Utcák
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 10:41 am
Yesterday at 10:04 pm
Yesterday at 8:54 pm
Yesterday at 8:37 pm
Yesterday at 8:37 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Okt. 17, 2017 9:10 pm-kor volt itt.
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Utcák •• Kedd Júl. 25, 2017 5:28 pm

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Júl. 26, 2017 3:27 pm

Théo && Bleu

- Jó, ennyi... fejezzük be mára! - hallom a rendező hangját és a mellé bekúszó elégedetlen és lemondó sóhajt. Már napok óta kettőnk kapcsolatát próbáljuk filmre vinni azonban számomra is meglepő módon nem én vagyok az, aki képtelen azonosulni a szerepével. Holott kevesebb színpadi tapasztalatom van, mint Théo-nak, és mégis minden egyes alkalommal, mikor kettőnkért forog a kamera leblokkol. Valahol igazán aranyosnak és hízelgőnek találom ezt a reakciót, valahol viszont abszolút érthetetlen számomra. Hiszen nekem kellene örökösen zavarba jönnöm a közelségétől, nekem, akinek tetszik, és nem neki, aki egy igazi férfiállatnak és a heterók királyának vallja magát. Mit neki akkor egy csókjelenet, vagy néhány szexualitással és vággyal túlfűtött pillantás és jelenet? Ha semmit nem jelent, akkor miért nem lehet ezt lazán venni? Fogalmazódott meg bennem millió kérdés, majd ideges pillantását, és feszültségtől doboló lábát megbámulva én is felsóhajtok, majd egy pár percre magára hagyom, csak hogy rendbe szedje a gondolatait, és magát is, és persze, hogy biztosítsam a kedvenc rendezőnket, hogy tényleg semmi gond nem lesz. Csak pár pillanatig maradok el, majd immár mosolyt erőltetve az arcomra lépek mellé.
- Na jó szépfiú, mondd el végre mi a baj? Én feszélyezlek? Túl szexinek találsz? Csak mert akkor visszább veszek a csáberőmből... - vigyorgom immár tényleg őszintén. Próbálom cukkolni, hogy egy kicsit kibillenjen az önmarcangolásból és inkább engem hibáztasson saját maga helyett. Hiszen nincs annál rosszabb, mikor önmagunk az ellenségünk, és én tényleg ezt soha de soha senkinek nem kívánnám.
- Olyan király gyerek vagy, simán lejátszanál, csak végre el kéne jutnod oda, hogy meg is tudd tenni. Mit csináljak veled? Segítsek? Vagy csak fogjam be... vagy inkább gyakoroljunk, nekem mindegy... csak valamit kezdjél magaddal csillogó szem, mert ez így kiábrándító. - mondom, majd elveszem a mellettünk lévő asztalról a szövegkönyvet.
- Csapjad fel a 125. oldalon. Ott vagyunk most. Olvasd! - adom ki az utasítást, és reménykedem abban, hogy azért belemegy ebbe a dologba. A  terem lassan kiürül körülöttünk eközben, és tényleg remélem hogy legalább már ez nem fogja zavarni.


■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Júl. 26, 2017 8:31 pm



Bleu & Théo

"Úgy viselkedsz, mint egy farönk. Ne legyél farönk! Ennél életképtelenebb és dühítőbb tanáccsal még sosem látott el egy rendező sem. Mi az, hogy farönk? Hogy lehet a színészi játékomat egy élettelen tuskóhoz hasonlítani? Tehetek én róla, hogy furcsának találom, ha Bleu hozzám ér? Számára annyira természetesen jönnek ezek a mozdulatok, hogy néha elgondolkodom rajta, tényleg színészkedik-e, vagy teljesen őszinték a szándékai, ez a gondolatsor pedig teljesen összezavar és kizökkent a szerepemből. Nem azért húzódom el, mert el akarnék, hanem ösztönszerűen jön, és hiába igyekszem, nem tudom kiirtani magamból ezt a rossz berögződést. Még jó, hogy Bleu elvonul pár percre a rendezővel, így elejét veszi annak, hogy mérgemben valami meggondolatlanságot vágjak a fejükhöz, és hagy néhány percet arra, hogy lecsillapodjak.
A székembe süppedve, hangosan szürcsölöm a dobozos kólámat egy vastag szívószálon keresztül, és durcásan bámulok ki a fejemből, a körülöttem fel-le rohangáló cipőket bámulva. Egy ismerős pár lábbeli pont az orrom előtt áll meg, és amint meghallom drága kollégám félretéveszthetetlen hangját, lustán ráemelem a tekintetem, végigmonitorozva a lábujjától a feje búbjáig minden egyes négyzetcentiméterét, kielemezve a legapróbb szöszöket is a ruháján. Mintha lenne rajta bármi is. Hiszen tökéletes. Mehh.
- A szerénységedtől néha teljesen elámulok! Hogy csinálod? - vetem oda kissé talán barátságtalanul, ráadásul közben a szívószálat rágcsálom, cseppet sem elegánsan. Megelégelem, hogy bámul, ezért felkelek a székemből, leteszem az italt és pakolászni kezdem a cuccaimat. Mikor lett itt ekkora kupi? Azt hittem, rendszerető ember vagyok.
- "Csillogó"...? - kérdeznék vissza a monológja végén, de aztán csak megrázom a fejem, és folytatom a kacatjaim táskába gyűrését. - Rendes tőled, hogy ennyire a lelkeden viseled a karrieremet, de csak rossz napom van, ennyi. Majd idővel megérted, ha szereztél annyi rutint. Nem lehet minden nap 110%-on pörögni...
Nem akarom sem kioktatni, sem megbántani, de erre tényleg csak idővel jön rá az ember. Eleinte lelkesedéssel és teljes gőzzel veti bele magát a munkába, aztán ez szerepről szerepre csökken, ahogy a kalandvágy is egyre inkább megszokássá válik. Arról nem is beszélve, hogy ha szemétkednék vele, csak még egy rossz pontot szereznék a rendező szemében, így hát különösen oda kell figyelnem rá, hogy kedves maradjak.
- Ne már, most komolyan? - Előbb a szövegkönyvre pillantok, végül rá, majd vissza. Váltogatom köztük néhány pillanatig a tekintetem, majd magam sem tudom, miért, de elveszem a papírokat és nekitámasztom a csípőmet az egyik oszlopnak, a táskát a lábamhoz ejtve. Felcsapom az adott oldalon, megejtek egy teátrális sóhajt, és olvasni kezdem.
- "Nem érdekel, hány emberrel voltál együtt. Azt hallottam, hogy a kapcsolatok..." Hé, komolyan szükség van erre? - becsukom a forgatókönyvet és ledobom az asztalra. Bosszant, hogy ő akar velem gyakorolni, amikor elvileg sokkal többet tudok nála. Nekem kéne segítenem neki, nem pedig fordítva. - Éhes vagyok, így amúgy sem tudok koncentrálni. - teszem még hozzá, mint valami drámakirály. De hát ez az igazság, egész nap forgattunk és imádok enni. A stúdió pedig még sokáig nyitva lesz, hiszen a raktárépület fontos szerepet tölt be a következő néhány jelenet során. Nekem pedig - mire nem jó, ha a producer a nagybátyád? - teljesen véletlenül kulcsom is van hozzá... Az elszivárgó embereket fürkészem magunk körül, végül a tekintetem Bleu-n pihen meg.
- Együnk valamit! Rendelek kaját.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Júl. 26, 2017 9:04 pm

Théo && Bleu

[b]- Ilyen tökéletes vagyok, ennyi az egész. Viszont te különórára szorulsz... - jegyzem meg vigyorogva. Sokan illettek már negatív szavakkal az egómmal kapcsolatban, azonban itt most egyáltalán nem erről van szó. Akármennyire is nehezére esik beismerni, a tapasztalatai ellenére simán lejátszom. Hiába is kepeszt azért, hogy vele foglalkozzanak, és akármennyire is fűzi rokoni kapcsolat a stáb tagjaihoz, kettőnk közül én vagyok a felszabadultabb, aki jelenleg - nagy nyomás alatt - jobban teljesít.
- Miért, nem? - nézek rá abszolút hülyén, mint aki a kérdést sem érti. Hiszen csillog a szeme, nem? Akkor most ezen mit nem ért? Az ember már kedveskedni sem kedveskedhet? De gondolom nem, hiszen tekintete pont erre utal. Kissé összevonja a szemöldökét, homlokát apró ráncok metszik át, én pedig csak megcsóválom a fejem, miközben látványosan szemforgatok.
- Tényleg, Mr. Tapasztalt és Hűdekurvajóvagyok? Kettőnk közül jelenleg az a helyzet, hogy én teljesítek jobban. Szóval ez a kioktatás nem éppen kedves, pláne azok után, hogy segíteni akarok. És ha kérhetem ne általánosíts, mert nem tudhatod, hogy milyen lesz a teljesítményem, mikor megkapom az Oscaromat... - bököm meg a vállát, és persze szavaimat egyáltalán nem gondolom komolyan. Vagyis egy részét de, de erről inkább nem világosítom fel. Hiszen megtehetném, és elmondhatnám, hogy bicskanyitogatónak érzek minden ilyen megmozdulást de egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá, mert minden ilyen pillanatnál még inkább csillogni kezd a szeme, arca kissé kipirul, és önkéntelenül is kihúzza magát. Vajon miért nem játssza a szerepét is ilyen természetesen?
- Komolyan... - morranok fel, mikor az asztalra csapja a szövegkönyvet. Ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen csak hangosan felsóhajtok. Kezem a hajamra vándorol, egy tincset a helyére igazítok, megszemlélem feketére lakkozott körmömet, majd felveszem a magára hagyott könyvet. Mert én tényleg úgy gondolom, hogy hiába is vannak kifogások, ma még mindenképp muszáj próbálkozni ezzel a dologgal.
- Oké, együnk. Van fél órád onnantól számítva hogy megérkezett a kaja, aztán ismét nekiállunk, mert muszáj! - jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
- És csirkét akarok! Természetesen te fizeted, mert én rád áldozom az időmet, meg a karrieredre, ha már te nem teszed ugyanezt. Szóval ez a minimum! - fenyegetem meg, majd a kezemben lévő könyvet visszaejtem az asztalra. Zsebemből előhalászom a telefonomat, majd Théo kezébe nyomom és míg telefonál előkerítek még egy széket, hogy akár ketten is leülhessünk.
- Szóval akkor most már, hogy lesz időd addig, míg újra nyúzni kezdelek elmondod végre, hogy mi is bosszant ennyire velem kapcsolatban? - szegezem neki a kérdést, és a meglepődöttségtől óriásira nyitott szemeit fürkészem.
Milyen szépek...



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Júl. 26, 2017 10:20 pm



Bleu & Théo

Még hogy különórára! Én! A családom biztosan eldobná az agyát, ha találkozna ezzel az emberrel, eddig ugyanis azt gondolták, az én túláradó önbizalmammal senki sem veheti fel a versenyt. Be kéne mutatnom nekik Bleu-t, tutira leszállnának rólam. Lapos oldalpillantást vetek rá, sértetten grimaszolva, de inkább nem vágok vissza semmivel.
- Nem tudom, igen? - dobom vissza a labdát értetlenül és kissé zavarodottan. Hát nekem mégis honnét kéne tudnom, csillog-e a szemem vagy sem? Bár jól esik a rajongók támogatása és sok bókot kapok tőlük, nem emlékszem, hogy bármelyikük is megjegyzést tett volna a szememre.
Ahogy visszaszól, önkéntelenül is magasra szökik a szemöldököm és megjelenik az arcomon egy ravasz, féloldalas mosoly. Amilyen kifinomultnak tűnik első látásra, annyira jól áll neki a káromkodás.
- Oké, jól van, rendben... Értem én, Mr Mindentjobbantudok és Belelátokalelkedbe. Eszemben sincs közéd és az Oscar közé állni, bár hadd jegyezzem meg, mennyire túlértékelik azt a kis arany porfogót. Az egész bunda.
Igen, csak azért is muszáj tovább okoskodnom. Nehogy övé legyen az utolsó szó! Kár lenne tagadnom, de egészen élvezem a szópárbajainkat. Végre valaki, aki nem hunyászkodik meg az első élesebb megjegyzésem hallatán, hanem a sarkára áll - pedig annyira sem ijesztő, sem tahó nem vagyok, hogy mások ne merjenek veszekedni velem. Biztosan a helyüket féltik, pedig a nagybátyámék előbb vágnának ki engem, mint bárki mást.
- Zsarnok! Összebeszéltél a rendezővel, ugye? - méltatlankodva csóválom a fejem, de engedékenységem jeleként egyből visszahuppanok a székembe és kivételesen nem állok le akadékoskodni. Igaza van, a gyakorlás tényleg nem árt. Muszáj túltennem magam a hülyeségeken, amelyekkel tele van a fejem mostanság, és ebben - bármennyire fájdalmas is beismerni - csak ő segíthet. Érdeklődve figyelem, hogyan vált át díva üzemmódba, és igyekszem elfojtani a mosolyomat.
- Ha már ilyen szépen kéred... Ezer örömmel! - Elbűvölő mosolyt villantok rá, miközben elveszem a telefonját. Kell pár pillanat, hogy kiigazodjak a képernyőjén, de utána a szokott számot tárcsázom. Kínai kaját rendelek, külön kihangsúlyozva, hogy a partneremnek mindenféleképpen csirkét - partner, heh, milyen furcsán hangzik! - hozzanak. Igen, igen, nagyon hiú a vonalaira. Amint ezzel megvagyok, visszanyújtom neki a telefonját.
- Bosszant? Miből gondolod, hogy bármi is bosszantana veled kapcsolatban? - kérdezem tágra nyílt szemmel, és hogy mentsem a menthetőt és elkerüljem a további kínos kérdéseit, megpróbálom elviccelni a témát. - Hiszen olyan elbűvölő modorod van!
Pimasz vigyor terpeszkedik szét az arcomon. Megnyalom az alsó ajkamat, és ha még nem ülne, intek neki, hogy foglaljon helyet. Az ölembe emelem a forgatókönyvet, de még nem lapozok bele, csak szórakozottan gyűrögetem az első oldalt, szabad kezemmel a nyakamat dörzsölve. A tenyeremre pillantok, majd le a mellkasomra, a kulcscsontomig leszaladó, festett jelre.
- Nem szeretem ezeket a tetoválásokat, kész rémálom lemosni a testfestéket magamról. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, nem is feltétlenül hozzá beszélve, inkább csak az orrom alatt motyogva. Halk sóhajjal felcsapom végül a forgatókönyvet. - Szóval, ha már a beszélgetésnél tartunk... Játszottál már hasonló szerepet? Vagy te valójában is...?
Elhallgatok. A fenébe, hogy szokás rákérdezni arra, ha valaki meleg? Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni attól még, hogy ő naponta legalább tízszer megteszi velem. Körbenézek, de a terem már teljesen kiürült, csak ketten maradtunk. Feltehetném a döntő kérdést, mégsem merem, inkább kerülgetem még egy darabig azt a bizonyos kását.
- Tudod, elég... Magabiztosnak tűnsz.
Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen?



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Csüt. Júl. 27, 2017 8:59 am

Théo && Bleu

A visszakérdezést a szemével kapcsolatban egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom, hiszen mit is mondhatnék neki? Hogy igen, nagyon szépen csillog a szemed, igen akkkor is csillog mikor kioktatsz, vagy épp okoskodsz, vagy csak egyszerűen beleéled magad valamibe és az isten se tud lebeszélni arról, hogy az ezzel kapcsolatos hitedet ne hangoztasd.
- Ugyan már! Persze hogy bunda, de ettől függetlenül a legnagyobb elismerés, amit nem osztogatnak mindenkinek. Nyugodtan bevallhatod, hogy ha a tiéd lenne akkor külön vitrinben tárolnád, lehetőleg olyan helyen, hogy mindenki lássa, aki belép a házadba. Simán kinézem belőled. Mondjuk azt is, hogy esténként vele beszélgetsz, és közben isteníted magad hogy mekkora fasza csávó vagy azért, amiért birtoklod ezt a szobrot, és nem mellesleg vagy olyan jóképű mint Leonardo Dicaprio... - morranok fel a monológom végén, és tényleg el tudom ezt róla hinni. Jó persze, nem világosítom fel arról, hogy szavaim őszinték, hiszen mi értelme lenne, egyserűen csak kinézem belőle, hogy ő is az a típus, aki ha másnál lát valami jó cuccot az nem is olyan jó, de ha az önmaga birtokolja akkor mindjárt a világ legkirályabb cuccává válik.
- Persze, csak rólad szoktunk beszélgetni. - hagyom meg hitében, pedig ha tudná, hogy általában nem róla folyik a diskurzus, és ha esetleg mégis, akkor is csak és kizárólag dicsérő szavakkal szoktam illetni! Tetszik, a fene megenné, és bár akármennyire is nem veszi észre, szerintem felfigyelt rám. Máskülönben nem találná a jelenlétem ennyire frusztrálónak, mikor élvezhetné is. Nem ettem még soha embert, és nem vele kezdeném el, az már tuti.
- Nem az alakomra vigyázok, egyszerűen csak nem kifejezetten rajongok a sertésért! - akadok ki, miközben a telefonomról kínait rendel és kellemesen elbájcseveg a diszpécser nővel az alakomról, és annak féltéséről. Soha nem vigyáztam kifejezetten rá, viszont tény és való, hogy mindig is sportoltam, valahogy  belém ivódott a sport szeretete.
- És igen, tudom hogy elbűvölő a modorom. Viszont a tiéd... - mondom vigyorogva, majd a telefonomért nyúlok, és ha már lerendezte a hívást egyszerűen a zsebembe süllyesztem azt. Mivel helyet is foglalt a saját székében, és keze arra invitál, hogy én is megtegyem ezt, a mellette lévőbe huppanok. Túl sokat nézi a földet, és túlontúl tereli a témát. Szemem az égre emelem, és valójában nem is értem, hogy miért nem képes egyszerűen csak őszinte lenni és egyenes. Vajon mit hisz? Hogy letépem a fejét? Miért tenném? MIndenki nyugodtan kérdezhet a másiktól maximum nem válaszolunk. A világ szabad, és mi is azok vagyunk benne.
- ... Meleg vagyok-e? - teszem fel helyette a kérdést, ezzel is befejezve az imént elkezdett gondolatmenetét. Szívem szerint hangosan felröhögnék, de inkább nem teszem, mert úgy érzem kettőnk meghitt pillanata akkor pont úgy pukkanna széjjel mint egy szappanbuborék.
- Meleg vagyok. - mondom ki egyenesen.
- De a magabiztosságom nem ennek köszönhető. Te tényleg úgy gondolod, hogy azért mert meleg vagyok, nagyobb lelkesedéssel adom át magam egy férfinek és mélyülök el a szerepbe? Szerinted nem tudnám ugyanezt megcsinálni akkor is ha egy nő lenne a partnerem? - kérdezek folyamatosan majd felmorranok. Kissé felhergeltem magam ezen a dolgon, de hát soha nem voltam túlontúl nyugodt természet.
- Akkor most hagy kérdezzek vissza! Te melyik nemhez vonzódsz? Csak mert ha ennyire nem számítok semmit, és nem érdekel a saját nemed, akkor pont előttem nem kéne magad visszafogni. Hiszen köztünk semmi nem lehet, ugye? - nézek rá kihívóan, majd inkább egyszerűen csak hátradőlök a széken, a kezemet összekulcsolom magam előtt és várok.
- Minden szerepemet pont ilyen intenzitással és lelkesedéssel játszom. És nem értem, hogy hol akadtál meg. Azért valamennyire bírod a fejemet szerintem, szóval jó lenne rájönni mi akadályoz meg abban, hogy előadd a nagy közönségnek hogy kedvelsz engem. Lényegében ez is egy formája...



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Csüt. Júl. 27, 2017 4:13 pm



Bleu & Théo

- Hé, ezt vondd vissza! - szegezem neki a mutatóujjamat, fenyegető pillantást mellékelve a parancshoz. - Sokkal jóképűbb vagyok, mint DiCaprio. Ezt több francia és brit hírportál is megerősítette.
A többi rágalom meg... Hát, javarészt igaz. Szeretem a díjakat és a trófeákat, némelyikkel még együtt is aludtam. Igaz, középiskolás voltam és az első nagyobb elismeréseim egyikeként nyertem. Azóta inkább nőket viszek az ágyamba, habár ők is egyfajta trófeák, úgyhogy a két dolog nem is áll olyan távol egymástól.
Csak a szememet forgatom a válaszán, de egyébként simán kinézem belőlük, hogy mindig rólam beszélnek. Szerintem mindig mindenki rólam beszél. A húgom szerint ez önhittség, a bátyám szerint meg paranoia.
- Cssshh, de kérlek! - vetek rá egy szúrós pillantást telefonálás közben, letakarva a tenyeremmel a mobil mikrofonját. - Éppen telefonálok.
Rövid kioktatásom után folytatom is a diskurzust a hölggyel, szándékosan hosszúra nyújtva a beszélgetést, hogy Bleu-t idegesíthessem vele. Szeretetből, persze. Miután azt az ígéretet kapom, hogy húsz percen belül megérkezik a vacsoránk, bontom a vonalat és visszaszolgáltatom a telefont a tulajdonosának.
- Mi bajod a modorommal? - Költői kérdés csupán, hiszen sejtem, hogy ha rajta múlna, órákig tudná sorolni. Egyszer tettem fel ezt a kérdést a szüleimnek, másnap egy másfél méter hosszú lista várt a reggelizőasztalnál, amely a hiányosságaimat és a rossz tulajdonságaimat ismertette. Azóta általában óvatos vagyok ezzel a kérdéssel, mert az emberek olykor kegyetlenül őszinték tudnak lenni. Mint például Bleu. Meglep, hogy ilyen könnyedén befejezi helyettem a kérdést, és akaratlanul is eszembe jut, hányszor tehették már fel neki ugyanezt, ugyanígy.
- Nem, persze hogy nem! Férfi vagy nő, az a szerep szempontjából teljesen mindegy. Mindkettőt el kell tudnunk játszani, erről szól a színészet - felelem felháborodottan, hangszínem tükre az övének. Így, hogy ezt letisztáztuk, még hülyébben érzem magam, amiért annyit problémázok forgatás közben.
Ahogy visszakérdez, csak tátogok, keresem a megfelelő szavakat, de fogalmam sincs, mit mondjak. A kihívó kérdése hallatán tér csak belém vissza a lélek, halkan szusszanva elfordítom tőle a fejem, és a terem átellenes sarkára bámulok. Nyugtalanul fészkelődöm a székemen, keresztbe pakolva egyik lábamat a másikon.
- Tényleg számít ez? Hetero vagyok. Éppenséggel járok is valakivel. Vagy... valami olyasmi. - felelem kelletlenül, még mindig az ellentétes irányba bámulva, mintha borzasztóan érdekesek lennének a díszletnél felejtett lámpák és paravánok.
- Ugyan, kérlek! Egyáltalán nem számít, pff... Csak rossz napom volt, mondtam már. Megkönnyíthetnéd azzal, hogy nem nyaggatsz te is. - A szemem sarkából pillantok csak rá, végül az ölembe ejtett, összekulcsolt ujjaimat kezdem nagy beleéléssel tanulmányozni. - Na és te? Neked van valakid?
Most jövök csak rá, hogy alig tudok róla valamit. Nem sokat beszélgettünk a magánéletéről, a szópárbajaink és az én bénázásom valahogy elterelték róla a figyelmet. Nos, sosem késő bepótolni semmit sem.
- Miért döntöttél úgy, hogy színész leszel?
Az interjúztatók első kérdése, de hát én csak futólag láttam őt a válogatáson. Fogalmam sincs, mit felelt.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Csüt. Júl. 27, 2017 5:26 pm

Théo && Bleu

- Most ha gonosz lennék, mondanám, hogy a sajtó sokszor hord össze mindenfélét, csak azért, hogy egy lapot eladhassanak, de hát a tini lányok körében biztos kellően népszerű lehetsz - vigyorodom el pofátlanul. Na nem, nem kifejezetten akarom én bántani a férfiúi hiúságát és büszkeségét, csak mindenkinek kell néha egy jó nagy atyai pofon, ami visszaránt a valóságba. Persze jól kell kinézni, jelen esetben ez egyáltalán nem mellékes. Nyilván az is számít, hogy egy-egy pillantással hány nőről tudod a bugyit levarázsolni, de hát mindenki tudja, hogy ez a szakma nem csak erről szól. Fontosak a kapcsolatok és a tehetség. És neki azért elég nagy szerencséje van azzal, hogy a kapcsolati hálója évek óta kiépített, így talán azt is megengedheti magának hogy szar legyen... bár szerintem pont ezért nem kellene. Hiszen egy idő után nem fogja magáról tudni lemosni azt a bizonyos skatulyát, miszerint csak azért válogatták be, mert xy az apja, a nagyapja, a keresztapja és még sorolhatnám.
Kioktatására csak összevonom a szemöldökömet, hiszen látom hogy telefonál. Sem vak, sem süket nem vagyok. Így tehát mikor kiélte magát rajta azonnal csápolok is a készülékért és süllyesztem mélyen a zsebembe.
- Most kezdjem el sorolni? Szerintem nem vagy rá kíváncsi. - jegyzem meg kimérten, majd a mellette lévő székbe huppanok, és komolyan mondom kezdem élvezni a beszélgetésünket, a zavarát.
- Figyelj már, ha ennyire mindegy, akkor meg nem értem, hogy miért szenvedsz úgy, mint akit kínoznak?! - szegezem neki a kérdést mindenféle szépítés nélkül.
- Rossz nap? Ezt nem adod be, Théo. És ez a rossz nap hány napja is tart? Mert amióta közösen forgatunk ,azóta csak rossz napod van. - állapítom meg, majd a lábamat összekulcsolom és hintáztatni kezdem. Kell egy kis mozgás, hogy a benne felgyült energiákat levezessem. Mióta forgatunk olyan sok időm nem jut az edzésre és bevallom töredelmesen eléggé hiányzik.
- Nekem jelenleg nincs senkim. Valakid? Nem hangzik úgy, mintha nagyon boldog lennél... - hallgatok el, majd megtörve a csendet inkább beszélni kezdek. Kezeimmel a nadrágomon lévő egy szem szöszt kezdem piszkálni, aprókat mozdítva tologatom hol feljebb, hol lejjebb.
- Hát mindig is érdekeltek a művészetek. Apám félig japán, és ő ezt a neveltetést is hozta otthonról, úgyhogy nálam is el volt könyvelve hogy ügyvéd vagy orvos leszek. Hát nem lettem. Egyszer kaptam még gyerekként valami aprócska szerepet az iskolai színdarabban és ez lett a szerelem. Innentől kezdve pedig már teljesen egyértelmű volt, hogy mindenképpen csalódást okozok a családomnak. Így is, úgy is... szóval ez van. Kitartottam az álmaim mellett. Szóval többek között ezért nem értelek. Neked minden adott! Támogató család, tehetség... és itt szórakozol velem ezen a piti szerepen és komolyan mondom hisztizel mint egy picsa, mert jajj lesz egy kis csókjeleneted meg némi romantikus szálad egy pasival... - mondom kissé erőteljesebben, majd két ujjal összecsippentem az apró szöszt, és egyszerűen gyilkosságot követek el, lehajítom a nadrágomról.



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Csüt. Júl. 27, 2017 9:56 pm



Bleu & Théo

- Rosszul hiszed, gonosz vagy - szúrom oda duzzogva a végére, arcomról mégsem tűnik a széles, kaján vigyor, mely a megjegyzését követően terpeszkedett szét. Biztosan mazochista vagyok, amiért élvezem az ugratását... Vagy inkább szeszélyes, mert egyszer tetszik, máskor meg halálra idegesít vele.
Hiába kérem, hogy ejtsük a témát, meg sem hallja, csak feszegeti tovább a miérteket meg a hogyanokat. Biztos túl sok ékszert aggattak a fülére... Nem is értem, az általam játszott karakter hogyan lehet oda meg vissza érte. Az a rengeteg gyűrű, nyaklánc, karkötő, nem beszélve a sminkről, és az a vad frizura... Melyik épeszű srácnak jön be az ilyen? Bár tény, hogy a különböző mellények kifejezetten jól állnak neki, a borostától meg sokkal férfiasabb, és ahogy mozog, zörögnek rajta az ékszerek, ami valahogy meglepően vonzóvá teszi...
- Mi? Nem! - vágom rá egyből, megszokásból, ugyanis fogalmam sincs, miről beszélt, mert elkalandoztam gondolatban arra, hogy egész jól néz ki és ez a stílus, meg Alec ízlése nem is olyan gáz. De ha jól emlékszem, a fél perces kiesésem során nem sok mindenről maradtam le, mert mintha még mindig arról beszélt volna, mennyire gáz vagyok és kamuzok. Résnyire szűkülő szemekkel bámulok rá, hátha attól vissza tudom idézni, miről volt szó az elmúlt fél percben, aztán inkább durcásan vállat vonok. - Nincs igazad.
Végül ennyiben hagyom a témát. Tuti nem arról beszélt, mennyire fantasztikus színész vagyok, így aztán bátran rácáfolhatok igazából bármire, amit mondott. Valószínűleg akkor sem értenék vele egyet, ha figyeltem volna.
- Tudod, hogy megy ez... Jól érezzük magunkat egymás társaságában, a filmnek is jót tesz, akkor meg miért ne? - vonok vállat, aztán ráeszmélek, hogy nem, talán mégsem tudja. Nem olyan embernek tűnik, aki összejönne egy csajjal csak a hírnév kedvéért, arról pedig már tudnék, ha egy pasival boronálták volna össze. Mondjuk az eléggé meglepő, hogy nincs senkije. Nem az én ízlésem, egyáltalán nem, de ha nőből lennék, biztos megbámulnám. Vagy ha érdekelnének a férfiak, akkor is. Ezeknek a mai srácoknak nincs szeme?
Elgondolkodva hallgatom az élettörténetét, és akaratlanul is Serge jut eszembe. A bátyámmal jól elbeszélgethetne arról, milyen érzés csalódást okozni a családnak, és letérni az előre kijelölt ösvényről... Én sajnos ehhez nem értek. A szüleim erőltették, hogy színész legyek ugyan, de már óvodásként tudtam, hogy én is pontosan erre vágyom. Szóval, már épp kezdeném megérteni őt, amikor elcseszi az egész hangulatot azzal, hogy hisztis picsának nevez.
- Oké, tudod, kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy állandóan csesztetsz! Nem hisztizek! Volt néhány bakim, na és, ki nem szokott bakizni? Akarod látni, hogy túlteszem magam rajtuk? - felháborodva bökdösöm a vállát majdnem minden egyes szónál, de meg sem várom, mit válaszol a kérdésre, mert már állok is fel a székemről, felmarkolva a forgatókönyvet, és a díszletek felé hátrálok. - Jól van, gyere! Megmutatom, milyen, amikor jól teljesítek. Gyere!
Teljesen bepörögtem, hála neki, és addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyíthatom, hogy a közös jelenetünk, amit annyiszor elrontottam, egyáltalán nem nagy szám. Hiszen nem az! Mit izguljak annyit rajta? Szépen lemosom a színpadról, még ha nem is látja senki, és többet nem fog szekálni. Ezzel a vad elhatározással kapcsolom fel a villanyokat, és az x-szel jelölt részhez sétálok, elfoglalva a helyemet. Közben már a forgatókönyvet lapozgatom, a megfelelő jelenet után kutatva.
- Oké, szóval, te ott állsz - bökök rá az egyik x-re a földön anélkül, hogy felnéznék. Bizsereg a vérem, mint mindig, amikor megcsap a rendezés szele. Istenem, ha kiöregszem a színészetből, életem végéig rendezni fogok... Imádom! - Most jön az a rész, hogy az érzéseinkről beszélünk, mert engem zavar, mennyire különbözünk, mert te annyi pasassal voltál együtt, míg nekem te vagy az első. Aztán túlteszem magam rajta és megcsókollak.
Becsukom a forgatókönyvet és összetekerem a markomban, mint egy távcső, azzal mutatom, hogy a kameraállásokat figyelembe véve melyik jelek érdekesek számunkra a földön, hogyan kell majd fordulnunk, aztán egész egyszerűen elhajítom a forgatókönyvet és mély levegőt véve szembefordulok vele. Most aztán letörlöm a vigyort a képedről, öregem!


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Pént. Júl. 28, 2017 10:04 am

Théo && Bleu

- Apám is mindig azt szajkózta, hogy nincs igazam, ez nem igaz, csak azért, mert nekem más a véleményem, és esetlegesen olyan dolgokat is látok, amit ő adott esetben nem. Nálad pont ugyanez a helyzet. - igazából ha nem szerencsétlenkedne már hetek óta, komolyan mondom szarnék az egészre. Nem érdekelne egy baki, vagy kettő, de sajnos itt nem csak egy aprócska rossz napról van szó. Egyszerűen olyan, mintha ez a szerep túlontúl nehéz lenne számára, túl idegen. És én még mindig hiszem azt, hogy ha nem tud túllendülni, akkor a színészi pályát nem neki találták ki. És bár egyelőre nem gondolok arra, hogy engem is a mélybe ránthat ezzel, de az én karrierem is kockán forog minden egyes felvételnél. Neki max egy sorozat ez, mely nem feküdt számára, engem viszont, akit nem halmoz el millió szerep egyszerűen leírnak és mehetek az utcára a kivert kutyák közé.
- Nem csesztetni akarlak, csak felnyitni a szemed! - akadok ki én is, és pont olyan hirtelen pattanok ki a székből, ahogy ő is. Dúl-fúl, és egy pillanatig azt hiszem, hogy fel is fog robbanni.
- A barátnőddel is vannak dühkitöréseid? Vagy ez az "elvagytok" kapcsolatokban nem szokás? - teszek rá még egy lapáttal, és arcomra kiül a széles vigyor. Sikerült annyira felpiszkálnom, hogy meg akarja mutatni mire is képes és ez tetszik. Most először látom a szemében a vágyat, hogy tenni akar, hogy meg akarja csinálni, és nem tagadom, ez határozottan bejön nekem. Mindig is az olyan férfiak vonzottak, akik határozottak, bátrak, és bátorságuk nem csak abban merül ki, hogy fel tudnak lépni bizonyos helyzetekben, hanem abban is, hogy belássák a gyengeségeiket és esetlegesen javítsanak is a helyzetükön.
Néma, megadó mosollyal követem. Nem mondom, hogy nem vagyok elégedett, azonban az arcomra kiülni igyekvő elégedettséget próbálom elfojtani. Ha nem muszáj, inkább nem tennék még egy lapáttal az amúgy is felpörgött egójára, talán nem lenne túl szerencsés. Azt azonban nem tudom letagadni, hogy mennyire fellelkesített ez a hirtelen váltás.
Nézem étcsokoládészín haját, mely annyira csábító, és csillogó mézbarna íriszeit, melyek számomra talán a legszebb lélektükrök a világon. Kár tagadni, már hónapokkal ezelőtt levett a lábamról. Persze mindig mindenki egy bizonyos fokú kihívás, azonban akármennyire is igyekeztem, képtelen voltam elfelejteni a duzzogó, gyermeki arckifejezését az első találkozásunkkor, és valójában fogalmam sincs, hogy miért is érzem azt, hogy lehet nála esélyem. Soha nem eveztem bizonytalan vizekre, egyszer sem tápláltam érzelmet heteró fiúk iránt és soha nem is akartam. Nem szeretek szenvedni, és nem bírom a bizonytalansággal járó feszültséget. Mindig is a stabilitásra törekedtem és bár eléggé visszafogottnak tűnhetek alkalmanként, szeretem megélni a vágyaimat, az érzelmek milliónyi árnyalatát. És Théo pont egy ilyen árnyalatot jelentett jelen pillanatban. Ő volt a mélykék a palettámon, mely magával ragadó, ölelnivalóan selymes, amit az ember egyszerűen csak puha takaróként a vállára terítene és elmerülne benne egy hasonlóan kék, csillagfényes éjszakán. A mai pillanatig fogalmam sincs, hogy miként is alakulhatott ki az irányába vonzalom a részemről, de igazából ezt nem is feltétlenül akarom megmagyarázni. Inkább hallgatom csilingelő barittonját, és teszem amit mond, mintha csak ő lenne a rendező.

Lágy, már-már légies léptekkel vonulok végig a házon, majd egy határozott mozdulattal nyitom ki magunk előtt az ajtót. Elsőként lépek be, hiszen ez az én lakásom, én vagyok a házigazda. Minden idegvégződésem ki van élesedve, és nem csak azért mert én vagyok a legnagyobb mágus, hanem azért is, mert érzem a jelenlétét, és egyszerűen így hat rám. Kémiai reakciók millióit váltja ki belőlem és akármennyire is nem látom, a gerincem mentén cikázó apró bizsergés mindig is emlékeztet a jelenlétére.
- Gondolom tudtál gondolkodni, hiszen nagyon csendes voltál egész idő alatt... - mondom, majd kissé idegesen lesütöm a szemem. Mindig, minden helyzetben van egy ilyen pillanat. Egy olyan, mikor a másik elgondolkodik a jövővel kapcsolatos dolgokon, amikor mérlegeli a személyeddel, lényeddel járó pozitív és negatív dolgokat. És ilyen helyzetben nem tudsz mást tenni, csak vársz. Feszülten figyelsz és reménykedsz! Mert a rossz dolgok ugyanúgy együtt járnak veled, nem tudod őket összecsomagolni és lehúzni a klozeton. Ez ugyanúgy te vagy, és innen már csak abban bízhatsz, hogy ezzel a sok rosszal együtt elfogadnak.
- Nem érdekel, hogy hány férfival voltál együtt. - mondja, és ez zene füleimnek.
- Nem érdekel, hogy hány férfival nem voltál együtt... - mondom elhalón és ezt tényleg komolyan is gondolom. Egy perc alatt változik meg minden. Már nem a szerepemet játszom, hanem önmagamat. Hiszen a mi helyzetünk is pont ugyanilyen. Ebben a helyzetben én vagyok a tapasztaltabb, és neki ezt el kell fogadnia, mint ahogy nekem is, hogy én leszek az, aki ezen az úton végig vezeti.
Lágy sóhaj szakad fel belőlem... még mondanék valamit, azonban képtelen vagyok rá. Ajkam elnyílik és elveszek a tekintetében, ami most először van tele érzelmekkel...  



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Pént. Júl. 28, 2017 11:27 am



Bleu & Théo

- Naa, ne hasonlíts az apádhoz! - A szavaiból azt szűrtem le, nem túl pozitív figura, és valamiért nem akartam, hogy hozzá hasonlítson. Nem tartom magam heves típusnak, de Bleu közelében gyakran felrúgnék valamit. Valakit. Általában őt. Mindig tudja, hova szúrjon, és egyetlen kijelentésével képes eldurrantani az agyam. Keresztüldöföm a pillantásommal, de nem szólok semmit, csak a díszletek felé intek a fejemmel, amolyan "gyere ki a hóra, rendezzük ezt le, mint férfi a férfival" stílusban, mint a párbajra menetelő cowboy. Tulajdonképpen rendezni mindig is jobban szerettem, hiszen csak dirigálásból és szervezésből áll, nem nekem kell bajlódnom a jelenetekkel, hanem csak irányítanom kell a színészeket, akik majd megharcolnak vele. Összerakni, kombinálni, felépíteni, megcsavarni - és ha nem megy, kiabálni egy sort. Igazi álommeló.
Mély levegőt veszek, lassan fújom ki. Igyekszem elcsendesíteni a gondolataimat és belebújni a szerepembe. Megszűnök létezni, megszűnnek az érzéseim, a gondolataim. Nem csak elképzelem, hogy más vagyok, hanem néhány percre tényleg más is leszek. Valaki, akinek a gondjai összetettebbek az enyémnél, hiszen olyan sokáig titkolta, ki ő, így sosem kaphatta meg, amire igazán vágyott. Most pedig itt sétál előtte, maga a tökéletesség, minden mozdulata, lélegzetvétele gyönyörű, és mégsem kaphatja meg. Nem lehet az övé.
- Nem gondolod, hogy mi ketten túlságosan...? - Különbözünk. De hát így van, az ő hatalma végtelen, az ő múltja évszázados. Ő a férfiakhoz vonzódik... Nem, nem, várjunk, a karakter biszexuális. Ne keverd bele Bleu-t, Théo! Zárd ki! Menni készülnék, de valami visszatart. Persze, ő az, az iránta táplált gyengéd, törékeny érzéseim, melyekre olyan sokáig vártam, és ami elől éppen elmenekülni készülök. Meddig fogok még menekülni? Ideje abbahagynom.
- Nem érdekel, hogy hány férfival voltál együtt. - Hangom magabiztos, alig vegyül bele már bizonytalanság, és ahogy visszalépek hozzá, szembefordulva vele, elakad a lélegzetem. A látvány úgy hat rám, mintha gyomron vágnának. A fények által megvilágított arca, a csillogó szemek... Aha, szóval ezt jelentik a csillogó szemek! Meg akarom csókolni. Alec mondatja velem. Az ő vágyait érzem. A szerepemet játszom. Ugye? Mielőtt megválaszolhatnám a saját kérdéseimet, egyetlen lépéssel átszelem köztünk a távot. Mozdulatom tétova, már-már félszeg, ahogy megérintem a karját. Tekintetem a szeme és az ajka között cikázik, végül megadom magam. Bármi is ez, bármi történik is éppen köztünk, megadom magam neki. Odahajolok hozzá és megcsókolom, ajkaim lágyan, mégis mohón simulnak az övéibe. Finoman megszorítom a karját, alig érezhetően közelebb vonva magamhoz, míg puhán csókolom, egészen biztosan jóval tovább, mint a jelenet megkívánja. Mégsem tudok elszakadni, képtelen vagyok szabadulni mámorító ajkaitól, így ha csak ő nem lök el magától, puhatolózó ajkaim felbátorodnak, merészebben és kihívóbban csókolom. Kezem feljebb vándorol rajta, ujjbegyeimmel tétován érintem a nyakszirtjét, az arcélét...
Eltolom magamtól, ha ő még nem tette meg, és hátrébb húzódom. Ziláltan kapkodom levegő után, a tekintetem tele van kérdésekkel, ahogy az arcát fürkészem. Szabadulni akarok, menekülni előle, de még nincs vége a jelenetnek. Ha most feladom, pontosan az ő hiedelmét támasztom alá. Folytatnom kell.
- Azt hallottam, öhm... - Mikor száradt ki ennyire a torkom? - A kapcsolatok... erőfeszítést igényelnek.
Éreztetni akarom vele, hogy még mindig csak szerepet játszunk, és ez az egész még mindig része a jelenetnek. Nem tudom, miért, hiszen valószínűleg ő is tudja - neki is tudnia kell. Habár most nem forognak a kamerák, a díszletek között sosem történnek valós dolgok. Ebből az egészből semmi sem igaz... Legalábbis szeretném ezt hinni.
Mivel nincs rendező, aki elvágja a jelenetet, én vetek véget neki azzal, hogy elszakítom róla a pillantásom és kikerülve őt lesétálok a színről. Az eldobott forgatókönyvért indulok, igyekezvén rendszerezni a gondolataimat. A szívem még mindig hevesen dübörög...
- Látod? Nem lesz semmi gond a forgatáson. - jegyzem meg, háttal neki. Kizárt, hogy ránézzek! Sosem éreztem magam még ennyire hülyének és sebezhetőnek. Nem csak a karakteremnek, hanem nekem is ez volt az első...


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Pént. Júl. 28, 2017 1:12 pm

Théo && Bleu

- Akkor ne viselkedj úgy! - szólítom fel, és nem egy cseppet sem hat meg dacos pillantása és az a rosszallás, ami süt minden mozdulatából emiatt az egyetlen mondat miatt. Még a végén arra kell gondolnom, hogy nem akar bennem rossz benyomást kelteni! Vagy egyszerűen csak sértőnek érzi, hogy egy idős ember és közte húztam párhuzamot. Ami azonban biztos, hogy egyáltalán nem húzza az időt, hanem beveszi a díszletet. Először csak csodálkozva, később pedig már egyre jobb kedvvel nézegetem hihetetlenül előtörő energiáit. Ilyenkor kell kihasználni a helyzetet és bár percekkel ezelőtt még semmi kedve nem volt hozzá, most lelkes és túlteng benne a bizonyítási vágy.
- Nem gondolod, hogy mi ketten túlságosan...? - hallom a kérdést melyet már annyiszor elolvastam és melyet már milliószor feltettem magamnak. Különbözőek vagyunk, ez nem vitás. Ő egy elképzelt álomvilágban él, én a valóságban. Ő felépített maga köré egy cukormáz királyságot, nekem csak egy aprócska házikóm van a világtól elrejtve, mely a legnagyobb menedék minden helyzetben.
A szeme villan, mély levegőt vesz, és én pont ennél a momentumnál változom át valaki egészen mássá, vagy talán inkább lényem egy jó mélyre eltemetett részévé.
A látványa felkavar.
Imádom az arcát, ahogy érzelmek skálája száguld végig rajta, és imádom a szemét, mely a gyér megvilágításban tündöklő csillagként vonzza a tekintetem. Szívesen elvesznék benne teljes egészében, és itt ebben a pillanatban minden megszűnik körülöttem. Már nem én játszom a karaktert, hanem én magam vagyok előtte. Hozzám beszél, én beszélek, nem pedig egy gondosan megírt forgatókönyv.
- Nem érdekel hány férfival nem voltál együtt... - suttogom és ez a rész tényleg nem érdekel! Melegnek kell lennie, tetszenem kell neki, egyszerűen nem lehetséges, hogy valaki olyan iránt tápláljak érzelmeket, aki képtelen viszonozni mindazt a vágyat, amit adni tudnék neki! Nem érdekel ha még soha nem tapasztalta meg mi is a szerelem, nem érdekel, hogy soha nem volt még férfi partnere! Nem vágyom a hatalmas tapasztalatra, egyszerűen csak arra vágyom, hogy amit adni tud, azt nekem adja, és ne másnak!
Közelebb lép hozzám, keze a könyökömre csúszik.
Pillantása vágyakozással teli, én pedig ahogy a szemébe nézek egyszerűen megfeledkezem a külvilágról.
Csak Ő van és én! És ez a meghitt pillanat most mindennél többet jelent.
Tekintete cikázik a szemem és a szám között, én pedig némán esdeklem azért, hogy vegye a bátorságot és megcsókoljon! Soha nem vágytam, nem akartam még semmit sem ennyire, mint ajkának érintését! Már-már fájdalomként élem meg a sóvárgást, melyet hónapok óta érzek, és ez a tetőpontja a dolognak!
Megcsókol...
Megmerevedek az érintéstől. Nem azért, mert nem esik jól, hanem azért, mert egyszerűen nem voltam felkészülve erre a dologra. Túl intenzív, túl mély, és túl személyes.
Ez már nem játék, nem egy szerep, ez én vagyok, és minden amit adni tudok. Épp ezért tart körülbelül fél másodpercig, míg lereagálom a helyzetet. Kezem a kezére téved, egy halk sóhajjal adom át magam neki. Ajkam elnyílik és bár puhán csókol egyszerűen nehezemre esik visszafogni magam, hogy ne marcangoljam a száját, hogy ne akarjak még közelebb kerülni hozzá, annyira amennyire csak lehet. Puhán viszonzom a csókját és ha rajtam múlna biztos nem szakítanám meg ezt a dolgot órákon keresztül. Tovább is tart mint kellene, és jobban is beleélem magam mint ahogy szükséges lenne. Egyszerűen csak ledöntenek az érzések, és átadom magam valami magasztosabb erőnek, melyből egyáltalán nem akarok szabadulni.
Mikor elenged fázni kezdek. A magány mint egy bozótosban bújkáló farkas, leterít. Hiányzik az érintése, a csókja, pedig még csak nem is kaptam belőle túl sokat.
- Mindegyikért meg kell harcolni, és az út sokszor nem olyan könnyű mint hisszük. Van mikor a nehezebb, járatlant kell választani. - suttogom, és nem is törődöm azzal, hogy ez a mondat eredetileg benne sincs a szövegkönyvben, ezek a mondatok belőlem fakadnak, és kifejezetten neki szólnak.
- Egyébként nem volt rossz, bár úgy gondolom kicsit szenvedélyesebbnek kellene lennie ennek a csóknak. Nem volt rossz, nem ezt mondom - ne értsd félre - csak nekem itt ez azt jelenti, hogy kétségbeesetten kapaszkodsz a másikba, és annyira akarod őt, hogy bármit megtennél érte, elfogadod mindennel együtt, csak hozzád tartozhasson! - mondom el nyíltan a véleményem, majd mivel még mindig nem sikerült rám néznie, a hátához intézem a kérdést.
- Megpróbáljuk még egyszer?  



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Pént. Júl. 28, 2017 4:11 pm



Bleu & Théo

Azt hiszem, túlságosan beleéltem magam a szerepbe. A rendező biztosan sírva fakadt volna a gyönyörűségtől, ha ezt látja, mégis örülök, hogy nincs itt rajtunk kívül senki más. A térdeim elgyengülnek a közelségétől, a bőröm bizseregni kezd, ahol hozzám ér. A testem áruló módon reagál a csókjára, és ez egy kissé megriaszt. Nem kéne így éreznem, még a szerep kedvéért sem, hirtelen mégis arra vágyom, hogy megérinthessem, közelebb húzhassam magamhoz. Majdnem meg is teszem, de még időben magamhoz térek, a valóság józanító pofonnal ránt ki ebből a különös, rózsaszín ködből, hogy aztán mérlegelhessem a dolgokat. Ez volt életem legkülönlegesebb csókja  - mármint kamu csókja, és ez volt a legijesztőbb is egyben, mert a határok szinte teljesen elmosódtak köztem és a szerepem között. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csak színjáték volt-e ez az egész, a vágyam ugyanis valóságosnak tűnt.
- Ez nincs is benne a forgatókönyvben... - Ráncba szalad a homlokom a megjegyzése hallatán, de inkább nem firtatom a szavai jelentését, csak kikerülöm és igyekszem minél messzebbre kerülni tőle. Kell egy kis nyugalom, ki kell tisztítanom a fejem, mert a lénye túlságosan beitta magát a gondolataim közé, és másra sem tudok gondolni rajta kívül... Hajaj! Mi a francért ver ilyen gyorsan a szívem?
Átmasszírozom a mellkasomat, miközben lehajolok a forgatókönyvért. Sikerült szegényt nem csak meggyűrnöm, de össze is koszolnom... Sebaj, felmarkolom a földről és felegyenesedem, de csak a kérdése hallatán fordulok végre felé. Most csak viccelsz, ugye? Eszem ágában sincs újra megcsókolni!
- Szerintem tökéletes volt. Mármint, a jelenet szempontjából - teszem hozzá sietve, mielőtt még félreértené, hogy őt és az ajkait istenítem. - Ez a srác csak húsz múlt, soha nem volt még senkije. Összezavarodott és tele van kétségekkel. Kétségbeesetten akarja a másikat, ez tény, de nem fog ráugrani és leteperni. Sokkal óvatosabb, tapogatózóbb.
Plusz nem akarom többször megcsókolni ma már. Egyáltalán nem. Úgyhogy dacolok az igazamért és végre bátorkodom ránézni legalább néhány futó pillanatra.
- Ez az első csókja, úgyhogy ne várjunk tőle nagyobb szenvedélyességet. Azt sem tudja, mit jelent ez a szó. - Természetesen a szerepemről beszélek, egyáltalán nem magamról. Nincs köztünk semmiféle átfedés ebben a témában, á, dehogy... - De tudod mit? Ha annyira szeretnéd, próbáljuk el megint. Nekem mindegy.
A vállamat vonogatom, igyekszem magamra ölteni a közömbösség látszatát. Ha azt hiszi, egyáltalán nem izgat ez az egész, talán letesz a további gyakorlásról. Hiszen pontosan ez volt a célja, nem igaz? Hogy ne feszengjek. Ha el tudnám hitetni vele, hogy már nem hoz zavarba a gondolat... Azért Bleu-n felejtem a tekintetem, és valószínűleg egész este őt bámulnám, ha nem kopogna valaki a raktár ajtaján, és nem csendülne fel a futár hangja. A forgatókönyvvel intve jelzem, hogy majd én intézem - ha már úgyis én fizetek -, és az ürügyet kihasználva elkocogok az ajtó felé.
- Úgy tűnik, mégis csak szünetet kell tartanunk! - kiáltok még vissza, meg sem próbálván leplezni önelégült vigyoromat. Kötelező kajaszünet, milyen kár...... Haha. 1-0 ide, na. Néhány percig vagyok távol csupán, utána pedig egy jól megpakolt szatyorral a kezemben térek vissza. A székek felé veszem az irányt, hogy lepakolhassak az ottani asztalra, félresöpörve a rajta heverő cuccokat.
- Megjött a kaja! Csirke, ahogy kérted... - Pimasz pillantással mérem végig az alakját, utalva a korábbi megjegyzésemre arról, hogy csupán csak a vonalaira vigyáz, miközben átnyújtom neki a dobozt, a tetejére fektetve az evőpálcikákat. Aztán lesütöm a szemem és kiemelem a szatyorból a másik dobozt is, benne a pirított zöldséges tésztámmal. - ...és tészta nekem! Csupa szénhidrát, ya~y!
Hosszú nap volt, megérdemlem. Végre elfeledkezhetünk a teendőkről, a kamerákról meg a csókokról egy időre, és annak élhetünk, amiért a leginkább megéri: kaja!
- Oh, még ez is a tiéd. A ház ajándéka - kiemelek a zacskóból egy szerencsesütit és odadobom neki. A sajátomat egyelőre benne hagyom, ráér az még.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Pént. Júl. 28, 2017 5:40 pm

Théo && Bleu

Túl nehezen szabadulok tőle. A csókja és a teste fogságban tart, és komolyan mondom pont olyan számomra az ajka, mint éhezőnek egy falat kenyér. Voltak már jó csókok az életemben, voltak olyan férfiak, akikért rajonghattam, azonban ilyen elemi erejű vágyat nem igazán éreztem még senkinél sem. És a legborzalmasabb az egészben, hogy akármennyire is a hajába akartam túrni, vadul szívni is harapni vágytam a száját, nyelvét, egyszerűen nem tehettem, hiszen a szerepem nem ezt várta tőlem. És ha egy ilyen helyzetbe belekeverednék, valószínűleg nehezen mosnám le magamról azt, hogy tulajdonképpen csak az időmet szeretném vele múlatni. Ami lényegében bizonyos fokig igaz is, azonban ez a "probléma" túl összetett, kényesebb mint egy ilyen felszínes megállapítás.
- Tudom, de improvizálni volt kedvem. - jegyzem meg kimérten, miután ellépett mellőlem, és ez az időszak pont elegendő arra, hogy kissé rendszerezzem a gondolataimat és csillapítsam a vadul doboló szívemet.
- Szerintem is egészen jól csókolsz, Théo! - jegyzem meg pimaszul és arcomra kiül a már jól ismert pofátlan vigyor. Nem tehetek róla, egyszerűen jólesik húzni az agyát és látni az arcára kiülő döbbenetet.
- Egyébként viccen kívül, én nem azt mondtam, hogy le kell tepernie. Félreérted! Lehet valaki húsz éves, és lehet, hogy nem volt még senki az életében, azonban ha ennyire elemi erővel vágyik valakire, akkor nem fogja tudni visszafogni magát, bele fog adni minden eddigi szenvedélyt, amit kénytelen volt elraktározni, vagy épp elnyomni önmagában. És szerintem ezzel csak azért nem vagy tisztában, mert te életed során mindig mindent megkaptál. Soha nem kellett senki után sem epekedned. Így nem is tudsz azonosulni ezzel a dologgal, ezzel az érzéssel, és a legnagyobb gátló és hátráltató tényező ebben a jelenetben ez. - mondom el nyersen és kíméletlenül a véleményemet. Nincs bennem sértő és bántó szándék, de az biztos, hogy neki soha nem kellett megerőltetnie magát azért, hogy valaki ledobja a ruháját, és ez egy az egyben ki is ölte belőle a küzdő szellemet. Hát értem - akármennyire is odavagyok érte - biztos hogy küzdenie kéne. A falat kellene kaparnia azért, hogy egy csókot kapjon, egy igazi, őszinte pillanatot, amitől azt is elfelejti, hogy hívják.
Kettőnk újabb összecsapásának a csengő vet véget, én pedig fejcsóválva megigazítom a díszlet ajtaját, míg Théo elvonul fizetni és meghozza a vacsoránkat. Nem sietek túlzottan, hiszen az étvágyam már régen tovaszállt, vagy legalább is átalakult. Már nem ételre vágyom, hanem valami sokkal különlegesebb dologra, olyanra, amit egyelőre még nem kaphatok meg. Tétova mozdulattal állok egyik lábamról a másikra, majd fordulok meg, mikor meghallom pimasz hangját és modorát. Most valahogy nincs kedvem felmorranni, így csak némán elveszem a zacskóba bújtatott papírdobozt, és a szerencsesütit, amit az étel mellé kaptunk. Akaratlanul is elhúzom a számat, hiszen mindig is ellenérzésekkel viseltettem a szerencsesütik iránt, igaz erről apám is tehetett, aki igyekezett a legtöbb távolkeleti rituálét és szokást átvenni, belecsempészni az életembe. Természetesen a testvéreimnek már nem kellett ezeket elszenvedniük, viszont nekem volt szerencsém minden évben templomba menni, és ott egy kártyát húzni az imáim miatt, ami megjósolta milyen szerencse is fog rám várni az elkövetkezendő évben.
Tétova mozdulattal helyezem magam mellé a tasakot, majd ujjaim fürgén bontják ki a szerencsesütit. Egyszerűen kettétöröm, majd a benne lévő cetlit kezdem kihajtogatni.
"Az ész téved, az érzés soha."
Akaratlanul pillantok Théo-ra és bár eszem ágában sincs mosolyogni, mégis megteszem. Lehetséges lenne, hogy mégsem ítélem meg rosszul a helyzetet? Hogy vajon ő is egy azok közül, akik tévesen hisznek valamiben, és bár semmi közöm hozzá, komolyan érdekel, hogy vajon mit érez, mikor együtt van egy nővel. Lelkes? Van kedve velük lenni? Vagy egyszerűen ez csak kötelesség?
Kezem eközben előkaparja a pálcikát is, majd a sütim tartalmát az ételes zacskóba helyezem. A velem szemben lévő fiúnak természetesen nem mondom el, mi volt az üzenet, inkább a vacsorára kezdek koncentrálni.
- Mesélj a barátnődről. Hogy ismerted meg? És jól kijöttök? Vagy ez igazából csak azért van, hogy legyen is valakid?! - szegezem neki a kérdést és míg válaszol egy jó adag ételt juttatok a számba.
 



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szomb. Júl. 29, 2017 10:51 pm



Bleu & Théo

És még én vagyok szeszélyes! A vesémet is beleteszem, hogy jó legyen a csókjelenet, neki meg "improvizálni volt kedve". Ha ezt élesben is eljátssza és a rendezőnek nem tetszik, akkor vehetjük megint fel az egészet... Csak egy picit bosszant, á, tényleg egy egészen kicsit. Gondolatban épp elevenen elégetem, de semmiség. A mérgem persze egyetlen pillanat alatt elpárolog, ahogy megjegyzést tesz a csókomra. Érzem, hogy arcomat vörösre csípi a pír, szerintem ilyen vörös azóta nem voltam, hogy egyszer elaludtam a horvát tengerparton a napágyon. Még a szusz is belém pirul, úgyhogy egyből lesütöm a szemem és különféle kényszercselekvésekbe kezdek. Mivel a hajamat nem tudom tekergetni, ezért nem létező szöszökre vadászok a ruhámon, a papírlapok sarkát gyűrögetem, meg ilyesmi.
- Szóval te is ugyanúgy vélekedsz rólam, mint mindenki más - felelem végül a monológját emésztve. A hangom nagyobb csalódottságot tükröz, mint amit éreznem kéne. Hiszen mit számít, mit gondol rólam? Mindegy, mennyit dolgozok azon, hogy elvonatkoztassanak a családomtól, sosem győzhetek meg másokat. Ők nem látják, mennyi időt szánok egy-egy szerepre, hányszor virrasztok éjszakákon át, hogy tökéletesítsem. Nem látják, hogy én szoktam elsőként érkezni és utolsónak távozni a stúdióból, és milyen csatákat vívok otthon a nagybátyámmal és az apámmal, hogy sikeresebbé tehessük az adott projectet. Nem tudják, milyen érzés, ha űzöd a szerelmet, mégsem talál rád soha. Milyen érzés teljesen üresnek és száraznak lenni legbelül. Ők csak ennyit látnak, hogy mindig minden az ölembe hullik, legyen szó nőkről vagy a szerepekről, és bárkit, bármit megszerezhetek, akit csak akarok. Nem tudják, milyen érzés, ha a hírnévért és a pénzért szeretnek, és mert "olyan cuki vagy", és senkit nem érdekel, milyen dallamot játszik a lelked.
A futár véget vet a beszélgetésünknek, és talán jobb is így. Nem akarom tovább hallgatni, hogy mennyire szar vagyok, vagy éppen elkényelmesedett. Éhesen amúgy is nagyobbnak látszanak a problémák, úgyhogy muszáj teletömnöm magam végre kajával, hogy kicsit kedvesebbé váljak. Meg elnézőbbé. Hiszen Bleu csak segíteni akar, én kezdtem ezt az egész ellenségeskedést. Látom, hogy kibontja a szerencsesütijét, de nem osztja meg velem, mi van benne, úgyhogy nem kérdezek rá. Csendben kibontom a sajátomat. "A világ utat nyit annak, aki tudja, hova tart." Ez remek. Felvésetem majd a sírkövemre. Félredobom inkább és nekiesek a tésztának, vagyis nekiesnék, ha Bleu nem szegezne nekem néhány kényelmetlen kérdést. Na, hát ezt a témát szép lesz elmagyaráznom neki...
- Mi nem... Hogy is mondjam. - elhallgatok. Kizárt, hogy megértené, hiszen az előbb osztott ki, hogy minden az ölembe hullik. Elkedvtelenedve piszkálom a tésztát, nem igazán akaródzom válaszolni, de végül csak folytatom. - Kedvelem őt, de nem vagyunk szerelmesek. Egy botrány veszélybe sodorta a karrierjét, ezért úgy döntöttem, segítek neki. Kiálltam mellette, mint a barátja, és ez segített tisztázni a félreértéseket. Nekem pedig jól jön, mert együtt játszottunk egy filmben, és a rajongók szeretnek minket együtt. Úgyhogy megbeszéltük, hogy amíg nem találunk jobbat, addig együtt maradunk, mert ez a helyzet mindkettőnk számára kedvező. Kedves lány, egyébként.
Meg jól elvagyunk az ágyban is, de ezt már nem teszem hozzá. Attól még, hogy nem vagyunk szerelmesek, a kapcsolatunk bizonyos extráit szívesen kihasználjuk... Már amikor kedvem van hozzá. Az érzelemmentes szex valahogy sosem okozott akkora gyönyört, és tudom, hogy ezt a partnerem is érzi.
- Nem mintha valaha jönne bárki jobb. Nem hiszek a rózsaszín ködben, a szív alakú lufikban, meg ebben az egész szerelem dologban. A világon semmi sem tart örökké, akkor miért pont egy, az agyunkban létrejövő kémiai folyamat lenne kivétel? - A szemem sarkából sandítok csak rá, hogy mit szól a felvetésemhez, közben nekiesek végre a vacsorámnak. Elügyetlenkedek kicsit a pálcikákkal, nem vagyok hozzájuk szokva, főleg nem a tészták esetében.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Hétf. Júl. 31, 2017 11:14 am

Théo && Bleu

Nyilván nem tudhatom, milyen is lehet a család árnyékában élni. Nem tudhatom, mennyire lehet sértő, bántó, ha az embert mindig valamelyik felmenőjéhez hasonlítják, és azt sem tudhatom, hogy egy ilyen sztereotípia miatt hogyan lehet ezt a dolgot lelkileg rendezni. Valószínűleg nem mehet egyszerűen, ezt a hangjából is kihallom. Mikor száját elhagyja az a mondat, egyszerűen csak felsóhajtom és megrázom a fejem. Kezem eközben a szerencse sütivel foglalatoskodik, na meg az étellel, amit mindjárt a gyomromba juttatok. Persze kár lenne tagadnom, hogy szívem szerint megráznám, hogy vegye már észre magát, hogy ő egy fantasztikus ember, egy tehetséges férfi, és igenis jól teszi, hogy kihasználja a lehetőségeit, és emellett meg is csókolnám, hogy azt a sebet, melyet az évek alatt sem sikerült beforrasztania lassan meggyógyítsam.
- Figyelj! Én nem gondolom, én azt mondom, amit látok. Nézd. Egyszerűen nincs más választásod, mint kihasználni a helyzetedet, valószínűleg, ha én születtem volna egy ilyen családba én is ezt tenném. Nem azért, mert ezt várják el, hanem azért, mert így lehet feljebb lépni. Az emberek soha nem fogják látni, hogy mennyit gürizel, mint ahogy téged sem érdekel, hogy vasárnap este 8kor, zárás előtt öt perccel esel be egy boltba és már csak azért is válogatsz fél órát. Kutyát nem érdekli, hogy vajon a kasszában lévő lánynak nem ez-e a tizenhatodik órája, vagy épp a hatodik napja a héten, mikor dolgozik. Nem foglalkozol azzal, hogy lesz e programja, hogy esetleg randira készül, vagy csak hazamenne a gyerekeihez, akikért dolgozik, és akikre az anyja vigyáz helyette. Elkönyveled te is, más is, hogy azért dolgozik ebben a szakmában, mert emberbarát, mert kell a pénz, és mert szereti a kereskedelmet. Nyilván mindez igaz lehet, de nem várhatod el se te, se más, hogy jóképet vágjon a dologhoz, hiszen neki is van élete! És ez vonatkozik rád is. Emellett döntöttél, tudtad hogy nagy melóval jár, és ha be akarod bizonyítani, hogy igenis rátermett vagy, akkor bejössz korábban, vagy épp itt maradsz hajnalig. Szar lehet mindenkitől megkapni, hogy csak azért a tiéd egy szerep, mert xy az apád! De valljuk be, egy rendezőt pont kurvára nem érdekel, hogy ki az apád, ha jó vagy. És téged választottak! Tehát jó vagy! És én nem látom azt, hogy esetleg mennyire érzed magad szarul, vagy épp magányosnak, ezt csak te tudod, te érzed, de ha kell veme szívesen megbeszélheted! Csak kérlek, könyörgök, a macsó álarc mögül néha hozd elő a valódi éned is, mert nekem például nincs rá szükségem. Nekem az az ember tetszik, aki a maszk mögött van, és hidd el, ezzel vagyunk még így egy páran... - beszélek megállás nélkül, majd csak egy pár másodperccel később tudatosul bennem, hogy mit is mondtam. Tetszik nekem! Ezt mondtam! Képes voltam ilyet tenni, hát én nem is vagyok teljesen normális. Arcomra pír ül ki, majd szétpattintom inkább a pálcikámat, hogy ezzel is időt adjak neki, és magamnak, hiszen ez az este ennél már nem lehet kellemetlenebb.
Hála az égnek mesélni kezd a barátnőjéről, és bár az elejétől fogva túlontúl hevesen ver a szívem a témától, szép lassan ez elcsitul. Megnyugtata tudat, hogy nem szerelmes, és csak a szex miatt vannak együtt. Jó persze, segít neki, de hát nem kell bemutatni a mai kapcsolatokat, láttam már hasonlót, többet is mint szerettem volna.
- És akkor ez még meddig fog így menni? - kérdezem, majd egy nagy adag tésztát lapátolok a számba, jó adag csirkével együtt. Szerencsétlenkedését látva csak felvonom a szemöldököm, majd mikor kifejti, hogy mennyire nem hisz a szerelemben a szemöldökömet még magasabbra emelem.
- Na jó nem bírom nézni! - fakadok ki, majd leteszem az ölemből a kaját és mellé lépek. Kezem a kezére simul, beállítom az ujjait úgy, ahogy tartani szükséges azokat. Először az egyik pálcikát, majd a másikat helyezem az ujjai közé, majd megmutatom lassan, hogyan is használja az apró fa darabokat. Közben parfümjének édes illata betölti az orromat, agyamat rózsaszín köd lepi el és tényleg elemi erejű késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam, de ne úgy, mint a próbán, hanem úgy tényleg igazán. Hogy a lába megremegjen, hogy a szíve majd kiugorjon a mellkasából, és hogy a csóktól alig kapjon levegőt és mégis a folytatásért könyörögjön.
- Pedig a szerelem jó dolog. Lehet azért nem volt ilyenben részed, lehet azért nem tudsz benne hinni, mert eddig nem jó helyen kerested...



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Kedd Aug. 01, 2017 10:24 pm



Bleu & Théo

Nem szakítom félbe, kivételesen néma csendben végighallgatom, mit akar mondani, anélkül, hogy szükségét érezném az akadékoskodásnak. Felkelti az érdeklődésemet a monológjával, mivel egész okos és jogos érveket fogalmaz meg, így hát nem kezdem el hajtogatni, hogy de én, bezzeg én, én nem, hanem befogom és hegyezem a fülem. Bevallom, jól esik elismerést hallani a szájából, jól esik a dicsérete, halványan el is mosolyodom az orrom alatt, miközben szórakozottan túrom a tésztát. Viszont amint elejti, hogy tetszem neki, egyből felkapom a fejem és kérdő pillantást vetek rá. Ezt mégis hogy értetted?
Néhány pillanatig értetlenül fürkészem, aztán a tőlem telhető legkedvesebben rámosolygok. Á, hiszen kizárt, hogy úgy értette volna - nem kéne ennyire túlgondolnom meg félreértenem a szavait. De kedvel engem, és ez valamiért örömmel tölt el, nem beszélve némi bűntudatról, hiszen egészen eddig nem voltam valami túlzottan kedves vele. Mondhatnánk, hogy az érzés nem volt kölcsönös. De most már... Nem tudom. Még mindig érzem a csókja ízét a számon. Eszek rá egy kis tésztát, hátha az elnyomja.
- Kösz. Én sem utállak annyira, mint gondolod... Mármint... Én is kedvellek. Szerintem egész jó fej vagy - Már amikor nem próbál túlságosan belemászni az életembe. Gyakran összezavar, és ez bosszant, de attól még elkezdtem végre értékelni a jószándékot a gesztusai mögött.
- Na és mi van a te maszkoddal? Te is hordasz egyet, nem? - A kérdésemben ezúttal semmilyen bántó szándék nincs, kiölt belőlem a monológjával minden ellenszenvet. Őszinte a kíváncsiságom iránta, szeretnék többet tudni róla, és arról, ki is ő valójában. Talán tévesen és túl korán ítéltem meg, és a folyamatos ugratásai mögött kedvesség rejtőzik. Bár, ettől még igazán felhagyhatna a csesztetésemmel...
A kérdésére csak megvonom a vállam.
- Nem tudom. Majd meglátjuk.
Amíg mindkettőnknek jó ez a helyzet, addig minek változtassunk rajta? Majd ha a lány talál valakit magának, akivel szívesebben lenne, békében elválnak az útjaink. A médiával egész jól le lehet kommunikálni már manapság ezt a dolgot. Értetlenül figyelem a kiakadását, és kicsit megszeppenek, ahogy felkel és odalép hozzám. Enyhén sokkot kapva bámulok hol rá, hol a kezemre, amit megfog, és esetlenül hagyom, hogy elrendezze az ujjaimat a pálcikákon. Az érintésétől furcsán zizegni kezd a gyomrom, és végül a kezünk helyett már az arcát fürkészem.
- Neked könnyű, a véredben van...
Hiszen a felmenői félig japánok. Követem az utasításait, és megpróbálok így felcsippenteni egy kisebb darab tésztát. Nahát, tényleg mennyivel könnyebb így! A lelkesedés egyből elönt, kiül az arcomra is egy széles vigyor kíséretében, a megjegyzését hallva viszont rögtön lejjebb olvad.
- Ezt meg hogy érted? Próbálgattam randizgatni a filmes szakmán kívül is... - teszem hozzá sietve, de egy nyugtalanító érzés az elmém mélyéről azt súgja, nem erre gondolt... Elhúzom tőle a kezem és leszegem a fejem, a tésztával kezdek el babrálni. - Köszi, innen már menni fog! Tényleg folytatni akarod a próbát? Későre jár...
Mielőtt még túlságosan is kényes témára terelődne a beszélgetés... Felnézek rá, hogy mondjak még valamit, és csak ekkor szembesülök vele, az arca milyen közel van az enyémhez. Látom a pupillája körül pettyegző színfoltokat, érzem az illatát élesen az orromba tekeredni. Elakad a szavam, elfelejtem, mit akartam mondani, így csak bámulok rá némán tátogva.
- Haza kéne mennünk - bököm ki végül nagy nehezen, egészen belegabalyodva a közelségébe. Mi a fene van velem? Ez veszélyes!


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Aug. 02, 2017 11:00 am

Théo && Bleu

Igazából egyáltalán nem akartam ezt mondani. Hogy is akarhattam volna, hiszen nem akartam sem saját magam, sem őt kellemetlen helyzetbe hozni. És ennek ellenére, mégis sikeresen kicsúszott a számon. Egyre jobban előtörő zavaromat pedig próbáltam a pálcikával való evéssel leplezni, ami valljuk be őszintén nem ment a legjobban. A hab a tortán pedig Théo szavai voltak, amire még inkább elvörösödtem.
Kedvel engem. Jó, biztos nem úgy. De kedvel. Annak ellenére, hogy nem én vagyok az az ember, aki állandóan körbe rajongja. Őszintén megmondva többet szoktam szekálni mint bárki más, és bár tény, hogy nem bántásból, hanem építő jelleggel, de akkor is. Tudom, hogy hosszútávon valószínűleg  baromi idegesítő lehetek, azonban nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ettől függetlenül ő igenis bírja a fejem.
A gyomromban millió lepke kelt életre egyetlen másodperc alatt, arcomra pedig önelégült mosoly ült ki. Jó volt hallani, egyszerűen jó érzés volt ezt tudni.
- Mindenkinek van maszkja nem igaz? - morranok fel, majd tekintetem elkomolyodik. - Hát, igazából eléggé őszinte ember vagyok, viszont a családi életemet és a magánéletemet nagyon védem és óvom. Az apámmal nem túl jó a viszonyom. Neki nem fér bele az, hogy én a saját nememhez vonzódom. Pedig igazából ez sem különbözik a normálistól. Mármint hogy dönthetné el bárki is, hogy ki az akibe beleszeressen? Egy ember lelkébe szeretünk bele, nem csak a külsőségekbe. Szerintem legalább is, bár tudom, te nem igazán vagy az a szerelmes típus, ahogy mondtad is az előbb. - vonom meg a vállam, majd még egy adag kaját lapátolok a számba. Nem igazán szoktam beszélgetni a másságomról, arról az útról, amin eljutottam az elfogadásig. Egyrészt mert senkinek nem volt köze hozzá, másrészt mert soha senkit nem érdekelt. És ez elég volt ahhoz, hogy a témát ne is feszegessem.
- Nem mondom, hogy könnyű volt elfogadni, de azt igen, hogy elégedett vagyok magammal. Annyira azért nem vagyok rossz arc, és elviselhetetlen, hogy szar legyen velem együtt lenni. Sőt! Egész kedves és romantikus is tudok lenni egy kapcsolatban, még ha nem is kifejezetten látszik rajtam. - vigyorodom el, és belegondolva az előző kijelentésembe tényleg rá kell jönnöm, hogy gavallér módjára is tudok viselkedni, ha a helyzet úgy kívánja.
Ezután megyek közelebb hozzá.
Kezem az ujjaira simul, és gondosan elrendezgetem a pálcikát azok között.
- Jah, de attól még nekem is kellett gyakorolnom. Nem pálcikával a kezemben születtem - horkanok fel, majd egy mozdulattal kicsit megmozgatom az ujjait, hogy érezze, hogyan is kellen mozdulnia annak a pálcikának. Eközben valahogy nagyon közel kerülök hozzá, túlontúl közel. Érzem bőrének illatát, mely keveredik valami lágy parfümmel, a hajára kent vax gyümölcsös aromáját, és még a szívverését is hallani vélem, ami eléggé gyorsan verdes. Az enyém is pont ugyanilyen gyorsan ütheti a ritmust, hiszen minden egyes alkalommal ezt váltja ki belőlem. Kisebb szívinfarktust...
- Nem pont erre gondoltam - mondom halkan majd ahogy felém fordul, valami elszakad bennem. Tekintetemet próbálom másfelé irányítani, azonban képtelen vagyok elszakadni tőle.
- Igen, elég későre ... kellene? - kérdezem elhalóan, és bár határozott és kemény férfiként próbálok válaszolni, mégis csak úgy sikerül reagálnom, mint egy kamasznak, aki épp az első csókjára készül. Mert arra készülök éppen. Ízlelni akarom, csókolni a száját. Bele akarok marni a fogammal, azt akarom, hogy ne egy ilyen visszafogott dolog jusson rólam eszébe, hanem hogy igenis tudja meg mi az, hogy eszeveszetten csókolni valakit, vággyal és érzelmekkel telve.
Elkerekedő szemekkel néz rám, én pedig bármennyire is azt mondogatom magamnak, hogy ezt nem szabad tennem, képtelen vagyok leállni. Csak egy aprócska mozdulat, a pálcika koppanó hangja a dobozon, és én máris fölé hajolok. Ajkam őrjítő, vággyal telve simul a szájára. Most nem vagyok visszafogott, és kedves, most követelőző vagyok, és el akarom venni azt, amiért már hónapok óta esedezem. Nyelvem bebocsátásért esdekel, ujjaim a hajába túrnak, úgy húzzák a fejét mind közelebb, és ha csak nem terít le egy óriási jobb horoggal a lelket is kicsókolom belőle...



■ ■  Az egyik utcáról nyíló raktárépületben...  ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Aug. 02, 2017 1:13 pm



Bleu & Théo

Apró megjegyzésnek szántam csupán, nem gondoltam volna, hogy válaszként megnyílik előttem. Jól esik a bizalom, amit belém fektet, legalábbis úgy veszem le a szavaiból, hogy ezekről nem sűrűn mesél a kollégáinak. Így hát ismét csendben maradok, érdeklődve hallgatom, szemöldököm fel-le liftező játéka jelzi csak, hogy nem igazán értek egyet az apjával. Tény, nálunk nem ez történt, de Serge generációkra visszamenő hagyományt tört meg a zenei pályával, és a szüleink mégis jól fogadták. Ez majdnem olyan, mint Bleu esete, leszámítva, hogy az ő családja nehezebben birkózik meg a tudattal. Tény, Serge még alapíthat családot és tovább örökítheti a vérvonalat, míg az ő esetében ez egy fokkal problémásabb. De hát ez is az ő gondja, nem pedig az apjáé.
- Sosem értettem, hogy lehet az, hogy valaki nem képes elfogadni ezt a dolgot... Mármint, az apád vagy sem, semmi köze hozzá. Ez olyan, mintha elítélnénk valakit csak azért, mert szereti a görögdinnyés fagylaltot. Mit érdekel az engem, hogy valaki más kibe vagy mibe szeret bele? Az én életemet nem befolyásolja, így aztán közöm sincs hozzá sok. - Tény, valóban nem hittem abban, hogy két ember képes lenne egyetlen törékeny érzelemre alapozva leélni együtt az egész életét, de nem ítéltem el másokat, akik ebben hittek. Anyám erre mondta mindig, hogy meglepően nyitott a gondolkodásmódom, de hát Párizs utcáin nőttem fel, láttam én már eleget...
- Látszik rajtad - felelem a további szavaira. - Az alkalmi káromkodást leszámítva romantikus típusnak tűnsz.
Úgy képzelem, az a fajta, aki gyertyafénnyel és rózsákkal várja a kedvesét, szereti a komolyzenét és a fényűző éttermeket, és mindig gálánsan kinyitja az ajtót és lesegíti a kabátot. Ez a fajta lovagiasság szerintem már túlzás, a romantika az kifejezhető egyszerű homlokon puszilással és ágyban fetrengéssel is. De aztán ki tudja... Bleu esetében sosem tudom, hol húzódik a határ közte és az eljátszott szerepek között. Nem ismerem a valódi énjét.
Elfojtok egy mosolyt, ahogy visszavág, miszerint nem pálcikával a kezében született, és magamban elkönyvelem, hogy igaza van. De amilyen ritkán használok evőpálcikát... Igazán mellőzhető tudás, nem kellett volna ennyire törnie magát, hogy megtanítsa. Ezt is közölném vele, de képtelen vagyok megszólalni. Mintha elektromos feszültség pattogna köztünk, és nem értem az okát, a miértjét. Aztán megcsókol, és az egész testem lemerevedik az ajkai érintésétől, a csók hevességétől. Ez most más, és fogalmam sincs, mit reagáljak rá. A vállára simítok, majd onnan a nyakára vándorol a kezem, lehunyom a szemem és átadom magam követelőző szájának. Ajkam épp csak résnyire nyílik, megadva nyelvének a zöld jelzést, és ahogy összeolvadunk, mintha izzó láva zúgna végig a gyomromban. Elpattan bennem valami, ami eddig visszafogott, és újult hévvel felelek a csókjára. Vakon félreteszem az ölemből a dobozt, hogy felkelhessek, egy szintre emelkedve vele. A tarkójánál fogva húzom közelebb, hogy a testünk összesimulhasson.
- Bleu... - motyogom abban a pillanatnyi szünetben, míg ajkaink elválnak levegőt szívni. Mintha tiltakoznék, mégsem teszek semmit, amivel ellökhetném őt. Ezernyi érzelem tükröződik a hangomban, hát még mennyi kavarog bennem! Mégis én vagyok az, aki újra megcsókolja, nyelvem végigsimít a felső ajkán, mielőtt bebocsátást kérne. Puha haját cirógatom a tarkóján, majd a karján végigsimítva a derekáig levándorol a kezem. Furcsa mód élvezem, hogy megérinthetem. Ujjaimat beakasztom az övtartó lyukakba, azoknál fogva rántom közelebb magamhoz. Vakon hátrébb lépek, nekiütközve az asztalnak, de nem zavar, húzom magam után őt is, az asztal széle és az ő teste közé préselve magam. Kezem feljebb siklik, a derekába marok, ujjaimat a felsőjébe mélyesztem, hátha a pillanatnyi szúrás felébreszti, észhez téríti. Hátha ő erősebb lesz, hogy megtörje ezt a különös varázslatot, ezt az átkot, amit rám szabadított.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

144
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


Szeretettel Darren Bleu Meyer tollából
Témanyitás Re: Utcák •• Szer. Aug. 02, 2017 2:33 pm

Théo && Bleu

- Azért nem esem túlzásokba, de tény, hogy figyelmes vagyok. A romantikus gesztusok nem mennek a férfiasságom rovására, ha tudni akarod. - öltöm ki a nyelvem, mert egyszerűen kényszeresen azt érzem, hogy meg kell neki magyaráznom ezt az oldalamat. Nem tűnik olyannak, aki kifejezetten kedveli a romantikát, és hülyén hangzik vagy sem, igyekszem azért jó színben feltűnni, olyanban, ami neki is tetszetős. Tetszeni akarok neki, és ez a világ egyik legnagyobb faszsága. Lévén, hogy még csak azt sem tudom, hogy lenne-e nála esélyem... vagy hogy egyáltalán biszex-e. Vagy hogy vonzónak talál-e. Annak kell találnia, hiszen látom a reakcióit. És nem vagyok vak, nem magyarázok bele semmi mást, egyszerűen csak úgy érzem, tudom, hogy van nála esélyem, és igyekszem is kihasználni.
A forgatás első napján egyáltalán nem gondoltam volna, hogy kedvelni fogom. Igen, helyes volt, mint mindig, a hatalmas szemeivel, a sötét hajával, és a kisportolt alkatával. Tetszett ahogy kinézett, ahogy a világot nézte néha elvonulva, zenét hallgatva. Tetszett, hogy próbálkozik mindenkinek megfelelni, és az is tetszett, hogy sem a rendezőt, sem senkit nem kezelt úgy, mintha itt neki bármi is járna. És ez a bizonyos fokú szerénység, melyet annyira igyekszik eltakarni utat tört magának, és számomra ez lett a legvonzóbb dolog az egész lényében. Őrültségnek hangzik hogy pont egy ilyen dolog miatt figyeltem fel rá, Rá, aki soha semmilyen érdeklődést nem mutatott az irányomba.
És most fél kezemmel a székének karfáján támaszkodva, egyszerűen nem tudok másra gondolni, egyszerűen csak arra, hogy kell nekem, hogy meg kell csókolnom, és tudnom kell, hogy vajon a vonzalom kölcsönös, vagy hogy a szereptől eltekintve is pont annyira vonz-e mint ahogy képzelem.
Arcom az arca mellett pihen, és én vagyok aki megteszi az első lépést.
Egyszerűen csak megadom magam a csábításnak, és az ajkára hajolok mohón, óriási szenvedéllyel. Szája engedelmesen nyilik résnyire, én pedig nyelvemmel azonnal utat török magamnak. Felső ajkát simogatom vele, a nyelvét, és egyszerűen képtelen vagyok leállni. Keze a hajamba túr, ujjai a tarkómon időznek, majd mikor egy pillanatra elválunk, ő pedig a nevem suttogja, akárcsak egy halk, édes kísértést, melyben már órákkal ezelőtt elvesztem.
Magával ránt, számat visszahúzza arra a helyre, ahol lennie kell, én pedig hívó szavának engedelmeskedve csókolom tovább. Kezem először a tarkójára siklik, majd ahogy a nadrágomnál fogva közelebb húz belemosolygok a csókba. Az asztal és közém szorul, én pedig valahogy örülök annak, hogy most ilyen kiszolgáltatott. Lágyan simítok végig a lában, testén, majd szám utat keres magának, és a nyakát csókolom egészen addig míg ujjai belém nem marnak. Hangosan felsóhajtok, szemem lecsukódik, és bár akármennyire is akarom őt, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy olyat tegyek, amit később megbánna, vagy épp én bánnék meg. Kezem közé fogom az arcát, lágy csókot lehelek az ajkára, majd hiába is szeretne esetleg folytatást, gyengéden kiszabadítom magam az édes fogságból.
- Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem, de egyszerűen képtelen voltam tovább tűrtőztetni magam. Nem akartalak lerohanni, csak egyszerűen .... tetszel... mit is mondhatnék... úgy éreztem tudnom kell, hogy van e valami minimális esélyem... - hajtom le a fejem majd egy lépéssel távolabb kerülök tőle. Szívem hevesen ver, és tudom, hogy most talán én idéztem elő benne a legnagyobb kérdéseket önmagával szemben..



■ ■ Az egyik utcáról nyíló raktárépületben... ■ ■
credit

avatar
Online
Média,mûvészet
Tell me your secrets

137
● ● Posztok száma :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Utcák ••

Tell me your secrets


Utcák
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-