Susan Meyer
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:25 am ✥
✥ Today at 1:08 am ✥
✥ Today at 12:55 am ✥
✥ Today at 12:12 am ✥
✥ Today at 12:05 am ✥
✥ Yesterday at 11:17 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Susan Meyer •• Hétf. Aug. 14, 2017 7:26 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Sue!

Ízelítőt már eddig is elcsíphettünk az életedből, így olvasva azonban, ahogy Aristide és Darren története után a tiéd, akár valami kirakós újabb darabja, is a helyére került, kimondottan érdekes volt látni, hogyan is áll össze a nagy egész... Mindenkinek megvannak a saját problémáé, gondjai, és egyik sem semmi így önmagában... nos, nem irigylem a szüleiteket, az biztos De az tuti, hogy mellettetek nem sokat unatkoznak...
Kimondottan ötletes megoldás volt az, hogy különböző "színekre" bontottad a történeted, bemutatva, hogy a körülötted élő emberek közül kik melyik arcodat láthatják?
Szívet melengető volt a családi kép, egy szem lányként milyen lehet az élet két fiútesóval - azon kívül, hogy nem könnyű... - vagy hogy milyen bájos formádat hozod a szüleid előtt, mint az ő kis hercegnőjük... ehhez képest durva és kegyetlen a bulis jelenet, ami követte. Hiába, a középsulis évek és pletykák sosem kímélik az embert... :/ A barátnős jelenet, a kétségbeesés, a vigasztalás, majd legvégül, hogy ki is vagy valójában, amikor senki sem lát? A sok-sok apró finomság, amiket megemlítettél, mind segített, hogy teljesebb képet kapjunk rólad, akárcsak a roppant érzékletes és kifejező írási stílusod, végeredményben pedig azt kell mondjam, igazán színes lett az összhatás Szép, színes, harmonikus, még ha nem is túl vidám. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy játéktéren hogyan fogod megélni ezt az egész, váratlan új helyzetet, akár a családoddal, az iskolában, vagy épp Aristide-del? Rolling Eyes

Nem is tartanálak fel tovább, hisz már úgy is várnak rád a játéktéren, többen is, arról nem is beszélve, hogy bőven lesz mit kijátszani, megmagyarázni... Futás avatart foglalni, aztán egy lépéssel közelebb segíteni a fiúkat az őszüléshez-kopaszodáshoz... Rolling Eyes


avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
369
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Susan Meyer tollából
Témanyitás ✥ Susan Meyer •• Vas. Aug. 13, 2017 4:21 pm

Susan Meyer
Milyen színű a tükör?

általános jegyzet
» Anyja neve: Sophie Dofour
» Apja neve: Lee Gregory Meyer
» Testvérek:Darren Bleu Meyer és Timothy Meyer
» Egyéb hozzátartozók: Kiss - pufók, fehér-szürke macska, akit a kedvenc zeneszámának előadójáról, a Kiss-ről nevezett el. Néha franciául Bise-nek hívja.

Sue kissé komplikált személyiség, és ez a kapcsolataira is jócskán hatással van. Főleg azokkal, akikkel egy fedél alatt nevelkedett, és akik végigkísérték őt élete legtöbb szakaszán.
A szüleivel mindig szeretettel bánt, néha talán túl édesen, és túl angyalian. Amikor az ősök a közelben vannak, egyszerűen visszamegy nyolc évesbe, és hirtelen megint a család kis tündérkéjének érzi magát. Valakinek, akire büszkének kell lenniük, valakinek, akire mindig mosolyognak, és aki mindig gyengéd szavakat kap.
A testvérei mellett hasonlóan viselkedik, mégis teljesen másképp. Csak úgy, mint kiskorában, most is gyakran érzi, hogy mennyire le van maradva a két bátyjától. Ő volt a gyenge láncszem, az egyetlen lány. Ő volt a pisis, aki nem ülhetett fel a hullámvasútra, mert még nem volt 150 centi. Ő volt az, akinek ki kellett harcolnia a figyelmet, hiszen mire a családba érkezett, addigra már bőven voltak szép számmal. Ő volt az, aki nem azokat a játékokat szerette, mint a fiúk, és nem kocsizni akart, hanem barbizni. Ő volt az, aki sosem maradhatott fent addig, mint a fiúk, aki sosem kérhetett annyi gombóc fagyit, mint a fiúk, aki sosem mehetett csavarogni a városba a családi nyaralások alkalmával, mint a fiúk. Ezek a semmiségek mindig sebeket ejtettek az önbecsülésén, így mindig sértődötten, hisztérikusan állt két bátyjához, hol az egyiknek, hol a másiknak a vérét szívta. Persze a lelke mélyén mindkettőjüket szerette, de közben másra sem vágyott, mint hogy végre ő tehessen valamit, amit a fiúk nem, és végre ő legyen jó valamiben, amiben a fiúk nem.
tudj meg többet
» Születési hely: Párizs
» Születési idő: 2000. november 18. 
» Mikor érkezett a városba: itt született

Sue
maggie duran
tizenhat
oktatás, tanuló


Az emberek egy kicsit furcsák, ha a személyiségükről beszélnek. Vagy ha mások személyiségéről beszélnek. Betegségként kezelik például a disszociatív személyiségzavart, a skizofréniát, vagy a bipoláris zavart. Ugyanakkor egészséges jellemvonásként ragasztják rá valakire a kétszínűség bélyegét.
Félreértés ne essék, én sosem szenvedtem a fentebb említett betegségek egyikében sem. És az sem volt igaz rám, hogy kétszínű lettem volna. Sokkal több színem volt kettőnél. Tarka voltam. Mint a legnemesebb pillangó szárnyait borító kitinpikkelyek, a legdíszesebb hím páva legyezőként széttárt faroktollainak, és a legtavaszibb virág borította mezőről festett tájkép pettyeinek színe, mind-mind együttvéve. Ilyen színes voltam én.

CSALÁDI SZÍNEM:

Mosolyogva nyomtam hozzá a papírlapot a hűtőszekrény ajtajához, ami kimondatlanul ugyan, de már évek óta egyfajta dicsőség falaként szuperált otthonunkban. A legközelebbi hűtőmágnessel - egy Velencéssel, mert az akadt a kezem ügyébe - gondosan a helyére rögzítettem a lapot, aztán megfordultam, és úgy lebegtem vissza a konyhaasztalhoz, mintha bársonyos felhőkön lépdeltem volna valahol a repülőgépek magasságában.
- Megint ötös dolgozat? - pislogott fel rám anyám, aki a reggeli egycukros kávéját kevergette az asztalnál, közben orvosi alapossággal operálva a Marie Claire újság szamárfülét.
- Megint hibátlan - emeltem fel a mutatóujjamat, és visszahuppantam a körasztalhoz, hogy még öt percig turkáljam a kihűlt tojásrántottámat a villám végével, és végül egyek inkább egy banánt.
- Büszke vagyok rád. Apád is büszke.
Angyali képpel feleltem csak a szokásos mondatra, folytattam a piszkálást, és figyeltem, ahogy Marie Claire szamárfüle lassan eltűnik a lap széléről, mintha sosem lett volna ott.
- Apu megint ráült?
- Mhm - bólintott anyu, és bosszúsan morgott egyet. - Tudom, hogy ha a kanapén hagyom, akkor mindig ráül, de már kezd elegem lenni.
Bár anya komolyan vérig volt sértve a ténytől, hogy apa az összes újságát megpróbálta brutálisan meggyilkolni, vagy legalábbis megfosztani eredeti külsejétől, azért én felkacagtam a problémán. Kicsit úgy éreztem, direkt hagyja ott. Hogy utána itt ülhessen velem szemben, és mindent megtehessen, hogy eltüntesse apám figyelmetlenségének, és saját balgaságának nyomait, mert ha nem így történne, akkor kiveszne az életükből ez a szokás.
- Haha... Vicces - motyogta anyu, de hasonlóan vidám szemekkel pislogott ki rám a szürke, ködös aurából, ami körülvette őt.
Meguntam a piszkálást, a gyümölcskosárért nyúltam, és az öt teljesen egyforma banán közül kiválasztottam azt, ami a legkevésbé tűnt egyformának a többivel. Marie Claire időközben meggyógyult, és megint úgy ragyogott, mint a postaládából kikerülve.
- Na végre. Egyébként Kicsim... Miújság a fiúddal?
- Semmi! - vágtam rá hirtelen, és bár éppen csak megfosztottam a banánt sárga ruhájától, máris elment tőle az étvágyam. - Nincs barátom.
- Nincs? De meg mernék rá esküdni, hogy a múltkor még...
- Nincs! Mennem kell - bújtam ismét angyali mivoltomba, és fürgén felkaptam a földről a táskámat. - A lányok várnak rám - és már a bejárati előtt húztam magamra a cipőmet.
- Sue... - Talán ő maga nem pattant fel, hogy utánam rohanjon, és megállítson, és megkérdezze, hogy mi a baj, de a hangja rémesen gyorsan utolért. Bizonytalanul hátrafordultam. - Bármi is történt, tökéletes vagy. Az a fiú nem érdemel meg téged.
Egy gyenge mosoly kúszott ajkaimra, melyet anyám látványa pillanatról pillanatra erősebbé varázsolt.
- Szeretlek - mondta.
- Én is - feleltem, csókot nyomtam a levegőbe, aztán kizuhantam az ajtón.

HÍRHEDT SZÍNEM:

A bőröm lángokban állt a szobában uralkodó forróságtól, és a lángok kígyózva, tekeregve táncoltak a mindent átjáró zenére. A dobhártyám a szekrénnyel, a székekkel, a sörösüvegekkel, a padlóval és a fallal egyetemben megállás nélkül dobolta a ritmust, melynek hangereje maximumára fokozta annak az esélyét, hogy kihívják ránk a rendőrséget. Vagyis nem rám. Csak rájuk.
Noha egészen biztos voltam benne, hogy hozzám is lenne egykét szavuk.
De ezzel nem akartam törődni. Azzal sem akartam törődni, hogy már jócskán túlléptem alkoholtűrő képességem határait. Azzal sem akartam törődni, hogy már vagy húsz perce sehol sem találtam Fleurt, Millit, Lou-t, meg a többieket. Azzal sem akartam törődni, hogy az ilyenkor fittyet hányónak tűnő szemek valójában nagyon is figyeltek, hogy később, józanon mindenféle pletykákat indíthassanak útjukra a gimi falain belül, ráadásul olyan pletykákat, melyeknek a fele még igaz is.
Most mással akartam törődni. Azzal, hogy ne felejtsek el mélyet szívni a füves cigarettából, amit egyszer az én ajkaim közé csippentett, aztán a saját szájához emelt. Aztán időközönként, megszakítva a táncot, és megszakítva a szívást, közelebb hajolt, hogy az enyémhez hasonló alkoholos szájízű csókot adjon, és a nyelvünk éppen olyan gyengéd táncot járjon, mint a bőrömet égető lángok.
Elhúzódtam, amikor a rövidnadrágom anyagán keresztül a lábam között éreztem ujjait, és üveges tekintettel, bágyadt mosollyal ráztam a fejemet. A srác arca közelebb került az enyémhez.
- Na. Ne most legyél ilyen ünneprontó - búgta a számba, a fülembe, a nyakamba.
- Mmm... - jött ki belőlem a lehető legértelmesebb válasz, de még mindig bőszen ráztam a fejemet, és satnya próbálkozásokat kíséreltem meg arra, hogy eltávolodjak közelségétől.
- Ugyan már. - A hangja körülöttem futkosott, mintha forgószelet idézett volna elő, és én a közepén ragadtam volna. - Neked úgyis mindegy, nem?
Ezt nem értettem. A szemöldökömet ráncoltam, tompán próbáltam kiszűrni szavai értelmét.
- Mmm?
- Most eljátszod, mintha nehezen kapható lennél, de mindenki tudja, hogy az dug meg, aki csak szeretne - nyomta a hátamat a falnak, pedig arról sem tudtam, hogy van mögöttem fal. Arról sem tudtam, hogy az dug meg, aki csak akar. - Gyerünk már!
Egy darabig csak bénultan, zsibbadtan álltam ott, és hagytam - mert nem tudtam nem hagyni -, hogy tovább fogdosson, és további pletykákat alkosson rólam a holnapi napra. Ráadásul olyan pletykákat, melyeknek a fele még igaz is volt.
Aztán előkerült Milli, és elrángatott, mondván, az apja eljött értünk kocsival, úgyhogy menjünk.

BARÁTI SZÍNEM:

Milli szobáját kellemes érzés lengte körbe. Még mindig nedves hajtincseim lustán pihentek meztelen vállamon, erős sampon és hajpakolás illatot árasztva magukból. Megigazítottam a magamra csavart törülközőt, és bambán bámultam magam elé.
- Jól vagy? - Milli kikapcsolta a hajszárítót, tompítva ezzel a másnaposságom okozta reggeli fejfájásomat. Hálásan pislogtam rá emiatt, és reméltem, hogy most már eléggé száraznak találja az eperszínű hajzuhatagot ahhoz, hogy elrakja a zúgó szerkezetet. Fel sem tűnt, hogy elfelejtettem válaszolni. Közelebb araszolt hozzám, és aggodalmasan pislogott. - Hahó! Baj van?
- Hm? Nem. Vagyis... Nem, nincs - ráztam a fejemet gyengéden, és hamiskás mosolyt küldtem felé.
- Meggyőző - bólintott. Sóhajtottam, és megértésért könyörgő szemekkel pásztáztam őt. Ha valaki megérthetett, az egészen biztosan ő volt.
- Szerinted... - hallottam saját, rekedtes hangomat, és lenyeltem a torkomban keletkező sós ízű gombócot. - Szerinted egy ribanc vagyok?
Milli tágra nyílt szemei azonnali választ nyújtottak, de hallani akartam, kimondva, a szájából, hogy ez még viccnek is rossz.
- Nem! Dehogy vagy! - rázta a fejét, és letérdelt elém a földre. - Miért lennél az?
Zavaros könnyfátyol takarta a látásomat, ujjaim felmasíroztak az arcomra, hogy letöröljék a még ki sem csordult cseppeket.
- Nem is tudom. Mert mindig pletykálnak rólam.
- Pletykálnak. Éppen ez a lényege a pletykálásnak, hogy valótlant állítanak.

- Nem minden hazugság! - Mély, pánikszerű sóhaj hagyta el a mellkasomat.
- A tegnap esti buli miatt mondod ezt? Mit mondott neked az a nyomorék végzős faszfej? - Dühösnek tűnt, és láttam az arckifejezésén, hogy szíve szerint most rögtön felkeresné, és kitépné az artériáját. Lassan bólintottam, második kérdését felelet nélkül hagyva. - De Sue, ha zavar, hogy pletykálnak rólad, akkor miért... csinálod?
- Nem csinálom, amit mondanak! -
mérgesen felpattantam közben bénán szorítva magamon a törülközőt. - Nem feküdtem le senkivel csak úgy! Egyetlen emberrel. Ő is a barátom volt.
- Igen. Tudom. Tényleg... Vele mi van?

- Semmi - vontam vállat. - Nem tudom. Nem beszélünk.
Néhány percig csak csöndben csináltuk a magunk dolgát. A földig omló függöny tövében találtam a háti táskámat, előpakolásztam belőle a friss ruháimat, és egyenként felhúzkodtam magamra a darabokat. Nem szárítottam hajat. Meggyilkolta volna a maradék agysejtemet is, ha megtettem volna.
Lefelé véve a lépcsőfokokat Milli előttem lépkedett. Valahol középtájt, a földszint és az első emelet között megállt, és felnézett rám.
- Nem vagy ribanc. Vicces vagy, kedves vagy, és nálad nagyobb idióta aligha van a világon - vigyorgott rám, mire lelkesen a nyakába ugrottam, és együtt gurultunk le a maradék pár lépcsőfokon a konyháig, úgy vihogva, mint a legütődöttebbek. Talán azok is voltunk. A barátaim és én mindig azok voltunk.

CSAK AZ ÉN SZÍNEM:

Hazamentem.
A szobám sok mindent elmondott rólam. Csak nem volt kinek elmondja.
Nem gyakran engedtem be ide az embereket. A legnagyobb bizalmasaim, a legközelebbi barátaim ugyan tisztában voltak ezzel a felemmel is, de szerettem egyedül lenni. Sosem aludt nálam senki. Mindig én aludtam másnál, ha éjszakába nyúló traccspartikat, és pattogatott kukorica evős filmnézéseket akartunk tartani. Tiszteletben tartották a magán szférámat. Még akkor is, ha nem egészen értették a lényegét.
Bár éppen ez volt a lényege. Hogy ne értsék, és ne tudják.
A szobám sok mindent titokban tartott rólam.
Nem tudta senki, hogy mennyire szeretem a zenét. Hogy minden alkalommal amikor hazaértem, így most is, odaléptem a polcomhoz, mely roskadásig tele volt a bakelitlemez gyűjteményemmel, leemeltem egyet a polcról, és ráhelyeztem a lemezlejátszóra.
Nem tudta senki, hogy utána dúdolva, énekelgetve lépdeltem a falat egészében eltakaró könyvespolcokig, leemeltem egy nagy költő verseskötetét, és akár órákig mást sem csináltam, mint a puha takarók között forgolódva szavaltam.
Nem tudta senki, hogy néha, amikor leállítottam a zenét, elővettem a fuvolámat, és egy óráig megállás nélkül olvastattam fel vele a kottát, hogy életre kelthessem a lapra vetett apró hangjegyeket.
Nem tudta senki, hogy mennyi hógömböm volt, hogy mennyi égősorom, hogy mennyi füstölőm, mennyiféle színű ágyneműm, és mennyi megkezdett regényem, amit sosem fejeztem be, és mindig elfelejtettem, miről is szólnak.
Azonban tévedtem, a szobám ezúttal nem volt elég megnyugtató, hiába a sok csecsebecse, hiába a hűs mentaillat, és a csillagokra emlékeztető fénysorok.
A földön ücsörögtem, magam előtt a három teszttel, és mindegyik pozitívat mutatott.
A kezemet a számra tapasztottam, hogy elnyomjam a sírás hangját, noha a lemezlejátszóból levegőbe szökkenő Amy Winehouse hang jócskán elnyomta reménytelen pityergésem neszét.
Mindegyik pozitívat mutatott. Négyünk közül csak én voltam negatív.
Még mindig igyekeztem elrejteni a sírást. Ki elől? Egyébként nem is volt otthon senki. Beletelt pár percbe, de talán egy órába is, mire képes voltam felállni a padlóról, és szédelegve az ágyamhoz támolyogni. Beletelt pár órába, mire rádöbbentem, hogy leginkább magam elől próbálom rejtegetni a sírást, mindhiába.
Hogyan is ne sírtam volna?
Tizenhat éves voltam. Aristide nem volt többé a barátom. Szomorúságomra bőséges mennyiségű ok sorakozott fel. És most kiderült, hogy terhes vagyok. És kiderült, hogy rettegtem, és féltem, és nem akartam, és egyedül maradtam, és minden, minden annyira szörnyű volt, hogy észre sem vettem, hogy Amy Winehouse már két órája nem szólt, csak én, és a szipogásom, és a könnyeim hangja.

Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
multi || keresett
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
147
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
maggie duran
● ● karakter arca :

Susan Meyer
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 02. Karakter részleg :: Elfogadott karakterek :: Oktatás-