Közös terek - Page 4
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:20 pm ✥
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Közös terek •• Szer. Aug. 16, 2017 2:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Okt. 15, 2018 12:33 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



Én magam sem értem, miért leszek ideges azonnal, amint látom a csókot. Persze, normális esetben semmi különös nem lenne a reakciómban, de még én is tudom, hogy ez nem teljesen úgy zajlott, mint ahogy én láttam. Mégsem érdekel. Megyek a saját fejem után, vissza a ház felé. Nem is tudom, minek rontottam így ki, mikor úgysem tudok semmit tenni.
- Dehogy akarom rád kenni. Bemosnék a srácnak egyet, ha képes lennék rá! - nem kiabálok. Egy egészen kicsit sem, de ez még nem jelenti azt, hogy bármin javítana a csendesebb hang.
Csak be akarok menni, de esélyem sincs. Morgolódva állok meg, amikor elállja az utam. Tudom magamról, hogy feszültebb vagyok, mint általában, de úgy tűnik mostanság inkább ez a megszokottabb.
- A városba nem kell bemennem, de legalább a házból kijöttem. Eredmény, nem igaz? - tudom, tudom, megfogtam a mondandója lényegét. Talán amúgy sem az a bajom, hogy megtörtént az a csók. Nem az, hogy Rosie is akarta-e vagy csak a srác. Sokkal inkább az, hogy... teljesen jogos lenne, ha mindketten benne lennének.
Szépen szólva is szar társaság vagyok mostanság. Holtsúly, akit rángatnia kell magával, állandóan erősnek lennie mellettem, különben a sötét mélybe süllyedek.
A múlt, az álmaim, a jelen és a bezártság. Most már inkább a saját fejembe, mint a házba.
- Nem gondolok semmi ilyet, egyszerűen csak dühít, hogy semmit nem tehetek! - most már csak sikerül megemelni a hangom. Bár legalább érezni, hogy magamra vagyok dühös, nem rá. Ugye?
Nem mintha sokáig hagynám ezen töprengeni.
- Mi lenne, ha csak bemosnál nekem, ha már említetted? Úgy tűnik az ilyesmit úgyis jobban viselem, mint a veszekedést - kiabálok, ahogy közelebb kerülök hozzá. Nos, úgy tűnik, túl könnyen veszítem el mostanság a türelmem.
- Gyerünk, Rosie. Csak pofozz fel, amiért azt gondolom, hogy képes lennél megcsalni - a rohadt életbe is, ki akarom profokálni, hogy csattanjon az a pofon. Annak árán is, hogy hazudok neki. Semmi ilyesmit nem gondolok, hiszen mondtam az előbb, és mégis...
Utána könnyebb lenne. Talán az én fejem is kitisztulna. Vagy legalább csendben lennénk egy kicseszett perc erejéig, hogy utána rendesen megbeszélhessük.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Okt. 15, 2018 2:10 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

- Pedig eléggé úgy tűnik, mintha engem hibáztatnál. Nem én tehetek a balesetről, én meg akartalak állítani, amíg meg nem láttam, hogy kivel is rohantál el. – vallom be kicsit dacosan. Jó, lehet valamennyire közöm volt a balesetéhez, de képzelem neki mekkora kedve lett volna megállítani fordított esetben, ha egy zavaros magyarázatot követően egy másik pasival pattanok meg. – Meg simán hozzávághattad volna a mankódat, ha annyira rá haragszol és nem rám. – tettem még hozzá kicsit sértetten, mert a kezdeti megnyilvánulását nehezen tudnám feledni. Nem értem, hogy mi a baja. Szerintem soha nem adtam okot arra, hogy kételkedjen bennem ilyen téren, vagy azt hiszi, hogy csak szánalomból járok ide? Azért, mert nem akarok szakítani vele, amíg ilyen állapotban van? Csessze meg, de tényleg, ha ilyennek gondol!
Nem érdekel a nem tetszése, amikor nem engedem be a házba, ahogyan az se, hogy netán kihallja ezt a fennkölt beszélgetést, ami minden egyes perccel csak egyre jobb lesz. Mintha soha nem uralkodhatna békesség közöttünk, vagyis egy ideje már nagyon ritka a békésnek nevezhető pillanat.
- Értem, szóval hogy kirángassalak a házból, ezért minden békát meg kell csókolnom? – nézek rá hitetlenkedve, mert esélyesen csak emiatt jött ki. Mármint amiatt, mert látta a csókot, nem azért, mert annak örült volna annyira, hogy újra itt vagyok. – Szégyellsz, nem akarsz velem mutatkozni, vagy hirtelen miért gondoltad meg magad? Erre készültem napok óta! – tettem még hozzá tökéletesen kifejezve hangsúlyban is, hogy ezt nem fogja ennyire egyszerűen megúszni. Eddig mindig ráhagytam, hogy nincs kedve sehova se menni, de kész, ennyi volt ilyen téren. Nem fogom csak azért hagyni, mert pár hete még mozogni is alig bírt. Az orvosok is megmondták, hogy mozognia kell egyre többet… Persze nem egyből maratont lefutni, de attól még…
- De, igenis tehetnél valamit! Azt hogy, hogy végre eljössz velem a városba és jól érzed magad! Az hogy, hogy végre igazán szánsz rám egy kis időt, nem pedig csak az önsajnálatodra és arra, hogy miként vesz el a négy fal között, miközben mindenféle hülyeséget bemesélsz magadnak! – szerettem volna lakatot tenni a számra, de egyszerűen nem ment. Képtelenség volt, ebben a helyzetben és ebben az állapotban. Ha már ilyen jól a napom zuhanórepülést vett, akkor legalább legyen tökéletes a becsapódás. S ha azt hittem már semmivel se tud meglepni, akkor tévedtem. Hitetlenkedve néztem rá.
- Te megőrültél! Elmentek otthonról! – feleltem csak ennyit kicsit megszeppenve, mert ahhoz eléggé nagy gáznak kéne lennie, hogy én megüssem. Komolyan, valamit bevett? Bevan állva? Vagy mi ütött belé? Hol van az a srác, akit én megismertem hajdanán?
Végül csak közelebb léptem hozzá, a kezemet is felemeltem, mintha tényleg mindjárt megütném, hogy hátha attól megjön az esze, de helyette inkább csak arcára tettem a kezemet, majd megcsókoltam. Ha pedig nem lökött el, akkor egyre inkább szenvedélyesebb lett, a kezemet pedig a nyaka köré fontam, miközben az se érdekelt, hogy az eső egyre inkább rákezdte és miként áztatott el minket. – Soha nem ütnélek meg, ennyire őrültnek azért ne gondolj, vagy ne hidd, hogy annyira elvetted az eszemet, hogy ilyet tegyek a kérésedre. Ahhoz túlzottan is nagy bűnt kéne elkövetned. – pillantottam fel rá komolyan, majd egy újabb puszit nyomtam az ajkára.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Kedd Okt. 16, 2018 1:52 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



Őt hibáztatnám mindenért? A versenykor lezajlott veszekedéstől kezdve mindenért, ami utána történt? Nem. Ha valamiben, ebben egészen biztos vagyok, mégsem közlöm vele. Semmi kapacitásom rá, hogy most ilyen magyarázkodásba kezdjek. Túl dühös vagyok. Talán az egész világra.
Az egyetlen, ami egy pillanatra megállít a nagy morgolódásban... napok óta erre készült? Egy egyszerű kávézásra? Meg amúgy is, miért fáj neki, hogy nem mozdulok ki a házból?
De persze minderre jól tudom a választ. Hiszen ő maga mondta, amikor a jelentkezési lapokat hozta. Mert szeret.
Viszont hiába visszhangzik még mindig ez a fejemben, még nem jelenti azt, hogy a szavaim bármi értelmes sugallnának. Tudom, hogy őrültség arra biztatni, üssön meg. Csattanjon az a pofon és után talán képes leszek nyugodtabban gondolkozni. Viselkedni.
Végül is, nem lehet okom panaszra. Még ha nem is pofon érkezik, ugyanazt a cél láthatóan eléri. Egy pillanat alatt kapcsol át valami a fejemben és már én is csókolom. Nem csoda, hogy az esőt alig veszem észre. Olyan érzés, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára ezt tettem.
Nos, talán csak egy hónap. Azóta nem volt ennyire igazi egy csók sem.
Ezúttal még az sem érdekel, hogy a mankók miatt képtelen vagyok magamhoz húzni. Nem érdekel és főleg nem dühít.
- Majd dolgozok rajta - mondom ezúttal már elnevetve magam. Nem célom, hogy idáig jussunk, de attól még kicsúsztak a szavak, ahogy kicsit lehajolva a homlokom az övének döntöm.
Egy újabb mód, hogy közel legyek hozzá, ha már most nem tudom átölelni rendesen.
- Sajnálom. Kicsit hirtelen kaptam fel a vizet - amolyan fél magyarázat, de nem magyarázkodok. Egyszerűen tényleg sajnálom.
...és ha már víz, ugye.
- Nem szeretném, ha megfáznál, de... - nem is folytatom, csak a kapu felé pillantok, ami a vita közepén nyitva is maradt. Majd már szó nélkül indulok is felé. Ha már úgyis megáztunk, igazán semmiség eljutni a kávézóig, nem igaz?
Talán attól félek, hogyha most akár csak egy esernyőért belépünk, újra magába szív a négy fal közötti csend és nem akarok majd újra kijönni.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Zavar-e, hogy nem mond semmit se? Jobban, mint az, amikor őrültségeket mond. Mintha hirtelen semmi se lenne jó ilyen téren, de tekintve, hogy mennyit beszéltem és semmi reakció nem érkezett rá még pocsékabbul éreztem magam és az egész helyzetet is. Legalább mondaná azt, hogy hallgassak már el, vagy menjek a fenébe. Bármi jobb lenne, mint ez a némaság. Így kicsit olyan volt, mintha önmagammal beszélnék, pedig nem ez volt a szándékom. Egyszerűen csak szerettem volna, ha nem gondol bele olyat a dologba, ami nem is létezik, illetve érdekelt, hogy mi is jár a fejében, de ez továbbra is titok maradt előttem. Nem engedett közelebb, mintha egy vékonynak tűnő falon kívülre rekedtem volna.
Ostobaságnak hiszem a tettem, de amikor visszacsókol, akkor békesség árad szét az egész testemben. Áram szerűen fut végig a gerincem vonalán, hogy utána a fejem búbjától, egészen a lábujjamig átjárja a lényemet, hogy még nincs minden veszve, hogy még mindig fontos vagyok számára és nem reménytelen a helyzet. Hogy lehet esélyem még kimozdítani ebből a fura állapotból.
- Remélem komolyan is gondolod… - nem túlzottan győzött meg a nevetése és ez az arcomra volt írva, hogy tartok attól, hogy ezek netán megint csak üres szavak, de valójában nem így lesz. Én igyekszem, de néha úgy érzem, hogy hiába tennék meg bármit, akkor se ér semmit se. Ez pedig újra és újra aggódalomra adott okot, miközben igyekeztem a többi dologban is helytállni az életemben. Elmosolyodom kicsit, amikor homlokát a homlokomnak dönti.
- Nem azzal van a gond, hogy felkaptad a vizet, hiszen bárki megtenné, aki ilyet lát… - kezdtem bele óvatosan, majd nyomtam egy puszit a szájára. – Hanem inkább az, hogy újra csak elfutottál volna, újra visszabújtál volna a négy fal közé, ahol szerinted biztonságos, de valójában csak sötétség ölel körbe. Hamarosan itt a tél, most még jó az idő, megannyi dolgot tehetnénk és az orvosok szerint se lógathatod a lábadat örökké. – nem akartam újra veszekedni, de talán nem ártok azzal, ha kimondom amit gondolok. Még akkor is, ha ő nem nagyon teszi meg. Amikor viszont elindul és félbehagyja a mondandóját, akkor kicsit tanácstalanul bámulom a hátát, majd sietve utána eredek.
- Miért ne? Ha lebetegszem, akkor egész napra a nyakadon maradok és ápolhatsz. – próbáltam elviccelni, ahogyan beértem mellé. Magam sem tudom elképzelni, hogy mennyire is lenne fura és abszurd az a helyzet, de esélyesen eléggé. Az eső viszont továbbra se akart elállni.
- Becsuktam volna én is a kaput, vagy most akkor mégis el akarsz menni? – néztem rá meglepetten, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy mit is tervez. Beszéljen, beszéljen velem, bár már lehet ez is haladás, hogy legalább elindultunk valamerre, még akkor is, ha lassan ázott verebekre fogunk hasonlítani.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Okt. 24, 2018 1:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



Nem gondolok bele abba, hogy mit teszek. De most, hogy elmúlt a kattanás és nem érzek mérhetetlen féltékenységet, azt akarom, hogy mosolyogjon. Hogy megkapja, amit annyira várt. Ha ehhez az kell, hogy teljesen meggondolatlanul viselkedjek és a szakadó esőben induljak meg vele; hát legyen.
Rendben, bevallom, talán ebben van valami olyasmi is, hogy nem szeretnék veszekedni vele még véletlen sem. A hirtelen döntések meg amúgy sem árthatnak ezúttal. Legalább véletlen sem agyalok tovább azon, hogy bent mennyivel szívesebben lennék.
Mondjuk bámulhatnék ki az ablakon.
Vagy tovább bűvölhetném a bontatlan doboz cigarettát.
- A szüleid engednék, hogy betegen csavarogj? Egy fiúnál? De talán, ha végre bemutatkoznék nekik... - vetem fel újra a témát. Tényleg meg kellene már lépnem. Odaállni eléjük és elmondani, ki vagyok. Hagyni, hogy az apja - mint általában az apák - rosszallóan nézzen rám, majd elmondja, mi mindent tesz, ha megbántom a kislányát.
- Amint nem szorulok majd segítségre - teszem hozzá az egészhez, félig magamnak szabva egy határidőt, hogy ebből a kényelmes helyzetből is kénytelen legyek kilépni.
- Nem akarok menni. Te viszont szeretnél. Én pedig szeretlek. Úgyhogy menjünk - bólintok amolyan kötelességtudóan, de már szélesedik is ki az arcomon a mosoly, ahogy igyekszem lehagyni a hatalmas sebességgel, amivel haladni tudok.
Persze utána úgyis lassítok. Bevárom. Rámosolygok.
Tudom, mit mondtam. De eszemben sincs felhajtást csinálni az egészből.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Pént. Okt. 26, 2018 5:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Reménykedtem abban, hogy az új évet mi is tisztalappal indíthatjuk majd, hogy a lányunk első igazi karácsonyát nem külön fogjuk tölteni, de hiába nézett ki úgy, hogy olykor egészen közel kerültünk újra Eddel, mert valahogy a költözés soha nem történt meg. Tisztában vagyok azzal is, hogy részben az én hibám, mert félek attól, hogy akkor netalán újra kezdődne minden. Pedig tényleg sok kívánságom nem lenne karácsonyra. Csak az, hogy újra boldog család lehessünk, épségben és egészségben. Meg persze azok is, akik számunkra fontosak, mint például Mich is.
Miután leparkoltam a ház előtt idegesen markoltam továbbra is a kormányt, pedig tudtam, hogy nincs itthon. Egy részem vágyott arra, hogy legyen itthon, egy másik felem viszont örült annak, hogy anélkül mehetek be a házba, hogy összefutnék vele. Még mindig féltem attól, ha netán ebben a házban találkozunk, akkor a veszekedés újra kezdődik, pedig a lányunk születésnapja is remek volt. Együtt ünnepeltük abban a kis zugban, amit béreltem az elmúlt hónapok alatt. Mindent megtett és annyira boldog volt. Hasonlóan, mint amikor a kisasszony elkezdett megtanulni felállni és részese lehetett benne. Csodálatos apa és férjnek is az. Fogalmam sincs, hogy létezik-e igazán karácsonyi csoda, de ha igen, akkor azt kérem, hogy segítsen nekünk abban, hogy újra egy család lehessünk. Végül a vállamra tettem a táskámat, majd miután kiszálltam a hátsóüléshez sétáltam, hogy a lányomat kivegyem a kocsiból. Lassú léptekkel indultam el a ház felé, nem csöngettem, mert meg se fordult a fejemben az, hogy bárki is itthon lehet, hiszen hétköznap volt.
Szerencsére a kulcsaim még jók voltak, de az előszobán már nem jutottam át olyan könnyedén, mert a hercegnőnk ki is szúrta az egyik képen édesapját, meg engem. Addig nem is nyugodott meg, míg le nem akasztottam a falról és adtam a kezébe a gondosan bekeretezz képet. Arcán mosoly terült el, majd nyomott egy hatalmas puszit a képre az édesapjának címezve.
- Biztos vagyok abban, hogy érezte. – suttogtam neki, amikor kérdőn nézett rám, mire magához ölelte a képet és úgy bújt hozzám. – Nekem is hiányzik. – vallottam be, miután kibújtam a cipőmből és a nappali felé vettem az irányt. Leültem a kanapéra, hogy őt is kihámozzam a téli ruhákból, közben meg azon gondolkoztam, hogy talán készíthetnék sütit. Legalább tudnák, hogy itt jártam. Már ez is haladás nem? Ennyi idő után itt voltam, még ha a fiúk tudta nélkül. Nyomtam még egy puszit a kobakjára, utána ő elkezdte befészkelni magát a kanapén és hamarosan már a kutya is ott volt mellette, hiszen őt se hagyhattuk otthon. Mindig jön velünk sétálni is. Elválaszthatatlanokká váltak.
Már éppen indultam volna összeszedni azt a pár dolgot, amiért jöttem, amikor motoszkálást hallottam. Pillanatok alatt fagytam le és kíváncsian, kicsit ijedten is fordultam a hang irányába, de a férjem helyett a legjobb barátja tűnt fel a semmiből. Úgy festett, mint aki nemrég kelt fel. Nincs ma iskola, vagy?
- Mason…Mich… Mason… Mich… - ismételgettem idiótán a nevet, hiszen még mindig fura volt ez az egész, amit megtudtam róla és fogalmam nem volt arról, hogy miként is kellene szólítanom őt.
- Szia! Nem tudtam, hogy valaki itthon lesz. Remélem nem mi ébresztettünk fel. – bár nagyon zajt se csaptunk. Maximum a kisasszony néha nevetett, meg édesen próbált beszélni, de ő se volt hangosnak mondható. Ahhoz képest biztosan nem, amilyen néha tud lenni.


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Kedd Dec. 11, 2018 9:43 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



Igazán tudnám élvezni, ha az indulás előtti napokban a hosszú hétvége szervezésével tudnék foglalkozni és nem azon görcsölnék, hogy az öcskös a szüleivel van és talán el kellene hoznom. Talán intéznem kellene valamit, azon kívül, hogy időközben kaptunk időpontot egy... beszélgetésre. Vagyis hát Nathan, de én leszek az, aki elviszi. Aki ott lesz végig és kint megvárja, amíg végez. És valószínűleg én leszek az is, aki megoldja, bármit is derít ki az orvos.
Azt még nem tudom, melyik történetet támasztom alá. Azt mondom, hogy minden rendben, csak túl élénk a fantáziája a srácnak? Vagy az igazat.
De hé, legalább az álmok elmaradtak!
Egész éjjel ezen pörgött az agyam, így nem csoda, hogy bőven megkésve ébredek. Éppen annyira képes járni az agyam, hogy elinduljak a konyha irányába, miután eldöntöttem, hogy még csukott szemmel is el tudok készíteni egy adag feketét. Ezek után, nem csoda, hogy hirtelen nem kapcsolok, amikor meglátom Verot és az apróságot valahol félúton a célom felé. Fél pillanat és már ott van a lábamnál a kutya is, én mégis csak állok ott, a hajamba túrok, ami igazából nem ront a reggeli kuszaságon.
- Helló - jön ennyi kicsit megkésve.
- Lemaradtam valamiről? - képtelen vagyok összerakni, mi is történhetett. Eddel kibékültek volna? Nem mintha nem örülnék neki, ha így lenne, de biztos nem fogok nyíltan rákérdezni. Nos, ennél nyíltabban.
Kell pár másodperc, hogy összekaptam magam és eljussak addig, hogy a kisangyal felém nyújtogatja a kezét. Ekkor már ott a mosoly az arcomon és megyek is közelebb, hogy magamhoz vegyem.
- Szia... hogy te mekkorát nőttél... - nyomok puszit a feje tetejére, de aztán újra Verora nézek.
- Ideje volt már felkelnem, nem ti ébresztettetek - válaszolom meg végül a kérdést valamiféle bocsánatkérő mosollyal fűszerezve és tekintve, hogy a figyelmem egy része még mindig a kislányé, nos, úgy tűnik tudat alatt az azonnali kávémról is lemondtam.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Kedd Dec. 11, 2018 4:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Fogalmam sincs, hogy melyikünk tűnt meglepettnek, hogy itt találja a másikat, de talán ő nyerné meg ezt a versenyt. Nem számítottam arra, hogy bárkit is itthon találok, hiszen telefonáltam az étteremben is, mint aki a férjét keresni, de aztán megmondtam az alkalmazottnak, hogy ne zavarják őt. Főleg minek után azt mondták, hogy elfoglalt. Másrészt meg úgy tudtam, hogy még az iskolaszezon is tart, még akkor is, ha Mich már régen kijárta, igazából már előttem is bőven kijárta. Biztosan nem lehet kellemes újra iskolába járni, de nagyon más választása nem volt. Legalább az érettségiig.
A kérdése annyira lep meg, mint mi őt a jelenlétünkkel. Hirtelen nem is értem, hogy mire akar vonatkozni, hiszen miről maradt volna le? Én is csak éppenséggel most érkeztem, így szerintem én még kevesebbet tudok arról, hogy mi zajlik ebben a házban, mint ő. Mégis csak ő él itt, én meg amott abban az albérletben. Mintha ez is azt sugallaná, hogy nem akarok véglegesen elköltözni és átmeneti az egész, de vajon meddig tart ez az átmenet?
- Nem hiszem, hogy lemaradtál volna valamiről. Nem költöztem még haza, ha erre céloztál… - feleltem komolyan, majd a lányomra pillantottam, aki kíváncsian fordult a másik hang irányába, miután feltornázta magát a kanapéháttámlájába kapaszkodva. – Vagy másra gondoltál? – nézek rá tanácstalanul, miközben kicsit úgy érzem, mintha idegen lennék abban a házban, ahol évekig éltem.
Mosoly jelenik meg az arcomon, amikor meglátom, hogy miként emeli fel a lányomat és ő miként nyom az ő arcára is puszit. Mindig is barátságos volt, de kétséget kizáróan az apja és Mich valahol az első helyen állt.
- Nő, mint a gomba, de erről jut eszembe. Neked nem iskolában kéne lenned? – csendült ki belőlem a kisebb aggódás. Nem szeretném, ha elszúrná az új életét és még ha tudtam is, hogy kicsoda ő, akkor is mintha kicsit felcserélőtek volna a szerepek. Régebben ő volt aki vigyázott rám, az idősebb fél, most meg ez az egész megfordult.
- Kérsz egy kávét? – ha már a lányom lefoglalta őt, akkor ennyit simán megtehetek. Nem tart semmiből se. Tudom, hogy miként szereti, gondolom azóta nem változott az ízlése ilyen téren. Ha igen volt a válasz, akkor sietve vettem az irányt a konyha felé. – Hogy vagy? Látom a lábad is egészen jól gyógyul már. – nem ordítottam, de kicsit hangosabban beszéltem, hogy ő is hallhassa.


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Dec. 13, 2018 1:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



Én is tudom, hogy jobban meglep a tény, hogy itt látom, mint kellene vagy szabadna. Tudjuk be annak, hogy tíz perce vagyok ébren, oké? Így talán nem olyan nagy bűn a meglepettségem és az értetlen fejem.
- Azt hittem, hogy Eddel... - ezzel nagyon nem segítek, úgyhogy be is fejezem, mielőtt igazán elkezdeném. Muszáj észhez térnem, mielőtt még több baromságot mondok.
- Bocs - jövök ennyivel végül, még ha tudom is, hogy semmi értelme. Tényleg jobb, ha nem beszélek, így inkább felveszem az apróságot és neki intézem azt a pár szót. Máris jobb, ráadásul mosoly jár a szavaimért.
Több, mint tökéletes!
Legalább egy kicsit jobban magamhoz térek és egy kis ideig nem is figyelek másra, csak rá. Aztán elhangzik az a bizonyos kérdés. Felpillantok Verora, majd megrántom a vállam.
- Mostanság nem igazán járok - soha, de soha nem volt mániám ez a vállrángatás, de úgy tűnik, valamit átvettem az új testtel és ezzel az egész új felfogással, ami a baleset után az utamba állt.
Itt lenne a lehetőség, hogy magyarázkodjak, mégsem teszem. Nem mondom azt, hogy a lábam miatt van, mert nem akarok végigbicegni az iskolán újra meg újra. Sőt, még csak Nathant sem hozom fel kifogásként, pedig ha valami, ez elég erős indok lenne, hogy kivegyek pár napot.
De mindig is utáltam hazudni.
- Talán majd a következő héten. Úgyis rá kell készülnöm a hétvégére a barátnőmmel - itt már mosoly jelenik meg az arcomon és eszemben sincs elrejteni. Nem akarok és nem fogok az iskola kérdéssel foglalkozni.
- Egy kávé jól esne, köszönöm - bólintok aprót, de máris újra a kislányé a figyelmem. Még mindig neki motyogok és kapom el a kis kezét, hogy játékosan megrázhassam, majd lepacsizzak vele.
- Más sem jár a fejemben, csak a hétvége. Felviszem a hegyekbe a házba, ahol veletek is annyi időt töltöttünk - már megint a múlt és kénytelen vagyok beismerni, hogy talán ez az egyetlen része a valódi életemnek, amiről nem fájdalmas beszélni. Túl sok a jó emlék ahhoz, hogy bármi el tudja rontani.
- ...és ti? Azon kívül, hogy a kisangyal egyre virgoncabb - nézek az apróságra, majd valamivel komolyabban Verora.
- Tudok valamiben segíteni, ha már így alakult, hogy itthon találtál? - bárki mástól ez kötelező udvariasságnak tűnne, de én tényleg szívesen segítek.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Yesterday at 11:30 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Megrázom a fejemet, mert nem akarom kimondani azt a szót, hogy „Nem”, mintha azzal valami véglegessé válna, én pedig nem akarom azt. Szeretném, ha újra egy család lehetnénk, csak ez túlzottan is bonyolulttá vált mostanság.
- Egyelőre még nem, de úgy tartják, hogy léteznek még karácsonyi csodák. És talán számunkra is létezni fog, mert… - elhallgatok, mert fogalmam sincs, hogy mennyit is tud a dolgokról. – azóta már jobb a helyzet. – mondok végül csak ennyit, mielőtt túlzottan sokat mondanék. Főleg nem a lányom előtt szeretnék. Úgy tartják, hogy a gyerekek is mindent megértenek, meg sírni se akartam megint. Eleget sírtam már olyankor, amikor senki se látott. Sokszor erősnek tűntem az elmúlt hónapok alatt, pedig nem voltam az. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a férjem megöleljem és mikor azt mondja, hogy minden rendben van, akkor tényleg minden legyen rendben.
Nem értettem, hogy miért is kért bocsánatot, de inkább hagytam is a dolgot. Csak mosolyogva figyeltem, milyen természetesen is bánik a lányunkkal és Lily-Rose is mennyire élvezi az egészet. Esélyesen nem sok közöm lenne hozzá, de akkor se tehetek semmit se. Aggódok érte, fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet mindent teljesen elölről kerülni, de talán akad előnye is.
- Miért is? – bukik ki belőlem azelőtt a kérdés, mielőtt végiggondolhatnám. Nem tehetek róla, az anyai ösztönök azóta, hogy a lányom megszületett még inkább működésbe léptek. Meg egyébként is, amikor Mich-re pillantottam, akkor hirtelen meg se fordult a fejemben, hogy amúgy egy nálam is idősebb férfiról van szó. A külseje tökéletesen azt sugallta, hogy egy tinédzser áll előttem.
- Gondolom Ed igazolja a lógásaidat. Elhiszem, hogy rém unalmas lehet, de most esélyt kaptál arra, hogy jobban megragad az életet, mint hajdanán tetted. – az se érdekelt, ha szúrósan nézett rám. – Hétvégére? Barátnőddel? – meglepettségem nem csak a hangomból volt érezhető, hanem az arcomra is volt írva. Mikor lett neki új barátnője? És ha erről nem tudtam, akkor mennyi mindenről még nem?
- Nincs mit. – ez természetes, ha már a lányom elérte, hogy inkább vele foglalkozzon, mintsem az eredeti szándékával. Túlzottan is jól értett ehhez a hercegnő. Bújt Mich-hez is, puszit is biztosan bezsebelhetett.
- Ezek szerint, akkor komoly dologról van szó… - állapítom meg, miközben eszembe jutnak a régi szép idők, meg az, amikor először jártam abban a házban. Mosolyom még szélesebb lesz, miközben készül a kávé, meg a tea. – Örülök annak, hogy újra esélyt adtál magadnak ilyen téren. Fontos neked, nem igaz? Ki lenne az a lány, aki képes volt elcsavarni a fejedet? – fogalmam sincs, hogy mennyire lehetett nehéz dolga a lánynak, de amennyire ismertem azért nem adta könnyedén magát régebben se.
- Próbálom kitalálni, hogy miként kellene megszervezni a karácsonyt. Elviselni a családomat és az állandó aggódásukat… - sóhajjal megspékeltem a mondandómat. Edmundot meg direkt nem említettem, meg a szomszédságban lakó hajdani katonát se. Elég az, ha egy ember aggódik emiatt is, nem kell még egy. Vagy már esetleg elmondta neki Ed?
- Most csak egy-két holmiért ugrottam be, de ha karácsony úgy alakulna, akkor esetleg segítenél? – néztem rá óvatosan, miután visszasétáltam az italokkal a kezemben. – Megértem, ha nem. Nem akarom, hogy netán miattam vesszetek össze. – tettem hozzá sietve, majd leraktam az asztalra a kávéját, mert féltem attól, hogy netán a kezéből kiverné Lily-Rose. Edmundot nem mertem megkérni, mert tudtam mit gondol arról a házról, meg talán ez is azt mutatta, hogy mennyire nem könnyű nekem se annak a gondolata, hogy netán külön fogunk karácsonyt ünnepelni.  


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Today at 12:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



- Még mindig szeret téged. Fülig szerelmes - mosolyodok el. A csodákban nem igazán hittem soha. Még úgy sem, hogy lényegében annak köszönhetem, hogy újra élek. De azt tudom, milyen Ed, amikor szerelmes.
Ahogy azt is, hogy semmi kedvem az iskolához. Egyenlőre vagy úgy egyáltalán, fogalmam sincs. Azt tudom, hogy valahogy be kell fejeznem, de majd leteszem az osztályozót. A tudással nincs gond. Azzal már annál inkább, ahogy Vero rám néz.
- Harminc múltam, Veronique! - vágok vissza, igaz, egy cseppet sem emelem meg a hangom vagy ilyesmi. Eszemben sincs megijeszteni a kis angyalt a karomban.
A folytatásra viszont már elég morgósan nézek rá. Persze, Ed biztos igazolná, ha úgy általában tudna róla. De nem tűnt fontosnak, hogy közöljem vele. Lehet mindent megbeszélünk... megbeszéltünk régen? Már nem is igazán tudom. De ez akkor sem olyan, amibe beleszólása lenne.
- Szerinted régen elpazaroltam az életem? - kérdezek vissza kicsit megkésve, de aztán már hagyom is a fenébe a témát. Rosie. Sokkal, de sokkal kellemesebb róla beszélni, így már a mosoly is kiül az arcomra nagyon hamar.
- Igen. Úgy érzem, komoly a dolog. Rosie... - mondom ki szinte suttogva a nevét, miközben újabb másodpercek telnek el azzal, hogy a kislánnyal foglalkozzak. Hogy is hagyhatnám figyelmen kívül, mikor így kalimpál a kis kezeivel az arcom előtt.
- Valaki nem szereti, ha nem rá figyelnek, jól sejtem? - motyogom neki, aztán csak befejezem, amit elkezdtem.
- ... szeretem - mondom ki könnyedén egy apró bólintás kíséretében. Az ég világon semmit nem szégyellek abban, amit érzek. Mostanság legalábbis egyre kevesebbszer jut eszembe a tény, amit az előbb annyira erősen hangúlyoztam; harminc múltam.
Mert nem. Én igen, de a test... aki vagyok... az nem.
- Mondd nekik, hogy hármasban szeretnétek tölteni az ünnepeket. Ed biztos így szeretné és ha te is... legalább elmaradna a család aggódása és kérdezősködés - próbálok valamiféle tanácsot adni, miközben már a konyhában támasztom a pultot, még mindig a kis angyalt ölelve. Teljesen lefoglal a csendes másodpercekben, hogy újra és újra mosolyt csaljak az arcára.
- Mi a helyzet a szomszédoddal? - kérdezek rá, amikor felhozza a segítség dolgot. Az ég világon semmi rosszallás nincs a hangomban. Nem vádaskodok vagy bármi. Azt meg pláne nem említem, hogy Ed is biztos szívesen vállalná a "férfi a háznál" szerepet és segítene.
De talán van, amit nem tudok. Mostanság... tényleg nem beszélünk annyit, mint régen. A szomszédról is annyit tudok, hogy létezik és katona.
- Komolyan megfordult a fejedben, hogy nem segítenék, ha kell? - lépek oda mellé. Szinte sértve érzem magam.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Közös terek ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Ajánlott tartalom

Közös terek
Second Chance frpg
4 / 4 oldal

Similar topics

-
» Utcák és terek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-