Sétány padokkal - Page 3
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Sétány padokkal •• Kedd Júl. 25, 2017 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Kedd Okt. 09, 2018 11:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Maddie && Jerry

- Ugyan már! hogy is szokás mondani, a pénztártól való távozás után... - mosolyodok el, és ha belegondolunk, hogy mikor is volt az első néhány találkozásunk, nos, azt hiszem, már bőven idejét múlt lenne a panaszkodás. Nem mint ha amúgy lenne egy rossz szavam is miatta, én maximálisan elégedett voltam, mire befejeződött a megbízás. Az meg más történet, hogy a lakberendező cég, ahol Maddie dolgozott, mennyire (nem) értékelte azt, hogy elraboltam tőlük az egyik ígéretes gyakornokukat.
És ha nem is mindig, de azóta is egészen jó volt az összhang köztünk, leszámítva azt az egy nagyobbacska szünetet, amit külön élve töltöttünk. De szerencsére visszataláltunk egymáshoz, és onnan folytattuk, ahol abbamaradtak a dolgok. Furcsa belegondolni, mint ha ezer éve történt volna minden, amikor még mindketten jóval fiatalabbak és tapasztalatlanabbak voltunk, holott? Nem is volt az olyan rég.
- Tudod te jól, hogy melyikre gondolok. - tettem szóvá, és csak emlegetni kellett, már be is vágta azt a fejet, aminek egyszerűen nem lehetett ellenállni, kapott is mentem egy csókot a homlokára, mielőtt még komolyabban bevetné az erejét, és kitalálna valamit a "légyszi" mellé.
- Nem is tudom, különösebben nem hiányzik. - vontam vállat. Ha valószínűleg a lányok kitalálnák egyszer, hogy de ők márpedig bizony kutyát szeretnének, úgy sem mondanék nemet rá, de hogy magamtól hazahozzak egyet, arra nem sok esélyt látok. Aranyosak, aranyosak, de azért foglalkozni sem árt velük ha nem akarjuk, hogy szétszedje a házat csak azért, mert úgy érzi, elhanyagoljuk. Egyébként meg inkább töltöm a szabadidőmet Maddie-vel és a lányokkal, mint hogy egy kutyát vigyek sétálni...
Már meg se szólalok, csak somolygok egy sort az orrom alatt, hisz tényleg így van, talán tőle jobban senki sem ismer jelenleg e Földön. És még előtte is mennyi titkom van! Ha nem is túl sokáig, legalábbis szeretnék egy próbát tenni, hogy megosszam vele is a titkot, amit már régóta cipelek egyedül.
- Tisztában vagyok vele, hogy milyen hihetetlennek tűnik ez az egész, de kérlek, most próbálj meg kicsit elrugaszkodni a valóságtól, meg az eddig ismert világtól. - nekem sem volt könnyű, pláne azok után, hogy ilyen tudományos területen dolgozok. Nekem, aki nem hitt soha az ilyen természetfeletti hókuszpókuszokban, erre tessék! Pont velem történik olyan, amire semmi ésszerű magyarázat nincs, legalábbis eddig nem találtam a sok okos könyvben.
- Nem kell, de sajnos szinte mindig van egy de. Vagy tán jobb szeretnéd, ha inkább legyintenék egyet, és hagyjuk az egészet? - nézek rá komolyan, mert sejtem, hogy akkor meg ezen rágódna, kattogna, bosszankodna, és nem hagyná nyugodni a gondolat, hogy mit is akartam mondani. Mi az a titkom, ami nyilvánvalóan létezik, de nem tud róla? Nem, ha már elkezdtem, jobb ezen túlesni, tiszta lapokkal folytatni azt, ami ránk vár.
Én pedig csak mondom és mondom, miközben érzem, hogyan gyengül a szorítása a kezemen, vagy távolodik el szép lassan tőlem. És nem mondom, hogy nem fáj, vagy nem esik rosszul, mert de, ennek ellenére mégis képtelen vagyok hibáztatni érte, hisz valószínűleg minden épeszű ember hasonlóan reagálna, ha a házastársa egy hasonló monológgal állna elé.
- Madison, kicsim, kérlek, próbálj meg megnyugodni! - csitítgatom csendesen az első kiborulását követően, és sietve körbe is nézek, vajon hányan figyeltek fel a feleségem szavaira? Szerencsére nincs nagy forgalom a parkban, pláne ilyen későn, de azért egy elhaladó idős pár még így is elég furcsállva figyel bennünket.
- Tényleg úgy gondolod, hogy minden hazugság volt? Minden érzés, minden egyes perc, vagy kimondott szó? Tett? Ami az elmúlt években történt, vagy amit együtt elértünk? - kérdezek vissza komolyan, hisz igen, lehet, hogy nem tudott rólam mindent már a kezdetektől fogva, de legyünk őszinték - ha az első randinkon álltam volna elő ilyesmivel, akkor jó eséllyel elkönyvelt volna valami diliházból szabadult ürgének, vagy betudta volna a balesetemből származó fejsérülés következményének, hogy ilyen halandzsákat beszélek. De akkor nem mondhattam el... Igaz, a valódi nevem és múltam az titok maradt számára, de a többi igenis valós volt.
- Maddie, értsd meg, hogy... - már épp belekezdtem volna a heves tiltakozásba, hisz mégis, hogy mondhat ilyesmit? Hogy ő, kellék? De aztán a torkomon ragad a szó, hisz belegondolva abba, hogy a baleset utáni életem maga egy nagy színjáték... ha úgy nézzük, mindenki csak kellék és statiszta benne, mert én képtelen vagyok megbékélni vele, hogy most már ez az én életem. És nem az, amit korábban éltem.
- Ha még azt közöltem volna, hogy valójában a férfiakat szeretem, és csak látszatnak kellett volna egy nő, akkor azt mondom, helytálló lenne ez az állításod, miszerint csak egy kellék voltál... de erről szó sincs! Sosem gondoltam rád így. Szerinted ha így lenne, bajlódtam volna ennyit, kitartva? Vagy felkerestelek volna valaha is, hogy próbáljuk meg újra? - kérdeztem vissza, majd a kezemet, és azon is elsősorban a gyűrűt viselő ujjamat emeltem felé, emlékeztetve az egykoron az oltár előtt tett ígéretünkre - jóban, rosszban...
- Hogy a "gyerekeid"? - kérdezek vissza már én is csöppet erélyesebben, hisz a fenébe is, legalább annyira az enyémek, mint az övéi. Jó, a genetikát inkább hagyjuk, bár panaszra nem lehet szavuk, egész jókat örökölhettek Jeremiahtól, ezt leszámítva azonban teljes mértékben én vagyok az apjuk, ezt pedig Madison sem tagadhatja.
- Azt hiszem, "gyerekeink"-et akartál mondani, de betudom nyelvbotlásnak. Nem használtam fel őket semmilyen hazugsághoz, nem is tenném soha. Vagy tán ilyennek ismertél meg? - kérdeztem vissza csalódottan, mert ha valaha is okot adtam neki ilyesmire, leszámítva ezt a mostani vallomásomat, legyen akármilyen fájdalmas is, de hallani akarok róla. Ha meg nincs ilyen, ne dobálózzon ilyen kemény szavakkal, mert nem lesz szép vége.

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Okt. 10, 2018 11:35 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Jerry && Maddie


- Hogy ne tudnám! - kuncogok, miközben fokozok egy kicsit a "légysziségen", majd elégedetten hümmögök, amikor csókot nyom a homlokomra. Sejtem én, hogy megelőző jelleggel, de legalább tudom, hogy még mindig nem vált immunissá a grimaszomra. Majd legközelebb, ha egy drágább fajta cipőt szeretnék kisírni magamnak (a négyszáztizenhetediket) akkor bevetem ismét, már élesben.
- Annyira nekem sem. Én valahogy mindig macskás típus voltam. - vonom meg a vállam egy kisebb mosoly kíséretében. Talán majd a lányok akarnak egyszer kutyát is, nem tudhatjuk. Elég nagy a kert, elfér, és majd csak bele passzírozzuk a gondozását a napirendbe. Mindent a gyerekekért, azt hiszem.
- Jerry, egyáltalán nem vagy vicces. De igazad van, akkor már mondd el az egészet. - húzom már elkomorodva össze a szemöldököm. Mi szükség erre, miért áll neki most ilyen elméleti blablákba belemenni, meg miért teszi próbára a türelmem a nagyon-nagyon furcsa kérdéseivel?
Aztán, összeáll a kép, ahogy meghallgatom a történetét.
Elhúzódok tőle. Próbálom komolyan venni. Próbálom nem komolyan venni. Teljesen összezavar ez az egész, amit mond. Hiszek neki. Őrültség, de hiszek neki. Bárcsak ne hinnék, de az van, hogy sajnos tudom mikor hazudik, és most bizony igazat mondott. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, hogy miért történik velünk, vagy miért csak most mondja el, tíz évvel azután, hogy megismerkedtünk. Becsapva érzem magam, és az eddigi feltétlen bizalmam semmivé vált. Azért, mert hiszek neki. Azért, mert nem az, mint akinek mondja magát.
- Ne nyugtass engem! - csattanok fel végső elkeseredésemben még az előzőnél is hangosabban. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, látni sem bírom. Hazudott nekem, átvert, úgy érzem az egész életünket, a házasságunkat, mindent elárult. Felpattanok a padról, mintha darázsfészekbe ültem volna.
- Honnan tudhatnám? Nem ismerlek! Csak egy szerepet játszottál, honnan tudjam, hogy TE mit gondoltál vagy mit éreztél ez alatt az idő alatt? - a legrosszabb az egészben, hogy komolyan is gondolom, amit most a fejéhez vágtam. Csak nézem ezt a továbbra is csodálatos, jóképű férfit, aki papíron a férjem, akivel megfogadtuk egymásnak, hogy ásó-kapa-nagyharang, és nincs olyan érzelem a világon, ami éppen ne kavarogna bennem. De a legerősebb a fájdalom és a megalázottság érzése. Megalázott azzal, hogy ennyi éven át másnak adta ki magát, nap nap után, hagyta, hogy másba legyek szerelmes, egy olyan emberbe aki nem is létezik. A haragomba kapaszkodok, vagy már rég bömbölnék és ordítanék.
- Hagyd abba, nem hiszek neked. - megrázom a fejem, és egy dühös mozdulattal dörzsölöm meg az arcom, hogy még véletlenül se kezdjek el sírni. - Nem tudom miért jöttél vissza hozzám. Nem tudom miért akartál gyereket. Nem tudom mi volt a célod velünk. - halálosan rémisztő a gondolat, hogy a lányaimat is bevonhatta bármiféle hazugságba. Őket kettejüket jobban szeretem mint az életemet, és egészen biztos vagyok benne, hogy a végsőkig is elmegyek, hogy megvédjem őket. Ők nem fognak egy hazugságból szőtt, kitalált világban élni.
Épp csak egy pillanatra hőkölök hátra, amikor ő is elveszíti az önuralmát, amiért azt mondtam, hogy a "gyerekeim". Vajon a jog vagy a genetika az én pártomat fogná? Egyáltalán, ők a MI gyerekeink, vagy az enyémek és egy idegené, akit egyikünk se ismert? Mifelé beteg játékot játszik velem Jeremiah?! Már ha egyáltalán ez a neve...
Őszintén elgondolkodok, és próbálom a racionális énemet felülkerekedni. Nem, a kislányait soha nem bántaná, és nem használná fel aljas célokra. Ebben az egyben igazat adok neki, hiszen azt nem lehet megjátszani, amilyen szeretettel bánik velük. Képtelenség lenne olyan imádattal nézni ezekre az aprótalpú kis hercegnőkre, ahogy ő néz, ha nem érzi igazán.
- Nem. - sóhajtok valamivel higgadtabban. - Elismerem, hogy őket nem bántanád... ha minden más hazugság is volt, az ami köztetek van, legalább igazi. - a krokodil könnyek végképp elöntik a szemeimet, és bármennyire is küzdöttem ellenük, megjöttek. Elveszítettem a férjemet, a férfit, akit szerettem. Nem tudom, hogy mit érezzek, hogy mi az igazság, mi volt valódi mindabból, ami köztünk volt.
Fáj, fizikai fájdalmat okoz a szemébe néznem. Teljesen elveszetten pillantok rá. Őrültség, de tíz évet nem lehet eltörölni. Bárcsak tudnám mi az igazság, akkor talán jobb és könnyebb lenne. Még mindig olyan nagyon szeretem... minden ellenére, a józan eszem ellenére.
- Akkor ki vagy te? - teszem fel halkan, hüppögve a kérdést. - Mondd el, hogy miben hazudtál még nekem, tudni akarom! - tudni akarom, hogy hazudott-e abban, ami e pillanatban a legfontosabb nekem. Hogy szeretett-e engem, vagy ez is színjáték volt. Hogy ő szeretett-e engem, az a férfi, akit én is szerettem.


■  love  ■edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal •• Szer. Okt. 10, 2018 9:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Maddie && Jerry

- Hékás, visszaélni azért nem ér vele! - jegyzem meg figyelmeztetően mielőtt megkapná azt a puszit, igaz, egyelőre még nincs tétje a dolognak, de esélyes, hogy bármivel kapcsolatban is veti be ismét, úgy sem fogok tudni nemet mondani rá. Egyrészt, mert egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyodjak el ilyen grimaszok láttán, másrészt meg azok a szemek... Végem, elvesztem.
- Téged valahogy el sem tudlak képzelni kutyás típusnak. - fűzöm még hozzá, talán azért, mert most is macskánk van, meg valahogy macskák társaságában is többször volt szerencsém látni, mint kutyával. Vagy mert olyan kis vékony, kecses mozgású? Esetleg mert pont olyan nesztelenül tud lopakodni, mint a doromboló kis szőrmókok? Magam sem tudom, talán egy kicsit így mind együtt, de most nem is ez a lényeg, hisz vannak fontosabb dolgok, amiket ma este meg kéne még beszélnünk.
- Nem is viccnek szántam. - húzom el a számat, bár lehet, hogy egyszerűbben megúsznánk ezt az egészet, ha beközölném, hogy bocs, igencsak megkésett áprilisi tréfa. De sajnos nem az, nagyon is valóságos, így inkább erőt veszek magamon, és elmondom, amit már rég el kellett volna.
Soha nem vágytam semmilyen különleges képességre, most viszont sokat megadnék azért, ha tudnám, vajon mi is járhat a feleségem fejében, mert így, hogy csupán az arcán és a tekintetén átsuhanó érzésekből kell találgatnom, elég nehéz dolgom van. Mondjuk amikor végre megszólal, akkor sem sokkal könnyebb.
- Jól van, felfogtam! - emelem fel védekezően a kezem, mielőtt leharapná a fejem, vagy lenyelne keresztbe, még csak meg sem próbálok a keze után nyúlni, vagy közelíteni hozzá, mert sejtem, ebben a mostani állapotban az is csak visszásan sülne el. Így csak maradok, mozdulatlanul, tartva a távolságot ami közénk ékelődött, essen akármennyire is nehezemre a dolog. Hisz az én feladatom lenne, hogy megnyugtassam, minden rendben lesz, vagy próbálnék ismét mosolyt csalni az arcára, hisz az sokkalta jobban áll neki, mint ez a riadt tekintet, erre? Pont én vagyok az, akinek mindez most köszönhető.
- Így utólag azt, hogy már sokkal előbb el kellett volna mondanom. Vagy pont, hogy inkább az ellenkezője, inkább soha... - húztam el a számat keserűen, mert éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet, nekem is hosszú időbe telt, mire ténylegesen elfogadtam ezt az egész helyzetet, azóta pedig évek teltek már el, de ő? Alig 5 perce, hogy az egészet a nyakába zúdítottam, épp ezért próbálom megőrizni a hidegvéremet, akármennyire is fájnak a szavai.
- Ugyan, Madison, dehogynem hiszel. - közlöm határozottan, mert ismerem már ennyire, ahogy azt is, hogy inkább bújik a masszív tagadás és támadó magatartás mögé, mintsem ezt beismerje - Mert ismersz már ennyire, ráadásul ha nem hinnél nekem, akkor az előbbi kis monológomon is csak egy jót nevettél volna. - emlékeztetem csendesen mindenféle támadó él nélkül. Ami pedig a kérdéseit illeti, inkább válaszra sem méltatom őket, hisz ő is tisztában van a miértekkel... Most sem tudnék mást mondani, mint akkor, amikor felbukkantam a szülei házában, vagy a családalapítást tervezgettük.
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, valószínűleg én sem maradtam volna ennyire nyugodt, vagy nem csak szimplán felemelem a hangom a nyelvbotlása ellen, hanem sokkal hevesebben reagáltam volna annak fényében, hogy megpróbál elszakítani a lányoktól.
- Jól van, köszönöm, akkor ennyivel legalább már előrébb járunk. - ez tisztázva, legalább a saját gyerekeimet nem fogja félteni tőlem, jelen helyzetben már ez is haladás. Jöhet a többi - Őket nem bántanám. Ezek után csak annyi lenne a kérdésem, hogy téged mikor bántottalak? - lehet, hogy voltak csúnya veszekedéseink a múltban, ahogy félrelépés is, mialatt külön éltünk, de ezeket már mind megbeszéltük, kezet pedig sose emeltem rá, akármennyire is elmérgesedett a helyzet, vagy felbosszantott a hülyeségeivel, nyafogásaival.
- Kics... Maddie... - javítom ki magam, mert nem hiszem, ha mindezek után hasonló becenevekkel illetném, amikor szinte már attól is rosszul van, hogy rám kell néznie. Rossz ilyen passzban látni, pláne mindazok fényében, hogy nem sokkal ezelőtt még milyen vidáman és önfeledten nevetgéltünk mind a ketten. Most meg? Mint ha valami temetésen lennénk, gyászoljuk az eddigi házasságunkat, boldogságunkat.
- Mire vagy kíváncsi pontosan? - kérdezek vissza türelmesen, a tekintetét keresve, mielőtt erőt vennék magamon, és elárulnék néhány dolgot, még ha nem is túl konkrétakat, de kezdetnek talán ez is megteszi. Vagyis folytatásnak, hisz a kezdésen már túl vagyunk - Itt születtem, Párizsban. De nem akkor, és nem is olyan névvel, ami a papírjaimon szerepel, viszont ugyanúgy orvos voltam. Itt is éltem, igaz, nem azon a részen ahol most lakunk, de ezért van az, hogy olyan otthonosan mozogtam már az első perctől kezdve. - a számtalan kis utca, étterem, turisták számára nem is olyan nyilvánvalóan felkapott hely, amiket megmutattam neki az első városnézéseink során. Vagy akár az, hogy a legkisebb problémám sem volt soha a nyelvvel. Sőt, lévén, ez az anyanyelvem, a mai napig jobban megy, mint az angol, holott azt is szinte ennyire jól beszélem.
- Nézd... abból az autóbalesetből semmire sem emlékszem, ahogy az attól korábbi dolgokat, emlékeket is a családi elbeszélések alapján raktam össze, hogy milyen lehetett Jeremiah korábban. Nem mondom, hogy túlságosan el voltam ragadtatva tőle, vagy annyira azonosulni akartam volna vele, nem is állt szándékomban. De ha nekem nem hiszel, akár megkérdezheted az anyósodat is, hogy meséljen kicsit arról, mennyire "megváltoztatott" az a baleset. - nos, tulajdonképpen ezért. Mert bár külsőre minden maradt a régi, egy teljesen más embert kaptak a fiuk helyett, csak annyira elvakította őket az öröm, hogy mégsem veszítették el az első gyereküket, hogy képtelenek voltak észrevenni az igazságot. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak nem akarták.
- Lehet, hogy a múltammal kapcsolatban hazudtam neked, ahogy mindenki másnak is, de ez még mind azelőtt volt, hogy találkoztunk volna. Akit már te ismertél meg, aki én vagyok valójában, ami idebent van... az sosem volt hazugság. - teszem a szívem fölé a kezem jelzés értékűen. Ha még a baleset előtt találkoztunk volna, ahogy Rachel esetében is volt, úgy még talán igaz is lenne, hogy ebben is hazudtam, de miután Maddie jóval utána toppant be az életembe... mondhatni, ő volt a tiszta lap, az első, aki számított nekem, és nem kellett megjátszanom magam előtte.

■ ■ love  ■ ■credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Sétány padokkal ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Sétány padokkal
Second Chance frpg
3 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-