Háló
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 9:21 pm ✥
✥ Yesterday at 5:22 pm ✥
✥ Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm ✥
✥ Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm ✥


Témanyitás ✥ Háló •• Szer. Aug. 16, 2017 2:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Csüt. Szept. 28, 2017 10:57 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

A metrós robbantás után 4-5 órával később.

A hírekben láttam a robbantási sztorit, még nem kapták el az elkövetőt. De benne voltam a hírekben. „A la perlebleue étterem tulajdonosát is kórházba szállították. A kérdéseinkre nem válaszolt, láthatóan jól volt, de mennyire viselhette meg az eset?” Áh, marhák és mi van ha Vero hallotta a híreket? Mi van, ha aggódik közben? Biztos vagyok benne, hogy vagy 100-szor felhívott, de a telefonomat elnémítva hagytam, szóval cseszhettem. Szerencsére nem órás műtétre kellett befeküdnöm, csupán fél órás volt, pár varrattal összefoltoztak és adtak fájdalom csillapítót. Saját felelősségre hagyhattam el aznap még a kórházat. Hát mentem is, nem kellett kétszer mondania senkinek sem. Mivel eleve gyalog voltam, metróval akartam menni a helyszínre, így most gyalogolhattam haza. A srácokat felhívtam, hogy merre jártak egy 3-4 órával ezelőtt, de senki sem volt ott, ahol én, szóval teljesen megnyugodtam. Még a nővéremet is megcsörgettem, ő a város másik felében járt. Egy fél órás útról volt szó, busszal közlekedtem, hamar leszálltam és haza igyekeztem. Szedtem a lábaimat, hogy időben otthon legyek, hogy ne kelljen több riadalmat átélnie Vero-nak. A kapuba érve már csak a kulcsomat kellett összeszednem, majd az ajtóhoz érve benyitottam halkan. Az előszobában senki, néma csend uralkodott. Csupán a fekete macska szaladt le hozzám üdvözlésképp a lépcsőről. A lábamhoz szaladt, hozzám dörgölőzött, én meg lehajoltam érte, hogy az ölembe vegyem. Fájdalmas húzás volt, kissé meghúzódott a varrat, de nem nyílt fel.
- Szia szépségem, hol van jó anyád. - ölelem magamhoz, aki úgy bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta. Mivel fentről jött, fent lehet Vero is, szóval az emeletre mentem, az első vendégszobába benéztem, üres. Csak a TV szólt, szóval azt ki is nyomtam, fürdőbe vezetett az utam, ahol megint sehol senki. Nem akartam kiabálni, hátha ezzel rémisztem őt meg. Letettem a macskaurat, aki egyből a szobánk felé vette az irányt, egyet kettőt mukkant csak meg, loboncos hosszú farka az ég felé meredt, be is ment hozzánk, szóval utána lépdeltem én is.
Bekukucskáltam és láttam őt elmélyülve a fényképeket nézegetve, kisebb papirzsepi halmot véltem felfedezni mellette. Henry a lába előtt szaladt el közvetlen, felugrott az ágyra, majd onnan az ablakba vetette magát, hogy onnan figyelje a kinti tájat. Na igen, szobacica, kintre is csak hámmal mehet, egyszer már kilógott és öröm volt a házban tudni másfél óra hajkurászás után. A képekről jut eszembe… azok az esküvői képeink? Miért nézegeti azokat? Lassan emelem a kezem, halkan koppantok kettőt az ajtón, mosolyogva pillantok vissza rá.
- Szia. - szerencsére kosz már nem volt rajtam, azokat már eltüntettem a kórház zuhanyzójában, utána összefoltozhattak. A szemöldökömre is került egy ragtapasz, meg az arcom jobb oldalára is.
- Mi a helyzet? - érdeklődőm, miközben beljebb lépek és ölelésre tárom karjaimat.
- Jól vagy? Hogy érzed magad? - vágok szavába aggódóan, nem érdekel, mi van velem, csak az számít, hogy nem e izgatta fel magát túlzottan. jobb kezem a pocakjára siklik, finoman simítok párat rajta, majd Vero arcát fogom két tenyerem zárójelébe, ajkaiért hajolok, hogy hosszasan forrjak vele össze ekképp.
- Sajnálom, hogy aggódnod kellett. - szólalok meg ezt követően, majd magamhoz vontam a nőt.








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Csüt. Szept. 28, 2017 12:29 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund


Olykor bekapcsolom a tévét háttérzajnak, vagy ha éppen valami érdekes műsort, vagy sorozatot adnak, akkor képes vagyok előtte ragadni rövidebb időre, de most mégis másnak köszönhetően keveredtem elé. Meglepetten pillantottam a telefonom képernyőjére, amikor rákezdte az ismerős dallamot, mert azt hittem, hogy Edmund lesz az, hogy későn jön haza, mert befutott valami extra meló, teendő, vagy csak dolga akadt, de helyette az egyik barátnőm hívott, hogy láttam-e már a híreket és most azonnal kapcsoljam be a tévét. Sietve kapcsoltam be, de ami ott fogadott? Az éppen elegendő volt ahhoz, hogy a telefon kicsússzon a kezemből, a földön landoljon és én pedig az ágyra leüljek a kisebb sok miatt. Borzalmas volt látni azt a pusztítást is, amit okozott a robbanás, de nem ez volt az, ami igazán sokkot okozott, hanem… Az, amit a férjemmel kapcsolatban mondtak és mutattak. Láttam, ahogyan a mentőbe beszáll, a hiénákat – mert jelenleg nem tudtam másképpen gondolni a riporterekre -, majd elviszik. A kezem sietve siklott a pocakomra, mintha magam helyett a lányomat szeretném megnyugtatni a hallottak miatt. Azt mondják, hogy már ilyenkor is sok mindent megértenek és én is így érzem. Hallom, hogy valaki szinte üvölt a telefonba már, hiszen esés közben benyomódott a ki hangosítás. A lehető leggyorsabban próbálom felvenni a telefont, majd sietve szólalok meg.
- Majd visszahívlak, Kiara! Nem, nem kell, jól leszek! – hadarom el még mindig kicsit sokkos állapotban, majd szinte meg se várva a választ a mondata közepén kinyomom a telefont, hogy egy másik számot hívjak. Kicsöng újra és újra, de válasz sose érkezik, maximum a hangpostája. Idegesen járkálok fel-alá a szobában, miközben olykor a hajamba túrok, mert hirtelen mintha még az is zavarna. Kinyomom a hívást, majd újra tárcsázok, de még mindig nem felel. Sietve ülök le a gép elé, hogy a megfelelő kórháznak a számát kiderítsem, miután legalább 18x hívtam a férjemet és nem felelt rá, akkor hátha ott tudnak valamit mondani. A recepció pedig szerencsére jelentkezik, de azon kívül nem mondanak semmit se, hogy még tart a vizsgálat és a beteg ellátása. Ennyi? Tényleg csak ennyit tudnak mondani. Nem törődve azzal se, hogy éppen otthoni ruhában vagyok és úgy sietek le a földszintre, hogy felkapjam a táskámat, belebújjak egy akármilyen cipőbe, majd a kocsikulcsért nyúlok, de aztán megpillantom magam az előszobában lévő tükörben és nagyot nyelek. Kezem megremeg, a kulcs visszakerül a helyére, ahogyan a táskám is, hiszen elég csak rám nézni és bárki megmondaná, hogy nem biztonságos kocsiba ülni. Pár pillanat erejéig a hasamra siklik újból a kezem, ahogyan behunyom a szemeimet és próbálok megnyugodni. Ha nagy baj lenne, akkor azt érezném, nem? Akkor tudnám, mit hajdanán is éreztem, hogy valami történt.
Nyúzottan, idegesen mászom vissza a hálóba, majd pedig az egyik albumot magamhoz véve telepedek le az ágyra. Könnyeim persze, hogy patakokban folynak már, hiszen hiába hívom ismét újra és újra semmi válasz nincs. Az múltba menekülök a jelen elől. Nem gyakran teszek ilyet, de most mégis úgy éreztem, hogy csak ez menthet meg attól, hogy teljesen pánikba essem. Esküvői fotók, a kapcsolatunk hajdanáról való fényképek már össze- visszahevernek az ágyon és még az se tűnik fel, hogy Henry időközben magamra hagyott, mert meghallotta, hogy valaki megérkezett.
Nem hallom a közeledő lépteket, helyette csak ujjammal simítok végig a fényképen, majd a pocakomon, miközben alig hallhatóan azt motyogom. – Minden rendben lesz Kincsem. Apa jól van... – szinte már suttogom, mert félek… féle, mert mi lesz akkor, ha tévedek? Aztán pedig meghallom a kopogást, mire riadtan rezdülök össze és sietve kapom fel a fejemet. Látom a mosolyát, de még se tud megnyugtatni, hiszen látom a ragtapaszokat, ahogyan azt is, hogy még valami bajnak lennie kell. Ha csak ennyi történt volna meg, akkor nem mondták volna azt a kórház recepcióján is, vagy mi annak a neve…
- Mi a helyzet? – kérdezek vissza meghökkenve és kissé talán idegesen is, ami nem volt rám túlzottan jellemző. Közben pedig már az ágyról is felálltam, hogy sietős léptekkel szűkítsem le a köztünk lévő távolságot. És még persze ő vág az én szavamba, de egyelőre még nem ettem meg, csak a szemem szűkült kicsit össze, mint amikor éppen kitörni készülök vulkán módjára. Ritka pillanat volt az ilyen, de olykor megesett. De mielőtt még szavak formájában is „tombolhatnék”, azelőtt forró és hosszú csókkal ajándékozz meg. Egy pillanatra még képes enyhülést is hozni, de attól még nem teljesen.
- Szerinted hogy vagyunk?! – direkt fogalmaztam többes számban, mert nem csak én aggodtam vélhetően érte, hanem a lányunk is. – Sajnálod?! Legalább 20x hívtalak, beszéltem már a kórházzal is és senki semmit se mondott! Nálad is csak a hangposta válaszolt!! Mégis mit kerestél ott? – hangom egyszerre dühös és egyszerre csendül ki belőle az aggodalom is. Nem is értem, hogy mit hitt. Sietve hátrálok meg két lépést, miközben újból a könnyeimmel küzdök.
- Tudod milyen érzés, amikor azzal hív valaki fel, hogy éppen most viszik a férjedet a robbantás helyszínével kórházba? Végignézni a híreket, ahogyan a mentő elvisz, vagy hallani azt, amit mondanak? Aztán pedig nem tudni semmit se?! Tudod mennyire kicsin múlott, hogy ilyen állapotban ne száguldozzak be hozzád a kórházba?! – tudom, örülnöm kellene, hogy szemmel láthatóan jól van és örülök is, még ha nem is úgy tűnik, de hirtelen az elmúlt órák feszültsége most kezd el igazán kitörni. – Mi történt? Hol sérültél meg? És ők engedtek haza vagy te jöttél el? – kinézem utóbbit a férjemből. Mély levegőt veszek és lassan fújom ki, miközben kezem a gömbölyded pocakomon pihen. Muszáj megnyugodnom. Nem lehet újra semmi baj. Egyszerűen csak muszáj….



avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Pént. Szept. 29, 2017 7:00 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Elhiszem, hogy dühös, hiszen csak rá kell nézni. Az ártatlan mosolyból, az élettel teli szemekből, haragos vadmacskává vált egy pillanat alatt Még a csók által generált érzéseket is elnyomta magában. Kérdésére aggódóan pillantok rá, tekintetem a szemeiben ragad, lepillantok a picire, a pocakra.
- Nyugodj meg, rendben? Jól vagyok. Nagydobra vered az egészet. - ezt talán nem kellett volna, de nem kell egyből vörösre festenie a ragyogó kék égboltot. De nyugodt vagyok, csak belül marcangolom magam az ő állapota végett. A hetedik hónap végén van, bármi hasonló szituáció beindíthatja nála a szülést, ezt meg… egyikünk sem akarja. De ő csak mondja tovább. Én elhiszem, hogy aggódik, de ne kelljen ki ennyire magából.
- Dolgom volt Veronique. A fene sem gondolt arra, hogy valami eszement vadbarom agyában kattan egyet valami és robbantást intéz a metró állomás ellen. - magyarázok, az meg még mindig nem derült ki, hogy hova akartam menni.
- Látogatni akartam egy cimborám, a metróval gyorsabban lejutottam volna hozzá… nemrég vesztette el egy végtagját. - ha már magyarázat és kérdőre vonás. Ilyenkor az asszony lenne a főnök? Áh, nálunk biztos nem… különben sincs ilyesmi nálunk, én vagyok a férfi és ezzel teljes is a kép. Ahogy hátrál, kezeimet magam mellé eresztem, úgy figyelem az arcára érkező könnyeit, szavaira alig figyelek, elég csak az ijesztő látvány. Mer az, hogy ő sír, az engem megrémiszt. Ne sírjon, csak legyen boldog és mosolyogjon. Mindig is ezt kívántam neki.
- Sajnálom, hogy nem értesítettelek. - még mindig a szemeibe meredek, majd megnyalom az ajkam is. - Meg hogy nem vettem fel a telefont… lenémíthattam miközben a világítással és a körülményekkel vívtam ádáz csatát. - ez lehetett az oka annak, hogy lenémult a készülék, miközben 100%-san tudom, sosem némítom le. Pontosan ezért, ha történne velem, vagy Veró-val és a babával. Akkor azonnal tudjak lépni, bármilyen helyzet merüljön is fel épp. Meg a mentőben való szállítás közben sem gondolkodtam azon, hogy ilyesmi történhetett. Hogy véletlen lenémítottam.
Az meg hogy nem száguldott be hozzám, és gondolkodott még időben…hálát adok neki, hogy ilyen ember ő. Ha elveszíteném egy ilyen miatt, egy karambol vagy akármi miatt…azt nem élném túl semmiképp. Szerencsés ember vagyok, hogy ilyen nő mellett lehetek.
Kérdéseire csak a képemet törlöm meg józanság gyanánt, majd tarkót kezdek vakarni.
- Jóformán ránk omlott a mennyezet is, belém szállt egy felfüggesztett leszakadni készülő lámpabura, meg pár törmelék, ami a fejemre potyogott…semmi komoly, mindegyik csak karcolás, mondjuk az előbbi megért pár öltést, de nem komoly. - magyarázok, miközben a pólómra mutatok, meg a fejemen lévő tapaszokra. Ám mégis mit mondhatnék az itt létemre?
- Eljöttem magamtól, saját felelősség meg minden. - köntörfalazás nélkül csak az igazat.
- Látni akartalak. Jól vagyok…szóval haza jötten. - közelebb léptem hozzá, kezemet emeltem, hogy tenyerem az arcára simítsam.
- Jól vagyok, de te... neked meg kéne nyugodnod. - halkan beszéltem, nyugtató hangnemben és lágy tekintettel néztem rá. Másik kezem a kézfejéért nyúlt, majd felhúztam azt az arcomhoz, hogy érezze, itt vagyok teljes egészében, nem káprázik a szeme, megnyugodhat.
- Csak lélegezz, jó? Lélegezz! - adok neki kisebb segítséget a megnyugváshoz, nem lenne jó, ha még ennél is jobban kiborulna. Elég lehetett neki annyi, amit halott a hírekben, még sok is ami azt illeti. Eltereljem a figyelmét valamivel? Talán jó lenne.
- Ettél valamit? Eszel? Készítsek valami zöldségfélét... ? - néztem rá érdeklődve. Két kezem a kacsójára zárul és ajkaimhoz emelem egy romantikus csókra.
- Szeretlek. - suttogtam bele sima bőrébe érzéseimet irányába, tekintetem az ő íriszein ragadt.








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Pént. Szept. 29, 2017 12:21 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund


Szavaira csak kitágul a szemem és nem akarom elhinni, hogy ezt mondja. Nagydobra verem? Ha nem lenne elég beszédes, akkor a tévé még mindig szól, így vélhetően a lányunk is hallotta a híreket, amiket róla mondtak. Másrészt meg ha egy ideges embernek azt mondod, hogy nyugodjon le, akkor persze hogy csak még paprikásabb lesz, ahogyan velem is megtörtént. – Majd megnyugszom, ha úgy érzem eljött annak az ideje. – bukik ki ajkaim között eléggé morcosan, pedig tudom, hogy csak jót akar, de jelenleg mégis úgy érzem, hogy elkésett vele. Meg kellene nyugodnom, de most úgy érzem, hogy nem tudom elfojtani a bennem kavargó érzéseket és muszáj kiadnom magamból, még akkor is, ha nem éppen a legszebben teszem meg, vagy éppen annak az örömét, hogy épségben hazaért elmossa ez a vihar.
- Nem gondoltál erre? Tele van állandóan a hírek azzal is, hogy Londonban mi történik! Itt is volt már korábban más támadás a terroristák által! – Igazából másabb esetben nem érdekelt volna, hogy metróval megy valahova, vagy hova tartott, de ez most nem másabb esett volt. Sose kértem őt számon, megbíztam benne és úgy gondoltam, ha valamiről tudnom kell, akkor úgyis elmondja. Most viszont mégis mintha túlzottan kifordult volna a világ és számon kértem tőle. Mélyen legbelül remegtem, hiszen fogalma sincs, hogy milyen érzés volt újra átélni a tudatlanságot, a néma várakozást, hogy vajon minden rendben lesz-e veje. Majdnem taxit hívtam, vagy felhívtam Luckyt vagy akárkit, hogy most vigyen be a kórházba, mert nem akarok ebben a tudatlanságban létezni.
Tudom, hogy nem akart bajt és hamarosan megkapom a választ is, amihez vélhetően semmi közöm nem lett volna. Egy barátjához ment volna. Rosszkor volt rossz helyen, de még se tudok így tekinteni rá. Az a baleset után nem, ami hajdanán történt. Pillanatok alatt pedig hátrálni kezdek, miközben egy-két könnycsepp végiggördül az arcomon, hiszen aggódtam érte. Nagyon is. Nem veszíthetem el és azt se szeretném, ha a lányunknak apa nélkül kellene felnőni. Nagyszerű meséket hallana Edmundról, de én azt szeretném, ha a férjem tanítaná meg egy-két dologra, ha a lányomnak az első férfi, akit elvarázsol majd az a férjem, az apukája legyen. Ne pedig más. Nem veszíthetem el a családom egyetlen egy tagját se.
- Tudom, hogy sajnálod, s hogy okkal nem lehetett elérni, de most még se megy… - nem megy az, hogy csak úgy ne legyek feszült, hogy magamban tartsam az elmúlt órák által felgyülemlett vihart. Egy pillanatra még a pillantásomat is elfordítom róla és lesütöm a szemeimet, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy megpróbáljam csillapítani az érzéseimet, mert tényleg meg kellene nyugodnom. Végül pedig ismét rajta állapodik meg a pillantásom, látom, ahogyan a tarkóját vakarja, de még se érdekel jelenleg.
Ha eddig nem volt rossz a helyzet, akkor most már még inkább felforr a vérem, hogy ennyire könnyedén közli a tényeket. Követem a kezét is, ahogyan sebére mutat, amit a pólója eltakar. Sietve harapok alsó ajkamba, hogy ne mondjak semmit se, legalábbis ne elsőre. Ajkam megremeg, mintha a sírás és a düh egyszerre akarna rám törni és mind a kettő ellen küzdenék.
- Jól vagy? – kicsit se békésen hagyja el ajkaimat eme két szó és legszívesebben keserűen elnevetném magam, de helyette inkább próbálom a kezemet a pocakomon tartani és arra gondolni, hogy nem húzhatom fel még inkább magam. – Összevarrtak, te meg ezt úgy mondod, mintha csak a felsődet kellett volna utána megfoltozni. – idegesen túrok a hajamba, majd mély levegőt veszek és lassan fújom ki; újra és újra megismétlem a dolgot, mintha így akarnám az idegességet és az aggodalmat kicsit messzebbre űzni. Amikor pedig keze arcomra siklik, akkor a szememet is lehunyom és elveszem érzésben, mintha így akarnám elhinni azt, hogy tényleg minden rendben van és nincs miért aggódnom. Kezem pedig kezére siklik, ami arcomon pihen, majd úgy pillantok rá.
- Nem kell mindig azt mondanod, hogy jól vagy. Borzalmas dolgot kellett átélned… - hangom szelídebb már és inkább aggódás csendül ki belőle, mintsem düh vagy bármi hasonló érzés. Kezemet arcára tette, miközben őt fürkésztem még mindig kicsit könnyes arccal. – Szeretlek, így aggódom érted és tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit egy vállrándítással meg lehet oldani… - nem, szerencsére sose kellett hasonlót se átélnem, de akkor se hiszem, hogy ez ennyire egyszerű lenne. Arra pedig, hogy meg kellene nyugodnom csak bólintok és próbálok békés, nyugodt hangjára gondolni, elveszni a pillantásában és szép lassan megnyugodni, mert tényleg muszáj megnyugodnom. Nem veszélyeztethetem a lányunk életét se, ahogyan ezt is higgadtan kellene megbeszélnünk és nem így. Lélegzem és lélegzem úgy, ahogyan mondták, miközben szép lassan sikerül egészen megnyugodnom.
- Nem vagyok éhes és nem is bírnék enni. Másrészt meg inkább pihenj, mert szívesen elbeszélgetnék az orvossal, aki ezt megengedte neked. Ma itthon maradsz és pihenni fog, vagy pedig egyedül fogsz aludni, és talán a következő napokban is! – nem, nem azért mert haza költöznék, hanem mert kizárnám akkor a hálóból és talán nem is szólnék hozzá, mert annyira felelőtlen, hogy kockáztatja a saját testi épségét. Tudja, hogy képes lennék rá, még akkor is, ha túlzottan vágyom mindig az ölelésére, az érintésére, gyengédségére, amivel mindig képes levenni a lábamról. Nem fogom hagyni azt neki, hogy megerőltesse magát, akkor se, ha nem túlzottan szoktam ilyen eszközökhöz folyamodni. A pillantásomból meg sejtheti, hogy most tényleg jobb lesz, ha nyugodton marad annyira, amennyire lehetséges, mert nem viccelek.
Elmosolyodom, amikor kezemre ad egy romantikus csókot; közelebb lépek hozzá. – Én is szeretlek, ezért nem akarlak elveszíteni, kérlek. – szelíden csendül, kezem arcára siklik, gyengéden cirógatom kicsit meg őt. És ha belátta azt, hogy ma jobb ha itthon marad és itt se fog semmi olyat csinálni, ami a varrásra veszélyes lehet, akkor csak megfogtam a kezét és az ágyhoz húztam őt, hogy leüljünk. – Mit mondott az orvos? Mikor kell visszamenned? – pillantok rá kérdőn, majd pedig miután kényelemesen elhelyezkedtem felveszek egy fényképet és felé nyújtom. Az első közös képünk volt. – Emlékszel rá? – kérdezem meg, hiszen akkor vallottam be először neki azt, hogy eleinte mennyire féltem attól, hogy elveszíthetem, vagy csak egyszer mást fog találni. Ahogyan most is olykor félek, hogy elveszítem, de nem azért mert mást találna, hanem mert másokon hamarabb segítene, mint magával törődjön. Túlzottan is nagy a szíve, ahogyan a múltat se tudta megbocsájtani magának teljesen, azt hiszem. Szeretnék segíteni, de mégis úgy érzem, hogy ehhez már én se vagyok elegendő, hogy azt a terhet levegyem a vállairól, pedig bármit megadnék érte. – Sajnálom. – bocsánatkérően tekintek rá, hiszen nem éppen kedvesen viselkedtem vele. Főleg, hogy szerintem az elmúlt 10 év alatt eléggé elenyésző volt az, amikor ennyire kiborultam volna bármin is.


avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szomb. Szept. 30, 2017 4:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Nem akar megnyugodni…pedig jó lenne. A gyerekünk érdekében… nem ártana neki. Hiszen elég egy erősebb idegesség góc és robban…koraszülést eredményezne… nem akarom. De ha egyszer kiakarja ani magából, tegye hát, de akkor sem vagyok erre felkészülve. A következményeire, ha lesz. Terroristák mindenhol akadnak, most épp rossz helyen voltam rosszkor, tudatlanul. Erről nem tehetek, nem tudtam hol fognak lecsapni, vagy hogy egyáltalán bármikor is történhet velem ilyesmi.
Azt sem akartam, hogy megtudja mindezt, de a sajtó és a Tv közbe szólt. Békésebb lett volna neki is a tudatlanság. Később kellett volna megtudnia. Mondjuk mikor hazaérek… akkor se kaptam volna ennél nagyobb fejmosást. Azt hiszem. Sose akartam meghalni, nem is keresem a veszélyt, az talál általában meg. Élni akarok. A feleségemmel és a lányommal békésen. Felnevelni a lányomat, hiszen apa nélkül csak nem nőhet fel. Nem! Nem nőhet fel nélkülem. A részese akarok lenni az életének. Minden egyes pontjában. Kérésére csak bólogatni tudok és elmosolyodom a következő szavaira.
- Férfi vagyok, nálam ez csak egy karcolás…ez a pár varrat…. marad egy kis heg… legalább még vonzóbb leszek. - csábító mosoly húzódik marcona képemre. Figyelmemet nem kerüli el hogy saját magát próbálja nyugtatgatni a levegő ki és bejuttatásával a tüdőjébe, hatásos ha jól látom.
Próbálom érintéseimmel is segíteni őt, hogy békét leljen. Szavaira enyhe pillantást kap. Tudom, de másképp…nem tudnám elviselni a tudatot… nem megy. Az arcomra tett keze melegséggel tölt el, lehunyom egy pillanatra a szemem és visszanézek a pocakjára. A hamarosan megszülető kislányomra.
- Én is szeretlek és tudom, de nem akarlak még ezzel is terhelni. Neked most nyugalom kell és pihenés. A pici miatt, magad miatt, hiszen már nem sok van hátra és nem szeretném ha ez most fel borulna. - magyarázom nyugodt hangszínben, miközben visszapillantok a lány arcára, és rá kell jönnöm egy dologra. Ebben a tíz évben…egyre jobban belém égette magát, olyannyira, hogy sose tudnám ellökni magamtól. Szeretem őt és nem kívánnák neki semmi mást, csak a jót és boldogságot. Nem tudnék más nőt elképzelni magam mellett, sem velem egykorút, sem időset. Ő a tökéletes nő az életemben. Nem éhes, elfogadom, ám szavaira csak felhúzott szemöldökkel figyelek rá a továbbiakban. Képtelen lennék arra, hogy magára hagyjam őt erre az éjszakára, meg a többire is, szóval muszáj nem ellenkeznem, ismerem már ezt a nőt és ha nagyon akar valamit, vannak dolgai, amiket könnyedén előránt a zsebéből. Vagy épp a semmiből. Meg azzal, hogy egyedül maradna, lehet még jobban felzaklatja magát és vele akarok lenni, mellette.
- Rendben, elég meggyőző vagy. - mosolyodom el szélesen és közben lassan fejet is ingatok, hihetetlen ez a nő.
- Nem fogsz elveszíteni, Veronique Rimbaud. - szavaim komolyan csendülnek, tekintetem lágyan simul az ő íriszeibe. Ne fog elveszíteni, mert nem engedem, hogy a halál magával rántson, majd úgy 50 év múlva boldogan magával vihet, most még köszönöm, de elvagyok. Kézen fog, követem őt az ágyig, mellé telepszem, jóformán az ölembe húzóm, hasára siklik a kezem.
- Két hét múlva, addig meg legalább pár napig kímélnem kell mindennemű erőteljesebb mozgást. Szétnyílhatnak a varratok… - felelem őszintén, miközben az albumra siklik a tekintetem. Meg pár képre, ami az ágy különböző pontjain hever. Az első közös képen elmosolyodom, nagyon régi, de annál értékesebb. Amikor kiböki, hogy sajnálja, egy csókot nyomok fejére.
- Ugyan, hagyd csak, megérdemeltem. - motyogtam egy újabb puszit követően. Majd vállához emeltem mindkét kezem és óvatos mozgással masszírozni kezdem neki.
- Tudod, pár napja már meg akartam kérdezni valamit, de mindig akadt valami, ami miatt nem jutottam el odáig… - kezdtem el, majd elgondolkoztam az egészen, néhány pillanat múlva abbahagytam a masszírozását, és a segítségemmel kicsit odébb ültettem, hogy elé lépve a földre üljek, úgy fogva össze mindkét kézfejét tenyereimbe.
- Gondolkodtam azon, hogy hol szülessen a gyerek. A kórházban, vagy itthon. Nézd. Ha itthon szeretnél, megszervezek mindent, orvost, bábát, cuccokat, benti kismedencét, ahová mindketten beférünk, szülhetsz abban, romantikus körülmények között. Otthonosan, békében. Ahol tudod, hogy semmi bajod sem eshet. Nyugodt körülmények között lennél. Csak egy szavadba kerül és mindent leszervezek. Segítek mindenben. - felelem a legkomolyabban, de mégis izgatottság vetül a szemeimben, mosolyom levakarhatatlan.








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szomb. Szept. 30, 2017 7:54 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

- Mintha a vonzerődre eddig nem lett volna eléggé nagy. – forgatom meg a szemeimet, miközben még mindig kicsit forr a vérem, de igyekszem már higgadtabban állni a dolgokhoz, ami egy hangyányit már sikerül, de teljesen nem. – És tudod pontosan ez a gond a férfiakkal, hogy még azt se veszik komolyan, amit kellene. Ez nem csak karcolás. – hívom fel a figyelmét, mert nem csak elvágta a kezét, hanem valami belé fúródott. Varrták, legszívesebben már most megnézném a sebet, hogy lássam azt, hogy miről is vélekedik úgy, hogy csak egy kis karcolás, miközben biztosan nem az. Viszont abban is biztos vagyok, hogy bekötötték neki, azt meg nem akarom bolygatni addig, amíg nem kell esetleg kötést cserélni rajta.
Érintése túlzottan is jól esik, segít abban, hogy elhiggyem tényleg nem lehet annyira nagy a baj, ha hazaengedték saját felelősségre. Ugyanakkor azt is tudom, hogy olykor mennyire is csökönyös tud lenni, ha valamit a fejébe vesz, de remélhetőleg most nem amiatt engedték haza. Elmosolyodom, ahogyan meglátom, hogy miként is hunyja le a szemeimet, ahogyan kezem arcára siklott, majd pedig a pillantását, ahogyan a pocakomra siklik.
Kisebb sóhaj bukik ki ajkaim között és megrázom a fejemet is, hiszen nem akarom elhinni, hogy ezt mondja. Tudom, hogy aggódik. A múltkori eset óta pedig még inkább, mint kellene. Jól vagyunk, nem lesz semmi baj se. A kistündér épségben fog megszületni és akkor, amikor eljött az ideje. Nem korábban, hiszen én is vigyázok, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnék a férjem támasza is. – Tudom, hogy aggódsz értem, érte, értünk, de… - pillantok rá szelídebben. – mi meg érted aggódunk. Jól vagyunk, főleg, ha tudjuk, hogy te is jól vagy és nem vagy veszélyben. Aggódom érted és nem terhelsz. Segíteni szeretnék, de ahhoz az kell, hogy engedd. – könnyű-e ennyire szelíden megszólalni? Nem, egyáltalán nem, de most erre van szükség. Nem szeretném azt, ha ezt is elfojtaná magában. Nem akarom azt, hogy egyszer olyankor törjenek felszínre az érzései, amikor nagyon nem kellene és maga alá temessék. Nem akarok se özvegy lenni, se azt, hogy a lányunknak nélküle kelljen felnőnie. Nem akarok más férfit az életembe, nekem ő kell és nem más. Ez pedig sose fog változni. 10 éve annak már, hogy minden egyes nap csak egyre inkább beleszeretek és maga mellé láncol. Ezt egyáltalán nem bánom, mert számomra ő a tökéletes társ, már ha létezik egyáltalán ilyen ebben a tökéletlen világban, de akkor se tudnék mást elképzelni társamnak, csak Őt.
Angyali mosollyal felelek csak arra, hogy mennyire is vagyok meggyőző. Egy nő mindig az tud lenni, ha az akar lenni és olykor olyan dolgokat tud bevetni, amit a másik nem is gondolna.
- Ajánlom, hogy is legyen Edmund Hugó Rimbaud! – de a mosolyom elveszi kicsit az élét a hangsúlynak, ahogyan kiejtem. Nem akarok arra gondolni, hogy milyen is lenne az élet, ha egyszer csak többé nem sétálna be azon az ajtón, vagy ha netán már csak virágot vihetnék a sírjára, de nem zárhatnám a karomban. Nem, ebbe még belegondolni is borzalmas, így sietve hessegetem el a nem éppen kedves gondolataimat. Az számít, hogy itt van és nem más.
Elveszem az ölelésében, ahogyan ott ülünk az ágyon, az egyik kezem pedig arra a kezére siklik, ami a hasamon pihen és nem is telik el sok idő, amikor is a kisasszony egy-két kisebb rúgással tudatja, hogy ő is örül apának. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy aprót bólintok.
- Akkor sok pihenés vár rád is. Mennyi időközönként kell cserélni a kötést? – pillantok rá ismét kérdőn, hiszen az se mindegy és ha kell segíteni benne, vagy megengedni, akkor majd lecserélem én neki. A puszit viszonozom, amikor pedig vállaimra téved a keze és elkezd masszírozni, akkor egy kisebb jól eső hümmögés hagyja el az ajkaimat, mert nagyon is jól esik.
- Miről lenne szó? – pillantok rá aggódva, ahogyan engem is kicsit arrébb ültet, majd pedig ő a földön telepszik le. A kezeinkre pillantok és nem csoda, hogy a mai stressz után elsőre inkább aggodalmas képet vágok, mintsem békéset. Főleg egy ilyen felvezető után.
Szavaira kicsit elkerekednek a szemeim és még talán egy kisebb rémület is kiül az arcomra. Tudom, hogy megfordult a fejemben korábban az itthon szülés is, ami akkoriban nem nyerte el a tetszését igazán. Azóta pedig beszéltem olyanokkal, akik így tettek. Nem lennék biztos abban, hogy elbírnám viselni azt a fájdalmat, ami ellen viszont kórházban tudnak tenni.
- Nem tudom… - rázom meg a fejemet, mert eléggé váratlanul ért a dolog. – Tényleg itthon nem érhetne baj? Vagy képes lennék elviselni azt a fájdalmat, ami akkor jár át? Vagy utána nem tekintenénk másképpen arra a szobára, helységre? Ott lennél velem? Annyira ijesztőnek tűnik, hogy itthon szüljek. Tudom, eleinte én gondolkoztam ezen, de azóta beszélgettem másokkal is. Én csak… azt hiszem kicsit félek a szüléstől, mindegy hol lenne… - vallom be és sütöm le kicsit az íriszeimet, hiszen tényleg féltem tőle. – Mitől gondoltad meg magad? – pillantok rá kérdőn, mert érdekelne, hogy ő miért gondolja úgy, hogy az itthon szülés jobb lenne.



avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szomb. Szept. 30, 2017 10:57 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

A nők szerint a nagy és fájdalmas sérülések, nem csak karcolások, ám mi van ha én mégis annak érzem. Fáj fáj, minden sérülés fáj, de mindegyik begyógyul, még ez is…idővel. Nem is szólalok meg, nem nyitok vitát. Inkább adok neki így igazat, minthogy tudná.
Nem akarja, hogy bajban legyen, azt akarja hogy biztonságban legyek, hisz mindketten aggódnak. Értékelem, de tényleg. A feleségemet imádom, féltem és óvom őt. Most hogy ketten vannak, értük létezem, minden nap haza fogok jönni, akár félholtan is, bár ilyen nem fog történni. Egészséges önbizalom. „az kell, hogy engedd.” Fátyolos lesz a szemem ettől a mondattól,  tudom miért mondja, tudom miért, de mégsem engedhetem ezt…lehunyom a szemem, eltűnnek a kitörni látszó könnyek, higgadtan tekintek vissza rá. Nem szólalok meg, csend telepedik körénk, de az a tipikus jó fajta, nem pedig a mindjárt robbanó. Nevem hallatára elmosolyodom, szívem fényességgel telik meg lelkemmel együttes erővel, csak a jó marad a felszínen, szinte eltűnik minden rossz, minden sanyarú gondolat. De még mindig ott lapul az a kis álnok. Nem engedem, hogy lecsapjon.
Az ágyon ücsörögve a kislányom érezteti jelenlétét, elmosolyodom, közben anyukájának is válaszolok.
- Két naponta, naponta, ha átvérezne, mert megeshet.
Kérdésem miatt arcára kiülő aggodalom miatt csak megnyalom a szám, itt vagyok, hogy megnyugtassam, hallgatom. Nem szeretné, fél, mert a fájdalmai ellen tudnának tenni a kórházban. Ebben igaza lenne… de eltudnám terelni a figyelmét… hogy csak rám és rá koncentráljon szülés közben, két csók között… nem pedig a fájdalomra.
- Elterelhetem a figyelmedet, hogy rám és rá koncentrálnál. - adom meg hangosan is gondolataimat. Nem szeretem mikor aggódik, viszont azt se, ha miattam érné baj és miatta nem érezné jól magát.
- Nem gondoltam meg, vagyis…nem tudom. Itthon otthon vagy, nem egy idegen helyen… mondjuk a kórházban is ugyan úgy ott leszek veled. De nem erőltetem, ha nem akarod itthon megszülni a kislányunkat. - mosolyodom el, de még mindig nem keltem fel előle.
- Tudnod kell, hogy nem kell félned, ott leszek veled az elejétől a végéig. Megígérem. - egy nagy lendülettel emelkedtem fel a földről, ám ezt nagyon nem kellett volna, meghúzódott a varrat széli seb, felszisszentem, kis időre, pár másodperc erejéig mozdulatlan maradtam, míg a fájdalom végig vonult rajtam. Nem volt kellemes érzés... nem ismételném meg, de nyugton sem lehetek...igaz ma meg holnap nem szándékozom visszatérni melózni. A sérülésem irányába emelem a kezem, ott hagyom pár percre, majd megszólalok. Biztos aggódik... - Jól vagyok, semmi gond, csak hirtelen volt. -  friss varrat, friss sérüléssel, hatalmas széthúzós érzéssel. Mit generálhat? Persze, hogy vérzést. Az új pólóm azon a helyen pillanatok alatt vérben ázik, el emelem onnan a kezem, látom a vörös foltot. A hajamba túrok másik kezemmel, mérgelődök, a vér látványát mindig jobb szerettem volna messziről elkerülni.
- Bassza meg, bassza meg! - morgolódok, majd levedlem a felsőm, a szekrényhez lépek, kötszer után kutatok, fertőtlenítőért, meg tiszta kötszerért. Remeg a kezem, de csak kutatok, amint megtaláltam a dolgokat, már lépek is a fürdő irányába. A csap szélére támasztom meg magam karjaimmal, szaporák a légvételeim, de csak lehunyom a szemem és próbálok nyugodt maradni. Miattuk. Talán két perc is eltelik, mire csillapodok, mire képes vagyok letekerni a testemre kötött fáslit és egyéb kötszereket. Egy tiszta szivacsot keresek elő a tükrös szekrényből, egy rózsaszín kerül a szemem elé, előkapom bevizezem és letörlöm a vért. A fájdalomcsillapító hatása elmúlt, szóval most érzem csak hogy mekkora a kín. Remeg még mindig a kezem, olykor már csak a levegőt törölgetem, de sikerül letörölnöm az egész vérfolyamot. Kifújom a bent tartott levegőt. Nyugalomra intem magam.
Már csak be kéne kötnöm, egyedül még sem fog menni... A varrat nem szakadt fel, csak a széléből szökött ki a vér...
- Segítesz nekem egy keveset? - érdeklődöm a fejem hátra fordítva Vero aggódó arcát fürkészve, de hogy megnyugtassam: : - Jól vagyok, csak elmúlott a fájdalomcsillapító hatása.










One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Vas. Okt. 01, 2017 12:33 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Amit varrni kell, az nem lehet csak karcolás sérülés terén. Lehet nem kellett megműteni, ami mázli, mert akkor most nem itt lennénk, hanem vélhetően a kórházi ágya mellett gubbasztanék, de attól még nem gondoltam egy percre se azt, hogy meg kellene rántani a vállunkat a sérülését illetően. Igaz, nem láttam, de akkor is ezt gondoltam. Meg volt egy olyan sejtésem is, hogy még talán mindig hat nála a fájdalomcsillapító, amit a kórházban kapott. De tényleg ne legyen igazam és ő lássa jól a dolgokat, hogy ez csak karcolás. Tényleg, szívesen adnék neki igazat ilyen téren, mert legalább tudnám, hogy nem szenved a fájdalomtól és nem lehet semmi baj se. Számomra meg ez volt a lényeg, hogy tudjam jól van, jól lesz.
Látom, hogy miként rezdül arca a szavaimnak köszönhetően, miként változik meg az íriszei, miként zárkózik be sietve, hiszen lehunyja a szemét, de ha nem is mutatom ki, de mélyen legbelül fáj. Fáj, hogy megint el akarja zárni azt, amit érez. Pedig pontosan tudja, hogy attól még, ha kiöntené a szívét, nem tekintenék rá másképpen. Kezem gyengéden siklik arcára ismételten, mintha csak meg akarnám nyugtatni, hogy semmi baj. Még akkor is, ha nem teljesen így éreztem, de mást nem tehettem, csak megbékélni tudok, legalábbis jelenleg a döntésével és nem erőltetni semmit se. Nem akarok megint veszekedni, de attól még az aggodalom nem tűnt el a pillantásomból, vagy a tetteimből. Mosolyát viszonozom, még ha a lelkemben nincs is ekkora békesség, vagy éppen minden rendben.
- És engeded, hogy segítsek benne, vagy azt is magadnak szeretnéd megcsinálni? – pillantok fel rá kérdőn, hiszen jobb ezt most tisztázni, mintsem később ebből legyen a félreértés. A kérdésem pedig jogos volt, hiszen az előbb is szinte elzárkózott az elől, amit mondtam. Én csak segíteni szeretnék, ott állni mellettem, mint ahogyan mindig is tettem az elmúlt 10 évben, de ez nem volt mindig könnyű. Nem azért, mert ne szeretném, hiszen mindig is nagyon szerettem és szeretni is fogom. Inkább amiatt nem volt könnyű, mert nem mindig hagyta. Olykor csak a távolból tudtam figyelni őt aggódva, miközben legszívesebben a karjaimba vontam volna, meghallgattam volna és próbáltam volna segíteni, még ha tudom is, hogy minden fájdalmat nem vehetek el tőle, de szeretnék segíteni neki. Támasza lenni a legnagyobb viharokban is, hogy tudja, s sose felejthesse el, hogy a szívem már az övé és így mindig is lesz olyan „otthona”, ahol békességre lelhet.
- Tudom, hogy mindent elkövetnél, hogy eltereld a gondolataidat, de annyi történetet hallottam a kismama csoportban is… - vallom be kicsit óvatosan, hiszen oda egyedül jártam, hiszen az anyáknak volt. Azt mondják, hogy fájdalmas, de mégis gyönyörű pillanat. Nekem pedig ez a kettőség még ijesztőnek tűnt.
- Nem is lett volna esélyed megszökni, mert amíg nem vagy ott, addig nem is szülünk. – felelem végül egy kisebb mosollyal az arcomon. Egyedül képtelen lennék végigcsinálni és mindegy, hogy itthon vagy éppen a kórházban szülünk. Mellettem kell, hogy legyen, ahogyan eddig is mindig tette. – Ha azt mondod, hogy itthon is minden rendben lenne, akkor lehet otthoni szülés. – ki fogom-e bírni? Más választásom nem lesz, de amíg tudom, hogy ott van velem, addig bármi jöhet, mert együtt átvészeljük. Aggódva pillantok rá, amikor felszisszen, ahogyan feláll, majd nem is mozdul. Csak adja az ég, hogy ne legyen igazam, hogy inkább most ő mondta jól, hogy csak karcolás, de testének rezdüléseit elnézve ebben nem vagyok biztos. Nem vagyok orvos se, de attól még ennyit én is képes vagyok észrevenni. – Ed, kérlek…- kezdenék bele, hogy nem kell engem nyugtatnia, mert nincs jól és ideje lenne, ha ezt végre ő is észrevenné, de nem kell sok idő, hogy a pólóján átüssön a vér, mire sietve ingatom meg a fejemet és el kell számolnom háromig magamban, hogy ne essek neki megint, hogy én megmondtam, hogy tuti nem csak karcolás.
- Nyugii, nem lesz semmi baj.  – próbálom őt is és magamat is nyugtatni. Most se ő, se én nem eshetünk pánikba. Meg kell nézni, hogy mennyire vészesen szakadt fel esetleg a varrás, vagy csak a szélén kezdett el kicsit még vérezni. Hallom, ahogyan a szekrényben matat, én pedig próbálok felállni, csak hát az már nem megy mindig olyan gyorsan és könnyedén, mint kellene. Mire sikerül felállnom, addigra már a fürdőben van. Aggódva pillantok rá, szeretnék közelebb lépni hozzá, de valami mégis visszaránt, mintha csak félnék attól, hogy eltolna és azt mormogná, hogy megoldja ő egyedül is. Látom, ahogyan szivacsommal próbálja letörölni a vérét, vagy éppen a keze miként remeg meg. – Segíthetek? – teszem fel a kérdést végül megtörve a csendet, ha igen volt a válasza, akkor elvettem tőle a szivacsot, ha nem, akkor csak ácsingóztam tovább az ajtóban és próbáltam kizárni azt, hogy miként is esik az elutasítása ilyen téren.  
- Persze, meg se fordult a fejemben, hogy ne lennél jól. – kicsit talán ironikusan csendül a hangom, majd pedig elveszem a kötszert tőle, vagy onnan, ahova letette, majd a kád szélére mutatok. – Mutasd a karcolásodat, Életem. – direkt fogalmazok úgy, ahogyan, hiszen most már talán ő is belátja, hogy ez nem az. – Nagyon fáj? – kérdezem meg, amíg a sebet kötözöm, hogy legalább addig se azt bámulja, hanem inkább velem beszéljen. Ha kellett, akkor még egy-két kérdéssel bombáztam őt, majd pedig kész is volt. – Készen van, de gondolom túl nagy kérés lenne, ha azt kérném, hogy ma maradj végig az ágyban és ne izegj - mozogj itthon se, igaz? – Nyomok egy puszit azért ajkára, majd megmosom a kezemet, kimosom a szivacsot, amivel a vérét töröltem/törölte le, majd újra rápillantok. – Csak neked szeretnék jót. – teszem még hozzá ismét kicsit szelídebben, ahogyan őt fürkészem. Majd pedig a szekrényhez sétálok némán, hogy elpakoljam a kötszert és a többi dolgot, amit még esetleg a kotorászás során kirántott a dobozból. Aztán pedig az ágyhoz lépek és a fényképeket kezdem el összeszedni, ha nem akadályozott meg, mintha csak a némaságommal a döntését várnám, hogy ő miként dönt.



avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Vas. Okt. 01, 2017 9:46 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Kérdésére ismételten nem válaszolok, hiszen vagy meg tudom csinálni, vagy nem. A négy évvel korábbi sérülésemet nem a hasfalamra kaptam, szóval ez… nonszensz. Majd megoldom ezt is, hogy semmi gebasz ne legyen.
- Nem minden szülés egyforma Vera. - pillantok rá, majd elgondolkodom.
- A nővérem az első gyermekét 2 órás vajúdással szülte, a többi meg plussz 2-2 órával később jött a világra. A szomszédnak pikk pakk meg volt fél óra alatt. Vajúdhatsz 22 órát is akár, de lehet csak fél óra lesz az egész. - magyaráztam neki, hisz tényleg nem egyforma egyik szülés sem. Ahogyan a fájdalmak sem egyformák, lehet teljesen más élményben lesz része. De nem minden lehet igaz azokból, amiket ott bent hall a második gyerekes anyukáknál.
Az meg csak természetes hogy ott leszek és segédkezek a kicsi világra jövetelében. Ott akarok lenni a pillanatban, mikor a kislányom kidugja a fejét, majd felsír a világra, hogy jelezze, ő már megjött.
- Nem rád erőltetni akarom, úgyis te döntöd el. Csak hátha a romantikusabb és ismerős környezetben sokkal másabb lenne… ha az első itthon szülés nem jönne be, a másodikat a kórházban hozod a világra. Vagy épp fordítva... - mert igen, már eldöntöttük, a kislányunknak lesz testvérkéje. Akár egy év múlva, akár 3 év múlva, mindegy mikor, de lesz. Én is akartam, Vero is, szóval eldöntve. Ennyire egyszerű. De nem erőltetés. Azt sose.
Hallom a hangját, de az idegesség és a kisebb félelem köde eltompítja a hangját, amit a nyugtatásomra fordít. Tudom, hogy beszél hozzám, de nem jön el a tudatomig. Addig nem, míg le nem nyugszom és kezelhetőbbé nem válok. Nem engedem hogy segítsen, ezt minden mozdulatommal tudósítom benne. Ám mégsem megy már tovább a mozdulat. A kötözés már nem menne, ha csak nem hányaveti mód…az meg  hogy nézne ki? Kérdésemre választ is kapok, elhúzom a szám, majd leülök a kád peremére ülök, úgy hogy hozzám férjen, láthatja a hosszú varrott vágásom, úgy 10 cm hosszú, vagy rövidebb, nem mértem meg, a doki se…azt hiszem.
- Fáj? Nem épp kellemes, de túlélem. - felelem kissé morcos tekintettel, a fájdalomcsillapító hatása már elmúlt, szóval igyekszem nem még több fájdalmat generálni. Mondjuk egy bogyó is jó lenne, de nem fogok gyógyszeren élni, eddig sem szoktam, férfi vagyok. Magas fájdalom küszöbbel.
Kérdésére elmosolyodom.
- Elfeküdni? Abba halnék bele. - őszinte vagyok, de nem tervezem kimozdulni ma és holnap, ennél nagyobb káoszt nem akarok teremteni. Figyelem, ahogy pakol, majd elvonul a fürdőből. Felállok a kádtól és a fali tükörbe megnézem magam. Ugyanazon ember köszönt rám, mint eddig, szóval kezet mosok és a szobába lépek. A lány mögé bújok, hasához fonom két kezem, nyakába fúrom az arcomat, majd hümmögni kezdek. Imádom az illatát.
- Semmiben sem fogtok hiányt szenvedni, mindvégig mellettetek leszek. - mormogom a nyakába, majd csókokat halmozok nyaka különböző pontjaira. - Sajnálom, hogy ilyen makacs nyakas marha vagyok, de ezen már ha tudnék se változtathatok...de nem fogom ott hagyni a fogam, ezt megígérem. - suttogom a fülébe, majd elengedem, a TV-hez lépek egy távirányítót veszek el onnan előtte a négyből. Majd benyomom. Romantikus zene szólal meg a hifiből, távirányítót leteszem, visszalépek életem nőjéhez. Ezúttal már elé.  Egyik karját megfogva mellkasomhoz emeltem, mindkét kezem az oldalán landolt, csábító mosollyal táncra hívtam Őt.
- Szeretlek. - nem tudom elégszer elmondani, de mindketten jól tudjuk, mennyit és hogyan érzünk a másik iránt. Aztán átkapcsolódik egy másik számra a szerkezet, széles mosollyal jutalmazom ezt a manőverét.  
- Ha lehetőségem lenne rá, most azonnal elvinnélek a világ végére egy romantikus estére... sétára. Kikapcsolódásra. Hogy elfelejtsünk minden negatív dolgot, amik mostanában történtek, hogy csak a jó maradjon meg.







One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Vas. Okt. 01, 2017 11:48 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Persze, hogy tudom nem mindegyik egyforma. Eléggé sokról hallottam mostanság, de ha azt mondják, hogy a 9 hónap nehéz, hirtelen úgy éreztem, hogy még talán az elmúlt hónapok is azok voltak, míg a szülés nem lesz az. Vagy csak inkább attól tartok, hogy valami baj történhet? Főleg mostanában, hogy mennyire is ránk járt a balszerencse valamilyen szinten? Először én kerültem kórházban vizsgálatokra, mert rosszul lettem a parkban, most pedig Ed sérült meg. Vajon tényleg csak inkább ettől férnék, hogy nehogy valami komplikáció történjen szülésközben? Azt hiszem, hogy igen.
- Tudom, hogy nem erőltetni szeretnéd, ahogyan azt is, hogy én fogom eldönteni. Én csak félek, hogy mi lesz akkor, ha nem fog minden olyan simán menni, mint mindenki mondja vagy az orvos is gondolja. – nyelek egy nagyot, hiszen azt hiszem tényleg ettől félek. Nem pedig igazán attól, hogy mennyire is lesz fájdalmas a szülés. – Én csak nem akarom, hogy baj legyen. – teszem még hozzá a nyilvánvalót, majd egy aprót sóhajtok. Csendesen hallgatom, hogy mit mond és amikor a következő szülést emlegeti, akkor széles mosoly kúszik az arcomra, hiszen igen, szeretnénk még egy kistestvérkét neki összehozni,  és remélhetőleg sikerülni fog. S talán könnyebben is, mint ahogyan a kisasszony betoppant hozzánk. – Mindig pontosan tudod, hogy mit mondj és mivel nyugtass meg. – mosoly pedig továbbra is ott bujkál az arcomon, majd a hasamra pillantok. – A legjobb dolog ti ketten vagytok számomra. – simogatom meg a pocakomat, arra pedig, hogy hol fog megszületni a baba azt hiszem még van időm eldönteni, de ahogyan felvázolta eddig az otthonszülést, egyre inkább kezdek amellett dönteni.
Nem örülök annak, hogy újabb ajtókat zár el előlem, de még se tudok ellenne tenni semmit se. Most biztosan nem, pedig szeretném, ha elfogadná a segítségemet, ha elmondaná, hogy mit érez, vagy mit gondol, vagy csak hagyná azt, hogy segíthessek rajta, de egyik se történik meg. Karomat összefonom magam előtt, és úgy dőlök neki az ajtófélfának és figyelem őt. Csendesen állok ott, míg végül ő nem kéri a segítségemet. Tehettem volna azt, hogy kikapom a kezéből a szivacsot, vagy éppen megint átmegyek szobatigris üzemmódba, de egyiket se láttam helyesnek. Nem szoktam úgy viselkedni, csak nagyon ritkán. Sebet szemügyre veszem és kicsit megrázom a fejemet is, hiszen így ránézésre 10 cm mondanám, de lehet kicsivel kisebb és nem is karcolás. Az pedig, hogy mennyire húzza el a száját nem tud meghatni, jelenleg nem.
- Kérsz gyógyszert? – bár biztosan ostobaság volt feltennem ezt a kérdést, hiszen tuti nem fog kérni. Miért is kérne? Férfiból van, szeretik bizonygatni azt, hogy ők a fájdalmat is elviselik. És az elmúlt percek után pont nem ilyet fog Ed kérni tőlem, így inkább legyintek is egy aprót, hogy felejtse el a kérdésemet.
- Ahhoz azért kicsit több kellene életem, és ha én is kibírom, akkor neked is menne. – hívom fel egy aprócska dologra a figyelmét, mielőtt még magára hagynám a fürdőben, hogy ha akarja, akkor még inkább össze tudja szedni magát. Neki állok elpakolni, amikor viszont megérzem a közelségét, akkor elmosolyodom. Hátam mellkasához simul, kezem kezére siklik és pár pillanat erejéig lehunyom a szememet és elveszem az érzésekben, amik hatalmukba kerítenek.
- Tudom… - suttogom alig hallhatóan, ahogyan pedig ajkaival gyengéden érinti a nyakam vonalát egy kisebb sóhaj bukik ki ajkaim között, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem hiányzik. Hogy nem szeretnék elveszni újra forró ölelésében, csókjaiban. A testemen pedig egy jól eső bizsergés fut végig. – Nagyon remélem, hogy így lesz és tudom, hogy nem tudnál már megváltozni és nem is kérném sose tőled ezt. Olyannak szeretlek, amilyen vagy, még ha olykor kicsit talán bosszantó is tud lenni a makacsságod, de szeretlek és ilyennek fogadtalak el, amikkor kimondtam az igent is. Jóban és rosszban is együtt. – fordulok kicsit oldalra, hogy rápillanthassak, majd egy gyengéd puszit nyomhassak az arcára, vagy éppen ajkára. Amelyikre esélyem volt, a pillantásom pedig pontosan olyan, mint egy szerelmes nőé.
Amikor meghallom a zenét, akkor kíváncsian pillantok rá, főleg, amikor elém lép. Egyik kezem a mellkasán landol, miközben az ő kezei a derekamra csúsznak. Elmosolyodom, majd pedig, ha tudom, akkor karomat nyaka köré fonom és vele együtt ringok a zene ütemére. Régóta nem táncoltunk már így, de abban se vagyok biztos, hogy vajon tényleg erre van-e a szüksége. Főleg, hogy most már a fájdalomcsillapító se igazán hat.
- Én is szeretlek, örökké és még azon is túl. – pillantok fel rá boldogságtól sugárzó íriszekkel és kicsit lábujjhegyre állva megcsókolom őt. A zene pedig idővel változik és a mosolyát viszonozom, hiszen úgy néz ki, mintha pontosan tudná, hogy mire is kell váltania.
- Lehet sok negatív dolog történt velünk mostanában, de még se bánom teljesen. Nézz meg minket, itt vagyunk egymás mellett. Kitartunk a másik mellett, pedig mások lehet már régen elfutottak volna. De mi kitartunk a másik mellett és hamarosan lehetőséged lesz rá. Ha nem is a világ végére, de lesz olyan este, ami csak a miénk lesz, vagy legalább pár óra. – simítok végig arcán gyengéden, majd fejemet vállának döntöm, ahogyan a zene ütemére tovább táncolunk.



avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Kedd Okt. 03, 2017 7:25 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Az hogy merre szül, rajta áll, hogy hol érzi biztonságosnak. Ha kórházban, akkor ott, ha itthon, akkor itt. De garantálom, nem eshet semmi bántódása. A doki is megmondta, hogy mindketten jól vannak, ez a fájdalom természetes velejárója volt a terhességének.
- Ne mantrázd be… - nyomok csókot homlokára. -… és nem lesz baj. - felelek ennyit rá egy kisebb mosoly keretében. Tíz év bőven elegendő volt, hogy tudjam miként nyúljak bizonyos dolgokhoz, ha Vero-ról van szó. Jó vagy rossz dolgok? Nem számítanak.
Együtt átléptünk felettük. ő lett a mindenem, most hogy hamarosan megszületik a kis gyermekem… mindketten a világommá váltak, nehezen mondanék le róluk.
Csak megingatom a fejem a fájdalomcsillapító kérdésre. Elmúlik, mint minden más, idővel ez is ki fog aludni, csak idő kell és jobb lesz. Ha elfekszek, ha ülök, ha mozgok…nem lesz jobb. De nem is várom el, hogy egy pár órás seb ne akarjon sajogni.
Átölelem jó hosszasan, miközben a zene a ritmusát járja, táncra hívom. Nem túl gyorsa, csak kényelmesen a maga kis tempójában. Nem könnyű lépést tartania velem a plusz kilóval… a doki szerint még nincs három kilós a picike, de szépen gyarapszik odabent.
- Jóban és rosszban is együtt. - ismétlem meg korábbi szavait egy mosollyal, miközben tartom a tempóját és szemeit sem eresztem. S már közölte, hogy mennyire is szeret, csókját viszonozom hosszasan, szenvedéllyel telve.
- Minden csodás perce, órája és napja a leggyönyörűbb volt, melyet veled eltölthettem. És tudod mit? - emeltem meg az ő karját, hogy a maga csodás módján megpördüljön tengelye körül, majd visszahúzom magamhoz finoman.
- Soha nem fogom megbánni ezt a tíz évet, mert ezt nem elpocsékoltam. Hanem ezt te töltötted meg. - magyarázok, miközben vele együtt lépkedek a ritmusra. Végig a tekintetét keresem, el sem eresztem azt sajátoméval.
- Együtt hoztuk ezt az egészet létre és ennél jobb már csak a leányzó érkezése lesz, felülfog múlni mindent. - mosolyodok el, majd kihalászok egy tincset az arcából, hátra túrom a füle mögé a haját.
- Még gyönyörűbb vagy, mint évekkel ezelőtt és még jobban beléd estem. - hajoltam a füléhez, hogy ezeket a szavakat bele suttoghassam. Mintha ez akkora titok lenne.



// Köszönöm a játékot  love  és Köszönöm, hogy itt vagy.  love








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szer. Okt. 04, 2017 1:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Csüt. Nov. 16, 2017 6:28 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

A kiirt napon a kislány nem jelentkezett, hogy megszületne. A doki szerint ez normális, ha csak 2-3 napig húzódik el, ha a kislány kényelmesnek találja még a helyét. Hát… alig 40 cm hosszú és 2800 gramm-osan még én sem merészkednék elő… még nőnék.
De ha egyszer már idő van, akkor idő van, a hercegnő még sem akar előmerészkedni. Aggódtam? Hát igen, aggódtam és mérges is voltam, mert ha ezt tudom, hogy ennyire a késlekedés híve lesz a gyermekem, akkor tervezek még pár dolgot a szülés előttre. Bár sejthettük volna, hogy ez lesz. Alig akart megfoganni, alig akarta megmutatni magát, most meg még meg sem akar születni időre. Most már mindig ez lesz?
Már előbújhatna, eltelhetne pár nap, hogy végre az anyukájával kicsit kettesben lehessünk már. Mert igen, akarom a nőmet. Még jó hogy Safiya napok óta itt van és kezeskedik pár dologgal kapcsolatban és igen, ő is aggódik már.
Végül rá 4 napra folyt el a magzatvíz, végre a kislányom rádöbbent, hogy idekint mégis csak kényelmesebb lenne. Szóval a kis felfújható medencében várakoztunk mindketten Lily-Rose Yaelle Rimbaud-ra. A doki, a bába és Safiya voltak a tanúi ennek a csodának, minket is beleértve persze. Bár a hosszas várakozás megmaradt, a kislány csak nem adta magát könnyen. Órák kérdése volt tényleg, ez is, mint a hosszúra nyúló napok… de aztán Lily-Rose Yaelle Rimbaud megszületett 2017.november 14.-én, délután 15:25-kor, 40 cm hosszall és 2800 gramm súllyal. Győzedelmeskedett hatalmas hangjával.
És még sírtam is, vagy legalábbis megkönnyeztem az érkezését. Nem akartuk eleve beindítani a szülést, persze csak ha hosszúra elnyúlna a nyugalom, de megjött. Mindenki nagy örömére.
A szülés után 2 órával hívtam csak fel a többieket, mindenki nyugodjon meg, a kis Roselle megérkezett végre.
Hogy a fenébe ne örültek volna neki? Mindenki örömujjongott a hír hallatán és kellemesen csengett a fülem számára. A doki is megvizsgálta számtalanszor, nem talált semmi rendellenességet, egészséges kislány. Tényleg kicsi. Még 3 kg sincs. Na de majd az anyukája fel hizlalja, ha majd eléri azt a kort, utána úgyis az én egészséges ételeimet fogja állandóan kikönyörögni.
Ebben biztos vagyok, főleg abban, hogy jó ideig csak az én ételeimet eszi majd, aztán Safiya néniét és majd az anyáét. Sok mindent elterveztem, de az nem biztos, hogy úgy is lesz. A pihenés az első természetesen, a vajúdás nem rövid ideig tartott, ki kell pihennie Vero-nak mindezt, meg persze a picinek is. Aki időközben le lett fürdetve, fel lett öltöztetve és meg is találta a tejet. És aludt, sokat és hosszan… úgy tűnik jó alvókája van és remélem ez éjszakánkét is így lesz. A doki lelépett pár információt és újabb vizsgálatot követően, de hozzátette, ha bármi van, akkor hívjuk. A bába megmutatta hogyan kell pelenkázni és hányszor egyen egy nap a csemete és mennyit kellene híznia az első napokban. Ha bármi baj van, akkor kórház.
Szóval belestem hozzájuk is, mivel Vero úgy döntött hogy pár napig vele akar aludni, hogy biztos jól van-e és majd a későbbiekben fekteti bele az ágyikójába. Leültem melléjük és mosolygva figyeltem őket. Vero arcából kisimitottam a hajszálait, majd egy homlokcsókra közel hajoltam hozzá.
- Hogy érzed magad? Hozzak valamit? - kérdeztem alap hangon, hiszen a kicsinek meg kell szoknia, hogy így is tud tőlünk aludni, ha zajong valaki a másik szobában. hiszen nem csak hárman vagyunk, többen mászkálunk, főleg majd a napokban, mikor mindenki látni akarja majd Roselle-t. Ha már Roselle, az ő fejére is adtam egy finom puszit, melyre mi volt a reakciója? Egy apró mosoly a szája szélén, de nem ébredt fel, aludt, kényelmesen és nyugodtan.










One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szer. Nov. 22, 2017 8:38 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Mindenki nagyon várta az érkezését, de talán nem is ő lett volna, ha nem várat meg minket. Késett pár napot, vagyis pontosabban mondva 4 napot, abban a négy napban meg néha úgy éreztem, hogy a környezetem jobban aggódik és ugrik minden kis apró rezdülésre, mint én magam. Mindenképpen megérezném, ha riadoztatni kéne az orvost is, de semmi jele nem volt. Néha már nem tudtam mi rosszabb, az, hogy egyre nehezebben viseltem a terhesség utolsónapjait, vagy inkább a fürkésző pillantások. Meg ha valaki azt mondta, hogy ez a 9 hónap volt igazán nehéz, akkor még sose vajúdott hosszabb ideig. Ahogyan azt se hittem volna, hogy a szülés lehet tényleg ennyire fájdalmas is. Azt mondják, hogy a világ egyik legcsodálatosabb dolga, ami részben igaz is, ugyanakkor azért az egyik legfájdalmasabb is talán.
Nem csak Edmund sírta el abban a pillanatban magát, ahogyan a kisasszony a hangját hallatta, hanem én is. Még akkor is, ha hirtelen gyengének éreztem magam, de annál inkább vágytam arra, hogy a karomban tarthassam a kiscsöppséget, hiszen tényleg az volt. Ő volt az én kis Pöttömöm. Gyengéden zártam a karomba, hogy a szavaimmal és szívem ritmusával megnyugtassam őt, mielőtt még minden haladt volna tovább a saját medrében.
Aggódtam az unokatestvéremért, ahogyan izgatottan vártam azt is, hogy mikor jön ő is haza, vagyis hozzánk, hiszen nálunk fog lakni. Semmiért se hagynám magára. Itt van nagyi, Edmund is, nem lesz baj. Egy nő több felé is tud figyelni nem? Ahogyan Lily-Rose eléggé jó alvónak is tűnt. Legalábbis ebben a két napban semmi panaszom nem volt ilyen téren. Édesen aludt a hatalmas ágyban, amit azért körbepárnáztam a biztonság kedvéért, de a férjem helyett most ő „győzött”. Mellette szenderültem én is mindig álomba, meg így legalább kisebb volt az esélye, hogy a házban tartózkodókat is felverjük, amikor teli lett a pelus, vagy éppen éhes lett.
Éreztem, hogy valaki leült az ágyra, de még se mozdultam meg. Ahhoz túlzottan is jól aludtam, az ölelésembe vonva a csöppséget. Elmosolyodom, amikor megérzem a puszit, majd kicsit álmos tekintettel pillantok Edmundra.
- Fáradtan, de remekül. Még mindig alig tudom elhinni, hogy ez tényleg igaz. – vallom be, majd megdörzsölöm a szemeimet. Sietve rázom meg a fejemet, majd inkább csak az ölelésébe fúrom magam, hogy onnan figyeljem a még mindig alvó kislányunkat. Tényleg fáradt voltam, de sokkal jobban voltam már. Ebben a pár napban nekem is sikerült pihenni.
- Te jól pihentél? – kérdezem meg kicsit aggódva, hiszen próbáltam nem túl hangos lenni, hamar megnyugtatni a kisasszonyt, ha sírt.  Egy apró csókot nyomok a férjem szájára, hogy utána újra az ágyban alvó szerelmünk gyümölcsén állapodott meg a pillantásom.


avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szomb. Nov. 25, 2017 11:55 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

A kislányom. A feleségem. A családom többi tagjai. Mindet nagyon szeretem és hát… igen, nehéz olykor mindez. De kitartok, mert egy Rimbaud nem adja fel. A lányom érkezésével mindenki a legjobbat nyújtotta. Hagyták pihenni az anyukát a picivel, én meg képeket készítettem azonnal. Újdonsült apa vagyok, megtehetem, hogy a falon virítson a kicsikém képe. Sok sok fényképe.
Vero mellé ülök, őket figyelem fürkésző tekintettel, aggódom még mindig, persze, hogy aggódok. Ez az aggódás 10 éve jelen van az életemben felé. Szavaira mosolygok, mint a tejbe tök, hiszen az örömünk ugyanakkora a kislányunk miatt, vagy az övé a nagyobb. Fogalmam sincs.
- Te sem? Olyan mintha egy gyönyörű álomban lennél, igaz? - elveszek a pillantásában, azzal együtt a testében és arcának vonásaiban. Kint a konyhában már hallom a kávé főzőt, azt hiszem a néni kezéből ki kell vennem a munkát, had dédunokázhasson ő is, bár most kiélvezem a pillanatot. Nekem lesz időm bőven a gyerekkel. Nem akarok, hogy csalódjanak bennem. Eleget csalódtam már saját magamban az elmúlt 5 évben, a baleset óta, mert még mindig ugyanazon agyalok. De a gyerekem nem csalódhat bennem.
- Egész jól. Talán most már nyugodtabban, mint az eddigi egy hónapban. - mosolyogtam rá, egy csókkal spékelve mindezt, majd a haját simogattam, füle mögé eltüntettem a tincseit, majd a füléhez hajoltam, hogy a nyakát csókokkal elborítsam. Majd a kisebb Rimbaud-ra emeltem a tekintetem, olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette, hogy a kezével játszik az ujjam, szóval óvatosan az ölembe kaptam. Mert egyszerűen nem tudtam betelni vele. És az anyja sem.
- Olyan gyönyörű, mint az édesanyja és olyan jó alvó is. - mosolyodtam el a feleségemre pillantva, majd a falon lévő órára pillantottam.
- Mikor lesz a következő etetés? - pillantottam a kislányomra, olyan békésen alszik, talán el is felejti, hogy ennie is kéne. Aztán majd olyan hangos lesz ha fel kel, mert farkas éhes lesz és ezt a tudtunkra is adja. - És te? Nem vagy éhes? Hozzak valamit? Vagy egy jó fürdő? - kíváncsian fürkésztem a feleségem békés arcát, most már ő sem aggódik, legalábbis ahogyan eddig tette és ez melegséggel tölt el. Jó érzéssel.
Aztán a kisasszony megfeszült a kezemben, levágott egy fintort, ökölbe szorította a kezét, majd másodpercekkel később megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Hát...ideje egy pelenka cserének. - vakartam meg a tarkómat, miközben az elégedett arcot figyeltem a karomban. És még mindig aludt.








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szer. Nov. 29, 2017 8:53 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

- Igen, pontosan olyan, mintha csak egy álom lenne az egész. Pedig ez a valóság, a legkisebb Rimbaud megérkezett és mindenki életét fenekestül fel fogja forgatni. – mondom neki mosolyogva, majd a lányunkra pillantok, aki még mindig békésen szuszog mellettem. Kicsit megrándul aprócska szája, majd az orra is, mintha csak motyogna valamit álmában, de a szemei nem nyílnak ki. Örülök annak, hogy ennyire nyugodt baba, az éjszakákat is egészen jól átalussza már most is. Akkor szokott felébredni, ha tele a pelus, vagy éppen éhes.
- Ezt örömmel hallom, hogy jobban aludtál, de ha tippelnem kellene, akkor még mindig túlzottan aggódsz értünk, igaz? – kérdezem meg mosolyogva, majd a csókját könnyedén viszonozom. Kezem arcára siklik és gyengéden simítok végig. A szívem régóta az övé és ez mindig így lesz. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogyan ajkaival lejjebb téved a nyakam vonalára. Mosolyogva figyelem, ahogyan a fülem mögé simítja a hajamat. – Szeretlek. – suttogom még azelőtt, hogy a lányunkat az ölelésébe vonná. Figyelem őket mosolyogva, hiszen az apai féltés, óvás és szeretett könnyedén csillan Edmund íriszeiben, ahogyan a lányunkra pillant.
- Elfogult vagy. – szólalok meg játékosan és egy aprót bólintok. – Igen, szerencsére nem lehet okunk panaszra, reméljük, hogy így is marad. – hiszen sok történetet hallottam arról is, hogy egy-egy baba mennyire is jó alvó volt az első napokban, vagy hetekben, de aztán ez teljesen megváltozott. Reméljük, hogy nálunk nem így lesz és mindig is ennyire szeretni fog aludni, mint én vagy éppen az apukája.
- Várhatóan olyan két óra múlva majd. – felelek kisebb habozást követően, ahogyan én is az órára pillantok, hiszen nem olyan régen már evett a kisasszony, így van egy kis időnk.  
A kérdések egymás után érkeznek, így inkább megvárom, amíg a végére ér és csak utána nyitnám válaszra, de akkor meg a kis tündérke mozdul meg. Figyelem arcának mimikáját, kíváncsian fürkészem őt, majd elmosolyodom, ahogyan újra kisimul az arca, miután érezhetően is megtelt a pelenka, de ezt még apuci is a tudtomra adja. – Akkor itt a lehetőség, hogy tisztába tedd, én addig lezuhanyozom és utána reggeli? – kérdezem meg mosolyogva, hogy vajon lesz e ennyire bátor apuci, hogy egy ilyen után tisztába tegye a hercegnőjét. Sayfi kisebb mocorgását pedig könnyedén lehetett hallani, ami a konyhából szűrődött be. – Régóta fent van? – kérdezem meg, hátha ő tudja, mert ha igen, akkor vélhetően mire leérünk, addigra már terülj-terülj asztalka fog várni minket, hiszen a nagyi sose képes megülni a fenekén. Azt hiszem ebben is nagyon hasonlítunk egymásra.

avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szomb. Dec. 02, 2017 11:45 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

- Én is úgy gondolom. - széles vigyor a képemen, hiszen hiába lány a gyermek, attól még lehet rosszcsont is, rosszabb is lehet mint egy fiú. Bár remélem nem fog mindenki agyára menni és mindenki szeretni fogja Lily-Rose-t. Bár már most mindenki rajong érte.
- Ki nem aggódna a családjáért drága? - pillantok rá kicsit szigorúbban, de mégis lágyan, szerető mosolyra húzódik ajkaimra, miközben a feleségemet figyelem. Nem tudom mennyit sikerült pihennie a dolgok után, de segítek neki pár dologban, hogy a pihenésre is figyeljen, mert akadnak dolgok, amik tuti felforgatják majd a napjait, napjainkat. De nem bánom egyik percét sem. És nem érdekel ki mit lát a mogorva képemből, belül nagy és odaadó szívem van, amit nem cserélnék el semmiért sem.
- Vagy olyan lesz, mint én voltam…egy perc nyugtuk sem volt anyáméknak a harmadik héttől. - vigyorodok el sokat sejtően, de ez nem jelenti azt, hogy a kislányom Roselle ilyen lesz. Kis hercegnő aki hónapok elteltével is vidáman ébred fel. Ám most a mosolya mögött más rejlik, tele csinálta a pelenkát, az anyja meg rám adja a folytatást, míg ő tusolni indul…
Meglepetten nézek rá, majd mosolyom még szélesebbre húzódik. Eltart majd egy darabig, míg hozzászokom a dologhoz, eddig egyszer pelenkáztam át… még mindig gyakorlom a technikáját. Mintha olyan nagy ördöngösség lenne.
- Jó… - izgatottan felelek, miközben a feleségem arcára tekintek, a hangokat én is hallom kintről, a nagyi mindenre ügyel, de van amit nem hagyhatok, tekintve hogy vendég itt és Vero nagyija…
- Hatkor már kint volt. - a nő koránkelő, előbb fent volt már mint én, de hogy mennyivel korábban és hogy hat előtt is már fent volt, hát nem tudom. A kislányomra pillantok, majd Vero felé intézem a szavaimat.
- Mit ennél? Mit készítsek,készítsünk neked? - mert az sem biztos, hogy az én összeütött reggelimet akarja enni, hanem a néniét, mondjuk nem sértődnék meg a dologtól. Előkapom a telefonomat a zsebemből és egy képet készítek a feleségemről és az álomszuszékról is. Az utóbbi pedig nem igazán szereti a koszos pelust, nyekeregni kezd a kezemben, nem mondanám sírásnak, sem másnak, inkább egy beinduló hiszti kezdeménynek.
- Mindjárt Törpe. - nyomok egy puszit a homlokára, majd Verora pillantok.
- És? Fáj valamid? A derekad javult valamennyire? - leteszem a csöppségemet magam mellé, majd feltérdelek az ágyra és vetkőztetni kezdem a leányt. Alatta van tiszta pelenkapléd, szóval nem aggódom hogy kaki lesz az ágyunk. Lehúzom róla a felesleget és elmosolyodom a mezítelen apró testén. Milyen kis vékony, de attól függetlenül van rajta hurka is.
- Szerinted mi lesz belőle később? - nevetem el magam majd körül nézek, tudom, hogy hoztam be valamikor a pelusozáshoz felszerelést, hogy ne kelljen Vero-nak kivonulnia innen. Szóval kicsit beljebb húzom a leányt az anyjához és gyors léptekkel összeszedek minden oda kelő terméket. Törölgetőt, babahintő port és pelenkát, majd vissza is huppanok a leány mellé, kinek már nyitva van a szeme és kíváncsian fürkészi a körülötte lévő világot.
- Na, apád most beégeti magát előtted Lily-Rose, a pelenkázáson még van mit csiszolni. - kacsintok rá a lányra, miközben kicsomagolom a pelenkából és hát a végterméknek remek színe van, a doki szerint ez egészséges, szóval megnyugodok, mondjuk a szaga borzalmas, szóval összetekerem, majd a földre ejtem. Később kuka.
Letakarítom a gyerek popsit, majd bekenem a krémmel és már rakom is fel rá a pelenkát. Nem túl szorosra és nem túl lazára, csak hogy kényelmes legyen. Igaz, hogy nem profi munka, de bele kell még jönnöm ebbe. Lesz időm még bőven. A második gyereknél már profi leszek, csak felnevelem sikeresen a kislányt. Vero-val persze.
Szóval a pelenkázás meg van, most vissza kell öltöztetni, de hogy ugyanebbe-e? Hát, úgy sem készültünk reggel sehová sem, szóval... a kis ruháját az orromhoz emelem, nincs kakiszaga, szóval visszaöltöztetem abba.  
Cumi a szájba és a kislányom már alszik is tovább... nem hiszem el. Majd meg kell mérni kajálás előtt a súlyát, majd megmérem mennyi evés előtt és majd evés után, de előtte megvárom Veronique-t had fürödjön le kényelmesen, nyugodtan. Nem hagyom egymagára a gyereket, szóval itt figyelem minden mozdulatát, meg a kinti mászkálást is hallgatom, hogy Sayfi merre jár... ez a nő kitesz négy embert az már fix.









One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Kedd Dec. 19, 2017 7:41 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Kérdésére elmosolyodom és picit megrázom a fejemet is. Mindenki aggódik a családjáért, de azt is tudom, hogy ő talán jobban is aggódik, mint olykor kellene. A baleset óta meg főként, de ezt már régóta elfogadtam és szerencsére nem gyakran esett meg az se, hogy túlzásba esett volna, legalábbis remekül titkolta ezt, ha volt is ilyen.
- Akkor a nyakadba kötöm és majd ő rendbe szed mindenki az étteremben. – kuncogtam el magam, mert csöppet se gondoltam komolyan. Bárhogyan is lesz, én szeretni fogom. Igaz, nem bánnám, ha egyelőre még ennyire nyugodt maradna és maximum majd totyogós korában kezdene el rosszcsonttá válni. Legalábbis mi is kapnánk még egy kis pihenőt, amit nem is bánok. Még mindig kicsit úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger, de határozottan jobban vagyok, mint azon a napon voltam, vagy másnap.
Mosolyogva figyeltem a férjemet, hiszen még nem sokszor pelenkázott, inkább maximum csak figyelte, hogy miként csinálom. – Ne felejtsd el majd jól bekenni, nehogy máris kicsípje a popsiját, vagy mást. – tettem még hozzá, hiszen a férfiak képesek megfeledkezni egy-egy dologról, pedig ez a picikre nézve eléggé fontos tud lenni. Főleg ilyenkor, amikor pelusban vannak és nem minden egyes pici után vannak tisztába téve.
- Még mindig nem bír magával és képtelen elfogadni, hogy vendég itt. – rázom meg egy picit a fejemet rosszallóan, de tudom azt is, hogy milyen Sayfi. Sose bír megülni a fenekén, mindig csinálnia kell valamit. Végül lassan én is feltápászkodom az ágyról, mert ideje lesz elvonulni fürdeni. A férjem kérdésére még azért megtorpanok és felé fordulok, miközben a hajamat kezdtem el kontyba kötni, mert most nem állt szándékomban hajat mosni, tegnap mostam meg, azóta meg egyelőre még megúszta a büfiztetést is.
- Ha tényleg azóta fent van, akkor villásreggeli már tálalva lesz, amit még a legtöbb hotel is megirigyelne. – így mindegy is, hogy mit ennék most, mert biztos lesz közte olyan, ami kedvemre való lesz és még talán az utca is jól lakna, mert annyi kaját készített. A nagyik azt hiszem már csak ilyennek, legalábbis ő biztosan. Amikor pedig még egy fénykép is készül rólam, akkor meglepetten nézek Edre és biztos lehet abban is, hogy ha megszerzem a telefont, akkor az a kép törlésre fog kerülni, hiszen nem éppen vagyok én se toppon jelenleg.
- Igen, jobban van. Még szerintem pár nap, főleg, ha ilyen békességben fog telni és teljesen jól leszek. – nyomok egy csókot még a férjem ajkaira, hogy utána összeszedjem a tegnap kiterített törölközőmet is és elinduljak a fürdőbe, ha már más nem lenne. El lesznek ketten, ha meg nem, akkor hamarosan újra szólni fog, hogy segítsek neki, de ügyes nagyfiú, biztosan meg fogja oldani. Nem kapkodtam el a forró zuhanyt, túlzottan is jól esett, majd amikor végeztem, akkor a hálóba sétáltam, hogy keressek valami tiszta ruhát magamnak. Megfésülködtem, hogy kicsit emberibbnek tűnjek, ne úgy mint aki egy szénakazalt visel a fejetetején, utána pedig vissza is tértem a hálóba.
- Nahh, túléltétek? – kérdeztem meg játékosan, ahogyan közelebb sétáltam az ágyhoz, majd betakargattam a hercegnőt, ahogyan ott aludt. – Lehet inkább be kéne rakni a kiságyba, nem? – pillantottam Edmundra, hiszen lehet körbe van párnázva, de akkor se szeretném, ha netán véletlen lepottyanna. Tudom, még szinte semmi esély nincs erre, de akkor is nagyon aggódtam érte.

Bocsánat a késés miatt! doboz

avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Háló •• Szomb. Jan. 06, 2018 3:25 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique  & Edmund

Igen, igen, a kenegetés sem fogom elfelejteni, szem előtt van, szóval nem aggódok emiatt. Meg majd ha a pici is megtanulja hogy mi után mi következik, akkor ő is tud segíteni, ebben biztos vagyok. A nagyi megint csak a konyhában ténykedik kora reggel óta, egyszer rászóltam, de lecseszett, szóval visszavonulót fújtam. Szóval amíg asszony lefürdik én elleszek a szemem fényével.
Azt is tudom, hogy odakint már mik vannak készen, hiszen fene jó illat terjeng, szóval sok minden lesz, amolyan terülj terülj asztalkám. De nem hibáztatom őt emiatt, okés, tényleg vendég itt, de én is ezt művelném, ha az unokám megszült. Nem ilyen korai időben, de megtenném én is. Az hogy most jobban van, az nem jelenti azt, hogy később megváltozna. Jó nem akarom én, hogy ágyat nyomjon napi 24-ben, de ezt hallani nagyon jó érzés. Főleg ránézni és a nyúzottságon kívül nincs semmi gond.
A pelenkázást megkezdtem, nem épp egy 100%-os hadművelet, de apa igyekszik, hogy a legjobbat nyújtsa a csöpp kislányának. S még mosolyt is csikarok ki belőle. De elvégeztem ezt a fene nagy küldetést, mire Vero is elvégezte a fürdést…lesz majd gyorsabb is, gondolom.
- Túléltük. - szalutáltam is mellé, igaz paráztam, hogy jól csinálom-e, de minden stimmelt, szóval nem basztam el rajta semmit. Max kifolyik mellette a kaki, vagy pisi ha rossz.
Elnézve őt, ahogy aludt… - Igen, lehet, hogy ott jobb lenne neki. - meg ugye azt sem szeretnénk, hogy hozzászokjon a nagy ágyhoz és csak itt közöttünk tudna elaludni. Azzal megszívnánk rendesen.
- Lerakom a helyére, te meg menj reggelizni. Megyek én is. - felvettem a leányomat az ágyról és Vero-hoz léptem, egy kézzel arcára simítottam és hosszas csókkal adóztam neki. Majd a kicsivel a kezemben átmentem a gyerek szobájába és ott fektettem el őt.
Betakartam, elhúztam az ablaknál a függönyt és kiosontam. Az ajtót nyitva hagytam, végül mentem reggelizni… jó illat volt az egész házban, de amit láttam… tátva maradt a szám is. El volt mosogatva, meg volt terítve, mennyi volt a reggeli már ránézésre is.
- Jó reggelt. - köszönök a nagyinak, aki hatalmas mosolyt ereszt meg felém, majd asszony feje búbjára is eresztek egy újabb csókot és csak pillázok a rengeteg ételre.









One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Háló ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom

Háló
Second Chance frpg
1 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-