Rive Gauche Színház
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 10:41 am
Yesterday at 10:04 pm
Yesterday at 8:54 pm
Yesterday at 8:37 pm
Yesterday at 8:37 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Okt. 17, 2017 9:10 pm-kor volt itt.
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Rive Gauche Színház •• Hétf. Júl. 31, 2017 5:10 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Hétf. Júl. 31, 2017 5:47 pm

Nathael && Delphine
Ideges voltam, túlzottan is az voltam, hiszen mai napon teljesen másabb lesz a próba és ilyenkor mindig feszült voltam. Főleg most, hogy az egyik színdarabban a 4 főszereplő közül az egyik szerepet rám osztották. Körülbelül már egy hete gyakoroljuk ezt, de még mindig van bőven mit, viszont a színházvezetősége minden évben legalább egyszer, de van hogy kétszer is úgy gondolja, hogy még inkább vonzóbbá lehetne tenni a színházat úgy, ha a próbákra is bejutnának. Nem, nem kell előre bejelentkezni, egyszerűen csak besétálsz és a jegyszedő vagy beenged, vagy azt mondja, hogy kicsit várni kell, mert nincs szabad hely. Minden előadás előtt is izgulok, de ilyenkor még inkább. Nem azért, mert szégyen lenne hibázni, hiszen mindenki tudja, hogy sokat kell nekünk is gyakorolni, mire eljutunk a premierre, hogy aztán a nagyközönség is megismerhesse a színdarab és rövid időre kicsit kikapcsolódhasson, egy másik világba csöppenhessen. Inkább csak nem mindig könnyű a szenvedélyt elhozni a színpadra és most nem csak a szerelmes jelenetekre gondolok, hanem olykor egy-egy veszekedést, vagy éppen szomorúságot.  Nem mindig sikerül nekünk se elsőre, pedig sokszor megvan már, hogy mire gondolunk, ha könnyeket kell hullajtani, vagy éppen ha szerelmes balladát kell mondani.
- Állj, állj! – szólal meg a rendező, mire mindenki sietve pillant rá, sokan a szövegkönyvűket bújták már, mi annyira nem Jasperrel, hiszen titkos szerelemnek kellene lennie és egy heves csók jelentett jött volna, ami kifejezi a köztünk lévő szikrát, de ez minden volt, csak szikrázó nem. Lassan túrok hosszú fürtjeibe, majd a szövegkönyvre pillantok, hiszen pontosan tudom, hogy az előtte lévő pár sort is el kell majd mondani és abba is kellene egy kis pikantériát, vagyis vágyat és szenvedélyt is csempészni, de annyira nehéz. Mintha hirtelen még se menne az, hogy eljátsszak egy szerelmes nőt.
- Delphine, ez a férfi életed szerelme, éppen most akar magadra hagyni, mert úgy érzi ez a helyes lépés. Jasper, te pedig imádod ezt a nőt, nem tudod kiverni a fejedből, de mégis hallgatni akarsz a megérzéseidre, hogy boldogabb lehetne nélküled, pedig tudod, hogy nem. – lendül bele, miközben magyaráz minket. Nem pillantok a nézők közé, hiszen már így is zavarban vagyok, még talán jobban is, mintha már élesben menne. – Most kellene kibontakoznia a szenvedélyeteknek, a lángoknak felcsapnia, nem pedig elaludni. Te szeretnéd megállítani őt, szeretnéd azt, hogy maradjon, te pedig csak egy apró jelre vársz, egy kisebb kibillentésre, ami megingathat a döntésedben. Kapizs? – pillant ránk kérdőn a rendező, mire mind a ketten hevesen bólintunk. Felvesszük újra a kisebb távolságot, ami várható lesz majd a díszleteknek köszönhetően, mire sietve szökken oda mellém az egyik barátnőm. – Gondolj arra a kékszeműre, akkor biztosan menni fog. – szúrósan pillantok rá, hiszen pont rá nem akarok gondolni. Felforgatta az életemet és mégis úgy eltűnt, mintha csak a képzelet szüleménye lett volna… - Akkor hajrá gerlepárom! – a zene utolsó pár dallama felcsendül.
- Miként kérheted tőlem azt, hogy végignézzem azt, ahogyan elsétálsz? – kezdek bele, de fura módon hirtelen nem Jasper áll előttem, hanem ő. Pontosan annak a személynek az arcát látom, akitől óvni akarnak, akitől menekülnöm kellene, de mintha hirtelen nem érdekel, mintha csak ez kellett volna. – Elhitetted velem, hogy fontos vagyok számodra, mosolyt csaltál arcomra, majd pedig mindent csak úgy képes lennél romokba dönteni? Felnőttem, már nem az a kislány vagyok, akit hajdanán meg kellett védened! – egyre erőteljesebben csendül a hangom, a rendező szélesen mosolyog, a csend könnyedén telepszik a színházra. – Szeretlek, ne kérd azt, hogy oly könnyedén feladjam, mint te tetted. Kérlek…- könyörgő, szerelmes hang pedig könnyedén csendül. A kezem után Kap Jasper, könnyedén húz magához.
- Aww, drága Ana, egyetlenem. Ne hidd, hogy nekem könnyű megtennem ezt a lépést, hiszen a szívem hozzád húz, te voltál a fény a legsötétebb éjszakában. Nem kértelek, de mégis megkaptalak és felforgattál mindent, mint a hurrikán. - keze derekamra siklik, hogy még közelebb húzzon. A szövegkönyvek könnyedén landolnak a földön, miközben az így felszabadult kezével gyengéden simít végig arcomon, kisöpörve az odahullott tincseket. – Búcsúzol még egyszer enged meg, kérlek. Emlékeimben megőrizhessem ajkaid gyengéd érintését, mézédes ízét. – a következő pillanatban pedig úgy forrt össze ajkunk, mintha tényleg a leghevesebb szeretők lettünk volna, de én még mindig nem őt láttam. Azt a személyt, akit próbáltam leginkább elfelejteni, de mégis a legtöbb dologról eszembe jutott. Végül taps üti meg a fülemet, és ekkor térek észhez. Sietve hátrálok meg pár lépést Jaspertől, majd idegesen alsóajkamba harapok. – Bravo! Ez az! Ezt szeretném látni minden egyes próbán, egy pillanatra még én is megijedtem attól, hogy felfogjátok perzselni a színpadot! Így kell ezt! – a közönség soraiból is páran tapsolni kezdek, mire sietve kaptam arra a fejemet és akkor egy kisebb csoport mögött megpillantottam őt. Nagyot nyeltem, de nem bírtam elszakadni a kék égre, vagy éppen tengerre emlékeztető szempártól, majd amikor a rendező a vállamra tette a kezét, akkor pár pillanat rezdültem össze, hiszen váratlanul ért, majd sietve kaptam el a pillantásomat Nathael-ről. – Mivel reggel óta itt vagyunk és már fél 14 van, akkor tartsunk egy kis szünetet. Hmm, 17 órakor szeretnék itt látni mindenkit. Ti pedig drága gerlepáron ezt a szenvedélyt őrizzétek meg későbbre is. – hagyott magunkra ezzel a pár végszóval a rendező, a többiek pedig sietve indultak el, miközben én még jó darabig nem mozdultam meg. Mosollyal az arcomon köszöntem el tőlük, de nem csak én láttam az ismerős idegent, hanem a barátnőm is, de szerencsére inkább ő is menés mellett döntött, mintsem inkább rávilágítson arra, hogy mitől is izott nem olyan régen a színpad. Végül sietve kaptam fel az egyik díszletről a pulcsimat, majd a pedig a szövegkönyvemet, hogy elinduljak a táskámért és végre bekapjak én is valamit, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mennyit látott, vagy éppen mit kellene mondanom, vagy egyáltalán mit is keres itt ennyi nap után.


■ ■  Remélem tetszeni fog.  szeretgetesi ■ ■credit

avatar
Civilek
Tell me your secrets

55
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Danielle Campbell
● ● karakter arca :


Szeretettel Nathael Pelletier tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Szer. Aug. 02, 2017 4:21 pm

to Delphine

Hanyagul dőlök végig a kanapén, és gyújtok meg egy száll cigarettát. Nem vagyok az a nagy dohányos ember, viszont néha napján jól esik. Ma kifejezetten. Hosszú és fárasztó napom volt, pedig még csak dolgozni sem kellett bemennem. Mégis olyan volt az egész, mintha valahogy sosem akarna eltelni. Pedig, ha valaki, akkor én biztosan élvezem az élet minden egyes pillanatát. Az elmúlt napjaim azonban gyötrelmesek voltak. Szeretném elhitetni magammal, hogy csak egyszerűen feszült vagyok a bátyám folyamatos hívogatásai miatt és arra is próbálok hivatkozni, hogy hiányzik az ikerhúgom, de az igazság egészen más. A legnagyobb problémám neve, Delphine. Ismét elkövettem azt a hibát, amit megfogadtam, hogy soha többé nem fogok. Azzal a céllal érkeztem Párizsba, hogy megfelelően lezárhassam a múltamat, de nem úgy terveztem, hogy egy másik lány karjaiban fogom ezt megtenni. Ráadásul egy olyan lány mellett találtam menedéket, akit egyáltalán nem érdemelnék meg. Napok óta nem beszélünk, olyan, mintha nem is lenne már mit mondanunk egymásnak. Pedig lenne, nagyon is. Elsősorban talán én vagyok az, aki hibát követett el. Azóta próbálok mentségeket találni a tettemre, mióta megvertem az egyik színház társát, de annál több indokom nincs, mint, hogy ilyen vagyok én. Gyűlölöm amikor egy férfi a gyengébbik nemet bántsa, annak pedig még a gondolata sem tetszett, hogy bárki is kezet emeljen arra a nőre, aki az enyém. Még akkor sem, ha az egész egy színdarab volt csupán.
Kioltom a cigarettámat, majd felpattanok a kanapéról, bele lépek a kényelmesebbik cipőbe, végül pedig becsapom magam mögött az ajtót. Bezárom, bár nem igazán értem, hogy minek, hiszen túl sok érték lenne, amit elvihetnének innen. Mellesleg pedig kétlem, hogy bárki is egy ilyen környékre jönne lopni, ahol én lakom. Kiérve az utcára, magamba szívom a kellemes levegőt, aztán elindulok az egyik irányba. Fogalmam sincs, hogy hová szeretnék menni, nincs különösebb úti célom, csak megyek, amerre a lábaim visznek. Nem nézek sem jobbra, sem balra, csak haladok előre a magam kis tempójában. Nem sietek, hisz nincs hová. A legnagyobb szükségem most egy kis whiskyre lenne, de aztán hamar elfelejtem ezt a gondolatomat. Nem akarok ismét az az ember lenni, aki az alkohollal felejti a problémáit, ahogyan fél évvel ezelőtt is tettem.
Szaporábbra veszem a lépteimet, ahogyan megpillantom az előttem álló hatalmas tömeget, míg nem észre nem veszem az ismerős épületet. Annál a színháznál vagyok, ahol Delphine legutóbbi fellépése is volt. Olyan, mintha a lábaim akaratom ellenére hoztak volna ide, csak azért, hogy végre legyőzhessem a büszkeségemet és férfiként szembe álljak vele és bocsánatot kérjek. Áthaladva a tömegen, észre veszem a színház melletti oszlopon lévő plakátot, amin az áll, hogy ny nyílt nap van odabent, szóval bárki bármikor besétálhat. Egy pillanatig hezitálok, mert nem vagyok abban teljesen biztos, hogy jó ötlet lesz ismét bemenni oda, aztán nyelek egyet és végül megindulok a bejárat felé, átfúrva magamat a tömegen. Néhányan morgolódnak, míg mások a pokolra küldenek a hátam mögött, de mindez engem egy cseppet sem érdekel. Látnom kell Őt. Nem megyek túl közel a színpadhoz, csak megállok a székek mellett, miközben hallom a szavakat melyeket Delphine mond. "Szeretlek, ne kérd azt, hogy oly könnyedén feladjam, mint te tetted." Tekintetemet nem veszem le a lányról, majd úgy érzem hirtelen mintha hozzám szólna és nem ahhoz a bájgúnárhoz, akiről messziről lerí, hogy szívesen befektetni az ágyába az ÉN kedvesemet. Legszívesebben oda mennék és fittyet hányva arra, hogy hol vagyunk, magammal cibálnám, aztán soha többé nem engedném el. Talán még a lábaim meg is indulnak felé, amikor a férfi hangját is meghallom. Egy fintort vágok , aztán próbálom kiverni a fejemből annak a gondolatát, hogy jól megverjem azt a fickót, akinek még ránéznie is bűn Delphinere. Azonban nem teszek semmit, csak tovább hallgatom a műsort, még mindig a tekintetemmel a lányt figyelve, aki most talán még gyönyörűbb, mint akkor volt, amikor megismertem. Mintha a távolság, ami hirtelen közénk állt, még szebbé tette volna Őt. A testem ebben a pillanatban remegni kezd. Ökölbe szorítom a kezeimet, majd elfordítom a tekintetemet arról, akiben gyönyörködtem. Úgy csókolták meg egymást, mintha a szavak amiket azelőtt egymás szemébe nézve mondtak, igazak lettek volna. A düh egyre jobban eluralkodik rajtam, eszembe juttatja azt a lányt, aki pár hónappal ezelőtt pont így csókolt meg a szemem láttára egy másik férfit. A tömeg nagy része tapsolni kezd, én meg csak állok ott és gondolkodok, hogy mi lenne a legjobb, amit tenni tudnék ebben a pillanatban. Oda menjek és szétverjem azt a fickót, vagy forduljak sarkon, mintha itt sem lettem volna és felejtsek el mindent, beleértve Delpihnet is. A pillantásom ebben a pillanatban találkozik az övéve, ami miatt úgy döntök, hogy a harmadik lehetőséget
választom. Többen indulnak el a kijárat felé, az én pillantásom azonban végig a lányon van. Szapora léptekkel indulok meg felé, még pont időben ahhoz, hogy megakadályozhassam, hogy valahol eltűnjön Ő is. Megragadom a karját, és magamhoz húzom. Szemeim a tekintetét keresik, de hirtelen olyan mintha egy idegen szempárt néznék, és nem azt a bájos lányt, aki olyan magabiztosan próbált meghódítani.
- Többé nem engedem, hogy egy ilyen helyen dolgozz! - szólalok meg ellentmondást nem tűrve, amit azonnal meg is bánok. Hiszen milyen jogon szólok én bele abba, hogy mit kezdjen az életével? Mégis úgy vélem, hogy nem tudnám elviselni ezt így sokáig. Nem jöhetek ide és balhézhatok örökké csak azért, mert folyton olyan szerepeket osztanak rá, amik nekem nem tetszenek.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

12
● ● Posztok száma :
Kivanc Tatlitug
● ● karakter arca :


Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Szer. Aug. 02, 2017 10:57 pm

Nathael && Delphine
Ez az első komolyabb szerepem, hiszen eddig inkább mellékszerepeket kaptam, akik vagy hosszabb, vagy rövidebb ideig részesei voltak a színdarabnak. Néha megesett, hogy kisebb főszerepet kaptam, mint múltkor, de annak se lett jó vége. Szeretnék abban hinni, hogy minden helyre hozható, hogy nem kell mindennek túlzottan bonyolultnak lenni, de jelenleg mégis úgy éreztem, hogy nagyinak mindig is igaza volt. A férfiakkal csak a gond van. Szeretném megtalálni, de még se mertem kutakodni, mert mégis mit mondhatnék? Egyszerűen nem tudom mit kéne mondani, hiszen sose keveredtem még hasonló helyzetbe, ha meg kérdőre vonnám, akkor vélhetően semmire se mennék, így maradtam a „seggemen” és próbáltam elfelejteni, amiről tudtam, hogy fizikai képtelenség. Vajon tényleg létezhet az, hogy ennyire gyorsan valaki valamennyire a bőrünk alá tudjon férkőzni és többé nincs menekvés?
Már éppen meg akartam rázni magam, hogy nincs több álmodozás, nem engedhetem kicsúszni a kezem közül ezt a szerepet, hiszen akár részben ez hozhatja meg a nagyáttörést is, hogy a későbbiekben is még több főszerepet megkaphassak. Ez amolyan próba volt, de bármennyire is nem akartam rá gondolni, mégis csak őt láttam magam előtt, hiszen talán pontosan ezeket a szavakat mondtam volna neki. A szövegkönyvben se teljesen ez volt, de a lényege ez lenne, így a rendező se bánta. Mintha neki mondtam volna, pedig nem is volt itt, legalábbis én ebben a hitben voltam. Jasper állt előttem, de azokban a percekben nem őt láttam, hanem Nathaelt, ahogyan a csók is csak azért lehetett ennyire szenvedélyes, mert ő körülötte forogtak a gondolataim. Minden színésznek megvannak a trükkjei, hogy mikor mire gondoljon, hogy tényleg hiteles lehessen, de azt se hittem volna, hogy egyszer rá fogok gondolni bármelyik jelenetet közben, azt pedig végképpen nem, hogy egyszer csak meg fog jelenni ismét. Pláne azt nem, hogy ama „végzetes baleset” után pont itt. A szívem hevesebben dobbant, amikor a pillantásunk egymásba fonódott, de szerencsémre ő ezt nem hallhatta. Jó ideig nem tudtam elszakadni a pillantásától, mintha csak fogságba estem volna, de végül a rendező megmentett, ahogyan azzal is – legalábbis szerettem volna remélni -, hogy még időben eltűnhetek én is szünetre, de persze ekkora mázlim már nem lehetett.
Miközben a cuccaimat szedtem össze, magamon érzem a pillantását, de még se néztem rá. Mintha csak levegőnek akarnám nézni pont azt a személyt, aki eddig túlzottan is gyakran jelent meg a gondolataimban. Egy aprót sóhajtok, mielőtt még igazán közel érhetne és sietősen indulok el a színpad mögé levezető lépcsősor felé. De mielőtt még eltűnhetnék a színfalak mögött, azelőtt egyszer csak megérzem az érintését, ami áramütés szerűen ér, hiszen testem belebizsereg kicsit az érintésébe, a közelségébe főleg, amikor hirtelen magához húz. A váratlan tettének köszönhetően pedig sikeresen neki is ütközöm, a kezem a mellkasán pihen, hiszen azzal próbáltam enyhíteni a „becsapódást”. A pillantásunk újra találkozik, de a bátor és vakmerőség helyett most vélhetően tanácstalanság és talán egy kisebb fajta szomorúság csillanhat meg az íriszeimben. Meg se próbálom elrejteni előle azt, amit érzek, hiszen felesleges lenne.
A határozott kijelentésére hirtelen nagyokat pislogok és nem találom még a szavakat se, hiszen nem értem azt, hogy miből gondolja azt, hogy megmondhatja mit csinálhatok és mit nem! Azt meg pláne nem gondolhatja, hogy a kislánykorom óta dédelgetett álmomat csak úgy el fogom dobni! Ha közben megpróbált még kifelé is vinni, akkor egyszer csak „satufékezek”, mint akinek a földhöz ragadt volna a lába és nem hagyom magam. – Mégis miből hiszed azt, hogy idejöhetsz és megmondhatod mit csinálhatok és mit nem?! – kérdezem meg felháborodottan, közben pedig megpróbálom a kezemet kiszabadítani az ujjai közül, mert nem akarok esélyt se adni arra, hogy megbolondítson akár egy-egy érintésével és könnyedén levehessen a lábamról. – Főleg azok után, amit legutóbb tettél! – kérdezem meg kíváncsian és mellé még kap egy kisebb durcás pillantást is, ha pedig szabadult a kezem, akkor összefonom magam előtt a karomat és hirtelen még az se érdekel, hogy esetleg egy-két vendég hirtelen megtorpan a bejáratnál és kíváncsi néz minket, mintha csak egy újabb előadáspróba lenne, pedig nem. Ez a valóélet.  – Aww, és nehogy azt hidd, hogy csak arra gondolok, ami miatt a színházi előadást le kellett fújni, hanem arra is, hogy megint csak úgy eltűntél! Miért hiszed azt, hogy helyettem is dönthetsz állandóan? Vagy éppen mégis mi ütött beléd legutóbb? Netán most is hasonlóra készültél volna, ha nem tartunk szünetet? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet és tényleg nem mozdulok meg. Bár arról továbbra sincs fogalmam, hogy pontosan mettől látta, de a reakciójából kiindulva a csókot tuti látta, pedig ha tudná, hogy inkább azt is neki szántam volna, akkor...  Ha ki akar innen vinni, akkor biztosan kicsit jobban kell húznia és csak utána indulok meg valamennyire rendesen, de ha azt hitte, hogy csak úgy elfelejtem azt, ami történt vagy azt éppen, hogy miként „feledkezett meg” rólam, akkor nagyon is tévedt. És a korábbi tanácstalanság helyén megjelent ismét a magabiztosság és az elszántság az íriszeimben.  


■ ■  Remélem tetszeni fog.  szeretgetesi ■ ■credit

avatar
Civilek
Tell me your secrets

55
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Danielle Campbell
● ● karakter arca :


Szeretettel Nathael Pelletier tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Pént. Aug. 04, 2017 1:36 pm

to Delphine

Ha jelen pillanatban a tükörbe néznék, akkor a fiatal énem minden bizonnyal szánakozva nézne vissza rám, talán még ki is nevetne azért, amiért ilyen nyomorúságossá tettem a saját életem. Én, aki fiatal koromban élveztem az élet minden egyes másodpercét, mostanra egy olyan férfivé cseperedtem, aki a nőktől függ. Mi ez ha nem őrület? Először Monique volt az, aki az orromnál fogva vezetett hosszú ideig, most meg ez a lány kerget az őrületbe. Egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen lennék nélküle élni, talán azért vagyok most itt. Tudom, hogy számára a színház jelenti az életet, és én büszke is vagyok rá emiatt, viszont nem tudom, hogy meddig vagyok még képes elviselni a gondolatot, hogy ilyenkor más férfiak is érinthetik, ha épp egy olyan szerepet osztanak rá. Hogy féltékeny vagyok-e? Igen. Ezt persze a világ összes kincséért sem vallanám be senkinek, még magamnak is nehezemre esik beismerni. De ez van és kész. Végig miközben az az ostoba szerep leforgott, késztetést éreztem arra, hogy oda menjek és jól elverjem azt az ostobát, aki képes volt megcsókolni azt a nőt, akit az élet olyan furcsán sodort hozzám. Bár megfogadtam, hogy soha többé nem leszek senki bábja, mégis úgy érzem, hogy a Delphineé vagyok. Mert számomra nem létezik már az az élet, amit nélküle el tudnék viselni. Ez az érzés pedig napról napra felemészt, mert gyűlölök ilyet érezni. Egész életemet azzal töltöttem el, hogy a húgomat megvédjem az olyan férfiaktól, mint amilyen én is vagyok, most meg saját magamat nem bírom megmenteni attól a nőtől, aki egyszerre jelenti számomra a világot. Pedig még csak alig ismerem.
Én magam is meglepődöm azon, amit mondtam neki, és nem is lepne meg egyáltalán, ha képen vágna. Hiszen nincs jogom tőle ilyet kérni, sőt, ha a belső hangomra hallgatnék, akkor most nem lennék itt. Hagynom kéne, hogy tovább élje a varázslatos kis életét nélkülem, hiszen nem érdemlem meg Őt. De hogyan lehetnék erre képes? Hogyan zárhatnám Őt ki az életemből azok után, hogy annyi szép napot eltöltöttünk egymás mellett. Aztán mindent elrontottam, és most is az helyett, hogy oldanám a közénk befészkelődő távolságot, csak még jobban rontok a helyzeten. A szavai egyáltalán nem lepnek meg, hiszen jogosan mond mindent, viszont valahol legbelül mégis reméltem, hogy azt a választ kapok, amit elvárnék tőle. Persze egy kapcsolat nem arról szól, hogy mindenben engedelmeskednünk kell a párunknak, sőt, én nem is szeretnék atyáskodni felette, de hogyan tudnánk fojtatni úgy, hogy minden egyes fellépésén részt vegyek úgy, hogy ne zavarjon egy kicsit sem, ha esetleg valaki más ajkait csókolja. Ezt nem engedhetem meg magamnak, és nem is fogom. Főleg azok után, ahogyan Monique elbánt velem. A legnagyobb butaság amit egy ember elkövethet az, ha valakit egy másik személyhez hasonlít, de egyszerűen bennem van az az ostoba félelem, hogy esetleg valaki más karjaiban talál majd vigaszt. És nem csak a színpadon.
- Rendben. Igazad van. Nem hozhatok helyetted semmiféle döntést. De neked is meg kell értened engem. Nem tűrhetem, hogy más férfik csókolgassanak, csak azért, mert épp ez a szerep jutott neked. - felelek, majd elengedem a karját, hogy véletlenül se okozzak neki fájdalmat. Nem is értem, hogy hogyan jutottunk idáig. Könnyen lehet az én butaságomra fogni, de ha az én szemszögemből nézzük a dolgokat, akkor nagyon is igazam van. Az talán butaság volt, hogy bevertem a másik képét csak azért, mert azt hittem, hogy bántani akarja Delphine-t. de azt hiszem, hogy minden normális férfi hasonlóan cselekedett volna. Ezt a csókot meg... nem tudok úgy tenni, mintha elhinném, hogy csak egy szerep miatt történt. Főleg, mert láttam azt a szenvedélyt kettejük között. Még mindig késztetést érzek arra, hogy lekeverjek egyet a fickónak, aki még mindig minket bámul, de sóhajtok inkább egyet, és nem teszem. Nem akarom még jobban szítani a lány haragját. Nem tudnám elviselni, ha nem bocsájt meg nekem.  - A múltkor nem tudom, hogy mi ütött belém. Azt hittem, hogy az a gazember bántatni akar és... minden olyan gyorsan történt. - kezdek bele egy kisebb magyarázatba, miközben a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla. Még így, morcosan is annyira gyönyörű. Legszívesebben magamhoz ölelném. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy engedné, így nem teszem, csak tovább nézem Őt és próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Talán gyűlöl engem, lehet, hogy tovább is lépett. A mondókáját, csendben hallgatom. Minden egyes szó, ami elhagyja a száját, igaz. Tényleg gyáva módon menekültem előle, nem kerestem, nem kértem bocsánatot. És egy kicsin múlott az is, hogy ne kövessem el azt a hibát, amit legutóbb.
- Nem hívtalak, mert fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neked. Hibát követtem el, és megtenném újra, ha éppen úgy adódna. Nem akarok helyetted semmilyen döntést hozni, csak annyit szeretnék, hogy minden olyan legyen, mint volt... - a hangom nyugodt, próbálok minden mást kizárni a környezetemből. Csak Ő és én. Közelebb lépek hozzá, ujjammal óvatosan végig simítok az arcán, és reménykedek abban, hogy nem húzódik el tőlem. Azt nem bírnám elviselni. - Nem veszíthetlek el...

■ ■ Zene ■ ■ szeri ■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

12
● ● Posztok száma :
Kivanc Tatlitug
● ● karakter arca :


Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Pént. Aug. 04, 2017 4:40 pm

Nathael && Delphine
Csak tudnám, hogy miként is keveredhettem bele ebbe, hiszen eddig szinte sose hagytam, hogy bármi is elterelje a figyelmemet, most meg szinte másra se tudok gondolni, mint rá. Egy ártatlan csókkal kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy nem keresett. Aztán persze újra találkoztunk véletlenül, aminek pedig a folytatása lett és most annak köszönhetően vagyunk itt. De igazából azt se tudom, hogy pontosan hol vagyunk, vagy mi is lenne a legjobb szó ránk, hiszen szemmel láthatóan is túlzottan is vágyunk a másikra és feledni se tudom azt a rövid időt se, amit egymás társaságában töltöttünk az elmúlt időszakban – nem is akarom feledni -, talán pont ezért se értem, hogy miért tűnik el újra és újra, hiszen most is itt van.
A kijelentésére pedig még szép, hogy én is durcássá válok az első sokk után, hiszen erre nem számítottam. Sose hittem volna, hogy valaki azt akarja majd tőlem, hogy mondjak le az álmomról, arról, amiért annyi éven át küzdöttem, mert ha valaki azt hiszi, hogy a színészet olyan könnyű, akkor hatalmasat téved. Rengeteg szöveget meg kell tanulnunk, mellette pedig a tánc és az éneklés se árt, ha megy. Nekem ilyen téren szerencsém volt, mert anya tanított és meg is van hozzá a ritmusérzékem, de akkor se állnék csak táncosnak, vagy éppen csak énekesnek. Szeretem a színészetet, szeretem azt, hogy mindig másabb szerepbe bújhatok, ahogyan a világ is változik vele együtt. Rövid időre úgy érzem, mintha olykor a történelemben is utaznék, a történelmet pedig mindig is imádtam. Az pedig külön hab a tortán, hogy remek érzés látni azt, hogy az emberek miként képesek erre a párórára elfeledni a hétköznap gondjait és kicsit elengedni magukat, élvezni az életet és nem idegeskedni.
Egy aprót sóhajtok a szavaira, majd pár pillanat erejéig némaságba burkolózom, hiszen sose mondtuk ki igazán azt, hogy járnánk vagy egy pár lennénk. Mintha csak mind a ketten az általam elindított hurrikán sodrásában ragadtunk volna és úsznánk az árral. Mintha egyikünk se tudná igazán, hogy merre is fog ez vezetni. – Gyerekkoromtól kezdve erről álmodoztam Nathael. Szeretem látni azt, ahogyan az emberek képesek kicsit a vállukon lévő terheket erre a pár órára lepakolni és jól érezni magukat. – pillantok rá komolyan és kicsit a hangom is megenyhül, de még messze nem teljesen békés.  – Tudod, sose hittem volna azt, hogy ennyire zavar, hiszen mi sose mondtuk ki azt, hogy egy pár lennénk, vagy járunk vagy akármi. – kicsit halkabban fogalmazom meg a dolgokat, de közben végig őt fürkészem, de továbbra se mozdulok meg. Csak állok ott, nem csökkentem le a távolságot, mert bármennyire is vagyok legtöbb esetben határozott, vagy éppen könnyedén veszem az akadályokat, most pontosan annyira is vagyok tanácstalan. – Ezek szerint láttad a csókot is. Tényleg úgy hiszed, hogy képesek vagyunk úgy a semmiből kémiát teremteni, hogy olyan nő lennék, aki egyik pillanatban még téged szeret, a másikban egy másik férfit? – vonom fel kicsit a szemöldökömet és kíváncsian várom a válaszát. Akár megkapom azt, akár nem tovább folytatom a gondolatmenetet. – Színészek vagyunk, el kell játszanunk a kémiát, azt hogy sírunk és így tovább, de csak azért tudjuk eljátszani, mert sokszor nem arra gondolunk, amire kéne, vagy nem azt látjuk, ami előttünk van. - Jobb oldalt a fülem mögé simítok egy kószatincset kisebb zavaromban. – Tudod miért sikerülhetett olyan szenvedélyesen az a csók? Miért hihették el a kémiát? Mert nem Jaspert láttam, hanem téged. Azokat a szavakat nem neki mondtam, hanem neked akartam. Hiába vagyok dühös arra, hogy ismét csak úgy fogtad magad és eltűntél, de attól még nem tudlak feledni, nem tudom azokat a pillanatokat elfeledni, amiket együtt töltöttünk és hagytam, hogy az emlékek magukkal rántsanak. – avattam be egy kisebb szakmai titokba, de már nem emeltem fel ismét a hangomat. Anyától és nagymamától is megtanultam, hogy normálhangerővel is sokkal nagyobb eredményt el lehet érni, mintha üvöltenénk. Főleg itt nem lenen célszerű, ahhoz túlzottan is jó az akusztika. Abban pedig reménykedtem, hogy végre megérti, hogy nekem nem Jasper kell, vagy bármelyik pasi a társulatból, vagy az utcáról, hanem ő. Még akkor is, ha nem lenne szabad, vagy ha éppen túl veszélyes.
Egy aprót bólintok arra, amit mond, de hirtelen nem tudok mit mondani a múltkori botlására. Még mindig nem tudom elhinni, hogy csakúgy neki esett valakinek, hiszen egy részt hízelgő, hogy ennyire védeni próbál, míg másrészt meg ijesztő, hogy ennyire képes elszállni fejben és úgy cselekedni, hogy bele se gondol abba, amit tesz, vagy éppen mekkora kárt okozhat. Kész szerencse, hogy nem lett belőle rendőrségi ügy, mert akkor nem tudom mit csináltam volna, nem mintha most tudnám mi a helyes.
Amikor közelebb lép, akkor pár pillanat erejéig még levegőt is elfelejtek venni. Kicsit talán utálom, hogy ekkora hatással tud lenni rám, mert így azért eléggé nehéz haragudni rá, vagy nem megenyhülni irányába. – Először is kezdheted volna egy bocsánatkéréssel, a többi meg jött volna szerintem magától is. – pillantok rá komolyan, hiszen tudom milyen nehéz bocsánatot kérni, pedig a legtöbb dologhoz csak ennyi a kulcs és nem kell túlbonyolítani. Amikor gyengéden arcomhoz ér és végigsimít rajta, akkor rövid időre még a szemeimet is lehunyom, hogy elvesszek azokba az érzésekbe, amiket ébreszt egy-egy érintésével, pillantásával vagy éppen a szavaival, s akkor még nem is említettem a túlzott közelségét. – Akkor ne tűnj el mindig minden szó nélkül és bízz bennem, még ha nem is megy könnyedén. – nem tudom, hogy mi történhetett vele a múltban, de azt tudom, hogy nem adtam okot arra, hogy ne bízzon bennem. Tudom, hogy olykor nehéz dolog a bizalom, de ha nem akar elveszíteni, akkor szép lassan muszáj lesz bíznia is bennem, mert egy kapcsolat nem működhet anélkül. – Nos, mielőtt még elkapna a rendező, hogy nem érdekel-e valamelyik szerep van kedved valahova elmenni? Farkaséhes vagyok, napok óta nem ettem szinte semmit se. – vallom be és egy halovány mosoly megjelenik az arcomon. Igaz, még nem annyira tündöklő, mint általában lenni szokott mellette, de legalább mosolygom már.

■ ■ Your song ■ ■  love  ■ ■credit

avatar
Civilek
Tell me your secrets

55
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Danielle Campbell
● ● karakter arca :


Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Szer. Szept. 06, 2017 10:51 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Szomb. Okt. 07, 2017 11:00 pm

Irvin && Apolline
Pontosan úgy mosolyogtam, mint bármelyik másik este, ahogyan elvárják. Egy-két fontosabb információt ma este is megkaptam az illetőről, akit el kellett kísérnem a színházba, ahogyan mindig történik. Milyen érzés volt ismét magamra ölteni egy szebb ruhát? Mintha csak egy újabb bűnt követnék el, de cseppet se volt könnyű megtenni. Olykor még felkelni is nehezebb már. Nem járok el a kezelésekre, nem tettem be azóta se a lábamat, pedig már több mint egy hét eltelt. Mosolygok, ahogyan elvárják, de mélyen legbelül még a levegő vétel is szinte éget. A gyógyszerek, amiket kapok… fáradékonnyá tesznek, olykor rosszul vagyok és alkohollal azokat se lehet keverni, így amikor jelenésem van be se veszem, mielőtt még több bajt okoznék vele. A színház pedig pont kapóra jött, ott úgyse kell bájcsevegni, mosolyogni, vagy elviselni egy-egy ölelést, pillantást. Ott a sötétség ránk telepszik és rövid időre a külvilágot is ki lehet zárni.
Természetesen a tömegben most is körbepillantottam, mielőtt bementünk volna a megadott páholyba, de szerencsére Irvint nem láttam sehol se. Régóta kerülöm őt már, de mégis mit tehetnék? Álljak elé, hogy rákos vagyok, így felejtsen el? Nem, képtelen lennék bevallani, hiszen olykor még magamnak se tudom igazán, bármennyire is szánalmas. A családom nem tudja, hogy otthagytam a munkámat, hogy megfelelő anyagi támogatást megkaphassa a húgom, nem tudják, hogy escortnak álltam. Nem tudják, hogy beleszerettem egy férfiba, akibe talán sose kellett volna. Boldog voltam, képes voltam elhinni, hogy nem csak rossz létezik ebben a világban, de aztán minden megváltozott, amikor a helyi kórházban tértem magamhoz és közölték, hogy rákos vagyok. Azt mondják, hogy még lehet esélyem a megfelelő vizsgálatokkal, de ők ezt mondják mindenkinek, nem? És egyáltalán van miért küzdenem? Az álmaimat elveszítettem, elveszítem azt is, akit közel engedtem magamhoz, pedig nem lett volna szabad, hiszen ő is csak egy ügyfél volt eleinte, de aztán mégis több lett belőle. Fáj olykor látni őt, fáj, hogy nem lehetek igazán közel hozzá, mint amikor télen a vastag kabát ellenére is a húsodba váj a jeges szellő. De ezt a jeges szellőt magamnak köszönhetem, én döntöttem úgy, hogy nem felelek a hívásokra, az üzenetekre, én mondtam nemet egy újabb felkérésre, amikor tudtam, hogy mellé fogadnának fel és jelentem meg egy visszataszító alak mellett inkább pár napja.
Az előadás már javában tartott, amikor is úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Muszáj kimennem a levegőre, mert egyszerre volt olyan érzés, mintha megfulladnék, a világ forgolódna, de mégis szinte fáztam. Mintha csak már én is egyre nehezebben viselném a sok titkot, amit őrzök és szép lassan még inkább megbetegíteném magamat. Sietve kértem elnézést, majd pedig magam mögött becsukva az ajtó indultam el serényen végig a folyosón, majd le a lépcsőn a kijárat irányába, miközben észre se vettem, hogy valaki közeledik felém, hogy utánam jött. Itt van pont az a személy, akit leginkább szeretnék látni, de még se lenne szabad. Nem okozhatok még nagyobb fájdalmat neki, mint eddig tettem.

■ ■  Remélem jó lesz kezdőnek.  hug ■ ■credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Vas. Okt. 08, 2017 8:46 pm

Apolline & Irvin


And everyone's looking for some space
We're just killing time all over this place
Some nights I wish that the sun would never show its face
Wouldn't want to face the light of day
With anyone like I'll face the night with you


Ahogy telik az idő, már túl sok minden eszembe jut. Olyan gondolatok, hogy fel kellene fognom, nem kíváncsi rám, azt akarja, hogy elengedjem. Két malomkerék közé szorultam, mert nem tehetem meg, hogy nem küzdök a végsőkig. Ismerem, milyen az, amikor nincs többé esély tisztázni a dolgokat. Ha a lélek béke nélkül távozik a világról, abból bajok lesznek, ezt tudom otthonról. Apolline-nál ilyen még nem nagyon jön szóba, fiatal lány, de... A szüleimnek se kellett volna még meghalnia, se a barátaimnak. Mégis úgy érzem, nem kívánom már a napsütést úgy, ahogy eddig. Elnézegetem egyedül is, ahogy fürdeti az arcomat, az inspirál.
Nem találom a helyemet. Mivel egyfolytában falakba ütközöm és megbolondulni nem akarok, megpróbálok kikapcsolódni és foglalkozni mindennel, csak ezzel nem. Megbeszéltük néhány barátommal, hogy elmegyünk színházba. Kinéztek egy új darabot, én utána se néztem, azt akartam, hogy meglepjen, letaglózzon. Nem indult túl jól, mert Matthieu barátom pont felénk tartott, át a zebrán és annyira örült, hogy megint találkozunk...hogy nem figyelt, mikor jön az autó.
Hívtunk mindenkit, mentőt, barátnőt, családot. Csak azért nem kísértük el a kórházba, mert ő kérte, hogy miatta ne hagyjuk ki a darabot. Hárman még maradtunk és sokat agyaltunk, de arra jutottunk, hogy tiszteletben tartjuk a kérését. Természetesen nem foglaltunk jegyet, így az jutott, ami a későknek marad. A legtávolabbi helyek, ahonnan inkább a közönség frizuráját látni, a színpadot kevésbé. A másik két srác gyakorlott színházba járó, tudják is, hova szól a jegy. Mondtam, hogy én is mindjárt jövök, csak el kell mennem a mosdóba. Mindegy, úgyis elkéstünk.
A kézmosásnál egy röpke pillanatig elidőzöm a tükörnél. Kifogástalanul nézek ki, de ami a szemeimben van, amit talán csak én látok, az nem túl biztató. Hagyjuk is. Két papírtörlőt elhasználok, laza mozdulattal bedobom őket a tárolóba és igyekszem kifelé.
Megáll bennem az ütő. Micsoda ruhaköltemény! Csodásan fest, mint mindig, de azért ez még jobban kiemeli a varázsát. Jó érzés, hogy látom. Rendben van, jól van, éli az életét. Az ösztön azt mondja, ne hagyd ki, menj oda! De nem vagyok állat, az eszem összekavar. Oka van, hogy nem tudok vele kapcsolatba lépni. Hogy mi, azt nem tudom, de biztos fontos ez? Lehet, hogy megbántom. Mert ő ugye nem bánt engem a távolmaradással... Ha ez a gonoszság, hát égessen a gonosz lelkek tüze, bevállalom.
- Szép jó estét! Annyira rossz a műsor, hogy menekülni kell? - szólok oda határozott hangon.
A kérdésem nem csak az előadásra vonatkozik, érteni fogja. Szeretem, hogy mindent ért. Határozott hangon szólok, de ha valaki, ő észre fogja venni, hogy némi gyengédség is szorult bele. Még most se tudnék bunkó lenni vele. Inkább örülök, hogy látom. A többiek már bent ülnek, nem bánom. Ez itt fontosabb. Közelítek és csak pár lépésre állok meg. Kissé tanácstalanul, mert nem értem az egészet és ez nagyon zavar.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Vas. Okt. 08, 2017 9:06 pm

Irvin && Apolline
Nem illik távozni, nem lenne szabad magára hagynom az ügyfelet, de még se bírok maradni. Muszáj kijutnom a friss levegőre, muszáj távol lennem ettől a helytől, élettől, pedig régebben mennyire szerettem színházba járni, de hirtelen úgy éreztem, hogy a saját életem is egy lett a színpadon előadható drámákból. A tragikus sorsú főszereplő, aki elveszíti az édesapját, majd pedig mindenét, hogy utána részben a szépségéből és tanultságából éljen meg, majd pedig amikor a szíve érezni kellene, akkor szinte megint romokba dől az élete, mert már megvan számlálva, hogy mennyit is dobbanhat az a szív. Legszívesebben elnevettem volna magam, de valójában okom nem volt nevetésre. Olykor megtettem, eljátszottam, hogy jól szórakozom, de őszintén egyedül Irvin mellett csendült a nevetésem, mellette őszinte volt a mosolyom is mindig, most pedig hirtelen olyan, mintha a napot örökre száműztem volna az életemből, hogy a felhős égbolt mindent eltakarjon.
Sietve indulok meg a lépcsőn, egy-két ember mellett elhaladva. A kezem megremeg, sietve kapaszkodom meg a korlátban és mély levegőt veszek. Nem lesz semmi baj se, még ha hirtelen úgy érzem is, hogy ezek az ékszerek és ruha szép lassan megfojt. Sírni akarok, elfutni és egyedül lenni, de még se tehetem meg. A családom számít rám és ha egyszer hibázok, azzal talán a munkámat veszítem el, már ha ezt lehet annak nevezni. A ruhát sietve fogom meg, hogy ne lépjek rá és már éppen leérnék, amikor is meghallok egy ismerős hangot, dallamot. A szívem hevesebb dobban, a sötét felhők között napsugarak jutnak át, miközben egy könnycsepp gördülne végig arcomon, de még se engedhetem. Elengedem csak a ruhámat, de nem fordulok meg. Egyből nem megy, hiszen ha mások nem is, akkor ahogyan én, úgy ő is egészen jól tud olvasni a maszk mögött lévő valódi érzéseimből. Nem árulhatom el magam, nem okozhatok még több fájdalmat.
- Szép jó estét Monsieur Hibou! – fordulok meg végül lassan maradva a hivatalos megszólításnál, mintha ez csak segítene abban, hogy erős maradjak. Kezem testem mellé hullik és próbálom elkerülni azt, hogy esetleg megint remegni kezdjen. Menni fog, hiszen biztosan mással érkezett ma este… De alig, hogy erre gondolok szinte gyomorszájon vág és talán még annál is jobban fáj, mint a rák tudata. Röhejes, nem?
- Ezek szerint, akkor lekéste az elejét? Az előadás remeknek ígérkezik. Egyszerűen csak egy kis friss levegőre vágytam. – pillantok rá komolyan, miközben elveszem rövid időre abban a nézésben. – Nem akarom feltartani, hiszen vélhetően az előadás miatt érkezett és nem azért, hogy egy nő feltartsa magát. – minden egyes szó szinte éget belülről. Tényleg ezt akarom? Tényleg meg akarom tőle tartani ezt a két lépés távolságot? Menekülni akarok, távol lökni magamtól? NEM! Közelebb lépnék, arcomat mellkasához fúrnám és a könnyeimet szabadjára engedném, amiket hetek óta rejtegetek, hiszen több mint egy hete tudom... Kinek akarok hazudni? Van az már talán kettő is, vagy ki tudja mennyi, hogy tudom beteg vagyok. Közel szeretnék lenni, de még se lenne helyes, így pedig még eggyel több sebet ejteni magamon számít még? Mit számítana, amikor talán már csak hónapjaim vannak hátra? Ha emellett döntöttem, akkor miért fáj mégis? Miért vágyom arra, hogy ölelésébe zárjon, hogy szavai megnyugtassanak és elhitessék velem, hogy van még remény? Hogy még meggyógyulhatok?

■ ■ hug ■ ■credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Vas. Okt. 08, 2017 10:18 pm

Annyira kecsesen érkezik. Mint a nemes asszonyok a régi képeken, úgy fogja a szoknyáját. Jön is a meglepetés, hogy egyszerűen elengedi, mikor megszólítom. És nem fordul meg. Mintha nem tudná, mit akar. Szuper, akkor már ketten vagyunk. Nekem kell kezembe vennem az irányítást.
Megdermedek, ahogy újra látom Apolline bájos orcáját. Istenem, de jól esik! A szavaiból azt veszem ki, hogy dolgozik. Áhh.
- Mlle Lafayette... - ejtem ki úgy, ahogy csak az elején tettem.
Hamar letegeződtünk és viszek egy kis gúnyt a hangnembe. Kirúgatni nem akarom, az ő döntése legyen, ha felhagy ezzel a cirkusszal. De beszélgetni, mással szóba állni azért csak lehet, nem? Még egy lépést teszek.
- Úgy tűnik. Az este tele van meglepetésekkel.
Elmosolyodom, múlik a kezdeti megrökönyödés. Ez egy örömteli meglepetés. Nem hittem volna, hogy pont itt. Azért jöttem, hogy kiugorjak a zűrből. És pont a közepébe ugrottam. De jó, jobb is, mint amit terveztem.
- EGY NŐ miatt nem is mulasztanám el.
A hangsúlyból érteni fogja, hogy mire gondolok. Ő nem csak egy nő nekem. Ilyen nőt nem nagyon ismertem még és engem se ismert ilyen nő.
- De a friss levegő engem is vonz. Nem baj?
Tartom a távolságot. Nem akarom elrontani az estét, nem kockáztatnám meg, hogy végül a "megrendelő" (brrr, ez a szó) ne fizesse ki. Pedig olyan zavartan áll ott, hogy legszívesebben elkapnám, pörögnék vele, csókolnám és ölelném. Szorosan, hogy ne tudjon még egyszer elfutni. Ma este meg kell tudnom, mi van.
- Parancsoljon! - nyitom ki előzékenyen az ajtót.
Csak utána lépek ki. Itt már nem vagyunk annyira szem és fül előtt, úgyhogy visszaváltok a tegezésre. Automatikusan jön a mozdulat, hogy a friss levegőn a belső zsebembe nyúljak. Hogy a viharba ne hoztam volna cigit?
- Szóval...épp munka van? Akkor gondolom, nem kérsz.
Sőt nekem sem kéne bagószagúvá tennem őt. Hülyeség. Elrakom a cigarettásdobozt és zsebretett kézzel nézem a színház előtti utcarészt. Járókelők, kutyasétáltatók. Egy harmonikás az utca végén, hátát az oszlopnak támasztva nyom valami ismeretlen sanzont. Ha mond valamit, akkor csendben hallgatom, egyébként pedig várok. Mivel kezdjem? Hol tartunk? Hah. Végül csak kinyögök valamit, nehezen, lassan.
- Fura ez az este.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Hétf. Okt. 09, 2017 12:44 am



Ennek nem így kellett volna történnie, igazából semminek se így kellett volna történnie. Neki „csak egy ügyfélnek” kellett volna maradnia. Nem kellett volna elvesznem abban a mosolyban, amivel rám pillantott, az íriszeiben, vagy olyat érezni, ami helytelen, amikor karjaiba vont. Csók, mely nem adatik meg mindenkinek, de mégis a végzetemet okozta. Sose hittem volna, hogy valaki ekkora hatással lehet rám, hogy a pillangók ezernyi táncra tudnak kelni már akkor, amikor rám néz. Ez így túl nehéz és a kisebb gúny se tud se tud mélyebb sebet ejteni, mint amit az élet vagy éppen jómagam ejtettem saját magamon azzal, hogy inkább ki akarom őt zárni az életemből.
Ő talán azt hiszi, hogy azért beszélek így vele, mert dolgozom, pedig azért teszem, hogy erős maradjak. Ne omoljak a karjaiba, hogy ne kelljen olyan dologgal szembe néznie, amivel még én se tudok. Egyáltalán miként tudja bárki is elfogadni azt, hogy rákos? El lehet fogadni? Megéri remélni? Szeretni? S ezek által fájdalmat csempészni valakinek az életébe? Nem tudom, de talán nem. Én boldognak szeretném látni őt, a családom meg maradt tagjait, de olykor oly nehéz kitartani, mint most is. Hiába lappang a táskámban gyógyszer, akkor se vettem be, mintha a tagadás lenne a legjobb megoldásra mindenre. Ha nem veszem be, nem kérek segítséget, ha nem járok el kezelésekre, nem avatok be másokat, akkor mintha ez a rémálom nem is lenne igaz, pedig az. Túlzottan is az.
- Minden este televan, nem gondolja? – pillantok rá egy sokat sejtető nézéssel, hiszen a mi első találkozásunk is tele volt, ahogyan az azt követőek. Sose értettem, hogy miként képes szeretni úgy, hogy tudja akár mindegyik este vagy minden második este más férfi mellett jelenek meg. Még akkor is, ha semmi se történik az ügyfelek és köztem… hiszen nekem még sokszor az is fájt, ha más nő társaságában láttam, akkor neki mennyire fájhat? Egy munka, aminek az okát nem tudja, de mégis felhagyott azzal valamennyire, hogy megpróbáljon lebeszélni róla. Megértett, én pedig mégis eltaszítom magamtól az egyetlen fényt, amely a sötétségben létezett még számomra.
- Olykor pedig jobb az eszünkre hallgatni, mintsem másra, mielőtt túl késő lenne. – komolyan csendülnek a szavaim, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy a fájdalmat, ami átjárja testemet több ok miatt is elrejtsem előle. Könnyű-e kiejteni eme szavakat? Nem, de mégis mit tehetnék? Miért esik ennyire még mindig jól, ahogyan kiemeli, hogy nem vagyok egyelő a többi nővel a szemében? Miért kezdek meginogni a felépített várfalaimmal?
~ Ne ostromold a falaimat, kérlek… csak téged akarlak megvédeni. ~ Néma fohász, amit ő nem hallhat, de mégis muszáj ebbe kapaszkodnom, hogy ne fedjem fel a tetteim miértjét.
- Csak nyugodtan, ha jobban vonzza, mint az előadás. – egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között és nem értek semmit se, vagy csak nem hallom meg azt, amit kellene? Ezért leszek egyre inkább elveszett és tanácstalan?
- Köszönöm. – pillantok rá egy halovány mosollyal, majd sietve fordítom el a fejemet és lépek ki a hűvös éjszakába. Pillanatok alatt libabőrös leszek ebben a ruhában, fázom, hiszen a jeges szellő húsomba váj. Vajon a halál is hasonló lehet? Ennyire fagyos, ennyire fájó, mint legtöbb esetben mostanság a lélegzetvétel is?
- Egyébként se kérnék, de neked se kellene. Még a végén ez fogja okozni a vesztedet. – kisebb aggodalmasság csendül a hangomból. Főleg, hogy tudom mit okozhat és neki legalább élnie kell, mosolyt, boldogságot csempészni mások arcára és teljesülnie a vágyainak, ha már nekem csak rövid idő adatott meg.
Összefonom a karomat magam előtt, mintha ez képes lenne még melegen tartani, majd a csillagokra pillantok, de némán állok. Ezernyi dolgot szeretnék elmondani, de hirtelen mintha egyik se lenne helyes, vagy csak képtelen lennék szavakká formálni a gondolataimat, érzéseimet.
- Fura? Talán mindegyik este az, csak valamelyik jobban, mint a másik. Miben lenne ez másabb? Netán azért, mert felejteni szeretnénk, de nem tudunk? Elkerülnénk valakit, de mégis pont annak a személynek a közelségére vágyunk, mire az élet pont azt sodorja az utunkba, hogy még bonyolultabb legyen minden?  – fordulok felé kíváncsian, majd megrázom a fejemet. – Sajnálom Irvin, hogy megbántottalak, hogy nem érted, azt ami történik. Nem adhatok választ arra, amire talán létezik. Szeretném elmagyarázni, de még se tudom, csak köszönöm neked. – boldog mosoly kúszik arcomra, ahogyan az eltöltött idő felelevenedik előttem. – Remélem, egyszer majd megbocsájtasz. – hátrálok meg, ha nem tart ott, de pár lépés után megszédülök. Szeretnék megkapaszkodni, de nincs ott semmi se, egyszerűen csak a sötétség ránt magával, s ha nem kapott el, akkor egyszerűen csak a bejárathoz vezető kőre csuklom össze, mint egy rongybaba, akit éppen elejtettek, vagy mint a marionett bábu, akinek a zsinórjai egyszerűen elszakadtak, elvágtak és többé már nem táncolhat úgy, ahogyan mások rángatják… már szinte sehogy se.

■ ■ hug ■ ■credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Szer. Okt. 11, 2017 8:05 pm


Annyi minden eszembe jutott már. A menedzserünk szavai. Semmi komoly. Egy este, egy nő. Egy számla. De mikor szikrázott a pillanat, muszáj volt játszanom a tűzzel. És belém költözött, ami Apolline-ban is felgyulladt. Lehet, hogy kis tűz, de nem alszik ki hamar. Ezért nem értem őt sem. Hány férfival kellett már elmennie? Ha velem, akivel még utána is találkozgatott, nem volt hajlandó testi kapcsolatra, ebből tudom, hogy más még eddig se jut el. De akkor hogy van? Jó a rejtvény, jó nehéz.
- Nem. Vannak különleges esték. Ha mindig meglepetés lenne, az már nem is lenne meglepetés - szólok a legnagyobb komolysággal.
Nekem tényleg rendkívüli volt az első is és minden este, mikor találkoztunk. A mai azért az, mert nem is számítottam rá. A szemeit nézve azon kapom magam, hogy túl sokáig bámulom. Elfordítom a fejemet. Ezt nem illik. Pedig ezt akarjuk.
- Ha az eszemre hallgatok, faképnél hagyom Önt és bemegyek, mielőtt vége az előadásnak? - kérdezek vissza megint kissé gúnyosan.
Ez nem észérv. Baromság. Lerázós szöveg, amit nem fogok megenni. A valót akarom, az igazat! Ennyi jár.
- Köszönöm...
Siralmas, hogy itt tartunk. Sehol és mégis messzebb, mint bárkivel az elmúlt években. De legalább nem küld el. Vagy nem veszem észre? Tolakodó nem leszek. Ha túl sok jelét adja annak, hogy mennem kéne, akkor menni fogok. De bizonytalanságot érzek és arra le kell csapnom. Egy nagy szekrényt tolt az igazság ajtaja elé és csak akkor nyílik az ajtó, ha együtt toljuk el a komor bútort.
- Szóval még mindig nem dohányzol. Jól teszed. Nekem ez csak egy eszköz. És lehet, hogy a rákocskák már ollóznak a tüdőmben, de hát valamiben meg kell halni.
Az ember nem vonhat meg magától mindent, ami káros és bűnös élvezet. Öregen se fogom bánni, hogy így éltem. Tudom én, hogy Apolline nem bagós, de rákérdeztem. Mert nem értem a változásait. Érzem a hanglejtésben a törődést. Hirtelen arra gondolok, hogy jó anya lenne. Mint az én anyám. Őt se értettem, de nagyon szerettem.
Ránézek és ahogy látom küzdeni a párizsi estével, megrázom a fejemet. Megválok a zakómtól, lassan kibújok belőle és ha a nő nem húzódik el, a hátára terítem.
- Úgy festesz ebben, mint egy királynő, de a királynők is fázhatnak. Tessék...
Nem szeretném, ha baja lenne. Ha arra gondolok, hogy ágynak esik, mert beteg, akkor a következő gondolat...hogy ott akarok lenni mellette. Most is itt vagyok. És csak állunk, beszélünk a semmiről. Át kell törni a falakat!
Egy apró mondattal hógolyót dobok és Apolline elindítja a lavinát. Csak mondja és mondja. Meglepetten nézek rá. Nem számítottam arra, hogy ennyire kikívánkoznak belőle a dolgok és hogy ilyen keserűen beszél.
- Na, most lett igazán fura... Mi történt veled? Kérlek, mondd el, miért akarsz engem elfelejteni? Mert én nem tudnálak, ha akarnálak se.
Nem szokásom felejteni. Minden érzésre emlékszem. Szomorú gondolat, hogy Apolline csak emlék marad. Valami lett a családjában? Megváltoztatták a körülmények. Lehet, hogy képes vagyok elfogadni, de tudni akarom, hogy mi történt. Felé fordulok, teljes testemmel. Látni akarom, ahogy beszél. Felhúzom a szemöldökömet, ahogy nagy bocsánatkéréseket kapok. Kezem a zsebemben és csak nézem a nőt. Annyira jólesik őt nézni a bájos esti fényekben.
- Nem adhatsz választ? Ki tiltja meg? Megfenyegettek?
Azt se tartom kizártnak, hogy a munkaadója megtudta és rápirított. Fontos neki, amit csinál, ebből él, ezt érteném. Nem érteném meg, de felfognám. Ahogy hátralép, nem nyúlok utána. Nem akarom lefogni, rángatni. Az nem én vagyok. Amikor viszont megbillen, akkor amilyen gyorsan tudok, úgy lépek és kezeinél fogva próbálom megtartani őt.
- Hagyjuk most a megbocsátást, meg a többit. Rosszul vagy? Mi a baj?
Magamhoz húzom, de csak azért, hogy ne essen el. Csodás őt ilyen közel tudni, de nem tenném meg, ha ő nem akarná vagy ha nem lenne bajban.
- Szerintem be kéne mennünk, ott le tudsz ülni.
Ahogy nézek rá, abból fogja tudni, hogy nem kell esdekelnie. Nem könyörületesség ez. Több annál. Nem hiszek neki. Egy cilinderes, fehér sálat viselő férfi éppen befelé tart és ha Apolline akarja, most simán bemehetünk, mert az úr tartja az ajtót, így be tudom kísérni őt. Őt. Valamit tenni kell.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Szer. Okt. 11, 2017 8:38 pm

- Talán igazad van, de nem minden meglepetés jó, vagy csak olykor annak hisszük, de még se lenne szabad, hogy másabb legyen az az este. – könnyű-e ezt mondani? Nem. Amikor vele találkoztam pontosan annyira nem akartam, mint mindegyik másik este, amikor valakinek a kísérőjét kell eljátszanom, de aztán arra eszméltem, hogy azt kívántam bár csak sose érne véget az este. Most pedig ha tehetném, akkor megállítanám az időt és még lopnék a vele töltött időből, de még se tehetem meg. Vágyok valamire, ami már igazán sose lehet az enyém. Ez pedig túlzottan is fáj.
- Nem tudom, ezt inkább neked kellene tudni, nem? – pillantok vissza rá kérdőn, hiszen nem tudom mit súg az esze. Csak azt tudom, hogy a szív mit súg és az hasonlót szeretne, közel lenni a másikéhoz, de még se lehet. Szeretném, mindennél jobban, hiszen ő volt a sötétben a csillag, vagy éppen a hold. Ő hozott boldogságot az életemben, nevetettet meg és mellette újra csak egy egyszerű lánynak éreztem magam. Képes voltam elfeledni a sok rosszat, ami történt a családommal, vagy éppen a munkámról elfeledkezni, mert egyszerűen csak rabul ejtett a játékával az együtt töltött idő alatt, vagy éppen a pillantásával.
- Szerinted ez tényleg ennyire vicces? Ennyire félvállról vehető a rák?! – csattanok fel a kelleténél jobban, pedig nem kellene. Hangom megremeg, az íriszeim könnyesé válnak, mire sietve kapom el a pillantásomat és mély levegőt veszek. Nem lett volna szabad ilyen hevesen reagálnom, de nem tehetek róla. A rák számomra már nem csak egy dolog, amiről az emberek beszélnek, hanem a démon, ami fogva tart és ami távolsodor azoktól, akik számomra fontosak.
- Köszönöm. – mosolyodom el haloványan, ahogyan újra rápillantok, amikor nekem adja a zakóját. – Egy királynő mellett van király is, de hirtelen úgy érzem, mintha az Óperenciás-tenger túl messzire sodorta volna tőlem. – csendül szomorúan a hangon, ahogyan elfordítom róla a pillantásomat és újra a várost fürkészem. Én löktem el magamtól, pedig mindennél jobban vágyam a közelségére, hogy elhihessem azt, hogy még minden lehet rebben és nekünk nem ennyi adatott meg. De félek, félek, hogy csak magammal rántanám és többé nem látnám a mosolyát, csak az aggódását, vagy éppen a fájdalmát, ha rám pillant, amikor rosszabb állapotban lennék, hiszen ennél még lesz rosszabb is, nem? Mindegy, hogy a kezelések miatt, vagy  amiatt, mert már túl késő és legyőz a rák…
Gyűlölöm ezt a helyzetet. Gyűlölöm, hogy hirtelen már magam sem tudom, hogy mi is lenne a helyes, mi nem.
- Nem akarlak és nem is tudlak. – rázom meg a fejemet a szavaira, miközben a könnyeimmel küszködöm és újra érzem, ahogyan egyre inkább gyenge leszek. Távoznom kell, nem eshetek előtte össze. Nem kerülhetek megint földre, nem akarok a kórházba magamhoz térni. – De az élet néha közbe szól és csak téged akarlak megvédeni. – nem kéri, tudom, hogy nem kéri azt, hogy védjem meg, de én akkor is ezt akarom tenni. A zakót visszaadom neki és indulni készülök, de mielőtt még felelhetnék a folytatásra, hogy ki fenyegetett meg, egyszerűen a lábaim megremegnek, a kép pedig szép lassan egyre inkább sötétebb lesz. Elkap, de nem mozdulok meg, csak kapaszkodok a karjaiba, mintha attól félnék, ha elengedem, akkor a mélybe zuhanok és onnan többé már nem tudok felállni. Hozzábújok, amikor magához húz, de rövid ideig nem szólalok meg, csak elveszem az ölelésében, miközben szép lassan újra hangos lesz a világ és szép lassan a kép is tisztulni kezd.
- Ez bonyolult Irvin, ez nem csak kisebb rosszul lét. – mondom alig hallhatóan és félve pillantok fel rá, de hiába szeretnék mozdulni, még se megy. Gyengének és fáradtnak érzem magam. – Csak menjünk el innen, kérlek. – nem kap választ, hogy mi a baj, de nem tudok felelni. Nem tudom kimondani azt, amit még magamnak is képtelen vagyok bevallani, hogy beteg vagyok, hogy rákos vagyok. Menekültem előle, de nem futhatok örökké. Már nem, de itt se akarok lenni. És egyébként se olyan téma, amit csak úgy az utcán kinyögsz.
Ha pedig benne volt, akkor vagy részbe neki támaszkodva tudtam elindulni, vagy bármennyire is szánalmas volt, de fel kellett kapnia a kezébe, ha innen el akartunk menni. Mintha csak hirtelen az igazság és a betegség egyszerre akart földre kényszeríteni…
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Csüt. Okt. 12, 2017 6:52 pm

Csak nézek, némán lesek rá. Mintha azt akarná bebeszélni nekem, hogy ez így nem jó. Nem jó, hogy megint találkoztunk. De vajon nem magát győzködi? Mindig olyan jól éreztük magunkat és most se látok túl nagy viszolygást. Telebeszélték a fejét valami hülyeséggel. Meg kell fejtenem.
- Én tudom is. És te?
Azért vagyok itt, mert a szívemre hallgatok. Az eszem azt mondaná, hogy ennyit nem ér egy nő. Belül viszont érzem, hogy az értelmem ezt fel nem foghatja. Ettől szép az ember, hogy érzésekkel is él. Értem már. Apolline-ban a vágy nem szűnt meg, de valami racionális okot talált arra, hogy eltűnjön az életemből. És hallgatott a suttogásra, képes volt rá. De jó...
- Húha... - szalad ki a számon, ahogy a még most is kedves, törékeny leányzó hirtelen felborzolt hátú macskává változik és fúj rám.
Értem is aggódik, de ez mást jelent. Beteg van a családban és minden idejét rá, meg a munkára fordítaná? Nem mondom ki, csak figyelem őt. Ahogy elsírja magát, a gyomrom beáll. Ezt nem akarom.
Mielőtt lépnem kéne és átkarolhatnám, összeszedi magát. Fagyoskodásában akadályozom meg, de nem ölelgetem. Szívesen megtenném. Valamiért mégsem érzem helyesnek.
- Megvannak azok a régi térképek, amiken jelölték a szeleket? Nagy, pufók fejek, ők fújják a tengert is. Nem magától megy az.
Ráfogja az életre az egészet, pedig... Nem rovom fel neki, hogy ő döntött így. A rák nehéz téma, a rokonokért aggódót könnyen meg lehet bántani. Keresem, hogy legyek elég finom. Kezdem inkább sajnálni, minthogy nehezteljek rá.
Nézzük az est fényeit, azok is néznek minket és mit látnak vajon? Két tudatlant, aki ugrál a tűz körül, de nem mer átmenni rajta. Tudás és bizalom. Ez kéne.
Hunyorgok és a fejemet vakarom. Nem szeretek hülyének látszani. A színpadon bohóckodom, de ez most nagyon rossz. Nem akar elfelejteni, nem is tud, de azért bőszen próbálkozik és a harapófogó már a kezemben, mégsem tudtam semmi komolyat kihúzni.
- Imádlak, de hidd el, már nagyfiú vagyok. Téged ki véd meg?
A szavaim határozottak. Nem kioktatóak, csak a magabiztosság süt belőlük. Ahogy lekerül róla a zakóm, elveszem, mert nyilván oka van ennek, még ha jelképes is a mozdulat. És most borul fel a világ. Borulna, ha hagynám. Ahogy magamhoz húzom, sokkal többet érzek az aggódásnál. Ennyire még nem ölelkeztünk, de biztos vagyok benne, hogy ő is gondolt rá. Féltem Apolline-t, a szemeimen láthatja is. Úgy fog, mint aki utolsó erejével a szakadékban talált egy ágat. Szörnyű sejtelmeim vannak. Egymáson dobbannak a szíveink, a lélegzetünk összeér. Szinte látom is, hogy kapkodnak egymás után a kilehelt levegőáramlatok. Keresik a másikat.
Ahogy azt mondja, többről van szó, összerakom a képet. El akarta mondani, kiugrott minden. Apró részletekben. Meg kell simítanom az arcát, törődően. Én is félek már. Ez nem lehet!
- Hívok taxit. Addig kapaszkodj, kérlek. Jó?
Óvatosan csendül a hangom és úgy bányászom elő a telefont is, hogy a nőt szorosan tartom. Nem hagyom elesni, nem hagyom magára. Szerencsére gyorsan felveszik.
- Jó estét! A Rive Gauche Színház elé kérünk egy taxit. Két fő részére, Irvin Hibou névre. Öt perc? Nagyon jó, köszönöm!
Ahogy zsebre vágom a telefont, Apolline-ra mosolygok. Ez az a fajta mosoly, amit a kórházban a látogatókon látni. Sajnos.
- Megküzdünk a lépcsővel? Gyere, foglak...
Ha átkarolja a vállamat, akkor lesz igazán stabil. Hagyom, hadd menjen a korlát mellett. Bármi van, azonnal mozdulok. Hála az úszóleckéknek, megvan a kondim, a mai napig. Gyanítom, hogy lassan fogunk leérni és a kocsi itt is lesz, mire az utcán vagyunk. Színház után még kicsit iszogattunk volna, azért nem jöttem sajáttal. Meglepetés. Az ám.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház •• Pént. Okt. 13, 2017 8:59 am

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Rive Gauche Színház ••

Tell me your secrets


Rive Gauche Színház
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-