Közös terek - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:30 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Közös terek •• Szer. Aug. 16, 2017 2:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Jan. 17, 2018 7:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Lily

- Fátylat rá, azt hiszem nem emiatt fogok haragot tartani. Amúgy se szokásom. – mosolyodom el, mert nem történt tényleg semmi nagy dolog amiatt, hogy nem találkoztunk mostanság. Szemmel láthatóan pedig ő is jó volt és ez a fontos. Ha bármi nagyobb baj történt volna, akkor arról csak értesültem volna, vagyis remélem és biztosan elmentem volna meglátogatni őt, de egyébként nem akartam zavarni őt.
- Most nincs itt, a városba ment, de ha még maradsz, akkor biztosan találkozol vele is. Biztosan nagyon örülne neked, meg megkapnád, hogy nem etetnek téged, hogy ennyire vékony vagy? Néha még én is megkapom, pedig azért. – kuncogom el magam, hiszen tényleg nem bántásból mondtam azt, hogy mennyire is vékony, de neki se kell bemutatni azt, hogy milyenek is a nagyik, de legfőképpen az enyém. Pontosan egy energiabomba, aki mintha sose fáradna el és a szíve is hatalmas hozzá.
Csendesen hallgatom és ahogyan áradozik róla, az eléggé beszédes, de a legvége leginkább. Nem szólalok meg, mert ez még váratlanul ért engem is, ugyanakkor pontosan tudom, hogy milyen a szerelem és azt is, hogy ő nem akarna senkinek se ártani. Vajon az a férfi tényleg szereti őt, vagy csak kihasználja? Ha szereti, akkor miért nem mondja le az esküvőt? Egy picit fészkelődőm, de inkább a teámat kezdtem el kortyolgatni menekülésképpen.
Hallom amit a lányommal kapcsolatban mond, de én valahogy leragadtam az előző gondolatfoszlányoknál és bármennyire is szeretnék átsiklani felette még se megy. Ráharapnék a nyelvemre, de nem tudom megtenni.
- Lily, te szereted őt, igaz? – bukik ki minden burkolás és finomkodás nélkül a kérdés. Nincs előítélet a hangomban, inkább csak kíváncsiság. Lássuk erre mit válaszol, majd utána talán tovább vesézzük ezt az egészet.
- Miért ne illene? Legalább végre van egy vagány lány is abban a családban, aki mer kockáztatni és megélni az álmait. Én biztosan büszke lennék magamra a helyedben. Miről szól a műsorod? – ezek után biztosan belehallgatok majd, de nem szoktam nagyon rádiót hallgatni, főleg nem este, hiszen örülök, ha mostanában olvashatok, vagy pihenhetek.
- Köszönöm. – mosolyodom el a dicséretére, de néha legszívesebben csak feküdnék egész nap és pihennék. Még az se érdekelne, hogy mennyire állna szerteszét a hajam, vagy éppen milyen ruhában is alszom, de egy kicsit hosszabb pihenés jól jönne.
- Lily, nekem elmondhatod. Van valaki akivel megbeszélheted azt, ami zajlik benned? – kérdeztem meg óvatosan, mert nem akartam tolakodó lenni se, de ismertem már annyira, hogy ne dőljek be annak, amit mond. Pláne nem azok után, ahogyan beszélt arról a férfiról.
- Óvónő voltam, de igen mellette készítettem illusztrációkat. Utóbbit még mindig csinálom. Sőt most már gyakrabban, hiszen az óvoda alól felmentett a lányom. – kuncogom el magam, mert azért kicsit hiányzik, de boldog vagyok az új életemmel.

■ ■love ■ ■ -
■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Jan. 17, 2018 8:26 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Vero

- Ha nem jön nagyon későn, akkor megvárom, nagyon szívesen találkoznék vele. felnevetek Vero kijelentésén. Igen, a nagyiját ismerve valószínűleg tényleg megkapnám, hogy túl sovány vagyok, pedig eszem, de tudom, hogy csupán szeretetből mondaná, és nem is venném rossz néven. Próbálom elterelni a figyelmét arról amit az imént mondtam neki, remélem, hogy nem ütötte meg nagyon a fülét amit mondtam, különös a mondat utolsó része. Szeretném azt hinni, hogy nem, de arckifejezése mást mutat. Úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig a szívem majd kiugrik a mellkasomból, azt hiszem kezdek összezuhanni, nem tudom, hogy meddig bírom még magamban tartani az igazságot, meddig vagyok képes elnyomni magamban az érzéseimet. Félek attól, hogy a következmények maguk alá temetnek, mint hegymászót a lavina. Rezzenéstelenül figyelem őt, megpróbálok úgy csinálni, mintha misem történt volna, de valahol mélyen legbelül tudom, hogy ebből már nem vágom ki magam, és Vero kíváncsiságát csak őszinteséggel csitíthatom. Kiszürcsölöm az utolsó korty kávét, és erőse erőltetett mosollyal hallgatom Veronique szavait. Kérdése hallatán egy röpke másodpercig még levegőt venni is elfelejtek, érzem ahogy a vér kiszalad az arcomból, és szinte látom magam előtt, hogy az előbb még pirospozsgás pofika most falfehérré változik. Szemöldököm a magasba szökken, és továbbra is megpróbálom játszani a hülyét, pedig mélyen legbelül tudom, hogy semmi értelme. -Mármint kicsodát? Próbálom menteni a menthetőt, pedig szívem legmélyén tudom, hogy erre már semmi esély. Kiigazítok egy kósza tincset a szememből, és töretlenül bámulom a fal mintázatát. Gratulálok Lily, ezt jól elbasztad, sikerült lebuktatnod saját magad. Talán csak arra lenne szükségem, hogy végre hosszú idő óta először őszinte legyek valaki, Vero talán megértene, de ami még jobb lenne megpróbálna értelmet verni a fejembe. Hálásan pillantok Verora, és egy hatalmas sóhaj kíséretében válaszolok a kérdésére.
- A családom nem vagánynak gondol, szerintem sokkal inkább bolondnak. Mert a rádiózásból nem lehet hírnevet és pláne pénzt csinálni. Na nem mintha én ezekre a dolgokra vágynék. Régi, elfelejtett zenékről, könyvekről, filmekről beszélek. Részleteket játszom le belőlük, felolvasok, néha sztárvendégeket interjúvolok meg. Kezdetnek jó, aztán szeretném bővíteni, új témákat találni, és hosszabbítani a műsoridőt, de ez csak a jövő terve. Addig még tapasztalatot kell gyűjtenem, és még nagyon sokat tanulnom, de tudom, hogy a munka meghozza majd a gyümölcsét. Végre sikerül egy kicsit kibillentenem gondolataimat, örömöm azonban nem tart sokáig, nagyon úgy tűnik, hogy Vero nem tágít, és tényleg kíváncsi arra, hogy mi történik velem. Vagy mi történik velem és a nővérem vőlegényével? Pislogás nélkül nézem őt, majd egy mély sóhaj kíséretében törnek fel belőlem a szavak.
- Szerelmes vagyok a nővérem vőlegényébe, és azt hiszem én sem vagyok közömbös neki. Nem akartam, hogy így alakuljon, de azt hiszem az első pillanatban beleszerettem ahogy megpillantottam. Olyan okos, kedves, vicces, megértő...és Istenem...ha látnád azokat a gyönyörű szemeket. Én vagyok a világ legrosszabb testvére. Annyira... észrevétlenül törnek elő belőlem a könnyek, szipogva tudom csak folytatni a mondandómat.
- Annyira rosszul érzem magam. Miért? Miért történnek velem ilyen dolgok? Miért pont Eva vőlegényét? És...Léon miért áll ki mellette még mindig? Hiszen nem is illenek össze... a könnyeim most már hosszú csíkokban folynak végig az arcomon. Felejteni jöttem, és már megint nem sikerült. Újra zokogok, újra elhatalmasodott rajtam a bűntudat és kiskutya szemekkel nézek Vero szemeibe.
- Most te is megvetsz igaz? megérdemelném, és meg is érteném, ha mindezt nem tudná feldolgozni, hiszen valószínűleg minden jóérzésű ember kiakadna egy ilyen hallatán.
.
■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Jan. 17, 2018 8:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Lily

A kérdésén felvonom kicsit a szemöldökömet, hajamba túrok, de habozok, végül inkább csak megrázom a fejemet, mert hirtelen úgy érzem, hogy nem lenne jó ötlet tovább faggatni őt. Lehet én értettem félre, ha pedig nem, akkor vélhetően később is el fogja szólni magát és akkor lecsapok rá, mert biztos vagyok abban, hogy erről nem beszélt senkinek se. Szeretnék segíteni neki, ha mással nem is tudok, de legalább meghallgatnám, hiszen a barátok meghallgatják egymást. Még akkor is, ha éppen valamin összekapnak, mert a következőpillanatban már úgyis hiányzik a másik, legalábbis legtöbb esetben.
- Számít az, hogy mit gondolnak? Kimertél állni az álmaidért és boldog vagy, nem? Mármint szereted azt, amit csinálsz? – kérdezem meg mosolyogva, majd pedig csendesen hallgatom azt, hogy pontosan milyen műsorral is kápráztatja el az embereket. Ez izgalmasnak hangzik és biztos vagyok abban, hogy nem kevés kutatómunkával is jár. Mindenképpen meg kell majd hallgatnom, mert most még inkább kíváncsibbá tett az egészre. – Ez nagyon menőnek tűnik. Honnan jött az ötlet, hogy kicsit a múltat idézed meg? És akkor ezek szerint megannyi híres emberrel találkoztál már? Kicsit irigyellek is azt hiszem, amiért ekkora mázlid van. Örülök annak, hogy kitartottál mellette. – mármint az álmai és vágyai mellett. Manapság sokan annyira könnyedén feladják őket, hogy olykor rossz nézni. Mintha a kitartás egyre kevésbé lenne divatba, vagy elfelejtették volna megtanulni a fiatalok. Ha mi is feladtuk volna Edmunddal, akkor most nem lenne családunk, akkor magam sem tudom, hogy merre lennék. Nem is akarok arra gondolni, hiszen régóta már ők az életem és szeretem őt nagyon is, neki köszönhetem a családomat is részben.
És persze beigazolódik a gyanúm is hamarosan, amikor ismét próbálok utalni arra, hogy kicsit elszólta magát. Várok, várok arra, hogy mondjon valamit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg, de inkább azzal, hogy végre megnyílt, hiszen sejtettem, hogy többről lehet itt szó. Néha aprót bólintok, mintha ezzel akarnám kifejezni azt, hogy figyelek rá, de nem akarok a szavába vágni. Biztosan nagyon nehéz lehet neki erről beszélni. Látom, hogy mennyire is rosszul érzi magát, egy aprót sóhajtok, majd amikor felteszi a kérdést, akkor meglepetten pislogok párat. Végül felállok és odasétálok hozzá, hogy leüljek mellé.
- Nem ítéllek el. A szerelem vak és nem mindig úgy érkezik, ahogyan mi szeretnék. – fogom meg a kezét, hogy közelebb húzzam magamhoz és megölelem őt barátilag. Nyomok egy nővéri puszit a fejére, és a hátát simogatom. – Ahhoz azért több kellene, hogy elítéljelek. Szereted őt nagyon is, igaz? Nem kell más csak ő. – ismerős érzés, hiszen hasonlót éreztem, amikor megismertem a férjemet. Igaz, akkor nem volt harmadik fél a képben, legalábbis nem tudok róla. – Ő szeret téged Lily? Biztos vagy abban, hogy igazán szeret téged? – nem akartam megbántani őt, de ha így van, akkor miért nem vállalják fel, miért nem hagyja ott a testvéredet? – Beszéltél már róla erről, úgy igazán? – faggatom tovább őt, hiszen ezt se ártana tudni. Nem mondom, hogy meg fogom tudni oldani a dolgot, de szeretnék neki segíteni. Megérdemli, hogy boldog legyen.

■ ■love ■ ■ -
■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Jan. 20, 2018 4:14 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Vero

Jó itt ülni és beszélgetni Veroval, jó, hogy végre olyan hosszú idő után sikerült találkozni, és az is jól esik, hogy végre valaki megért, támogat és nem tart idiótának a döntéseim miatt. Őszintén, nem igazán érdekel a Leroy família véleménye, de azért rossz mindennap hallgatni tőlük, hogy hibát-hibára halmozok, hogy csalódást okozok, soha nem kérdezik meg milyen napom volt és szerintem még a rádióműsoromba sem hallgattak bele soha.
- Igen. Nagyon szeretem, csak azért tudod nehéz úgy, hogy a környezetemben élőket, akiknek támogatnia kellene ennyire nem érdekli, hogy mit csinálok. kicsit kezdem rosszul érezni magam, hiszen nem azért jöttem ide, hogy panaszkodjak. Azt akartam, hogy ez a nap róluk szóljon, hogy megismerjem a kis trónörököst, és, hogy beszélgessek egy rég nem látott baráttal. Nem szokásom és nem is szeretek panaszkodni, viszont az sem jellemző rám, hogy magamba fojtom az érzéseimet, elmondom amit gondolok, még akkor is, ha emiatt önzőnek tűnhetek. Látom Veron, hogy tényleg érdekli, és nem csak azért kérdezősködik, hogy esetleg kitöltse az űrt, ami esetleg kettőnk között keletkezne. Már gyerekkoromban is mindig olyan figyelmes volt, és érdeklődő, örömmel tölt el, hogy ez egyáltalán nem változott benne, sőt az elmúlt évek során talán még odaadóbb lett. Őszinte és hálás pillantásokkal nézek rá, talán ő nincs is tisztában azzal, hogy mennyire jólesik a figyelme. Remélem, hogy a következő találkozóra majd nem kell várnunk újabb éveket, hanem sikerül a lehető leghamarabb és legtöbbet beszélgetnünk.
- Szerintem a modern zenék annyira feltörekvőben vannak, hogy az emberek lassan megfeledkeznek a régi idők dalairól, amiket még tényleg lehetett daloknak nevezni. Az irodalom sem a régi már, hol vannak a régi, híres írók? Lassan el lesznek felejtve, és kár lenne hagyni, hiszen olyan sok csodálatos francia és nemzetközi író, költő van, akik nagynak számítottak a saját korukban, mostanra viszont már lassan feledésbe merül a nevük. Találkoztam már, de nagyon nehéz időpontokat egyeztetni velük, főleg azokkal akik éppen pályájuk csúcsán vannak, és a legtöbbjük bizony nem vállal egy órás szereplést, egy rádióműsorban, amit talán alig hallgatnak néhányan. A hírnév átka. jó érzés kicsit beszélni a szenvedélyemről, az álmaimról. Úgy bámulom a falat, mintha fizetnének érte, vagy legalábbis mintha hatalmas elismerést kapnék utána, mint a legtovább bambuló nő. A szavakat viszont nem tudom tovább magamban tartani, olvadt lávaként törnek fel belőlem, és gondolkodás nélkül gyónom meg bűneimet Veronak. Nem attól félek, hogy esetleg elmondaná valakinek, egyszerűen csak a tudom, hogy amit érzek, és amik történtek körülöttem az éppen normális dolog, hiszen mégiscsak a saját nővéremről van szó, akit kérés nélkül megtagadnék, ha Léon arra kérne. És igen, tudom, hogy ez rossz dolog. Szinte levegővétel nélkül mondom végig ami a szívem nyomja, közben próbálom kerülni a nő tekintetét, meglepően felszabadító érzés, hogy most már nem nyomja ennek a titoknak a súlya a vállaimat. Nem akartam elmondani senkinek, azt akartam, hogy mindez az én, vagyis a mi sötét titkunk maradjon, de azt hiszem eddig bírtam, néha már így is az őrület határát súroltam. Szavai megnyugtatnak, szinte automatikusan bújok ölelésébe és fúrom arcomat a vállgödrébe. Már nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára példa arra, hogy valaki ennyire foglalkozott velem és azzal, amit érzek.
- Igen, nagyon szeretem, de tudom, hogy nem lenne szabad így éreznem. Megbántom a nővérem, és mindenki utálni fog. megtörölgetem a szemeimet és kicsit hátrább húzódok, hogy Vero szemeibe tudjak nézni.
- Azt mondta...azt mondta, hogy fontosabb vagyok neki, mint gondolnám, csak meg akar védeni. Mi nem is olyan rég csókolóztunk...sőt...majdnem...majdnem...le is feküdtünk egymással. ezt így még soha nem mondtam ki, és még a saját számból is elég furán hangzik...annyira ostobának érzem magam.
- Nem tudom, érdemes lenne beszélni? Inkább csal elköltözöm, és majd idővel elfelejtem. Nem hiszem, hogy képes lennék ekkora fájdalmat okozni a saját nővéremnek. Talán végre elköltözhetek otthonról, vagy kimegyek Amerikába és ott tanulok tovább. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Te mit csinálnál a helyemben?
.
■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Jan. 21, 2018 1:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Lily

- A szülők már csak ilyenek. Legtöbb esetben elképzelésük van arról, hogy a gyereküknek mivel is kellene foglalkoznia és ha nem olyan irányba mennek, akkor csalódnak, vagy éppen úgy tesznek, mint akik végig vannak sértve.  Nem egy ilyen történettel találkoztam már, sajnos. – mondom kicsit szomorúan és örülök annak, hogy megosztja velem, hiszen szeretnék neki segíteni és ha már azzal is tudok, hogy meghallgatom, akkor az félsiker. Én legalábbis szeretném azt, ha boldog lenne és büszke magára, amiért ki mert állni a családjával szemben és azt csinálni, amit ő szeretne. Azért ez felsőkörökben sajnos nem mindig tehető meg a mende-mondák szerint. –Ugyanakkor gondolj arra, hogy mennyi embernek okozol örömet a műsorodnak. Biztosan rengeteg pozitív visszajelzést kapsz és afelől sincs kétségem, hogy te is örülsz annak, hogy ezt csinálod; mármint biztosan boldoggá tesz és ez számít. Ne hagyd, hogy ők elvegyék a kedvedet. – barátilag megfogom még a kezét is, mintha ezzel is csak biztatni szeretném őt. Tudom jól, hogy olykor nehéz kitartani, túljutni minden akadályon, de nem lehetetlenség. Olykor egyedül kell megküzdenünk, míg máskor akad társunk benne, aki fogja a kezünket és nem engedi, hogy elessünk, vagy csak éppen velünk esik, mert kitart mellettünk örökre.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mesél és könnyedén leszűrheti az ember, ha közben még fürkészi is őt, hogy mennyire is szereti tényleg csinálni. Mondhatni szívvel és lélekkel is, de ez a jó. Úgy tartják, ha az ember azzal foglalkozik, amit szeret is csinálni, akkor az nem is annyira olyan, mintha dolgozna. – Szerinem sajnos olykor sablonosak a dalok, nincs mondanivalójuk. Bár ez kezd megint változni szerencsére és akad egy-két kivétel, ahogyan lenni szokott, de teljesen megértem, hogy mire is gondolsz. Arra esetleg még nem gondoltál, hogy valami fesztiválra is bejuttasd magad és ott tanulj a nagyoktól? – kíváncsiskodok, hiszen ha régóta megy a műsora, akkor biztosan van tehetsége hozzá. Egy fesztiválon meg megismerhet akár más rádiósokat is, vagy éppen hírességeket, netán újságírókat, ha az a vonal is érdekelné őt. Közben pedig még jól is érezné magát, a tapasztalatait meg megoszthatja utána a műsorában, vagy teljesen rosszul gondolom? Igazából fogalmam sincs, hogy náluk ez miként is megy, hiszen teljesen más területen dolgozom.
Meglepett az, amire fény derül, de nem emiatt fogom őt ellökni magamtól. Amikor még inkább hozzám bújik, akkor szorosan ölelem magamhoz és gyengéden simítok végig a hátán, majd nyomok testvéri puszit is a fejére, hogy még inkább tudja rám számíthat, bármi is lesz ennek a vége. Nem mondom, hogy teljesen helyeslem, de a szerelem nem akkor jön és úgy, ahogyan szeretnék, hanem mint derült égből a villámcsapás.
- Héé. – rázom meg a fejemet és letörlőm a könnyeit. – Ne beszélj butaságot, ezért miért utálna mindenki, vagy ha mégis, akkor se fair. Ehhez két ember kell és nem csak rajtad múlik, hogy mi lesz a vége. – próbálom őt megnyugtatni, az már más kérdés, hogy mennyire is fog. És persze a történet ennél kacifántosabb. Válaszolni sincs időm, hiszen a kérdések özönvízként jönnek. Hirtelen nem is tudom, hogy hol kellene válaszolnom.
- Nem tudom, hogy én mit csinálnék, mert sose voltam ilyen helyzetben. – így nem is akarok ilyen téren okoskodni se, ahogyan rossz tippet se adni. – De mindenek előtt én biztosan, hogy leülnék beszélni azzal a személlyel, aki iránt így érzel és aki szintén így érez irántad. Először nektek kell ezt megbeszélni, hogy kockáztattok-e, felrúgtok-e mindent, vagy nem. Azzal nem fog semmi se megoldódni, ha te elszöksz. Azzal csak minden rosszabb lesz, mert ott lesz a „Mi lett volna, ha” dolog, amitől sose fogsz tudni szabadulni. – egy aprót sóhajtok és közben Lilyt fürkészem. – Ha ő is tényleg téged akar választani, akkor neki kell felbontani az eljegyzést és lefújni az esküvőt, utána pedig meglátni azt, hogy veletek mi legyen. Nem akarom, hogy bántson, de nem a te hibát, rendben? Viszont neki kell lépnie előbb, nem neked. – ölelem újra magamhoz szorosan.

■ ■love ■ ■ -
■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Jan. 31, 2018 6:22 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Vero

Már szinte el is felejtettem, hogy milyen megnyugtató Vero jelenléte, hogy mindig képes nyugalmat hozni és megértésével a megkönnyebbülés hulláma söpör végig rajtam. Bárcsak ő lenne a testvérem, bárcsak a családomban is lenne olyan ember, mint amilyen Ő. Ahogy telik az idő, és egyre jobban belemerülünk a beszélgetésbe, úgy nő bennem a bűntudat, amiért ilyen sokáig vártam azzal, hogy meglátogassam. Folyton csak kifogásokat kerestem, nyalogattam a sebeimet és sajnáltam magam, ahelyett, hogy az energiámat valami másra fordítottam volna, például a barátaimra. Rámosolygok, remélem, hogy látja mennyire jól esik mindaz amit mondd, a biztatása, a hite és érdeklődése.
- Igen, boldog vagyok, hogy azt csinálhatom amit szeretek, sokan értékelik a műsoromat, sok pozitív visszajelzést kapok, és mindig erőt ad, hogy a hallgatóim támogatnak. Igazad van, meg kell próbálnom nem foglalkozni a családom negativitásával, előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek beletörődni, ha látják majd, hogy ez nem holmi fellángolás, hanem tényleg ezt szeretném csinálni. Mosolygok rá, teljes szívemből örülök annak, hogy egy olyan embert mondhatok barátomnak, mint Vero.
- Hmm...ez nem is rossz ötlet, hogy ez eddig nekem hogyan nem jutott eszembe? Szét is nézek majd a lehetőségek között, és ha akad valami jó fesztivál, akkor benevezek. Köszi. nézek rá őszinte tekintettel, magamtól tényleg nem jutott volna eszembe egy ilyen lehetőség, és ezért most nagyon hálás vagyok neki.
A hangulatom viszont nagyon hamar megváltozik, ahogy Léonról kezdek mesélni. A szavak egyszerűen előtörnek belőlem, és lelkem hatalmas megnyugvás lepi el, hogy végre elmondhatom valakinek mi nyomja a szívem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon szégyenletes amit érzek, hogy normális ember nem esik szerelembe a testvére választottjával, de mit tehetnék, a szívemnek nem tudok parancsolni. Úgy bújok hozzá, és úgy zokogok, mint egy kisgyerek. Ölelése megnyugtat, szavai eloszlatják a kételyem, és szívemről is hatalmas kő zuhan le, hogy végre beszélhettem, hogy meghallgattak és együtt éreznek velem. Szipogva figyelem őt, hallgatom a szavait és tudom, hogy igaza van, tisztában vagyok vele, hogy valamit csinálnunk kell, mert ez így egyikünknek sem állapot, leginkább nekem nem. Apró bólintok miközben beszélve, jelezve, hogy megértem és igazat adok annak amit mond.
- Rendben. Én megpróbálok beszélni vele. De nem lenne szemétség választás elé állítani? És, ha engem választ, mi lesz a családommal? A nővéremmel? Ha pedig kitart Eva mellet, hogyan fogok tovább élni a bűntudattal? Nem fogok tudni minden este leülni vacsorázni és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. kérdezek rá ismét, de most már kezdem kicsi kényelmetlenül érezni magam, hogy az elmúlt órában csak rólam volt szó, nem panaszkodni jöttem, szeretnék róla is megtudni valami.
- Mesélj egy kicsit. Olyan régen nem találkoztunk és nekem be nem áll a szám motyogok neki két harapás süti között.
- Biztosan neked is van mit mesélned, hiszen büszke édesanya vagy, én pedig nem hagylak szóhoz jutni. nevetek zavartan és kisimítok egy kósza hajtincset a szemeimből.
.
■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Jan. 31, 2018 7:14 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Lily

- Drukkolok neked, hogy így legyen. Megérdemled, de ha ők sose fogják látni ezt, akkor is lesz olyan személy az életedben, aki pontosan ilyennek fog elfogadni és szeretni. Melletted lesz, hogy meg is vigasztaljon. -  mondom barátságosan neki, hiszen tényleg szeretném azt, ha valaki mellett meglelné a boldogságot. Igazán megérdemli, igazából mindenki megérdemelné, de azt is tudom, hogy az élet nem tündérmese, még akkor se, ha az enyém egy kicsit talán olykor elmehetne annak is. Nekünk se volt mindig könnyű, de kitartottunk egymás mellett és remélem, hogy mindig ki is fogunk Edmunddal.
- Igazán nincs mit. Ha én is hallok valami ilyenről az ismerősinktől, akkor majd mindenképpen szólok, vagy netán van valami névjegyed, amit odaadhatok nekik? – pillantok rá kérdőn, hiszen az óvódában is jó pár érdekes emberrel megismerkedtem, ahogyan lehet gyerekkönyvillusztrátor vagyok, de ott is halok egy-két dologról, amikor besétálok az irodába. Mostanság is lenne egy munka, lassan ideje lenne nekiállnom annak is, de a lányom eléggé lefoglalt, vagyis inkább a kiscsaládom.
Végre megnyílik, én pedig az ölelésembe vonom, ahogyan egy anya, vagy éppen nővér tenne. Nem mondom azt se, hogy helyes, amit érez, de akkoriban az se lett volna senkinek a szemében helyes, hogy egy 15 éves lány 6 évvel idősebb fiúba kezd el belezúgni. Mégse tudott érdekelni, mert pontosan tudom, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, ha egyszer szeretünk valakit, akkor ellene nem sokat lehet tenni.
- Nem szemétség az, ha kihasznál téged, vagy éppen más nőt vesz el, mint akivel hál? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, még akkor is, ha nem éppen finom a kérdésem, de azért lássuk be pontosan annyira fair, mintha csak játszadozna tovább esetleg Lilyvel és csak hitegeti őt. Nagyon remélem, hogy nem így van, mert nem vagyok egy harcos amazon, de azért pofont adni még tudok és ezt talán akadna olyan, aki képes lenne megerősíteni, ha túlzottan is kistigrissé változom. – De legalább tudod, hogy ne remélj többet, ha rosszul végződne, és a szív begyógyul, biztos lehetsz ebben, de azok alapján, amit elmondtál. Nos, kicsi esélyt látok arra, hogy téged lökne el, maximum akkor, ha töketlen. – csúszik ki ajkaim között a nem túl finom megfogalmazás, mire bocsánatkérően nézel Lilyre. Nem akarok én senki felett se ítélkezni, se rosszat feltételezni, vagy mondani, de én se tudom mindig moderálni magam.
- Van egy gyönyörű kislányom, egy szerető férjem. Azt hiszem mindenem megvan, amiről gyerekként ábrándoztam. Hiányzik a többi tökmag az óvódából, de most itt az ideje azt hiszem, hogy idővel a sajátom után futkossak, ne másoké után. – nevetem el magam kicsit, majd fülem mögé simítom a hajamat. – De most marad a rajzolás, ha van még energiám rá. Szerencsére egészen jó kis helyen lett a gyerekkönyvillusztrátorok körében, így mindig lesz mit csinálnom. Meg remélem, ha szülés előtt nem, akkor majd mostanság sikerül elutazni a szülővárosomba, de tényleg nem tudom, hogy mit mesélhetnék. Ha a lányomról zengenék ódákat, akkor elég hamar a falra másznál. – nevetek újfent jókedvűen, majd pont ebben a pillanatban hallom meg a kislányom hangját. Sietve pattanok fel, hogy elinduljak a háló felé, de közben biccentek Lilynek is, hogy nyugodtan jöjjön, hiszen még nincs etetési idő, vélhetően csak rosszat álmodott. Sietve nyitok be, hogy utána a karjaimba vegyem és megnyugtassam őt. Ha pedig szeretné megfogni, akkor az ágyhoz sétálok és ott adom a kezébe óvatosan, miután megnyugodott a szememfénye.

■ ■love ■ ■ -
■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Feb. 11, 2018 4:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Vero

- Köszönöm, remélem igazad lesz. Tényleg teljes szívemből remélem, hogy ebben az esetben neki is lesz igaza, és előbb vagy utóbb a családom is belátja, hogy jó az amit csinálok, és elfogadják. Elfogadják és vele együtt engem is elfogadnak, mert bár hangosan sosem mondanám ki, de vágyom az elismerésükre, arra, hogy rám is olyan büszkék legyenek, mint a nővéremre, hogy elismerjenek és ne érezzem, hogy csak egy púp vagyok a Leroy család vállain. Egyenlőre viszont ez csak távoli álomnak tűnik, mert bárhogy is szeretném, tudom, hogy nem képesek elfogadni ami vagyok és ami lenni akarok. Vero kérdése rángat vissza gondolataim közül, néha képes vagyok teljesen elszállni, elkalandozni.
- Persze, van. mosolygok rá és a táskám mélyéről előhalászom a névjegykártyámat, és néhány darabot átnyújtok belőle a nőnek. Talán el sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok neki, a segítségéért, a megértéséért, a szavaiért és úgy mindenért, amit ebben a néhány órában adott nekem. Sokkal többet kaptam tőle, mint amennyit bárki mástól az elmúlt évek során.
- Köszönöm szépen, tényleg hálás vagyok érte. ölelem magamhoz ismét. Sosem leszek képes visszaadni neki azt a figyelmet és törődést, amit most kaptam tőle, és őszintén sajnálom, hogy ilyen sok időnek kellett eltelnie amíg rávettem magam és eljöttem. Remélem, hogy a következő találkozónkig nem kell eltelnie hónapoknak vagy ne adj Isten éveknek.
Amikor ma délelőtt elhatároztam, hogy eljövök ide és meglátogatom legmerészebb elképzeléseimben sem gondoltam volna, hogy ilyen irányt fog venni a csevegésünk. Senkinek nem meséltem erről a sötét titokról, ami már hosszú hónapok óta nyomja a szívem, de most, hogy végre valakinek elpanaszolhattam minden gondomat a megkönnyebbülés hulláma söpör végig rajtam. A megkönnyebbülésé és a szégyené. Pontosan tudom, hogy egyáltalán nem helyes azt éreznem amit, nem szabadna azt kívánnom, hogy Léon miattam hagyja el a nővérem, nekem az ő boldogságukat kellene néznem. Mindig azt hittem magamról, hogy erős személyiség vagyok, céltudatos és semmi nem tántoríthat el abban, hogy véghez vigyem az álmaimat és olyan életet éljek amilyent szeretnék. De aztán megjelent Léon, és odaadásával, figyelmével és érdeklődésével levett a lábamról. Megbabonázott, és mostanra már el sem tudom képzelni, hogy valaha nélküle éljek. Pedig tudom jól, tisztában vagyok vele, hogy ennek a bizarr helyzetnek én csak vesztese lehetek, de érzéseimnek nem tudok gátat szabni, csak az idő hozhatja meg nekem a felejtést, ha valaha képesek leszek rá. Vero szavaira csak bólintok, szeretném elhinni, hogy van Léonban annyi erő, hogy nemet mondjon a nővéremnek és igent az én szerelmemre, de mérget nem vennék rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha megbeszélném vele, csak nem biztos, hogy fel vagyok készülve a válaszra amit kaphatok. Letörölgetem könnyeimet és teljes mértékben barátnőmre figyelek, elég volt a mai napra a sírásból, az önsajnálatból, most inkább rá figyelek, arra az emberre, aki hosszú ideje először végre meghallgatott és aki úgy viszonyult irányomba mint egy igazi barát, egy szerető nővér.
- Nagyon, nagyon örülök, hogy az álmaid szépen lassan beteljesednek, ha valaki, akkor te megérdemled, hogy olyan életet élj amit mindig is szerettél volna. A kislányod szerencsés, hogy te vagy az anyukája. Felnevetek, és megcsóválom a fejem.
- Ugyan már! Nem mászom én olyan könnyen a falra, szívesen meghallgatok bármilyen ódát ami a kislányodról szól. Tudod, türelmes és kíváncsi természetem van, veled pedig könnyedén lehet beszélni bármiről. És...minél többet mesélsz arról a kis angyalkáról, annál jobban megismerem őt. Már nyitnám a számat szólásra, amikor halk gyereksírás töri meg a hirtelen támadt csendet közöttünk. Mosolyogva pillantok abba az irányba, ahonnan a hangokat vélem felfedezni, ez talán egy jel, hogy adjam vissza Verot a kislányának és menjek haza. Kíváncsiságom azonban legyűri bennem a kételyeket és Veronique hívására felpattanok és követek őt a gyerekszoba irányába. Ahogy megpillantom a csöpp kislányt mosolyom még szélesebb és szívembe eddig ismeretlen érzés költözik. Szinte megbabonázva állok és nézem ahogy a kislány megnyugszik édesanya karjaiban, ahogy okos, nagy szemeivel a külvilágot figyeli.
- Megfoghatom? kérdezem kissé halkabban, majd az ágyhoz sétálok, leülök rá, és átveszem a csöppséget.
- Szia Lily-Rose. Nagyon szép kislány vagy tudod-e. Olyan a szemed, mint az anyukádé. simítok végig pufi arcocskáján szabad kezem mutató ujjával. Szinte megbabonázva nézem őt, ahogy csodálkozó tekintetével végigmér, ahogy apró mosoly bujkál arcvonásiban.
- Nagyon szép kislány vagy, tudod-e? mosolygok rá, és teljesen értem, hogy az édesanyja miért ennyire büszke rá.
- Mindenkit elvarázsol ezekkel a csillogó szemekkel igaz? pillantok rá Verora, el tudom képzelni, hogy a család minden tagja mennyire rajong érte.
.
■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Feb. 12, 2018 7:06 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Lily

- Remélem, hogy majd azért gyakrabban fúj erre téged az itteni szellő. – nem bántásnak szántam, inkább csak biztatásnak neki, hogy bármikor szívesen látjuk. Akár még akkor is, ha menedékre vágyik és csak szeretne elrejtőzni a világ elől rövid időre. Hely az bőven van, az meg totálisan másabb kérdés, hogy ebben a házban mostanság soha nincs igazán csend. Mindig történik valami és valaki váratlanul toppan be. Mondhatni a családunk egyik közös színtere lett, hiszen tényleg olykor váratlanul toppannak be a rokonok és most már itt van a lányom is, aki olykor nem fél megmutatni a hangját, vagy a világ tudtára adni azt, hogy valamit akar.
Nem tudom, hogy tudtam-e neki segíteni, de én hinni akartam abban, hogy a szavak ereje még mindig nagy és olykor nem lehet a vágyaknak engedni, hanem kommunikálni is szükséges, mert ha nem beszélünk a partnerrel, akkor előbb vagy utóbb minden rosszabb irányt vehet. Egy kapcsolatban is fontos az, hogy a felek meg tudják beszélni azt, amit éreznek, amire vágynak, vagy éppen amit gondolnak és ne féljenek kifejezni. Nem tudom, hogy mi lesz a vége annak, ha ők ketten beszélnek, de bárhogyan is alakuljon én itt leszek neki és inkább most sérüljön meg, mintsem tovább játszadozik a fiú vele és még inkább fog fájni vele. Minden szív egyszer összeforr.
- Köszönöm. – hálásan csendült a hangom, hiszen ez igazán kedves tőle. S én azt is tudtam, hogy nem minden álmom teljesül, vagy éppen itt se mindig minden olyan, mint egy tündérmesében, de ezek ellenére se cseréltem volna el a családomat. Ahhoz túlzottan is imádom őket.
- Tudom-tudom, de még alig pár hónapos, így legtöbb idejében alszik, vagy éppen eszik.- kuncogtam el magam, hiszen ez volt az igazság. – Itthon született meg, és hosszú ideig vele aludtam eddig, hogy ne verjük fel a házat, ha felébred. Szerencsére remek alvó és az étvágyára se lehet panasz. Minden egyes alkalommal, amikor megpillantom, akkor még kevésbé hiszem el, hogy egy ekkora csodát kaptam az élettől. Minden egyes lélegzetvétellel csak még jobban szeretem a kislányomat. Annyira magával tudja ragadni az embert, s olykor olyan, mintha kicsit mosolyogna a nagygrimaszolásai közepette. – kuncogtam jókedvűen, hiszen ez volt az igazság. Túlzottan is képes volt megbabonázni és imádtam mellette aludni, de ideje volt erről is leszoknom. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy később se lesz gond az alvókájával, vagy legalábbis nem egy hamar, így pedig én is egészen kipihent voltam az esetek többségében.
- Persze. – pillantottam rá mosolyogva, hogy miután leült, akkor a kezébe adjam. Majd ha pedig megfogta, akkor egy picit igazítottam a kezén, hogy miként is tartsa és akkor biztosan nem lesz gond.
- Tudom, így azt hiszem majd az apja készülhet az udvarlók miatt. – ültem le Lily mellé az ágyra és mosolyogva figyeltem őket. A kislányom bekapta aprócska kezét, kicsit mozgolódott, majd újra becsukta a szemeimet.
- Igen, de leginkább az édesapját. Edmund már most is a tenyeréből eszik, pedig még olyan aprócska, mi lesz itt később? Azt hiszem apuci kishercegnőjének nem lesz nehéz dolga. – csóváltam meg kicsit a fejemet. – És neked hogy megy az egyetem? Milyen a suli? – faggatóztam én is picit róla, majd ha úgy gondolta inkább visszaadná a kislányomat, akkor elvettem tőle, leraktam az ágyra és sietve készítettem elő mindent a pelenka lecseréléséhez.  Mert ha még enni nem is szeretne, de azért tisztába kell raknom őt, mielőtt netán kipirosodna.

■ ■love ■ ■ -
■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Feb. 17, 2018 6:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

To Vero

 - Ígérem, hogy gyakrabban találkozunk ezentúl. - pillantok rá bűnbánó arckifejezéssel. Tényleg szeretném, ha kisit rendszeresebben tudnánk találkozni, ahogy időnk engedi természetesen. Tudom, hogy neki is van dolga bőven a kicsivel, nekem pedig ott van a tanulás, a rádiózás, de persze ez nem mentség arra, hogy ne szánjunk egymásra legalább néhány hetente pár óra beszélgetést.
Talán Veronak fogalma sincs arról, hogy mennyit segített nekem a szavaival, biztatásával, azzal, hogy meghallgatott és tanácsot adott nekem. Tudom, hogy nehéz lesz a beszélgetés ami majd rám vár Léonnal, de ahogy ő is mondta mindenképp szükséges, ahhoz ha tisztán akarom látni a helyzetünket. Akárhogy is lesz, annyi bizonyos, hogy erősnek kell maradnom és nem engedhetem, hogy bármi is kizökkentsen abból amit helyesnek vélek. Veronak igaza van, Léon a férfi, neki kell dönteni, nekem pedig majd együtt élni a döntésével és elfogadni az esetleges következményeit, bármennyire is félek tőle.
Mosolyogva hallgatom ahogy a kislányáról és családjáról beszél, olyan jó őt ennyire boldognak látni. Naphosszat ülnék itt a kanapéján és nem csinálnék semmi mást csak hallgatnám ahogy a lányáról beszél és figyelném arcának vonásait, ahogy büszkeségtől csillognak szemei és ahogy mosolyra görbül a szája. Vajon minden édesanya ennyire büszke amikor a gyerekéről beszél, vajon minden nő ennyire büszke amikor édesanya válik belőle? Én még soha nem gondolkodtam el az anyaságon, azt hiszem még túl fiatal és éretlen vagyok hozzá, legalábbis nem érzem magam egyáltalán felkészültnek arra, hogy anyuka legyek. Egyenlőre más célok mozgatnak, más álmaim vannak és szomorú vagy sem, de még a következő öt éves tervemben sem szerepel az anyaság. Most sokkal jobban motivál a továbbtanulás, a karrier megalapozása, a biztos jövő kiépítése. Na meg persze, az sem elhanyagolható része a tervnek, hogy először apát kellene majd keresni a leendő gyerekemnek. Mondjuk, így jobban belegondolva, nem biztos, hogy belőlem olyan jó anya lenne, mint amilyennek Vero tűnik. Vele együtt nevetek ahogy beszél, majd kikerekednek szemeim és figyelem őt, jól hallottam amit mondott?
- Azt mondod, hogy itthon szültél? Aztaaa, wow, ez igazán bevállalós. Nem féltél? - gondolok én itt az otthon szülés veszélyeire, annyi mindent lehet olvasni vagy éppen a TV-ben látni, hogy nem biztos én meg mernék kockáztatni egy ilyen dolgot. A kórház mégis tele van orvosokkal, gyógyszerekkel, és bármi komplikáció adódik egy vajúdás alatt kéznél van a segítség. Bátor dolog volt a szülést itthon vállalni és levezetni, minden elismerésem.
Meglepően jó érzés az ölembe fogni a picit. Teljesen elvarázsolva tartom őt a karjaimban és mosolyom levakarhatatlan, ahogy nézem a kislányt, ahogy öklével a levegőbe bokszol. Most, hogy az ölemben tartom teljesen megértem, hogy mindenki imádja őt a családjában, ezeket a gyönyörű szemeket és pimasz mosolyt nem lehet nem szeretni.
 - Gondolom Edmund már beszerezte a képzeletbeli baseball ütőket. Báár, biztos vagyok benne, hogy Lily-Rose-nak csak rá kell majd pillantania és minden gondját elfelejteni. Szeretnétek majd egy második gyereket a későbbiekben? - Jó. Talán túl korai még ez a kérdés, de általában az emberek, már a családalapítás előtt tudják, hogy hány gyereket szeretnének. Én személy szerint semmi esetre sem szeretnék többet, majd kettőnél. Még nyomok egy gyors puszit a kislány homlokára, majd átadom őt Veronak, én pedig még mindig mosolyogva figyelem őket.
 - Minden jó. Mostanában rengeteg a vizsga, egyre kevesebb szabadidőm van, de legalább addig sem gondolkozom hülyeségeken és inkább a tanulásra összpontosítok. Viszont így lényegesen kevesebb időm jut bármi másra. - nem mintha olyan nagy társasági ember lennék, az egyetlen barátnőm Athena, de rá mindig szánok elég időt, rajta kívül, viszont nem igazán ápolok semmilyen kapcsolatot más korombeliekkel vagy diáktársaimmal. Rápillantok a karórámra és ijedten kapok a fejemhez,
 - Ne haragudj Vero, rohannom kell. Körülbelül fél óra múlva kell találkoznom a nővéremmel, segítenem kell kiválasztani a koszorúslány ruhát. Félek, ha nem érek oda időben, akkor krumplis zsákot kell majd viselnem. Ha lesz esküvő persze...de a látszatot fenn kell tartanom. - szabadkozom egy sort, majd közelebb lépek hozzá, hogy ha éppen nem elfoglalt megöleljem, ha viszont nem tud ölelkezni csak egy gyors puszit nyomok az arcára.
 - A lehető leghamarabb eljövök még, ahogy időm engedni. Köszönöm ezt a mai napot, és adj át egy hatalmas puszit a nagyidnak helyettem is. Sziasztok. - szólok még vissza a szoba ajtajából, majd fénysebességgel veszem magamhoz a táskámat és kabátomat, hogy a következő percben már az autóban üljek a megbeszélt szalon felé száguldozva.
.
■ ■Köszönöm a játékot, egy élmény volt love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Feb. 17, 2018 6:41 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Feb. 22, 2018 8:37 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

- Örülök annak, hogy sikerült még elcsípnem Önöket. – szólalt meg Dr. Djurnad, de a mosolya nem volt őszinte. Tudta jól, hogy a papírokat és a tudnivalókat akár még a nővérek közül is valamelyik, vagy a rezidens is átadhatta volna. Nem kellene neki ilyennel bíbelődnie, de ő akarta személyesen közölni, hiszen az elmúlt időben próbálta bárhogyan megcáfolni a sejtéseit, ami már szinte a műtétkor egyértelműnek tűnt, de ezt mégis miként lehetne bárkivel is közölni úgy, hogy ne fájjon? Mi lesz akkor, ha miatta megy tönkre egy házasság, egy család, hiszen látott már ilyet, de ennek ellenére is mindig tartotta magát az esküjéhez, meg az elveihez.
- Foglaljanak helyet. – intett a székek irányába előzékenyen, ahogyan bekísérte a párt az irodájába. Megigazította a szemüvegét, ami az orrán trónolt méltóságteljesen. Sose bánta azt, hogy szemüveges lett, mert ennek ellenére is bizonyított már, hogy remek orvos.
- Igazán szépen gyógyulnak a sérülései, varratszedésre majd két hét múlva kellene jönni, ha minden rendben van, de azért örülnék, ha egy hét múlva jönnének vizsgálatra. Ne emeljen semmi nehezet, ha teheti, akkor egyelőre hanyagolja a tornát, futást, vagy bármi ilyet, ha szokott ilyet művelni. – köszörülte meg a torkát, idegesen pillantott a papírok közé, mintha most nézné meg a szükséges dolgokat pedig tudta, hogy miről van szó. – Sajnos a vizsgálatok eredményei még egy dolgot kimutattak, amiről reméltem, hogy elkerülhető lesz, de a gázolásnak köszönhetően nem csak belsővérzése volt asszonyom, hanem a méhe is megsérült. – nagyot nyel, látja a nő ijedelmét, a férfi arcának rezdüléseit. – Nem lett meddő, vagyis nem teljesen. – próbálja találni a szavakat, de hiába ennyi évtized a háta mögött, mert sose lesz könnyebb ez a szakma, sose lesz jobb és rutinszerű egy-egy ilyen helyzet, számára biztosan nem. – Lehet gyermeke, gyermekük, de sajnos eléggé lecsökkent annak az esélye, hogy természetes úton megfoganhat, vagy ha meg is történik, akkor nem fog elvetélni az első három hónap során. Tudom, hogy ez mind sokkoló így hirtelen, hogy ez…. – de szinte végig se tudja mondani, mert hangosan dől el a szék, ahogyan a nő felpattan. Az orvos arca egy pillanatra megrezdül, elhúzza a száját, mert sejti, hogy a műtétnek köszönhetően még mindig mennyire fájhatott ez az illetőnek. Szemüvegét idegesen tolja a feje tetejére, mintha az ajtócsapódása meg se történne. – Őszintén sajnálom, ha beszélni szeretne, szívesen felelek a kérdéseire, de talán most jobb lenne.. – majd az ajtó irányába bök a fejével, ahogyan a mappát átnyújtja a férjnek, hiszen a feleségének vélhetően most nagyobb szüksége van rá, mint arra, hogy ezt tovább részletezze. Nagyot sóhajt, ahogyan a férfi mögött becsukódik az ajtó és csak szívből reméli, hogy nem most szakított szét még egy családot ez a hír… hogy ők ennél erősebbek, hiszen az elmúlt hetekben is kitartottak egymás mellett.

~ P. ~
avatar
● ● Posztok száma :
7
● ● Reag szám :
8
● ● Keresem :
My children
● ● karakter arca :
★ Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Márc. 01, 2018 6:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Épp a táskát vettem át a másik vállamra mikor az orvos hangját hallottam, beinvitált minket az irodájába, ahol segítettem helyet foglalni Vero-nak, majd leültem mellé, a táska mellém került a földre. Végül a dokira irányult a figyelmem. Magyarázni kezdett a varratszedésről, meg hanyagoljon a feleségem minden erőteljesebb munkafolyamatot és jó lenne ha egy hét után visszatérnénk hozzá. Hát azt hiszem ez mind- mind teljesíthető, könnyen ágyba parancsolhatom a feleségemet. Szóval nincs gond. De az az aggódás a fickó tekintetén és ahogy kerüli a fontosabb dolgokat… aggasztóvá teszi ezt az egész beszélgetést.
Térjen már a lényegre az isten szerelmére. Ám ahogy tovább magyaráz… előkerült egy újabb belső sérülése, amit eddig nem vettek észre? Azt meg hogyan? Miért most? Ahogyan folytatja… megfagy az ereimben az összes vér. Mi az hogy a méhe sérült? Mégis mit jelentsen ez? Nem teljesen lett meddő? Nem lehet több gyerekünk? A nőmre pillantok, arcáról leolvasok minden érzelmet, amit eddig csak ismerni véltem, bár ez még nekem is túl sok így egyszerre… mi, aki nagy családosok akartunk lenni…mi akik évekig próbálkoztunk, hogy gyerekünk legyen… erre a doki benyögi a legnagyobb félelmünket. Hogy lehet ilyen szívtelen velünk az élet?
Elvetélhet? Csak beültetés során? Ez nagyon sok információ egyszerre és nem csak nekem, nem csak az én részemről…
Vero már távozik is a szobából, csak a dokit figyelem kissé mérgesen, de különben csalódott is vagyok és reményvesztett. Sok ez így egyszerre, nagyon sok. Tényleg. A mappát átveszem, majd a táskámat is felkapom és magam is távozom, tekintetemmel Vero-t kutatom, szinte rohanok már felé, eldobom a táskát meg a mappát majd magamhoz vonva megölelem, hogy csitítani tudjam a folyosó kellős közepén. Túl nagy áldozat ez. Sose akartunk egy efféle dolgot, ere itt van, megéljük, hogy egy orvos azt mondja, természetes úton nem lehet több gyerekünk. Meddő lett… nem tudom elhinni.
Olyan érzés ez, mintha kitépnék a szíved a helyéről és a földre dobálnák és taposnák két lábbal.
A hazautunk csendben tellett, mindkettőnket beszippantott egy olyan hír, mit sose akartunk sem hallani sem átélni. Segítettem becuccolni a házba, ingattam a fejem a nővéremnek, hogy ne most örvendjen annak, hogy haza jött, hiszen rossz hírünk van.
Ránéztem a kisasszonyra, békésen aludt az ágyában, apró mosoly jelent meg a képemen, majd a táskát a hálószobába helyeztem az ajtó mellé. A fürdőbe mentem, hogy vízzel frissítsem fel magam, kábának érzem magam. A tükörképemet figyeltem, kissé csapzott, meggyötört, pont olyan, mint mikor Mich-et temettük. Ugyanaz a kép néz vissza rám… teljesen elveszettnek érzem magam… aztán Vero után indultam.
A nővérem a hálószoba ajtajából figyelte a meggyötört nőt, segíteni akart, de nem tudja mi tévő legyen… szóval csak egy gyors puszit ejtettem a testvérem fejére és megkértem még maradjon kicsit. Aztán leültem az ágyra, Vero-t magamhoz húztam és öleltem, amíg csak engedte. Nem tudtam mit mondani, vagy bármi olyat, ami használható egy ilyen állapotban, helyzetben.



avatar
● ● Posztok száma :
173
● ● Reag szám :
157
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Márc. 01, 2018 10:43 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Amikor már azt hiszi az ember, hogy rosszabb hírt már nem kaphat, akkor mindig kiderül, hogy létezik még a pocsékabbnál pocsékabb hír is. Rossz érzés fogott már attól a pillanattól kezdve, amikor beinvitáltak minket az irodába, hiszen a nővérek már szinte közöltek mindent, így kicsit unalmasan hallgatom  felvezetőt, mert tudom, hogy nem fogok tudni még 2 hétig tényleg az ágyban maradni és nem csinálni semmit se. Ez a kicsit több, mint egy hónapos idő is pokolian nehéz volt már. Arra viszont nem számítottam, ami utána következett.
Meddő? Pardon, majdnem meddővé váltam volna a baleset miatt? Miféle rossz vicc ez? Merre van a kandikamera? Ne mondjon nekem ilyeneket, hogy természetes úton kicsi az esélye, hogy megfoganhat a következő édes csemeténk, vagy arról, hogy miként veszíthetem el, mintha csak egy kulcsot hagyna el az ember. Lassan jut el igazán a tudatómig, amit hallok, de amikor végre sikerül minden egyes szót valamennyire megemészteni, akkor sietve hagyom magukra őket. Nem akarok többet hallani. Tudom, hogy inkább a reménybe kellen kapaszkodnom, hogy még lehet babánk, csak még nehezebben, de akkor se tudok erre fókuszálni jelenleg.
Megfulladok, a talaj kicsúszik a lábaim alól… Remegek és a könnyeimmel küszködöm. Nem sírhatom el itt magam, inkább csak távolabb akarok kerülni ettől a helytől, ami több keserűséget csempészett a családom életébe, mint amit kívánna bárki is magának, vagy másnak. Tudtam jól, hogy már a baleset is megviselte a férjemet, de ez a hír? Erősnek kéne lennem, de most úgy érzem, hogy engem szögeztek a földhöz és olyantól akarnak megfosztani, amiről nem akarok lemondani. Nem akarok lassan elvérezni. Könnyeim úgy hullanak alá, mintha hirtelen a Niagara-vízesésnek adnék otthon. Testem rázkódik és majdnem a földre huppanok, de időben érkezik a férjem, hogy az ölelésébe zárjon. Mondani szeretnék valami bátorított, de most darabokra hullottam és nem látom a fényt az alagút végén. Reszketek, hogy talán ez olyan dolog lehet, amin nem leszünk képesek átjutni, hogy netán ez szétszakíthat minket. S ez a félelem megbénít. Bújok hozzá, mint oly régóta nem tettem már. Arcomat mellkasához fúrom és elveszem az ölelésébe. Nem szabok gátat már a könnyeimnek.
Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattunk ott, mennyi időbe telt, míg végre eljutottunk a kocsiig, hogy némán tegyük meg az utat. Hiányzott a lányom, de hirtelen úgy éreztem, hogy képtelen lennék arra, hogy karomba tartsam, hogy mosolyogva nézzek rá, így inkább egyszerűen csak a hálóba sétáltam, hogy miután lerúgtam a cipőmet egyszerűen eldőljek az ágyon. Puhán ölelt körbe az ismerős ágynemű, ahogyan az illata is megnyugtató volt, hiszen végre itthon voltam, de mégis apróra húztam össze magam és magamhoz öleltem a párnámat is. Úgy bámultam ki az ablakon át. Nem érdekelt az se, hogy ki van még a házunkban, egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Eleinte hagytam, hogy magához húzzon, mintha csak egy tehetetlen baba lennék. Nem bújtam, meg se mozdultam, mint aki megfagyott. Végül lassan bújtam ki az öleléséből, ahogyan egyre inkább égetni kezdett a közelsége és egyre jobban nem tudtam szabadulni a gondolataimtól.
- Sajnálom.  – bukott ki alig hallhatóan ez az egy szó ajkaim között, miközben bevackoltam a megszokott helyemre az ágyra. Hátam a támlának simult, lábaimat pedig felhúztam. – Sajnálom, hogy talán miattam nem teljesülhet az álmunk. Én… - csuklik el a hangom, majd a ruhámba törlöm a könnyeimet. Szipogok és alig találom a szavakat. – Én soha nem akartam fájdalmat okozni… - sütöm le a pillantásomat, fejemet a térdemre hajtom és mély levegőt veszek, mint aki próbál megnyugodni. Okosnak kéne lennem, erősnek, de tehetetlennek és gyengének érzem magam. – Nem akarlak elveszíteni. – csúszik ki ajkaim között a félelmem egy része. Nem tudok ránézni, inkább csak szorosan ölelem át a lábaimat, mint aki attól fél, hogy másképpen darabokra fog hullani és soha nem találja meg az elgurult részeit. Ha időközben mellém ült volna és megpróbált volna kihámozni a lábam öleléséből, hogy inkább magához öleljen, akkor kisebb erőfeszítés árán tudta csak megtenni.



avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Pént. Márc. 02, 2018 6:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Az ágyban a vonásai és a testtartása egyre negatívabban hat. Nem csak rám. Magára is. Amióta hazajött, az elmúlt fél órában még a leányt sem nézte meg. Elhúzódik tőlem, tartja a távolságot. Olyan mintha megbélyegeztek volna minket ezzel az egésszel. Mióta az a bűvös szó előkerült…azóta nem önmaga ő sem. Én sem érzem jól magam, de ha tudunk tenni valamit, hát teszek a dolgok ellen. Noha tényleg 3-4 gyereket is akartam… de még össze jöhet nem? Mondjuk…30 évesen már aligha jöhet össze könnyedebben a gyerek, de így egy ilyen hírrel még nehezebb az egész dolog. Egyikünk sem tehet róla, az egész a baleset műve, a dolgok kettészakadásának okozója. Utálom. Utálom, hogy nem tudok segíteni. Hogy magát hibáztatja a történtek miatt. Mégis kit hibáztatna? Azt kellene, aki elütötte, aki nem figyelt oda, az a legnagyobb bűnös itt. De mi lesz velünk? Túl tudunk-e ezen lendülni? Magamat nézve nem hiszem hogy könnyű lesz, hiszen Mich halála is még itt leng ebben a szobában. Még mindig emlékszem arra a pillantásra… most meg ez a gyerektéma… és Vero könnyei. Sír. Sírok vele együtt. Könnyek szöknek az én szemembe is, utat törnek maguknak, de nem törlöm le őket. Ezek nem csúfítanak, ezek olyan könnyek, melyek szívből jönnek, megtörten figyelem őt. Nincs más út? Mi van, ha téved az orvos? Tévednie kell. Ez nem olyan téma, nem olyan eset, mint ami 5 éve volt. Ez visszatérhet, nem? Mondjon már valaki valami pozitívot.  
- Egyikünk sem hibás Veronique. Ezt ne felejtsd el. Ne ostorozd magad. - a térdére ejtem tenyerem, úgy figyelem őt, majd felkelek az ágyról és kivonulok a nappaliba, lehuppanok a hatalmas ülőalkalmatosságra, majd a plafont fixírozom. Ez a csend… betelíti a szobát. Nem hallok mást csak a szívem pulzálását. Csak az agyam kattogását erről az egészről. Újra a baleset pörög le a szemeim előtt, majd Vero testét veszem észre a kórházi ágyon. A kettő együtt nem üt össze, nem tehetem ezt magammal… felpattanok és a konyhába igyekszem, hogy a nővérem által főzött teából öntsek a lány bögréjébe, majd azzal lépjek be megint hozzá. Leteszem az ő felén lévő éjjeliszekrényre. Figyeltem őt, figyeltem az arca vonását...
- Lily-nek szüksége van az édesanyjára. - mert ő itt van nekünk és ez a legfontosabb, nem pedig azon rágódni, hogy nem lesz. Nem lesz...
De Lily-Rose itt van és neki tényleg szüksége van az édesanyjára, mert Veronique az és ne azon gondolkodjon, agyaljon, hogy nem lehet több...itt van az elsőszülött leggyönyörűbb leánya. Csak ez számít. Csak ő számít, hogy ő itt van. És őutána történt mindez... azt hiszem ezzel meg kell birkóznunk, de kettőnknek kell. Kettőnknek. Egyedül nem jutunk sokra... még ha ilyennel sosem álltunk szembe... Mi Rimbaudék... túléljük.










One life


avatar
● ● Posztok száma :
173
● ● Reag szám :
157
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Pént. Márc. 02, 2018 9:23 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Látom, hogy nem csak az én arcomat mossák a könnyek, de hirtelen mégse érdekel. Mintha csak a szívem kővé dermedne, vagy csak a télihidegnek köszönhetően megfagyna. Elmém zakatol, szívem lassan vérzik, mint egy aprócska forrás, amely próbál utat törni magának a felszínnek. Próbáltam eddig tartani magam,  családomra figyelni és értük kitartani, de most úgy érzem, hogy nem megy. Ez a hír túlzottan megtört, hiszen a sose lehetett igazán testvérem, míg Edmundnak igen. Mindig is tudtuk, hogy nagycsaládot szeretnénk. Szeretnénk, ha a házat gyerekricsajtól lenne hangos és mindig számíthatnának valakire, vagyis pontosabban a testvérükre, de most úgy érzem, hogy ez túl messzire keveredett tőlünk.
Szavak akadozva hagyják el ajkaimat, miközben egyre hevesebben sírok – ami nem volt rám jellemző –és még mellé szipogok is, mint egy síróskisbaba. Nem érdekel most mégse. Szavai a lelkembe marnak. „Egyikünk se hibás! Ne ostorozd magad!” újra és újra elmémben csendül ez a pár szó, de mind hasztalanul, mert inkább csak fájdalmat okoznak, mintsem békességet. Miként kérheti vagy mondhatja ezt, ha ő se hitte le nekem soha a barátját illetően?
- Egyikünk hibája se, de inkább kisétálsz… - keserűen csendül a hangom, de nem túl hangosan, így vagy hallotta, vagy már messze járt hozzá. Vártam, de percek óráknak tűntek, de nyoma se volt neki. Persze, fussunk el, mert az egyszerűbb. A fájdalom pedig még nagyobb lett, mert úgy éreztem, hogy hiába nem akarom elveszíteni, akkor is elfogom. Lassan másztam ki az ágyból, hogy a szobához tartozó fürdő felé vegyem az irányt. Vöröslő szempár tekintett vissza a sok sírástól és túlzottan is nyúzott volt az arcom. Végül inkább visszamászok az ágyba, mert semmit se segít a víz. Magamra húzom még a takarót is ruhástól, és csak bámulok a semmibe, mint aki még pislogni is elfelejtett. Nem nyúlok a teáért és jobb is, mert talán ha elvettem volna, akkor most az egészet ráönteném szavainak köszönhetően, hogy térjen már észhez. Mindenkire szüksége lehet Lily-Rose-nak, de pont hogy rám nem, mert majdnem miattam már nem is lehetne velünk…
- Ezt még te se mondhatod komolyan! – csattan talán túl élesen a hangom. Nem szoktam így beszélni, de most mégse tudom fékezni a nyelvemet.-  Csak veszélyt hoztam rá is, mert figyelmetlen voltam. Nem vagyok jó anya Edmund és ne gyere itt a hegyiszövegeiddel, mert ő akár majdnem meg is hal…- de nem bírom kimondani. Helyette inkább csak sietve mászom ki az ágyból és ha nem állított meg, akkor hangosan csapódik a fürdő ajtó, hogy utána megeresszem a zuhanyzót, hogy elnyomja a sírásomat és a nyöszörgést, ami vele együtt jár. A testem rázkódik a sírásnak köszönhetően, majd egyszerűen csak ruhástól kötök ki a zuhanyzó alatt. A földre csúszom és úgy érzem, hogy míg egykoron talán inkább boldogabbá tettem a napokat ebben a családban, úgy inkább mostanság szomorúságot és veszélyt hoztam ebbe a családba. Majdnem miattam meghalt a lányunk, mert nem figyeltem oda, hogy felénk tart egy autó… majdnem.. és most még ez. Zokogásom pedig egyre hevesebb lett, de nem mozdultam meg. Csak ültem ott a víz alatt és hagytam, hogy a könnyeim szinte már marják a szemeimet.


avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Márc. 03, 2018 3:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Kisétálok, de nem az életéből, nem az eddig felépített életünkből. Sose tudnám megtenni. Csak ha tovább nézem az arcát… úgy érzem még jobban az őrületbe táncoltatom magunkat. Meg kell nyugodnom, meg kell erősítenem a hitemet. Bármi féle módot találni erre az egészre. Mert kell lennie megoldásnak. Bármilyen megoldásnak örülnék. Tényleg. Bármilyen kiútnak örülnék. Nem, ez nem menekülés. Még csak nem is hasonlíthatom ahhoz.
Újra egy szobába kerülve vele és a szemeit látva, hallva a szavait… keserűség csap képen. Olyan, amit még sosem éreztem. Ez a valami nagyobb, hatalmasabb és nehezebb az eddigi csapásoknál. Veszélyt hozott a gyerekre, mert nem figyelt a kocsira és majdnem… de életben van és csak ez számít. Hiába is mondanék bármit is, a lánynak már hűlt helye, vágódik a fürdő ajtaja és eltűnik mögötte. Mi történik körülöttünk? Nem tudom már értelmezni sem a dolgot. Nem hogy megérteni. Nem hiszen el…saját magát hibáztatja a történtekért? Miért teszi…mikor semmi köze az eseményekhez. Csak az áldozata volt. Nekem csak az számít, hogy mindketten életben vannak. Nem éltem volna túl azt a csapást, ha mindkettő odaveszik. Egy meddőség… ez ellen lehet tenni akármit. Bármit. De ha meghalt volna… na a ellen már senki sem védi meg. A fürdő ajtóhoz lépek és nyúlok a kilincsért, de meghallom a zokogását és a kezem is megakad a levegőben. Le is ejtem magam mellé, kis ideig nézem az ajtót, hallom a bent történő dolgokat, majd kezem is ökölbe vágom. Elfordulok és kisietek a szoba ajtón, öklömet az ajtó érzi meg, ott marad a nyoma horpadás képében. Nem tudok semmit sem tenni. Mit tehetnék? Mégis mit? Öleljem magamhoz? Mormoljam és ismételgessem a fülébe, hogy ő aztán semmiért nem hibás? Ezt kellene tennem, tudom jól, mégsem teszem ezt. Helyette a lányomhoz igyekszek és az ágya mellett állok meg, ébren van, rám pillant, kissé nyűgös. Nem magától ébredt fel.
Rámosolygok, ahogy már sírásra húzza száját, odahajolok hozzá, majd suttogni kezdek.
- Legalább te ne kezd el sírni, jó? Anya rossz kedvű és nem tud jönni megvigasztalni. Kicsit oda van. - adok egy puszit is a kezére, amit felém nyújtogat, majd kiemelem az ágyából, hogy magamhoz öleljem. Anyukád semmiért sem hibás. Mégis mit kellene tennem ebben a helyzetben? Michael ha élne kisegítene egy ilyen helyzetből, most mégis magamra vagyok utalva és az a nagy igazság, hogy rettenetesen félek. Félek attól, hogy egyedül maradok. Hogy Vero az önvádaskodása miatt lelép az életemből…tíz év után elviselhetetlen lenne az a magány, amit éreznék. Egy vastagabb terítőt ragadok meg és a földre terítem, majd a kicsit is megragadom és leteszem rá, ezúttal hara a négy hónapos gyereket. Két játékot is teszek le neki, felemeli a fejét és a kezeit is feléjük nyújtogatja, már félig a testét is megemeli. Féltérden figyelem őt, majd elmosolyodom.
- Maradj itt így egy kicsit, apa és anya mindjárt jönnek. - nem, nem érzem magam felelőtlennek, hogy ott hagyom magára a gyereket, a nővérem is itt van még, csak most hogy akadt kisebb pihenője elment zuhanyozni. Halottam már a hajszárítót. Visszatérek a hálóba és még mindig hallom őt zokogni, összeszorul a szívem, majd az ajtó elé lépek és kinyitom azt. A látvány magáért beszél. Beljebb lépek sietve és elé lépek, elé térdepelek, hogy az ölelésembe vonjam.
- Nem tehetsz semmiről. Mindketten életben vagytok. Csak ez számít! Érted? Csak ez!







One life


avatar
● ● Posztok száma :
173
● ● Reag szám :
157
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Márc. 03, 2018 5:59 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Beszélnünk kellene, de nem megy. Úgy érzem, hogy minden szó a torkomon akad és szép lassan megfulladok tőlük. Szívem hevesebben vár, mint aki az életéért küzd, pedig már túl vagyunk az életveszélyesen, de mégse érzem ezt. Úgy érzem, hogy egy süllyedő hajóra sétáltam fel, amiből már meg se próbálom kimerni a vizet, inkább csak várom, hogy elnyeljen a mélység és többé ne eresszen el. Túl sok fájdalmat okoztam annak a férfinak is, akinek a legkevésbé se szerettem volna és most? Vélhetően csak még inkább nagyobb árok keletkezik miattam közöttünk, de akkor se tudok beszélni, nem megy egyszerűen. Küzdök a bennem létrejövő gátak és érzések ellen, de elbukom és ennek mi lehetne az ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy először kibújtam az öleléséből, most pedig egyszerűen faképnél hagyom, hogy a fürdőajtó úgy csapódjon be mögöttem, mint  ami mindjárt leesik a helyéről, de szerencsére a helyén marad és csukva is marad.
Könnyeim könnyedén törnek újra a felszínre. Szipogok, de már meg se próbálom letörölni a könnyeimet, inkább csak a víz ütemes csobogásával próbálom meg elrejteni azt, hogy mennyire is sírok. Miért történik ez velünk? Lily-t is olyan nehezen kaptuk meg, most pedig úgy érzem, hogy a lényem nagyobbik részétől foszt meg az élet. Tudom, hogy lehet még esély, de eléggé szar kilátásokkal és eséllyel, én pedig ezt képtelen vagyok elviselni. Nem tudom megadni Ed számára a jövőben se azt, ami terveztünk, amit szerettünk volna. Tudom, örüljünk, hogy már egy csodánk van, de többet szerettünk volna. Úgy érzem, hogy megfulladok, míg erőtlenül nem esem össze, hogy a földön kössek ki. Meleg víz könnyedén áztatja át a ruhámat, amely a bőrömhöz tapad egyre jobban, de mégse mozdulok meg. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mennyi ideig ücsöröghettem ott, hogy már a melegvíz se segített azon, hogy ne vacokjak. Hideg volt minden, de leginkább talán a szívem kezdett fagyossá válni hirtelen és nem találtam a helyemet.
Nem ellenkezem, amikor mellém ül, majd az ölelésébe von. Könnyedén megteheti, mintha csak egy rongybaba lennék a lányunk babái közül. Bábnak érzem magam, akivel az élet túlzottan könnyedén és kegyetlenül elbánt. Szavaira keserűen elnevetem magam. Megtörlöm az arcomat ismét, majd ráemelem a sírástól pirossá vált szemeimet.
- Tényleg csak ez számít? Ha ez számít, akkor te miért nem tudod magadnak megbocsájtani azt a balesetet? Nem tehettél róla, de mégse bocsájtottad meg soha magadnak. – nem fair tőlem ezt mondani, de mielőtt még átgondolhattam volna, hogy mit mondok, azelőtt csúsznak ki a szavak ajkaim között. – Te pedig azt kéred, hogy ne hibáztassam magam és higgyek abban, hogy jobb lesz? Hogy tehetném, ha te se tudod? Mondhatsz bármit Edmund, de tudom, hogy még mindig emészted magad miatta, még ha nem is mondod. Talán ebben jobban hasonlítunk, mint hinnéd. – kegyetlen lennék emiatt? Talán, magam sem tudom már igazán, de ő tényleg azt hiszi, hogy nem fogom magam hibáztatni, hogy csak úgy el tudom engedni és azt hiszem, hogy nem jelentek veszélyt arra a személyre, akit az életem árán is megóvnék?


avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Márc. 05, 2018 5:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Tisztázni akarok vele pár dolgot, de nem megy. Hiába akarok kinyögni neki bármit is, egyszerűen megnémulok. Miért van ez? Mert emésztjük magunkat. Ő nem hibás azért, ami történt. Sose gondolnék ilyesmit a feleségemről. Nem hibáztatom ezért, inkább hálát adok az égnek, amirt mindketten túl élték. Még sem tudok elégszer az arcára gondolni, azt a rémülettel és dühvel kevert kifejezést látom újra és újra. Sosem láttam még ilyennek és ez aggasztó, megrémít és engem is csak lejjebb taszít. Mintha egymást fujtanánk bele egyre jobban. És nem így kellene történnie, mégis megtörténik mindez, megtörténik, amit soha nem akartam. Távolabbra sodródunk egymástól és félek túl késő lesz egymás felé úszni majd. Nagyobbak lesznek majd a hullámok, melyen képtelenek leszünk áttörni. Ez az amitől tartok. A legnagyobb félelmem a kezdetek óta… olyan ez, mint a mumus.
Nevetésére eleresztem és ahogy rám néz, az a tekintet…összeszűkül a szemem. Ezt nem szeretem. Főleg a gondolkodás módját… miért teszi ezt? Szavaival olyan hatást kelt, mintha tőrökkel döfködne át, a mellkasomat, a lapockámat, a szívemet és a nyakamat vágja ezzel ketté. Döbbenten és kissé ridegen nézek rá, elhúzom az ajkaimat. Nem tetszik, hogy belekeveri Mich-et, ne tegye, neki semmi köze hozzá. Én ott ültem mellette, mikor begőzölve vezetett, ott voltam minden pillanatánál. Mikor a jegyesével vége lett a kapcsolata, mert nem szerette őt. Mást szeretett és nekem elmondta, átéreztem abban a pillanatban minden fájdalmát. Veronique arról a napról szinte semmit sem tud, csak azt, hogy ő vezetett, hogy belénk jöttek és hogy meghalt. Szaporábban kezdem venni a levegőt, bent tartom az ocsmány szavaimat felé, hiszen ő aztán nem tudja, hogy én mit éltem át akkor, nem látta azt a tekintetet, nem látta azt a rengeteg vért…és… Fel állok, nem bírok vele egy magasságban lenni, szédülök, hányni kívánok, megtámasztom magam a csempés falnál, majd rápillantok, hosszasan és elidőzve. Elmosolyodok szelíden, hangom pedig a lassan feltörekvő kín veszi át. Ez túl sok volt így egyszerre.
- Hidd el…nem te vagy a hibás… azt az autóst kéne jól szét verni… miatta vagy most…ebben a szar állapotban. - és igen, kissé a szívembe mart ezzel a ténnyel, hogy nem emésztettem még meg. Tehetek én arról, hogy egy kocsiban ültünk…
- Csak amig én Mich-et gyászolom minden nap… mi nem veszítettük el a gyereket. Roselle él az isten verjen meg Veronique! - emelem fel a hangom, hiszen kit érdekel most, hogy csak ő van nekünk. Engem már az is boldoggá tesz, hogy ők ketten még itt vannak velem és nem kell még őket is gyászolnom.    
- Éltek mindketten, csak ez számít! Kit érdekel, hogy küzdenünk kell, majd egy újabb gyerekért! Az élet erről szól! Én nem fogom feladni....neked sem most kéne... - mosolyodok el szelíden, majd megpaskolom a fürdő ajtaját ahogy távozok a helyről. Át lépek a kislányom szobájába és felöltöztetem a hercegnőt, csak annyit mondok a nővéremnek, hogy bemutatom valakinek, majd magam is felöltözöm és kocsiba ülök. Michael-nél mindennapos látogató vagyok, most Lily-Rose-t is magammal viszem, még nem is tudja Mich, hogy milyen gyönyörű ez a leány. Nagyjából húsz perc mire oda érünk a temetőhöz, kibányászom a leányt a kis üléséből, majd lezárom az autót és megyek is a sírhoz. Előtte megállok és percekig csak némán bámulom a feliratot. Nagyjából öt perc után szólalok csak meg.
- Helló Michael. - üdvözlöm egy kisebb mosollyal.
- Ma végre haza hozhattam Vero-t a kórházból. Kaptunk egy rossz hírt a dokitől. A balesetben sérült a méhe és nagy eséllyel nem lehet több gyerekünk. De nem adom fel... mondjuk már az is nagy csoda, hogy Lily-Rose van nekünk. És ha ő most nem lenne, talán Vero is még mélyebbre sodródna az önvádlásában. Pedig nem ő tehet róla. - halkan beszélek, még mindig a feliratot bámulom, majd a gyerekre nézek.
- Elhoztam a gyereket is. Már négy hónapos a kisasszony. Kár hogy soha nem ismerhet meg... remek emberré váltál volna és te lennél nagy eséllyel a keresztapja is. - röviden elnevetem magam, hiszen ez az igazság, őt választottam volna a kicsinek. Esélye sem volt az ikremnek erre a posztra, de most már esélytelen Mich-nek is. Nagyjából még 20 percig állok ott a sír előtt és beszélek a díszített fejtámlához, mindent elmondok, hogy Vero mit művelt és mit vágott a fejemhez, de nem vagyok rá mérges. Csak idő kell, valószínűleg mindkettőnknek. Túl kell vészelnünk ezt az időszakot.
Aztán ismét kocsiba raktam a gyereket és óvatosan vezettem hazáig, kiszellőztettem a fejemet és le is nyugodtam. A kicsinek meg amúgy is kellett a friss levegő. Bent levetkőztettem a bébit, majd én is levettem a kabátomat, s cipőmet. Elaludt a jó kis levegőn, szóval a szobájába viszem a kiságyba. Kis ideig még figyelem őt, majd a nyúzott képemet dörgölöm meg.



avatar
● ● Posztok száma :
173
● ● Reag szám :
157
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Márc. 05, 2018 7:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next



Veronique & Edmund

Olyan könnyedén ereszt el, mintha nem is ott lenne a helyem az ölelésében. Pillantásunk találkozik, de egyik fájdalmasabb, mint a másik. Nem gondolkozom, ennek köszönhetően pedig kést döfők a szívébe. Nem akarok, de mégis megteszem, mert a rémület, sokk és az elveszettség a fájdalommal karöltve túlzottan nagy hatást gyakorol rám.  Pár másodpercen múlt csak az, hogy a lányunk életben maradt, de meg se történt volna ez az egész, ha jobban figyelek és nem éppen mással foglalkozom. Akkor időben észleltem volna, de így? Hirtelen úgy érzem, hogy a baleset nem csak rövid időre ágyhoz kötött, hanem átlökött egy túlsó partra, miközben a folyó felett létező hidat megrongálta volna. Azt a hidat, ami még közte és köztem létezett.
Figyelem a mozdulatait, arcának a rezdüléseit és hiába szelíd mosoly jelenik meg arcán, mégse vagyok képes hinni benne, vagy ebbe kapaszkodni, hogy minden rendben lenne. S lám, elegendő megszólalnia, hogy a kín megjelenjen a hangjában. Egyikünknek se könnyű és hirtelen úgy érzem, hogy bármit is tennék jelen pillanatban, akkor se találnánk egymást a megfelelő parton, egymás mellett és egymás kezét fogva.
- Ez most komoly? Mikor lett belőled ekkora vadállat, hogy egyből valakit megvernél? Az megoldana bármit is? Megoldana? – ordítom az utolsókérdést szinte már, miközben a hangom megremeg, mert nem akarom elhinni azt, amit mondott. - Igaz, akkor még le is csuknának, tényleg pazar lenne és biztosan minden sokkal jobb lenne… – dühtől átitatott a hangom, miközben a szomorúság is bőven csendül benne, mert tudja jól, hogy sose pártoltam az erőszakot. S azzal se lenne semmi se jobb. Nem az autós tehetett róla, mert az autóban romlott el valami. Megállapították a vizsgálatok is, de attól még nem lesz könnyebb. Ugyanakkor azt se kívánnám soha, hogy férfinak baja essen, hiszen ő is áldozat, mint mi, csak mindenki másabb mértékben.
Amikor viszont ő is feljebb emeli a hangját, akkor ijedten rezdülök össze, hiszen nem szoktam hozzá ehhez. Sőt, majdhogynem soha nem hallottam még ezt. Ha emiatt közeledni próbált volna, akkor csak hátráltam és megráztam a fejemet, hogy ne tegye, miközben rémület ült a pillantásomban.

Mi történik velünk? Miért?

Szavai elmémben visszhangoznak, de mégis képtelen vagyok megmozdulni. Mondani vagy tenni bármit is. Hallom a léptek zaját, azt ahogyan vélhetően a lányunkhoz beszél, de mégse tudok mozdulni. Furaérzés, hogy eddig mindig képes voltam békességet hozni ebbe a családba, megnyugtatni a férjemet, de most úgy érzem, hogy én vagyok az, aki inkább csak a dühét táplálja, pedig nem akarom, de elvesztem és félek… félek attól, hogy ez talán akkora teher lesz számunkra, ami miatt örökre ellentétes parton ragadunk, hiába nem akarunk. Az ajtó csapódik, felzúg a motor, a félelem pedig a szívembe mar még inkább. Hova és miért viszi el? Félek és rettegek, hiszen túlzottan is alattomosan kerít hatalmába mindenféle rémkép. Végül inkább sietve bújok ki a ruháimból, hogy lezuhanyozzak és megpróbáljam elmémet kitisztítani. Megszárítom a hajamat, majd az ágyon ülök és magam elé bámulok. Tennem kéne valamit, de nem tudom, hogy mit. A telefont újra és újra magam mellé ejtem az ágyon, képtelen vagyok rá… Könnyeim újra arcomon csorognak végig, de hirtelen úgy érzem magam, mint aki örökidőkre megnémult, pedig annyi mindent szeretnék mondani…

„Drága Egyetlenem!

Sajnálom. Sok mindent mondanék, de úgy érzem, hogy néma lettem, a félelem és az önvád megbénít, nem ereszt el. Soha se hittem volna, hogy egyszer ez fog velünk történni, hogy ott állsz mellettem, vagy az ölelésedbe zársz, de mégis oly távolinak érezlek, mintha mégse lennél ott, csak képzeletárnya lennél. Szeretlek. Az eskü, amit egykoron némán fogadtam, örökké élni fog és hozzád köt. Soha nem akartam fájdalmat okozni, soha nem akartalak ennyire messzire lökni téged, vagy sebeidet feltépni. Mindig is próbáltalak megóvni és segíteni, még ha olykor lehetetlennek is tűnt és azt mondták, hogy nem éri meg, de én tudtam, hogy megéri, mert szeretlek. Fáj minden perc, és fáj minden óra, amit távol vagy tőlem. Szeretlek, még ha hihetetlen is a reggel történtek után. Talán pontosan annyira fáj a szerelem nélküled, mint neked fáj nélkülem. Szeretlek és hinni akarok abban, hogy egyszer túl lehetünk ezen. Hogy egyszer talán nem pont én leszek az, aki sebeket okoz neked, hanem aki begyógyítja, de a félelem talán örökké ott fog élni bennem, hogy egy napon nem leszel ott mellettem, mikor álomra hajtom a fejemet, vagy éppen felébredek. Hogy nem adhatom már meg neked azt, ami miatt boldog tudnál lenni a hátralévő életünkben….
Csak remélem, ha egyszer kinyújtom újra a kezemet, akkor te leszel az, aki megfogja, hogy együtt jussunk ki ebből a sorscsapásból. Téged, csakis téged akarlak, míg a világ a világ, még ha most nem is így tűnik.
Nem kérek mást, mint hogy szeress úgy, mint hajdanán, amikor megmutattad azt, hogy milyen érzés szeretve lenni és elveszni benne, hogy mekkora erő rejlik benne. Szeretlek örökké…”

Manód



Egy-két könnycsepp tarkítja a levelet, majd lassan hajtom össze, hogy Edmund párnájára rakjam a nevével rajta, hiszen úgy érzem, hogy elmondani képtelen lennék rá jelenleg, hiszen túl nagy vihar tombol a lelkemben, de szeretném, ha tudná, hogy mit is érzek és mennyire sajnálom azt, hogy a veszekedésünkkor én voltam az, aki óhatatlanul is kést döfőt belé. Sietve öltözőm fel, hogy utána pokróccal együtt települjek ki a kertünkbe. Csípős az idő, de most mégse érdekel. Bekuckózom magam a hintaágyra, hiszen szép lassan be is sötétedik. Hallom, ahogyan hazaérnek, de mégse mozdulok meg. Csak az eget kémlelem továbbra is, ahogyan szép lassan megjelennek a csillagok. Látom, hogy miként kapcsolja fel a gyerekszobában a lámpát, majd le, hogy utána a hálóba sétáljon. Afelől pedig kétségem sincsen, hogy a testvére úgyis elárulja neki, hogy merre is talál engem, ha netán érdekelné. Fürkészem a csillagokat, miközben a múlt szép lassan bekúszik az emlékeim közé. Az első alkalom, amikor a csillagokat együtt fürkésztünk és próbált elkápráztatni egy-két csillagképpel, majd jött egy hullócsillag és a kívánságom. Ezüstösen csillan meg az éjszakai fényben arcomon végiggördülő egyetlen könnycsepp. Ha pedig netán megjelenni a teraszon, akkor felépillantok, de most se vagyok képes egyetlen egy szót se kimondani.




avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Ajánlott tartalom

Közös terek
Second Chance frpg
2 / 4 oldal

Similar topics

-
» Utcák és terek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-