Sétány padokkal - Page 3
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:20 pm ✥
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Sétány padokkal •• Kedd Júl. 25, 2017 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

First topic message reminder :

******
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Kedd Okt. 09, 2018 11:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Maddie && Jerry

- Ugyan már! hogy is szokás mondani, a pénztártól való távozás után... - mosolyodok el, és ha belegondolunk, hogy mikor is volt az első néhány találkozásunk, nos, azt hiszem, már bőven idejét múlt lenne a panaszkodás. Nem mint ha amúgy lenne egy rossz szavam is miatta, én maximálisan elégedett voltam, mire befejeződött a megbízás. Az meg más történet, hogy a lakberendező cég, ahol Maddie dolgozott, mennyire (nem) értékelte azt, hogy elraboltam tőlük az egyik ígéretes gyakornokukat.
És ha nem is mindig, de azóta is egészen jó volt az összhang köztünk, leszámítva azt az egy nagyobbacska szünetet, amit külön élve töltöttünk. De szerencsére visszataláltunk egymáshoz, és onnan folytattuk, ahol abbamaradtak a dolgok. Furcsa belegondolni, mint ha ezer éve történt volna minden, amikor még mindketten jóval fiatalabbak és tapasztalatlanabbak voltunk, holott? Nem is volt az olyan rég.
- Tudod te jól, hogy melyikre gondolok. - tettem szóvá, és csak emlegetni kellett, már be is vágta azt a fejet, aminek egyszerűen nem lehetett ellenállni, kapott is mentem egy csókot a homlokára, mielőtt még komolyabban bevetné az erejét, és kitalálna valamit a "légyszi" mellé.
- Nem is tudom, különösebben nem hiányzik. - vontam vállat. Ha valószínűleg a lányok kitalálnák egyszer, hogy de ők márpedig bizony kutyát szeretnének, úgy sem mondanék nemet rá, de hogy magamtól hazahozzak egyet, arra nem sok esélyt látok. Aranyosak, aranyosak, de azért foglalkozni sem árt velük ha nem akarjuk, hogy szétszedje a házat csak azért, mert úgy érzi, elhanyagoljuk. Egyébként meg inkább töltöm a szabadidőmet Maddie-vel és a lányokkal, mint hogy egy kutyát vigyek sétálni...
Már meg se szólalok, csak somolygok egy sort az orrom alatt, hisz tényleg így van, talán tőle jobban senki sem ismer jelenleg e Földön. És még előtte is mennyi titkom van! Ha nem is túl sokáig, legalábbis szeretnék egy próbát tenni, hogy megosszam vele is a titkot, amit már régóta cipelek egyedül.
- Tisztában vagyok vele, hogy milyen hihetetlennek tűnik ez az egész, de kérlek, most próbálj meg kicsit elrugaszkodni a valóságtól, meg az eddig ismert világtól. - nekem sem volt könnyű, pláne azok után, hogy ilyen tudományos területen dolgozok. Nekem, aki nem hitt soha az ilyen természetfeletti hókuszpókuszokban, erre tessék! Pont velem történik olyan, amire semmi ésszerű magyarázat nincs, legalábbis eddig nem találtam a sok okos könyvben.
- Nem kell, de sajnos szinte mindig van egy de. Vagy tán jobb szeretnéd, ha inkább legyintenék egyet, és hagyjuk az egészet? - nézek rá komolyan, mert sejtem, hogy akkor meg ezen rágódna, kattogna, bosszankodna, és nem hagyná nyugodni a gondolat, hogy mit is akartam mondani. Mi az a titkom, ami nyilvánvalóan létezik, de nem tud róla? Nem, ha már elkezdtem, jobb ezen túlesni, tiszta lapokkal folytatni azt, ami ránk vár.
Én pedig csak mondom és mondom, miközben érzem, hogyan gyengül a szorítása a kezemen, vagy távolodik el szép lassan tőlem. És nem mondom, hogy nem fáj, vagy nem esik rosszul, mert de, ennek ellenére mégis képtelen vagyok hibáztatni érte, hisz valószínűleg minden épeszű ember hasonlóan reagálna, ha a házastársa egy hasonló monológgal állna elé.
- Madison, kicsim, kérlek, próbálj meg megnyugodni! - csitítgatom csendesen az első kiborulását követően, és sietve körbe is nézek, vajon hányan figyeltek fel a feleségem szavaira? Szerencsére nincs nagy forgalom a parkban, pláne ilyen későn, de azért egy elhaladó idős pár még így is elég furcsállva figyel bennünket.
- Tényleg úgy gondolod, hogy minden hazugság volt? Minden érzés, minden egyes perc, vagy kimondott szó? Tett? Ami az elmúlt években történt, vagy amit együtt elértünk? - kérdezek vissza komolyan, hisz igen, lehet, hogy nem tudott rólam mindent már a kezdetektől fogva, de legyünk őszinték - ha az első randinkon álltam volna elő ilyesmivel, akkor jó eséllyel elkönyvelt volna valami diliházból szabadult ürgének, vagy betudta volna a balesetemből származó fejsérülés következményének, hogy ilyen halandzsákat beszélek. De akkor nem mondhattam el... Igaz, a valódi nevem és múltam az titok maradt számára, de a többi igenis valós volt.
- Maddie, értsd meg, hogy... - már épp belekezdtem volna a heves tiltakozásba, hisz mégis, hogy mondhat ilyesmit? Hogy ő, kellék? De aztán a torkomon ragad a szó, hisz belegondolva abba, hogy a baleset utáni életem maga egy nagy színjáték... ha úgy nézzük, mindenki csak kellék és statiszta benne, mert én képtelen vagyok megbékélni vele, hogy most már ez az én életem. És nem az, amit korábban éltem.
- Ha még azt közöltem volna, hogy valójában a férfiakat szeretem, és csak látszatnak kellett volna egy nő, akkor azt mondom, helytálló lenne ez az állításod, miszerint csak egy kellék voltál... de erről szó sincs! Sosem gondoltam rád így. Szerinted ha így lenne, bajlódtam volna ennyit, kitartva? Vagy felkerestelek volna valaha is, hogy próbáljuk meg újra? - kérdeztem vissza, majd a kezemet, és azon is elsősorban a gyűrűt viselő ujjamat emeltem felé, emlékeztetve az egykoron az oltár előtt tett ígéretünkre - jóban, rosszban...
- Hogy a "gyerekeid"? - kérdezek vissza már én is csöppet erélyesebben, hisz a fenébe is, legalább annyira az enyémek, mint az övéi. Jó, a genetikát inkább hagyjuk, bár panaszra nem lehet szavuk, egész jókat örökölhettek Jeremiahtól, ezt leszámítva azonban teljes mértékben én vagyok az apjuk, ezt pedig Madison sem tagadhatja.
- Azt hiszem, "gyerekeink"-et akartál mondani, de betudom nyelvbotlásnak. Nem használtam fel őket semmilyen hazugsághoz, nem is tenném soha. Vagy tán ilyennek ismertél meg? - kérdeztem vissza csalódottan, mert ha valaha is okot adtam neki ilyesmire, leszámítva ezt a mostani vallomásomat, legyen akármilyen fájdalmas is, de hallani akarok róla. Ha meg nincs ilyen, ne dobálózzon ilyen kemény szavakkal, mert nem lesz szép vége.

■ ■ love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Okt. 10, 2018 11:35 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Jerry && Maddie


- Hogy ne tudnám! - kuncogok, miközben fokozok egy kicsit a "légysziségen", majd elégedetten hümmögök, amikor csókot nyom a homlokomra. Sejtem én, hogy megelőző jelleggel, de legalább tudom, hogy még mindig nem vált immunissá a grimaszomra. Majd legközelebb, ha egy drágább fajta cipőt szeretnék kisírni magamnak (a négyszáztizenhetediket) akkor bevetem ismét, már élesben.
- Annyira nekem sem. Én valahogy mindig macskás típus voltam. - vonom meg a vállam egy kisebb mosoly kíséretében. Talán majd a lányok akarnak egyszer kutyát is, nem tudhatjuk. Elég nagy a kert, elfér, és majd csak bele passzírozzuk a gondozását a napirendbe. Mindent a gyerekekért, azt hiszem.
- Jerry, egyáltalán nem vagy vicces. De igazad van, akkor már mondd el az egészet. - húzom már elkomorodva össze a szemöldököm. Mi szükség erre, miért áll neki most ilyen elméleti blablákba belemenni, meg miért teszi próbára a türelmem a nagyon-nagyon furcsa kérdéseivel?
Aztán, összeáll a kép, ahogy meghallgatom a történetét.
Elhúzódok tőle. Próbálom komolyan venni. Próbálom nem komolyan venni. Teljesen összezavar ez az egész, amit mond. Hiszek neki. Őrültség, de hiszek neki. Bárcsak ne hinnék, de az van, hogy sajnos tudom mikor hazudik, és most bizony igazat mondott. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, hogy miért történik velünk, vagy miért csak most mondja el, tíz évvel azután, hogy megismerkedtünk. Becsapva érzem magam, és az eddigi feltétlen bizalmam semmivé vált. Azért, mert hiszek neki. Azért, mert nem az, mint akinek mondja magát.
- Ne nyugtass engem! - csattanok fel végső elkeseredésemben még az előzőnél is hangosabban. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, látni sem bírom. Hazudott nekem, átvert, úgy érzem az egész életünket, a házasságunkat, mindent elárult. Felpattanok a padról, mintha darázsfészekbe ültem volna.
- Honnan tudhatnám? Nem ismerlek! Csak egy szerepet játszottál, honnan tudjam, hogy TE mit gondoltál vagy mit éreztél ez alatt az idő alatt? - a legrosszabb az egészben, hogy komolyan is gondolom, amit most a fejéhez vágtam. Csak nézem ezt a továbbra is csodálatos, jóképű férfit, aki papíron a férjem, akivel megfogadtuk egymásnak, hogy ásó-kapa-nagyharang, és nincs olyan érzelem a világon, ami éppen ne kavarogna bennem. De a legerősebb a fájdalom és a megalázottság érzése. Megalázott azzal, hogy ennyi éven át másnak adta ki magát, nap nap után, hagyta, hogy másba legyek szerelmes, egy olyan emberbe aki nem is létezik. A haragomba kapaszkodok, vagy már rég bömbölnék és ordítanék.
- Hagyd abba, nem hiszek neked. - megrázom a fejem, és egy dühös mozdulattal dörzsölöm meg az arcom, hogy még véletlenül se kezdjek el sírni. - Nem tudom miért jöttél vissza hozzám. Nem tudom miért akartál gyereket. Nem tudom mi volt a célod velünk. - halálosan rémisztő a gondolat, hogy a lányaimat is bevonhatta bármiféle hazugságba. Őket kettejüket jobban szeretem mint az életemet, és egészen biztos vagyok benne, hogy a végsőkig is elmegyek, hogy megvédjem őket. Ők nem fognak egy hazugságból szőtt, kitalált világban élni.
Épp csak egy pillanatra hőkölök hátra, amikor ő is elveszíti az önuralmát, amiért azt mondtam, hogy a "gyerekeim". Vajon a jog vagy a genetika az én pártomat fogná? Egyáltalán, ők a MI gyerekeink, vagy az enyémek és egy idegené, akit egyikünk se ismert? Mifelé beteg játékot játszik velem Jeremiah?! Már ha egyáltalán ez a neve...
Őszintén elgondolkodok, és próbálom a racionális énemet felülkerekedni. Nem, a kislányait soha nem bántaná, és nem használná fel aljas célokra. Ebben az egyben igazat adok neki, hiszen azt nem lehet megjátszani, amilyen szeretettel bánik velük. Képtelenség lenne olyan imádattal nézni ezekre az aprótalpú kis hercegnőkre, ahogy ő néz, ha nem érzi igazán.
- Nem. - sóhajtok valamivel higgadtabban. - Elismerem, hogy őket nem bántanád... ha minden más hazugság is volt, az ami köztetek van, legalább igazi. - a krokodil könnyek végképp elöntik a szemeimet, és bármennyire is küzdöttem ellenük, megjöttek. Elveszítettem a férjemet, a férfit, akit szerettem. Nem tudom, hogy mit érezzek, hogy mi az igazság, mi volt valódi mindabból, ami köztünk volt.
Fáj, fizikai fájdalmat okoz a szemébe néznem. Teljesen elveszetten pillantok rá. Őrültség, de tíz évet nem lehet eltörölni. Bárcsak tudnám mi az igazság, akkor talán jobb és könnyebb lenne. Még mindig olyan nagyon szeretem... minden ellenére, a józan eszem ellenére.
- Akkor ki vagy te? - teszem fel halkan, hüppögve a kérdést. - Mondd el, hogy miben hazudtál még nekem, tudni akarom! - tudni akarom, hogy hazudott-e abban, ami e pillanatban a legfontosabb nekem. Hogy szeretett-e engem, vagy ez is színjáték volt. Hogy ő szeretett-e engem, az a férfi, akit én is szerettem.


■  love  ■edi  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Okt. 10, 2018 9:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Maddie && Jerry

- Hékás, visszaélni azért nem ér vele! - jegyzem meg figyelmeztetően mielőtt megkapná azt a puszit, igaz, egyelőre még nincs tétje a dolognak, de esélyes, hogy bármivel kapcsolatban is veti be ismét, úgy sem fogok tudni nemet mondani rá. Egyrészt, mert egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyodjak el ilyen grimaszok láttán, másrészt meg azok a szemek... Végem, elvesztem.
- Téged valahogy el sem tudlak képzelni kutyás típusnak. - fűzöm még hozzá, talán azért, mert most is macskánk van, meg valahogy macskák társaságában is többször volt szerencsém látni, mint kutyával. Vagy mert olyan kis vékony, kecses mozgású? Esetleg mert pont olyan nesztelenül tud lopakodni, mint a doromboló kis szőrmókok? Magam sem tudom, talán egy kicsit így mind együtt, de most nem is ez a lényeg, hisz vannak fontosabb dolgok, amiket ma este meg kéne még beszélnünk.
- Nem is viccnek szántam. - húzom el a számat, bár lehet, hogy egyszerűbben megúsznánk ezt az egészet, ha beközölném, hogy bocs, igencsak megkésett áprilisi tréfa. De sajnos nem az, nagyon is valóságos, így inkább erőt veszek magamon, és elmondom, amit már rég el kellett volna.
Soha nem vágytam semmilyen különleges képességre, most viszont sokat megadnék azért, ha tudnám, vajon mi is járhat a feleségem fejében, mert így, hogy csupán az arcán és a tekintetén átsuhanó érzésekből kell találgatnom, elég nehéz dolgom van. Mondjuk amikor végre megszólal, akkor sem sokkal könnyebb.
- Jól van, felfogtam! - emelem fel védekezően a kezem, mielőtt leharapná a fejem, vagy lenyelne keresztbe, még csak meg sem próbálok a keze után nyúlni, vagy közelíteni hozzá, mert sejtem, ebben a mostani állapotban az is csak visszásan sülne el. Így csak maradok, mozdulatlanul, tartva a távolságot ami közénk ékelődött, essen akármennyire is nehezemre a dolog. Hisz az én feladatom lenne, hogy megnyugtassam, minden rendben lesz, vagy próbálnék ismét mosolyt csalni az arcára, hisz az sokkalta jobban áll neki, mint ez a riadt tekintet, erre? Pont én vagyok az, akinek mindez most köszönhető.
- Így utólag azt, hogy már sokkal előbb el kellett volna mondanom. Vagy pont, hogy inkább az ellenkezője, inkább soha... - húztam el a számat keserűen, mert éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet, nekem is hosszú időbe telt, mire ténylegesen elfogadtam ezt az egész helyzetet, azóta pedig évek teltek már el, de ő? Alig 5 perce, hogy az egészet a nyakába zúdítottam, épp ezért próbálom megőrizni a hidegvéremet, akármennyire is fájnak a szavai.
- Ugyan, Madison, dehogynem hiszel. - közlöm határozottan, mert ismerem már ennyire, ahogy azt is, hogy inkább bújik a masszív tagadás és támadó magatartás mögé, mintsem ezt beismerje - Mert ismersz már ennyire, ráadásul ha nem hinnél nekem, akkor az előbbi kis monológomon is csak egy jót nevettél volna. - emlékeztetem csendesen mindenféle támadó él nélkül. Ami pedig a kérdéseit illeti, inkább válaszra sem méltatom őket, hisz ő is tisztában van a miértekkel... Most sem tudnék mást mondani, mint akkor, amikor felbukkantam a szülei házában, vagy a családalapítást tervezgettük.
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, valószínűleg én sem maradtam volna ennyire nyugodt, vagy nem csak szimplán felemelem a hangom a nyelvbotlása ellen, hanem sokkal hevesebben reagáltam volna annak fényében, hogy megpróbál elszakítani a lányoktól.
- Jól van, köszönöm, akkor ennyivel legalább már előrébb járunk. - ez tisztázva, legalább a saját gyerekeimet nem fogja félteni tőlem, jelen helyzetben már ez is haladás. Jöhet a többi - Őket nem bántanám. Ezek után csak annyi lenne a kérdésem, hogy téged mikor bántottalak? - lehet, hogy voltak csúnya veszekedéseink a múltban, ahogy félrelépés is, mialatt külön éltünk, de ezeket már mind megbeszéltük, kezet pedig sose emeltem rá, akármennyire is elmérgesedett a helyzet, vagy felbosszantott a hülyeségeivel, nyafogásaival.
- Kics... Maddie... - javítom ki magam, mert nem hiszem, ha mindezek után hasonló becenevekkel illetném, amikor szinte már attól is rosszul van, hogy rám kell néznie. Rossz ilyen passzban látni, pláne mindazok fényében, hogy nem sokkal ezelőtt még milyen vidáman és önfeledten nevetgéltünk mind a ketten. Most meg? Mint ha valami temetésen lennénk, gyászoljuk az eddigi házasságunkat, boldogságunkat.
- Mire vagy kíváncsi pontosan? - kérdezek vissza türelmesen, a tekintetét keresve, mielőtt erőt vennék magamon, és elárulnék néhány dolgot, még ha nem is túl konkrétakat, de kezdetnek talán ez is megteszi. Vagyis folytatásnak, hisz a kezdésen már túl vagyunk - Itt születtem, Párizsban. De nem akkor, és nem is olyan névvel, ami a papírjaimon szerepel, viszont ugyanúgy orvos voltam. Itt is éltem, igaz, nem azon a részen ahol most lakunk, de ezért van az, hogy olyan otthonosan mozogtam már az első perctől kezdve. - a számtalan kis utca, étterem, turisták számára nem is olyan nyilvánvalóan felkapott hely, amiket megmutattam neki az első városnézéseink során. Vagy akár az, hogy a legkisebb problémám sem volt soha a nyelvvel. Sőt, lévén, ez az anyanyelvem, a mai napig jobban megy, mint az angol, holott azt is szinte ennyire jól beszélem.
- Nézd... abból az autóbalesetből semmire sem emlékszem, ahogy az attól korábbi dolgokat, emlékeket is a családi elbeszélések alapján raktam össze, hogy milyen lehetett Jeremiah korábban. Nem mondom, hogy túlságosan el voltam ragadtatva tőle, vagy annyira azonosulni akartam volna vele, nem is állt szándékomban. De ha nekem nem hiszel, akár megkérdezheted az anyósodat is, hogy meséljen kicsit arról, mennyire "megváltoztatott" az a baleset. - nos, tulajdonképpen ezért. Mert bár külsőre minden maradt a régi, egy teljesen más embert kaptak a fiuk helyett, csak annyira elvakította őket az öröm, hogy mégsem veszítették el az első gyereküket, hogy képtelenek voltak észrevenni az igazságot. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak nem akarták.
- Lehet, hogy a múltammal kapcsolatban hazudtam neked, ahogy mindenki másnak is, de ez még mind azelőtt volt, hogy találkoztunk volna. Akit már te ismertél meg, aki én vagyok valójában, ami idebent van... az sosem volt hazugság. - teszem a szívem fölé a kezem jelzés értékűen. Ha még a baleset előtt találkoztunk volna, ahogy Rachel esetében is volt, úgy még talán igaz is lenne, hogy ebben is hazudtam, de miután Maddie jóval utána toppant be az életembe... mondhatni, ő volt a tiszta lap, az első, aki számított nekem, és nem kellett megjátszanom magam előtte.

■ ■ love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Pént. Nov. 02, 2018 1:54 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Jerry && Maddie


Különös, hogy milyen apróságokon tud elcsúszni akár egy egész kapcsolat. Banális dolgokon, mint például, hogy valaki hamarabb megy haza a munkából, és olyasmit lát amit nem kellett volna, vagy esetleg véletlenül nem a megfelelő személy vesz fel egy telefont és olyasvalaki szól bele a túloldalon, akire nem számított. Olyan kis nüanszok ezek, amikkel alapvetően lehetetlen számolni, mégis nap mint nap megtörténnek, megtörténhetnek bárkivel. Néha, ezek a dolgok olyan elegáns csomagolásban érkeznek, mint ma is tették, gondosan körbe tekerve az őszinteség selyempapírjával, és a jószándék csillogó, boglyas masnijával.
Jerry ezt tette velem, amikor elmondta a titkát, lerántotta a leplet arról a hatalmas teherről, amit évek óta cipelt. Kár, hogy nem osztotta meg velem ezeket a dolgokat már hamarabb, hogy együtt küzdjünk meg a természetfeletti eme morbid mókájával, és kár, hogy egyáltalán elmondta nekem az egészet, bénult kábulatot okozva ezzel nálam. Bárcsak viccelne, de tíz év mégis csak tíz év, és ha bármennyire is támaszkodhatok arra, ami a hátunk mögött van, hát azt tudom, hogy mikor viccel, mikor hazudik, és mint most is, mikor mond igazat.
Csak ráförmedni tudok, hogy ne nyugtasson, nincs haszna. Semminek sincs most haszna, hiszen mérges vagyok rá, a helyzetünkre és fogalmam sincs, miként másszak ki belőle. Eddig mindig rá támaszkodtam, ha baj volt, ő segített megoldanom a már-már lehetetlennek látszó problémákat. Nélküle mégis kihez fordulhatnék segítségért? Az anyukámhoz? Hülyének is nézne, ha azt mondanám, hogy a férjem valójában nem is a férjem, egy másik ember szelleme beleköltözött egy fiatal férfi testébe, akivel én történetesen házasságot kötöttem. Abszurdum.
- Bíznod kellett volna bennem. - sóhajtok lemondón. - Oké, nem ezzel kellett volna indítanod az első randin, de akkor is... miért vártál ezzel ennyi ideig? - megrázom a fejem, és csak csalódottan nézek rá. Tényleg úgy érzem, hogy bíznia kellett volna bennem ahhoz eléggé, hogy megossza ezt a dolgot velem már ezerszer hamarabb. Mondjuk az esküvőnk előtt, vagy ilyesmi.
- Ezzel még mindig nem magyaráztad meg, hogy mi volt a célod velünk. Velem. - kötöm az ebet a karóhoz. Nincs mit szépíteni, a házasságunk katasztrófa volt, üres, semmitmondó, hazugságokkal teli. Milyen magas lóról beszélt nekem az őszinteségről, amikor kiderült, hogy gyógyszert szedtem ami miatt elvesztettük a második magzatunkat is, és mennyire kiakadt, amikor megtalálta a régi házunkban a titokban berendezett babaszobát. Szóval, nem értem, miért jött vissza hozzám, miért akarta újra kezdeni. Mert persze, a legkézenfekvőbb lehetőség, az, hogy szeret az meg se fordul a fejemben, természetesen.
Ahogy két percre elszakadok attól, hogy köztünk most a feje tetején állnak a dolgok, és a lányokra gondolok, valamelyest csillapodik a haragom. A lányokat nagyon szereti. Él-hal értük, ezt nem tudom és nem is akarom megkérdőjelezni. Nem lenne szívem elszakítani őket egymástól végleg, szóval valami más megoldást kell majd találnunk. Szereti az ikreket, és ők is rajonganak az apjukért. Ezt nem vitatom.
- Most úgy érzem, bántasz. - motyogom miközben igyekszem a szemébe nézni, és remegő ajkakkal folytatom - Elárultál mindent, amiért az elmúlt tíz évben éltem. A családunkat, a közös életünket, a házasságunkat. Mintha ez az egész, minden ami velünk történt, csak egy pótlék lenne, vigaszdíj ahelyett amilyen életed volt a baleset előtt. Bármit is tegyünk mi sosem érünk fel azzal ami elveszett. - nagyot szipogok, mert így érzem. Bizonyára az előző életében boldogabb volt, mint mellettem, és Jeremiah testében csak egy amolyan pótlékot kapott, valamit az eredeti helyett, ami nem érhet fel azzal, ami régen szép volt.
Nem szólok semmit, csak komoly arccal nézel rá, miközben hallgatom amit mesél. Bólintok, amikor elismeri, hogy azért ismerte úgy a várost és illeszkedett be olyan könnyedén, mert már élt itt. Erről is hazudott, pedig még rá is kérdeztem a dologra kerek perec.
- A mamád... Jeremiah mamája mesélte, hogy a baleset olyan volt, mintha... megvilágosodtál volna, teljesen kicseréltek. - mondom halkan, majd lehajtom a fejem, és a könnyeimmel küszködök tovább. - Istenem, szegény asszony! fogalma sincs róla, hogy a fia valójában halott! Hogy Jeremiah bármilyen is volt, már nem létezik. - legördülnek a nagy, kövér könnycseppjeim. Mint anya, el tudom képzelni milyen pokoli lehetett neki a baleset után a fia betegágyánál ülni, és milyen megkönnyebbülés lehetett, amikor kinyitotta a szemét, és visszakapta a gyermekét. Ezek után, nekem biztos, hogy nem lesz szívem felvilágosítani azt a szegény asszonyt, hogy az egy szem kisfia már több, mint tíz éve nincs köztünk.
- Jerry, én... - nagyot hüppögök, és teljesen elveszetten kapaszkodok bele a karjába. - Csak azt tudom, hogy szeretlek. Nem tudom miért történik ez velünk, vagy mi lesz holnap, csak azt tudom, hogy beléd szerettem amikor először megláttalak, amikor először elmondtad milyen legyen a lakásod. - hirtelen mindkét kezem az arcomra szorítom, és bele zokogok a tenyerembe, mintha ezzel elrejthetnék bármit is a fájdalmamból és zavarodottságomból. - Nem akarlak látni. Képtelen vagyok rá most. Ez túl sok nekem, nem bírom nem bírom. - motyogom már alig érthetően - Haza akarok menni! A lányokat akarom most azonnal, haza akarok menni. - Sydneyt akarom, az otthonomat, az óceán sós illatát, az anyukámat... a régi életemet, amiben nem voltak ilyen képtelenségek, és amikor még boldogan és gondtalanul éltünk. De most egyelőre beérem azzal is, ha haza megyünk, megölelhetem Mollyt és Katiet, a hajukat simogatva álomba sírhatom magam.


■  love  ■edi  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Pént. Nov. 02, 2018 10:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Maddie && Jerry

- Igen, persze... utólag már könnyű okosnak lenni. Maddie, én bíztam benned, de könyörgöm, akkoriban még én is csak próbáltam elfogadni ezt az egész helyzetemet, azt se tudtam sokszor, hogy mihez kezdjek. Mégis, hogy zúdítottam volna rád ezt az egészet, ha én sem vagyok benne biztos, vagy tudok válaszokkal szolgálni? - az más téma, hogy sokkal okosabb azóta se lettem, de legalább már sikerült teljességgel elfogadnom ezt az egész... állapotot - Bíztam én benned most is, azért mondtam el. Bíztam, hogy még mindig jobban járok úgy, hogy most, ennyi idő után árulom el, mint ha életem végéig elhallgatnám előled. Bíztam benne, hogy van olyan erős a kapcsolatunk, hogy átvészelje, ezt is... - próbálom menteni a menthetőt, aztán majd elválik idővel, hogy mennyi sikerrel, bár egyre inkább kezdem úgy érezni magam, mint aki futóhomokban ragadt, és akármennyire is igyekszik, hogy jól jöjjön ki belőle, a mélység szép lassan lefelé húzza, megállíthatatlanul.
- Mégis, milyen célom lett volna? Nem pályázok a vesédre, nem akartalak kirabolni, kihasználni, bántani... Én csak meg akartalak ismerni, meg veled akartam lenni. - jó, az igaz, hogy szerettem volna családot alapítani, de azt se azért, hogy aztán fogjam a gyereket, és úgy eltűnjek, hogy soha többet még csak egy szót se halljon rólunk! Szóval el nem bírom képzelni, hogy ugyan mégis milyen célokról magyaráz itt nekem? Igaza van, ezt az egyet titkoltam előtte, azon kívül azonban nem hiszem, hogy bármi eget rengető nagy panasza lehetne ellenem, pláne azok után, hogy gyakorlatilag tíz éve én tartom el, és bármit megkapott, amit csak akart.
- Bántalak...? - pislogok rá értetlenül, mert hirtelen nem igazán tudom hová tenni ezt az egészet, de aztán bővebben is kifejti, én meg csak fogom a fejem, igaz, egyelőre képletesen. Édes istenem, Maddie, miért kell mindig a legrosszabbra gondolnod?
- Nézd, kicsim, sajnálom... sajnálom, hogy nem mondtam el ezt az egészet hamarabb, ha tudom, hogy úgy jobb lett volna, akkor megteszem, de féltem, hogy hogyan fogod fogadni, és úgy néz ki, hogy nem volt alaptalan. De szó sincs arról, hogy pótlék lennél, vigaszdíj, vagy bármi hasonló. - rázom a fejem hevesen, hisz honnan is tudhatná? Igaz, az előző életemben is rám talált a szerelem, de elég szerencsétlen csillagzat alatt született, nem is tartott soká, és nem is lett szép vége. Sőt, igazából össze se lehet hasonlítani a mostani életemmel. Vagyis össze lehet, de túl sok hasonlóság nem akadna benne a szakmámat tekintve.
Szeretném megvigasztalni a feleségemet, hisz fáj úgy látni, hogy pont én csaltam könnyeket az arcára, mégis tanácstalanul állok a helyzet előtt, hogy mégis, hogyan kéne, így, hogy az előbb omlasztottam össze egy egész világot benne. Így hát csak ülök, szótlanul, várva, hogy magától összekapja magát egy kicsit, esetleg zsebkendőt nyújtok felé, hátha legalább azt elfogadja.
- Igen, ez is ennek tudható be... eleinte próbáltam felvenni a szerepet, hogy minél inkább hasonlítsak a régi Jeremiah-ra, de hamar rájöttem, hogy amilyen különbözőek vagyunk, képtelen lennék egy életen át színlelni. - vallottam be, amikor pedig az anyósa kerül szóba, némi riadalom költözik a tekintetembe - Nincs, és ez így van jól. Nem akarom, hogy valaha is megtudja. - szögezem le, vagy ha mégis, akkor az az én döntésem legyen, ne másé. Elég nagy trauma volt neki a fia balesete, nem akarom még ennek is kitenni, feleslegesen. Úgy sem együtt élünk, és miért tegyem tönkre más boldogságát? Azt az évi egy-két alkalmat meg kibírom, amikor látjuk egymást.
Némi reményre ad okot, amikor meghallom Maddie szavait, amikor biztosít róla, hogy szeret, de az, hogy azzal az aprócska "csak" szócskával kezdi, már sejtetni engedi, hogy a folytatás valószínűleg jóval kevésbé lesz szívmelengető - és nem is tévedek. Akaratlanul is összeszorul a szívem, ahogy lehajtom a fejem, és ahelyett, hogy továbbra is őt fürkészném, csak a cipőm orrát nézegetem, mint ha az bármiben is segítene.
- Rendben, ahogy szeretnéd... gyere,menjünk haza. - felelem csendesen némi hezitálás után, hisz úgy tűnik, mást úgy sem igazán tudunk kezdeni azon kívül, hogy hívunk egy taxit. Azt meg, hogy otthon a rokonok előtt hogyan titkoljuk el, milyen hangulatban ért véget az este, legyen a jövő problémája...

■ ■ Köszönöm a játékot! És akkor folyt.köv... love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Nov. 21, 2018 3:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Jerry && Maddie


Hallgatom, amit mond, és úgy érzem igaza van. Na nem mintha a helyébe tudnám magam képzelni, laza vagyok, de ennyire nem. Mégis, a lényeget értem. Azért merte most elmondani mindezt, mert úgy érezte, hogy elég erős hozzá a kapcsolatunk. Annyi minden van már a hátunk mögött, olyan sok rossz dolog, ami mind szétválaszthatott volna minket egymástól, ha kevésbé szeretjük a másikat. Bízott bennem, abban ami köztünk van, hát nekem is erőt kell vennem magamon, és bíznom benne. Mert tényleg, én is hiszem, hogy bármit képesek vagyunk megoldani együtt.
Ettől még ez az egész... mégis csak hazudott, én pedig azt sem tudom, hogy ki is az az ember valójában, akivel az elmúlt tíz évet leéltem.
- De miért Jerry? Azt hittem, hogy az egyetlen dolog az életemben ami biztos pont, az az, hogy szeretjük egymást. És most pont ez az, ami... ami eltűnt, kihúztad alólam a talajt és nincs semmi amibe kapaszkodhatnék. - szipogok egy nagyot. Nem szándékosan csinálom, nem azért, mert tudom, hogy a sírás rá milyen hatással van. Megismerni, velem lenni... de miért? Mert kellett neki valaki, hogy az álcája, az új élete tökéletes legyen? Egy család kellett neki, hogy mindenkivel elhitesse, hogy ugyanolyan, mint bárki más, miközben egy ilyen súlyos titkot rejteget? Az valahogy fel sem merül lehetséges indokként bennem, az agyamban, hogy vonzalom, vagy esetleg szerelem vezérelte. Pedig a szívem pontosan ebben reménykedik. Hogy engem akart, szeret engem épp úgy mint én őt. Bár így lenne.
Csak konokul rázom a fejem. Nem hiszek neki. Az előző életében is biztos, hogy volt valakije. Biztos, hogy volt családja, esetleg felesége, gyerekei. Bele se merek gondolni, hogy ha esetleg tényleg volt már gyereke a lányaink előtt, akkor mi lehet most vele. Be fog-e toppanni az életünkbe, Jerry elhagyna-e minket érte, értük... Hiszen, bár sok idő eltelt, mégis vissza jött ide, Párizsba. Ugyan mi akadályozná meg abban, hogy felkeresse a régi feleségét és gyerekeit? Már a gondolattól is pánikrohamot tudnék kapni, egyszerűen túl rémisztő ahhoz, hogy egyáltalán valaha is megvalósuljon. Nélküle éljem le az életem hátralévő részét? Képtelenség. Belepusztulnék.
Elveszem a zsebkendőt, és használom is. Jól esik a gondoskodása, mint mindig. Szeretem, ahogy törődik velem, és ahogy gondoskodik rólam, rólunk. A családunkról. Közben azon gondolkodok, hogy az anyja, Jeremiah anyja milyen sokat mesélt nekem a fiáról, hogy milyen csélcsap volt fiatalon, milyen zűrös ügyei voltak, hogy igazi nagy széltoló volt, és mekkorát változott a baleset után, még inkább az után, hogy velem találkozott. Azt hiszem, talán az igazi Jeremiah Callaghan, azon túl, hogy elképesztően jóképű, nem is lett volna olyan férfi, akibe bele tudtam volna szeretni. A nagyképű, felelőtlen pasikat sosem kedveltem, sőt messzire elkerültem őket. Jerryt is épp azért szerettem meg, mert olyan más volt, komolyabb, elkötelezett a munkája iránt, felelősségtudó, higgadt... a jellemét szerettem meg, azét az emberét, aki most is itt van velem. Mégis annyira felkavaró ez az egész.
Csak a fejem rázom. Persze, hogy nem mondok semmit a mamájának, képtelen lennék összetörni egy anya szívét, és elmondani neki, hogy az egyetlen kisfia már több, mint tíz éve meghalt. Így van jól, ahogy van minden.
Haza akarok menni, az otthonunkba, a gyerekeinkhez. A lányok nem tehetnek semmiről, és nem is akarom, hogy bármit is megtudjanak vagy megérezzenek az egészből, ami itt ma köztünk történt. Addig legalábbis biztosan nem, amíg ki nem találjuk, találom, hogy hogyan tovább.
A taxiban is csak ennyit mondok neki, hogy a lányokat ki akarom hagyni ebből az egészből. Úgy kell tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, legalábbis akkor, amikor ők is a közelben vannak. Hogy az anyósról már ne is beszéljünk, aki még néhány napig boldogít minket. Fogalmam sincs, hogyan fogjuk végig csinálni, de úgy tűnik, hogy immár sokadik almalommal is össze kell kalapálnunk a házasságunkat a romjaiból. Csak remélni tudom, hogy igaza volt, és elég erősek vagyunk hozzá.

■  love  ■edi  ■ Köszönöm a játékot, imádtam! szericredit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Vas. Nov. 25, 2018 7:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Ajánlott tartalom

Sétány padokkal
Second Chance frpg
3 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-