Serge szobája
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. 11 Nov. 2017, 19:42-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 14:30 ✥
✥ Today at 14:11 ✥
✥ Today at 14:05 ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Serge szobája •• Pént. 28 Júl. 2017, 17:28

Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1223
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Szomb. 23 Szept. 2017, 18:49



Théo & Serge

"Zene"

Léah lelépett. A percek órákká nyögték ki magukat… az órák pedig lehet már napokká nyúltak. Nem tudom. Nem fogtam fel, hogy mennyi ideje is tartózkodtam bent és sirattattam a hangszeremet… közben persze alkoholizáltam, hogy búmat és minden bánatomat abba nyomjam el. Zűlött állapotban voltam, kissé magam alatt, de mégis magamnak adtam igazat, már csak azért is. Bulu sose szokott felmenni a bútorokra, most mégis a kanapén durmol, már hatszor rászóltam, de hatszor elengedte a füle mellett. Mintha csak kicseszésből csinálná, hogy éreztesse, mekkora szar alak vagyok. Atya ég és mi van, ha tényleg az vagyok?  Monk lelépett a lánnyal… meg a gyerekemmel, akiről most szereztem tudomást. Léah terhes… még mindig nem fogtam fel igazán, hogy ennek egy fene jó hírnek kellene lennie, nem pedig egy hangyaszarnyi életkedvűnek. Az életkedvem nullára csappant, az ital megtette a hatását, a gitárom is sírva fakadt a kezeim között. Órák óta ez megy, majdnem fullos hangerőn, csoda hogy még a szomszédok nem törtek rám. Teljesen belemerültem a pengetésbe, a bejárati ajtóm nyitva volt, Bulut nem érdekelte jelen pillanatban senki és semmi. Jól elvolt magában a kényelmes fekhelyen. Nem érdekelnek a kutyák…sem a gyerekek odaát, sem az állatkert lakói…sem a gyerek. Léah szavai járnak az eszem szegletében. Gyáva vagyok. Tisztán emlékszem döbbenettől elkerekedett szemeire, mikor feltártam előtte a megtalált tesztet. talán túl durva voltam… Voltak okok, melyek e cselekedetre sarkalltak, nem mintha mentséget keresnék.
De még mindig hallom, ahogy Leah zokog a szobában…
Gyomrom diónyivá zsugorodott, miközben a vészharangok folyamatosan jeleztek bennem, melyekkel aligha törődtem. Állkapcsom megfeszül, ujjaim ökölbe szorulnak. A kezemben tartott üveget a falhoz vágom, ahol száz darabokban törik szét. A falon pedig a maradék folyadék végigfolyik…
- Francba!!
Nem tudom már a lényeget sem összekaparni, nem tudom melyik lenne már a helyes döntésem… talán jót cselekedtem azzal, hogy elengedtem őt. De nem szabad most ezzel foglalkoznom, nem vonhatja el a figyelmem semmi arról, ami előttem zajlik. Ökölbe szorítom mindkét kezemet. A bütykeim elfehéredik a bőr, és az inak kidagadnak a kézfejemen. Gyűlölöm magam… gyenge és gyáva vagyok. És még neki adok igazat is, mi?
Éppen gondolatmenetem végére érek, mikor lépéseket hallok közeledni. Az irányába fordultam…az öcsémet véltem felfedezni…
Értetlenül álltam előtte, mint egy összekutyult puzzle dobozának borítója előtt, és ha tehetném, inkább elhúznék Párizs területéről.
- Léah lelépett. - közlöm az öcsémmel a legszembetűnőbb tényeket. Talán már tudja, talán találkozott vele… fogalmam sincs. Az ágyamon ott virít a pozitív teszt, amit a táskájában rejtegetett.
- Hagytam elmenni… - kúszik egy béna vigyor a képemre, majd egy következő bontott sörért nyúlok, hogy rácuppanhassak. Egyszerre több gondolat is átfutott az agyamban: a düh fölött való elmélkedésem, a felidézett képek, és újra csak a harag, mely dögvirágként bontott szirmot az elmémben, hogy aztán sajátos illatával tele hányjam Léah-t vele. Érzem, ahogy a libabőr borzong végig a karomon, a szívem dörömböl, ajkam kiszáradt.
- Megtaláltam a tesztet... titkolta előlem... - mormogtam már inkább magamnak miközben a hajamba túrtam.




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Pént. 29 Szept. 2017, 18:24

Serge & Théo

Mielőtt rendbe tennéd a bátyád lelki világát, tedd rendbe a szomszédokét. Békés kertváros lévén azzal kezdtem, miután értesültem a történtekről, hogy körbejártam Serge erősen nyugdíjkorhatárhoz közelítő szomszédjait és elmagyaráztam nekik, hogy ha zajokat és efféléket hallanának, ne aggódjanak. Az egyikük megkérdezte, a bátyám él-e még, mert jó ideje nem látták odakint. Mégis mit gondolt, akkor ki nyúzza a gitárt egész nap? A kutyák? Illetve csak az egyik, mert Bleu elmondása alapján a másik épp náluk vendégeskedik.
Miután a szomszédokat megnyugtattam afelől, hogy a bátyám nem megy át őrült pszichopatába és semmi gond azzal, ha a kelleténél kicsit hangosabban éli ki a fiatalságát, jöhetett ő maga is. Nem tudtam, kinek az oldalára kéne állnom, pedig a semleges terep ugyanolyan veszélyesnek tűnt. Ha nem foglalok állást, azon ugyanúgy megbántódhat mindkét fél, mintha igen. Nem így kellett volna Léahnak a bátyám tudtára adni, de Serge meg nem lehet seggfej a terhes barátnőjével - én az vagyok, vérbeli seggfej, épp ezért ismerem minden szabályát. Mindketten hibáztak, és mivel Serge-hez kötött vérségi kapcsolat, kötelességemnek éreztem, hogy felkaparjam kissé a padlóról.
Pont jókor érkeztem, ugyanis a falon csattanó üveg elég hangos volt ahhoz, hogy ha nem az imént nyugtattam volna meg a szomszédságot Serge józanságát illetően, most én is parázni kezdjek. Tétován léptem be a házba, nem ütköztem különösebb ellenállásba, látszólag a kutya - az egyik, nem tudom, melyik - is szart már az egész világra, felvéve gazdája lelki állapotát. Ez remek, két depressziós egy fedél alatt... Kutyapszichológiára nem képeztem magam!
Zsebre dugott kézzel somfordálok el minden zajok forrásáig, s kissé félve kukkantok be. Fogalmam sincs, milyen látvány tárul majd elém. Serge láttán megkönnyebbülten felsóhajtok, mert sokkal rosszabbra számítottam (vérre és állatiasan feldúlt bútorokra), ezzel pedig felkeltem a figyelmét is. Halvány mosollyal üdvözlöm, de nem szólalok meg, hagyom, hogy ő kezdje a társalgást.
- Le - felelem némi töprengés után, aprót biccentve. Tisztában vagyok a tényekkel, de nem akarom azt éreztetni vele, hogy ezáltal már nem is érdekel az ő szemszöge. Szeretném hallani a szájából, mi történt és hogyan történt.
- Jó nagy hülye voltál - bólintok ismét, megerősítve őt a kijelentésében, miszerint hagyta elmenni. Lassan beljebb lépek, megkerülöm őt, hogy lehuppanhassak az ágyra. A tesztet kezdem el nézegetni, mert még sosem láttam ilyet, de nem nyúlok hozzá, mert azt viszont tudom, hogyan készül, és isten ments, hogy ilyen közelségbe kerüljek Léah... testnedveivel? Serge közben folytatja, mire tompán újból bólogatni kezdek.
- Ő is jó nagy hülye volt - Ráadásul velem még hullámvasútra is felszállt. Gyötör némi lelkiismeret, hiszen én tudtam meg elsőként a hírt, mégsem mondtam el a bátyámnak. Talán örökké lesz némi bűntudatom miatta, viszont úgy döntök, inkább megjátszom, hogy nem tudok semmit. Nem kell, hogy úgy érezze, elárultam - épp elég, hogy Léahval összebalhéztak.
Előre hajolok, hogy elérjem az egyik bontatlan doboz sört. Halkan sziszeg, ahogy felnyitom, de egyetlen korty után vissza is teszem a helyére. Nem esik most jól, s bár szolidarítok a fivéremmel, nincs kedvem leinni magam, ő már kettőnk helyett is eléggé részeg.
- Mitől félsz ennyire, Serge? - megtámaszkodom magam mögött az ágyon, kíváncsian fürkészve bátyám meggyötört arcát. - Én is kiakadnék, ha így derülne ki a barátnőmről, hogy terhes. De tudom, hogy nem csak erről van szó... Miért borít ki ennyire a gyerek téma?
Eddig is sejtettem, hogy van valami a levegőben, most azonban teljesen bebizonyosodott. Bármilyen hihetetlen is belegondolni, ezek szerint Serge sem tökéletes, neki is megvannak a maga sötét kis foltjai. Tényleg elég durva, hiszen mindig azt hittem, hogy nyitott könyv, aki semmit sem titkol előlünk. Elég naiv voltam... És képmutató, hiszen hogyan várhatnék őszinteséget valakitől, akivel én sem vagyok az? De ez most nem az én vallomásomról szól...




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Szomb. 30 Szept. 2017, 10:54



Théo & Serge

Théodore mellém telepszik, nem nézek rá, tudom jól, hogy mérges rám valamilyen formában. Még akkor is ha nem úgy hangzanak tőle a szavak. Jó nagy hülyék voltunk mindketten, mi? De ő még nagyobb, hiszen ki kérte meg rá, hogy rejtegessen egy tesztet, amit lehet egy hónappal ezelőtt csinált….
Az öcsém jelenléte épp elég jelenleg, hát még ha itt lenne az egész pereputty. Úgy érzem magam jelenleg mintha nyaktilón lennék és épp várnám a fájdalmas befejezést. A saját kivégzésem, hogy végre vége lesz ennek teljesen. Ennek az egésznek. Egyszer biztosan. Az öcsém a sörért nyúl, belekortyol, de visszarakja azt, az enyém kiürül, összehorpasztom, majd azért nyúlok, amibe ő belekezdett. Kortyolok kettőt, hármat, majd ölembe ejtem két tenyerem közé. Kérdése csak hatalmas erejű kalapácsként veri a mellkasomat, úgy érzem, lassan betöri azt és eléri a szívemet és a ketyegőmnek is hamarosan búcsút inthetek. Lassan emelem rá a tekintetem, egy kis ideig figyelem őt, miközben hátra dőlve engem fikszíroz. Őt is kiborítaná…de ők nem jutnának el idáig, hiszen…hiszen mi? Ugyanolyan férfi ő is, mint én...csak ő jobban csinálja. Nem vagyok féltékeny, de ez így van. Kérdésére csak leemelem róla a pillantásom és a sört kezdem figyelni a kezeim között. Néma csend burkolózik kettőnk közé… nem tudom meddig tart, mire megszólalok.
- Hibásnak érzem magam. Selejtnek. Rémes ember vagyok. Még annál is rosszabb. - fél nevetés kúszik ki belőlem, annyira szánalmas ember vagyok, hogy a másik csak felnéz rám, istenit, mert nem tudja ezeket rólam… és ez igenis bánt. Jobban tenné mindenki, ha magasról leszarna és elkerülne messziről. Jobb lenne. Nekik is, nekem is.
- Théodore…milyen ember vagyok? - újra csókra hívom a bontott sört, lehúzom egy pillanat alatt, majd elengedem, hogy üresen érjen földet a szőnyegen.  Fel tápászkodom az ágyról, de nagyjából három lépést ha megteszek és a falnak esek, megtámasztom magam és inkább leülök ott, szembe fordulva az öcsémmel. Az egyik térdem felhúzva, a másik kinyújtva, két kezem magam mellett.
- Elrontottam mindenki életét. - halkan beszélek, az öcsémet lesve újfent. Kezemet az ablak felé irányítottam.
- A szüleinkét. Léah-ét. Tate-két. - az ölembe hull végre a kezem, majd félre billentem fejem és lehunyom szemeim.
- Emlékszel a baleset napjára? Arról hogy mit meséltem, mi is történt, hogy gyorsasági versenyt rendeztem…- ingatni kezdem a fejem kissé bizonytalanul. - ... nem volt igaz. Magamat mentettem a felelősség alól. - elmosolyodva pillantottam vissza az öcsémre.
- Egy terhes nő ült mellettem. Az utolsó hónapjához közeledett… a gyerekeimet várta. -  és ezt úgy mondom, mintha olyan természetes lenne. Mintha könyvet olvasnék a testvéremnek az életem lapjairól. Hiheti akár azt is, hogy az ital beszéli ezt magamból ezt a sok badarságot.
- A csaj sokkot kapott, koraszülés lépett fel… nem vállaltam fel őket…az se biztos, hogy tőlem vannak, nem csináltam vizsgálatot. Nem akartam, hogy az egész világ tudja, titkos viszonyom volt… - feltápászkodom a földről, állva maradok, nekidőlve a falnak, úgy nézem a mennyezetet, mintha bármilyen érdekesség is lenne ott. Léah-val más a helyzet, őt senki elől sem titkoltam, ő iránta sokkal nagyobb érzelmek kötöttek, mint a múltammal. Sokkal nagyobbak. Érte képes lennék az életemet is adni. Képes lennék bármire érte.
- A nő felakasztotta magát, de erről te is tudsz… én ott voltam, a részese voltam az egész jelenetnek Théodore. - a teljes nevét mondom, nem becézem, kétségbe vagyok esve, nem tudom, mit akarok ezzel kihozni. Azt akarom, hogy megértsen, legalább Ő. - Gyűlölt engem Théodore. Jobban, mint bárki más ezen a földtekén. Itt hagyta a gyerekeit, magára hagyta… - ökölbe szorul mindkét kezem, majd megfordulva a falnak vágom az egyiket. Jobb ez bármi másnál. Elviselhetőbb kicsivel.
- És mind azt kérdezitek, hogy miért félek?! Miért is vagyok gyáva!?- sziszegem mérgesen, majd Théo felé fordulok vissza széttárt kezekkel.
-  Mitől félhetek Théodore? - kérdezem meg tőle is, hátha tud bármi magyarázatot adni nekem erre az egészre.
- Mi van ha Léah-t is elveszítem? Nem akarom, legalább őt nem. - most már nem számítanak a könnyeim, csak úgy folynak arcomról. Kétségbe esetten vizslatom az öcsém arcát.
- Ő olyan helyre került, ahonnan nem tudom, de nem is akarom kirángatni. Szeretem. De... Nem voltam őszinte se veled, se a családdal, magammal meg főleg nem. Elveszítettem magam miatt, az ostobaságom miatt egy nőt,.. Az az undor… még mindig látom magam előtt… és Léah…ugyan úgy nézett rám. Ő is sírt. - fejezem be, majd elfordulok, hogy ne lássa a sírásom, nem férfihoz méltó, de már késő ilyennel foglalkoznom. Nem hagyhatom, hogy bárki is lásson így. Az öcsém kivételt képez, ő olyan helyet foglalhat el bennem, amit soha senki. Előtte sem szoktam gyengének mutatkozni, de előtte nem félek megmutatni a gyengeségemet. Mert természetes az, ha valaki fél.
És én félek, félek ettől az egésztől. Félek, hogy ezzel a kettőnk közötti kapcsolat is megbomolhat...



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Szomb. 30 Szept. 2017, 22:47

Serge & Théo

Nem sokszor fordult elő eddig, hogy nekem kellett vigasztalnom a bátyámat. Sőt, szinte egyetlen egyszer sem volt még ilyen, ezért kicsit zavartan állok az egészhez. Az emberek lelkének pátyolgatása nem erősségem, hogy mondjam... Nem vagyok valami empatikus lélek.
- Talán most így gondolod, de egyetlen rossz döntés nem tesz semmivé huszonakárhány évnyi jót. Ezt most talán elrontottad egy kicsit, de nem vagy rémes - A fejemet csóválom, nem tudom, mi mást mondhatnék még. Éveken át odaadó és kedves volt, csak azért, mert most kicsit.. "Kicsit" kiakadt, attól én még tudom, hogy a lelke mélyén ugyanaz az ember. Fordulóponthoz érkezett, és úgy tűnik, ezen most nekem kell átsegítenem.
- Lássuk csak.. Dubois vagy. Makacs, céltudatos, de jószívű, alapvetően vidám személyiség. Önzetlen és kedves - ó, ez már nem Dubois vonás! Belőlem ki is maradt, annyit szívtál magadba anyától, hogy nekem már nem maradt. Segítőkész vagy, áldott tehetséges, lelkiismeretes és megbízható. Hiszek benne, hogy mindig a jó döntést hozod meg. - elhallgatok. Nem akarok túl nagy elvárásokat pakolni a vállára azzal, ha azt mondogatom, erkölcsileg mennyire feddhetetlen, hiszen ezek szerint ő nem tartja magát annak. Figyelem, hogyan tápászkodik fel, és ahogy a falnak esik, megyek, hogy segítsek. Mire odaérek, már a földön ül, szóval némi tétovázás után egyelőre csak leguggolok elé.
- Serge... - megérintem az arcát, de szerencsére magától beszélni kezd, úgyhogy nem szólok semmit, csak hallgatom. Sosem sejtettem, hogy ennyi öngyűlölet van benne, az önvád mégis úgy szakad fel belőle, mint valami nem is tudom... Csak figyelem és hallgatok, a kérdésére is csak bólintok egyet. Nem akarok közbeszólni, nehogy meggondolja magát. Szeretném hallani, miféle titkokat őriz, habár ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, úgy bizonytalanodom el. Miről beszél? Értem, mégsem bírom feldolgozni, mintha fontos részleteket hagyott volna ki, valahogy ez az egész nem stimmel. Hiszen nem így történt, nem így mesélte... Megráznak a hallottak, az első reakcióm mégis az értetlenkedés és a tagadás. Félrebeszél, nem így történt. Miféle gyerekek? Miféle terhes nő?
Harag lobban fel bennem Serge iránt, de egyedül amiatt, hogy ezt így kellett közölnie. Annyiszor lett volna rá lehetősége, hogy normálisan, józanul közölje velem, erre most úgy vágja a fejemhez, mintha én is az ellensége lennék. Hihetetlenül pipa vagyok a piára és arra, hogy ezt most és így kell megtudnom, de ami jobban bosszant, az a bátyám agóniája. Az a Serge, akit én ismerek, nem zuhan így össze. Az pillanatok alatt felkel a földről, megrázza magát és megy tovább. A könnyei azonban megpuhítanak, a haragot felváltja az együttérzés még nem nagyon tapasztalt formája bennem, amikor valami nagy titkot értünk meg, mely a fiúból férfit farag, és hirtelen rájövünk több igazságra is, ami elől eddig homokba dugtuk a fejünket. Serge kiborulása valahogy percek alatt érettebbé tesz.
- Akkora barom vagy, Serge... - közelebb lépek hozzá, felmarkolom a vállát, hogy odahúzhassam magamhoz egy ölelésre. Megszakad a szívem, amiért így látom, de a legszörnyűbb az, hogy nem tudtam segíteni neki, éveken át egyedül cipelte ezt az egészet. - Nem mondom, hogy teljesen értem, mi folyik itt, szóval majd leülünk és átbeszéljük ezt az egészet, hogy én is megértsem... Istenem, mekkora hülye vagy! Miért nem meséltél eddig soha erről?
Szorosan átölelem, ha hagyja, a hátát lapogatva pillantok el a válla felett a falra. Szépen belevert, le kell majd ápolnom a kezét... De előbb szeretném megnyugtatni és biztosítani afelől, hogy nem dőlt össze a világ.
- Ne gyere nekem azzal, hogy féltél attól, mit fogunk gondolni! Te hülye! Nem fogod fel, hogy nem azért szeretünk, mert tökéletes vagy? Igazából ki kell ábrándítsalak: valójában senki sem hiszi, hogy tökéletes vagy... Azért szeretünk, aki vagy, és bármi is történjék, örökké a testvérem maradsz, te tökkelütött. Bármilyen hülyeséget is csinálsz, a bátyám vagy, és szeretlek. Ami... így elég furán hangzik, mert általában én szoktam hülyeséget csinálni. - megingatom a fejem, majd megveregetem Serge hátát és eltolom magamtól annyira, hogy ránézhessek. Két tenyerem közé fogom a fejét elég szorosan ahhoz, hogy ne tudjon szabadulni. - Testvérek vagyunk. Felfogod, mit jelent ez? Az elmúlt huszonhat évben te gondoskodtál rólam, minden szarsággal hozzád fordulhattam. Emlékszel rá, hányszor rohantam oda hozzád, amikor démonok üldöztek? Te mindig felvetted velük a harcot, mint valami kicseszett lovag, aki a mesekönyvekből lépett ki. Épp itt az ideje, hogy most én legyek a te támaszod, Serge. Ezúttal én fogom elűzni a te démonjaidat. Úgyhogy húzz vissza szépen az ágyra!
Megtolom az ágy felé, ha hagyja magát, visszavezetem és le is ültetem rá. Leguggolok elé és megnézem, mennyire sérült meg a keze, amivel a falba vert, majd átrobogok a fürdőbe, hogy előkeressem az elsősegélydobozt. Nagyon remélem, nem megy eközben sehová, ugyanis van még mondandóm, amikor visszaérek mellé.
- Megértem, hogy félsz, de szerinted Léah nem fél ugyanígy? Ő nem retteg ettől az egésztől legalább annyira, mint te? Szeret téged, veled akarja leélni az egész életét, és az a hír, ami boldoggá kéne, hogy tegyen mindkettőtöket, ilyen brutális fordulatot okozott... Nem azért nem mondta el, mert hülye... Jó, de, hülye.... Csak azt akarom mondani, hogy gondolj bele az ő helyzetébe is! Azért nem szólt neked, mert félt. Tudta, hogy nem akarsz gyereket, és fogalma sem volt, miért, vagy hogy ennek tükrében hogyan fogsz reagálni a hírre. Önzőnek és hazugnak gondolta magát, egy szörnyetegnek. Te most hogy érzed magad? Nem ugyanígy? - Talán sikerül rávilágítanom, hogy átvitt értelemben ugyanattól félnek, ugyanúgy éreznek. Léah sem akarta elveszíteni Serge-t emiatt, ahogyan a bátyám sem őt.
- Nem azt mondom, hogy felejtsd el a múltat és örülj a hírnek, de... Nem ér neked Léah annyit, hogy végre leszámolj a démonokkal? Rendbe kell tenned ezt az egész gyerek témát, ha nem akarod elveszíteni. Ha nem akarod, hogy utáljon, ne ríkasd meg.
Egyszerű tanács, de annál őszintébb. Tudom, hogy a bátyámnak kendőzetlenül kimondhatom a véleményemet, nem kell attól tartanom, hogy bántásnak venné - talán rosszul esik neki, de ettől vagyunk testvérek. Nem szépítjük túl a valóságot, mint a madzag a lufin, a földön tartjuk a másikat.




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Vas. 01 Okt. 2017, 13:58



Théo & Serge

Az öcsém kioktat. Nem tudok hinni a fülemnek, pedig csak az igazat vázolja fel, de spiccesen ez másképpen hat. Rémes vagyok, vagy nem, ugyanúgy érzem magam…nem lett jobb, csak sokkal rosszabb. Dubois vagyok…mindünk makacs…ezt ecsetelnie sem kell, de belé több szorult. Hiába mondja azt, amit… nehéz vele, de így szeretem. Tűzbe tenném érte a kezem. Minden más, amit felsorakoztatott Á-tól Z-ig igazak.
Tudom, még sem hiszek benne eléggé. Nem hiszem azt, hogy elegek voltak a törtetéseim, hogy túl gyenge voltam az Ő életükbe.
Elém guggol, engem néz, szinte farkasszemet nézünk, hallom a hangját, még sem fogom fel teljesen, hogy engem szólított nevemen. Zavartan, összetörve, gyűlölettel mesélek az évekkel korábbi eseményekről.
A nőről, a gyerekekről, a balesetről és a halálról. Mind úgy csúsznak ki belőlem, mintha mindvégig ezt tanultam volna, miképp is adjam elő…legalább Théo-nak. Borzasztó lehet ilyet hallani, főleg ennyi idő elteltével és ilyen szerkezetben előadva, de nincs más hátra csak az előre. Nem tudom mit fogok kiváltani az őszinteségemmel, de előadom a dolgokat, lehet hogy háborogni fog… dühöngeni vagy együtt érezni és együtt sírni…
Fogalmam sincs milyen következményekkel fog a vallomásom járni, lehet csalódni fog bennem és magamra fog hagyni a bánatomba fúlva, lehet megver, mert eltitkoltam előle mindezt…nem tudom, már azt se tudom mit kellene hinnem.
Egyszerűbb lenne neki, ha itt hagyna ezzel az egésszel, az én hibámból történt dolgokat ne neki kelljen cipelnie. Nem akarom, hogy ez miatt megbomoljon a kettőnk közötti törhetetlen kapocs. Nem élném túl.
- Kérlek, ne utálj, jó? Nem számít, ha nem szólsz hozzám, csak ne utálj. - nyögöm ki mikor magához ölel jó szorosan. Barom vagyok…mindegy melyik a megfelelő szó rám, elszúrtam az egész mindenséget. Viszonozom az ölelését, szükségem van rá, mint ahogy neki is rám, még ha nem is ilyen helyzetben akartam, hogy megtudja mindezt…de ezen kár is lenne változtatni.
- A következmények…a belém vetett bizalmad, a szereteted… a család biztatása… eltűnt volna minden egy karikacsapásra. - suttogom a könnyeimbe fúlva. Magyarázatot ad a szeretetükről és az én tökéletességemről, hogy soha nem voltam az, nem gondoltak rám akképp, de nagyon szeretnek, mert testvérek vagyunk… ezért is szeret, mindegy, hogy milyen őrültséget is csinál a másik. Ott leszünk a végsőkig egymás mellett és még azon is túl. Szeretjük egymást, ezen meg nem változtathat senki és semmi. Hiába is történnek dolgok. Az elmúlt évek leforgása Théo bajkeveréseiről zajlottak, mindből kihúztam őt, elkergettem a démonjait úgy, hogy ne essen csorba se a büszkeségén, se az egyéb szeszélyein. Mert nem akartam szakadékot emelni kettőnk közé. Nem vágytam rá, de most…még annál jobban sem.
Az ágy felé vezet, leülök rá és csak bámulok rá, majd elsétál. Letörölgetem a könnyeimet, hogy tisztán lássak tőlük, majd visszatér az öcsém hozzám. Valami kis dobozkával.
Kérdéseire figyelek, azok tartalmára és mennyivel könnyebb lenne az ember élete, ha a problémái maguktól megoldódnának.  Csak hallgatom őt és fogalmam sincs mit kéne tennem, vagy szólnom egyáltalán… Léah is ugyan úgy fél? Miért félne? Mert anya lesz? Mindig is ezt akarta… csak én taszítottam el az egyetlen egy kívánságát. Mert ez miatt nem akartam… de most? Már magam sem tudom. Figyelem az öcsém szemeit, hallgatom őt. Én is szeretem azt a nőt, de ezek után, van még bármi értelme folytatni? Én akarom…de hogy Ő? Hogy hülyék vagyunk, az kicsit túlzás, de igaza van. Nem szóltam semmit erről, mert nem akartam, hogy ez miatt menjen szét a kapcsolatunk, hogy magára hagytam két gyereket….de nem tudhatja, hogy rettegek az igazságtól és jobb a tudatlanságban létezni. Bár ne kellett volna ezt így lerendezni. Félünk mindketten, pontosan.
De hogy szörnyeteg lenne?
- Szörnyeteg? Nem. Kettőnk közül…én vagyok az ő réme. Tönkre tettem Őt, érted? - válaszolok röviden, lehajtva a fejem, majd az italok felé nyúlok, de félúton megakad a mozdulat, ahogy hallgatom a folytatást.
- Rendbe tenni? - emelem fel a fejem, kezem visszahúzom.
- Szeretem Léah-t, mindennél jobban őt akarom, Őt választottam a többi nő közül. - mennyi esélye lett volna más helyzetben? Ha akkor ott a repülőtéren nem futunk össze? 1:1000-hez… de őt választottam a hosszú út ellenére is és megérte. Totálisan.
- De… terhes…Jézusom! Amit a fejéhez vágtam… nem lehet csak úgy visszaszívni… nem fog haza jönni. - meg dörgölöm a képemet és a hajamba túrok. - Nem fog megbocsátani…keres magának egy kulturáltabb embert és felneveli a gyereket vele…akármekkora is a szerelem… - magyarázok össze vissza, noha a részegségem egy pillanat alatt elmúlt, noha még az vagyok, köszönhető a józanító beszédnek, Théo által.



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Vas. 01 Okt. 2017, 17:11

Serge & Théo

Szavaival egyenesen a szívemre markol, és csak most ébredek rá, mennyire lebecsültem eddig a testvéri kapcsot köztünk. Büszkén hangoztattam mindenkivel, milyen összetartó, jó család vagyunk, pedig mindig mindenben Serge-re támaszkodtunk, Céci is, én is, a szüleink is. Az összes nyomás és felelősség rá hárult, és bármit tett, legyintettünk, hogy hát persze, ő az elsőszülött, egyértelmű, hogy ő bármire képes. Pedig nem egyértelmű, rohadtul nem! Keményen dolgozott, mindent egymaga cipelt, megejtette a maga hibáit, mint mindenki más, csak mellette senki sem állt, hogy átsegítse őt ezen. Az igazság az, hogy Serge tényleg jó testvér volt, de mi a húgunkkal csúfosan elbuktunk. Mert bár eddig tényleg úgy hittem, semmit nem tehetne, amivel megutálnám, sosem gondoltam bele komolyabban. Most viszont tisztán és erősen érzem, hogy szeretem őt, fontos nekem és segíteni akarok neki, és képtelen lennék elszakadni tőle, bármi is történjen - és nem azért, mert mi ilyen idilli, tökéletes család vagyunk, ahogy azt folyton emlegettem, hanem azért, mert a testvérem és így érzem. Már nem a szám jár anélkül, hogy valójában törődnék vele, hanem tényleg itt vagyok, szemtől szemben, és figyelek.
- Nem foglak... Nem is tudnálak. Szeretlek, és tudom, hogy ezzel a többiek is így vannak. - Azt nem mondom, hogy könnyű lesz elmagyaráznia a helyzetet a szüleinknek, vagy Léahnak, de ha az egész világ ellene is fordul, én akkor is itt leszek, mert megértem, milyen nehéz addig titkolni valamit, míg az végül összeroppantja az embert, és azt is jól tudom, milyen érzés attól rettegni, hogy csalódást okozunk azoknak, akiket szeretünk.
Leülök mellé, az ölembe emelem a kezét. Szerencsére semmi komoly, úgyhogy csak sima borogatást teszek rá, átkötöm vele a kézfejét, aztán hallgatom, amit mond. Nem akarom még mindig beismerni, hogy elsőként értesültem a hírről, ezáltal pontosan tudom, hogyan érezhet most Léah, de azt sem akarom hagyni, hogy Serge bebeszélje magának ezt az önutálatot.
- Honnan tudhatnád, hogy megbocsát-e, ha meg sem próbálsz bocsánatot kérni? Nem fog valami kulturáltabb embert választani, mert ő a te hülye fejed szereti - Nem káromkodom mostanában egy kicsit túl sokat? Már nem azért, de az elmúlt pár percben hányszor hülyéztem le őket együtt és külön-külön is? Mindegy, részeg, reggelre úgyis elfelejti. - Serge, elég kemény csaj. Bedobtad a Dubois-k közé, és zokszó nélkül beolvadt a családba. Mindenki imádja. Szerinted pont egy durvább vita után hagy majd el?
Láttam, hogy az italok felé nyúlt, és bár meggondolta magát, jobb biztosra mennem. Felkelek mellőle és olyat teszek, amit 12 éves korom óta szinte sosem: nekiállok takarítani. Összegyűjtöm az üres üvegeket, amikben pedig még van, azokat az asztalra pakolom. Ablakot nyitok, villanyt kapcsolok, és míg kiszellőzik a szoba, felkapom az egyik plédet a székről és a bátyám vállára terítem, hogy ne fázzon meg. Behozom a szemetest, hogy összeszedegethessem a falon széttört üveg szilánkjait.
- Itt maradok veled éjszakára, és holnap, ha kijózanodtál, felhívjuk Léaht. Ha te nem akarod, majd én. Lehet, hogy fel sem veszi elsőre... De addig fogsz próbálkozni, amíg végül meghallgat. Tudod, miért? Mert kedvelem őt. Kedves, türelmes, vicces csaj, a legnormálisabb sógornő-jelölt, akit csak kívánhatnék, és az unokaöcsémet hordja a szíve alatt, és már egy csomó névötletet kitaláltam, úgyhogy nem hagyom, hogy elengedd. Készülök azért uniszex nevekkel is, ha lány lenne, de úgyis fiú lesz - teszem még hozzá. Az egyik szilánk megvágja az ujjam, de épp csak alig buggyan ki belőle vér. Az utolsó üvegdarabot is kidobom, aztán azon töprengek, mit kezdjek a kifolyt alkohollal és ezzel a borzasztó bűzzel. A takarítás viszont annyira kimerített, hogy muszáj szünetet tartanom és visszaülnöm az ágyra.
- Megoldjuk ezt, bízz bennem! Nem hagylak magadra. Ha akarod, felveszem a kapcsolatot a... Segítek a... - Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg ezt úgy, hogy ne legyen túl fájó, vagy bizarr. Tényleg segíteni szeretnék. - Gyerekekkel. Nem kell egyedül menned. - bököm ki végül.




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Vas. 01 Okt. 2017, 19:16



Théo & Serge

Az hogy nem akar utálni némiképp vagy épp teljesen de megnyugvást hoz rám egy pillanat alatt. Mert nekem ez fontos. Théo fontos. Ő a legfontosabb az életemben, meg Céci. Mindketten.
A tevékenységét figyelem, amit a kezemmel művel, el időzők rajta, közben hallgatom, mi is a véleménye az én hőn imádott nőmről. Az hogy az én hülye fejemet szereti, hogy sikerült beilleszkednie, ami valóban nagy szó, hiszen hozzánk nem sűrűn jönnek nők, ha jönnek is, nem sokáig maradnak, de neki igenis sikerült maradnia, túlélte a családomat és ennek… örül a szívem. Jó választás volt, de mi van ha tényleg igazam van? Legyen neki igaza, legyen igaza…mantrázom magamban. Figyelem, ahogy pakolni kezd serényen, kidobálja a felesleget, elpakolja a nem ide való dolgokat, ablakot nyit.
- Nem szükséges, majd reggel…ráér. Megoldom. - suttogom, miközben a hátamra teríti az anyagot. Nem szokása ez már nagyon rég, de nekem akar mindenképp segédkezni, bízom benne, örülök neki, hogy ilyen testvérem van.
- Théo. - szólok rá már tényleg amikor a földön heverő szemetet kezdi összeszedegetni. Nem kell tényleg, majd megcsinálom jobb napomon, tényleg, de jelenleg ahhoz sincs erőm, hogy felkeljek innen. Az alkohol el bénított, csak ülök ott és figyelem őt, még a rándulást is észre veszem, megvágta magát. Végül megszólal és elmosolyodom. Jó őt ilyen optimistának hallani, S látni. Mintha sokkal másabb színben látná a világot és ez tetszik.
- Személyesen akarok vele találkozni… a szemébe mondani a vallomásomat. - felelek ennyit egyenlőre. - Szóval tényleg bírod őt. Jó ezt hallani. Hamarabb is bemutathattam volna, mi? - nevetem el magam röviden, de nincs mit tenni, ezt már nem fordíthatjuk vissza. Nem hagyja hogy elengedjem… ezek után már tényleg nem lenne hozzá erőm elengedni őt. Beszélek vele, az hogy felhívom telefonon, az nem lenne ugyanaz. Pedig fel kellene hívnom, hogy tudja, elbasztam és hülye vagyok, de térjen vissza, beszéljük ezt meg négy szemközt.
- Szóval milyen neveket adnál a kis krapeknak? - két kezem ujjait összefonom, kérdőn és kíváncsian figyelem az öcsémet, jó őt ilyennek látni tényleg. Ahogy visszaül mellém, rá pillantok, szavait hallva inkább vissza nézek a falra.
- Nézd Théo…én azóta segédkezem nekik, mióta a nő meghalt. Tate-ék… a szomszédban laknak, két házzal odébb. A nő édesanyja neveli őket. Ő tudja csak, milyen szálak kötnek a fiúkhoz. - még sem érzem azt a kötődést, ami a szülő kötheti a gyerekekhez.
- Nem kérhetem, hogy még ebben is nyújts kezet. Így is bőven kisegítettél. Hálás vagyok. - fordulok vissza felé, kezem a tarkójához siklik és közel húzom a kobakomhoz, hogy homlokunk finoman koccanjon. Persze ha segíteni akar, nem állom útját, őrülnék is neki... vagy nem tudom mit kellene tennem.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Szomb. 07 Okt. 2017, 18:18

Serge & Théo

Épp elégszer voltam másnapos ahhoz, hogy tudjam, reggel mennyire cselekvőképtelen lesz a bátyám. Jobb, ha most rendbe teszem kicsit a szobáját, mert holnapra amúgy is épp elég dolgunk van. Ki kell józanítanom, át kell segítenem a macskajajon, aztán el kell intézni ezt az egész Léah-szomszéd gyerek-miegyéb mizériát, lehetőleg örökre.
- Végül is, személyesen kisebb eséllyel csapja rád az ajtót... - tétován ingatom a fejem, ádámcsutkám megugrik a gondolatra, hogy mivel is jár ez. Léah most Bleu-nél dekkol, vagyis ha Serge személyesen akar vele beszélni, akkor hozzá kell átmennie. Nem tudom, mi a rosszabb, ha hagyom, hogy egyedül találkozzon Bleu-vel, vagy ha vele megyek. Nos, mivel kíváncsi természet vagyok és nem bírnám kivárni, hogy megtudjam, mi lett velük, elkísérem. - Veled megyek. Tudom, hol van Léah... Holnap elmegyünk hozzájuk.
Mély levegőt veszek, és csak remélem, hogy nem bánjuk meg ezt az egészet; sem ő, sem én. A kérdésére csak mosolyogva bólintok. Kár azon keseregni, mi lett volna, ha. Tény, hogy megtalálhatta volna Léaht előbb is, de a lényeg, hogy végül meglett... Csak ez számít, más nem.
- Majd írok egy listát nektek, de a Théodore, úgy hallottam, elég szép név. Az vezet nálam. - pimasz vigyort villantok a bátyámra. Úgy látom, kicsit jobb a kedve, aminek örülök és igyekszem tovább tetézni a jókedvét. Nem akarom soha többé sírni látni! Az pedig, hogy mennyire gondolom komolyan, hogy rólam kéne elnevezniük a gyereküket... Nos, majd a lista megírásakor úgyis kiderül.
- Értem. Hát, ez elég szívás - De tényleg, ilyen közel lenni minden nap azokhoz, akik talán a te gyerekeid, és akiket kvázi cserben hagytál? Őszintén csodálkozom rajta, hogy Serge csak most borult ki, és nem kapott idegösszeomlást már évekkel ezelőtt. Ahogy magához húz, mosolyogva közelebb dőlök, és behunyom a szemem, amikor a homlokunk összeér. - Nem kell kérned, Serge, még szép, hogy veled megyek! Ha mást nem, talán osztogathatok néhány autogramot.
Elnevetem magam, természetesen csak viccelek, de a jelenlétem talán tényleg feloldja majd kissé a hangulatot, a feszültséget, a drámát, és könnyebb lesz a bátyámnak is tisztáznia a dolgokat. Elhúzódom tőle annyira, hogy ránézhessek.
- Gorombaság vagy sem, de csináltatnod kell mindenféleképpen egy apasági tesztet. Ez legyen az első lépés szerintem, amit megteszel. Tudnod kell, tiéd-e a felelősség, mielőtt a nyakadba emelnéd...
Nem azt mondom, hogy ha nem az övé a két kölyök, akkor egy csapásra megoldódik minden, de talán könnyebb lesz a lelkiismerete a hírtől. Fogalmam sincs, miben reménykedjek, vagy mit higgyek, milyen eredményt hoz az a teszt... Vakszerencse az egész, 50% vagy igen, vagy nem.
- Nem vagy éhes? Van valami kajád? - érdeklődöm, egyrészt azért, mert én tudnék már enni valamit, másrészt az alkohol is gyorsabban felszívódik, ha megetetem a bátyámat. De a legjobb mégis az lenne, ha le tudnám fektetni aludni...




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Hétf. 09 Okt. 2017, 20:56



Théo & Serge

- Vagy annyival nagyobb eséllyel vághatja a fejemhez újra, mekkora szar alak vagyok…és hogy elcseszett majd 3 évet egy ilyen emberrel. - keserű mosolyra húzódnak ajkaim, nyilván megérdemelném, a korábbit is megérdemeltem, de így jártam, meg ő is. Hogy van e esély, arra, hogy a dolgot helyre tegyük? Nyilván ezer meg egy esély lenne rá, de így félrészegen kevés esélyt látok…egy százalékot sem. Bukásra van ítélve.
- Tudod? - nézek rá kérdőn. Majd elfordítom róla a tekintetem.
- Persze, hogy tudod… - nem tudom, honnan tudja, de nyilván nem ő hozzá rohant elsőként a lány, szóval, valami pajtijához ment elsírni minden bánatát.
- Ma gondolom már lehúztad a rollót. - pillantok rá újból, ezúttal kiskutya szemekkel, hátha megenyhül rajtam és elvisz ma hozzá…bár ez felejtős. Ismerem az öcsém, inkább várakozik, hogy jobban legyek, mert újabb marhaságot hoznék össze pillanatok alatt. Csak rosszabb lenne a helyzet és az nem kellene.
A gyerek neve kérdéses, de mégis Théodore tudna ajánlani párat. Az ismerős név hallatára, csak a fejére emelem a kezem, hogy összeborzoljam a haját.
- Igen. Én is nagyon csípem a neved öcskös… - leeresztem a kezem, majd a mosolyt sem hagyom el úszni a képemről. Ha az öcsémről van szó, érte bármit megtennék, erre ő van itt, hogy észt verjem belém, ami sikerül is… nem tudom honnan van ez a töretlen magabiztossága, de most jól jött.
A másik két gyerek… még kérdéses, mi legyen velük, hiszen félek a helyzettől, félek a hat év hallgatásától, félek a rám rakodó súlytól…egyre nagyobb, ami azt illeti. A homlokunk koccanása rengeteg emléket hoz felszínre, rengeteg közöst és mindent ami jó és rossz is volt. A jó a rosszakkal tökéletes. A rossz pedig a jókkal kompatibilis. Ez így van rendjén.
- Autogramot… - ismétlem el szavait, majd elkuncogom magam, komolyra fordulok.
- Kellene egy kis támogatás…ez a helyzet… nem egyszerű… - húzom el a szám, hiszen még anyáméknak is tálalnom kéne, de előbb apasági tesztet kell csinálnom, ahogy azt az öcsém is javasolja. Az hogy az én gyerekeim, vagy épp nem azok… mindkét esetben….nos nehezen emészteném meg mindkettő eshetőséget. Az utóbbi szíven baszna, mert feleslegesen paráztam annyit ezen az egy dolgon… az előbbi…meg a lelkiismeretem… meg úgy minden.
Kérdésére felpattanok, kissé imbolyogva az ajtó felé sétálok, ott támaszkodom meg.
- Van. Jó hogy szólsz. Tegnap összedobtam egy…. - gondolkodás, majd rápillantok. -…nem tudom mit, de ehetőre sikeredett. - aztán tovább araszolok a konyha felé a hűtőhöz. Felnyitom és benyúlok a hosszúkás edényért, kirakom a pultra és belenézek. Őszintén? Nem tudom mi ez!
- Asszem… ez nem a kutyák kajája… - húztam fel a szemöldököm, majd szusszanok…
-  Brabanti módra készült fácánt megeszed? Vagy...vigyelek el egy étterembe? - fordultam az öcsém felé kérdőn, végül a kulcsomat kezdtem kutatni tekintetemmel.



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Csüt. 12 Okt. 2017, 00:33

Serge & Théo

- Ugyan, Serge, tudod, milyenek a nők... Hisztiznek és kéretik magukat. Lehet, hogy többször is a fejedhez vág dolgokat, amiket közben nem is gondol komolyan. Csak maradj kitartó! - Igazából nem sokat tudok a nőkről, legalábbis a pozitív tulajdonságaikról, mert főként mindig a házsártos, zsémbes oldalukkal találkoztam. Nagyon szeretik játszani a sértődöttet, a dívát, de valójában pontosan arra vágynak, amit mi, férfiak meg akarunk adni nekik. Igazából még mindig bánt kissé, hogy Léah nem hozzám fordult a problémával, de hát valamilyen szinten megértem. Én sem biztos, hogy Bleu bármelyik testvéréhez mennék, mondjuk én nem is tartom barátomnak egyiküket sem. Még. Oh, a francba, nekem erről is beszélnem kéne Serge előtt... Nem tudom, mikor és hogyan, de ha ő feltárta nekem a titkait, én sem rejtegethetem tovább az enyéimet. Őszintének kell lennem vele, minél előbb... De most annyi gondja van, talán nem baj, ha megvárom, míg rendezi Léahval a dolgait.
- Nem, ne is álmodj róla! Ki kell józanodnod és össze kell szedned magad. Ma már nem megyünk sehova, csak az ágyba. - Egy jó nagy alvás nélkül úgy fog kinézni holnap, hogy talán még akkor sem kísérném el sehova... Ha jófiúként viselkedik és szépen kidurmolja magából a piát, akkor majd egyezkedhet a kiskutyaszemeivel. A hajborzolásával azért meglágyít, mosolyogva rendezem a frizurámban okozott károkat. Örülök neki, hogy már mosolyogni és nevetni is látom, ezek szerint megérte átjönnöm. Remélem, tényleg tudtam és fogok is majd tudni segíteni neki, mert nem akarom magára hagyni a bajban... Főleg most, hogy végre megnyílt előttem.
- Megkapod. A támogatásomat is, a kocsimat is, mindent. De én vezetek. - teszem hozzá sietve, mert hát drága jószág ahhoz, hogy csak úgy egy másnapos és lelkibeteg Serge-re bízzam az autómat. Figyelem, hogyan támolyog ki, de nem követem. Kihasználom a kis időt, míg távol van, és megpróbálom felfogni, mi mindent tudtam meg. Ha az a két gyerek az övé... Te jó ég, bele sem merek gondolni!
- Ki az a Brabanti? - lépkedek ki végül Serge után, és megállok mellette a konyhában, hogy szemügyre vegyem a... Valamit. Nos, a kinézete meg a tálalása elég érdekes, de tudom, hogy a bátyám nem olyan analfabéta a konyhában, mint amilyennek látszik, így bízom benne. Még részegen is. Még akkor is, ha azt sem tudom, ki az a Brabanti. Nagyot nyelek hát, majd merészen rábólintok.
- Persze, jó lesz! Megmelegítem. - Kénytelen vagyok rábólintani, mert az kéne még, hogy étterembe menjünk... Kiszedem két tányérba a kaját, még ha ő nem is eszik sokat, megpróbálok legyömöszölni pár falatot a torkán. Bedobom őket a mikróba, és amíg elkészülnek, a pultnak dőlve figyelem a bátyámat.
- Ha rendbehoztunk titeket a barátnőddel és rendeződött ez a gyerektéma is... Lenne rám esetleg egy délutánod? Szeretnék veled beszélni valamiről... - A szívem úgy kalapál, mintha megint gyerek lennék, aki rossz fát tett a tűzre. Habár szerintem egyik ballépésem után sem voltam olyan ideges, mint most. Hiszen ez nem tréfa és nem is hiba, hanem véresen komoly dolog, és már előre görcsöl a gyomrom, ha arra gondolok, hogy talán mindent elrontok vele kettőnk közt. Serge is félt elmondani nekem a titkát, ő sem akart elveszíteni engem, mégis túllépett a félelmén... Igaz, leitta magát előtte, legfeljebb én is berúgok. Mindegy a hogyan, de beszélnem kell vele. Közben csippan egyet a mikró, én meg összerezzenek a hangjára. Kiveszem a két tányért és visszafordulok hozzá.
- Oké, bratyó, együnk! Aztán lezuhanyzol és alvás. Remélem, a kutyád veled alszik, mert nem úgy tűnik, hogy osztozkodna velem a kanapén...



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Pént. 13 Okt. 2017, 16:49



Théo & Serge

Csak maradjak kitartó, mi. Igen, talán könnyű ezeket kimondani, de a cselekvéshez hozzátartoznak egyéb más adalékok is. De az lesz. Kitartok… még ha Léah-nak végleges is az, hogy lelép az életemből. Akartam én ezt? Nem tudom. De visszacsinálom. Nehéz lesz, de túllépünk rajta. Együtt. Mi ketten.
- Jó. Megnyerted. Te nyertél. - emelem fel a kezem mintegy védekezőül, hogy ma már nem lesz több program. Léah-hoz csak úgy mehetek, hogy józanul és összeszedetten… talán holnap, holnapután nem fogom őt látni…idő kell és ezt mindenkinek el kell tudnia fogadnia. Nem állhatok elé szavak nélkül, csak úgy, hogy tudjuk, miért megyünk. Én érte megyek. Csak apadjon le a feszültség.
- Az én kocsim már nem is jó? - nézek rá értetlenül, de ott a szavaim mögött a cinkosság is. Jó persze, az ő oldalát is megértem. Azt sem tudom, hol áll a fejem és nem enged vezetni se saját autóval sem az övével. Még átgondolom. Bár jobban bízok meg tulajdon öcsémben, mint most saját magamban. Majd talán 1 hét múlva már képes leszek úgy tükörbe nézni, hogy tényleg saját magammal találkozzam a tükörképem személyében.
- Brabanti? Az egy kicseszett holland tyúk. - tényleg z, meg valami királyság is, de nem néztem utána, csak az ételt készítettem el. Az finom volt, a tyúkra meg csak rákerestem korábban, hogy mi is az a brabanti… érdekes elnevezéseket használnak. Rápillantok öcsémre, aki alaposan szemügyre veszi az ételt, ugyanúgy méregeti, ahogy én tettem. Tegnap frissen jobb állapotban volt…
Odébb állok, hogy tányért elő szedve kimerje az ételt, magának meg nekem, majd a mikróban kötnek ki. Rápillantok, ahogy beszélni kezd.
- Egy délután Théo? - kérdezek rá, majd bólogatok. - Egy egész napot, egy egész életet szánok rád, szóval beszélhetsz valamiről. Most is akár. - bólogatok serényen, miközben előtte állok és figyelem őt. Felnőtt férfiak vagyunk, még sem a szüleinkhez fordulunk segítségért, hanem egymást segítjük. Elvárások és minden nélkül. Mert ebből fakad a szeretetünk. Értük a tűzbe mennék. A csippanás hangja sóhajtásra késztet, a csendet töri meg, mely közénk zuhant. Szavaira csak bólintok… a kanapés megjegyzésre viszont felcseszi az agyam.
- A kanapéra? - veszem el tőle a kisebb adagot, kihúzok egy fiókot 2 evőeszközt kapok ki onnan, adok neki is.
- A kicseszett vendégszoba vajon miért van? - érdeklődőm, miközben megindulok az asztalhoz, majd le is teszem magam. - Basszam meg… értem én. - nézem egy ideig az ételt, majd öcsémre pillantok.
- Nézd, ha az a bajod, hogy lelépnék… ott a kocsi kulcs a komódon. A motoron meg csere szükséges, behalt egy pár dolog rajta… ne aggódj, nem lépek le… - enni kezdek, de a harmadik falatnál már nem megy le több. De még egy majd még egyet letuszkulok magamba, majd odébb tolom az egészet, ami megmaradt.
- Kösz. Meg azt is, hogy itt vagy. - állok fel az asztaltól, ellépek mellette, közben a hajába borzolok. - Szeretlek öcsi. - leveszem a felsőmet, ledobom a székre, a többi ruha is leoson rólam, aztán a fürdőbe vonulok. Meleg és hideg víz egyvelegével zuhanyzok, közben észre sem veszem, hogy éneklésbe kezdek. Bulu odakint a kanapén fekve rákezd ő is. Eladja a házat. A percek folynak, telnek, elrepülnek, nagyjából húsz perc után szállok ki a víz alól, ami már se nem forró, se nem langyos nem volt. Az ének abba marad, a kutya is elhallgat, közös bánatunk megszűnik, ám nekem kapaszkodó kell, a csempe csúszik. A törölközőmért nyúlok, megtörölöm magam szárazra és mivel nincs semmim ide bent... a törölközőt magamra csavarva érkezem vissza az öcsémhez.
- Biztos, hogy itt alszol ma? Nem zavarlak, félre ne érts. De ha van más és fontosabb dolgod, menj csak... - a vállát ragadom meg, megszorítom. - Az idióta bátyád egyedül is elalszik... - majd a szobámba megyek, alsót húzok, majd leülök az ágyra. Belegondolva ebbe az egészbe... a veszekedés nem kellett volna Léah-val, de jól jött ez a lerészegedés... feltártam előtte 6 év titkát. Csak anyámnak hogyan adagolom ezt? Azt hiszem ha jobban leszek kicsivel, akkor az első utam a kórház lesz a srácokkal... az is bele telik pár napba, mire oda eljutok... szóval csak szépen lassan....


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Szomb. 14 Okt. 2017, 23:03

Serge & Théo

Még szép, hogy nyertem! Nem szeretek veszíteni, ahogy Serge sem. Dubois szokás. Úgyhogy ő elmegy Léahért, én pedig meggyőzöm, hogy ne ma este... Bár kimerülne itt a győzelmem! De ha a bátyám ilyen tökös lépésekre szánja el magát, nem maradhatok én sem alul, kénytelen leszek lassacskán szembenézni a saját démonjaimmal, és letisztáznom, hogy pontosan mi is van velük. Velünk. Velem.
- Á, elkényeztettek, már nem vagyok hajlandó beülni akármilyen autóba - felelem kérdésére széles vigyorral, hiszen még véletlenül sem az a baj, hogy részeg és a kocsiig sem jutna el, ááá dehogy! De látom rajta, hogy veszi a poént, úgyhogy talán már kezd józanodni. Örülök neki, hogy időben jöttem és nem sikerült még jobban leinnia magát. Akkor nem lenne vele ilyen könnyű dolgom.
- Ez a neve? Mint Erzsébet királynőnek? - értetlenkedem, hiszen milyen bizarr már nevet adni az állatoknak, akikből végül kaja lesz... Vagy ez olyasmi, mint a csokik márkája? Ah, fene ért a gasztronómiához! A lényeg, hogy tyúk, azt meg szeretem, és ha holland, talán vérbeli "füvön" táplált csirkéről van szó, úgyhogy rossz már nem lehet az étel, bármennyire is ezt sugallja a külleme.
Nyitnám a szám, hogy feleljek, de nem tudom, mit mondhatnék neki. A figyelme, a törődése ellágyít, és szívem szerint most azonnal kitálalnék neki mindent, legalább olyan elánnal, mint ő tette nekem. Tényleg szeretném már ledobni ezt a terhet a vállamról, mégsem teszem, mert ha ezt a lépést hajlandó vagyok megugrani, akkor szeretném, ha az teljes mértékben rólam szólna. A mai este Serge-é, az ő problémáié. A következő este majd az enyém lesz, teljes mértékben.
- Majd leülhetnénk beszélgetni - bököm ki végül, hálás mosolyt mellékelve, amiért akár most is rendelkezésemre állna. Jól esik, de megvárom inkább a következő alkalmat, és rendesen összeszedem addig, pontosan mit és hogyan akarok mondani.
- A kicseszett vendégszobából nem hallom, ha úgy döntesz, mégiscsak megcélzod azt a kicseszett ajtót, vagy ha esetleg fordulsz kettőt és leesel a kicseszett ágyadról - A fejemet csóválom csak a felháborodásán, majd a mentegetőzést hallva nagyot sóhajtok. - Jól van, na, elhiszem, hogy nem lógsz meg... Akkor a vendégszobában alszom, csak ne harapd le a fejem! - vigyorogva előveszek egy villát a fiókból, aztán nekiesek az ételnek. Meglepően finom ahhoz képest, hogy holland. Nem is tudtam, hogy a bátyám ennyire otthon van a konyhában... Lehet, hogy taníthatna nekem néhány dolgot, csak úgy, hogy meglephessem vele a környezetemet, hiszen belőlem sem nézi ki senki, hogy értenék a főzéshez. Nem is nagyon értek.
Morranok, amint megint a hajamat kezdi macerálni, de a gesztus is és a szavai is mosolyt csalnak az arcomra.
- Én is téged, bratyó! - figyelem egy darabig, hogyan vonul el, aztán mivel ledobálja magáról a ruhákat, inkább visszafordulok a kajámhoz. Ráérősen csipegetek, és ahogy dalra fakad odabent, csak a szememet forgatom. Viszont amikor a kutya is elkezdi... Már az őrület határán táncolok a huszadik perc végére, és azon töprengek, kipróbáljam-e ezt a bramantizé-féle főzési módot az eben. A szimfóniának azonban vége, idegileg legalább öt órával fáradtabbnak érzem magam, és épp mosogatok, mire Serge egy szál magában kilibben a fürdőszobából.
- Nos, éppenséggel nincs jobb dolgom, mint a csodálatos zenekarodat hallgatni - bökök fejemmel a kutyája felé, majd sunyi mosollyal megtörlöm a kezem egy konyharuhában. - Nyugi, bratyó! Nem gáz. Maradok.
Utána pillantok, mikor a hálóba megy, és néhány perccel később követem őt. Lehuppanok mellé az ágyra, majd a hátamra fekszem, lábamat lelógatva bámulom a plafont. Egy darabig nem szólok semmit, aztán Serge felé billentem a fejem, hogy ránézhessek.
- Anyáéknak elmondod?
Ha az apasági teszt neki kedvez... Akkor igazából megtehetné, hogy nem szól róla a többieknek. Nem feltétlenül kell mindent a szüleink orrára kötni, hiszen felnőttünk már, nem szégyen, ha megvannak a magunk titkai, melyek úgysem befolyásolják az ő életüket. De persze lehet, hogy ebben a kérdésben máshogy gondolkodunk.




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Kedd 17 Okt. 2017, 07:44



Théo & Serge

Tudom jól, hogy mennyi mindenki elkényeztette az öcsémet. A szüleink. Jómagam. A rajongói. A nagyiék és úgy mindenki a nagy családi körből. Ő a tökéletes gyermek, aki én sosem lehetek. Féltékeny lennék? Sose voltam. Ő így jó. Ő csak sose akarjon mássá válni, mint aki valójában. Ne adjon lejjebb, ne akarjon többet, ezt is csak egy kicsivel… Ő a legjobb ember a földön és erre senki sem tudna rácáfolni. Senki sem mondhat róla rosszat. Jó persze, én már teljesen hozzá szoktam ehhez a viselkedéséhez, melyet kis taknyos korától kezdve tanúsított. Kik nem ismerik, teljesen elviselhetetlennek ismerhetik…
Csak bólogatok a néven, sejtem mi járhat a fejében, néha egy rugóra jár az agyunk…ijesztő. Egy állatnak nevet adni. A kutyának még oké, de hogy egy szárnyasnak, akit megeszünk… baromság, nem igaz? A madár az madár, minek neki valami szaros nevet adni, mikor senki sem fogja megkérdezni a fatáját illető nevét?
Ami a beszélgetést illeti…ezer örömmel vágnék neki már most, tényleg. Csak attól félek, hogy félidőt tartanék és a végére sem érnénk az egésznek, szóval majd egy jobb napomon meghallgatom őt. Örömmel és minden figyelmemet rá fogom szentelni, hiszen valami nyomasztja őt, már hetek óta, vagy több ideje már. Meghallgatom, tárulkozzon ki előttem. A legjobb barátja, a bizalmasa és a testvére vagyok, szinte a másik fele. Nem hagyom, hogy elsüllyedjen. Emelkedjen felül a félelmein.
Ma amúgy sem megyek semerre, valószínűleg holnap se… szóval addig marad, ameddig szeretne, örömmel látom őt. Buluval együtt, akit olykor ki nem állhat, de megértem. Nyáladzik, őrjítően idegesítő lehet ezen része, de a rosszabb az, amikor ugat és vonyít egyszerre… de Bulu kedves jószág, szóval békén hagyja a srácot, csak adjon neki enni és a legjobb pajtija lesz. Ezt persze már nem kötöm az orrára, tökre elfelejtettem, hogy meg kellene említenem. azt sem tudom, hogy a kutya kapott e már enni, vagy sem. Tulajdonképpen már kapott, még az edényében is akad maradvány. De hát ki is emlékezne ilyen részletekre?
Az ágyra ülök, az öcsém mellettem fekszik el. Kérdésére melyet csak kisebb szünet követ… válaszolok.
- Nem… senkinek sem kell erről tudnia Théo. - húzom el a szám, nem mosoly ez, fintor. Nem tudnák anyámék előtt megnyílni úgy, mint tettem most az öcsémmel. Ez teljesen más. Nem akarom látni az arcukra ülő kétségbeesést és értetlenkedést. A szánakozó pillantásokból is tökre elegem van…nem akarom újra feleleveníteni a régi sebeket. De ami igazán fáj, az nem az arcom csonttörése volt, sem a mellkasomban zúgolódó fájdalomé. Ami igazán fáj…az a lelki sebeim…amit akkor átéltem és amiket Shireya vágott a fejemhez. Nekem ezek fájtak igazán… nem a testi sebek.
- Nem akarok róla még egyszer beszélni… nem tudhatják meg. - dőlök el az öcsém mellett, közben felé fordítom a fejem. - Neked is el kellene ezt felejtened… - tudom ez nem olyan könnyű, de beszélni se az esetről. De megnyíltam előtte és ezt máskor is megteszem.
A lány fényképe még mindig a pénztárcámban lapul, igaz, hogy az öcsém és a húgom fényképe alatt, de ott van. Még mindig őrzöm ezt az emléket. Mert hiányzik... az a mosoly, az az önfeledt mosoly...de ez a lány már a múlté, nem kapaszkodhatok örökké az emlékeibe. El kell most már engednem, még ha nem is olyan egyszerű mindez.
Léah az én igazi megváltóm, ő hozta el nekem az igazi boldogság torta szeletét. Amiért igazán megdolgoztam, mindketten megdolgoztunk a másik bizalmáért, mosolyáért... és ez nem csak egy hosszú kaland. Ez egy élet, melyet eldönthetem, hogy élek vele, vagy elengedem a szélbe.
Mire feleszméltem a hosszú csend után, már sötét volt, Bulu hortyogása közelinek tűnt, hiszen a lábamnál aludt. Tudtam én, hogy jó fiú vagy... Az ajtóm felé pislantottam, onnan is csak sötétség jött... felkeltem, a mobilomért nyúltam, kisebb világítást kapcsoltam be rá, majd a folyosóra léptem halkan. Megnyugtató ez a csend. A közelebbi vendég szobába lestem be, bevilágítottam a szobát, az öcsém alakja rajzolódott ki az ágyon. Szóval tényleg itt maradtál. Nem mintha nem hittem volna neki, csak ne a kanapén akarjon bealudni. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy nem maradtam egyedül, visszaosontam a szobámba, a rám pislogó kutya pisszegésre késztetett, de ő csak megnyalta a száját és felásított. Megsimogattam a fejét, majd közel hajoltam busa fejéhez.
- Hamarosan minden rendbe jön, meglásd. - majd visszadőltem a kényelembe, a telefonom elsötétült, jómagam meg újra bealudtam. Mintha ez a reggeltől estig való alvás nem lett volna kielégítő. Mégis úgy érzem...mint aki lassan két hete folyamatosan ébren van. És a megoldásokon kattog.


// Nagyon szépen köszönöm  ahwie egy élmény volt és megtiszteltetés mindez. Imádtalak nagyon és akkor folyt. köv.   love  //


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Théodore J. Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Csüt. 19 Okt. 2017, 21:24

Serge & Théo

Értőn bólintok Serge válaszára. Talán azt hiszi, hogy nem értem meg, pedig nagyon is. Lehet, hogy én máshogy cselekednék, vagy más tanácsot adnék, de azt mondja, nem akar róla beszélni másoknak, úgyhogy ezt tiszteletben tartom. Ha nem akar, nem kell, ez nem olyan titok, amit ne hallgathatna el a szüleink elől. Talán jobb is... Igenis jobb, ha a szeretteink nem tudnak mindenről. Nem kell tudniuk. Hadd higgyék továbbra is, hogy gyerekek vagyunk, elég, ha ebbe az illúzióba ringatjuk őket, és mi közben tisztában vagyunk vele, nagyon is felnőttünk. Így hát bólogatok a szavai hallatán, és ahogy eldől mellettem, oldalra billentem a fejem, hogy ránézhessek.
- Oké, Serge. Elfelejtem. - Mindketten tudjuk, hogy ez nem így megy és nem fogom, de a kedvéért képes vagyok eljátszani. A színészet az életem, és ha ő azt akarja, bármit eljátszok neki. Ha a világ azt akarja, hetero maradok. Ahj... Zavaros ez az egész, de most nem akarok jobban belemenni. Megtehetném, és tudom, hogy megértené, de azt is tudom, hogy jobb alkalom is adódhatna rá, úgyhogy türelmes leszek és megvárom.
Még akkor is ezen kattogok, mikor már a vendégszoba ágyán fekszem, a sötét plafont bámulva. Nem tudom, mi álom és mi valóság, olyan, mintha egész éjjel ébren lennék, pedig a testem alszik. Kora hajnalban ébredek, felriadok, rossz álmok gyötörtek. Kibotorkálok az ajtón, belerúgok néhány dologba, mire ráeszmélek, nem otthon vagyok, tehát az otthon megszokott és kitapasztalt rutin itt nem válik be. A konyhába vonszolom magam, iszok, elmegyek wc-re, aztán ránézek a bátyámra. Alszik. A kutya is, bár ő felemeli a fejét, amikor halkan átlépek a küszöb felett. A matrac szinte alig süpped be alattam, ahogy leülök az ágy szélére.
- Serge? - kérdem, de válasz nem érkezik, csak valami fojtott torokhang, úgyhogy eldőlök mellette az ágyon. Nem takarózom be, nem is bújok oda, csak fekszem mellette és a plafont bámulom. A rossz álmok itt már nem kísértenek, újra gyerekek vagyunk, és amikor újra rám talál az álom, évtizedek óta először biztos vagyok benne, hogy jó helyen vagyok.

én is nagyon-nagyon köszönöm,
imádtam a kört!!  ahwie  iloveu credit



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
188
● ● Posztok száma :
✘ matthew daddario
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája •• Hétf. 23 Okt. 2017, 22:50

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1223
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Serge szobája ••

Tell me your secrets

Serge szobája
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Serge Dubois háza-