teljesen összetör. Csalódtam benne, és magamban is.
Gondolataim menetéből a mellém lépő férfi rángat vissza. Ráemelem tekintetem és kíváncsian fürkészem az ismeretlen arcot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémiszt meg a jelvény látványa. Akaratlanul is azon kezdek gondolkodni, hogy mi történhetett. Remélem nem Sergel történt valami. Gyomrom borsószem méretűre zsugorodik miközben próbálom összeszedni magam.
Hiába nyugtat, mégsem tudok teljesen nyugodt maradni, mégiscsak egy nyomozóval beszélek és jelen pillanatban még fogalmam sincs miről lehet szó.
- Oh. Persze, igen. húzódok arrább, hogy le tudjon ülni mellém. Az előbb vásárolt kiflihez még hozzá sem nyúltam, de valószínű, hogy már nem is fogok.
- Miről lenne szó? kutakodok lázasan a gondolataim között, hogy rájöhessek mi folyik a háttérben.
- Elfogták a bolti rablót, aki megtámadott? Vagy információra lenne még szüksége? Hónapokkal ezelőtt volt, és sok újat nem tudok mondani. A kollégáinak már többször is elmeséltem. másra nem tudok gondolni, ezen az egy eseten kívül nem történt velem semmi olyasmi, amihez a rendőrségnek is köze van. Kérdő pillantásokkal nézek rá. Igazán hálás lennék, ha nem húzná tovább az időt és kinyögné végre, hogy mit szeretne tőlem. A gyomromat szorongató érzés nem akar csillapodni, és bár nem akarok arra gondolni, hogy Serge-el történhetett valami, azért mégiscsak bennem van a félelem és gyötrődés.

■ ■■ ■remélem megfelel■ ■credit



Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Pént. Okt. 27, 2017 5:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Lefevre & Martichon


Öltözet


Leülök mellé, ahogy hellyel kínál, majd a papírokat szedem elő a dossziéból. Köztük egy gyermekkori fényképet a mellettem ülő nőről. Olyan 15 éves forma gyermek volt.
- Nem az miatt vagyok most itt. - bolti rablásokról olvastam, akadt egy pár, de most még sem ezért vagyok itt, tulajdonképpen nem az én hatásköröm alá tartozik. De ez most munka.
- Dominique, ön szerepel ezen a képen, igaz? - nyújtom át neki a képet, érdeklődve figyelek és hallgatok. Figyelem arcának vonalát, de egyáltalán nem ismerős, sem arcra, sem semmire. Még.
- Nem tudom, mennyire alkalmas, de elég fontos dologról lenne szó. Az édesapjáról… nem tudom… - pillantok rá kérdő tekintettel, tud-e bármit is róla. Esetleg egy két elpottyantott morzsácskát.
- Tud róla bármit? - a mappát nyitom szét, melyből egy fénykép a férfiről és két levél is a kezem ügyébe kerül. Egy régen íródott, ez a papír már eléggé megviseltes, kopott, de a betűk még mindig tisztán látszottak rajta. A másik frissen írott, pár hetes, pár hónapos levél. A régebbit neki nyújtom.
- Ez Giselle Finnes kézírása, Christophe Martichon volt a címzett jó pár évvel ezelőtt, tulajdonképpen 1989. Nov. 22.-én. Mond valamit önnek ez a dátum? - érdeklődtem finoman, nem kerültem el a témát, mindent tudó pillantásom nem rá szegeztem, csak a lapokra, melyeket már jóval ezelőtt megkaphatott volna.
De mégis apám fiókjában volt, értékes volt számára örökké, még a mai napig is magánál tartotta volna, de mondtam, hogy kellene, a munkámhoz. Meg ugye, hogy megismerném a húgomat. Vagy akit találok… Főleg hogy nekem, nekünk is írt apa egy levelet. És azt neki is elkellene olvasnia, hogy megértse. A levelet. Apát. Engem. Minket. Az, hogy beleolvas-e, vagy tényleg rosszkor jöttem, rossz helyen ráadásul, majd ő eldönti úgyis, de nem találtam más alkalmat, jobb előbb, mint később, ráadásul itt találtam rá. Egy fényképet megint előkerestem, nevet kerestem hozzá, és ha jól emlékszem, akkor a korábban megemlegetett hölgy képe ez. Ő az édesanyja Dominiquenek… az én apám lánya ez a nő itt mellettem. És mekkora a hasonlóság a kép és közötte. Le sem tagadhatná, hogy a képen szereplőhöz semmi köze. De apámból vajon mit örökölhetett?
Másodpercnyi idő telik el, míg felmérem a lány minden porcikáját, majd hagyom, hogy a pillantásom sodrott fonalként szakadjon el kettőnk közt.



Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
74
● ● Reag szám :
65
● ● Keresem :
A Bátyám Fia
A Fiam
● ● karakter arca :
Sebastian Stan


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Nov. 08, 2017 2:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to Seth

Az elmúlt napokban úgy érzem, mintha legalább öt évet öregedtem volna, a vállamra nehezedő terhek egyre inkább a föld alá húznak, összeroskadok alattuk és tanácstalannak érzem magam. Néha belegondolok, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha úgy működnénk, mint a filmek szereplői, akik csak megrázzák magukat és a következő jelenetre megoldódik minden gondjuk. A szomorú valóság viszont az, hogy én nem vagyok egy idióta szappanopera szereplője, nem ébredek reggel tökéletes sminkkel, nem oldódnak meg a problémáim maguktól és nem nézek ki mindig tökéletesen. Az én életem mérföldnyi távolságra van a filmek valóságától. Elesettnek, tanácstalannak érzem magam, fogalmam sincs mi lenne a legjobb nekem, a születendő gyerekemnek, néha jó lenne tudni, hogy mi vár rám a jövőben, hogy merre visz az utam.
Kíváncsian fürkészem a férfit, arcvonásaiban semmi ismerős nincs, nem rémlik, hogy bármikor is találkoztam volna vele ezelőtt. A támadás utána napok kissé zavarosak még mindig a fejemben, de arra mérget vennék, hogy ez a nyomozó nem volt a kihallgatóim körében. A következő dolog amire hirtelen gondolni tudok, hogy esetleg Sergel történt valami....vagy Gastonnal...de ezekbe a dolgokba bele sem merek gondolni, jobb ha nem vonzom be a negatív gondolatokat. Arrább csusszanok a padon, hogy a nyomozó is le tudjon ülni, majd kíváncsian emelem rá a pillantásomat. Felhúzott szemöldökkel veszem át tőle a képet, amin valóban én vagyok, a tizenötödik születésnapom után nem sokkal készült, amikor Florentina magával vitt egy fotózásra.
- Igen. Ez én vagyok. pillantok rá ismét a fotóra, saját szemeimet bámulva rajta. Nem most volt, de mégis tisztán él emlékezetemben a nap minden perce, szinte még érezni vélem a tejszínes fagyi ízét a számban, még hallom Florentina szavait, és látom a balett előadást ahová életemben először elvitt. Nem mondok ennél többet, csak figyelem őt, összezavarodva, kíváncsian várva a folytatást. Szavai visszhangot vernek a hallójáratomban, amint kiejti az édesapám szót a száján a világ is forogni kezd körülöttem. Mi ez már megint? Egyszer anyám vallomásával bukkan fel a soha nem látott bátyám, most pedig egy nyomozó faggat apámról. Nem válaszolok, csak megingatom a fejem, jelezve, hogy az égvilágon semmit nem tudok róla. Félek, hogy nem tudnék megszólalni anélkül, hogy hangom erőtlenül szóljon, vagy valami olyasmi hagyná el az ajkaimat amit még én is megbánnék. Átveszem tőle a fényképet és a levelet. Alaposan szemügyre veszem a képen szereplő férfit, az arcvonásait, a gödröcskéket orcájának két oldalán, amit a mosolya varázsol oda. A sötét szempárt és ugyanolyan hajkoronát. Nem ismerem. Arcvonásaiban sem látom saját magamat.
- A születésem dátuma. Anyám neve...és az ő kézírása. bár a levélpapír már megsárgult, de a kézírást megismerem rajta, hiszen néhányszor láttam már.
- Christophe Martichon....ismétlem magamban a nevet, ami egyáltalán nem cseng ismerősen, mégis olyan sok mindent jelent nekem. Nem bontom fel a levelet, nem nézek bele, ujjaimmal morzsolgatom a papírt és próbálom rendbe tenni saját gondolataimat. Bárcsak valaha képes lennék megérteni, hogy miért ennyi év után kerestek meg, huszonnyolc évig nem léteztem nekik, akkor most mi változott hirtelen.
- Nem ismerem. Sem őt, sem Giselle-t. Elhagytak, akkor amikor ez a levél készült. nyújtom felé a papírt, nem biztos van elég erőm ahhoz, hogy felolvassam a sorokat.
- Martichon nyomozó...te tudtál arról, hogy létezem? nézek rá hosszú idő óta először, hiszen most már több mint valószínű, hogy ez az ember itt mellettem a testvérem. Életem huszonnyolc éve alatt senkim nem volt, most pedig hirtelen két testvért is kaptam. Mit kezdjek ezzel a tudattal?

■ ■■ ■remélem megfelel■ ■credit



Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Pént. Nov. 10, 2017 9:31 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Lefevre & Martichon


Öltözet

Egy pillanatra elgondolkodom, próbálok nem tudomást venni a róla szinte pókhálóként rám ragadó feszültségre. Hiszen nekem semmi okom sincs arra, hogy azonosuljak a lány minden aggályával és bizonytalanságával. Pedig én is parázok a helyzettől, attól, hogy mi lesz kettőnk között. Lehet, hogy a későbbiekben hallani sem akar majd rólam, ezt az opciót is elfogom fogadni.
Hogy aggódom-e? Nem igazán tudnám megmondani.
A gondolattól, hogy Dominique is részese lett az életemnek, visszacsinálhatatlanul s valószínűleg elég hosszú távon - már ébresztett bennem kellemetlen érzéseket. Most azonban megmagyarázhatatlanul égek a vágytól, hogy megismerném a húgomat.
Örülök, hogy segít nekem ebben a feladatban, hogy teljes képet ad magának is és nekem is ezzel kapcsolatban. Apám neve ismerősen cseng, neki annyira már nem, idegen számára a név. Amikor megszólal aprót bólintok, igen, felfogtam, elhagyták őt. Tulajdonképpen apa nem hagyta el őt, nem is tudta, hogy érkezni fog, csak a kislány megérkezéséről kapott tudomást.
Nincs szavam. Nincs időm, sem gondolatom kifejezni mindazt, amit mindez ébreszt bennem, mert a villám sebességével éri el minden tagom, úgy zabál fel, akár a rák, a pulzusom az egekbe szökken.
De hamarabb lenyugszom, muszáj megnyugodnom, nem az ő jelenlétében kell paródiát rendeznem.
Ahogy visszanyújtja a papírt, nem veszem el tőle, majd ha eljut odáig, hogy felakarja olvasni, felolvassa. Arcvonásaim kifejezéstelenné válnak, hangom úgy fest, elapad.
Egy ideig nem nyitom szóra a számat. Szavai térítenek vissza a valóságba. Felé nézek, arcát nézem, majd a dossziét összecsukom.
- Nézd…egy hónapja kaptam meg a kezembe ezeket a leveleket. Azóta nyomozok utánad. Mindent felkutattam érted, hogy megtaláljalak. - magyarázok neki, ez az igazság, megakartam találni, beszélni akartam vele. Őszinte vagyok vele, annak kell lennem vele és vagy elhiszi és megérti vagy nem, de akkor mondja a szemembe, hogy nem hisz nekem.
- Nézd. Apám, apánk... lassan 30 éve a felesége mellett létezik, aki beteg. Kórházról kórházra járnak, anyám kezd leépülni, lassan az unokáját sem ismeri meg. Apa nem az, hogy nem akart megismerni, nem akart még több felelősséget venni a nyakába. Elég neki a nő, akihez a mai napig hűséges, negyven év után is. Aki lassan már fel sem ismeri benne a férjét. - magyarázom neki és közben mosolygok, mert ez a hűség közöttük nagyon rég óta megvan. Kerek negyven éve fen áll, a bátyám története is velük kezdődik. Amint ő megfogant, az alig 8 hónapos ismeretségükből házasság lett, azóta is egymás mellett vannak, noha a betegség szürke színt visz az életükbe, de eddig remekül megbirkóztak vele.
- Amúgy hívj csak Seth-nek, vagy Phillipe-nek, amelyik jól esik. - mosolyodom el közben, így talán mindkettőnknek könnyebb lesz valamelyest.





Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
74
● ● Reag szám :
65
● ● Keresem :
A Bátyám Fia
A Fiam
● ● karakter arca :
Sebastian Stan


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Kedd Dec. 05, 2017 1:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to Seth

Ha létezik sors, akkor az kegyetlen játékot űz velem, és kezdem azt érezni, hogy én lettem a kedvenc játékszere. Úgy nőttem fel, hogy senki nem volt az életemben, nem kellettem a szüleimnek, csak egy púp voltam mindenki hátán. Tudom, nem én vagyok a világtörténelem egyetlen árvája, de is szoktam sajnáltatni magam, most viszont kezd kicsit elegem lenni ebből az ostoba játékból amit az életem űz velem. Egyik percben minden tökéletes, aztán a következőben már ismét darabokra hullik az életem és minden összekuszálódik benne. Kislányként szerettem volna családot, nem kaptam. Felnőtt nőként mindennél jobban vágytam a szerelemre, gyerekekre. Akkor lépett be az életembe Serge amikor nem is számítottam rá, fenekestül felforgatta az életem, boldog voltam. Méhemben növekszik a szerelmünk gyümölcse egy ostoba titok miatt viszont ezt is elveszítettem. A boldogság egyre távolabb sodródik tőlem és bár az egyik szemem sír a másik mégis nevet, mert ebben a kilátástalanságban is tudom, hogy van fény az alagút végén. Aztán derül égből villámcsapás szerűen bukkant fel Gaston az életemben, fény derült jó néhány titokra amit anyánk rejtegetett előlünk. Most pedig itt van a nyomozó, kezében egy levéllel, ami talán a titok másik felét fedné fel előttem. Nem tudom, hogy erre még fel vagyok-e egyáltalán készülve, hogy képes vagyok-e megbirkózni mindazzal ami eddig rejtve volt előttem. Tudom, hogy ő sem tehet arról ami velem történt, hogy arról sem, hogy az apja egész életében hazudott neki, mindannyian ugyanabban a valótlanságban nőttünk fel, csak más körítést kaptunk az élettől. Idegesen forgatom ujjaim között a levelet, most még nem érzem úgy, hogy elég erőm van ahhoz, hogy felolvassam, nem vagyok felkészülve a tartalmára.
- Köszönöm, és sajnálom, hogy miattam hazudtak neked egész életedben, értékelem, hogy felkerestél, de...ugye nem azt várod tőlem, hogy találkozzak az apáddal? nagyon remélem, hogy nem emiatt jött el egészen idáig, mert arra végképp nem vagyok felkészülve, hogy belenézzek annak az embernek a szemébe. Nem tudnám mit mondjak neki, nem tudnék nem haraggal és gyűlölettel tekinteni rá, az pedig végképp nem lenne jó senkinek, ha nem tudnám visszafogni magam és gyűlölködni kezdenék.
Szavai hallatán magasba csúszik a szemöldököm és pillanatok alatt hatalmasodik el rajtam a harag. Nem vagyok hirtelen haragú, sem heves vérmérsékletű, talán az állapotom is rájátszik arra, hogy ilyen hirtelen lepi el az agyam a vörös köd.
- Felelősséget? Komolyan beszélsz? Én szerinted csak egy felelősség vagyok mindenki nyakán? Akkor kellett volna felelősségteljesen viselkedni amikor kapcsolatba kezdett egy férjes nővel, akkor kellett volna észnél lennie amikor védekezés nélkül szexelt, hogy aztán teherbe ejtse a másik nőt, aki nem a felesége. Akkor kellett volna, amikor megkapta ezt a levelet, mert 27 év alatt nem volt arra ideje, hogy felkutasson. Ne haragudj, de én nem tudom sajnálni. Nagyon sajnálom, hogy édesanyád beteg, senki nem érdemli meg, de apát...vagy minek nevezzem nem tudom szánni. a szavak csak úgy kibuknak belőlem, azt sem gondolom igazán végig, hogy ezzel talán fájdalmat okozok neki. Ahhoz most túlságosan ideges, csalódott és zavart vagyok.
- Nézd Seth...köszönöm szépen, hogy vetted a fáradtságot és felkerestél, de nekem időre van szükségem. Nem tudom mit kezdjek a hirtelen a semmiből előbukkant családtagokkal. Adj nekem néhány napot, hogy átgondoljak mindent. Megteszed ezt nekem? nem szeretném őt hibáztatni vagy bántani az apja hibája miatt, és arra is nyitott vagyok, hogy a későbbiekben jobban megismerjük egymást, de nekem ehhez időre van szükségem, nem megy egyik percről a másikra

■ ■■ ■bocsánat a csúszás miatt doboz■ ■credit



Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Dec. 17, 2017 11:02 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Lefevre & Martichon


Öltözet

Már nem is tudom miért jöttem ide valójában. Őt akartam látni és beszélni vele, vagy csak tudatni akartam vele, hogy létezik egy családja. Hát fogalmam sincs, hiába tűnik a kettő egyformának, hát nem az. Egyáltalán nem az. Merőben két fogalom és válasz az, ami itt zajlik, és amit most felhoztam példának. Nem lehet egyszerű feldolgozni mindezt, de én megpróbáltam felhozakodni ezzel, hátha tud neki segíteni, nem akartam, hogy forrongjon a dühtől. Most mégis megtörténik és tudom a dühének alapját, szavai szívemig hatolnak, holott még nem is durvult el a helyzet…mégis úgy érzem, mint akit megettek elevenen. Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy apám miatt bánkódjon, nem akartam, hogy úgy érezze, csak teher a másiknak. Számomra nem az, de ha ő távolságot tartana, hát én megértem. Főleg szavai után…dühe leginkább nem ellenem irányul, hanem apa irányába, tudom, hogy igaza van, de valahol mélyen bánt, hogy mégis ellene van… De nem számít. Kimondta a  véleményét és vagy igazat adok neki, vagy nem. A kettő között versengek, valahogy ez a nap nem az enyém, sem az övé. És csak bólogatni tudok együtt érzően, miközben magam elé meredek és csak olykor- olykor lesek rá szemem sarkából.
Felkelek mellőle, majd elé guggolok le, úgy tekintek fel rá következő szavaira.
- Ne kérj időd magadnak, csak hagyd, hogy a saját medrében ússzanak tovább a napjaid. - egy kártyát veszek elő és az ölébe teszem. Telefonszám, Név és lakcím szerepel rajta, ez már friss. Elmosolyodom miközben a tekintetébe nézek, majd a mappára tekintek.
- Ezt meg majd olvad el, ha készen állsz rá…de visszakérem. - mert számomra is fontos. Vagy legalábbis a számomra az.
- Köszönöm, hogy találkozhattam veled, Dominique. - azzal álltam is fel előle, hogy hagyjam fortyogni, hogy hagyjam a gondolataiba merülni… de aztán két lépés után megálltam és visszapillantottam rá, mert nem vagyok tapintatlan paraszt.
- Hazavigyelek?




Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
74
● ● Reag szám :
65
● ● Keresem :
A Bátyám Fia
A Fiam
● ● karakter arca :
Sebastian Stan


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Jan. 18, 2018 6:53 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Feb. 01, 2018 2:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to my little sis'

Fülem bedugva és éppen az új kedvenc számom szól, miközben sétálok Steph iskolája felé. Szinte egymás mellett van a két épület, ezért gyakran szoktam elhozni én, hálisten ezt már rám merik bízni a szüleim. Nem lakunk messze az iskoláktól, ezért általában gyalog szoktunk menni, főleg az ilyen jó időben fölösleges taxival szórakozni, meg amúgy is… úgy döntöttem rosszalkodni fogunk ma egy kicsit. Kezembe nyomtak ma egy szórólapot egy utazó vidámparkról, ami nem messze tőlünk vert sátrat. Szóval elrabolom a hugit egy kis rosszalkodásra, családostul úgyis ritkán járunk már ilyen helyekre, rá fér, hogy kicsit gyerek legyen. Nem is tudom, hogy volt e egyáltalán már vidámparkban, az biztos, hogy én ezer éve.
Ahogy sétálok néha megejtek egy-egy pörgést, ha éppen úgy adja a zene, nem szokott az ilyesmi érdekelni, ha magával ragadnak a dallamok, hát kit érdekelnek az emberek körülöttem?
Egy néni meg is lepődik rajtam, én csak halkan nevetek, mire elmosolyodik ő is. Hát az ilyen pillanatokért simán megéri, kiborítanak az örök morgó emberek, akik lelógó orral, a földet bámulva sétálnak és észre sem veszik a maguk körül mozgó világot. Én nem ilyen vagyok, szeretek akár egy padra leülni és figyelni, hogy mi zajlik körülöttem, a kutyájával játszó embert, vagy az éppen veszekedő párokat. Teljesen szórakoztató tud lenni, csak elég fantázia kell ehhez is.
Na de ebből a csodás gondolatmenetből kizzökent, ahogy a zenén felül meghallom a visítozó gyerektömeget, aminek a közepén ott lesz az én Steph-em is.
Nem szeretem a sok visító gyereket, ezért kell egy pillanat, mire ellököm magam a kerítéstől, aminek dőlve vártam őt és befordulok, hogy elcsapjon a gyerekáradat. Na jó, azért ennél erősebb vagyok, de na… rohannak fejvesztve, mintha a háttérben valami rémisztő bohócszörny kergetné őket.
Hosszas keresgélés után megpillantom a kis sapkás fejet, ahogy bandukol a többiek között és intek neki, ahogy felfedezi, hogy ott állok.
- Helloka! – Nyújtom neki a kezem, hogy belecsapjon, aztán, már szerintem csak megszokásból fogom meg a kezét. Nem kislány már, hogy elszaladjon, lehet utál is ezért, de nem baj. Én szeretem, neki meg el kell viselnie, mert én vagyok a nagyobb és erősebb.
- Terveztem egy kis meglepit neked mára. – Fordulok felé útközben, s mielőbb még bármit is mondana a szokásos útvonal helyett le is fordulok egy utcába. – Elloplak egy kis szórakozásra. Mit szólsz hozzá? Anyáéknak nem kell róla tudni… úgyse lesznek otthon estig… észre se veszik. Ha meg mégis, azt mondjuk elvittelek próbára és megnéztél.
Úgyse fog ellenszegülni, ezért bátran indulok meg, s nem is olyan messze már meg is pillanthatjuk az óriási, színes táblát, ami hirdeti, hogy éppen a városban van a világ legmenőbb vidámparkja. Nyilván mindegyik valamiben világszenzáció, különben egyértelmű, hogy be se mennének az emberek, hát hova gondolnak… Sima vidámpark…
- Na? Szórakozunk egy kicsit?
Elit
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
3
● ● karakter arca :
Emily Rudd


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Márc. 25, 2018 10:55 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Hétf. Jún. 04, 2018 2:23 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Jerry && Maddie

Ahhoz képest, hogy alig néhány hónapja még olyan súlyos kérdéseket tettünk fel egymásnak, mint "el akarsz válni?", ahhoz képest egészen jól elvagyunk. Persze még volt néhány rázósabb beszélgetésünk, hiszen tisztázni kellett ezt-azt, de már minden egyenesbe jött. Én is megoldottam, hogy legyen heti egy-két órám a hercegnőink nélkül, és Jerry is kapott egy szeletkét a gyermekeink körüli teendőkből. Na nem sokat, de például az etetésnél, fürdetésnél és alvás előtti mese olvasásnál számíthatok rá, és nekem már ez is óriási megnyugvás. Nem utolsó sorban az ő viszonya is ha lehet, még jobb lett a Törpillákkal. Az élet továbbra sem cukormázas, de legalább már nem titkolunk egymás elől semmit, és vállvetve küzdjük le az akadályokat.
Az évforduló ünneplését egy icipicit el kellett tolnunk, mivel a lánykák a játszótéren összeszedtek egy fantasztikus hányós-hasmenéses vírust, ami miatt megismerkedésünk tizedik évfordulójának varázslatosra tervezett estéjét a kórház gyerekosztályának folyosóján, egymás kezét szorongatva töltöttük (köszönhetően annak, hogy a lányokat kiszáradás miatt kellett bevinnünk oda). Így viszont összekötöttük a kellemest a hasznossal, a kedves Anyós vigyáz a lányokra, mi pedig vagy hazamegyünk a vacsora után, vagy nem. Ez ránk van bízva.
Már déltől lázasan készülődtem. A hajamat is megcsináltam szépen, sminkeltem is, felvettem minden alsó és felső ruházatot amit erre az alkalomra vásároltam. Csak remélni tudtam, hogy majd tetszik a látvány Jerrynek.
Egész este úgy csüngtem Jerry minden szaván, mintha csak az első randinkon ültünk volna. Le sem vettem róla a szemem, csak néha a boldogságtól, vagy talán valami mástól lábadtak könnybe a szemeim egy-egy pillanatra. Még mindig mázlistának érzem magam, hogy velem van, és még mindig a világon a legszerencsésebb nőnek tartom magam amiért engem választott. Semmiért sem cserélném el az elmúlt tíz évet, minden nyűgjével együtt sem. Mert mi ilyenek vagyunk, néha egymás haját tépjük, néha nem értünk egyet, de ha valami gondunk van, akkor együtt oldjuk meg.
Az éttermet ő választotta, és mint általában, most sem spórolt a részleteken. Kaptam virágot, gyertyafény, folyópart, terasz, romantika mesterfokon. Egészen el is olvadtam tőle, a legtöbb kérdésére csak bambán vigyorogtam és bólogattam. Általában sokat csacsogok, de ma hagytam, hogy ő beszéljen, mert olyan jó volt hallgatni a hangját. Mintha megint az a húsz éves csitri lettem volna, akit elbűvölt és egyben lenyűgözött ez az energikus, határozott pasi. Közben tele ettem magam az előétellel, aztán a kacsával, és a desszerttel... meg persze egy kis bort és pezsgőt is iszogattam, de csak módjával. Holnap már visszakapom Katiet és Mollyt, és megint az én feladatom lesz az ellátásuk.
A vacsi után úgy döntöttünk, hogy egy kis séta még belefér. Még amúgy sem adtuk oda egymásnak az ajándékokat, én legalábbis készültem neki egy aprósággal, ami a táskámban lapul.
Séta közben szorosan fogtam a kezét, és lelkesen meséltem el neki, hogy a lányaink már két-három szót egymás mögé pakolva, rövid mondatokat próbálnak kreálni. "Baba eszi" "Baba alszi nem" Kezdetnek megteszi. Ahogy ezt mesélem, és utánzom Katie énekelő hangját, és Molly babás motyogását, akaratlanul is többször elnevetem magam. Szuper ez az este, nagy szükségünk volt már rá...
- Nem ülünk le? - kérdezem, amikor egy barátságos padhoz érünk. Szeretném már odaadni neki a kis jelképes csomagot, hogy lássam a reakcióját. Nem költöttem egy fillért se rá, inkább egy gesztus vagy jelzés, ami viszont igazán szívből jött. Ha benne van, akkor lehuppanok a padra, és amint mellém ül, máris mellé vackolom magam, elvégre itt az én helyem.
- Fantasztikus vagy! - mormolom végtelenül elégedetten, és így is gondolom. Ki más tenné még így oda magát egy évfordulós ünneplés kedvéért rajta kívül?


■ ■ Boldog Évfordulót Jerry! edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szomb. Jún. 30, 2018 11:06 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maddie && Jerry

Mint valami hullámvasút, legalábbis sokan ahhoz hasonlítják a házaséletet, és nem is tévednek túl nagyot. Ahogy teltek, múltak az évek, én is egyre inkább így éreztem. Szerencsére, miután túléltük az első, költözés utáni kiborulást, és a múlt heti betegeskedést a lányokkal, amiért még a kórházat is megjártuk - kivételesen nem munka ügyben, hanem értük aggodalmaskodva) ismét egészen békés volt a légkör otthon. Egyelőre... merthogy "anyámék" is megérkeztek néhány napja, és bár eddig egészen békésen és családiasan éldegélünk a házban, tisztában vagyok vele, hogy a feleségem meg az anyám milyen mintapéldája az anyós-meny kapcsolatnak.
Ma azonban nélkülözniük kell egymás társaságát. Úgy lett volna az igazi, ha a napján tudjuk megünnepelni az évfordulónkat, de ugyebár mióta megszülettek a lányok, ők az elsők. Mégis, milyen szülők lennénk, ha fontosabb lenne egy dátum, mint az ő egészségük? Úgy is ez a lényeg, az évfordulót meg néhány nappal később is megtarthatjuk, úgy is az a tíz év számít, amit a hátunk mögött tudhatunk így ketten. Jóban, rosszban...
Nekem hála az égnek nem volt szükség annyi készülődésre - időben - mint Maddie-nek, de mivel nem akartam sem letörni a lelkesedését, sem pedig bosszantani, így inkább beautóztam a városba, elvégezni néhány utolsó simítást, mint mondjuk a virág. Az ajándékot azért nem mertem ennyire az utolsó pillanatra hagyni, azt már napokkal ezelőtt elintéztem, csak be kellett ugranom érte az irodába, mert... lehet, butaság, de amilyen formám van, ha otthon próbálom meg elrejteni, biztos, hogy véletlenül rábukkant volna életem párja. Most, ebben a pár órában csak nem lesz már lebukás pláne így, hogy ennyire lázasan készülődik. Amit egyrészt kimondottan bájosnak tartok, másrészt pedig sajnálom, hogy korábban nem iktattunk be egy-két hasonló estét, látva, hogy milyen lelkesen fogadta ezt is!
Furcsa bő tíz év után újra Párizsban élni. Vannak helyek, amiket imádtam, ám ma már hiába keresné az ember, mert rég bezártak, vagy máshova költöztek. És vannak helyek, amik még mindig ugyanúgy néznek ki, mint annak idején... Most is egy ilyen étteremre esett a választásom, egy olyanra, ami már fiatalabb koromban is a kedvenceim közé tartozott, s reménykedtem benne, nem vesztett a színvonalból az évek folyamán. Szerencsére nem kellett csalódnunk, így biztosra veszem, hogy még később is meglátogatjuk majd a helyet, ám mivel az étteremben már végeztünk, és hazamenni sem volt kedvünk ilyen korán, így arra a döntésre jutottunk, hogy sétálunk egyet a belvárosban, igyekezve olyan útvonalat találni, ami kevésbé felkapott a turisták körében. Szerencsére akadtak ebből is szép számmal, és még csak azt sem mondhatnánk, hogy kevésbé voltak szépek vagy hangulatosak. Ezért is imádtam annyira Párizst!
- Hihetetlen, szinte tegnap volt, hogy megszülettek, és tessék! Mire észbe kapunk, már el is költöznek itthonról. - na jó, az azért erős túlzás, de attól még félelmetes, hogy mennyire rohan az idő, még úgy is, hogy számomra ez is teljesen más, lévén kaptam egy második esélyt az élettől. Gondoltam volna korábban, hogy egyszer még apa leszek? Aligha... Tudtam, hogy a régi életemnek már úgy is búcsút mondhatok, esélytelen, hogy valaha is visszacsöppenjek bele, de ahogy teltek múltak a napok egyre erősebb lett az érzés, hogy végre megtaláltam a helyem a világban - és ha tehetném, sem választanám a korábbi életemet... Egyedül már csak az fájt ezzel kapcsolatban, hogy annyi év után még mindig egyedül őrizgetem ezt a titkot.
- Leülhetünk, ha szeretnél. - bólintottam, majd miután helyet foglalt, én is leültem mellé a padra, automatikusan emelve a karomat, hogy hozzám tudjon bújni.
- Mondja ezt az anyuka, aki nap mint nap tartja a frontot két kis örökmozgó rosszcsont mellett? Mindenesetre köszönöm, ez a legkevesebb. - mosolyodok el, és tényleg komolyan is gondolom. Amilyen ügyesen helyt áll a hétköznapokban, akár a lányokkal vagy a háztartással, arról nem is beszélve, hogy még Ausztráliából is hajlandó volt elköltözni a kedvemért, az a minimum, hogy legalább az ilyen programjaink szervezését én vállalom magamra, ő is kikapcsolódjon kicsit. Arról nem is beszélve, hogy nekem is jól esik azért a sok munka mellett...

■ ■  love   ■ ■credit



A hozzászólást Jeremiah Callaghan összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 17, 2018 9:40 pm-kor.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
34
● ● Reag szám :
30
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Hétf. Júl. 16, 2018 11:23 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Jerry && Maddie

Nem is tudom, hogy miért cicomáztam magam órák hosszat. Igazából nem lett volna rá szükség, nem vagyunk már kamaszok, és nem is most kezdtünk el járni egymással... Jerry már látott engem a világon létező összes módon, basszus még a gyerekeink születésében is aktívan részt vett, látta a fájdalomtól eltorzult fejemet is. Nem gondoltam, hogy tudok neki újat mutatni, nem is volt célom.
De talán vártam egy pillantást, egy mosolyt, ami a régi időket idézné, amikor még meg akart hódítani, folyton bókolt és nem egyszerűen a tenyerén hordozott, hanem kiolvasta a szemeimből minden kívánságomat. Óh igen, egy pasi aki meg akar szerezni egy csajt, a csillagokat is lehozza az égről - Jeremiah meg is tette. Talán egy ilyen pillantásra vágytam, talán ez volt a célom az új ruhával és csinos frizurával, de valami egészen mást kaptam.
Ugyanazt a pillantást, mint amikor minden nap hazaér a munkából, ugyanazt a puszit és ölelést, és ugyanúgy fogta a kezem, mint bármikor máskor. Talán azért, mert ő ilyen, vagy mert nincs különbség nap-nap után abban, amit érez? Azt hiszem, örülök annak, hogy fikarcnyit se néz rám másképp, ha csinos vagyok és én próbálom elcsábítani, vagy ha épp a tévé előtt hempergek egy kinyúlt pólóban, csipszet majszolva. Még mindig szerencsésnek tartom magam, és még mindig körülötte forog a világom, most már a lányokkal kiegészülve.
Nagyon tetszett a bisztró, ahol vacsoráztunk, és az ételekre sem volt panaszom, alaposan teleettem magam a mindenféle finomsággal. Élveztem, ahogy a folyó partján ücsörögve, a borunkat kortyolgatva magyarázta a város látképét, hogy mi micsoda, hová akar majd feltétlenül elmenni velem kettesben, vagy a lányokkal együtt. Felvetettem, hogy ha kicsit nagyobbak lesznek, Disneylandbe mindenképp el kell őket vinnünk, elvégre már most előszeretettel ringatják a kis pelenkás popójukat ha a tévé "legyen hó-t" kornyikál.
- Azért szerencsére nem megy ilyen gyorsan. - mosolygok rá némiképp biztatóan. A lányok hamar felnőtté válnak majd, de előtte még lesz időnk arra, hogy kibabázzuk magunkat velük, és arra is, hogy a kamaszkori hisztiket megpróbáljuk majd valahogy kezelni. - Szerintem nem is akarnak majd elköltözni, akkor mégis hogyan rohannák le az apjukat esténként a pusziáradattal? - kérdezem jókedvűen. Ez az egyik új műsor, amikor Jerry hazaér, elé futnak, villámgyorsan tipegnek, sikkantanak örömükben, és amikor lehajol hozzájuk, össze vissza "puszilgatják", nyálazzák őt, és szottyos kekszeiket az arcához nyomkodják.
Amikor leülünk, nem is kérdés, hogy a helyemre vackolok, és adok is neki egy puszit. Csend, béke, nyugalom, csak mi ketten... hmmm!
- Hmmm! - szalad ki belőlem az elégedett sóhaj, miközben átölelem a derekát, és a szépen gondozott parkot fürkészem. Nincs tele emberekkel, de azért nem félelmetesen kietlen. Egy fiatal lány is van a közelben, a kutyájával játszik. Kuncogok, amikor azt mondja, hogy a csajok rosszcsontok.
- Nem baj, nekem sokat számít. - nekem bele se fért volna se a virág, se az asztalfoglalás az időmbe. Na jó, talán bele passzíroztam volna, de tudom, hogy a munkája mellett neki sincs éppen sok szabadideje (ami meg van, azt velünk szokta tölteni).
- Kéred az elmaradt ajándékodat? - nem bírok magammal, sosem tudtam jól titkot tartani. Kérdőn pillantok fel rá, és remélem, hogy érdekli majd, hogy mi lapul a kis csomagban.

■ ■ Boldog Évfordulót Jerry! edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Júl. 26, 2018 9:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maddie && Jerry

A rohanó, nyüzsgő hétköznapokban nem igazán van idő megállni és ilyesmiken gondolkozni, de amikor egy bizonyos évforduló közeleg az ember életében, legyen szó akár születésnapról, vagy házassági évfordulóról, olyankor akaratlanul is visszanéz az elmúlt évekre, és végiggondolja az életét. Mit sikerült elérni? Mennyit változott az élet azóta? Legalábbis egy bizonyos életkor felett mindenképp, esetemben abszolút! Ha már munka közben nem is, de a mai napra való készülődés közben bőven volt időm a képzeletbeli időutazásra, amikor még az előző életemben ennyi idős voltam, vagy épp mennyire másképp alakult az életem ebben a testben, mint akkoriban... Nyilván vannak hibák, amikbe akaratlanul is ismét belesétáltam, elég csak a külön töltött időszakunkra gondolni, de összességében talán elmondható, hogy igyekeztem tanulni a korábbi hibáimból, ha már voltam oly szerencsés, hogy kaptam egy második esélyt.
Ami pedig különös, és csak a napokban realizáltam, hogy bár már több, mint tíz éve ismerjük egymást a feleségemmel, még sincs halvány elképzelésem sem arról, hogy vajon mennyire hisz a tudomány számára megmagyarázhatatlan, rejtélyes dolgokban? A babonákban? Varázslatokban? A sorsban, vagy bármi hasonlóban? Eddig könnyebbség volt, hogy nem kell a korábbi balesetemről lelkizni, mesélni, sőt... szinte kínosan kerültük a témát - azt mondjuk nem tudom, hogy a szüleimet mennyire faggatta ennek kapcsán, vagy mennyit tud a részletekről - én mindenesetre örültem, hogy nem kell meséket gyártanom még neki is arról, hogy hogyan is éltem meg ezt az egészet. De így, hogy ismét egykori szülővárosomban élünk, egyszer csak felütötte a fejét a gondolat, hogy mi lenne ha? S köztudott, hogy ha egy gondolat gyökeret ver az ember fejében, szinte lehetetlenség szabadulni tőle, nem volt ez másképp esetemben sem. Jó lenne végre bevallani, megosztani valakivel az igazat?  Még szép. Jól fogadná Madison? Nos, ebben már közel sem voltam ennyire biztos, s bár az évforduló jó alkalomnak kínálkozik egy hasonló vallomásra, hisz mikor, ha nem most? Ettől nyugodtabb körülményeket még csak nem is kívánhatnánk, mégsem mertem fejest ugrani a témába, így csak mosolyogva bólogattam a szavaira a park egy kevésbé forgalmas részén a padon ücsörögve, látszólag sokkal biztosabb témákat boncolgatva. Mint mondjuk azt, hogy milyenek lesznek a lányaink, ha nagyobbak lesznek?
- Szerencsére. Lehet, hogy néha fárasztó velük, de biztosra veszem, hogy néhány év múlva még visszasírom ezeket az éveket. Kár, hogy nem lehet megállítani az idő kerekét. - gondolkozok hangosan, tudom, nekem csak ne legyenek ilyen kívánságaim, ennyi idősen egy ilyen fiatal testbe zárva, de mégis... magam miatt biztos nem kérnék hasonlót, hisz a számos előny mellett fárasztó is ismét megmászni ugyanazokat a lépcsőket az élet folyamán.
- Ne viccelj, drágám... most kell kiélvezni, amíg így áll a helyzet, még néhány év, aztán már az is cikinek számít, ha meg akarom fogni a kezüket az utcán, nem hogy puszival halmozzanak el. - csóválom a fejem nevetve, mert kétségtelen, most ez az új műsor a törpilláknál, tartsák meg jó szokásukat... nem mint ha nem imádnám tíz, húsz, vagy épp harminc év múlva is, ha így körülrajonganak. Mondjuk a nyáltól szétázott kekszek annyira nem fognak hiányozni, az biztos.
- Hmm? - hümmögök vissza, s miközben az ő keze a derekamra siklik, addig én a vállát ölelem át, magamhoz húzva. Van valami megfoghatatlan békesség ebben az egészben, talán mert nincsenek itt a lányok, vagy épp nem kell attól félni, hogy mikor riadnak fel... a születésük óta pedig nem igazán akadt még hasonló pillanatunk.
-Tudom, jobban is igyekezhettem volna, de azért köszönöm. - nyilván, egy utazás mégis csak romantikusabb ajándék lett volna, bár az is hozzátartozik, hogy ki tudja, mennyire tudtunk volna nyugodtan aludni úgy, hogy tudjuk, a lányaink több tíz, vagy száz, ezer kilométer távolságban vannak? Nem valószínű, hogy sokat pihentünk volna...
- Nocsak, még ilyesmivel is készültél? - vegyül némi meglepettség a hangomba, nem mint ha nem készültem volna én is egy aprósággal, de igazából ha csak az eddigiek lettek volna, akkor sem maradt volna hiányérzetem a mai este után, legalábbis ahogy eddig alakult. Ettől függetlenül igaz, hogy a férfiak néha képesek nagyra nőtt gyerek módjára viselkedni, én sem cáfoltam rá - Ez még kérdéses? Még szép, hogy kérem. - pillantottam felé kíváncsian, hogy mégis, mi az a bizonyos? Az enyém itt lapul a zakóm zsebében, de mindent a maga idejében, egyelőre érdeklődő tekintettel vártam, hogy mivel készült a feleségem?

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
34
● ● Reag szám :
30
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Csüt. Aug. 09, 2018 12:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Jerry && Maddie


Lassan már megszokom, hogy Jeremiah teljesen átállt a francia életstílusra, és már csak nyomokban emlékeztet arra a kalandvágyó, laza, szexi dokira akit még Sydneyben megismertem. Tíz év hosszú idő, és annyi minden van már a hátunk mögött, hogy teljesen természetes, ha az ember ennyi idő után lelassul egy kicsit, és megnyugszik, más dolgok lesznek fontosak számára. Valószínűleg Jerryvel is ilyesmi történhetett, ezért olyan ábrándos néha a tekintete, főleg amikor az alvó lánykáink fürtös buksiját simogatja.
Ahhoz képest, hogy alig néhány hete még a lehető legsúlyosabb kérdéseket tettük fel egymásnak (mert természetesen szokás szerint nem beszéltünk egymással arról, hogy ki mit gondol, ki mit érez...), egész jól állunk. Beláttam, hogy nekem  is kommunikálnom kell vele, ha valami nem tetszik, vagy valamit másképp szeretnék. Azóta minden a helyére billent, és amióta nem vagyok egy hormonoktól túlfűtött házisárkány, még a lányok is jobban ragaszkodnak hozzám. Talán ezért, talán más miatt, de én is elkezdtem játszani a "kistesó" gondolatával, és bár még nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy most, ebben a percben akarom, de az biztos, hogy szeretném újra napirendre tűzni a témát. Jeremiah úgyis mindig, mindenre rá tud dumálni.
- Én szeretném már látni őket, hogy milyen felnőttek lesznek belőlük. Biztos gyönyörűek lesznek, és okosak is mint az apjuk. - sose hagyom abba a hízelgést, amióta csak ismerem ezt a pasit, azóta ezt csinálom. Mert megérdemli, mert nem tudom elégszer elmondani, hogy milyen sokat jelent nekem, és mennyire nagyra tartom őt.
- Ők nem lesznek olyanok mint egy átlagos tini. Majd meglátod, imádni fognak, és nem lesz "utálom a szüleimet, tönkre teszik az életemet" korszakuk. Nekem se volt. - vonom meg a vállam miközben biztatóan mosolygok rá.
- Most jó. - mormolom továbbra is elégedetten, miközben buzgón bújok hozzá, és szimatolom a mámorító illatát. Hogy csinálja?! A legtöbb doki akit ismerek, még ha napokig nem megy kórház közelébe akkor is csupa fertőtlenítő szagú, de ő nem. Megsimogatom a kézfejét, miközben pár másodpercre a csillagos égbolt felé fordítom a figyelmem. Kár, hogy haza kell majd mennünk. Kár, hogy nem tehetünk úgy, csak ma este, mintha még mindig csak ketten lennénk, szabadon. Imádom a gyerekeinket, és tűzbe mennék értük, de ez a béke és csend... ez megfizethetetlen.
- Persze, hogy készültem. - mosolygok rá vissza, miközben kicsit elhúzódok tőle, hogy a táskámat magam elé húzzam. Természetesen van ajándéka, hogy ne lenne? Miféle évforduló lenne, ajándék nélkül? A táskámba nyúlok, amikor azt mondja, hogy kéri, és előveszem a kis csomagot. Apróság, de a múltkoriak fényében, azt hiszem talán örül majd neki. A kezébe adom a csomagot, miközben én magam is izgatottan nézek rá, szeretném, ha örömet tudnék neki ezzel okozni. Már rég megtanultam, hogy a drága ajándékkal nem megyek semmire - egyébként is, ő kereste meg a rá valót, elég ironikus úgy venni valami drága cuccot, hogy közben az ő pénzét költöm.
- Naa, bontsd ki! - noszogatom játékosan, miközben egy cuppanós puszit nyomok az arcára. Ha kioldja a dobozt összekötő selyem masnit, a fedelét leemelve egy elegáns kulcstartót pillanthat meg. Nemrég mászkáltam a városban, és akkor tetszett meg, egy kirakatban. Olyan mint egy kabala, ami mindig vele lehet. A karikán négy, lapos, arany kör van, közülük háromba gravíroztattam is. Az egyiken a Jerry&Maddie felirat van, a hátoldalán a megismerkedésünk dátuma. Kettőn Katie és Molly neve, a születési dátumukkal. A negyedik viszont sima, üres felület. Ha idáig eljutott, és látom rajta, hogy elgondolkodik a dolgon, akkor óvatosan megérintem a kezét, és a kulcstartót.
- Ha gondolod, holnap ráírhatjuk Dobby-t erre... de ha nem sürgős, ha még el tudod nézegetni így is egy darabig, akkor akár más név is kerülhetne rá.


■  love  ■edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maddie && Jerry

- Én is, de az meg rossz, hogy utána nem lehet visszapörgetni az idő kerekét. Olyan imádni valóak ilyen kicsiben is. - áradozok egy sort, amikor pedig meghallom, hogyan bókol a feleségem, akaratlanul is elmosolyodok... holott némi szomorúság is eltölt, hisz a tudásom nagy részét annak köszönhetem, hogy majdnem kétszer annyi évet éltem már le ezen a bolygón, mint amennyit a papírok mutatnak.
- És ugyan gyönyörűek, mint az anyjuk. - fűzöm hozzá, mert az sem elhanyagolható tény. Igaz, mindkettőnknek világos a haja, de a pindúrok tincsei árnyalatban talán még mindig Maddie-éhez állnak közelebb, ahogy a szemük színe is. Igaz, később még mindkettő változhat, de elég néhány szeplőt odaképzelni a pofijukra, hogy sejtsem, milyen lehetett a nejem ennyi idős korában.
- Nocsak, nálad tényleg kimaradt ez a korszak? Te vagy az a bizonyos kivétel, amelyik erősíti a szabályt. Mondjuk nem bánnám, ha náluk is kimaradna ez a korszak. - én sajnos nem úsztam meg, egyszer sem, sőt... egész sokáig kitartott a lázadó természetem, még felnőtt koromra is, még ha másmilyen szempontból.
- Jól van akkor. Én is el bírnám viselni még úgy... nem is tudom, órákon át. Vagy úgy az örökkévalóságig. - olyan békés, meghitt, nyugodt, mint ha végre minden téren a helyére billent volna az életem, annyi idő után. Meg annyi balszerencse után, hogy mindig volt valami, ami nem stimmelt. Persze a természet sajátja, hogy ha káosz van, próbálja visszaállítani a harmóniát, ha harmónia van, akkor meg rövidesen belerondít valamivel, és félő, hogy ezúttal én fogom megint felbolygatni a dolgokat. De azért még kiélvezem én is ezt a meghitt békességet egy pár percig.
- Hmm, most felcsigáztál. - kukucskálok kíváncsian a táskája felé, hátha megpillantom, mivel is készült, holott sejthetném, van már annyi rutinja, hogy becsomagolja, így semmire sem megyek a kíváncsiskodásommal. Mindenesetre amikor a kezemben landol az apró kis ajándékdoboz, először csak a tenyeremen tartva felemelem és alaposabban szemügyre veszem. Időhúzás, bizony, mert tudom, amennyire furdalja az oldalamat, hogy mit is rejt, legalább annyira Madisonét is, hogy vajon mit reagálok rá?
- Rendben, rendben, nyitom már! - adom meg magam, majd a puszit követően neki is látok, hogy óvatos mozdulatokkal kibontsam, és kiemeljem belőle azt a szép, fényes kis valamit. Elsőre le se esett, hogy valójában kulcstartó, csak amikor már a kezemben tartottam, hogy közelebbről is megnézzem a belé gravíozott neveket és dátumokat.
- Egyszerűen imádom. - szólaltam meg néhány pillanattal később, és tényleg így gondoltam, amilyen kis egyszerű volt, olyan ötletes, és nagyszerű. Lehet, hogy másnak nem sokat mondott, vagy ért volna, nekem azonban mindennél többet jelentettek.
- Ó, én egyáltalán nem sietek, és nem is ragaszkodok Dobbyhoz. - oké, néha egész vicces tud lenni a macska, de ha őszinte akarok lenni, nem nagyon vérzett volna a szívem érte, ha "véletlenül" Sydney-ben felejtjük a kis szőrgombócot, a tudat meg, hogy esetleg valaki más elől foglalja el azt a bizonyos utolsó karikát a kulcstartón... még mit nem!
- Köszönöm. - feleltem hálásan, részben az ajándék miatt, részben pedig, hogy bár eddig mindig olyan kétes helyzetekben merült fel a téma, hogy esetleg tovább bővülhetne a család, most mégis ő volt az, aki felhozta, jelezve, hogy már korán sem zárkózik el annyira előle, mint korábban. Kell ennél szebb évfordulós ajándék?
- Én is készültem egy aprósággal neked. - ragadtam magamhoz a szót, majd a zakóm belső zsebéből elő is halásztam egy csinos kis ékszerdobozt, hogy ha kinyitja, akkor egy egyszerű vonalvezetéső, letisztult nyaklánc fogadja. Látszólag semmi különös nem volt benne, apró aranylemezkék díszítették a nyakéket, ám ha felemelte és oldalról is megnézte azokat a lemezkéket, ő is hamar rájöhetett, hol a trükk az egészben. Oldalról nézve betűket és apró szimbólumokat formáltak, kiadva a monogramunkat és a házasságkötésünk dátumát. Ha pedig szerette volna, akkor akár abban is segítettem, hogy a nyakába kerüljön az ékszer.
- Lehet, hogy nem volt mindig zökkenőmentes a kettőnk kapcsolata, de akkor is bátran kijelenthetem, hogy a balesetem óta te vagy a legjobb dolog, ami történt velem. Nem is tudod, hogy milyen sokat jelent számomra, hogy az életem része vagy, vagy hogy pont akkor bukkantál fel, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Emlékszel, amikor azt kérdezted, hogy éltem-e már korábban Párizsban? Mert olyan otthonosan mozgok benne? Azt hiszem, tartozok neked egy magyarázattal... -kezdtem bele óvatosan, és magam is éreztem, hogy a pulzusom mint ha egyből a duplájára ugrott volna, olyan szinten féltem attól, hogyan is fogja fogadni ezt az egészet majd? - Ami azt illeti, éltem... néhány évtizedet. - vallottam be, s bár külső hallgató számára semmi különös nem volt a szavaimban, de Madison számára úgy, hogy hány évesnek ismer, egyből leeshetett, hogy valami nagyon nem stimmel a képletben...

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
34
● ● Reag szám :
30
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Sétány padokkal
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-