Azúr-part, Marseille - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:20 pm ✥
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Azúr-part, Marseille •• Csüt. Aug. 03, 2017 11:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Vas. Szept. 02, 2018 2:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

- Tudom, tudom... most már, de miért nem mondtad? Tudod, hogy milyen vagyok. - nem is tudom, akkor lehet, másképp alakítottam volna én is a napjaimat, vagy miután ágyba dugtuk a gyereket, nem tepertem volna annyira a ház körüli teendőkkel, hanem hagytunk volna a francba mindent, hogy pihenjünk mi is egy kicsit. De ha már annyit távol voltam, legalább ilyenkor, a köztes időkben próbáltam megcsinálni a ház körüli férfimunkákat.
- Mostantól majd gyakrabban beiktatunk akkor hasonlókat. A gyerekek már úgy is nagyok, az egyik folyton tanul, a másik meg a lovardában lóg. - vontam vállat, mert fura belegondolni, hogy Rosie is, néhány éve mennyit lógott még a nyakunkon, most meg? Ránk se bagózik, rám legalábbis nem nagyon, ami valahol elég fájó érzés. Ilyen az, amikor felnő a gyerek? Vagy szívesebben időzik a gyerek a barátaival, mint a szüleivel, mert az már cikinek számít?
- Elhiszem, Léa, ti is úgy hiányoztatok nekem, ha lehetett volna, titeket is magammal vittelek volna. Sajnálom, hogy egyedül kellett helyt állnod. De ilyen veszélynek meg kényelmetlenségnek se akartalak kitenni titeket... - elvégre mondjuk egy afrikai szavannán nem olyan nagy buli a gyereknevelés, vagy Ausztrália sivatagjaiban, a semmi közepén sátorozva - De a lehetőségeket sem akartam veszni hagyni, ha már ilyen jól összejöttek. - Pláne, hogy mivel Léa az egyetemet is Rosie születése után fejezte be, így sokáig én voltam az egyetlen kereső a családban, ezek az utak pedig mind anyagilag, mind tapasztalat terén nagyot lendítettek a helyzeten. Ha már a kezdetekben itt maradtam volna, mint valami egyszerű alja-állatkerti dolgozó, akkor valószínűleg most mi sem ilyen körülmények között élnénk. Nem volt könnyű, az tény, és ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, valószínűleg mindketten, sok mindent másképp csinálnánk, de azt hiszem, a jelen sem olyan rossz azért most. A válási mizéria óta néhány napot leszámítva nem is jártam külföldön munka ügyben! Pláne nem hetekre, hónapokra...
- Jajj már, ne butáskodj. Vagy tudod mit? Ha legközelebb ilyen ajánlatot kapok, akkor te is gyere velem. A gyerekek meg úgy is nagyok, ha most kibírnak néhány napot nélkülünk, pár hét se kottyanna meg. - egyébként is, a szüleim meg a húgaim bármikor itt vannak, ha úgy adódik, szerintem örömmel néznének rájuk. Bár, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem hiszem, hogy mostanában hasonló ajánlatot vágnának hozzám, abból kiindulva, hogy az elmúlt években sem nagyon jöttek, ami meg igen, azt is visszautasítottam...
- Én is örülök, hogy végül sikerült mosolyt csalnom az arcodra. Valahol jó érzés, hogy még meg tudtalak így lepni, bár amikor megláttam, milyen arcot vágsz, miután közöltem, hogy elutazok... nagy volt a kísértés, hogy elmondjam az igazat. - legalább nem emésztette volna magát ezalatt a pár nap alatt se miattam, így viszont sikerült egy emlékezetes meglepetést összehoznom neki.
- C'est la vie, ma chérie. - mosolyodtam el szélesen, mert jobban én se fogalmazhattam volna meg. Érdekes belegondolni, hogy milyen gyorsan keltünk egybe annak idején, szinte mindenki furcsállotta a dolgot, meg akadtak olyanok is, akik nem sokat adtak nekünk, de az, hogy mára ilyen jól összecsiszolódtunk, is azt bizonyítja, hogy nem volt elhamarkodott a döntésünk. Ha annyira nem jöttünk volna ki, valószínűleg már sokkal előbb elváltak volna az útjaink.
- Jó, hát a fiatalság meg a tapasztalatlanság kéz a kézben jár, ciki lenne, ha nem tanultunk volna a hibáinkból az évek alatt, vagy még mindig ugyanazokba a hibákba esnénk. - jegyeztem meg, majd a puszit követően a kezem a derekára simuljon, úgy hallgassam tovább.
- Most miért? Csak formában tartom magam. A gömb is egy forma, nem? - kérdeztem vissza, ha már a pocakméretemre próbál utalni - Egyébként is, voltam én ennél kövérebb is régebben, az egyetem alatt, nem emlékszel? - vigyorodtam el, hiába, a sok vizsga, tanulás, könyv felett görnyedés, anya főztje, meg majdnem semmi mozgás... ha mást nem, erre jó volt az a sok külföldi út, legalább jobban formába rázódtam.
- Kimozdulhatunk, ha szeretnél. Mást nem összekötjük a kellemeset a hasznossal, aztán megsétáltatjuk a kutyákat is séta közben, vagy valami. - a céltalan kószálásnál már az is jobb egy fokkal, vagy túrázni a környéken, bármi. Mármint otthon, itt, így, hogy nyaralunk, simán betudható városnézésnek meg felfedezésnek, az újdonság varázsa mellé nem is nagyon kell más indok.
- Hát, miután drága kislányunk ilyen drága hobbit választott magának, már a zseben se olyan vaskos mint régen, de a meggyőzéssel talán még nincs gond. - gondolkoztam hangosan. Nem mint ha zavarna, hogy Rosie ennyire beleszeretett a lovaglásba, legalább bebizonyosodott, hogy nem kidobott pénz, meg múló hóbort az egész, de tény, azért nem olcsó mulatság.
- Kapni kapnál, de ha már így szóba hoztad, akkor... úgy is csak a szád jár, és nem mernéd bevállalni ezt a ruha nélküli esti fürdőzést. - húzgáltam tovább az oroszlán bajszát, mert miért is ne? Legrosszabb esetben kiderül, hogy tényleg csak a szája volt nagy, ha meg mégse, legalább egy emlékezetes este lenne, végre nem csak én csinálnék őrültségeket kettőnk közül.
- Na, szépen vagyunk! Ha így folytatod, a tengerpartnak a közelébe sem fogunk menni! Sőt, legközelebb síelni fogunk, nem tengerpartozni. - jelentettem ki komolytalanul, mert ha már a válást megúsztuk, akkor csak nem most akar tényleg lecserélni, az azért fájdalmas lenne. Inkább a kezemet nyújtottam felé, hogy tegyünk egy kitérőt a szobánk felé - én is átcuccoljak az ő szobájába, meg az öltönyt-nyakkendőt valami kényelmesebb viseletre cseréljem, aztán már indulhattunk is felfedezni a várost. Aminek igaz, részeit már láttam az elmúlt napokban, de még így is bőven maradt látnivaló.
- Hmm, nem rossz. Bár az útikönyv leírása alapján valami nagyobbra számítottam. - álltam meg a szökőkút előtt, miközben a zsebemben turkáltam némi aprópénz után, mert igen, bármerre is járunk, nem maradhat ki a pénzdobálás a szökőkútba, meg a mellé járó kívánság. Ha tulajdonítanak ilyen erőt neki, ha nem, így csak felemeltem az érmét, majd Léa felé fordultam.
- Kívánj valamit! - tartottam az érmét, majd ha megvolt, akkor a szökőkútnak háttal állva, a vállam felett hátra is dobtam az érmét, várva a kis csobbanó hangot, mely jelzi, hogy a pénzdarab immár a vízben van.
- Ó, ismersz, édesség az bárhol, bármennyi jöhet. - ha valami, hát ez nem változott gyerekkorom óta, legyen szó akár sütiről, fagylaltról, vagy csokiról, sosem mondanék nemet neki. Vagy ha igen, ott már nagy a baj.
- A bazilikát majd szeretném megnézni, meg a tengerpart környékén túrázhatnánk majd egyet. Nem feltétlenül a strandra gondoltam, hanem azokra a szép sziklás-vadregényes öblökre, szerintem te is imádnák őket. - mosolyogtam rá, majd már indultunk is a cukrászda felé, amerre az előbb az asszony mutatott.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Vas. Szept. 02, 2018 11:47 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

- Mert féltem, hogy boldogtalan lennél és megutálnál, ha magam mellett tartanálak és megfosztanálak az álmaidtól. – nem pillantottam rá, mert szégyelltem, hogy hajdanán ilyen gondolataim voltak, de hát jóformán szinte még én is gyerek voltam, amikor kiderült, hogy babát várok. Fel kellett cseperednem nekem is az egyik pillanatról a másikra, hogy utána édesanyám haragjával szemben is talpon maradjak. Nem felejtem el, hogy milyen csalódottsággal mért végig, amikor közöltem vele, hogy babát várok, miként oktatott ki, hogy mennyire elszúrom az életemet egy férfiért, aki nem is marad mellettem….
- Ühüm. – elsőre csak ennyit tudtam mondani, mert nehezen tudtam elhinni, hogy a férjem tényleg el is hiszi ezt a gyerekekről. Tudom, hogy a lányunknak rengeteg munkája van a lovaglásban, hogy ennyire jó legyen, de úgy éreztem, hogy már nem csak emiatt marad távol. Olykor el-elkaptam az ábrándos pillantását, de mégse szóltam semmit se. Reméltem, ha lenne bármi is, akkor szólna és beavatna minket, még azelőtt, hogy bármi baj történne.
- Tudom-tudom, s nem voltam egyedül. Itt volt édesanyád. Ő nagyon sokat segített, nem csoda, hogy Rosie annyira imádja őket. – nem volt mit szépíteni a dolgokon, mert ha ők nem lettek volna, akkor egyedül esélyesen nem sikerült volna befejeznem az egyetemet is, meg helytállni anyaként is. Szinte itt élt a nagyi addig, vagy éppen elvittem magával a lányomat is napokig,  amikor vizsgaidőszak volt és éjjel nappal tanulnom kellett. Még ha olyankor se tudtam megállni, hogy lássam őket. – Ne érts félre, nem hibáztatni akarlak, vagy felróni így ennyi év múlva a dolgokat. Mind a ketten fiatalok voltunk, hirtelen csöppentünk bele a szülőségbe is. Esélyesen még készen se álltunk rá, mind a ketten azt tettük, amiről azt hittük, hogy a legjobb. S érzem, hogy neked se lehetett könnyű minket itt hagyni, de attól még ennek ellenére is voltak rossz érzések. Sajnálom és szeretlek. – pillantottam fel rá őszinte szeretettel, hogy utána megcsókoljam. A múlton egyébként se tudunk változtatni, a jelen meg most zajlik. Ott már tanultunk a dolgokból, hibáztunk, de végül sikerült megoldanunk azt is. Még akkor is, ha a lányunknak is nagyszerepe volt benne. Szükségünk volt a pénzre, főleg, miután az én családom szinte kitagadott, vagy valami ahhoz hasonlót követett el.
- Komolyan? És jut a kutatásaid mellett rám is időd, vagy szabadjára engedsz, hogy hátha valamelyik helyi harcos elrabol tőled? – játszadoztam vele bolondozva. Nem tudna senki se elrabolni tőle és ezt neki is tudnia kéne. Ha lett volna esélye, akkor ott volt a válási időszak is, vagy az előtte lévő, amikor különéltünk mégse rúghatott senki se labdába, akkor miért pont akkor lenne esélye bárkinek is, amikor együtt élünk? – Azért ne igyál előre a medvebőrére. Ki tudja, hogy miről hallgatnak azok a rosszcsontok. – kuncogtam el magam, mert lehet már nem olyan kicsit, de attól még most vannak a „legrosszabb” korszakukban, amikor biztosan megannyi titkuk van előttünk. Sajnos.
- Sajnálom, csak a rossz emlékek és a féltés, hogy netán elveszíthetlek, mert találsz egy csinosabb, fiatalabb és viccesebb leányzót. – közben pedig ujjaimmal a zakóját fogtam meg, majd kigomboltam egy gombot, miközben oldalra billentettem fejemet és úgy néztem fel rá.
- Szerinted azt el lehet felejteni? Miként is hívtunk téged? Pufi, meg voltál Pufóka is. – kuncogtam jóízűen, mert tény, hogy a kor jót tett neki is. Meg az utazások is, mert nagyon is formába hozták, ezért is van olykor az a félelmem, hogy egy fiatalabb megnyeri magának őt, mert simán lenne esélye a mostani huszonévesek körében is.
- Hmm, vagy akár majd elmehetünk túrázni, sátorozni is akár egy-egy éjszakára, vagy valami menedékházat kipécézünk estére az erdőben. – gondoltam tovább. Oda is jöhetnek velünk a kutyák is akár, biztosan élveznék, ha nem csak a városban rohangálhatnának, hanem tényleg a szabadba vinnénk ki őket.
- Nézd a jó oldalát, legalább már megtérült a hobbija. A sok verseny, amit nyert meghozta a támogatókat is. Így legalább megvan alapozva a továbbtanulása is anyagilag, meg szerintem lassan az is, hogy saját lábra állhasson valamennyire. – hiszen gondosan félreraktunk neki minden pénzt, amit keresett már. Ahogyan azt se hagytuk, hogy hülyeségekre elköltse. Sőt, sokszor már inkább ő akarja megvenni abból a felszerelését is, ha valamiből új kell neki.  – Egyébként kérdezni akartam, hogy neked nem tűnt fel, hogy mintha Rosie kicsit másabb lenne? Mintha már nem csak a lovarda kötné le őt? – kezdtem bele óvatosan, mert fogalmam sem volt, hogy ezt csak nekem tűnt-e fel, vagy az apjának. Ki tudja, lehet csak én képzelődőm, de hamarosan kiderül, hogy ő mit is gondol róla.
- Awww, életem fogalmad sincs, hogy mennyi mindenre képes vagyok. Nem csak a fiataloké a világ. – mosolyomban benne volt, hogy tényleg jobb ha nem kezd el erre fogadást kötni. Még a végén veszítene.
Sietve csókolom meg, mielőtt még elfogadnám a kezét, hogy a szobánkba menjünk. Rendbe szedjük magunkat, ő átöltözhessen, hogy kényelmesebb legyen a városi séta számára is. Én csak a magassarkút cseréltem le papucsra, nem akartam már első nap lejárni a lábamat. A ruhám meg szerintem tökéletes volt a városban sétálgatáshoz is.
- Szerintem ez is egészen nagy. – meglepődve figyeltem, hogy közben miként is keresi az aprót, hogy ebbe a kútba is bedobja. Soha nem fog változni ilyen téren, pedig talán itt nem is lehetne kifejezetten kívánni, de nem fogom elrontani az örömét.
- Rendben, de akkor te is. – nyúltam a másik keze után, majd kívántam is egyet, hogy „Boldog család lehessünk és az álmaink teljesüljenek.”, utána a férjemre néztem és bólintottam is, hogy az én kívánságom meg is van. Aztán pedig kisebb csobbanással adta tudtunkra az érme, hogy meg is érkezett a szökőkútba.
- Csak aztán nehogy megint a kerek formát célozd meg vele. – simítottam végig a pocakján. Bárhogyan is nézne ki, akkor is szeretném. Pufin szerettem belé, majd pedig Adoniszként szerettem éveken át, mint a férjem. Bármilyen lenne az alakja, akkor is életem párja lenne.
- Hmm, akkor ma maradjunk a környéken, holnap meg reggeli után el is mehetünk felfedezni azt a partszakaszt, amire gondolsz? Este meg megnézhetjük a bazilikát, vagy holnap után. – csatlakoztam be én is az ötletelésbe, ha neki is megfelelt, akkor estére vissza is értünk a szállodába, hogy vacsora után az éjszakai várost fedezzük fel. Idővel pedig már a kezemben volt a cipőm is, ahogyan a partra tévedtünk. Amikor pedig egészen kihalt és sötétbe borult partszakaszra tévedtünk, ahova csak távolról tévedt oda fény, akkor leejtettem a homokba a cipőmet.
- Mit is mondtál? – léptem hozzá közelebb, hogy karomat a nyaka köré fonjam, majd megcsókoljam. Az egyik kezemmel meg egyre lejjebb tévedtem a mellkasán és ha engedte, akkor a pólójától meg is szabadítottam. Végül távolabb léptem tőle és lassan lecsúszott a ruha is rólam, majd utána egyszerűen megváltam a fehérneműmtől is, ha csak nem csatlakozott korábban, hogy inkább ő szabadítson meg a ruháktól és utána elindultam a tenger felé, miközben a szellő könnyedén kapott a kibontott hajamba. Mosolyogva pillantottam rá. – Jössz, vagy inkább te vagy az, aki nem meri? -  kérdeztem meg kacéran, hogy utána szép lassan egyre inkább a habok közé sétáljak.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
43
● ● Reag szám :
35
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Szer. Okt. 10, 2018 9:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

Már épp szóra nyitnám a számat, amikor rájövök, hogy magam sem tudom, mit mondhatnék... mert valahol elfog a lelkiismeret-furdalás, amiért ilyen kellemetlen szituációba taszítottam, megannyi nehézséggel, és ráadásul azért nem szólt róla, hogy nekem jobb legyen. Se nem szép, se nem jó, de azért valahol hálával tölt el a figyelmessége, hogy ha én már ilyen vaksi voltam annak idején, hogy képtelen voltam észrevenni, milyen kétségek gyötrik, legalább támogatott ebben is. Másrészt... mondhatnám, miért nem szólt? De ha meg emiatt kellett volna búcsút intenem az összes külföldi lehetőségnek, valószínűleg azt sem fogadtam volna jobban, mint most ezt, az utólag megtudott információt. Szavak helyett hát inkább csak hálásan magamhoz öleltem, hogy egy újabb csókkal illessem a homlokát köszönet gyanánt, talán ez most többet minden szónál.
- Most miért? Nem? - kérdeztem vissza értetlenül, hisz miért hazudnának nekünk? Rosie tudja, hogy mennyire utáljuk az ilyesmit, mióta meg igent mondtunk neki a lovaglásra, szinte a fellegekben jár, akárhányszor szóba kerül... Sam meg... hát, amennyire látom, inkább örül annak, hogy itt él velünk, nem az alkoholista mostohaapjával.
- Tudom, de akkor sem ugyanaz. - ismertem be. Ettől függetlenül azonban valahol jó érzés volt látni, hogy ha az én kapcsolatom nem is a legfelhőtlenebb a szüleimmel, legalább ők jól kijönnek egymással. Másrészt meg milyen irónikus az élettől, hogy az anyósainkkal mindketten jobban kijövünk, mint a saját anyánkkal?
- Az biztos... Emlékszem, hogy kivert a víz, amikor mondtad, hogy babát vársz. Nem mint ha nem imádnám Rosie-t, de nem tudom, hogy vagy vele, ha rajtunk állt volna, biztos vártam volna még néhány évet, legalább. De miután egy gyerek érkezése nem olyan mint egy könyv, amit félrerakunk a polcra, aztán majd évek múltán leporoljuk, hogy na most ráérek... - hagytam félbe a mondatot, hisz a többit ő is jól tudja. Úgy döntöttünk, hogy megtartjuk, innentől kezdve meg igazából el is volt döntve minden, a többi csak úgy adta magát, meg jött magától - Nem tudom, mennyit számít ez így ennyi év távlatából, de szintúgy. - fűztem hozzá még én is, mielőtt viszonoztam volna a csókját. Nem volt könnyű, az tény, de csak megoldottunk minden nehézséget valahogy, amit elénk gördített az élet, most pedig azt hiszem, nem nagyon lehet okunk panaszra.
- Még szép, hogy jut! És elég volt ez a pár nap egyedül, dehogy engedlek! - mosolyodtam el, elvégre már néhány nappal ezelőtt megérkeztem ide, hogy előkészüljek egy kicsit, és bőven sok volt ez is, nehogy elszóljam magam véletlenül, miközben telefonon beszélünk. Vagy egyedül utazni, miközben tudtam, hogy Léa is követni fog néhány nap múlva... Hisz mennyivel jobban telik az idő, ha nem egyedül kell ülni a gépen, vagy épp valami vonaton zötykölődni?!
- A rosszcsontok meg csak bírjanak magukkal, mert megváltoztatom a wifi jelszót, ha hazaérünk... - tettem még hozzá. Ilyen téren mondjuk Samtől annyira nem tartottam, de az tény, hogy Rosie tud meredek dolgokat alakítani, ha formában van. És ő mikor nincs formában?! A fenébe, kár volt Léának megemlítenie, most ezen fogok kattogni, amíg hazaérünk...
- Ugyan már, ne butáskodj! Ha eddig nem szabadultál meg tőlem, ne aggódj, ezek után se fogsz. - amúgy sem voltam soha az a nagy Casanova alkat, szóval ilyen téren alaptalan a félelme. Meg egyébként is, miért borítanám fel a családi békét, ha már végre-valahára mondhatni, helyreállt? Jó néha ez a kis nyugi is.
- Igen, valahogy úgy... meg akadt még pár hasonló. - mosolyodtam el, mert ahány becenevet használtam már a lányomnak, nos, nekem is akadt bőven, még korábbi, "gömbhal" korszakomból. Hiába, szerettem enni!
- Hm, az is jól hangzik. Mondjuk azt nem tudom, hogy ezek a házak mennyire forgalmasak, de az tény, hogy kényelmesebb meg hangulatosabb, mint egy sátorban fagyoskodni, vagy küzdeni a szúnyogok ellen. - de ez még úgy is a jövő zenéje, majd kitaláljuk, hogy mikor, vagy hol, merre... lévén, két gyerkőc is otthon vár minket, azért mégsem csettintésre megy az, hogy elszabaduljunk valahova kettesben. Pláne több napra. Mert igaz, nem kicsik már, de hát na, mégis csak tizenévesek, jobb félni tőlük.
- Annak mondjuk örülök. Mert szép dolog az, hogy szereti az állatokat, de azért fájna a szívem, ha azért kopott volna el minden, továbbtanulásra félretett megtakarításunk, mert szereti a lovakat... - mármint úgy hobbi szinten, hogy semmi egyéb célja nincs vele, mert legyünk őszinték, annak azért egy csöppet drága mulatság lenne - Nem is hittem volna, amikor kitalálta, hogy ezt szeretné, hogy ilyen ügyes lesz benne. - vallottam be, elvégre nem kisiskolás korában kezdte, mint sokan mások, hanem valamivel később, és mind tudjuk, hogy a sportban mennyit számít az ilyesmi. Szerencsére ő az elhatározással ügyesen kompenzálta a kiesett éveket.
- Másabb? Nekem nem tűnt fel... Hogy érted? Vagy mire gondolsz pontosan? - kérdezek vissza értetlenül, mert nekem nem igazán tűnt fel, hogy bármi változás lenne... legalábbis velem nem nagyon beszélt ilyenekről mostanában, sőt, ha őszinte akarok lenni, már beszélgetni sem szoktunk olyan sokat, mint régebben. Talán mostanra kinőtt az apás korszakából és inkább az anyjával tárgyalja meg élete nagy kérdéseit?
- Ó, dehogynem tudom! De ehhez akkor is nyuszi vagy, még annak idején sem sikerült rávennem téged ilyesmire, mielőtt Rosie megszületett volna. - vágtam vissza, elvégre az egyik közös nyaraláson akkor is bedobtam, hátha, de szépen kitáncolt belőle, a lányunk születése után meg igazából minden körülötte forgott, szóval... muszáj volt felnőttként viselkedni.
No de vissza a szobánkba, hogy valami kényelmesebb öltözéket kerítsünk, meg átpakoljam a cuccaimat az ő szobájába, mert hogy nézne ki, ha a közös nyaralásunkon külön szobában aludnánk? Még viccnek is rossz lenne! Utána aztán nem volt más hátra, mint nyakunkba venni a várost, és ha nem is az egészet bejárni - ahhoz kissé nagy lenne - de legalább néhány dolgot felkutatni benne, kezdve azzal a híres szökőkúttal, meg az elengedhetetlen, kívánós, érmedobós szokásunkhoz.
- Részemről rendben, úgy is itt leszünk pár napig, nem kell mindent ledarálni egy nap alatt, mint a turistabuszos utazásokon. - borzongtam meg, mert nincs is annál rosszabb, mint rohamtempóban végigügetni egy városon, hogy ne csússzon el az ember a napirendi ponttól és minden beleférjen az időbe.
Vacsora után amúgy is jobban esett egy kellemes séta a holdfényes, kihalt parton, miután minden elcsendesedett, mintsem a belváros bulizós forgataga, mert hát na, tele hassal az a nagy ugrabugrálás sem esik jól az embernek. Ebben a korban legalábbis.
- Hm, mire gondolsz pontosan? Hadováltam én össze-vissza sok mindent. - mosolyodtam el, mielőtt még viszonoztam volna a csókját, de úgy tűnik, meg se kellett szólalnia, miközben elkezdett kiszabadítani a pólómból, egészen hamar megvilágosodtam, hogy mire is értette pontosan.
- Ó, vagy úgy... alamuszi nyuszi nagyot ugrik? - kérdeztem vissza játékosan, miközben a szemöldököm nagyjából a homlokom közepéig szökött meglepetésemben, hogy úgy tűnik, tényleg komolyan gondolta korábban, és nem csak szájhősködött... ettől a felfedezéstől - no meg a látványtól - meg el is bambulok annyira, hogy amikor szól, csak akkor riadjak fel, és térjek vissza a valóságba, amikor ő mr javában a vízben állt.
- Csak azon töprengtem, hogy milyen jó, hogy mégsem fogadtunk, csúnyán elveszítettem volna... Megyek már, megyek! - válaszoltam, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán nem ártana összeszedni a szanaszét dobált ruháinkat, hogy ne vigye el őket az ár, vagy lopják el, de a fejébe is...! Úgy se jár erre senki mostanság, most meg apály van, ha jól látom... így hát miközben belegázoltam a vízbe, én is megszabadultam a maradék ruhámtól, a többi mellé dobva a homokba, majd a hullámok közé vetettem magam, hogy behozzam a lemaradást, és utolérjem a feleségem - vagy ha sikerül, meglepetésszerűen elkapjam, a víz alól előbukkanva, mielőtt még túl messzire merészkedhetne.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Vas. Okt. 28, 2018 11:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

- Te soha nem áltattad magad azzal, ha valamiről nem beszélsz, akkor az nem is hazugság, hanem inkább titok? Soha nem tettél így a szüleiddel szemben, vagy füllentettél, mert féltél attól, hogy mit fognak tenni vagy gondolni? – kíváncsian fürkésztem a férjemet, hogy vajon ő mennyire is volt rossz gyerek. Ahogy hallottam, azért őt se kellett félteni, engem se kellet, így akkor miért pont Rosie-t kellene, aki belőlünk született meg? Az anyaiösztöneim azt súgták, hogy többről van szó, de lehet tévedek. Lehet csak az a gond, hogy úgy érzem túlzottan is gyorsan nő fel.
- Nekem mondod? Azt hittem, hogy ott fogsz lelépni, ahogyan elsápadtál és többé nem látlak. Ha nem is teljesen lett igazam, azért részben tényleg megszöknél a munka miatt. Néhány évet? Én is inkább befejeztem volna az egyetemet, majd elindultam volna kicsit a saját utamon, majd utána. – mert volt köztünk pár év, de az a néhány év esélyesen kicsit több lett volna, mint ő azt gondolta. De nem mi döntöttünk, hanem kaptunk egy csodát, aki miatt sokszor aggódhatunk és foghatjuk a fejünket, de ez már csak ilyen. Szülőnek lenni soha nem könnyű. – De fura, hogy amilyen váratlanul jött, pontosan annyira repültek el az évek anélkül, hogy lett volna egy másik. Pedig azt mondtuk, hogy kettőt vagy hármat szeretnénk. Fura dolog az élet és a tervek, meg az álmok. – haloványan elmosolyodtam, ahogyan kicsit elmerengtem a múlton, hogy miket is mondtunk ilyen téren. Most meg már talán késő is van hozzá. Főleg, hogy egyszer el is vetéltem. Szavai boldogságot okoztak, a csókkal igyekeztem kifejezni, hogy mennyire is szeretem őt még mindig. Voltak rosszabb napjaink, heteink, hónapjaink, de még mindig itt voltunk egymásnak. Még mindig egy család voltunk és eleget tettünk a fogalmunknak is.
- Maximum megvan, hogy az elkövetkező időben kik fognak takarítani, ha nagy a felfordulás. – cinkosan pillantottam a férjemre. Mert a wifi jelszó se lenne kedves dolog, de mivel a házihoz is manapság már elengedhetetlen, így sokat nem érnénk vele. Meg inkább ne is változtassa meg, ezt legalább én is megjegyeztem már. Nincs kedvem egy újat is megtanulni.
- Majd megnézhetjük, ha hazaértünk. Lehet akad olyan hely is, ahova előre lehet foglalni, nem pedig az van, hogy aki beesik hamarabb oda azé. Vagy te inkább ennyire spontánra vennéd a dolgot? – kérdeztem vissza a faházakkal kapcsolatban. Pláne, ha télen megyünk, akkor nem biztos, hogy jó ötlet a szerencsére bízni. Ki tudja, hogy nyert ügyünk lenne e, vagy akad-e olyan őrült, aki pont hasonló időben akar kirándulni.
- Tudod, ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, akkor véghez is viszi és nem lehet lebeszélni róla. Valakire nagyon is emlékeztet. – mosolyogva néztem kedvesemre. A pillantásom elárulta, hogy rá gondolok. Nagyon is hasonlóak. Mind a ketten kitartóak, és mind a kettőnek megvan részben a szabadság iránti vágya. A férjemnek az utazások hoztál el, a lányomnak meg a lovaglás. – Én csak reméltem, hogy nem fogja túl sok kudarc érni őt. De szemmel láthatóan lesz miből időskorunkban bejárni a világot, mert Rosie megkeresi a saját tandíját. – bolondoztam egy sort, pedig volt benne igazság. Nem kevés pénzt raktunk már félre abból, amit megkeresett egy-egy verseny alkalmával és mi lesz később, amikor komolyabb versenyekre jel belépőt? Fogalmam sincs, csak azt remélem, hogy nem fogja baleset érni őt.
- Kevesebbet jár haza, már lovaglás után is. Régen bánta, ha nem mentünk el a versenyére, most már nem, mintha talált volna valakit mást a helyünkre ilyen téren. Olykor kicsit ábrándos a tekintete, vagy rosszul látom? Lehet tévedek, ne is törődj velem. Talán csak amiatt gondolok már ilyeneket, mert úgy érzem, hogy szép lassan kirepül ő is, pedig még csak most tartottam először a kezemben. – érzékenyültem el. Lehet tényleg csak eme gondolatok miatt gondolok már ilyeneket. Nem beszélt velem se arról, hogy netán lenne egy fiú az életében, vagy bárki más.
- Lehet azóta megváltoztam és már bátrabb, vagy csak pimaszabb vagyok. – ugrattam őt, de biztos voltam abban, hogy továbbra se fogja biztosra venni. Nem is kell, majd ha eljön az idő, akkor kiderül, hogy mennyire is vagyok bátor, vagy mennyire is volt neki igaz. Ha legalább meglepetést okozok neki, akkor egy pont ide. Nem mintha verseny lenne, de azért ennyi év házasság után jó érzés, ha még kellemes meglepetéseket tud az ember okozni a másiknak.
A nap gyorsan eltelt és kellemes volt, amikor pedig elindultunk a parton sétálni, akkor kis idő múlva máris jött az újabb őrültség tőlem. Ha már korábban volt róla szó, akkor miért ne legyen belőle valóság is? Nem feleltem a kérdésére, hiszen ahogyan lekerült róla a pólóka úgy ült ki az arcára felismerés, hogy mire is gondoltam.
- Talán a nyuszi bátrabb lett, míg a másik inkább gyávább, vagy szégyenlősebb? Pedig már sörhasad sincs. – ugrottam őt, miközben egyre távolabb sétáltam tőle, közelebb a vízhez. A ruháimat meg úgy hagytam el közben, mit sem törődve azzal, hogy mennyire is nem rám vall, hogy így szétszórva hagyjam a dolgokat.
- Hazug…. – nevetve szólaltam meg, miközben egyre beljebb sétáltam a vízbe. Mosolyogva figyeltem, ahogyan végül ő is egyre sietősebben vetette magát a habok közé. Én is elmerültem benne, majd sietve jöttem fel újra a felszínre, miközben egészen eltávolodtunk a parttól. Fogalmam sem volt emiatt, hogy ő merre lehet, így kisebb sikoly szalad ki ajkaim között, amikor elkapott a víz alatt.
- Hééé, nem ér ijesztgetni a másikat. – kuncogtam, majd közelebb úsztam hozzá, hogy megcsókolhassam. – Komolyan, mint két tini, olyanok vagyunk, de élvezem. Hiányzott ez, hogy kicsit kettesben legyünk és … - s az, hogy újra kicsit őrültségeket tegyünk. A lábammal tapostam a vizet, hogy kicsit fenntartsam magam a vízfelszínén, miközben a karomat köré fontam és engedtem a szenvedélynek, ami ennyi éven át is még mindig hozzá kötött. – Mihez lenne kedved? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen megannyi lehetőség állt előttünk. Most senki se látott minket és mienk volt most ez a része a partnak. Az pedig meg se fordult a fejemben, hogy közben egy-két ruhadarabnak lába fog kélni, még ha nem is mindnek, mert az iratokat legalább szerencsésen elejtik a ruhákból.


■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
43
● ● Reag szám :
35
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Vas. Dec. 02, 2018 10:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

Léa szavait hallva csak sokatmondóan sóhajtok, mert... hogy is ne tettem volna így? Egészen sokszor fordultam ehhez a stratégiához a szüleimmel kapcsolatban, mikor miért. Volt, hogy ne tudjanak azzal vádolni, hogy hazudtam, volt, hogy inkább csak nem akartam feleslegesen feltornázni a vérnyomásukat.
- Jó, hát olyan helyzetben ki nem sápadt volna le? - kérdezek vissza, mert biztos akadnak olyanok, akiknek ilyen fiatalon az a vágyuk, hogy családot alapítsanak, de a korosztályunk többségében azért nem ez volt az elsődleges célkitűzés. Ami meg a munkát illeti - Nem szökésnek szántam. - vallom be, még ha valamilyen szinten kénytelen vagyok igazat adni neki, mert tényleg tűnhetett úgy is.
- A néhány évet úgy értettem, hogy minimum... - nyilván, ha tudtam volna, hogy így szeretné, nem kezdtem el volna rágni a fülét, hogy vagy babázunk, vagy szakítunk, nem ilyen vagyok, sőt... lehet, hogy ha nem ilyen váratlanul érkezett volna Rosie, a végén még ő rágta volna az én fülemet, hogy mire várunk még?
- Félelmetes, hogy milyen gyorsan. - értek egyet vele, hisz amilyen örökkévalóságnak tűnt eleinte minden perc, amit a kórházban aggódva töltöttünk, úgy teltek a napok egyre gyorsabban és gyorsabban... és tessék, mire észbe kapunk, már ő is férjhez megy! Ami pedig a kettőt-hármat illeti, valahol az élet iróniája, hogy az is teljesült, csak nem éppen Léával.
- Nekem tetszik az ötlet. - öleltem magamhoz, és milyen már, hogy kicsit még szurkoltam is a kölyköknek, hogy nyerjék meg ezt az egészet maguknak? Szép kis apa vagyok...
- Fiatalabb koromban tuti, hogy gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy csak lazán, spontán módon, de lehet, hogy most már kevésbé díjaznám, ha másokkal kéne osztozkodni a házon amikor kettesben akarunk lenni. Ha már spontán, menjünk sátorozni a hegyekbe! Lehet, hogy nem olyan jól felszerelt, de legalább elenyésző az esélye, hogy társaságunk akad. - maximum valami erdei állat, de lévén Franciaországban élünk, medvéktől meg farkasoktól ott se kéne tartani.
Csak jót mosolygok azon, amikor Rosie-t hozzám hasonlítja, holott neki sem lehet oka panaszra, ha épp a kitartásról van szó, mert Léa sem könnyen adja fel a dolgokat, az tény.
- Én is, de lassan felnő, ideje ismerkednie a nagybetűs élettel... úgy sem leszünk mindig ott mellette, hogy fogjuk a kezét. - nyilván megteszünk minden tőlünk telhetőt, de hát a felnőttkor ezzel jár, ideje a saját lábunkra állni.
- Ez azt jelenti, hogy ha legközelebb valami külföldi utat ajánlanak nekem, akkor te is velem tartasz? - csapok le a témára, mert igaz, hogy az elmúlt években maximum néhány napra, ha eltűntem munka ügyben, de ez nem jelentette azt, hogy ne hiányoznának az ilyen utak. Szép is lenne, egyszer, családostól felkerekedni... ez viszont lehet, hogy örök ábránd marad, most inkább arra figyelek, hogy a lányunkkal mi újság mostanság?
- Lehet, hogy csak hozzászokott, hogy nem tudunk mindig ott lenni...? - kérdeztem vissza óvatosan, bár magam is éreztem, hogy elég gyenge magyarázat lenne, ugyanakkor belegondolni abba, hogy igaza van a feleségemnek, és valaki más vette át a helyünket a fontossági sorban, elég fájdalmas volt.
- Majd megpróbálok én is jobban odafigyelni. - teszem hozzá, hisz így, hogy említette, lehet, hogy nekem is jóval szembe ötlőbb lesz, mint ha magamtól kéne észrevennem azt, ami az orrom előtt történik. Hiába, mi már csak így vagyunk összerakva... Tényleg bepasizott volna a kisasszony?
- Tudod, a rutin, meg az évek. - mosolyodtam el, bár attól függetlenül még így is csak szájhősködésnek tudtam be az előbbi megjegyzéseit - így annál nagyobb volt a meglepetés este, amikor a parton sétálva tényleg nekiállt megszabadulni a ruháitól. Egy pillanatig talán fel sem fogtam, hogy mi van, csak amikor már engem is elkezdett megszabadítani a pólómtól, és jött is az elmaradhatatlan piszkálódása.
- Még hogy hazug? Nyuszika hogy elszemtelenedett... - csóváltam a fejemet, miközben követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnik a vízben, hogy aztán én is sietve szabaduljak meg a saját ruháimtól, és kövessem. Szerencsére nap közben egész kellemes, meleg volt az idő, és még a víz sem hűlt le túlságosan, annyira nem volt vészes belegázolni. Bár esélyesen, ha jéghideg lett volna, akkor is hasonló lendülettel tűnök el a hullámok között, megelőzve a további megjegyzéseket.
- Ugyan miért ne érne? Nem olvastam sehol sem, hogy tiltva lenne. - tettem az ártatlant, majd amikor elég közel úszott hozzám, egy hirtelen mozdulattal elkaptam a derekát is, hogy közelebb húzzam magamhoz egy csókra...
- Az tuti. Még az a része is igaz, hogy ha a szüleink megtudnák, kapnánk a fejünkre... - még jó, hogy már felnőttek vagyunk, és valószínűleg úgy sem kell sosem a fejüket fogni ilyen hírek miatt. Maximum a gyerekek, de ha Léa nem dicsekszik el nekik, akkor tőlem sem fogják megtudni.
- Ne is mondd, tényleg ránk fért már. - értek egyet vele, miközben átölelem, csak óvatosan, hogy ne rúgjuk meg egymást, miközben igyekszünk fent maradni a vízen, a kérdésére azonban úgy teszek, mint aki komolyan elgondolkozik rajta - Nos, lássuk csak? Látod azt az aprócska szigetet? Mit szólsz hozzá, elússzunk odáig? - dobom be halálosan komolyan a témát, persze viccnek szánva, de ha belemegy... végül is, miért ne? Annyira nincs messze, talán 15-20 perc alatt oda is érnénk, ha elindulnánk. Viszont mozogni tényleg nem ártana, mert nincs túl meleg ehhez az egy helyben víztaposáshoz.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Kedd Dec. 04, 2018 8:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

- Fogalmam sincs, csak az rémlik, hogy mennyire féltem elmondani. És abban a pillanatban nem tudtam, hogy a hír miatt sápadtál le jobban, vagy már inkább arra gondoltál, hogy miként is fogod elmondani a szüleidnek a dolgot. – fura dolog volt ennyi év elteltével ennyire őszintén beszélni olyan múltbéli dologról, amik akkoriban se jöttek szóba. Beszéltünk róla, de nem így. Esélyesen abban az időben még mi is túlzottan sokkban voltunk a történtek miatt és próbáltuk a lehető legjobban megoldani a helyzetet, nem pedig azon rágódtunk, hogy ki pontosan miként is éli meg.
- Szeretlek. – mondtam csak ennyit, mielőtt csókot loptam volna tőle. Nem volt hosszú, de mintha így akartam volna elterelni a figyelmét arról, amit korábban mondtam. Nem akartam bűntudatot kelteni benne azért, mert felelőtlenül lett mástól is gyereke még azelőtt, hogy mi megismertük volna egymást. Samu biológiailag az övé volt csak, de még is úgy szerettem, mintha az enyém is lenne. Nem tekintettem rá másképpen és örültem, hogy a családunk részévé vált. Remélhetőleg ő is így gondolja.
- Sátorozni a hegyekbe? Máris napszúrást kaptál, életem? Télen az eléggé hideg lenne és lehet az összebújás se tartan eléggé melegen, de ha már jobb lesz az idő, akkor lehet róla szó. Addig inkább valami meleg faházikóra szavaznék a hegyekben. – régebben esélyesen én is simán belevágtam. Akkor fiatal és felelőtlen tudtam én is lenni, de most? Most gondolnom kell a családomra is és nem hagyhatom azt, hogy netán valami történjen velünk. Ahogyan az is eléggé ciki lenne, ha rólunk szólnának a hírek, mert két béna kezdő túrázó netán kihűlt az éjszaka folyamán, lévén nekünk nincsenek profi cuccaink ezekhez, vagyis nem tudok róla.
- Tudom, de mintha csak tegnap tartottam volna először a kezemben. – mondom egy halk sóhaj kíséretében. – És szerintem már most is egészen önálló. Annyira elszánt és ügyes a lovaglásban is. S miként csavarta az ujjai közé, hogy az a híres díjugrató is foglalkozzon vele. Azt hiszem már sikerült bizonyítania, hogy meg fog tudni állni a saját lábán. – mosolyodom el. Emlékszem, hogy mennyire szívrohamot kaptam, amikor elmondta mit is tett és milyen pimaszul viselkedett, hogy szerezzen magának egy még jobb tanárt a mostani mellé. Majd amikor ecsetelte, hogy emiatt korábban kell kelnie hétköznapokon is… Mondjuk azt, hogy eleinte nem túlzottan repestünk örömünkben.
- Ha nem csak a munkára koncentrálsz, akkor miért ne? Már egészen nagyok ők is és a szüleid is szívesen vigyáznak rájuk. – nem mondom biztosra, hiszen függ sok mindentől, hogy mennék-e én is, de nincs kizárva. Szívesen elkísérem, ha úgy adódik és lehetőségünk lesz rá.
- Nem hiszem, szerintem más van a dologban, de lehet csak túlzottan aggódok és féltem őt, hogy nehogy rossz társaságba keveredjen… - kicsit halkabban és bizonytalanul csendül a hangom. Az ösztöneim azt súgják, hogy többről van szó, hogy netán van valami fiú a dologban, de biztosra se mondanám, hiszen soha nem kaptam rajta senkivel se. Azt pedig már megtanultam ennyi év alatt, ha a kisasszony valamit el akar titkolni, akkor egészen ügyes benne. Túlzottan is az tud lenni.
Nem voltam benne biztos még én se, hogy meg fogom tenni esten a parton azt, amiről szó volt, de aztán egyszerűen elfogott a nosztalgia és az, hogy már mi se leszünk fiatalabbak. Meg itt ki ismer minket? Esélyesen senki se, meg egy lélek sincs erre, akkor miért ne tehetnénk újabb bolondságot? Arról nem is beszélve, hogy minden őrült lépést megért a tettem, amikor megláttam a férjem meglepett arckifejezését, aztán azt, hogy mennyire is tetszik neki az, amit lát. Végül sellőkhöz méltóan el is tűntem a habokban.
Derűsen nevettem el magam, amikor elkapott és magához húzott. Csókot pontosan annyira szenvedélyesen viszonoztam, mint amilyenek a legelső csókjaink lehettek, miután az ügyetlenkedéseken átvergődtük magunkat.
- Miért ne? Felőlem mehet. – és azzal a lendülettel, ha elengedett, akkor máris elkezdtem úszni. Nem is fogom megvárni, míg hivatalosan visszaszámolna, hogy indulhasson a verseny. Mire elértünk oda kicsit ki is fulladtam, de nem volt vészes. Sietve dőltem le a szigetre, hogy a hold ezüstös fényben csillanhasson meg a testemet borító vízcseppeken. – Annyira békés minden, mintha valami álomba csöppentem volna és a sok nehézség meg se történt volna az elmúlt időben velünk. – fordultam kedvesem felé, ha csak nem hajolt fölém és fürkészett úgy. Csókra hajoltam és hagytam, hogy pár pillanatra magával ragadjon a béke és a boldogság. Egészen addig, míg el nem jött az ideje annak, hogy induljunk. Igaz, akkor még nem hittem volna, hogy kisebb akadályba fogunk botlani, mert néhány ruhadarabnak lába kélt…


■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
43
● ● Reag szám :
35
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Szer. Dec. 12, 2018 11:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

- Huhh, ez aztán jó kérdés, ilyen részletesen már nem emlékszem, de magamat ismerve azt mondanám, hogy részben mindkettő. - gondolkozok hangosan, mert valamilyen szinten tuti, hogy mindkettő... ahogy az is, hogy utána mihamarabb kitaláljuk, hogy hogyan tovább, vagy mégis mihez kezdjünk az életünkkel? Mert igaz, hogy randiztunk, de miután úgy döntöttünk, hogy megtartjuk a babát, és együtt neveljük fel, egész gyorsan megpecsételődött a sorsunk így egymás oldalán. Ketten a világ ellen, vagy valami olyasmi, akármennyire is húzták sokan a szájukat, vagy tettek megjegyzéseket ránk.
- Én is szeretlek. - mosolyodtam el, és a csókja elég is volt ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat a korábbi terveinkről, meg a nagy családról, gyerekekről, fiatalkori nehézségekről...
- Nem, nem kaptam napszúrást, köszönöm, a hegyekben túrázás meg sátorozás jó lesz majd tavasszal vagy nyáron is, amikor nem fenyeget a fagyhalál. - pontosítok némileg, mert azért nem mindegy, télen én is inkább szavaznék valami kényelmes kis erdei faházra, mintsem a didergésre. Kandallóval, hmm...
- Túlságosan is. Lassan már csak annyira kellek neki, hogy lecsavarjam valami befőttesüveg tetejét, bár azzal is egész jól boldogul. Így belegondolva, mostanában beszélni is sokkal kevesebbet beszélgetünk... ti is? Vagy csak túlaggódom az egészet? - dilemmáztam, mert tény, hogy az én is Nyuszifülem jóval kevesebbet lógott a nyakamon, mint néhány évvel ezelőtt, de hogy ez csak a kamaszkorának tudható-e be, vagy másnak. Valószínűleg annak, úgy is azt a korszakát éli, amikor minden szülő ciki.
- Ne is mondd, néha még mindig lesápadok, ha rá gondolok, de végül is, aki mer az nyer, nem igaz? Samnek is bejött ez a világot látok, hogy megtaláljam az apámat dolog, akkor pont Rosie-nak ne sikerülne elérnie azt, amit eltervez? - az igazat megvallva, a fiam esetében inkább a szerencse állt mögötte, amilyen két ballábas tud lenni néha napján - akárcsak én - míg Rosie esetében a makacsság és az eltökéltség, ha ő valamit a fejébe vesz... az úgy lesz. Téma lezárva.
- Ó, elhiheted, ha te is ott lennél, nem csak arra koncentrálnék. - tettem hozzá, elvégre ha már az ember a világ túlfelére utazik, az ne csak a munkáról szóljon már, hanem ismerje meg kissé a környezetet, az ott lakókat, a kultúrát... és tény, hogy ez egyedül korán sem olyan szórakoztató, mint ha társaságod is akad, hát még ha az a társaság történetesen a párod.
- Igaz. Sam legalább jobban megismerné őket, Rosie-val meg úgy is oda meg vissza vannak egymásért. - szóval áldásom rájuk, a kamaszok úgy is előszeretettel hanyagolják a nagyszüleiket, legalább erre se lehetne panaszuk. Vagy suttyomban ők is lelépnének nyaralni, bulizni valahova...
De ha már a bulinál tartunk, én sem gondoltam volna, hogy ma este még meztelenül fogunk úszkálni a tengerben, miközben a ruháink szanaszét hevernek a parton. Még szerencse, hogy nem nagyon jár a partnak ezen a részén ilyen későn, meg amúgy is sötét van, mert nem hiányzik, hogy kihívják ránk a zsarukat. Nem is nagyon gondolok rájuk, miközben egymás közelében úszkálunk meg tapossuk a vizet, incselkedünk meg játszunk a másikkal, mint ha legalább húsz évvel fiatalabbak lennénk.
- Jól van! Akkor verseny a partig? - kérdezek rá, ám még meg se adom a jelet, az asszony már meg is indul, a kis csaló... hiába tudnám könnyű szerrel utolérni, vagy épp lehagyni, csak annyira teszem ezt, hogy szorosabb legyen a verseny, aztán a végén igyekszem nem túl feltűnően átengedni neki a vezetést... és a nyerést. Mindenesetre, ha nem is én értem ki először a kis sziget szikláira, azért jól esett kicsit leülni és megpihenni, szilárd talajt érezni a lábunk alatt, a korábbi feneketlen sötétség után.
- Mint valami álom, kicsit megfoghatatlan, kissé hihetetlen, meseszerű... békés... Mindjárt előbukkan a Loch Ness-i szörny valami rokona, aztán tényleg elgondolkozhatunk rajta, hogy álom-e vagy valóság. - vigyorodtam el, mert egyrészt imádnám, másrészt meg, tuti, hogy én is megijednék tőle, ha tényleg valami hasonló dög bukkanna elő hirtelen, akár a vízből, akár csak mögülünk.
De szerencsére ilyesmiről szó sincs, így némi holdfényes turbékolás után indulhatunk is vissza a part felé, ezúttal jóval csendesebben és fáradtabban, de azért még így se olyan nagy a táv, hogy az gondot okozhasson. Az annál inkább, hogy a partra visszaérve hiába keresem a ruháinkat, de nem találom őket.
- Figyelj, szívem, biztos, hogy itt mentünk be a vízbe? - fordulok aztán néhány perc keresgélés után Léa felé, mert esküdni mernék rá, hogy az a szikla ott ismerős, de ha tényleg ez az, ahol bementünk a vízbe, akkor a ruháknak is itt kéne lenni. Ennyi idő alatt az árapály se vihette el.
- Várj! Mint ha ott lenne valami... - indulok meg az egyik sötétebb folt felé a homokon, de hamar kiderül, hogy csak pár csoffadt hínár az, ellenben néhány lépéssel arrébb tényleg rábukkanok a pólómra, amit felemelve Léa felé is mutatok. Nem sok, de a semmitől talán több.
- Már csak a többit kéne előkeríteni. - sóhajtok, és ha mindegyikkel annyi időt töltünk, mint ezzel, azt hiszem, meglesz az egész esti programunk. Mit ne mondjak, nem épp így képzeltem el...

■ ■ ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille •• Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Raphaël

- Nem tudom… - tanácstalanul pillantok a férjemre, végül összeszedve a bátorságomat folytatom is a dolgot, miután megállapodtunk abban, hogy ne télen menjünk sátorozni és a lányunk lett a téma. -  Néha gondolkoztam azon, hogy megkérdezem esetleg összevesztetek-e valamin, de gondoltam ha szeretnétek, akkor elmondjátok, viszont ezek szerint erről szó sincs. Mi se beszélünk annyit, de még mindig többet, mint ti… pedig ti elválaszhatatlanok voltatok és mindig úgy imádott. – Nem értettem, hogy mi történhetett. Nehéz lett volna arra fogni, hogy azért, mert kamaszodott a leányzó. Inkább olyan volt, mintha valami történt volna és kicsit kerülné az apját, de tippem se lett volna rá, hogy miért. Pláne, mivel Rafi se volt mondható nagyon szigorú szülőnek. Próbálta támogatni mind a két gyerekünket az álmaikban. Természetesen voltak határok, de azok mindenhol akadnak. – Bármiről is legyen szó, biztos vagyok abban, hogy megfogjátok oldani, így ne aggódj. – nyomtam egy puszit biztatásképpen az arcára és gyengéden meg is paskoltam. Efelől kétségem se volt, csak lehet időbe fog telni, meg nem kevés küzdelembe, hogy rávegye Nyuszifülét elmondja mi is bántja.
- Jogos, de attól még féltem. Ő  mindig is egy lány lesz a világ szemében, így sokkal több veszély leselkedik rá. – annyi borzalmat hallani, vagy látni az újságokban. Nem akarom, hogy baja essen, vagy valaki bántsa. Erősnek mutatja magát és talpraesett is, de attól még tudtam, hogy ő se törhetetlen. Azt pedig nem akarom, hogy valaki letépje a virágot és megtapossa, aminek köszönhetően netán örökre begúbózna. Azt képtelen lennék elviselni. Mindig boldognak és ennyire életvidámnak szeretném látni őt.
- Ezt örömmel hallom, így akkor megfontolom a lehetőséget, amikor újra utaznod kell rövidebb időre. – csak nehogy beleszeressünk abba a vidékbe és netán költözni akarjunk. Szerintem akkor a srácok esélyesen megölnének minket és kisebb világháború törne ki, amiért el akarjuk szakítani azoktól, akik fontosak számukra. Meg egyébként is, ide köt az életünk, ami nem volt mindig boldogsággal övezett, de akkor is itt ért minket a legszebbpillanatok sugara is, hogy melegséget csempésszen a szívünkbe.
Örültem annak, hogy egészen kihalt volt a partnak ezen szakasza, ahogyan annak is, hogy még mindig kapható volt az őrültségekre, mert ez eléggé annak mondható volt. Meg lehet kicsit felelőtlennek is, amiért ennyire könnyedén vetettünk magunkat a hullámok közé, ezzel megzavarva a hold és csillagok ezüstös játékát a vízfelszínén. Nem volt annyira meleg, mint várná az ember, de szerencsére hideg se, amiből az ember pillanatok alatt menekülni akarna. Versennyel kapcsolatos kérdése kicsit meglepett, de miért ne? Addig élvezzük az életet, míg megtehetjük és kell mindig valami újdonság is, hogy ne laposodjon el a kapcsolat.  Azok után meg még inkább, ami majdnem történt annak köszönhetően, hogy egy időben alig járt haza.
Versenyre nem feleltem már újra, hiszen benne voltam, de meg se várva a számolását már el is kezdtem úszni. Néha kicsit gyorsabban, amikor egészen közelért. Tudtam, hogy könnyedén lehagyhatna, de pontosan ezért is volt annyira édes, hogy hagyott „győzni”, mintha bármi tétje is lett volna a dolognak. Boldogságtól sugárzott az arcom, miközben a hold fénye megcsillant vizes bőrünkön, ahogyan kifeküdtünk. Nevetése megtörte a vízmorajlását, hiszen ideáig már a tavernákból szóló zene se jutott el. – Azért ha nem gond, én nem akarok szörnyet. Még a végén meg kellene küzdenem vele, hogy ne raboljon el. – édesen kuncogtam, miközben őt fürkésztem, hogy utána újra megcsókoljam. Komolyan, mintha újra 20 évesek lennénk, akik még mindig az egyetem padjait koptatják. Szerintem, ha Rosiék fülébe jutna, hogy részben mit is tettünk, akkor megkapnánk, hogy ne füllentsünk és meg tudom érteni. Mostanában nem sok hasonló merész, vagy éppen bolondos dolgot tettünk. Hiányzott már. A holdfényes romantikázását követően meg ideje volt indulni, mielőtt netán megfáznánk, vagy túlzottan elszaladna az idő. Lassan követtem őt a partra és meg mertem volna esküdni, hogy ott hagytam a ruhámat, de most nyoma se volt sehol se. Tanácstalanul pillantottam végig a parton, de nem láttam semmit se. – Igen, biztosan itt. – néztem rá, majd újra körbe, de sehol semmi se volt. – Lehet valaki azt hitte, hogy itt felejtette valaki nappal? – sétáltam közelebb hozzá, miután meglett a pólója. – Ha ide adod, akkor én visszamegyek a hotelhoz, te meg addig nem kószálj el, mert nem a rendőrségre akarok érted menni, mert… - nézek végig rajta sokat sejtetően. Engem még mindig jobban takar a pólója, mint őt. Amennyiben nem volt ellenvetése sietve bújtam bele a pólóba, miután kicsavartam a vizet a hajamból, majd már indultam is a szállodához. Kész szerencse, hogy nem volt messze és egészen kevés pillantással megúsztam a dolgot. Egészen hamar kiderült, hogy valaki le is adta a cuccainkat, így nem veszett el semmink se. Szerencsére, legalább nem kell aggódni, hogy valaki visszaélne az adatainkkal, vagy a kártyáinkkal. Még vannak kedves és jó emberek. Azt meg inkább ne is említsük, hogy mennyiszer is pirultam el a portás srác előtt, hiszen szavak nélkül is biztosan elég beszédes volt a jelenlegi állapotom, hogy mit is csinálhattunk. Sietve köszöntem meg, miután megkaparintottam a cuccainkat, hogy megkeressem a férjemet, visszaadjam neki a ruháit, majd a lehető legrövidebb időn belül újra inkább a szobánkba keveredjük. Természetesen azért előbb felöltöztem normálisan, mielőtt újra így vágtam volna neki a sétának. Elég volt egyszer túlélni és megnyerni az emberek pillantását.

■ ■ Részemről záró lenne, köszönöm a játékot! Nagyon élveztem. ahwie ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
43
● ● Reag szám :
35
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Azúr-part, Marseille ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom

Azúr-part, Marseille
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Similar topics

-
» Folyó Part
» A Tópart mentén
» Part 14 / 14

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Városhatáron túl :: Franciaország-