Vendégszoba #2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Fontos hír


Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Yesterday at 10:55 pm
Yesterday at 10:50 pm
Yesterday at 9:04 pm
Yesterday at 8:30 pm
Yesterday at 7:47 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Szept. 02, 2017 9:11 pm-kor volt itt.
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Vendégszoba #2 •• Pént. Júl. 28, 2017 5:30 pm

Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

846
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Gaston Boucher tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Vas. Szept. 10, 2017 12:25 pm


It's a very, very mad world
Dominique & Gaston

- Mit nem ért azon, hogy kizárt dolog, hogy a testvérem legyen? Egyke vagyok, soha nem volt testvérem! Csak feltűnt volna, ha anyám szül még egy kölyköt... - üvöltöm a telefonba és meg sem várom az ügyvéd válaszát egyszerűen csak lecsapom a kagylót. Van nekem sokkal fontosabb dolgom is, mint hogy azt hallgassam hogyan makognak azzal kapcsolatban, hogy valamit rosszul látok vagy gondolok. Legalább is most jobban izgat, hogy találjak valami jó kis sötét öltönyt, hogy előhalásszam az Oakley napszemüvegemet és hogy felvegyem a bőr cipőmet. Fontos a jó megjelenés, pláne ha az ember fia a testvéréhez indul. Mert hát muszáj meglátogatnom és természetesen akár pénzt is ajánlanom, ha már úgyis azt szeretne. Másért nem akarhatja feldúlni a tökéletesnek mondható életemet. Volt pár jó évem, mikor mindenki imádott, és mindig van egy olyan év, mikor valakinek kipattan a fejéből, hogy tönkre kellene tenni. És úgy látom, most épp ő a soros.
Egy határozott mozdulattal, idegesen húzom meg a nyakkendőmet, majd inkább dobom vissza a zakót a székre. Elég lesz az ing is, melynek ujját lazán feltűröm, ezzel is megtestesítve a hanyag eleganciát. Vetek még egy pillantást a tükörbe, megállapítom újfent hogy túl sármos vagyok ehhez a földi léthez, majd bevágom magam mögött az ajtót úgy, hogy a képek megremegnek a falon, majd bedobom magam a fekete audiba, és óriási gázzal elhajtok.
- Szia, itt Gaston. Megszerezted a címét? - kérdezem, mert természetesen semmi nem olyan egyszerű, mint kellene lennie. Igaz anyámnak nem volt sok ingósága, és vagyona, mégis ami volt nem rám hagyta, hanem erre a nőre. Dominique... milyen idióta egy név, és pont olyan a csengése, mint az ilyen dúsgazdag pasikra rárepülő kurváké. Vajon ő is a testéből él? Vagy már fogott magának egy pénzes pojácát? Fejemben millió meg egy kérdés felmerül, és inkább igyekszem nem is ezzel foglalkozni vezetés közben, épp elegendő a telefont szorongatnom, miközben százzal veszem be a kanyarokat egymás után, a kis, szűk, girbe-gurba utakon.
- Mi az, hogy nem adják ki?! Ha már a testvérem, és örökölt is, akkor azért jó lenne tudnom erről nem?
- akadok ki, majd a következő kanyart már kézifékkel veszem be óriási idegességembe. A fék sikoltva tépi a kerekeket, és még jó hogy nem jön szemben senki, ugyanis át kell mennem a másik sávba, hogy egyáltalán az úton tudjak maradni.
- Na figyelj Marc! Két perced van kikönyörögni, kiudvarolni valakiből, mert ha nem egyrészt kirúglak a picsába és nem érdekel hogy én dolgozom neked... másrészről meg az életed teszem tönkre, pont úgy, ahogy az enyém kezd darabokra hullani... - hisztizem mint egy kislány, már-már toporzékolva és tényleg komolyan gondolom. Képes lennék bármire, csak azért, hogy neki is rossz legyen, így meg sem lepődöm, hogy a kis közjátékom hatásos. Egy pillanat alatt választ kapok a kérdésemre, de valószínűleg csak azért, mert már tudják, hogy hamarabb szabadulnak ha a kedvemben járnak. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok azzal, hogy ki nem állhatnak sok esetben, és hogy jelenleg is mindenkinek össze van szorulva a szája és a segge is az erőlködéstől. Még jó, hogy mostanában Sofie olyan kedves és tüneményes, és még ha szar kávét hoz is, legalább hoz. Így nem kell attól tartanom, hogy valaki belecsulázik a feketémbe.
El sem köszönök tőle, egyszerűen csak kinyomom a telefont. Már megszokhatták, hogy ezt a fajta gesztust, nem sok mindenkinél gyakorlom. Jelen pillanatban pedig nem azért nem gyakorlom mert elfelejtettem, hanem azért, mert nem akarom. Hamar hármasba teszem a kocsit, majd szépen rátérek a lakónegyedbe vezető autóútra, hogy lehetőleg mihamarabb szemügyre vehessem a leányzót. Persze mindeközben végig azon agyalok hogy is kellene tálalnom neki, hogy mi a szitu. Biztos már csak erre vár... Vagy épp arra, hogy egy olyan neves sztár mint én, ilyen játszi könnyedséggel álljon fel a parkolójára és pattanjak ki a magam csodás szálfa termetével.
Mielőtt a verandára lépnék körbe kémlelek. Ahogy sejtettem. Itt-ott kukucskáló némberek a függönyök mögött, valamint telefon a kezekben, mert muszáj megörökíteni belépőmet. Hír szagot érzek és sajnos nem épp a jó értelemben. Szám vékony vonallá préselődik, úgy nyomom meg a csengőt majd mikor a hátsó szoba üveg ablaka kitárul szívem nagyot dobban. Lehet hogy ez a nő annyira hülye hogy még kulcsa sincsen? Akkor viszont egyértelmű hogy levadászott valakit... A fejemet rosszindulatúan megcsóválom, majd arra felé kezdek nézelődni, ahonnan a hangokat hallottam. Ha végre méltóztatik kinyitni a kaput, akkor meg sem várom, a bemutatkozást, egyszerűen beljebb tolom, és bemasírozom mellette abba a bizonyos vendégszobába, aminek az ajtaján sietett a köszöntésemre.
Mert hát azt nem hinném, hogy ne engedné be az egyetlen drága testvérét...
hug || ©


A hozzászólást Gaston Boucher összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 11, 2017 6:15 pm-kor.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

18
● ● Posztok száma :


Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Vas. Szept. 10, 2017 2:58 pm


to my brother

Csak álmatlanul forgolódom az ágyban, a nap sugarai már rég belopóztak a redőny rácsai alatt, de nekem még valahogy nincs kedvem kimászni a párnák és takaró menedékéből. A terhesség mintha leszívta volna minden energiám. Fáradékonyabb vagyok, nehezemre esik bármit is csinálni, az étvágyamról meg nem is beszélne. Néha képes lennék mindkettőnk adagját eltüntetni, de  visszafogom magam, mert még mindig nem akadt elég bátorságom ahhoz, hogy elmondjam Sergnek a dolgot. Próbáltam, tényleg azt akartam, hogy megtudja, de az utolsó pillanatban mindig kitáncoltam belőle, még van egy kis időm elmélkedni amíg az állapotom szemmel látható nem lesz. Jó, nem szeretném a végtelenségig húzni a szembesítést, de mindkettőnknek időre van szüksége. Neki különösképpen, szinte már látom magam előtt az arcát, a dühe csillapíthatatlan lesz. Nem hiszem, hogy fel vagyok készülve arra a hurrikánra amit maga után fog hagyni, egyenlőre még nem.  Kissé unottan mászok ki az ágyból, hogy magamra véve a köntösömet leballagjak a konyhába egy csésze teáért. Kávé helyett ezt a megoldást találtam ami még elfogadható, a narancslét néhány nap után meguntam. A kutyákat kiengedem a hátsókertbe, jobbnak látom ha most nem lábatlankodnak, nincs kedvem kerülgetni őket, a friss levegő amúgy sem árt nekik sem, legalább kiszaladgálják magukat és délutánra olyanok lesznek mint a kis angyalok. Gondolataimba merülve, a jövőmön gondolkodva kortyolom a teát, aminek jótékony hatása alig néhány korty után érezhető rajtam. Frissnek érzem magam tőle. A hűtőből kihalászok néhány tojást, hogy reggelit készítsek magamnak belőle, majd írok Sergnek egy sms-t, hogy hazafele hozzon egy szeletet a kedvenc sütimből, a mézesből, most nagyon megkívántam. A reggeli elfogyasztása után, nehezen ugyan de ráveszem magam arra, hogy valami normális ruhába bújjak bele, muszáj leszek kitakarítani egy kicsit, addig sem unatkozom, lefoglalom magam és gondolataim nem járnak folyton a baba körül. Az iskola és tanítás segít a hétköznapokat átvészelni, hétvégéken pedig amikor Serge nincs itthon marad a festészet, zongorázás vagy a semmit tevés. Most mozgásra van szükségem, arra, hogy valamivel lefoglaljam a testem és elmém egyaránt. Kényelmes otthoni ruhába bújok, a hajam kontyba fogom, hogy ne zavarjon a munkába és nekiállok a portalanításnak. Először a vendégszobákkal kezdem, mivel elég ritkán vannak használva, ezért gyorsan végzek velük és több időm marad a ház a többi részére. Bekapcsolom a rádiót, amiből Queen egyik jól ismert slágere csendül fel, egy kis életet varázsolva az üres házba. Tekintetemmel az utcát pásztázom, ahol egy ismeretlen autó gondolkodás nélkül tér fel a kocsifelhajtónkra. Összeszűkült szemekkel figyelem a jelenetet, nézem a belőle kiszálló férfi minden mozdulatát, de nem tűnik ismerősnek. Gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik ahogy a függöny jótékony takarásából szemlélem a fiatal férfit. Az arcvonásai valamiért ismerősnek tűnnek, de hirtelen fogalmam sincs, hogy ki az és mit akarhat tőlem. Látom ahogy az ujját rátapasztja a csengőre és ugyanabban a pillanatban hangos csilingelés töri meg a ház csendjét, túlharsogva Fredy hangját a rádióból. Tétován állok az ablakban, bámulva az idegen férfit, és nem tudom eldönteni, hogy beengedjem vagy várjak türelmesen amíg elmegy. Mégiscsak egyedül vagyok itthon, a kutyákat meg kizártam az udvarra, mi garantálja a testi épségem és azt, hogy nem valami őrült várja odakint, hogy beengedjem. De a sorozatgyilkosok nem szoktak Audival flangálni nem igaz? Biztos ami biztos, kinyitom az ablakot, hogy kidugjam rajta a fejem, és megjegyezhessem a kocsi rendszámát. A következő csengőszónál mélyet sóhajtva indulok a bejárat felé, hogy meg tudjam, hogy ki akar ennyire bejutni. Kissé remegő kézzel halászom elő a kulcscsomómat a táskából, hogy aztán kinyithassam neki az ajtót. Kíváncsian fürkészem, és lépek közelebb hozzá. Határozottan ismerősnek tűnik valahonnan, de ha fejbe vernének sem tudnám megmondani, hogy honnan.
- Ige...? intézném felé a mondatomat, de arra sincs időm, hogy befejezzem, mert abban a percben, ahogy az ajtó nyílik ő beljebb taszít, egészen a vendégszobáig, Meghökkenve próbálok szóhoz jutni. Nem is tudom, hogy jelen pillanatban a félelem a nagyobb vagy a harag amit a pimaszságával lobbantott bennem.
- Mégis mi a fenét képzelsz magadról? méltatlankodom miután végre sikerül megszólalnom, és még a  kötelező udvariassági formaságokról is megfeledkezem.
- Azonnal hagyd el a házat. Nem tudom ki vagy, és mit akarsz, de három másodperced van, hogy kisétálj ugyanott ahol bejöttél. nézek farkasszemet vele, és őszintén remélem, hogy hangom nem remeg annyira, és szememből nem olvassa ki, hogy bizony most baromira félek. Amíg arra várok, hogy végre megszólaljon és elmenjen innen pillantásommal a szobát vizsgálgatva, tudnom kell, hogy mivel üthetem le, ha elfajulnának a dolgok.
■ ■■ ■hug■ ■credit



I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
While you're far away dreaming©
avatar
Tanárok
Tell me your secrets

81
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


Szeretettel Gaston Boucher tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Szer. Szept. 13, 2017 6:47 pm


It's a very, very mad world
Dominique & Gaston

Nem képzelek róla túl sokat, sőt, szinte egyáltalán semmit sem képzelek. Onnantól kezdve, hogy megkaptam azt a fránya ügyvédi levelet a végrendeletről haragot és elégedettlenséget vált ki belőlem. Minek nekem testvér, mikor tökéletesen megvoltam eddig egykeként is? Soha nem vágytam másra, soha nem volt ott nekem senki, mikor bántottak és megaláztak, és akkor sem mikor a legnagyobb sikerekben volt részem. Akkor már minek? Nem kell senki, nem kell hogy fogja a kezem, és nem kell hogy szemet vessen arra a pénzre amit én kerestem, amiért megdolgoztam. Biztos vagyok benne hogy van annyi esze, hogy tisztában legyen vele ki is vagyok, és mint minden nő, ő is tudja nagyon jól, hogy hova kell tennie a seggét, hogy bizonyos helyzetekből a legjobban jöjjön ki.
Nem kell túl sokat várnom arra, hogy beengedjenek, mégis arra elegendő az idő, hogy egyrészt elunjam az életem, másrész hogy feltünést keltsek. Látom az embereket az ablakok mögött, a kamerát a kezekben, és tudom, hogy senkinek semmi köze ehhez az egészhez mégis úgy viselkedem mint egy sztár. Hiszen egyrészt az is vagyok, másrészt pedig muszáj az újságokkal kooperálnom, így mosolyogva integetek, majd mikor kijön a húgom csak erőteljesen visszatolom, hogy ne legyenek körülöttünk a kíváncsi tekintetek. Nem nagyon hat meg, hogy épp betörök az otthonába, ő is betört az életembe, szóval egálban vagyunk. Kezemben a bírói végzést szorongatom, szememet jólesően takarja a márkás napszemüveg, és jobb is ha nem kell nyíltan a szemébe bámulnom.
- Miért ne jöhetnék be? Hiszen mindenki örülne neki ha épp Gaston Boucher akarna a házában tartózkodni... - méltatlankodom, és tényleg komolyan is gondolom.
- Neked tényleg fogalmad sincs ki vagyok? - kérdezem kissé meghökkenve, hiszen mindenki tudja hogy én ki vagyok, vagy ha nem, akkor az tuti hogy vagy hülye, vagy csak műveletlen... Feltolom a napszemüvegemet a fejem tetejére, hátha ez segít neki abban, hogy megvilágosodjon, majd inkább megrázom a fejem és felteszem a kezem, hogy nem is akarom tudni a válaszát és magyarázatát.
- Amúgy a bátyád vagyok... - mondom ki kerek perec, majd kissé feszülten kezdek járkálni a hatalmas ágy körül. A lehetőséget sem adom meg neki, hogy bármit is feleljen, hiszen még nem végeztem, muszáj kimondanom mit gondolok.
- Persze gondolom ezzel azért tisztában vagy, mint azzal is, hogy épp most örököltél egy kisebb vagyont. Természetesen tudnod kell, hogy mielőtt bármit is megkapsz, ragaszkodni fogok egy vérvizsgálathoz, hiszen a legkönnyebb egy haldokló asszonnyal elhitetni, hogy van egy lánya, és ezt ha kell be is bizonyítom... - lépek hozzá egy lépéssel közelebb össszeszűkült szemekkel, és igazán ijesztően, hogy érezze tényleg komolyan gondolom. Ám ez a fenyegető pillanat csak egy másodpercig tart, hiszen színész lennék vagy mi, így könnyedén azonosulok mindenféle szereppel, a kíváncsival is. Fejem körbe kémlel, és megtekintem a szobát.
- Egész otthonos... még illik is hozzád. Ez most a te házad, vagy valami pasié, akit megcsíptél? - kérdezem pofátlanul, majd ellépek mellőle, hogy szemügyre vehessem a falon lévő képet.
hug || ©
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

18
● ● Posztok száma :


Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Csüt. Szept. 14, 2017 6:54 pm


to my brother

Lassan kezdek hozzászokni, hogy soha nem úgy alakulnak a dolgok ahogy azt előre eltervezem. Mostanában mindig történik valami ami derékba vágja az elképzeléseimet. Az elmúlt néhány hónap enyhén szólva is túl sok izgalmat rejtegetett számomra, nem mondhatnám, hogy unatkozom vagy egyhangú életem van. A mai napot sem teljesen így terveztem, sőt egyáltalán nem. Nem szerepelt a tervek között, hogy egy őrült fog berontani a lakásomba. Szavakban ki sem tudom fejezni, hogy mit érzek, félelmet, meglepettséget vagy valamit ami a kettőnek az egyvelege. Ahogy lehetőségem van jobban szemügyre venni egyre biztosabb vagyok benne, hogy ismerem valahonnan, láttam már valahol, arcvonásai ismerősnek tűnnek nekem. Agyam hangosan zakatol a fejemben, miközben megpróbálom megfejteni a rejtélyt, hogy kivel is van dolgom éppen. Nevének hallatán viszont teljesen megvilágosodom, és kikerekedett szemekkel nézek végig rajta. Mit keres Gaston Boucher, a híres színész, tinilányok bálványa, a feltörekvő csillag az én vendégszobámban, és mi a francot akarhat tőlem? Ezek a kérdésekre még nem tudom a választ, de annyi már biztos, hogy nem akarom, hogy itt legyen. Bármilyen hatalmasnak érzi is magát, aki még azt is megengedheti, hogy idegen emberek lakásába törjön be csak úgy, azt akarom, hogy elmenjen. A stílus és a hangnem ahogy beszél velem egyáltalán nem tetszik. És bár lehet, hogy nem vagyunk egy csoportban, lehet, hogy sokkal sikeresebb, elismert és tehetségesebb mint amilyen én valaha is lehetnék, de velem akkor sem beszélhet így senki. Még maga a nagy Gaston sem. Minden tiltakozása ellenére válaszolni akarok a kérdésére, letörni a szarvát és biztosítani arról, hogy nem mindenkinek ő jár a gondolatai között, sőt, biztos, hogy rajtam kívül még sokan vannak akiknek semleges.
- Valami rémlik. Te vagy a dezodoros srác abból a reklámból nem? tettem a gondolkodást összeráncolt szemöldökkel - Vagy a szappan reklámból? Nem is tudom...mind olyan egyformák vagytok. ajándékozom meg egy gúnyos mosollyal a mondatom végén és továbbra is farkasszemet nézek vele. Egyértelmű, hogy okkal van itt, nem mindennap fordul elő, hogy a hozzá hasonlóak leereszkedjenek a földi halandók szintjére. Az is nyilvánvaló, hogy addig nem fog elmenni amíg el nem mondja, hogy mit akar tőlem. Most, hogy viszont felismertem már nincs bennem az a pánik ami néhány perccel ezelőtt. Azt hiszem kezdek lenyugodni. Szavai azonban áramütés szerűen söpörnek végig a testemen. Próbálom megemészteni a hallottakat, de semmi racionális gondolat nem fordul meg a fejemben.
- A...a...bátyám? nyelek egy nagyot, hogy feltörni vágyó könnyeimet megakadályozzam abban, hogy végiggördüljenek arcomon.
- Ez most valami vicc? Vagy kandi kamera? Vagy mi folyik itt? pislogok értetlenül rá. Lábaimat elhagyja az erő, meg kell támaszkodnom a falba, hogy ne essek össze mint egy kártyavár.
- Te mégis miről beszélsz? Hogy mersz idejönni a lakásomba és valótlanságokat vágni a fejemhez? Mégis kinek képzeled te magad? Nem tudom mire akarsz kilyukadni, mi azzal a célod, hogy hazugságokkal bombázol, de nem is akarom tudni. TŰNJ EL a házamból, most! A világ forog körülöttem, próbálok értelmes magyarázatot találni arra ami most történik, de nincs racionális oldala ennek az őrültségnek. Ahogy közelebb lép hozzám én úgy araszolok néhány centit visszafele, hogy ne keljen a szemeibe néznem, ne kelljen a közelemben éreznem.
- Mire megy ki ez a játék? Mit akarsz tőlem? kérdezem tőle elhaló hangon és leülök az ágy szélére. Ha még tíz percig álldogálnom kell, akkor biztosan összezuhanok, én pedig tartani akarom magam. Minden mozdulatát figyelem, mintha képes lennék bármit is leolvasni róla, hisz színész, valószínűleg minden tette előre megfontolt, arcának mimikáját is ezerszer begyakorolta már. Hangja bejárja a szobát, felborítva a lakás csendjét és az életem rendjét. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének lásson, vagy sebezhetőnek, erősnek kell mutatnom magam, olyan nőnek, aki még az ilyen fejre állt helyzetek is tudja kezelni. Hogy miért fontos ez én magam sem tudom.
- Valami pasi akit megcsíptem? És egyébként még honnan a fenéből tudhatnád, hogy mi illik hozzám. Nem ismersz. Nem ismerlek. Bejössz az otthonomba, úgy beszélsz velem mint egy utolsó mocskos ronggyal, megvádolsz hazugsággal, és még csak a jó ég tudja, hogy mivel. Kinek képzeled te magad? Annyira elszállt az agyad a hírnévtől, hogy mindenre jogosultnak érzed magad? felállok ültömből és közelebb sétálok hozzá, hogy biztos megértse a szavaiamat.
- Figyelj mert csak egyszer mondom el. Nekem nincs testvérem, nem ismertem sem anyámat sem apámat. Elhagytak. A saját lábamon kellett megállnom, nem szerettek, megaláztak, de elfogadtam. Erre most meg idejön egy ilyen kis...mitugrász és fel akarja borítani az egész életem a játszadozásával? még közelebb lépek, csak azért, hogy biztosan meglássa a szememben csillogni a dühöt, azt amit ő lobbantott fel bennem és ami egyáltalán nem jellemző rám.
- Te lennél az utolsó akit testvéremnek szeretnék.
■ ■■ ■hug■ ■credit



I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
While you're far away dreaming©
avatar
Tanárok
Tell me your secrets

81
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


Szeretettel Gaston Boucher tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Pént. Szept. 15, 2017 12:21 pm


It's a very, very mad world
Dominique & Gaston

Olyan nincs, hogy valaki ne akarja a társaságom.
Oké, nem mindig vagyok kedves, sőt sokszor inkább érdes a modorom, de hogy pont engem ne akarjon valaki, hogy ne rajongjanak körbe? Az nem létezik. Hiszen mindenkiből kiváltok valamilyen érzelmet, és ha úgy vesszük az utálat vagy épp a gyűlölet is egyfajta reakció arra, hogy milyen ember is vagyok. Irigylésre méltó és csak az utálhat, aki nem bírja elviselni hogy valamiben jobb vagyok nála. Hahhh.. !
Így tehát nem is csoda hogy előveszem azt a fajta nézésemet, amivel a legjobban tudok szuggerálni, és pilláimat az arcára irányítom. Nem nézek túl rondán, hisz azért jó lenne ha a kettőnk közötti kommunikáció megmaradna a normális mederben, ám az is bizonyos, hogy ha esetleg arra jönne ki a lépés, igyekeznék a legjobb módon kijönni kettőnk találkozásából.
- Á, a dezodor reklámot nem én csináltam, ott csak kerestek valakit, aki hasonlít rám, mert tudod úgy könnyebb eladni. Kellenek a szép arcok és a sokat mondó nevek mindenhová, és ha már engem nem kaphattak meg... tudod hogy van ez! De hát biztos tudod... - forgatom meg a szemeimet, majd nézek szét a szobában. Egészen otthonos, és már épp elmerülnék a tanulmányozásában, mikor kitör a vész. Jó, hát persze, nem gondoltam, hogy olyan jól fogja fogadni, vagyis de, azt gondoltam hogy ugrálni fog örömében, azonban pont az ellenkezője történik. Erre pedig nem vagyok felkészülve.
Hiszen ki ne akarna az én testvérem lenni, ki ne akarna örökösen egy levegőt szívni velem, és ki ne akarna részese lenni az én tökéletes életemnek? Ezek szerint ő nem, és talán egy pillanatra mérhetetlenül megkönnyebbülök. Egy mázsás súly szakad le a mellkasomból, majd mikor arról beszél, hogy tűnjek el, egyszerűen annyira elönt a boldogság, hogy majdnem megölelem.
- Ciki lenne ha megölelnélek? Tudod, azt hittem, hogy direkt csak a pénzre játszol, így azonban, hogy fogalmad sem volt rólam, és nem is kérsz belőlem megkönnyíted a helyzetet. - mondom, majd gyorsan előhúzom a borítékot és annak tartalmát meglobogtatom.
- Végül is eddig se volt senkid, igazad van, ne is bonyolítsuk! Nem voltunk egymásra kíváncsiak évekig, mondjuk én nem is tudtam rólad, de jobb is ha ez így marad. - darálom, majd széthajtogatom a papírt, mindkettőt. Az egyik a végrendelet másolata, a másik pedig egy lemondó nyilatkozat.
Természetesen az örökségről.
Természetesen jótékony célra.
Hiszen Marc szerint ez a legjobb döntés a saját magam védelmében. Mert egyszer minden kiderül, és ha már kiderül, akkor jól jöjjek ki ebből az egészből. És igen, Marc egy kibaszott zseni, és ezt a dolgot tovább is gondolnám, ha nem tenne fel annyi kérdést, és nem zavarna a gondolkodásban.
Sipákol, hangos, nyáladzik, folyik a könnye és ettől én is kiborulok. Ami viszont még ennél is rosszabb, hogy egyre közelebb jön hozzám. Ujja a mellkasomhoz ér, én pedig kétségbe esek. Na nem attól, hogy mit fog tenni, hanem attól, hogy vajon mennyire kente össze a kezét a könnyeivel, a sminkjével és mennyire fogja ezzel tönkre tenni az ingemet, és egy másodperc alatt azt is eldöntöm, hogy még ma, azonnal, amint innen elmegyek el kell vigyem a ruháimat a tisztítóba.
- Semmi gond, nyugodj meg! Én sem tartok igényt a testvéri szeretetedre elhiheted. Nem csak neked volt szar gyerekkorod, családban felnőni sem mindig a legjobb dolog, de honnan is tudhatnád, hiszen neked nem volt. Lehet akkor meg azért sírnál. Na mindegy is. Ha van egy tollad már alá is írhatod a papírokat és itt sem vagyok, nem bonyolítom az életedet tovább, és hála az égnek te sem az enyémet... - mondom kimérten, majd ellépek előle, mert nem bírom, ha az aurámon taposnak. Meg amúgy is... ha neki semmi nem kell belőlem, akkor ne húzzuk az időt. Én is jól járok, ő is jól jár...
hug || ©
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

18
● ● Posztok száma :


Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Pént. Szept. 15, 2017 9:31 pm


to my brother

Hatalmasat fordult velem a világ. Eddig mindennél jobban szerettem volna, ha lenne egy testvérem, valaki aki ismeri minden titkomat, akinek kiönthetem a szívem, aki mellettem állna nem számít, hogy mit teszek. Eljátszadoztam néha a gondolattal, hogy milyen lett volna a családom. Kitől örököltem a tulajdonságaimat, kire hasonlíthatok. Gondolataimban felépítettem egy családot, felruháztam őket mindennel amit sosem ismerhettem meg bennük. Kitaláltam egy biztonságos sztorit arra, hogy miért hagytak el. Nem akartam arra gondolni, hogy nem szerettek, hogy csak egy púp lettem volna a hátukon. Pedig nyilvánvaló, hogy ilyesmi járhatott a fejében anyámnak amikor a lépcsőn hagyott, mert akit szeretünk azt nem hagyjuk magára. Nyilvánvaló tehát, hogy sosem szerettek, de mégis jó volt gondolataimban mást hinni és képzelni. Úgy kevésbé fájt az egyedüllét. Most viszont itt áll előttem teljes életnagyságban a testvérem, a múltam egy darabja, és mégsem örülök neki. Próbálom feldolgozni mindazt amiket hallottam, nem összezuhanni és bömbölni mint egy kisgyerek. Érzelmek sokasága váltakozik bennem, a félelemtől, a haragon keresztül a megalázottságik minden. Nem is hittem, hogy egy emberben kavaroghat egyszerre ennyi érzelem. Nem akarom, hogy bennem tomboljanak az indulatok. Messzire akarok szaladni innen, elfelejteni ezt a közjátékot és visszasüllyedni a megszokott életembe. Nem tudom fékezni az indulataimat és úgy adok ki magamból mindet mint egy őrült. Gyűlölni akarom őt, megvetni amiért mindene megvolt amiből én soha nem kaptam semmit. Most már nem akadályozom meg a könnyeim útját, hagyom, hogy felszínre törjenek és végigmossák az indulattól kivörösödött arcomat.
- Miért feltételeztél rólam ilyesmit? Miért voltak előítéleteid egy olyan ember irányában, akit nem ismersz? Mindenkinél jobbnak hiszed magad? Tudod....ha igaz amit mondasz, ha te meg én... nem tudom kimondani a testvérek vagyunk szót hangosan. - akkor örülnöm kellene, hogy elhagytak engem. Ha nem teszik valószínűleg én is ilyen számító, magányos és beképzelt lennék. úgy törnek fel belőlem a szavak, hogy végig sem gondolom teljesen miket mondok. Nem érdekel, ha megbántódik, nem érdekel, semmi nem érdekel. Össze akarok kuporodni az ágyon, a sebeimet nyalogatva amíg álomba nem sírom magam. Szavai úgy hatolnak belém mintha késsel döfködnék az oldalam.
- Tényleg csak amiatt jöttél el idáig, hogy mindezt a fejemhez vágd? Hogy meggyőződj róla, hogy nem kell a nyamvadt pénzed? Egy kicsit sem voltál rám kíváncsi? Arra, hogy mit rejtegetett az a nő hosszú éveken keresztül? keresem tekintetét, most sokkal inkább kíváncsian mint dühösen. Talán a hormonok, talán csak a rég elnyomott érzek kerülnek felszínre, de úgy váltakoznak bennem mintha kötelező lenne az érzelmek sokszínű megnyilvánulása. Átveszem tőle a két dokumentumot, hogy alaposabban meg tudjam vizsgálni őket. Minden szót elolvasok benne, aprólékosan, a fontosabb részeket többször is átfutva. Nem viccelt, ez tényleg nem valami idióta színészi próba vagy kandi kamera, ez az életem. Annak is azon része amiről soha nem tudtam semmit, és aminek a hiányával megtanultam együtt élni. Legalább háromszor végig olvasom a papírokat azért, hogy minden mondat értelmet nyerjen a fejemben.
- Oh te szegény, mindjárt megsajnállak. mondom neki cinikusan, majd összehajtogatom a papírokat és felé nyújtom őket.
- Nem írom alá. Nem akarok semmit aláírni. Ami az enyém az enyém nem igaz? Ennyi jár azok után amiket miattuk kellett átélnem. nyelek egy nagyot, és próbálok minél határozottabbnak tűnni előtte. - Testvérem. mosolygok rá, ami elég nagy erőfeszítést igényel ebben a pillanatban. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, hiszen egyértelmű, hogy az örökség miatt van itt, vagy amiatt mert félti a hírnevét, vagy bármi más miatt amiben én nem szerepelek.
- Milyen nő volt? Az anyád? Milyen volt? Hasonlítok rá? Vagy inkább te hasonlítasz rá? kérdezem és őszintén szeretném, ha most normális választ adna. Nem mozdulok mellőle, tekintetemmel fogva tartom az övét. Nem tudom mi fog most következni, hogy mi vár rám ebben a csatában, de nem adom meg magam egykönnyen
■ ■■ ■hug■ ■credit



I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
While you're far away dreaming©
avatar
Tanárok
Tell me your secrets

81
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


Szeretettel Gaston Boucher tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Vas. Szept. 17, 2017 4:39 pm


It's a very, very mad world
Dominique & Gaston

Meg kellene hatnia, éreznem kellene valamit, én azonban nem igazán érzek semmit. Vagyis próbálkozom nem érezni semmit. Én ezt nem akartam, és ha most egyedül lehetnék a szobába, biztos hisztisen a fenekemet csapkodnám a földhöz. Mert muszáj lenne kiadnom magamból valahogy a feszültséget és ez máshogy nem is mehetne jobban, mint a totális önsajnálattal.
Nézem a könnyeit, szőke haját, világos íriszeit és talán valami kattan bennem. Nem, nem jött meg az érzés azzal kapcsolatban hogy örüljek a létezésének. A félelem lopakodó vadként talált rám, és terített le, és leginkább most ezzel kapcsolatos nem túl pozitív érzéseim vannak. Hogy mik ezek? Nos nem tudnám megfogalmazni, mert az érzések soha nem érdekeltek. Ebből analfabéta vagyok, hiába is tudom mindet tökéletesen megformálni a színpadon. Az életem mindig is nélkülözte eme szépségeket. És nem is most akarom visszakapni őket.
Arcomról eltűnik a lelkesedés maszkja, ujjaim lágyan a hajához érnek, és már-már mélázva tekerem fel azt kezemre. Persze nem okozok semmi fájdalmasat, azonban jelen pillanatban csak ez az egy dolog amire vele kapcsolatban képes vagyok a szánalom mellett. Nem tudok együttérezni, nem tudom megölelni, a keblemre vonni és simogatni a hátát miközben kisírja magát. Én ehhez nem vagyok eléggé emberi. Talán semmihez sem vagyok kifejezetten emberi. Legalább is az érzésekhez, melyek azt igényelnék, hogy valaki beléjük is álljon.
- Nem rejtegetett, egyszerűen kidobott, mint egy nem kívánatos macskát. Kár szépíteni, és nem voltam, nem vagyok kíváncsi, mert nem tudom, hogy mit kellene tennem. Már jó ideje nem vágyok testvérre, az az idő elmúlt kábé tíz éves korom körül. Szóval bocsáss meg, hogy nem úgy reagálok, ahogy te elvárod. Én nem hiszek a tündérmesékben, abban sem, hogy valaki pont akkor bukkan fel véletlenül, mikor a másik életében minden a helyére kerül. - simítok végig még a haján még egyszer és egyszerűen csak lenyelem a sértéseket amit a fejemhez vág.
Megérdemlem? Talán.
Túldramatizálja? Talán.
Mindenesetre nem óhajtok felette pálcát törni, én csak azt akarom, hogy lépjünk túl ezen a dolgon, és hagyjuk egymást békén. Tőlem elteheti a pénzt is, csak én nem vagyok felkészülve arra, hogy az életem része legyen. És ha az kell mindehhez hogy mindent a fejemhez vág, hát legyen.
- Átélned? - kérdezek vissza, majd fel is morranok.
- Hát pedig nem hiszem el, hogy anyám, aki volt akkora picsa, hogy a világra hozott, nem egyengette egy kicsit se az életedet és az utadat. Mindig is a szeretetről papolt, meg az elfogadásról, szóval ennek ismeretében nem gondolnám, hogy csak úgy hagyott volna kallódni... - kapom fel most már én is a vizet kicsit, majd mikor nem írja alá a papírt, egyszerűen csak elveszem előle és összegyűröm azt, majd az ajtó mellett álló kukába hajítom.
- Hát akkor ne írd alá. Szarok rá. Itt a pénzed, mennyi kell? Kell még hozzá? Vagy mit akarsz még tőlem? Nem tűnik fel, hogy én egyszerűen nem vágyok testvérre? Miért pont most bukkansz fel? Miért akkor, mikor minden rendben van az életemben? - szegezek neki millió kérdést, de valójában nem vágyok válaszra, mert nem érdekel mit is akar mondani. Itt én vagyok a lényeg, meg az, hogy anyám összetörte a szívem, megingatta a hitem és még egy koloncot is a nyakamba varrt.
- Istenem... - sóhajtom, mikor nekem szegezi a kérdést, megforgatom a szemem, majd ránézek.
- Ja, ő is szőke volt és kék szemű. Hasonlítasz rá. Mondjuk nem annyira mint én, mert nekem mindig azt mondták, hogy a szépségemet anyámtól örököltem, úgyhogy így kizárásos alapon te többet örököltél apádtól...
hug || ©
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

18
● ● Posztok száma :


Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Vas. Szept. 17, 2017 7:56 pm


to my brother

Nem tudom mit akarok, azt sem tudom mit kellene tennem ebben a helyzetben, minden annyira zavaros, hogy nem tudok tisztán gondolkodni. Próbálom a helyére rakni a kirakós darabjait, megfejteni a megfejthetetlent. Most feltehetném a kérdést, hogy miért pont velem történik ez, miért pont én vagyok az az ember, akinek soha semmi nem úgy alakul ahogy azt szeretné, de fölösleges időpocsékolás lenne, úgysem kapnék rá választ sehonnan. A saját kis világ kezd a darabjaira hullni, mintha a világ is összeesküdött volna ellenem. Könnyeimtől áztatott tekintettel figyelem őt. Arcának vonásait, mozdulatait, szemének csillogását, hasonlóságot keresve benne és magamban. Valamit, ami miatt közelebb érezhetném őt magamhoz, ami megnyugtatná feldúlt érzéseimet. De hiába keresem ismerős vonásait, hiába próbálok testvérként nézni rá, csak egy idegen áll velem szemben. Egy idegen, aki minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy én egyre rosszabbul érezzem magam. Mintha nem lenne elég maga a tudat, hogy engem elhagytak, miközben ő megkapta a család szeretetét, hogy soha nem keresett meg anyám, soha nem volt hajlandó elém állni és legalább egyszer a szemembe nézni és elmondani miért tette. De ezt már sosem tudom meg, az igazság örökre elveszett és azt hiszem ettől a gondolattól még inkább sírhatnékom van, na nem mintha eddig visszafogtam volna magam. Összerezzenek ahogy a hajamhoz ér, lehunyom a szemem, de nem mozdulok, nem taszítom el őt magamtól. Talán a nyakába kellett volna vetnem magam, örülnöm, hogy a régi álmom végre valóra vállt, hogy az annyira vágyott testvér létezik, de mégsem teszem. Csak állok mellette mint egy kisgyerek és próbálom felfogni, hogy ami most velem történik az valóság. Szavai azonban kijózanítanak. Minden egyes szó, ami elhagyja ajkait olyan mint egy újabb és újabb késdöfés a hátamban. - Nem rejtegetett, egyszerűen kidobott, mint egy nem kívánatos macskát játssza vissza agyam újra és újra a mondatokat amik elhagyják a szájt. A legrosszabb viszont az, hogy igaza van. Hiába szépítgettem magamnak az elmúlt évek alatt, nincs rá más magyarázat, elhagytak és soha nem kerestek. Úgy érzem, hogy az évek alatt gondosan felépített falam egy pillanat alatt összedőlt és nem biztos, hogy képes leszek újra felépíteni. Újra és újra végignézek rajta, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy valakiben lehet egyszerre ennyi kegyetlenség és önzőség. Zavartan állok, ahhoz sincs erőm, hogy kitérjek simogatása alól. Csak állok ott mintha földbe gyökerezett volna a lábam és szavai újra meg újra visszhangot vernek agyamban.
- Amint látod anyád volt akkora picsa, hogy világra hozott. Hiszen itt állok nem? Világra hozott, hogy aztán eldobjon magától mint egy nem kívánatos macskát. Ezek voltak a szavaid igaz? És igen. Ahhoz is volt olyan picsa, hogy feláldozza ezt a nyomorultat azért, hogy te, te...kis fasz mindent megkaphass. És igen, ahhoz is volt elég picsa, hogy soha, egyetlen másodpercig sem gondoskodjon rólam. És...ezek szerint picsa és hazug is volt... buknak fel belőlem a szavak, és most először amióta megjelent nálam őszinte gyűlölet lobban fel szemeiben. Nem, nem azért, mert neki volt az ami nekem soha, hanem azért, mert képes itt állni az otthonomban és minden együttérzés nélkül ilyesmiket vágni a fejemhez. Nem kértem, hogy fogadjon el, vagy nézzen rám úgy mint a testvérére, sőt arra sem kértem, hogy ide jöjjön, mégis megtette és amióta itt van csak sértegetést és megvetést kapok tőle. Mintha egy utolsó rongydarab lennék akit bármikor félrerúghat a sarokba. Figyelem a papír útját a szemétbe, rezzenéstelen arccal hallgatom végig amit mondani akar.
- Nekem nem kell a tetves pénzed, Semmi sem kell tőled. Nem akarlak látni. mordulok rá, majd őrült mosoly kúszik az arcomra.
- Illetve egy valamit mégis....Tudtad, hogy a macska mindig talpra esik, és kilenc élete van? kérdezem tőle, majd ökölbe szorított kezemet olyan erővel lódítom meg amennyire csak tudom, és hangos puffanással csattan az orra közepén. Ha nem mozdul félre akkor sikeresen eltörhetem az orrát, ha viszont van elég gyors akkor komolyabb sérülés nélkül megúszhatja.
- Úgy látszik olyan picsa vagyok mint anyánk. mondom miközben visszaengedem magam mellé a kezemet, ami kissé még sajog az ütés miatt, de remélem, hogy az ő orra sokkal de sokkal jobban fáj.
- Szeretnél még valamit? Vagy visszatérhetek a saját kis nyomorul világomba, hogy aztán egy életre elfelejtsem a létezésed is? törölgetem le könnyeimet az arcomról és alig várom, hogy egyedül maradjak a fájdalmammal és összeroskadva kibőghessem magam végre.
■ ■■ ■hug■ ■credit



I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
While you're far away dreaming©
avatar
Tanárok
Tell me your secrets

81
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


Szeretettel Gaston Boucher tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Vas. Szept. 17, 2017 10:35 pm


It's a very, very mad world
Dominique & Gaston

- Nézd, lehet hogy nem pont ilyen embert vártál, hogy nem én vagyok számodra a minta testvér, mondjuk nem is akarok az lenni. De attól még hogy vádaskodsz és azt hiszed, hogy én mindent megkaptam, akkor baromira tévedsz. Mindenem amim van én dolgoztam meg érte. Semmit nem tudsz rólam, úgyhogy mondhatni, legalább ebben hasonlítunk. Te pont ugyanolyan általánosító művész vagy mint én. Hiszen szerinted én nem tudom te ki vagy és hogyan élsz, hogy milyen ember vagy... de te se tudsz rólam semmit, azon kívül, hogy nem örülök a létezésednek. És igen, ezért az egészért nyugodtan szidhatod anyánkat... Nekem pedig ehhez nem kötelező jópofát vágnom. - mondom én is, immár teljesen komolyan. Jó, egy kicsit megsajnáltam. Egy kicsit talán átérzem, min is mehet keresztül, de nem tudom ezt az egész problémát a magaménak tekinteni. Érint engem, hozzám tartozik, de valahogy mégse. Hiszen ő ezidáig nem létezett, és akármennyire is próbálok erőszakot tenni az agyamon, egyszerűen képtelen vagyok rá úgy tekinteni mint a családtagomra, akit szeretek. Szerettem én valaha is bármelyiket?
A papír eközben labdává alakul, majd tekintetének villanásából tudom csak megállapítani, hogy nem tetszik neki az a mozdulat, amivel a kukába hajítom. Én nem fogom magammal vinni, itthagyom, az ő dolga, foglalkozzon vele ezután ő. És nem az én pénzemről van szó, a családom pénzéről, és ez akár tetszik neki akár nem akkor is így lesz. Nem volt kívánatos a jelenléte, és nem kell nagyon sok ész ahhoz, hogy rájöjjek miért. Nem hinném, hogy apám nemzette, mert ha az ő vére folyna az ereiben, akkor anyánk nem passzolta volna le. Ez pedig egy olyan dolog, ami még mindig nem tudja megmásítani azt a dolgot, hogy egy kivert macskaként kezelték, amit zsákba raktak, és kidobtak az út szélére, hátha valaki megtalálja.
Persze nem mondom, biztos az egész életünk megváltozott volna, ha tudok róla, ha velem nő fel, ezt azonban már nem akarhatom visszacsinálni, és én tényleg nem is akarok már ezen változtatni. Van egy életem és lehet önző dolog, de ez így jó. Nekem ez kell, változások nélkül. Anélkül hogy valami faszságot nyilatkozna, anélkül hogy aláásna, anélkül hogy megpróbálna hozzám furakodni. És ha kell ezt úgy fogom elérni hogy a legtávolabb taszítom magamtól.
- Akkor talán ezt írásba is adhatnád... - mondom még mielőtt a keze útraindulna. Látom a lángot a szemében, pont ugyanazt, mint amit már oly sokszor láttam, azoknak a fiúknak a szemében, akik előszeretettel gyepáltak el minden egyes matekóra után. Nála is ugyanaz a tűz játszik, annyi különbséggel, hogy míg ott nem érdemeltem meg, most tisztában vagyok az ellenkezőjével.
Bocsánatot is kérhetnék, azonban az túl egyszerű lenne kettőnk kapcsolatához, így csak egy picit félre hajolok, hogy ne az orromat találja el. Keze az állkapcsomat találja el, és nem mondom, hogy nem fáj. A szemem szikrákat szór és majdnem elharapom a nyelvemet is. Hallottam egy apró reccsenést, így biztos vagyok abban, hogy sűrűn kell látogatnom a fogorvost, de az ő kontójára.
- Normális vagy? Tudod mennyibe kerül megcsináltatni a fogaidat? Legalább csinálj úgy, mintha tudnád, és mint aki nem sajnál ilyenekre költeni...
hug || ©
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

18
● ● Posztok száma :


Szeretettel Dominique Léah Lefevre tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Csüt. Szept. 21, 2017 6:33 pm


to my brother

- Ne hasonlítgass magadhoz! Te meg én nem vagyunk egyformák. Az egyetlen közös bennünk, hogy ugyanabból a lyukból bújtunk ki. Ezenkívül semmi, és baromira szeretném, ha ez így is maradna. Szavai azért szöget ütnek a fejemben és bármennyire nehezemre esik beismerni, de igaza van. Teljesen igaza van, és ez nagyon elszomorít. Azt hittem magamról, hogy jó ember vagyok, előítéletek nélküli, olyan amilyennek lennem kell. De aztán megjelent ő, és teljesen összezavarta az életem, fenekestől felfordította azt. Gondolataim hangosan zakatolnak a fejemben és hiába próbálom rendbe szedni őket egyre inkább azt érzem, hogy magatehetetlen vagyok. Megéltem már életemben sok mindent, de erre a pillanatra legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Felkészületlenül ért. Az életem merőben másképp alakult volna, ha tudok róla, ha a szüleim hiánya mellett megkaphattam volna a testvérem szeretetét, ha ott lettünk volna, hogy támogassuk egymást, ha szerethettük volna egymást. Egyikünk sem tehet arról ami történt, egyikünk sem hibás az elbaszott gyerekkor miatt, a külön töltött hosszú évek miatt. Anyánk az egyetlen felelős mindazért amit külön - külön át kellett élnünk, már ha lehet őt anyának nevezni. Most, mégis itt állunk egymással szemben, a fájdalmas felismerésben, hogy annak a nőnek saját maga volt a legfontosabb és egymást bántjuk, gyűlöljük. Ennek nem szabadna így lennie, bármi is történt...azért nem mi vagyunk a felelősök. Sajnos, a haragon és a megalázottságon kívül ebben a pillanatban semmit nem érzek iránta, ha nagyon megerőltetném magam talán sikerülne testvérként néznem rá...de ahhoz másképp kellene viszonyuljon hozzám. Ő pedig olyan mélyen megbántott néhány óra leforgása alatt, hogy nem tudom megbocsátani. Még nem. Vagy talán soha. Én nem akartam ezt, és most, hogy mégis belecsöppent az életembe egyáltalán nem tudok mit kezdeni vele. Hirtelen önt el a harag, ami  csillapíthatatlanul temet maga alá, és öklöm szinte már magától csapódik az arcán, eltalálva az állát. Nem bánom, hogy megütöttem, azt sokkal inkább, hogy nem sikerült bevernem az orrát. Saját fájdalmammal nem törődök, pedig kezem iszonyatosan sajog, még magamat is megleptem azzal, hogy mennyi erő van bennem. Szemeim még mindig szikrákat szórnak, a sajnálat legapróbb jele sincs bennem, fura, de még jó érzéssel is tölt el, hogy megtettem. Hátat fordítok neki néhány pillanat erejéig, amíg elsétálok az ágyhoz, hogy leülhessek. Érzem, hogy lábamat elhagyja az erő, nem hiszem, hogy sokáig képes vagyok még álldogálni ott. Lecsukom a szemem, és mély lebegőt veszek, remélve, hogy mire újra kinyitom felébredek ebből a rossz álomból.
- Jaj, dugulj már el. Ki a francot érdekel a hülye fogászat, fog vagy fogorvos. Megoldod. Belefáradtam ebbe az egészbe, nincs kedvem már veszekedni vele, inkább üldögélnék itt, a sebeimet nyalogatva. Nincs szükségem gyűlölködő vagy szánakozó tekintetre.
- Megtetted amiért jöttél. A földbe tapostál, bebiztosítottad magad. Nem kell a pénzed. Nem kell a szereteted. Egy utolsó kérdésre válaszolj: miért jöttél igazából? És ne gyere nekem a kamu szöveggel amit a legelején mondtál. Az nem igaz. Miért vagy itt valójában? Miről szerettél volna megbizonyosodni? nem hiszem el, amit a felbukkanásakor mondott. Ha tényleg azért lenne amit mondott, hogy a félti az örökséget, a család és a saját hírnevét, a kis lotyótól, aki magához édesgette az anyját. Biztos, hogy ezt ő sem gondolta komolyan. Ha pénzt akartam volna, megfenyegethettem volna, vagy kitálalhattam volna a sajtónak...
Tekintetemmel az övét keresem.
- Gaston, miért vagy még itt? Csak nem félsz egy útszélre kidobott kis senkitől, mint én? miközben arra várok, hogy válaszoljon pillantásom egyetlen másodpercig sem veszem le róla, agyam mélyére raktározom minden arcvonását, hogy a jövőben még véletlenül se kelljen találkoznom többé vele.
■ ■■ ■hug■ ■credit



I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
While you're far away dreaming©
avatar
Tanárok
Tell me your secrets

81
● ● Posztok száma :
Clémence Poésy
● ● karakter arca :


Szeretettel Gaston Boucher tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 •• Yesterday at 11:00 am


It's a very, very mad world
Dominique & Gaston

- Én is pontosan így gondolom. Kit érdekel, hogy hirtelen lett egy testvérem, megoldom. És épp azt teszem. Téged sem érdekel a fogászat, engem sem hogy nem vagyok egyke. Még egy közös pont! - vágom oda neki, mert tudom, hogy ez lesz az a dolog, amivel a legjobban bánthatom. Mert bántani akarom! Még akkor is, ha közben a szívem bizonyos fokig megszakad.
Mert hol volt ő, mikor szükségem lett volna rá, hol volt ő, mikor én otthon szenvedtem? Igaz, nem az ő hibája és nem tehet erről az egész dologról, de ha azt vesszük, ő a gyümölcse valami olyan tiltott dolognak, amiről soha senki nem beszélt, és ami immár fenekestül fogja felforgatni az egész világomat. És én jelenleg nem vagyok még kész arra, hogy belevágjak ebbe a változásba.
A változásnak nem most kellene beállnia, a változásnak évekkel ezelőtt kellett volna jönnie. Mikor még csak fejlődött a jellemem, mikor szükségem volt valakire és akivel együtt nőhettem volna fel, aki mellettem lett volna a bajban, aki támogatott volna, és most, ezekben az időkben, már nem érzem azt, hogy egy ilyen emberre lenne szükségem. Felnőttem és lettem olyan amilyen, és ezt nem fontos elfogadnia senkinek. Megérteni sem szükséges. Nem várom el sem tőle, sem mástól.
És jobb, és egyszerűbb úgy alakítani kettőnk dolgát, hogy azt a bizonyos köteléket egy erőteljes rántással, gyökerestől tépjük ki. Hiszen mondhatjuk azt, hogy a kettőnk közt húzódó feszültség amúgy is vibrál és ez a vibráció nem épp a legjobb emberré tesz minket.
- Miért? Talán kiváncsiságból. Talán azért, mert úgy gondoltam megmondom ezt az egészet. Ne várj nagy és szeretettől csöpögő indokokra! A mély érzések nem jellemzőek rám. Én felszínes vagyok, mint már olyan sokan és sokszor a fejemhez vágták. Szóval nem a család egyesítése hajtott, még mielőtt azt hinnéd! - mondom, majd lehuppanok az ágyra még pár pillanatra.
- Egyébként hasonlítasz rá. Anyára. Nem tudom ki az apád. Azt neked kell kideríteni, de az bizonyos hogy nem az enyém. Benned nincs meg az a bizonyos karizma. Te inkább olyan... olyan finom vagy... legalább is így első ránézésre. És ez eléggé megtévesztő. - vigyorodom el, hiszen azért elég nagyot tud ütni, és ez minden csak nem jellemző a finom emberekre.
- Félni? Ne viccelj kedvesem! A félelem szó nem található meg Gaston Boucher neve alatt. Sok minden más igen, de ez nem. És igazad van, én magam sem értem miért vagyok még itt. - mondom, tárom szét a karom, majd felállok az ágyról.
- Mindenesetre ha valami kellene, bár tudom nem fog, itt a névjegyem. - hajítok egy aprócska cetlit az ágyra, hiszen mi baj lehet? Legrosszabb esetben a végrendelettel kapcsolatos papírok mellett fog landolni.
- Ne felejtsd el, jövőhéten lesz a hagyatéki tárgyalás. A pontos helyszín és időpont a kukában lévő papíron van. Legyél pontos! - utasítom, majd mintha ott sem lettem volna masírozok ki az ajtaján. A szám még mindig sajog, a nap még mindig tűz, nekem pedig fel kell tennem a napszemüvegemet, hogy kizárjam a külvilágot és a szememmel együtt a bennem előbújó fájdalmat is eltakarjam.
köszönöm a játékot :*|| ©
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

18
● ● Posztok száma :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Vendégszoba #2 ••

Tell me your secrets


Vendégszoba #2
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Vendégszoba
» Vendéglista
» Vendéglista
» Vámpír vendégház

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Serge Dubois háza-