Utcák - Page 3
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 7:25 pm ✥

✥ Yesterday at 6:59 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 6:54 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 5:46 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 4:36 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 7:07 am ✥

✥ Vas. Szept. 16, 2018 8:04 pm ✥

✥ Vas. Szept. 16, 2018 8:01 pm ✥

✥ Vas. Szept. 16, 2018 8:00 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Utcák •• Kedd Júl. 25, 2017 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2322
● ● Reag szám :
1528
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Hétf. Szept. 11, 2017 12:18 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Léonie && Jérome
You have to be my heroic Bonnie Tyler.
Mindenkinek vannak rossz napjai. Többszörösen rossz napjai is. Az első a sorozatban a tegnap előtti este volt, egy szélesebb körű baráti összejövetel, ahol a házi gazda megadva a találkozó módját nem sajnálta az anyagaikat felszolgáló személyzetre fordítani. Van neki miből, nem meglepő. Az annál jobban adott okot a meglepődésre és a szájhúzásra, hogy testvére jóval több alkoholt fogyasztott, mint amennyit illő lett volna. A hajtartó szerepe, pedig kit illetett meg? Két tipplehetőséget adok. A pátyolgatáshoz az egyik pincérnő is csatlakozott, a kínosabb feladatok alól fel voltam mentve általa. Ez idő alatt elegyedtünk szóba és ismerkedtünk össze röviden Sylvie-vel. Szőke haj, ápolt bőr, hosszú lábak, amik kompenzálják a laposabb domborulatokat. Rövid távon kellemes partnernek tűnt. Rendelkezett humorral, a helyzethez mérten tartalmas beszélgetést tudtunk folytatni és igen, ez vet a legtöbbet a latba, hogy nagyon is vonzó, így elkértem a számát.
A második napon ebédidőben intett hellót a balszerencsém, hátulról meghúzták az autómat a parkolóban. Bocsánatkérő cetli vagy elérhetőség természetesen sehol, a térmegfigyelő kamera felvételén, pedig vakfoltként jelentkezik a helyem. A délutánom hátra lévő részét a rendőrséggel való egyeztetéssel töltöttem. A kicsit hevesebb fajta egyeztetéssel érthető okokból kifolyólag.
Harmadikként a mai köszöntött a jövő hétre eltolt tárgyalással. Kezdetben ezzel. (Várjunk. Nem. Az elsőnek felsorolt valójában egészen jó volt az asszisztálást leszámítva, nevezzük a boldog tudatlanság állapotának a mához kapcsolódóan.)
Közel egy órája tart a kért randevú, Sylvie kérésére az egyik általa megnevezett pubban a Concorde tér közelében. Nem igazán voltam elragadtatva az ötletétől, de igyekeztem magam túltenni rajta és mosolyogva fogadni. A borválasztékuk nem valami széles vagy jónak nevezhető, ami rákényszerít, hogy mást válasszak. Sört, amit egyébként nem mondanám, hogy szeretek, de a cél érdekében nyilvánvalóan bármit. A hellyel kapcsolatos problémáim nem itt merülnek ki, de a nyüzsgőbb tömeggel könnyebben elbírok. A pultnál volt már csak szabad szék, aminek az egyetlen előnye, hogy valamivel szorosabbra szabja az ülésrendet. Hátránya a sok vállunk felett átkopogó és szóló vendég. Meg azok, akik háromszor el akarták orozni Sylvie helyét, amíg a tízperces orrpúderezését intézte a mellékhelyiségben, rögtön miután átmelegítette a szék ülőkéjét. Ezt az allért inkább szó nélkül hagytam, csak foglaltam a székét és kikértem az italát. Ami pedig a folytatott beszélgetést illeti az idő hátralevő részében, ami a jelenig vezet, csak konszolidált formában, bólogató megértés képében pihen az arcomon, hogy egyes részeit inkább tartom kínosnak semmint olyannak, ami rám tartozik. A kedvét nem akarom szegni, ha panaszkodnia kell adja ki magából, de az enyémet jócskán megnyirbálta ezáltal, hogy olyan dolgokba engedett betekintést, ahová nem hiszem most kellett volna megkapnom a bejárást. Tulajdonképpen nem is állt volna szándékomban odáig eljutni.
A szemkontaktust udvariasan igyekszem tartani, de néha a nagyobb megmozdulások miatt elcsalinkázik a tekintetem a bejárat irányába és így pillantok meg egy kedves ismerőst, akibe máris reményt táplálok, amiért valahol sajnálom. A telefonomat Sylvievel ellentétben nem vettem elő, a zsebemből kényelmesen halászom elő és a pult lapja alatt tartva pötyögök gyorsan egy megmentést kérő szöveget. Ments ki. Könyörgöm. A küldés gombra hamar rányomok. Ha Léonie eddig nem vett észre most már kicsit kijjebb is egyenesedek, valamint látványosabban kutatom a szempárját, amit ha sikerül elcsípnem, akkor finom jelzéseket leadva terelem a figyelmét a mellettem lévő szőkeségre, aki pont abba kezd bele milyen buliba voltak legutóbb a barátnőivel, ami szép és jó, csak már a harmadik sztori a témában.  

■ ■  remélem megteszi nyau  ■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Hétf. Szept. 11, 2017 8:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


Jérome &&  Léonie
Ökör iszik magában - tartja a mondás, ám mi van akkor, ha az elsődleges célja a pubban ücsörgésnek nem az ivás? Hahh, ki hallott már ilyenről? Ez talán maga az ökörség megtestesülése, hiszen miért menne valaki egy ilyen helyre, ha nem inni szeretne? Nos, akár innen, akár onnan nézzük, bizonyos szempontból ökörnek lehetne mondani, ennek ellenére közel sem tartom magam annak. Néhanapján be szoktam ülni egy időre, egyrészt mert otthon ritkán iszom, akkor sem igazán, amikor Rosie az apjánál van, másrészről pedig egy magamfajtának egy előkelőbb pub maga a paradicsom. Ötletek begyűjtése végett szoktam az időm errefelé tengetni egy-egy pohár bor, vagy valamilyen ital társaságában, amit Rich, a pultos az adott pillanatban a kezembe nyom. Ezúttal sincsen más a tervben, egy pohárka itallal letelepedni valamelyik sarokba, ahonnan belátható szinte az egész helyiség, előkapni a jegyzetfüzetemet, egy ceruzát és hagyni, hogy szárnyaljon a fantázia, hogy egy betévedő ruhája megihlessen. Fogalmam sincsen, honnan jött ez az eszement ötlet, de volt már, hogy bevált és egészen elfogadható ruhát sikerült leskiccelnem egy itt töltött este alatt.
Belépve egyből a sarkak felé pillantok és áh, a kedvenc asztalom pont üres! Micsoda mázli, mintha csak nekem lenne feltartva! Ám alighogy leülök és kibontom a nyakamból a kendőt, megrezzen a telefonom. Kíváncsian kotrom elő a táskámból, homlokom ráncolva olvasom el az üzenet tartalmát, először nem is igazán tudva mire vélni a dolgot. Miféle tréfa ez? Gyorsan mérem végig a bentlévőket, mintha csak Jéromot keresném, hiszen a legésszerűbb magyarázat a kapott segélykérésre bizony az, hogy valahol itt van és valami probléma kellős közepén ücsörög.
Egészen hamar észreveszem és már intenék is neki, amikor megpillantom bájos partnerét. Áhá! Hirtelen a helyére ugrik a kirakós hiányzó darabkája, én pedig széles mosollyal, fejemet csóválva állok fel az asztaltól, felkapva minden lepakolt holmimat. Megindulok feléjük, néhány méterre tőlük pedig rendezem vonásaimat; levakarom a képemről a fülig érő görbületet, hogy a mogorva arcomat varázsoljam elő. Sokáig nem is kell keresnem, hiszen az utóbbi időben nem egyszer vált olyan paprikássá a hangulat Raph társaságában, hogy csak csúnyán nézni tudtam.
- Ezt mégis mire véljem? - állok meg kettejük között, tekintetem viszont végig az edzőmön tartom. Jó háziasszonyhoz híven még csípőre is vágom a kezeimet. - Nem hiszem el, hogy már megint innen kell összeszedjelek. Ugye tudod, hogy vacsorával vártalak haza? Erre te mit csinálsz? Valami nőcskével hetyegsz - néztem a leányzóra, pillantásomból pedig sütött a megvetés - Nagyon kezd elegem lenni abból, hogy heti rendszerességgel játszod ezt el. Direkt csinálod ezt velem, mi?! - nem kiabáltam, nem akartam, hogy mindenki ránk figyeljen, csupán kellőképpen határozott volt a hangom. A hatás fokozása érdekében az utolsó szónál pedig a pultra csaptam - csak finom, persze -, méghozzá azzal a kezemmel, amelyen még mindig ott virított a karikagyűrűm. Nem voltam még képes arra, hogy levegyem… - Remélem tudod, hogy véges a türelmem. De azért mielőtt elfogy, még remélem, meghívsz egy italra - húztam vissza a kezemet, mosoly görbült arcomra, a következő pillanatban pedig már a leányzóra irányult a figyelmem, ha eddig még nem oldott kereket. - Bocsi, de le vagy koptatva. Megtennéd..? - tettem hessegető mozdulatot, menjen csak szépen elfelé, szükségem van a székére. Ha elment, könnyedén huppantam le a bárpult mellé, ledobva magam mellé a táskámat.
- Ennyire rossz volt? - szaladt feljebb a szemöldököm, miközben már Rich-nek intettem, lepjen meg valamivel. A szavaimmal ellentétben nem vártam arra, hogy Jer majd meghív valamire, nem is vártam el, ami azt illeti, még csak szívességként sem tudtam felfogni ezt az egészet. Megkért, hát segítettem, szerintem már vagyunk olyan jó viszonyban, hogy az ilyesmiért ellenszolgáltatást se várjak. - Pedig egész helyesnek tűnt - tűztem még oda a végére egy cinkos kis mosollyal, mielőtt a pultos fiú a kezembe adta volna az italomat.

music ■ ■ You need a savior? ■ ■ credit
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
72
● ● Keresem :
my lil' sis
● ● karakter arca :
Mandy Moore


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Vas. Szept. 17, 2017 12:00 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Léonie && Jérome
You have to be my heroic Bonnie Tyler.
0,5Lehangoló fordulatnak könyvelem el ahogy az előző alkalommal felépített elvárásaimból fokozatosan kell lecsípnem a beszélgetés során. A fiatalos külső ellenére sokkal érettebbnek ítéltem a megismerkedésünkkor szóba hozott témák alapján, amik most a tegnapi meg az azt megelőző partira korlátozódtak az ő előadásában. Tisztelettudóan, udvariasan várnám ki a randevú végét, amit a magam részéről szeretnék egyre hamarabb lezárni ahogy elhúzódik a csevely.
- Minden elismerésem, hogy ennyi eljárás mellett időben fel tudsz kelni a másnapi műszakjaidhoz. Nekem nem menne, a harmadik napon nagyon szenvednék a kelésnél. - Próbálom fenntartani az érdeklődés látszatát és nem túl feltűnően dobálózni a sablonválaszokkal, amik közül az utolsó egyébként nagyon is igaz: borzalmasan bírnám az ő alvásmennyiségével. Az időben kelést kihúzhatnám a napi listámról. Változtatok egy kicsit a testtartásomon, jobban felé fordulok, egyúttal jobban az ajtó felé is, ahol elcsípem az ősbarna üstököt és gondolatban vagy hatszor eltöröm a saját ujjaimat annyira szorítani kezdek ne legyen az, hogy véletlenül otthon hagyta a telefonját... Diszkréten intézem a szövegezést, ne orroljon meg a partnerem, ami fordított esetben már párszor megesett a találkozó kezdete óta. Egy, esetleg kettő még belefér, de társaságban ugrani, ha jelez a Messenger szerintem elég bunkó szokás. Most is érkezett egy üzenete, szóval kényelmesen (meg szuggerálóan) keresem Léonie tekintetét a vett üzenet kapcsán. A fejcsóválását látva némán, különösebb jelek nélkül, leginkább csak a saját tudtommal, de küldök egy bocsánatkérést is az eredeti kérés mellé. Akárhonnan nézem, azért nem a legkellemesebb feladatot tálaltam. A megindulása után nem követem már az útját, visszanézek Sylviere és egy szolid mosollyal nyugtázom, amikor arról mesél mennyire aktív életet él véleménye szerint. (Jézus.) Látni vélem még pont az arculatváltást az egyszemélyes felmentő seregemen, akire a közvetlen közelünkbe éréskor pislogok fel nyíltan. Kamillázva, ha a hatásos antréját veszem alapul. Ártatlan megszeppenést mímelek, még levegővételbe is kezdenék valami magyarázat kitalálásához, amikor elveszi tőlem a lehetőséget és tulajdonképpen hűtlen szoknyapecérnek bélyegeznek meg. A rohamot nem tudom megakadályozni, félbe szakítani se, pedig a mellettem helyet foglaló szőkeség nagyon is segítségkérően vagy épp számon kérően várja tőlem a vádakra való reagálást. Az asztalra csapásnál egy kicsit meginog az álcám, nem sokon múlik, hogy elnevessem magam a hiteles színjátékon és még a lelepleződés előtt megköszörülöm a torkomat, megrázom a fejemet.
- Szívem teljesen félreérted a helyzetet. - A mai napon elsütött klisék után ez egy kötelező darab... - Munkáról volt szó, a kolleginának hosszú napja volt, csak most tudtunk leülni megbeszélni a jövő heti programtervet a rendezvényén. Nem ment át az üzenetem erről? - Játék a játékban, de némi segítségkéréssel a szempáromban nézek vissza a szőkeségre. Kérlelőn, hogy ezúttal ő mentsen ki, elvégre láthatja milyen házsártos a „nejem”. Szerencsétlent a jelenet viszont annyira zavarba, kínos helyzetbe hozza, hogy azt se tudja mit szóljon, csak megszeppenve, megdöbbenten hallgat és pont akkor kezdene bele a beszédbe, amikor Léonie ismételten magához veszi a szót, egyúttal elhessinti az útjából. Fejben ezért jár egy taps a részemről.
- Elnézést, én nem akartam… – Elhúzom a szám, a fejemet elfordítom kicsit, amikor szinte azonnal feláll és sebbel-lobbal kotorja a karjaiba a cuccait a mielőbbi távozáshoz. Hatékonyabb közbe lépést nem tudnék elképzelni és szinte rám omlik a megkönnyebbülés, amikor új partnernőmre tekintek.
- Nagyon, nagyon unalmas és egyoldalú, hogy úgy mondjam. – A csalódás az én szemöldökvonalamat is feljebb tolja a helyéről és már jelezném a csaposnak, hogy igény van rá, ha nem előznének  be. - Igen, én is így voltam vele még két nappal ezelőtt. Most is, amikor megláttam és beszédbe nem kezdett. – A szemforgatásom mindent elárul mennyire élvezetes volt a párbeszéd. Közelebb húzom magamhoz a sörömet, hogy koccintásra tartsam. - Ezer köszönet az előbbiért! Egyébként máskor is szoktad csinálni? Mert ez csont nélküli volt. – Muszáj rákérdeznem, csak ezután fogok beleinni az italomba. A savassága frissítően hat az előző szín után.
- Eh, különben nem voltam szemét? Kicsit sajnálom szegényt, hogy így rendeztem az est végét. - Tanácstalanul nyúlok az államhoz, hogy végigsimítsak rajta. Látni lehetett a nőn mennyire kényelmetlenül érintette a szituáció és még ha el is hitte ez alapján, azért csapódott a hazugságom mellé, inkább megerősítette azt ahelyett,  hogy kiszúrt volna velem. Az ajtó irányába nézek egy röpke idő erejéig, de már nincs itt a nő, ami stabilizálja a megkönnyebbültség érzetét.
- Egyébként vársz valakit? Mert nem akartam, nem akarok bezavarni az estédbe. Az a legkevesebb ezt a körödet állom. - Nem képezi vita tárgyát részemről a köre, felajánlottam, jobb, ha elfogadja a köszönetem jeleként.

■ ■  remélem megteszi nyau  ■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Pént. Szept. 22, 2017 10:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


Jérome &&  Léonie
Kislányként kacérkodtam a színészi pályával, a gimiben még lelkes tagja is voltam a színjátszó körnek, szóval az alakítással feltehetően nem lesz probléma. Azon felül pedig, hogy csúfos kudarcba fulladt a randija, egészen mulatságos a dolog, mert még sosem próbáltam ki magam ilyesmiben.
Látom a szemem sarkából, hogy a szőkeség nem igazán érti, mégis miféle szappanoperába keveredett, de így a szép, nem igaz? Jérome-nak pedig esélyt sem adok, hogy megszólaljon, addig legalábbis semmiképpen sem, amíg el nem mondom a magamét.
- Ne szívemezzél nekem! Azt hiszed beveszem ezt a munkáról szóló dumát?! Igazán lehetnél kreatívabb is kicsit, ha már ennyire át akarod ejteni a fejemet - kapja is egyből a riposztot a saját kis kliséje után. Egészen kezdek belejönni, ami azt illeti, a csapos meglepett pislogása, majd a széles vigyora alapján pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak ő az egyetlen tagja a nézőközönségünknek.
- Senkit sem érdekel, hogy mit akartál és mit nem - toldom még meg ennyivel a lánykához intézett szavaimat. Szegény, egy időre tuti elveszem a kedvét a randizástól, de nem igazán tud érdekelni. Fiatal, még úgyis egy csomó lehetősége lesz majd. Amúgy meg ha a telefonját nyomkodja ahelyett, hogy a randipartnerére figyelne, akkor így járt, nem nagyon tud meghatni. Kényelmesen és némi diadalittas mosollyal a képemen ülök le a pulthoz kérve egy italt a pult mögött állótól.
- Mehh, nem hangzik túl jól - húzom el a számat, de több időt igazándiból felesleges is fecsérelni a lányra, szerintem legalábbis biztosan. Benne volt a hiba, nem Jérome-ban, szóval ennyit erről. - Mondd, hogy nem végig a kiskutyájáról, vagy az exeiről beszélt! - mímelek némi ijedtséget, ahogyan felé kapom a fejemet. Játék ugyan ez is, de nem lepődnék meg, ha igennel válaszolna.
- Ugyan, nincs mit! Örömmel segítek, ahol tudok - legyintek aprót, mert tényleg nem volt nagy erőfeszítés. - Ahha. Nem meséltem még? Másodállásban csinálom a dolgot és meglepődnél, mennyire jól lehet vele keresni! - ha már lúd, legyen kövér, de a hamiskás mosoly könnyen lebuktat. - Bunkó dolog azt mondani, hogy amúgy iszonyatosan jól esett? - grimaszolok picit Jer felé nézve. Kellett egy kis ilyesmi, a héten az edzőterembe sem tudtam lemenni a meló miatt, ilyenkor pedig, hogy kimaradnak edzések, valahogyan muszáj vagyok levezetni a feszültséget.
- Őszinte választ szeretnél, vagy barátit? - sandítok felé, de azt hiszem ezzel a kérdéssel már egyben meg is adtam a választ. Lehet korrektebb lett volna megmondani neki, hogy ez nem okés és elköszönni tőle, mint így, hogy átgázoltam szegényen, de mindenesetre én roppant mód jól szórakoztam. - Amúgy meg ne aggódj, elpanaszolja a barátnőinek, jól kibeszélnek és már nem is fog rá emlékezni - vontam meg a vállamat. Lehet pár napig még beszédtéma lesz a csajszinál, mekkora bunkóval futott össze, de ezen túl szerintem semmi félnivalója nincsen. Amúgy is kétlem, hogy meghatná az ilyesmi.
- Nem, nem várok senkire. Egyrészt kell egy kis kimozdulás és ráadásul itt úgy lehetek egyedül, hogy mégsem magamban kuksolok a sarokban - jó, a szó szoros értelmében pont azt csináltam, amíg meg nem kaptam az sms-t, de pont elég az a nyüzsgés, ami körülvesz az ilyen helyeken, hogy ne érezzem totálisan egyedül magam. - Egyébként rajzolgatni, tervezgetni szoktam itt, meglepő módon olykor nagyon jó táptalaj az itt megforduló népség egy-egy új ötlethez - tudja, hogy mit dolgozom, azzal is képben lesz, hogy saját magam tervezem a kollekciómat, inspirálódni pedig olyan helyen tudok a leginkább, ahol van mit, vagy kit nézni. - Az italt pedig köszönöm, nem fogok kardoskodni ellene - alapjáraton nem vártam volna el ilyesmit, de ha már így felajánlotta, akkor nem is fogom visszautasítani.
- És mi a terv így, hogy besült a randi? Nem akarsz új partner után kutatni? - fordulok is kicsit hátra, hogy szemre tudjam vételezni a „kínálatot” és azt kell mondjam, akad egy-két esetleges potenciális jelölt. Nem áll szándékomban elküldeni, a kérdésben is több a játékos piszkálódás, mint a komolyság.

music ■ ■ You need a savior? ■ ■ credit
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
72
● ● Keresem :
my lil' sis
● ● karakter arca :
Mandy Moore


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szomb. Okt. 14, 2017 11:03 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Léonie && Jérome
You have to be my heroic Bonnie Tyler.
Bármennyire is szeretném komolyan venni a jelenetet a partnernőmre való tekintettel ahogy Léonie is előadja a szerepét, ez egyáltalán nem megy könnyen és egy torokköszörülésen múlik a szidás pillanatában, hogy ne vágódjon vigyorba a szám vagy köhögjek ki egy elfojtott nevetést. Az üzenet írásakor nem gondoltam bele pontosan hogy fog zajlani a mentőakció, amiért egyszerre vagyok hálás és valahol már szégyellem magam. Érzem mennyire forrónak találja a talált Sylvie és egy kicsit ez rám is átragad. Kitalált és kiosztott szerep ide vagy oda. Az „engem” ért szóbeli atrocitásra nem szólalok fel, de a döbbentében föld alá süllyedő nő betámadásánál szükségét érzem.
- Nem tehet semmiről, úgyhogy egy kicsit vegyél vissza, kérlek. – Határozottan kérlelem egy jelentősebb oldalra pillantással, fejdöntéssel a szőke hölgy irányába. Szeretném tagadni a vele töltött idő alatt feléledt unalmamat, de ez még nem főben járó vétség vagy valami, amiért meg kellene taposni. Az én becsmérlésem menjen a nyilvánosság részére, ha már belekezdtünk, az nem zavar. A mondandóm végére még visszanéz az első, ajtó felé megtett lépésekor a nő és szó nélkül viharzik el, adja át a meleg helyet Léonienak.
- Tulajdonképpen nem állt messze a beszédtéma ezektől… – Elgondolkodva, felvontabb szemöldökkel meredtem a gyöngyöző sörre és mélyebb levegővételre vetemedtem. Talán ez volt az első mióta lement a színjáték. - Őszintén szólva azt is nehezen foglalnám össze miről beszélt, pedig ismersz, próbálok mindenre figyelni. – Rövid megadásra tartom fel a kezeimet. Az igyekezetem állandó és pont emiatt volt csúnya fiaskó a mostani találkozó, egyúttal az sem tölt el jó érzéssel nem láttam előjelét a lehetséges kimenetelnek. A legyintését követő visszakérdezésre szórakoztatott, de egyértelmű ábrázattal adom a tudtára mit fogok felelni: ezzel nem etet meg. Ha komolyan venném...
- Valóban? Kérlek, mesélj a praktikákról és milyen adózási formát javasolsz hozzá, mert a végén elgondolkodok a szakmaváltáson. Pénz, szórakozás kéz a kézben, elég jól hangzik. – A legyintésben én válok soron következővé. – Sylvire nézve igen, de egyébként... Ha jól esett hidd el, nem én foglak elítélni érte. – Az álszent lapforgatás nem asztalom, főleg, hogy a segítségkérő személy én voltam és nem kezdtem válogatásban hogyan is érkezik a segedelmem. Én se a legjobb szándékkal voltam felvértezve, de a megkönnyebbülést erősen érzem a csipetnyi bűntudat árnyékában is.
Megszívom a fogamat, elég őszinte volt a kérdéssel.
- Eeezzel nem simogattad tulajdonképpen az egómat. – Nem fejtem ki arra gondolok ez alatt, hogy azt mondta nem fog emlékezni rá, azaz az esetre, ami rólam szólt… Tehát összegezve: rám. Megjátszottan, kissé hiúan húzom ki magam, aminek a végét egy kényelmesebbre vett mosollyal zárok le. Játék volt, ahogy az exek és a kutyák szóba hozása, hiába nem koppant az adott pillanatban. Khm.
Kisebb megnyugvással és bólintással hallgatom, hogy nem zavartam bele egy feltételezett találkozójába. Igazából meglep, hogy direkt egyedül jött.
- Azt hittem a tervezéshez inkább a csendesebb helyet választják az emberek, de jogos a pont, hogy a betérők ingyen ötletet szolgáltatnak. A társaságot elnézve viszont nem hiszem gyakran maradsz egyedül. – Az embertömeg felé terelem a tekintetem, végezetül a karikagyűrűre. - Próbálkoznak, ha már az alapelképzelés nem az, hogy idejön valaki egymagában rajzolgatni. Ez nem zavar meg alkotás közben? – A meghívás elfogadását egy hálás biccentéssel nyugtázom és kicsit kijjebb fordulok felé a beszélgetés ideje alatt. Kényelmesebb, mint a nyakamat tekergetni.
- Most nincs kedvem újat keresni. – A benti hölgyválasztékot nem futottam át tüzetesebben, de most sem érzek rá késztetést. Mára elég volt, ezt az egyenes válaszom is tükrözi a hangsúlyánál fogva. Léonie italát közben leszállítja a pincér és koccintásra tartom a sajátomat.
- A jobb választásokra? – Ha már valamire inni kell ez tűnik a legkézenfekvőbbnek jelenleg, amibe bele se gondolok mennyire kétoldalú is jelenleg…

■ ■  remélem megteszi nyau  ■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Kedd Okt. 17, 2017 10:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


Jérome &&  Léonie
- Ó jajj, örök hiba - húztam el a számat, mert kapásból az első randin ilyen langyos beszédtémákkal kezdeni… Nyilván nem kell egyből mély lélektani dolgokig ereszkedni, de ha valahol az exek és az azokhoz hasonló témák keverednek elő, már rég rossz szerintem. Mondjuk túl nagy tapasztalatom nincs randizás terén, már ami a mai szokásokat illeti, jó tíz éve már, hogy az első randimra elmentem és kábé ugyanennyi ideje volt, hogy a férjem elkezdett nekem udvarolni. Egek, de vén vagyok… - Egy kezeden meg tudod számolni, hányszor nyitott feléd? Egyáltalán.. rád figyelt többet, vagy a telefonját nyomkodta többet? - eszem ágában sincs elítélni a kisasszonyt, de ha ez így van, akkor ez azért elég csúnya dolog. Annyira öregnek pedig még én sem tartom magamat, hogy a telefon nyomkodásán való felháborodásom túlzásnak érezzem.
- Ó, ugye nem arra kérsz, hogy áruljam el a bennfentes titkaimat? Ahhoz még nem ittunk eleget - nevettem fel röviden és mintegy végszóként az italom is megérkezett. - Oké, valószínűleg kis idő múlva már rosszul fogom érezni magam, hogy átgázoltam szegényen, szóval.. maradok inkább az edzőtermi feszültség levezetésnél - nem vagyok azért olyan büdös banya, mint amilyennek sokszor tűnök, legalábbis nem űzök hobbit abból, hogy más nőket alázzak meg és csináljak pletyka tárgyát valamelyik barátomból. Szóval maradjunk inkább a jól megszokott és működőképes módszereknél.
- Csak azt ne mondd, hogy inkább élnél az emlékeiben úgy, mint a hűtlen férj, akit az asszonynak kell hazacibálnia a kocsmából - szalad feljebb egyik szemöldököm, ahogy kérdőn nézek partneremre. Értem én, hogy nem túl kellemes az egójának az, hogy elfelejtik, de hát végülis a rossz emlék is emlék. A szám szegletében játszó mosoly azonban árulkodik arról, továbbra sem veszem véresen komolyan a köztünk elhangzókat.
- Mikor hogy. Inkább a megvalósítás nálam, ami csendes környezetet és nyugalmat kíván, az ötleteléshez és az ihletgyűjtéshez szeretem, ha minél több és minél sokszínűbb inger ér egyszerre - furcsa szokásnak tűnhet, de hát én sem az az állandóan asztal fölé görnyedős és ott ötletet a lapra firkálós típus vagyok. - Nyitottnak kell lenni a világra, hogy aztán később ők is elfogadják, amit el szeretnék adni nekik - mondom nagy komolyan, hogy aztán hirtelen csodálkozó arckifejezést öltsek. - Hú bakker, pedig még nem is ittam, hogy ilyen mélyenszántó gondolatok csak úgy felszínre bukkanjanak - nevetős hangon forgatom meg ujjaim között a poharamat, egyelőre csak barátkozva azzal, mégis mit kaphattam bele. - Nem feltétlenül. Ha olyan zavar meg, akit ismerek, akkor ő tudja, hogy teljesen általános jelenség, ha beszélgetés közben egyszer csak előkapom a füzetem és nekiállok rajzolni. Ha pedig egy idegen megrökönyödik ezen, akkor jobb is, ha más randipartner után néz - könnyedén érkezik a válasz, igazándiból gondolkodnom sem kell sokat rajta. Így működöm, engem nem zavar, ha valaki mást pedig igen, akkor így járt, sajnálom.
- Ó, hát ez hogy lehet? Túlságosan csalódtál az előzőben, vagy csak szimplán vannak a férfiaknál olyan üresjáratok, amikor nem akarnak senkit sem felszedni? - érdeklődöm és nem tagadom, van egy csipetnyi piszkálgatós éle a kérdésemnek, a válasz ettől függetlenül még nagyon érdekes, hiszen nem vagyok túl járatos ebben a témában.
- Az én részemről azért ez ennél jóval bonyolultabb, ha mélyre ásunk, de neked szurkolok! - emelem koccintásra a poharam, széles mosolyom pedig egyértelműen árulkodik arról, hogy igen, kellemetlen a téma és jelenleg túl jó a kedvem, hogy ne akarjak annyira belemászni a karikagyűrűs történetbe. Azt tudja, hogy nincs minden rendben a házam táján, de részletesen soha nem meséltem neki erről és nem azért, mert ne bíznék meg benne, vagy ne érezném úgy, hogy már megérett a kapcsolatunk egy ilyen beszélgetésre, egyszerűen csak képtelen vagyok megosztani az érzéseimet. - Na jól van, mesélj, hogyan határoznád meg a „jobb választást”? Van álomnő ideálod? - középsulis szintű kérdés kb, de nyitott vagyok a dolgokra, ráadásul érdekel is mellé, arról nem is beszélve, hogy sokkal egyszerűbb ilyen bohókásabb témákról diskurálni, mintha rászánnám végre magam, hogy végre valakinek kiöntsem a szívem.

music ■ ■ You need a savior? ■ ■ credit
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
72
● ● Keresem :
my lil' sis
● ● karakter arca :
Mandy Moore


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szomb. Okt. 21, 2017 11:05 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Léonie && Jérome
You have to be my heroic Bonnie Tyler.
Csendes egyetértéssel nézek rá, félredöntött fejjel, kevésbé látványos vállemelkedéssel, amik kimondatlanul adják a tudtára, hogy már nincs mit tenni az ügyben. Több oldalról is kifejezetten sajnálom a történtek alakulását és a feltett kérdések után érzem egy mély levegővétellel kell megtámogatnom az este előzményének elfelejtését. Erőteljes keserűséget nem, de hagyott egy gyengébb, kellemetlen ízt maga után.
- Nyitott, de gondolom megérted egy idő után olyannyira elment a kedvem, hogy ráhagytam a beszéd érdemi részét. – Tipikus példája annak, amikor az unalom eluralkodik az emberen… egyből a passzívabb tagjává válik a beszélgetésnek. - Összességében rám, ahhoz képest viszont, hogy társaságban volt meglepően sokszor nyúlt a telefonjáért. Én tettem volna hasonlóan és fogadjunk tenyérlenyomata díszíteni most az arcomat… – Az „és”-t követő résznél már emelkedett szemöldökkel fordulok a korsóhoz, hogy a sörömmel szemezzek. Lerí az arckifejezésemről és kihallható a hanglejtésemből mennyire vagyok megbékélve az ehhez hasonló allűrökkel. Nem vagyok maradi, szó sincs róla és még az a feltételezés is megfordult a fejemben a sorozatban harmadik telefonhoz nyúlásnál, hogy baj van, amit nem szívesen tenne szóvá nem sokkal a megérkezése után… A következőnél persze látható volt, minden rendben. Szemmel láthatóan az én részemről is, lenyeltem a megjegyzésemet a maga finom formájában.
Az éledő jó kedve széles formájában ragad át a vonásaimra és a tekintetemből leveheti, hogy a „még” kifejezést kiragadva később behajtom rajta a bennfentes információt, amivel tartozik.
- Az mindenképp egy jobb módja, támogatom. Csütörtökön jössz egyébként? – Röviden taglalom a rossz érzését, remélve ő sem fog a mostani gondolati szintnél tovább a téma körül kerengeni, mert nem hiszem akként kellene éreznie magát, miként felvázolta. Átvállalom tőle. - Eeh. – Touché. Éreztem a találatot. - Tulajdonképpen az asszony csak átvette a helyét egy italra, nem? – Nem fogom tagadni, hogy igaza van, de a pontosítás kikívánkozott. Se a fülem, se az ingem nem ragadta meg és meghívatta magát kötelező békítő lépésként. Feketén és fehéren ez történt Sylvie orra előtt, ami csak még kínosabbá tehette számára.
- Ingerszegénynek nem nevezném a helyet, úgyhogy ez alapján jól működőnek hangzik a módszered. Van jelenleg valamilyen projekted vagy általános ötletgyűjtésről van szó? – A bölcseleten csak csendben, szolidan somolygok, egy kicsit szűkültebb tekintettel annak költőisége okán, de nem szólnám meg érte. Helyettem cselekszik ez ügyben, amitől szórakoztatóvá válik a pillanat. Együttérzőn lapogatom meg a vállát.
- Kezdjek aggódni…? – A sandításom ellenére nem teljesen komolytalanul érdeklődöm. Ő mondta, hogy a feszültségét vezette le Sylvien a rögtönzött segítségnyújtásnál és tapasztalataim szerint nem a semmire épülve születnek az ilyen s ehhez hasonló magvas mondatok. A saját szájíze szerint alakíthatja egyébiránt, tekinthet rá viccelődési formaként is.
- A művészt nem lehet korlátozni. – Megragadom az ő példáját és egy ideillő közhellyel konstatálom a válaszát, mellékelten egy nyugodt félmosollyal. Nehéz nem automatikusan elképzelni lelki szemeim előtt azt a bizonyos szóváltást és füzet előrántást…
Feljebb pattan a szemöldököm a másodiknak megpedzegetett lehetőségnél és ha kedélyesen is, de hökkenek egyet rajta.
- Diszkréten elutasítom a feltételezést is, mi szerint nulla-huszonnégy órában kangörcsünk van és nem teszek megjegyzést arra életetek mekkora hányadát töltitek a tükör előtt a sminketek, hajatok tökéletes beállítására… – Érződik, hogy valamit valamiért cserébe alkuajánlatot kínáltam fel számára egy nagyon is sokat mondó pillantás képében. Mivel az én meg-nem-tett megállapításomnak is van igazságtartalma… Az övének is, de ahogy ők se a foncsor előtt öregednek meg, kijelenthetem mi sem állandó jelleggel helikopterezünk a felettük. Gyakran, nem mindig. Fontos különbség és az is nagyon az, hogy ő csak más felszedését említette… Megtartom a részletet és koccintásra tartom az italomat. Leveszem a látott jelekből, hogy a terítékről távol tartaná az ő „bonyolult”-ját és lendületénél fogva azt is, a bonyolult egyenlő az aktuális problémával, ami alig tíz perce kiütközött rajta.
- Hálásan köszönöm! – Beleegyezéssel intézem az üveganyagok összetalálkozását és iszok bele a sörbe, aminek az elfogyasztását ezen a ponton jobbnak ítélek nagyobb mértékkel tenni, mint eleddig, nehogy teljesen felmelegedjen… Az automatikusan a kiöntését eredményezné. Nem fércelődök, éreztem a bújtatott kérést abban ahogy rám hárította a tósztot és meghagyom a szabadságát, a könnyedségét, amíg nem adja jelét az ellenkezőjére történő szükségnek. A tolakodás nem jellemző rám.
Nem sokon múlik újabb korty közben érjen az érdeklődése, ami rövid, halk felnevetésre késztet. Jókat tud kérdezni.
- Persze, hogy van. – Kinek nincs? - Haladjunk belülről kifele mondjuk. Nem otthonülős fajta, nyitott az újdonságokra és keresi is őket, hogy tapasztalatot szerezzen általuk. Szeret, nem is: imád utazni. Nem állandó jelleggel, de bizonyos rendszerességgel. Kalandvágyásból. Sokat mosolyog és nevet. Ez a kettő nagyon meg tud fogni egy nőben. – Gesztikuláló mozdulatokkal kísérem a pontok összeszedését, ami nem esik nehezemre igazság szerint. Pontosan tudom mire szoktam felfigyelni és mit keresek a másikban. - Ambiciózus, mellette tudja élvezni az életet. Tud tervezni, de nem okoz neki gondot a spontaneitás. Intelligens és vita közben képes megnevettetni az igazával. Empatikus. …szeret enni. Ez nagyon fontos. Mellette odafigyel az alakjára, az öltözködésre. Olyan kisugárzása van, amit nem tudsz figyelmen kívül hagyni. Egyhetven körüli. Sportos, vékony alkat. Váll alá érő haja van. Vannak szeplői… – Itt abbahagyom a sorolást, megszívom kissé a fogamat, mert szükségtelennek érzem befejezni. Nagyon vonzónak tartom egy nő arcán, is. - Most te következel. Nem úszod meg, ha már én kiadtam magam. – Felé döntött pohárral adom át a kört neki és jelzek a pincérnek, hogy kérni szeretnék. Ezúttal viszont nem sört, azzal végeztem mára, nem kívánom annyira jelenleg. A maradékát el is viheti...

■ ■  háttérzaj  ■ ■credit



« That’s the thing about him: he makes you care... »
Attitude ▬ is a choice. Happiness is a choice. Optimism is a choice. Kindness is a choice. Giving is a choice. Respect is a choice. Whatever choice you make makes you. Choose wisely.
   

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Kedd Okt. 24, 2017 12:02 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


Jérome &&  Léonie
- Na igen, a nők aztán tudnak érdekes reakciókat produkálni, arról nem is beszélve, hogy mesterei vagyunk annak, hogy olyanért akadjunk ki, amit mi magunk is simán megcsinálunk, mástól viszont nem tűrjük - grimaszolok, mert én is simán megcsinálok ilyesmiket, úgy, hogy adott pillanatban észre sem veszem, csak ha valaki szól, hogy hahó. Tudom, mennyire borzalmas szokás, de hogyan lehet kinevelni egy ilyet valakiből, akinek teljesen természetes? Hát igen, elég kellemetlen egy helyzet.
- Jövök, persze, megbolondulnék, ha ki kellene hagynom egy alkalmat - borzongtam bele a gondolatba. Előfordult már, hogy nem tudtam menni és igencsak megéreztem a hiányát. Egyrészt kell a sport, másrészről meg tényleg fantasztikus ereje van egy-egy ilyen alkalomnak a feszültség levezetésében. - Elég tökös asszony, nem? - ki hogyan nevezi. - Bár ha tényleg a férjem lennél és valóban itt mulatnád az időd nagy részét, akkor tuti a fülednél fogva ráncigáltalak volna haza - más kérdés, hogy nem is nagyon hagytam volna igáid fajulni a dolgokat, vagy még akkor véget vetek neki, mielőtt eldurvulnának. Fiktív csupán mindez, milyen szerencse, hogy ez csak színjáték volt!
- Újévre szeretnék egy új kosztüm kollekciót, a jó munkához pedig idő kell, ugyebár - már vannak tervek a fejemben, de még nem tökéletes a kompozíció, úgyhogy még keresgélek. - Általános ötletgyűjtögetés az életem, ki tudja, melyik sarkon köszön rám valami bomba jó ötlet - volt már ilyen, szegény Rosie eleinte nem nagyon értette, mit csinálok, aztán hamar megtanulta, mi olyankor a „teendő”, ha a legváratlanabb pillanatokban kapom elő a füzetem.
- Nem, még nem kell, egyelőre ura vagyok a helyzetnek, ha aggódni kell, úgyis szólok - félig komolytalan csak a megjegyzés, mert jelenleg sem olyan csodás a helyzet, de azért a katasztrófától még messze állok. Jelenleg legalábbis.
- Uhh, látom te is profi vagy a bölcseletek csattogtatásában - csücsörítek picit, elismerően bólogatva, megjátszva a mozdulatot.
Meghökkenése újfent mosolyt csal az arcomra, hogy szavait hallva el is nevessem magam. Touché, ez úgy tűnik, már csak egy ilyen este, oda-vissza adogatjuk a labdát. Szeretem az ilyet, Jer társaságában valahogy olyan könnyű elfelejteni a nyűgjeimet, bajaimat és könnyedén nevetni a legváratlanabb pillanatokban is.
- Mégis te vagy, aki a felszedés említésére egyből a kangörccsel jössz elő - megy is vissza az a bizonyos labda, miközben pimasz ívű mosollyal sandítok rá. - Egyébként van tipped? - vagyok olyan merész, hogy minden fennakadás nélkül, teljesen könnyedén dobjam be a kérdésem. Érdekelne, mit gondol, vajon életünk mekkora hányadát töltjük tükör előtt ácsorogva. Engem nem zavar, felőlem nyugodtan tehet rá megjegyzést, éppen ezért szeretném megtudni, hogyan is vélekedik a témáról. Komoly-e a kérdés? Nem igazán, annyira legalábbis semmiképpen sem, mint a koccintáskor a mosolyomban megjelenő bújtatott kérés, miszerint inkább ne tereljük a szót az én bonyolultamra.
Nevetése már biztató jelnek tűnik, úgyhogy teljes figyelmem jeleként egyik kezemmel a pultra könyökölök, ezáltal fordulva derékból teljesen felé és így hallgatva a megkezdett felsorolást. Izgalmas téma! Az ilyesmit a lányokkal vitattuk meg a kollégium szobájában, csak értelemszerűen a fiúkról értekezve, de határozottan kellemes élmény kicsit a másik oldalt szemlélni és egy pillanatig sem tudnám tagadni, mennyire is kellemes számomra az este alakulása.
- Határozottan szimpatikus, azt kell mondjam - bólintok egy aprót elismerően. - Hajszín? Szemszín? Vagy az már nem számít? - hiába mondják, hogy a külső nem számít, azért sajnos ez nem minden esetben igaz. Nyilván akadnak kivételek, de például jómagam is bármennyire erősködnék, hogy márpedig a kinézet csak másodlagos, akkor is könnyebben megakad az ember szeme egy kellemes küllemen. - A húgom szeplős - vonogatom meg a szemöldököm kicsit, hogy a végére azért elpoénkodjam a helyzetet. Szó sincs arról, hogy ne venném komolyan, amit mondott, egyszerűen csak kikívánkozik a gyenge vicc és ki nem tudtam volna hagyni egy ilyet.
- Hát jó, bár egyszerűbb lenne, ha fényképet mutatnék róla… - emelkedem fel a pultról, hogy igyak egy nagyobb kortyot, mielőtt belekezdek. Érti, vagy sem, de én már megtaláltam az álompasimat a férjem szeméjében, azt az egy tulajdonságát leszámítva, hogy annyit császkált el és a figyelmeztetéseim ellenére sem igyekezett annyira javítani a helyzeten, hogy azt mondjam, egyelőre megfelel. - Én akkor kívülről befelé haladnék. Szóval, szeretem, ha egy férfi elég magas, annyira, hogyha hozzábújok, akkor az állát a fejem búbjára tudja tenni. A haja legyen annyira hosszú, hogy kellemes legyen beletúrni, de ha már fésű, ne adj’Isten, hajgumi kell hozzá, az már rég rossz. Legyen kellemes a megjelenése, de egy kis apa pocak belefér - mosolyodtam el szélesen, közben pedig én is gesztikuláltam, hol a fejem tetejét érintve meg, hol a hasamat gömbölyítve kicsit, mondandótól függően. - Haj és szemszín nem számít - legyintek, mielőtt még feltenné a kérdést. - Legyen magabiztos, határozott, ugyanakkor gyengéd és figyelmes, legyen férfi, legyen képes a sarkára állni és küzdeni azért, amit szeretne. Legyen humora, szeressen viccelődni és tudja olykor könnyedén venni a dolgokat, no és persze képes legyen elviselni a humoromat. De talán ami mind közül a legfontosabb, hogy legyen ízig-vérig apa, bohóckodjon a gyerekünkkel, meséljen neki lefekvés előtt, lovagoltassa őt a hátán és vegye észre, mikor van szükség egy biztonságot ígérő ölelésre. Akár a gyerkőcnek, akár nekem - zárom végül ennyivel a sort, merengve bambulva el a bárpult felett. Ó te jó ég, rettenetesen hiányzik…
- Na jó, nem volt ez olyan jó ötlet - rázom meg végül a fejemet, mielőtt túlságosan elmerülnék ebben az egész Raphaël-es dologban. - Bocsi, csak ez az egész válás dolog és az azzal járó.. 'minden', egész egyszerűen a legváratlanabb pillanatokban tör rám - dörgölöm végig az orrnyergemet. - És látod, csak itt lyukadtunk ki a végére, pedig eskü, hogy nem akartam panaszkodósra venni a beszélgetésünk… - keserű mosoly szaladt az arcomra, mielőtt kiürítettem volna a poharam maradékát.

music ■ ■ You need a savior? ■ ■ credit
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
72
● ● Keresem :
my lil' sis
● ● karakter arca :
Mandy Moore


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Kedd Okt. 31, 2017 1:41 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Léonie && Jérome
You have to be my heroic Bonnie Tyler.
- Ezzel nem tudok vitába szállni. – A szomjoltás mellett most a feszültség feloldása miatt is kívánt kortyot egy másodperccel átütemezem, ahogy a levegőben megállítom a korsót az egyetértés idejére. Néha valóban képesek mesteri szinten űzni hogyan tegyenek meg minket állandó bűnbaknak ugyanazért a cselekedetért, amiért saját magukat a legkevésbé sem zavartatják és mielőtt a gondolatmenet túlságosan visszakanyarogna a régebbi múlt eseményeire, újból beleiszom a sörbe, a témát, pedig zárás lévén más irányba terelem. A lelkesedéséről árulkodó válaszán derülök egy sort…
- Az jó, őszintén szólva, amikor legelőször láttalak nem mertem volna fogadni afelől, hogy nem csak hirtelen fellángolás miatt iratkoztál be. – Talán nem szükséges kifejtenem milyen eséllyel maradnak hosszabb távon a belépők egy-két technikán felül a többit is elsajátítani. Láthatja ő is az olykor feltűnő, majd hamar eltűnő arcokat, ami olyan szempontból bosszankodásra ad okot, hogy a kezdők betanításának több időt, figyelmet kell szentelni és nem ad nagy öröm- vagy sikerérzetet, ha ezek eltűnnek, a többiekbe pedig többet befektethettem volna az adott edzéseken, amiken részt vettek… A szavaim szolid elismerést tartalmaznak és igen, örülök neki, hogy tényként tekinthetek arra tévedtem vele kapcsolatban az első alkalommal.
- Még szép. – Mernék ellent mondani, ha más véleményen lennék…? A lezajlott jelent után erre rég tudott a válasz. - Úgy érzem túl sok „ha” van a feltételezésben ahhoz, hogy ezt tovább fűzzem. – A hanglejtésemben van egy nevető él a védelmemre kelő évődés mellett, ami hamar lecsapódik és újból csábítóvá teszi az alkoholt. Ez pedig nem a legjobb ízt csempészi a számba, de ennek nincsenek külső jelei. A vonásaim a komolyabb beszédtémához igazodnak és egyetértőn bólintok az időre. Az én szakmámban ráadásul különösen fontos szerepet kap…
- Na és mesélj, mi volt az a legváratlanabb pillanat, amikor rád tört az ihlet, félbehagytál mindent? – A korsót odébb tolom és felkönyökölve kísérem némi gesztikulálással az érdeklődést. Ha bármikor rátörhet az alkotás és saját bevallása szerint emiatt képes csevegés közben is papírt, ceruzát ragadni nem lehet meglepő a kíváncsiságom melyik volt a legmeredekebb lényegében. A „még” és az „egyelőre” időjelzők használata okán a nyugalomra intést sajátosan inkább úgy értelmezem, hogy nem kell annyira aggódni a helyzetért. Csendes bólintással veszem tudomásul, hogy szólni fog, amikor ő másként érzi és már valóban rághatja a körmét az ember… addig is, nem én leszek az, aki kétségbe vonja tisztában van problémáinak mértékével. Erős jellemű nő, nem féltem.
- Adok-kapok est van. Azt hittem ez egyértelmű… – Hátrébb dőlök, miközben a fejemet egy kicsit jobbra. Megjátszottan feddem meg a nyilvánvaló fel nem ismeréséért, de a visszafogott görbe nyomai sokat finomítanak rajta és megadják a könnyed jellegét a mondatnak, amit rövidesen a nevetése követ.
- Felszedni és megismerni valakit két nagyon eltérő dolog. Nem hibáztathatsz. – Határozottan és azonnali hatállyal, gondolkodás nélkül vágom ki magam a helyzetből jó ízű vigyor kíséretében. A felszedésnek nem az a célja, hogy csak sekélyes eszmecserét folytassunk az élet rejtelmeiről… az utána következő dolgok lebegnek az ember szeme előtt. - Az életetek egytizedét biztosan. – Ha a pontos mértékkel túlzásba is estem egy kicsit, az eddigi tapasztalataim alapján nem változik az eredmény: sokat. Vannak kivételek, persze, mindenhol, de… férfiból vagyok és nem akarom érteni miért jó a harmadik kenceréteget is felvinni az orcára.
Pár fejcsóváló mozdulat után adom be a derekam a csillapodó nevetés után, hogy belekezdjek a kérdésének megválaszolásába. A húgom is képes hajmeresztő dolgokkal előállni, amik megvitatásától nem tántorodik el, de hogy pont egy ilyet kapjak ki Léonietól erre sose gondoltam volna… a meghatározás megfogalmazását már csak ennél fogva sem utasítom el. A mentőakciójáért cserébe…
- Nekem is. – Akárcsak ő, most én választom azt a lehetőséget a téma komoly élének elütésére, hogy beszúrok egy kommentárt. - Tulajdonképp lényegtelen, de a festett és a sötétet hajért nem rajongok. – A célozgatásának hatása egy nagyon is nyúló száj lesz és egy mély levegő. Az önjelölt révész… - Ezek után… – Körözök az ujjammal a padló irányába, egyértelműsítve, hogy helyszínileg mire gondolok és a jelenetet már automatikusan hozzá tudja kapcsolni fejben a teljes képhez. - Tényleg bedobod a húgodat? Szép testvér vagy. – Most sem veszem szigorúra a figurát, de ha úgy tekintenénk az elhangzottra… talán van benne valami. A labda átadásra kerül közvetlenül ezután és ugyan nem mondja ki félreérthetetlenül kire gondol, erősen sejtem. Hazudnék, ha letagadnám azt a kis irigységet, amit előidézett. Nálam elúszott a hajó, hogy fényképet mutassak róla.
Ahogy az összefoglaló végére ér kristálytisztán érzékelem a távolba vesző merengését a szemben lévő, italtól roskadozó polcok irányába. A kizökkentés opcióját elengedem, finoman hagyom magától visszatalálni a jelenbe és hogy eldöntse mit akar kezdeni ezzel a kis „epizóddal”.
- Nem akarok tolakodó lenni és azt sem szeretném, hogy úgy érezd beszélned kell róla, ami nincs így, de ha szeretnéd szívesen meghallgatlak vagy folytathatjuk mással, hogy eltereljük róla a figyelmed. – Egyedül rajta áll és remélem kellően tisztán fejeztem ki magam ahhoz egy pillanatra se fusson át másként a mondani valóm a gondolatai között. - Azt viszont meg kell jegyezzem, hogy ha még most is ilyen véleménnyel vagy róla, akkor nem értem miért döntöttetek a válás mellett. – Rendes fickónak hangzik, sose találkoztam vele, de a most kimondott, mondhatni vallomás után nem úgy tűnik, mint aki biztos a válás megoldásában. - És nem panaszkodsz. – Szemöldököt ráncolva rázom meg a fejemet, hogy az övéből verje ki, ha így tekint az újonnan vett irányra.

■ ■  háttérzaj  ■ ■credit



« That’s the thing about him: he makes you care... »
Attitude ▬ is a choice. Happiness is a choice. Optimism is a choice. Kindness is a choice. Giving is a choice. Respect is a choice. Whatever choice you make makes you. Choose wisely.
   

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Pént. Nov. 03, 2017 12:03 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


Jérome &&  Léonie
- Igazság szerint nem tudlak hibáztatni érte, mert valamilyen szinten az volt - ismerem be egy szájhúzás kíséretében. - Aztán viszont úgy rákaptam a dologra, hogy már elképzelni is nehezen tudom egy hetemet az edzés nélkül - emelkedtek meg picit a vállaim, ezt szerintem nem kellett bemutatni. Ha valami miatt úgy alakult, hogy kimaradt egy-két alkalom, a következő esetben, amikor megjelentem, az átlagosnál is feszültebb voltam, az ilyesmit pedig kétlem, hogy ne tudná kiszúrni, akármennyire is próbálnám leplezni.
- Igen, igazad van, ott a pont - bólintok nevetős éllel a hangomban, ezennel egyetértésemet is adva, lapozzunk csak nyugodtan, túltárgyaltuk ezt az egész férj-feleség dolgot.
- Óha, erről elég sokat tudnék mesélni - grimaszoltam röviden. - Az egyik ilyen pár éve történt már, családi kiránduláson voltunk, aztán Rafival és Rosie-val épp a hullámvasúton száguldottunk, amikor bevillant valami. Arra persze nem gondoltam, hogy a menetszél kikaphatja a kezemből a füzetemet és pechemre odalent sem leltem meg a jegyzeteimet. Úgyhogy jól megszívtam, volt már benne néhány vázlat - most már persze nevetek a dolgon, de akkor iszonyatosan bosszús voltam amiatt, hogy ennyire béna voltam és nem gondoltam át a dolgot. - Történt már ilyesmi főzés közben, aztán szépen odaégettem a vacsorát, de a tömött buszon is képes vagyok addig könyökölni az embereket, amíg annyira arrébb nem állnak, hogy elő tudjam rángatni a füzetemet - ez már-már betegesen hangzik, tudom jól, de ahogyan egy fotós is mindent megtesz a pillanat megörökítéséért, úgy én is képes vagyok erre egy ötlet lefirkantásáért. - Azóta persze már sokat fejlődtem és nem vagyok ön- és közveszélyes ilyen helyzetekben - kuncogok a mondandóm végeztével, mert elég sokat fejlődtem az utóbbi időben, azóta legalábbis mindenképpen, hogy elvitte a szél néhány hétnyi munkámat.
- Ohh, valóban, elnézést kérek, amiért egy pillanatra megfeledkeztem erről - ártatlan kislányarcot varázsolok a megfeddést követően, hogy utána széles vigyorommal tudassam vele, cseppet sem vettem komolyan az elhangzottakat és neki sem kell.
- Persze, de valahol el kell kezdeni a dolgot és jelen esetben, itt, valószínűleg mindkettő egy itallal indulna - tekinthetünk rájuk külön dologként, ez szerintem totál egyénfüggő, ki mit lát bele a szavak jelentésébe, éppen ezért nem is hibáztatom a dologért. - Hm, na igen, ez nagyjából helytálló tippelés, de csakúgy, mint nálatok, nálunk is óriási vétek lenne általánosítani - nem mondanám magam nagy smink-rajongónak, de otthon nekem is kész készletem van és ha maszkírozásra adom a fejem, akkor valóban elég sok időt képes vagyok a tükör előtt tölteni, úgyhogy vitatkozni sem tudnék a kijelentésével.
- Na igen, a női festett haj egy külön témakör, de mi van akkor, ha a hölgy már elkezd őszülni? Vagy csak az olyan festést nem szereted, ami merőben eltér a normálistól? - ki mit tekint normálisnak, ugyebár. Egyébiránt én is festékre szorulok már, vagy ez, vagy a barnába vegyülő ősz hajtincsek és hát annyira azért nem vagyok oda a természetességért, hogy egy ilyen hajstílust bevállaljak, szóval büszkén vállalom, hogy festem a hajam. Bár mentségemre legyen szólva, hogy egyetlen egy időszakot leszámítva sosem vállaltam extrém hajszínt. Akkor is csak a lázadó, ifjú, bolond fejem mondatta velem, hogy az márpedig jó szín választás lesz.
- Most mondd, hogy fordított esetben te nem tetted volna - szalad feljebb a szemöldököm. Túlságosan kínálta magát a helyzet, kár lett volna egy ilyet kihagyni. - Egyébként meg mondanám, hogy ne aggódj, ő valószínűleg többet figyelne rád, mint a telefonjára, de lehet tényleg jobb, ha soha nem találkozol vele - sokat mondóan forgatom meg a szemeimet, mielőtt beleinnék az italomba. Ha emlékezetem nem csal, túl mélyen még nem beszéltem a húgomról, sem a vele való kapcsolatunkról, lehet ebbe most belefutok, de annyi baj legyen, annyira amúgy sem hosszú a történetünk.
Ellenben ezzel az egész dologgal a férjem és köztem, aminek csak röpke kis előfutára mindaz, amit a pasi ideálomról megosztok vele.
- Igazság szerint fogalmam sincsen, akarok-e egyáltalán róla beszélni, vagy sem. Jó lenne, mert hiszek abban, hogy néha segít, ha valakinek jól kipanaszkodjuk magunkat, másrészről meg nem érzem úgy, hogy a saját kis nyomorom másra tartozna és készen állnék elmondani - nem a személyével van a bajom és a tekintetemben ott ül a kimondatlan hála a szavaiért és a felajánlásért. Egyszerűen csak nem olyan egyszerű a helyzet, hogy a múlt heti fagyiválasztásom szúrtam el és szívok vele, mert jóval tovább tart megenni a bödönt. - Ez azért közel sem ilyen egyszerű, de ha úgy érzed, hogy a férjednek fontosabb a munkája, mint te és hiába mondod neki, hogy ez neked nem tetszik, akkor is több hétre elmegy külföldre üzlet útra, akkor már szinte olyan mindegy, mennyire ő az álompasid - apró sóhajjal zárom a mondandómat és azt hiszem itt az ideje, hogy én is valami töményebbet kérjek. A kezem felemelésével jelzem a pult mögött állónak, hogy mondanivalóm van a számára és ha közelebb jön, közlöm is, hogy kettőt kérek, lehetőleg valami erőset. - Meg vagyok kavarodva igazándiból, mert amennyire határozott voltam az elején, az utóbbi időben történtek olyan dolgok, amiktől úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj és fogalmam sincsen, jó irányba tartok-e - Rosie „öntudatra ébredése”, a majdnem baleset, az a borzalmas éjszaka mind-mind olyan apró dolgok, amik simán képesek voltak megdöngetni szilárdnak hitt kis váramat, most pedig ott állok, hogy tényleg nem tudom, inkább romboljam le a francba azokat a falakat, vagy építsem újra őket.

music ■ ■ You need a savior? ■ ■ credit
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
72
● ● Keresem :
my lil' sis
● ● karakter arca :
Mandy Moore


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Csüt. Nov. 30, 2017 10:08 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Léonie && Jérome
You have to be my heroic Bonnie Tyler.
- Azt hiszem örülni fogsz neki, hogy úgy fest Marcus-nak változott a ráérése és fontolgatja, hogy következő hónaptól hétfőként is fog órát tartani. A megszokott időben. – A hangsúly a „fontolgatja” szóhasználatra fekszik rá, de kiérezheti, hogy olyan 70-80%-os bizonyossága van az általam közölt hírnek. A másként alakuló csütörtökjeit kiválthatja velük és egyszerre kiadhatja magából a felgyülemlett feszültséget, ami a nemrégi közbenjárásakor szivárgásnak indult – a legkevésbé sem tudom hibáztatni érte. Régóta be van építve az életvitelembe az a heti egy, fix alkalom és aköré építem a menetrendemet, mert amióta rendszeresítve van az oktatás… majdnem kijelenthetem, hogy még a hangomat sem emeltem fel. Egyetlen egyszer sem és ez közel két éve tart. A kötelező utazások során ezt a reggeli egy óra futással váltom ki, de szegényes helyettesítőként szolgál.
Az elismerése jeléül adott pontot egy az övé nyomán ragadós mosollyal könyvelem el és új meder felé terelem a témát, a szavait követően felpattanó grimaszra finoman megbököm a könyökét; van időm az „elég sok”-ra, halljuk. A legelsőként emlegetett példa bontogatásánál, egész pontosan a hullámvasút megemlítésénél érzékelhetően értetlenné válik a pillantásom – vagy éppenséggel szolidan, enyhén sokkolt beütéssel mutatkozik meg a fantáziám hiánya az adott esetet illetően –, megemelkedik a szemöldököm és még jobban hegyezni kezdem a fülemet vajon milyen megoldást hoz a folytatás. A vállam kétszeri rövid megugrása, a levegő hirtelen szájpadlásomnak tolulása, a hirtelen rendbe rakott fizimiskám egy majdnem kicsúszó, zsigeri nevetés… végül torokköszörüléssel moderálom magam, hogy ne szakítsam félbe a kibukó reakciómmal a mesélésben és a továbbiakban apró bólogatásokkal, félreértelmezhetetlenül a helyén vibráló vigyorjelzéssel hallgatom. Szerencsémre a másik két példa nem vált ki olyan erős ingert, hogy ne legyek képes tartani magam és csak a végén engedem ki megkönnyebbülten, szerényebb mértékben a nevetést, abban a pillanatban, amikor ő is elengedi magát.
- A főzés közben vagy a buszon érkező inspiráción még nem lepődök meg, de a hullámvasút… Azon nem tudom túltenni magam. Művészi megállíthatatlanság, értem én, de az extravagáns körülményekről hogy sikerült megfeledkezni? Olyan volt, mint egy csettintés…? – El tudom-e képzelni a jelenetet…? Nem, határozottan nem megy. - Igaz, a divat sokszor tesz titeket őrültté, úgyhogy azt hiszem megvan a válasz… – A szemem sarkából nézek rá, ahogy a mondatvégi pont felhelyezésekor a korsóban maradt sör felé fordulok. A hanglejtésem hűen tükrözi, hogy annak ellenére hiába van komoly igazságtartalma a frázisnak, csak a vérét szívom vele. A klisé, pedig klisét és sztereotípiát tol maga elé…
- Köszönöm, bocsánatkérés elfogadva. – Megragadom az alkalmat a saját szájízem szerint formálni a szavait a mögötte húzódó szándék, szarkazmus látványos figyelembe nem vételével. Könnyű labda lecsapásról beszélhetünk.
- Van benne igazság. – Gesztikuláló mozdulattal osztom ki a pontot komolyabb alátámasztó vagy ellenkező magyarázat mellőzésével, mert azt nem szükséges ecsetelnem, hogy rajtam múlik, minden más feltételezés vagy egy lehetséges iránya az estének. Ezt mégis megelőzi a már megbeszélt egy előzékeny „ha” segítségével. Az érdeklődésének tárgya, pedig egészen a húgom hajat meresztő képességeire emlékeztet…
- Őszülni? – Meglepetten dobom vissza a kérdést. Sejtheti nem gondoltam bele ilyenbe… - Hm, sose jutott az eszembe megkérdezni miért festik a hajukat, de feltételezem róluk egyik hölgy esetében sem ez volt az ok. – Elvégre női ideálokról van szó és igen, a korosztályomnak megfelelőekben gondolkodom. - Egyébként igen, a természetellenes színekkel van bajom, illetve van, akiknél kiszúrod, hogy nagyon nincs rendben az összhatás, mert a szemöldöke például kétszer olyan sötét… – Sajnos vagy sem, ítélkezés nélkül nem tudok beszélni róla. Számomra érthetetlen ez a fajta igénytelenség, egyben erősen taszító. Az arcomra kirajzolódott kifejezés hamar egy régebbi lapra kerül, ahogy a húgával kezd kofáskodni és elgondolkodok a visszaadott labdán… lehet Lyn is jobban járna, ha reklámozni kezdeném. Én mindenképp, mert lenne, aki lekösse a hajnali órákban történő berontások helyett a lakásomba. A hallgatás beleegyezés elvét érvényesítem az oldalirányú rábólintással, aminek pont a végén akadok meg a hallottak hatására.
- Ezt most nem értem miért mondod. – A felmelegedett italt odatolom a pultosnak, vigye nyugodtan, mert nem vagyok érdekelt a maradék elfogyasztásában, sőt. Léonie válaszában inkább, mert homályosan ellentéteket érzékelek és csak tippelni tudnám nem fényes a viszonyuk, de poén szintjén mégis feldobta őt, szóval… igen, kicsit zavarossá vált számomra utóbbi miként lehetséges az előzetes sejtelem fényében. Már amennyiben helyes.
- Rajtad áll. – Nyugodt alttal ismétlem el, amit már hosszabban kifejtettem. - Annyit tudok hozzátenni, hogy az úgynevezett „nyomorodra” úgy gondolj, hogy mást érdekelhet és másként tekint rá, min te. – Mint például egy aggodalomra okot adó pontra… de ezt szükségtelen kifejtenem. Én annak érzem, így ha szüksége is lenne rá, legfeljebb a következő körben lenne rá esély ennek a felismerésére részemről. Fifti-fiftivel, mert jobban nem fogom erőltetni és a rábeszélése sem szerepel a terveim között, ha kimondja, hogy nem akar beszélni a dologról. Végül el-elhint információmorzsákat és ezek idejére megkapja a figyelmem egészét, ez természetes. Közbe szólás nélkül hallgatom, aminek egy másik oka az, hogy nem kívánom a nyilvánvalót kimondani vagy úgy elmondani, hogy tisztában van vele és emiatt nagyon-nagyon türelmesen várom ki a körkikérést is egy szolid arcélvakarás kíséretében. Tudom mit mondhatnék, de hogy illik is ennyi tudással azt… már nem hiszem.
- Nézd, nem akarlak olyannal untatni, amit tudsz, de ha nem halaszthatatlan útról volt szó vagy ahol mindenképp neki kellett ott lennie, akkor valószínűleg oka volt elmenni. Kettőn áll a vásár és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, nem akarlak megbántani. – Menten előre tolom a tisztázás margójára… - Mi az, amiben biztos vagy, mi az amiben nem és a legfontosabb… beszéltél vele ezekről vagy magadban tartottad? Itt nem arra gondolok, hogy ne menjen el külföldre, mert ez neked nem tetszik… de valahol elcsúsztatok akkor a kommunikációban, ami idáig vezetett. – Egyik reakció követi a másikat ugyebár… - Az eddig elmondottakból erre tudok következtetni. - Nem ismerem a férjét vagy a pontos családi helyzetet, ami otthon van náluk, így a kérdések bedobása a legjobb módszerem arra megragadjunk egy irányt. Pontosabban ő, hogy merre menne annak ellenére bizonytalannak érzi magát ezt illetően ahogy ugyan már másra értve, de említette.

■ ■  háttérzaj  ■ ■credit



« That’s the thing about him: he makes you care... »
Attitude ▬ is a choice. Happiness is a choice. Optimism is a choice. Kindness is a choice. Giving is a choice. Respect is a choice. Whatever choice you make makes you. Choose wisely.
   

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Hétf. Dec. 11, 2017 9:18 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


Jérome &&  Léonie
- Szakmából fakadó ártalom - szélesen vigyorgok, ahogyan azt ecseteli, a hullámvasutas sztorin nem tud túllendülni. - Mint amikor valami bekattan az agyadban. Például, hogy neked most és azonnal csoki kell és addig nem is nyugszol, amíg meg nem szerzed. Ez is ilyesmi, csak kicsit erősebb - megvontam a vállam az újabb korty előtt. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni, ezt érezni kell, hogy az ember igazán megértse. Ő kért ütős sztorit, hát tessék, bár minden fennakadás nélkül meg tudom érteni, hogy ez azért nem annyira könnyen emészthető, vagy éppen elképzelhető jelenet. - Az számít, ha azt mondom, hogy még az elején volt? Amikor olyan lassan vánszorog az emelkedőn felfelé a kocsi - próbálok szépíteni a helyzeten, már csak direktbe is, hogy cifrázzak még egy kicsit a szituáción. A divat és az őrület párhuzamán fel kell nevessek. - Megvan a ma esti második pontod - szólalok meg, amint alább hagyott a kacagás. Nem tagadom, azon nők körébe tartozom, akik rajonganak a divatért - minő meglepő, mi? Habár azért odáig még én sem megyek, hogy órákat legyek képes eltölteni a plázákban, egyik ruhaboltból a másikba szambázással.
- Hm, ha ezen a kort érted, akkor ki kell ábrándítsalak. Egyrészt én is festetem már a hajam és azért nincsen ám olyan sok köztünk... - mutatóujjammal cikáztam a kettőnk közötti mutatgatásban. - Másrészről meg vannak azért olyan nők, akiknek elég hamar el kezd őszülni a hajuk. De ezt inkább hagyjuk, ne menjünk bele - terelném is azon nyomban a témát, mert ez valószínűleg nem tartozik azon témák közé, amiről szívesen diskurálna. - Meg vagy áldva velem - csóválom meg a fejem, ahogyan felbukkan a gondolatmenet a fejemben; szegényt először a divat-hóbortjaimmal sokkoltam le, aztán a női ideálokról faggattam és tessék, most már a hajfestés praktikáiról cseverészünk. Csupa pasis téma, mi?
- Tudom, így igazodj ki a nőkön - sóhajtottam aprót, hiszen én is érzem az ellentmondást magamban. Poén szintjén dobtam fel a témát, most meg már látszik rajtam, mennyire meggörnyeszti a vállaimat ez az egész válás körüli hercehurca. Hálás pillantással reagálok szavaira, jól esik azért, hogy érdeklődik és látom, érzem, tudom, hogy nem pusztán jópofiból tette fel a kérdést, vagy mert az illem úgy diktálta, hanem tényleg érdekli. Talán ezért is bocsátkozom bővebb kifejtésbe, mint amit elsőre terveztem.
- Kettőn áll a vásár, persze, ahogyan a dolgok sem csak feketék, vagy fehérek - nyilván nem annyiból áll össze a történet, hogy bedurciztam, mert a kelleténél többet utazgatott üzleti ügyben. - Abban biztos vagyok, hogy tarthatatlan volt az az állapot és abban is, hogy valami drasztikus változás kellett, hogy észhez térjen. Amiben nem vagyok biztos, az pedig az, hogy a kislányunknak ez volt-e a legjobb döntés, amit meghozhattam - közel sem, ebben biztos vagyok, szóval ez inkább már az első kategóriába tartozik, ördögi kör! - Elég sok helyen elcsúsztunk... - keserűen csóválom meg a fejem, hogy egy húzásra eltüntessem az italom maradékát.
- Tudod mi kellene? Hogy végre férfi legyen, elém álljon és észhez térítsen! - a kelleténél picivel indulatosabbra sikerültek a szavaim, de nincs mit ezen szépíteni. Nem akarom rákenni, de ha elég tökös volna, akkor lehet nem tartanánk itt. Igen, fordítva is igaz, de ő a férfi, nem? Akkor viselkedjen is úgy!
- Na jól van, a következőt én állom - intek a pultosnak, mert lehet ő nem haladt olyan gyorsan a saját italával, mint én, de az én poharam bizony üres és ezen javítani szeretnék. Akár kér valamit, akár nem, én egészen biztosan egy teli pohárral a kezemben fordulok aztán felé, hogy valami könnyedebb témát dobjak be, akad még bőven a tarsolyomban léceket verdeső, "női" téma.

music ■ ■ You need a savior? ■ ■ credit
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
72
● ● Keresem :
my lil' sis
● ● karakter arca :
Mandy Moore


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szer. Feb. 21, 2018 7:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2322
● ● Reag szám :
1528
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szer. Feb. 28, 2018 6:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

in shades of blue
pour Janine

Buddha mondta egyszer, legalábbis azt állítják, hogy Ne rágódj a múlton, ne álmodj a jövőről, tartsd elméd a jelen pillanatban. Hogy mennyi hasonlóság fedezhető fel agy negyvenkét éves gyerekpszichológus és egy több ezer éve élt indiai herceg helyzete között, nem tudom, s igazán azt a pillanatot sem tudnám meghatározni, mikor eszembe jutottak Buddha tanításai. Nem vagyok elkötelezett egy vallás felé sem, és Coehlo is csak dacból csücsül a polcomon, mégis szeretném ennek a külső tényezőnek tulajdonítani (talán az egyik hallgató esszéjében olvashattam?) azt, ahogy becsukom magam mögött a lakásom ajtaját. Gondosan, kulcsra. A sikerben bízva.
S bekopogok a szomszédba.
No, nem Miyagi úrhoz, bár meglehet, hogy az a pillanat is eljön egyszer, mikor végső elkeseredettségemben beülök szakézni az öreggel, s rizspálinkától gőzösen megkérdezem, mi a titka, hogy hetven évesen is könnyedén mássza meg a hat emeletet. Nem, az én bőrkesztyűbe bújtatott kezem Janine ajtaján koppan; egyszer, kétszer, háromszor. Hónapok teltek el azóta, hogy beesett volna az ajtómon, és miután a polcait felszereltem (amely hat óra helyett, a könnyebbség érdekében, rövidebb szakaszokban inkább napokig tartott) is összefutottunk néha, az élet azonban nem olyasmi, ami enged gondosan tervezni, s attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntöttem, jó lenne véletlenül összefutni vele, esélytelennek tűnt a találkozás. A saját kezembe veszem most hát a kezdeményezést, mert mintha őt hallottam volna hazaérni néhány órával ezelőtt, Beau legalábbis nagyon izgatott lett új barátja hallatán. Most már vacsorával a pocakjában durmolt a gázkandalló előtt, és arra is lusta volt felemelni a fejét, mikor kiléptem az ajtón, csupán a füle emelkedett meg kissé.
Szia! – ül széles mosoly az arcomra, amint nyitódik az ajtó. – Ne haragudj, nem zavarlak, ugye?Egyedül vagy, ugye? bújik meg a kérdés a kérdés mögött, mert itt jön a képbe a teljes ábra másik fele, a Buddha idézet melletti kiváltó ok; a tény, hogy ma 14-e van, és február.
Nincsenek különösebb érzéseim a Valentin-nap iránt. Nem szeretem, nem utálom, megértem, ha valakinek fontos, és azt is, hogy miért ellenzik. Sophie rajongott érte, és minden évben valami mást szeretett volna (valahol szerencsés, hogy nem voltunk együtt évtizedekig, hamar kifogytam volna az ötletekből, és az exponenciális görbe, ami az árat illeti, is kivitt volna a világból), de volt barátnőm, aki kifejezetten utálkozott, amiért „az emberek ne csak egy nap figyeljenek a másikra, mert a multik azt mondták”.
Nem tudom, Janine melyik kategóriába tartozhat, ennek valószínűleg igen egyértelmű oka az, hogy nem a barátnőm, így nem esett szó köztünk erről. Azt ellenben megfigyeltem, hogy még mindig nem igen futottam össze idegen férfiakkal az emeleten, tehát valószínűsítettem, hogy nem kezdett újra randizni. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. De még nekem sem esne jól egy visszautasítás, még ha nem is egészen afféle szándékkal érkeztem.
Be kell vallanom neked valamit, nem bírom tovább a lelkiismeretemmel kettesben, ha nem teszem meg – sóhajtok fel aztán, és a hajamba túrok, elnyűtten, szinte már bánatosan, a szemkontaktust keresve a hasonszínű íriszekkel. – Két hete. Átraktam a postaládádba az összes reklámújságomat – vallom be, mintha épp arról volna szó, hogy ütöttem el a macskáját. Még a fejem is csóválom. – Tudom, megbocsájthatatlan bűn. Mégis, így Valentin-nap alkalmából, engedelmeddel megpróbálnálak kiengesztelni… Két opciót tudok felajánlani. Az első, hogy szemet szemért, fogat fogért, lemegyek, és az összes reklámújságot felviszem magamhoz, amit csak odalent találok, és mindet át is olvasom. Sőt, ha ma felhív egy porszívóügynök, vagy Jehova tanúi csöngetnek, helyetted is meghallgatom őket. A másik, hogy tisztelettel elhívnálak egy randevúra. Mondjuk, most. – Nem vagyok különösebben ideges típus, és most sem igen érzem, amit valószínűleg sokan, ha randira hívnak valakit. Egyrészt, rég kinőttem belőle. Másrészt, ez kicsit más. Bár valószínűleg egy kicsit rosszul érintene, ha nemet mond, s magam is meglepődöm, mennyire reménykedek egy igenlő válaszban, túlélném. De azért ne mondjon.
Pusztán baráti szinten gondoltam, persze. Tisztán erkölcsi okokból. Mert nem hagy nyugodni a reklámújság. És mert tarthatatlan, hogy ne legyen olyan randid, amivel elégedett vagy. És mert azért ez a Walk of Shame azért nem lenne túl hosszú – mutatok a saját ajtómra, mely alig néhány méterre van.

655 szó
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szer. Feb. 28, 2018 11:16 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

to Andreas

Mintha még csak tegnap lett volna, hogy beköltöztem. Pedig már negyed év eltelt. És még mindig nem kezdtem füves sütit sütni a Madame-nak. Bár azt hiszem túl keveset lát ahhoz, hogy mélyebben levéleményezzen, noha a minap megjegyezte, hogy koromhoz képest milyen későn járok haza és ez mennyire hallatlan, s csupán csak reméli ezek után, hogy nem ilyen időpontokban fognak majd a látogatóim távozni. Nem kezdtem magam mosni, hogy a színházi munka ilyen, mert a végén a kb. két századdal ezelőtti feslettséget is mellém társítja. Én, kárhozott bolond, én!
Meglepő módon tekintetem sokszor tévedt hazasietésem közepette Andreas ajtajára. Azonban lekönyvelve és gondolatban megerősítve is valószínűleg ő akkor tölti aktív óráit, mikor én még az ágyam rejtekében bujkálok álomföldön a világ elől. Végtére is pszichológus, a fogadási idő pedig rendes helyen, nem este tíz után kezdődik. Tény és való, hogy huzamosabb ideje nem találkoztunk. Sem futásnál, sem máshol. Néha csupán Beau ugatása adta a tudatot, hogy még ő is itt lakik. Hiába, az élet olykor különös időbeosztást tud produkálni. Talán csupán fellebbentett egy függönyt, hogy lássam, vannak másmilyen jellemű férfiak is, mint a gyökér exférjem. És ahogy ezt megmutatta, úgy zárt is rá, mert a benti tempó, meg egyéb időbeosztások, talán az övé is, megállította a sorozatos véletleneket. Gondolkodtam néha, hétvégente, hogy talán bekopogok. Mégsem tettem. Rémlik, hogy tervezte, hogy majd elmennek kirándulni. Vagy nem is tudom. Utána lebeszéltem magam. A lakásom pedig szép lassan, de teljesen berendeződött. Néha egy szőnyeg, másszor könyvek, utána poharak és amibe épp belebotlottam. Elmondhatom, hogy belaktam. És szeretem, hogy ez így van. Bobbie-tól pedig spéci wc papír tartót kaptam, persze egy túlélőtábornyi egyéb apróság mellett. Azt hiszem ha eljönne a világ vége, a higiéniám maximálisan megmaradna. Szexklubba még mindig nem mentem, az elvhűség kemény dolog. És azt a, már a nevét is elfelejtettem srácot sem hívtam ilyen térű randevúra. A rúdtáncot viszont, elkezdtem. Bár furcsa. Merőben más mint azok a táncok amiket én ismerek. Viszont új és szeretem. Ha netán úgy érezném, hogy keveset keresek, még mindig elmehetek egy sztriptízklubba táncolni. Fantasztikus tervek, mi?
Ma azonban, itthon vagyok. Felismerem a dátumot és mögé teszem a társítást. Valentin nap. A világ szívecskékben úszik, már futás közben is láttam férfiakat tanácstalanul ácsorogni virágboltok előtt. A bátrabbak pedig ékszerboltokban merengenek épp életük értelmén. Miért hiszik, hogy csak ez a nap alkalmas lánykérésre? Lehetne húsvétkor is. Csokitojásban adni azt a gyűrűt. De nyáron, egy hegy tetején szintén. Nem ellenzem ezt a napot félreértés ne essék, eddig sem tettem. Francissel is csináltunk programot párszor, bár vacsorázni és szeretkezni minden nap lehet. Ah, most pedig nem érint. Maradnak a filmek, egy üveg bor és némi popcorn. Felengedhetek magamra a mérleg szerint legalább 3.5kg-t és akkor nem kell hallgatnom a főnökömtől, hogy hova növesztem a fenekem. Szóval egy combközépig érő kötött pulóverben, felkontyolt hajjal és egy bontatlan doboz kínai kajával letelepszem a kanapémra és a Szökőév című filmbe kezdek bele. Jellemzően rögtön kibújik a kritikus felem. Szökőnapon az íreknél megkérhetik a nők a férfiak kezét. És hősnőnk el is könyveli ezt, hogy megteszi. Hajaj. A kopogás viszont behatol a filmbe. Megállítom a filmet, lerakom a kukoricámat és az ajtóhoz sétálok, ezerrel mormolva az imamalmot, hogy csak ne most kérdőívezzenek le valami marhaságról. Azonban istenesen nagy meglepetéssel találom magam szemközt.
- Szia! - mormogom halkan, de mosolyát látva van egy pár másodperces szünet az ép gondolataim között, eszerint a tél elején nem csak hallucináltam - Nem, dehogy. - nézek rá meglepetten, mire magamra is lelek. - Mit tehetek érted, Andreas? - döntöm neki a fejem az ajtófélfának. Nem, rögvest nem mondom, hogy fáradjon be, mert ha meglátná azt a svédasztalt többé le nem mosnám, hogy egy zugevő házimalac vagyok. Viszont ő érdekesebb és egyszersmind több reakciót is kivált belőlem a megjelenésével, mint a film.
- Oooké, elő vele... - sóhajtok fel felvont szemöldökkel, mert hát most aztán minden eszembe jutott, aminek a fele tódulósan őrültség, lévén jó ideje nem is találkoztunk, szóval elképzelni se tudom, hogy mi ez a bevezető. Jó ég! Tekintetünk összekapcsolódik és nagyon, nagyon szeretném tudni. - Ah... - csusszan ki egy nyögött sóhaj, de ezt a bűnbánó arcot látva meg sem merek szólalni. Ha a..nem. És szemeibe nézve el is kell komolyan gondolkodnom, hogy miféle reklámújságokról beszél. Meg is van a fonal vége. - Á, azokra gondolsz amik miatt nem kaptam meg két számlámat? - tettetek komoly, mélyen komoly sértődős hangot - Nem tudom lelek-e megbocsátást a szívemben. Majdnem kikapcsolták a villanyomat! - sóhajtok teátrálisan, ami nyilván nem igaz, mert ezeket én reflexből dobom bele a postaládák alatti dobozba, lévén nincs rájuk szükségem. Arcomra mégis mosoly kúszik, mert megnézném a két szerencsétlen Jehovást Andreas talányos keresztkérdései tüzében. Komolyan megnézném. Vagy a szenvedést az arcán ha csak hallgatásba kényszerülne. A randevú szó hallatán ami a mosttal kerül össze azonban megdermedek. - Mi..? - persze, valószínűleg tökéletesen hallottam, mert tökéletesen hallhatóan és érthetően mondta. De, most gyakorlatilag azon edzem az elmém, hogy el ne merjek pirulni, mint valami tinilány. Persze korrigál. A baráti szó pedig egy ideig még benn lebeg az elmémben. Mondjuk a két fogalmat elég nehezen terelem egy skatulyába, de talán nem is szükséges.
- Pusztán baráti, pusztán erkölcsi ok és a hiányos élményeim. - ebben a kontextusban egyébként rögvest nemet mondanék egy idegennek, de ő az őszintén kíváncsi vagyok rá kategóriába tartozik előttem, így aztán.. - Mivel már jártál a lakásomon sötétedés után, hiba lenne nemet mondanom. Pusztán baráti alapon persze.- gondolom végig hangosan, a kicsit bőre engedett indoklását - Legyen, kíváncsi vagyok mi jutott az eszedbe. - azt nem mondhatom, hogy mire készült, mert azt jelentené, hogy feltételezem, gondolkodott rajta. Végignézek magamon azért. - És esetleg azt elmondod, hogy milyen szettel készüljek? - kapaszkodom, hátha nyújt némi segítséget. Mert a mondjuk most, amikor itt állok egy pulóverben kicsit hűvösen érintené az alsóbb régióimat. Igaz, egy farmert alig 10 másodperc alatt tökéletesre húzok magamon. Kíváncsian nézek rá továbbra is, de őszintén meg vagyok lepve. Mármint egyáltalán arra sem számítottam, hogy bekopog. A baráti-csak úgy mert..-hiánypótló randevúra hívásra pedig pláne nem. De elmosolyodom. Ha pedig azt mondja, kapok öt percet mert addig itt áll, akkor öt perc. Magam sem tudom miért vagyok izgatott. Vagy kíváncsi. Izgatottan kíváncsi?

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
142
● ● Reag szám :
113
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Csüt. Márc. 01, 2018 8:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

in shades of blue
pour Janine

A meglepettség, mely leplezetlenül ül ki arcára, mikor ajtót nyit, amolyan Schrödinger macskája. Talán csak az egóm mondatja velem, mégis, bizakodva állok előtte abban a néhány másodpercben is, mikor még nem mosolyodik el. Mert bízom abban, hogy jó a megérzésem, és nem a tökéletes ellenszenv vagy az ingyen munka ígérete vette rá arra, hogy polcszerelésre invitáljon néhány hónapja. Az, hogy azóta valahogy semmi sem úgy alakult, hogy összefussunk, már csak a szerencsétlen véletlen; amin nagyon is tudatosan szeretnék változtatni, elhessegetve minden olyan bolond gondolatot, amely elültethetné a kétkedés magvát. Elvégre, nem rossz dologra készülök, semmi illegálisra, illetlenre vagy erőszakosra. Csak egy randevú egy gyönyörű és érdekfeszítő nővel, történetesen épp baráti alapon.
Semmi extra.
A gyertyafény nagyon meghitt, azt mondják – emelem meg a vállam tehetetlenül. Remélem, hogy csak túloz, mert bár tényleg megtörtént az incidens, be kell vallanom, hogy igazából az eggyel lentebbi ládába akartam dobni, mert az a fickó rendszeresen a helyemre parkol. Nem volt célom, hogy gondot okozzak Janine-nek, csak a drága Madame zavart meg odalent. Legtöbbször van türelmem hozzá, sőt, élvezem is. Aznap épp nem volt. A kétkedés azonban hamar elül.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tudom lepni a kérdéssel. – Randevú – ismétlem meg, mintha tényleg fennállt volna a veszély, hogy nem hallott jól. – Finnül tapaaminen, olaszul pedig appuntamento. Oroszul is tudom, ámbár attól tartok, az orosz nyelvben semmi romantikus nincs. – Még szélesebb vigyorral fürdőzöm remélhetőleg osztatlan figyelmében. Talán ismét csak önálltatás, hogy pozitív indokból dolgozza fel a vártnál lassabban az információt, és igazán nem kellene ennyire élveznem a helyzetet, mégis képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Megmagyarázhatatlan forrásból önt el a büszkeség és elégedettség érzése. Nem csapnak át a fejem felett a hullámok, épp csak a lábamat nyaldossák, mégis. Némi löketet ad a továbbiakhoz.
Meglepődsz, ha azt mondom, nekem így is tökéletes vagy? – vonom fel az egyik szemöldököm, és eszemben sincs elvenni a bók élét. Komolyan gondolom. Bár persze, nyilván nem ilyen szempontból értette. – Kényelmessel. Nem erőltetném a szoknyát és a magassarkút, bár ha abban érzed jól magad…! – Megadóan emelem fel a kezeim. Elvégre, találkoztam már olyan nővel, aki azt állította, hogy magassarkú nélkül nem is tudná elképzelni magát, és szó szerint rosszul van, ha lapossarkút kell felvennie. Összefonom karjaim a mellkasom előtt, és lazán a lépcső korlátjának dőlök, jelezve, hogy itt várom, de intervallumot inkább nem szabnék. – És húzz sálat! – Ez már ösztönösen csúszik ki a számon. De tényleg hideg van kint. A program pedig, ami lassan összeállt a fejemben, többször is magában foglal kinti helyszínt; bár igazság szerint ezúttal nem ragaszkodnék feltétlenül az előre kigondolt tervemhez. Túlélem, ha nem úgy lesz, ahogy kiterveltem, ugye? És ha mégsem… Janine még mindig ott van.
Nem vagyok türelmetlen típus, így eszemben sincs magamra venni akkor sem, ha két perc múlva ott áll, és akkor sem, ha tizenöt kell számára. Végtére is, holnap csak tízkor kezdek. Én ráérek, így akkor is teljesen nyugodtan és mosolyogva lököm el magam a korláttól, amikor kilép a lakása ajtaján. Ösztönösen veszek mély levegőt. – Finom az illatod – jegyzem meg mellé lépve. Majd, fél szívvel, hozzá kell tennem: – Barátilag.Hogy Bobbie megnyugodjon. És mert tényleg muszáj leszek a nem-baráti indíttatások töredékét is mélyen elrejtenem, ha a több szubjektív kutatás által is a világ legromantikusabb helyének nevezett városban próbálok lenyűgöző randit összehozni valakinek, akinek a legkevésbé sincs szüksége a fent említett indíttatásokra. Magam elé mutatok, ha készen áll, hogy előre engedjem a lépcsőn. – Szóval, gondolom nem feltétlenül vagy ismerős a legújabb ontogenetikus kutatásokkal… Lényegében, a pszichikus fejlődés tényezőit vizsgálja, valamint a természeti és társadalmi környezet személyiségre gyakorolt hatását. Na már most. A lényeg, hogy mást tartasz romantikusnak tizenkét évesen, és mást most. Úgyhogy ki mondhatja meg, hogy objektív tekintetben, melyik nevezhető „rendes randinak”? – kérdezem a fokokat róva. Megvárom, hogy válaszoljon, bár ő is érezheti, hogy ez nem annyira valós kérdés, mintsem a prológus, egy rávezető, ami további kérdéseket vet fel a hallgatóságban, azaz benne, és esetleg fenntartja az érdeklődést. Azt mégsem kérdezgethetem tőle, hogy melyik a kedvenc színe.
Az ajtónál elé megyek, de csak azért, hogy kinyissam neki. A téli hideg, mely addig csupán a küszöbnél lévő résen szűrődött be, most teljes erejével csapódik arcunknak, kénytelen vagyok teljesen a nyakamig húzni a kabátom cipzárját. Bár az autóm itt parkol elől, nem felé indulok; körbenézek az úton, és a házzal szembeni parkos rész felé veszem az irányt. A friss hó ropog a bakancsom talpa alatt, majd a nő elé lépek féloldalasan. – Úgyhogy íme a „Rendes Randi” 1.0; korai tinédzserévek – mutatok büszkén a játszótér felé, mely ezen az esti és hideg órán nem meglepő módon teljesen üres. A forgalom hangja is messzi innen, a környező bérházak és nyírfák szekludálják a helyet, mégis látszanak nyomai annak, hogy a mai nap folyamán már jártak errefelé gyerekek. Vigyorom mosollyá szelidül, a vidámságból pedig kihívó kajánság válik, ahogy közelebb lépek hozzá, előrébb hajolok, hogy csökkentsem a magasságkülönbség okozta szemmagasság-kontrasztot. – Fogadjunk, hogy sokkal gyorsabban mászom fel a mászófal tetejére, mint te.

807 szó
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Pént. Márc. 02, 2018 8:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

to Andreas

Sok mindenre számítottam ma, hazudok, semmire sem számítottam ma. Vastag pulcsiban ücsörgős, sokat kajálós filmezős estét terveztem be, lévén ilyenkor elmenni sem éri meg sehova, mert ha nem párokkal van tele az összes hely, akkor valami szingli buli van, ahol leginkább hormonoktól pörgetett férfiak és nők keresnek kétségbeesetten egy partnert arra a pár órára amíg a nap tart. Hogy ne érezzék magukat magányosnak, hogy beleringathassák magukat abba a képzeletbe, hogy nincsenek egyedül Valentin napon. Nekem pedig, Szökőév és kínai kaja. Gondolkodtam rajta, hogy csinálok valami sütit is csak úgy, a saját szórakozásomra, de leragadtam. Meglehetősen érdekes szokás. Persze a film nem mostani. A mai gender mániások rásütnék, hogy hát mert még ilyet! Lassan ott tartunk, hogy a férfiakat kiheréljük, a nőknek pedig tököt adunk. Valahol jobban szeretem én a klasszikus felállást. Úgy értem, érezzem már magamat nőnek. Nem mintha egyébként ilyen problémával kellene szembenéznem a mindennapjaim során.
De Andreas..nem is palástolom a meglepettségem. Különös, mert épp ma jutott eszembe. Ami mondjuk így pőrén nem igaz, mert párszor már megtörtént az elmúlt hónapokban.
- Igen, az valóban meghitt, de a kütyüimbe nem tudok gyertyát dugni. - húzom mosolyra ajkaimat, egyébként nyilván nem volt ilyen incidensem, lévén mindenből e-számlás vagyok pont azért, hogy elkerüljem a sorban ácsorgós délutánokat a postákon. Nem mintha ezt tudnia kellene, mert mintha egy pillanatra felvillanna tekintetében, hogy mi van ha tényleg így történik. Óh én cudar. A világos szemek hátránya lenyűgöző Dr. Jess, hogy beszédesek is. Újfent mosolyognék de az állam nagy robajjal zúg le a padlóra. Metaforikusan. Nyilván.
- Beszélsz olaszul is? - kérdezem, ez mondjuk mellékes téma a randevú szó alatti körvonzásban - Értettem. Mármint hallottam, igen. - hm, el ne kezdjek már hebegni-habogni. Legszívesebben megkérdezném, hogy mégis miért? Tudom ez is amolyan női dolog. Nem elég az elhívás, mindig hallani akarunk valami indokot is. Még akkor is ha nincs. Csináljon! Mondjuk kendőzetlenül meg is kapom anélkül, hogy kérném. Baráti, erkölcsi és tapasztalatlansági okok. Üm üm. Elnémulok egy pillanatra. Nem felejtette el. Hogy, hogy nem? Mármint igen, emlékszem, hogy meghökkent a randevús tapasztalatlanságomon, de sose gondoltam, hogy..
- Őszintén? - húzom félmosolyra ajkaimat - Meglepődnék. - mert a tökéletes mint kifejezés az én fejemben nem fér el saját magam mellett semmilyen szinten, lévén semmilyen szinten nem tudom elérni, másrészt pedig ez bók, tőle. És ha nem zökkentene ki ennyire, bizony zavarba is jönnék. Akkor is ha maga a szándék ártatlan. - Viszont így talán fáznék egy kicsit. - utalok arra, hogy sem harisnya, sem nadrág nincs rajtam és papucsban álldogálok emellett. - Kényelmes. - bólintok, a magassarkút és a szoknyát magam is kizárom, a fő oka pedig, hogy hó van kint és nem szeretnék kiterülni, mint egy részeg pók. Egyébként pedig egy csekélyke kis információt sem ejtett el arról, hogy mit szeretne csinálni. De! Ha sem szoknya, sem magassarkú nem erőltető kategória, akkor szerényen feltételezem, hogy nem ilyen helyre megyünk. Különös, vagyis inkább megmagyarázhatatlan egy kicsit, de izgatott vagyok. És talán illene behívnom, lévén odafent is át tudok öltözni de a zugevő titkaimat megőrizném. - Sietek. - mosolygok rá felcsillanó szemmel és mielőtt becsukom az ajtót még hallom mit mond. Felkacagok. - Ígérem.
Nekidőlök belülről az ajtónak. Nem is tudom miért nem tudom letörölni a mosolyomat. Talán a gesztus? Talán mert ő? Nem tudom, de ez igazán kellemes meglepetés. Felszaladok a szekrényemhez és lekapok egy egyszerű fekete csőszárú farmert, a pulóvert egy hosszal rövidebbre váltom. Konty lebont, hiába a hajam néha kicsit önállóan változtat fazont. Két zoknival, némi alap kiegészítéssel és egy pár kényelmes csizmával, na meg sállal később kilépek az ajtómon. Komolyan siettem. Kényelmes léptekkel sétálok felé meglengetve a sálamat is. - Köszönöm. - mosolygok fel rá - Barátilag. - de mintha kicsit túl sokat biggyesztené bele ezt a szót a mai nap. Viszont nem éles, inkább mosolyogtató a dolog. Barátilag.
Elindulunk lefelé és bevallom a monológ első felénél azt sem értem mit mond. Viszont mivel nem akarok térden leérkezni az alsó fokokra így figyelem merre lépek, attól függetlenül, hogy szeretem hallgatni amikor épp kifejt valamit. A másik vége viszont már az olyan egyszerű halandó számára is érthető, mint amilyen én vagyok. - 12 évesen körülbelül Sophie Marceau Vic karakterénél tartottam a Házibuli első részében. - vonom fel a szemöldököm, bár meglehet inkább 13 voltam már akkor - Nem feltétlen értem mire akarsz kilyukadni. - és tényleg nem, de erős a gyanúm, hogy nem egy retro klubba visz éppen, hogy lassúzzunk mint a filmben. Bár ahhoz nem ártana egy régi walkman sem. Ha már itt tartunk a mai napig szívesen nézem meg, noha a srác már akkoriban sem tetszett. A hideg hirtelen pislogásra késztet. Na igen, a lakásom melegéből kicsit sem érdekelt, hogy miféle fokok repkednek idekint. Kíváncsi tekintettel lépek mellé, tudjam merre megyünk, mert nem a kocsijához. Okéé, akkor végképp összezavarodtam. Szétnézek azért én is, ez amolyan rögzült reflex még gyerekkorból és átsétálunk az úttesten. És ismételten, bár kis híján nekiütközöm, annyira figyelem, hogy merre megyünk. Kicsit megdőlök hátra, hogy mögé lássak. Játszótér? És koppan az információ. Így tinédzser évek. Széles vigyorral nézek rá. - Ez... - nem megy, nem tudom ép mondattá formálni az érzést. Hihetetlen? Lenyűgöző? - elmés. - nevetek fel. Nem hiszem el, hogy ilyet kigondolt! Tekintetem kérdővé válik a mosolyát látva. Óóó!! - Biztos, hogy nem. - nézek rá kihívó mosollyal. Engedek az indíttatásnak és összeborzolom a haját, hogy némi centikben mérendő előnnyel a célállomás felé szaladjak. Boldogan nevetek és már-már sajnálom, hogy a hógolyó nem jutott eszembe, bár nehezen kiviteleztem volna azt hiszem. A levelekkel meg tudtam lepni, de kétszer egymás után? Hmmm. Kapaszkodót keresek, hogy fel tudjak mászni, vagy legalább elindulni, de ez nem pont ránk van tervezve így aztán nem is akarom tudni hátulról milyen látványt nyújthatunk. Viszont alacsony is, így csak némi kínlódás után érek fel. - Magasságbeli helyzeti előnyöd van. - fújom ki a levegőt és átvetem a lábam a fal tetején. Igaz nem kanapé kényelmű, de hát korai tinédzserévekben bármi kényelmes. Elnézek egy mászóka irányába. - Valaha végig tudtam rajta sétálni fokról fokra elengedett kézzel. - igazából mennie kellene most is de kamaszként, gyerekként a félelemküszöb valahogy alacsonyabban van. Most magasabb. Némileg. - Megmernéd csinálni? - kérdezem kíváncsian, majd egy mondjuk úgy kényelmes pózt veszek fel - Tehát játszótér. Van ilyen helyhez esetleg tinédzserkori emléked? Mármint randis. - ismét kíváncsiság csendül hangomból és tekintetét keresve nézek rá. Nekem van, bár példának okáért az első csókom béna módon az iskolai biciklitárolóban csattant el. Viszont sok a jó emlékem a játszóterekről. És nem homokozós koriak.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
142
● ● Reag szám :
113
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szomb. Márc. 03, 2018 12:28 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

in shades of blue
pour Janine

Az a gond az innovatív gondolatokkal, hogy a legtöbbeknek eszébe sem jutnak, míg valaki mástól nem látják őket, holott maga az elv, amin alapulnak, legtöbbször igen egyszerű, már-már banális. Szerencsére így van, különben mindenki Elon Musk lenne. Szerencsétlenségemre így van, mert így egyáltalán nem volt olyan könnyű kigondolni, pontosan mi is lenne célszerű, elvégre… Igaz, amit Janine-nek mondtam néhány hónapja, hogy a randevút rendszerint a másik igényeihez igazítom. Janine személyisége önmagában viszont annyira szertágazó, hogy nehéz olyasmihez nyúlnom, ami érdekelné is, és mégsem igen volt még benne része. Gondoltam a színházra is, vagy a táncra, de színházba gondolom eleget jár, táncolni pedig nem igazán tudok.
Bevallom, még rá is gugliztam, ám rá kellett jönnöm, hogy ami az interneten szerepel „egyedi” vagy „nem mindennapi” címszóval, az annyira az elcsépeltség ellen akar menni, hogy épp attól lesz az. Úgyhogy visszanyúltam ahhoz, amihez értek; a pszichológiához. Csak remélni tudom, hogy ténylegesen beválik.
Az arckifejezését tekintve talán tényleg.
Köszönöm, csak egy doktori kellett hozzá – biccentek, mintha valóban elismerést fogadnék, valóban ezért az okért. Nem tudom tagadni, mennyire jól eső büszkeséggel tölt el, amiért nem lőttem mellé, és mennyire jó látni a mosolyát. Nem csak barátilag. A piszkálódó felhívásomra adott reakciója pedig kiöli belőlem a hideggel szembeni minden ellenérzést. Néhány másodperces előnyt adok csupán számára; csak annyit, hogy vegyek egy nagyobb lélegzetet, elvégre, nem mindig olyan egyszerű tartani a lépést, és hogy vessek egy pillantást a játszótér felé iramodó alakjára. Már futólépésben igazítom vissza a hajam, csak megszokásból; kezd megnőni.
Azt viszont igazán nem állíthatom, hogy megerőltetném magam a futásban. Mégis meg mernék esküdni rá, hogy előbb érek fel, legalábbis nem sok választ el kettőnket egymástól. – Tudtad, hogy a középkorban a nők is párbajra hívhatták a férfiakat? – kérdem, félig-meddig levegőért kapkodva, mértékletesen, mikor már fenn ülök a fa szerkezet tetején. Ékesebb testrészeim érdekében nem opció az olyan láb-átvetés, amit Janine könnyedén kivitelez. – Az esélyegyenlőség nevében a férfit beásták derékig egy lyukba, és kapott egy kampós fabunkót… A nő pedig szabadon mozoghatott a fátylába tekert kődarabbal hadonászva. Általában a nő nyert. – Nem sok köze van a helyzethez, és igazság szerint, egy randevúhoz aligha illik, akkor is, ha tizenkét évesről van szó; valamiért mégis úgy sejtem, hogy Janine nem fog megsértődni, mert történelemről hadoválok.
Sikerül biztosabb egyensúlyi pontot találnom, így már megengedhetem azt is, hogy elfelé nézzek; nem vagyunk olyan magasan, mint ahogy azt minden bizonnyal a gyerekek érezhetik, ami valahol lehangoló. Valahol pedig biztonságot nyújt, és őszintén, a régi emlékeket felidézve a nosztalgiának is kiváló táptalajt nyújt. – Már a randi második percében megpróbálnál rávenni, hogy szegjem végtagom érted? Nem csodálom, hogy még nem sikerült a kedvedben járni – jegyzem meg, játékosan oldalba bökve. Azért nem célom, hogy kilökjem az egyensúlyából. A következő kérdésén igazából nem kell sokat tűnődnöm, mégis tettetem a mélázást. – Hmm… Akad egy-kettő – vonom meg a vállam, majd hirtelen ötlettől vezérelve pattanok fel, már amennyire ez egyáltalán kivitelezhető a mászó tetején, és a karjaim egyensúlyért nyújtva állok fel, hogy az oldalról becsatlakozó hintákat tartó rúdra kapaszkodjak. Leülök rá, majd beakasztom a térdem, és hátra lendülök, míg úgy nem lógok, mint egy denevér. Egy denevér, ami elfelejtette, hogyan denevérkedjen. Kinyújtott kezeim a szürke homokot súrolják, a gravitáció hatására pedig nem csak a kabátom csúszik feljebb, hideg borzongást küldve végig a gerincem mentén, de a vér is elkezd az agyamba tódulni, érzem az ismerős lüktetést, amit már elég régóta nem.
Helsingorban születtem, az egy kisebb város a svéd határ mentén. Valójában nem ott laktunk, hanem kijjebb, egy olyan községben, aminek neve sincs nagyon, és jobb napokon százan laktak ott. A legbulisabb program az volt, hogy felmásztunk a villanypóznákra. Az volt a játszóterünk. – Megkocogtatom az orromat, a közepét, ahol ha közelebbről nézi valaki, látszik egy törés az ívben. – Egyszer le akartam nyűgözni egy lányt. Tisztázzuk, hogy tízből a legszebbnek lenni azért nem olyan nehéz, de ez akkoriban nem tűnt fel, úgyhogy mániákusan bizonyítani akart neki mindenki. Én például kitaláltam, hogy a villanypózna tetejéről simán leugrom Klas haverom faterjának traktor-utánfutójára, ami mindig tele volt szénával. Hát, nem jött össze, a lány meg még ki is röhögött. Aztán összejött Klasszal. Tudod, a traktor arrafelé státusz-szimbólum volt… És akkor most tegyünk úgy, mintha nem most közöltem volna, hogy valójában paraszt vagyok, jó? – Fejjel lefelé látom csupán a nőt, de azért reménykedem benne, hogy így sem tévesztem össze a reakcióit. Érzem, hogy a vér kezd a fejembe szállni, de nem akarok visszagördülni; most valahogy jól esik, és semmi köze ahhoz, hogy meg akarom mutatni, mennyire nem is vagyok öreg.
Ma megint lebácsiztak a metrón.
Aztán később, mikor Helsingorba jártam középiskolába, sokat lógtunk a játszótéren, sötétedés után, az nagyon menőnek tűnt. Prince, Duran Duran, meg AC/DC… De közös megegyezés alapján a nyolcvanas évekről nem beszélünk. Kihagyjuk a köztudatból. Szóval a csúszda fölötti házikóban csókolóztam először, azt hiszem. Aztán fél perc múlva kiderült, hogy a lánynak barátja van, és menekülés közben elbotlottam a csúszdában… A legtöbb sztorim, mint látod, úgy végződik, hogy szó szerint pofára esem. – Felnevetek, mert utólag ezek tényleg mókásak. És mert legszívesebben, főleg, mikor ilyen nosztalgikus hangulat fog el, visszavágyom. Az idő azonban, akkor is, ha egyébként nem lineáris, visszafelé ritkán pörgethető, a felbukkanó ősz szálak pedig nem hazudnak. Oldalra döntöm a fejem, már amennyire ez ebben a pózban megtehető, Janine tekintetét keresem. – Ez univerzális dolog, nem? Mármint, a tinédzserek és a játszótér. Visszavágyódás a gyermekkorban, a kilógással és saját kis világgal való lázadás egyesítésével… Kérlek, mondd, hogy volt egy gót-korszakod, amit itt éltél ki.

977 szó
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szomb. Márc. 03, 2018 4:11 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

to Andreas

Nem gondoltam, tényleg nem, hogy a hónapokkal ezelőtti beszélgetésünknek lesz vonzata. Mármint, hogy ilyen emlékezetes az, amit a randijaimról mondtam. És noha ötletem sincs, hogy mi járhat a fejében, mit talált ki egyértelműen mondok igent. Kedvelem a társaságát és noha csak pár méterre élünk egymástól, a véletlen találkozások elmaradtak mögöttünk. Mondjuk azt sem tudom megvan-e tervezve a dolog, vagy nagyrészt a véletlenre bízza. Noha sokan képtelenek ilyesmire, szerintem ő pont az a típus, aki bármely fokról képes újratervezni. Ami egyébként hasznos tulajdonság az élet számtalan területén.
- Ennyire nehéz eset volnék? - vigyorgok rá, egyébként nyilván nem vagyok. Csak néha magam sem tudom mit akarok, milyet, mit szeretnék. Neki pedig nyilván nem feladata ezt kitalálni, ahogy egyébként másnak sem, viszont felébreszti azt, amit kíváncsiságnak neveznek. Egyébként ezzel a sztereotipizáló oldalam állításait is szépen széttördeli, mert hazudnék ha nem jönne pár tévelyedett gondolat azt illetően, hogy szerintem mit talált ki. Ehhez pedig nyilván a személyiségéből eddig kapott információkkal tudok operálni. Bár hozzá kell tennem gondolatban, hogy Dr. Jess sok tekintetben egy sármos álarc mögé bújt kérdőjel előttem. Olyan kérdőjel aki jelenleg képes volt izgatottá tenni és őszinte mosolyt előcsalni. Bár erre egyébként is képes. Meg arra, hogy olyan lelkesen másszam meg a falat, mintha tényleg 12 lennék. Vagy inkább 13. Muszáj kommentálnom, hogy persze hát előnyben van. Férfi, magasabb is, de őszintén? Nem bánom, hogy hamarabb felér mint én. Mert az élményem megvan. Mint nemrégiben a parkban, amikor versenyt futottunk. Nem egy súlycsoport vagyunk, de ilyenkor ez nem is számít. - Nem is tudom, hogy ez igazán aljas, vagy igazán ötletes megoldás. - nevetek fel - Nem kívánom leszólni a régi korok hölgyeményeit, mert minden tiszteletem azoké, akik azt a több tonnányi ruhát elbírták, de sok tekintetben az a kép él bennem, hogy túl..gyámoltalannak lettek nevelve. - ingatom a fejem - Így nevezzük inkább ötletesnek, még ha ezért a feministák le is nyilaznának. - húzom el a számat, mert lassan már nőként sem nyilatkozhatok a saját nememről, mert hujuj, például milyen szégyen, hogy nem tudok összeszerelni egy szekrényt és ezért egy férfira volt szükségem. - Tehát ha most párbajra kívánnálak hívni, ásnom kéne előtte egy lyukat? - felnevetek - És még bele kellene imádkozzalak. Neem, azt hiszem ez túl sok ráfordított erőt igényelne. - nevetek fel újból.
Akaratlanul is eszembe jutnak az emlékek. Bátrak voltunk, boldogok és gondtalanok. Úgy éreztem enyém a világ, amikor a bátyámat már nem küldték utánam apáék, hogy felügyeljen. És végre nem  kellett félszeg-ostobán megpróbálnom figyelmen kívül hagyni a jelenlétét sem. Azt hiszem akkoriban még tornász akartam lenni. Vagy épp csak tornáztam sulin kívül? Nem tudom, ez a rész már kicsit távoli és egy 12 éves nem feltétlenül a teljesen logikus, ok-okozati gondolkodásáról híres. - Naa, ha rá akarnálak venni akkor aljasabb eszközökhöz folyamodnék. - rákacsintok, de most ne feledjük a játék lényegét...valahol épp a 12 évest játsszuk, szóval nem kell rosszra gondolni! Vagyis relatív, hogy mi a rossz. - Egyébként meg ott lennék, mint biztonsági háló. - biztosítom, bár a férfiaknál ez kétélű fegyver és bár nem a képességeit kérdőjelezem meg, azt hiszem mellém is kellene a tudat, hogy ha borulok, van kibe kapaszkodni a nagy pillanat előtti pillanatban.
Némileg meghökkenve, ámde kíváncsian nézem, hogy mit csinál. Látva az attrakciót, elmosolyodom. Tessék, lehet én már a hátradőlést sem mertem volna megcsinálni. Francba, mikor kódolódik ki belőlünk a bátorság? Mégsem szólok, hogy óvatosan. Vagy ne csinálja. Ez pedig azt hiszem részint annak köszönhető, hogy az anyáskodó felem még alszik. Nagyon félúton vagyok én két korjellemzés között azt hiszem. Vagy csak sérült vagyok és emiatt lassan érek? Nehéz kérdés, de biztos, hogy nem fogom neki előadni. Megpróbálok minden méltósággal lemászni a falról, hogy meg tudjam kerülni. Elhaladva mellette orvul végighúzom a hideg ujjaimat a derekán. - Megfázol denevérember. - mosolygok magamnak, ő úgysem látja. Megállok előtte, bár kissé távolabb, hogy lássam is, meg neki se a térdeimet kelljen csodálnia.
- Fel tudtál mászni egy villanypóznára és pszichológus lettél. - hajolok előre, megtámaszkodva a térdeimre - A világ elveszített egy ígéretes tehetséget. - egyébként különös, mármint rajongom, hogy ennyire más közegből érkezett, mint én. Ebben a városban születtem és nőttem fel, nekem az Eiffel-torony is része volt az életemnek. Persze sose belvárosi gyerek voltam, inkább kint a nyugiban ütöttek tanyát a szüleim. Viszont a történetet hallva nem tehetek róla, de kibuggyan belőlem a nevetés. - Szegéényke, de azért szép próbálkozás. Bátor és botor egyszerre. De bevallom engem is lenyűgözött amikor egy-egy srác produkálta magát. Valamivel végül is ki kell tűnni. - vonok vállat, bár nekem aztán nem sok rendszer volt abban, hogy éppen ki tetszett. Mert komplexen nem láttam a személyiségeket. Szép volt a szeme, a mosolya, jól sportolt, extrémsportolt és jól álltak neki a kapucnis pulcsik, vicces volt, vagy épp pofátlanul pimasz. - Semmi gond traktoros. - felnevetek, bár nem gúnyolódásnak szánom amit mondok ezzel pedig nyilván tisztában is van, lévén semmin nem sértődött meg eddig sem. Az ég, vagy a természet jó személyiséggel áldotta meg.
- Naa, mi bajod a nyolcvanas évekkel? Egy sereg jó előadó akkor alkotott! - nézek rá megütközve és egyébként jómagam rettentően sajnálom, hogy nem voltam felnőtt vagy tizenéves abban az időszakban. A ruhák, a zene, a sok-sok szubkultúra...ah. - És rögtön olyanba sikerült botlanod aki foglalt. Ejj-ejj. - ingatom a fejem - Viszont ezekre a sztorikra tudsz emlékezni! - biztosítom - Én az iskolai biciklitárolóban csókolóztam először, ráadásképp pont lógtam az énekkarról és még le is buktam. Szóval egy húsz perces kiselőadás után pakolhattam két hétig a kottákat. - sóhajtom teátrálisan, egyébként előtte azt hittem, hogy az első csók után új ember leszek, vagy nem is tudom, de látszani fog rajtam. Bazsalyogva mentem haza és természetesen fél óráig elemeztem a dolgot a barátnőmmel telefonon. Viszont új ember nem lettem. Ilyenek ezek a csókok. Elgondolkodva nézem őt.
- Sajnos csalódást kell okoznom, sose voltam gót. - guggolok le, hogy valóban lásson - Viszont a krém sötétedés után játszótéren lógott. Amikor lerázhattam a bátyám figyelő tekintetét..bizony sokszor töltöttem én is délutánokat vagy épp egész estéket itt. - mosolyodom el - Azóta tudok fára mászni is. Bár egy idő után már az alkohol is tevékenyen részt vett a dologban, de ez volt a mi birodalmunk. Imádtam. - mondom komolyan, mert néha hiányzik. Hiányoznak azok az érzések. Minden sokkal könnyebb volt. - Úgy voltunk nagyon közel egymáshoz, hogy szinte fel sem tűnt. Csak jól éreztük magunkat együtt, mind.
Felállok és a mászókához sétálok, hahaa, márpedig meg tudom csinálni. Már nem kell akkorákat sem lépni. Első fok, második és harmadiknál sincs probléma. A negyediknél kicsit megingok. - Az osztálytársam a szüzességét is az egyik ilyen játszótéri faház padlóján veszítette el. Ha ezek mind mesélni tudnának. - mondom, de azért próbálok koncentrálni, ultra probléma lenne ha foggal kapnám el véletlen a mászókát. Egyszer már megesett libikókánál és ha valaki alaposabban megnézi az egyik fogam, akkor látszik is, hogy egy kis darab lepattant. Úristen de rossz volt. Felérek a tetejére és felegyenesedve megállok. Na, felfelé sose volt gond. Lefelé már inkább. - Viszont, randizni még nem randiztam játszótéren. Mármint nem tudom randinak minősül-e ha az ember a pasijával meg még 15 másik baráttal ücsörög kézenfogva egy játszótéren. - egyébként szerintem nem, csak úgy együtt voltunk. - Ah siker! - mondom diadalittasan mire találok egy megfelelő állóhelyzetet úgy, hogy a két talpam stabilan álljon - Égő ha lesétálni nem merek már hanem inkább... - bemérem a távot - leugrom? Vagy pofáraesésnek minősül, mester? - mosolygok rá. - Na és egy 12 éves kori randi mikor minősül sikeresnek? - kérdezem kíváncsian. - Ha a végén megengedem, hogy megfogd a kezem? - felnevetek.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
142
● ● Reag szám :
113
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Utcák •• Szomb. Márc. 03, 2018 11:47 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

in shades of blue
pour Janine

Nézheted úgy is, hogy nem indultak egyenlő esélyekkel… Vagy úgy, hogy nem voltak annyira gyámoltalanok, mint ahogy középiskolában tanítják, ha képesek voltak kővel gyepálni egy pasast, aki ronda gyereket csinált nekik. – Valójában nagy igazság, hogy amit középiskolában megtanulsz, arról az egyetemen nagyrészt kiderül, hogy nem úgy van. Érdekes ráébredés ez, bár nem feltétlenül hasznos; elvégre, ahhoz, hogy valaki dokkmunkás vagy pénztáros vagy sofőr legyen, nem kell feltétlenül tudnia a legfrissebb Osakai egyetemi kutatásokról. Ha szeretné, hajrá; de nem alapvető létkérdés.
Ellenben azzal, ki tud hathatósabban lenyűgözni egy nőt. Nem büszkeség kérdése, inkább a létfenntartásé, elvégre, a faj már rég megosztott, az egyéni öröklés a kérdés, valahol egészen mélyen legbelül. Aki nem tud csajt szerezni, az nem megy semmire. És hogy máshogy szerezne magának az ember tizen-huszon évesen csajt, mint oltári nagy baromságokkal, amit aztán sokszor az orra bán? Most is ott lebeg a lehetőség előttem, pontosabban alattam, hogy új görbületet szerezhetek a szaglószervemre, ha esetleg túlzottan elgémberedne a lábam, vagy begörcsölne a térdhajlatom. Bár az is tény, hogy jelenleg a fajfenntartásnak vajmi kevés köze van az indítékaimhoz, ez valóban a büszkeségről szól, mert akkor sem vagyok bácsi, ha a nagyjából harminc éves nő azzal eteti is az öt éves fiát, hogy néninek vagy bácsinak bélyegezni mindenkit, aki nem tíz éves, tiszteletet jelent.
Egyelőre nem esem le. Akkor sem, mikor elég egyértelműen érzem az érintését az oldalamon, vagy amikor hirtelen megjelenik előttem. – Látod? A dolgok, amiket a férfiak megtesznek a nőkért…! Aztán csodálkoznak, hogy idő előtt meghalunk – sóhajtok fel teátrálisan, a lehetőségeket tesztelgetve nyújtogatva az ujjaim. Az egyik helyen leérek egy nagyobbacska hókupacig, de rá kell eszmélne, hogy baromira hideg. Ez viszont biztos a korral jár. Régen télen is simán pólóban mászkáltam, épp csak azért húztam pulóvert, hogy anyám ne akadjon ki. Most már hálás tudok lenni az ülésfűtésért is a Fordban. A kesztyűm a kabátom zsebében van, de biztosabb fogást kapok puszta kézzel. – Tényleg tudok traktort vezetni. A legtöbb dologra van jogsim. Nagyteherautóra és repülőre nincs, de ha véletlenül pont van egy hajód… – Nem sok választásom volt, hogy szerzek-e többek közt azt is. Sosem akartam halász lenni, ellenben apám ragaszkodott hozzá, nekem meg lényegében… Mindegy. Amit sajnálok, hogy a pilótaképzést (kisrepülőre) csak elkezdtem, de sosem fejeztem be, túl sok pénznek tűnt akkoriban. Most meg már értelmét sem igen látom.
Ó, mindenki más, a nagyok, jók voltak. Az átlagemberrel volt probléma. Ha egyszer átjössz, majd mutatok képet, és megérted – mosolygok fel rá, vagyis próbálkozom, így fejjel lefelé. – Ah, igen… Ulla Bellmann. Egy életre összetörte a szívem. És megalapozta az ízlésem. – Bár azt hiszem, skandináv viszonylatban nem nehéz, hogy szőke nőbe fusson az ember. Vajon ebben az incidensben gyökeredzhet a foglalt nők iránti érdeklődésem, vagy inkább apátiám is…? Elvégre, nem tehetek róla, hogy Joanne házas. Arról sem, hogy nem akar elválni. Arról sem, hogy mindennek ellenére igen hosszú évekig feküdtünk össze. Nem emiatt mentem bele újra meg újra, legalábbis nem hiszem; épp csak nem is érdekel. Azzal, hogy az ikrek felnőttek, és Pascal kitalálta ezt az ostobaságot, nos… Azzal már nekem is akad gondom. – Szóval… énekkar?
Én esküszöm, hogy próbálom nem nagyon kinevetni, bár az tulajdonképpen passzolna a tizenkét évesekhez, rögtön a meghúzom a hajad után.
Nem olyan rossz az az időszak, mint ahogy a tinédzserévek borongó hormonkálváriája elhiteti, hm? – Követem a tekintetemmel, bár lassan kezdem érezni, hogy jobb volna talán leszállni, a fülemnél ugyanis lüktetni kezd az ér. Egy pillanatig tényleg majdnem leugrok inkább, mikor látom, hogy meginog, de talán csak a furcsa szög mutatta olyan bizonytalannak. – Azért a faház… Nem tűnik túl praktikus helynek. A szálkák – magyarázom, mert bevallom, sok dolgot csináltam már nem megfelelő helyen, de a játszótéren való szex épp nincs köztük. Hamar rájöttem, hogy az ilyesféle cselekvések, legyen szó bármiről, helyet igényelnek. És olyan helyszínt, ahol nem fúródik szálka a hátsódba. – Akkor vehetjük úgy, hogy elvettem aa… játszótéri randevú szüzességed? Nem csoportos indulós, hanem egyéniben. Megtisztelve érzem magam – nevetek fel, és ezzel már tényleg úgy döntök, hogy nem bírom tovább tartani magam, lenyűgöznek azok az artisták, akik fél órás előadást képesek így tölteni.
Felnyúlok, hogy megkapaszkodjak két kézzel, és némi lendületet véve visszaeresztem magam a földre, lassan, hogy ne csavarjam ki túlzottan a karjaim. Ismét egyenesbe kerülve egy pillanatra megszédülök, de a másodperc egy tört részénél tényleg nem tart tovább. – Úúú, ne, megengednéd, hogy megfogjam a kezed? Tényleg? – pislogok rá tettetett meghatottsággal. A havat kezdem kotorászni a cipőm hegyével. – Hát, nem is tudom. Lehet, hogy meg kellene kérdeznem anyukámat… – Akaratlanul is elönt az érzés, hogy mennyire vicces lenne tényleg felhívni azzal anyám, hogy megfoghatom-e egy lány kezét. Nem tudná hová tenni, az biztos, de lehet, hogy holnapra már rám küldte volna a fél párizsi elmegyógyászatot, hogy kiderítsék, mi bajom van. Felnevetek, és közelebb lépek hozzá és a mászókához, várakozón nyújtva előre a karjaim. – Gyere, ugorj, és akkor nem pofáraesés. Fizikailag sem, meg vehetjük úgy, hogy én könyörögtelek le onnan.
Nem tudom, tényleg hajlandó-e így ugorni, de ha igen, remélhetőleg gond nélkül elkap, legfeljebb egy enyhe forgást produkálva, hogy elnyelje a becsapódási energiáit. De azon sem sértődöm meg, ha inkább mégis simán a hóba ugrana, főleg, mert ekkor egy ismerős alak bukkan fel a fák közül, hogy a játszótérhez közeli zöldön pisiltesse a kis vakarcsát a póráz másik felén. – Csókolooooom! – kiáltom el magam, és eszeveszettül kezdek integetni, mintha legalábbis egy Boeing 747-est szeretnék leszállítani a két emeletesház közé. A vigyorom széles, ám nem hiszem, hogy ez a találkozás feltétlenül olyan nagy örömmel töltené el a Madame-ot, aki egyébként egy igen indokolatlan párducmintás műbundát visel kucsmával, mint engem. Hallom, hogy mond valamit, a csöndben meg a házak közt jó az akkusztika, de azon túl, hogy „megint maguk”, nem érdekel. Egyébként is igen nyilvánvalóan tovább sétál, szinte vonszolja maga után a pudliját. –  Ne vedd magadra, de esküszöm, hatalmas volt a kísértés, hogy Őt hívjam randira – Ezt már Janine-nek szánom, és csak félig komolytalanul. Persze, nem azért, mert olthatatlan romantikus és/vagy szexuális vágyat éreznék a házinéni iránt, hanem mert kíváncsi lennék, mit reagál. – A sikeres randevú végét illetően egyébként… Ugye nem becsültél mélyen alul, és gondoltad, hogy mindössze tíz méterre szeretnélek elvinni, hogy megmutathassuk egymásnak majmokat megszégyenítő akrobatatudásunk? – vonom fel a szemöldököm kihívó mosollyal. – Remélem, hogy tényleg nincs programod ma estére, és holnap nem ötre mész dolgozni, mert ennél kicsit hosszabb programra gondoltam. Ha benne vagy.

1035 szó
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Utcák ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Utcák
Second Chance frpg
3 / 5 oldal

Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-