Gyerekszoba - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:30 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Gyerekszoba •• Szer. Aug. 16, 2017 2:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Pént. Márc. 23, 2018 9:36 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



- Majd egyszer... - mondok ennyit az apaság dologra és egy pillanatra tényleg elfog a vágyakozás, újra eszembe jut, hogy mi lett volna, ha nem így alakul az életem. Hogy mi mindent veszítettem.
Annyira azért nem vagyok érzelmes, hogy azt mondjam, nekem is jól esne az ölelés, mert ugyan már, de ettől függetlenül nem adom fel és amikor túl sokáig húzza ténylegesen felé nyújtom a kezem, hogy magamhoz húzzam. Szavak nélkül ölelem és az egész annyira természetes, még ha más is, mint ami az emlékeimben élt - de persze ez miattam van.
- A véremben van. Tudod, orvoslét meg minden. Muszáj tudnom, mit mondjak az embereknek. Anélkül, hogy akár csak egy kicsit is hazudnék nekik - magyarázom a szükségesnél csendesebbre véve a hangom, de úgy érzem, hogyha egy kicsit is hangosabb lennék, összetörne ott a karjaimban. Sőt, ahogy jön a folytatás, szinte biztos vagyok benne, hogy így lenne. Összetörne. Még apróbb darabokra, mint eddig.
- Szeret téged... - nem is értem, miért mondom ki ilyen nehezen. Valahogy nem tűnik helyesnek, hogy egy idegen kölyök ilyet mond, de nem számít.
- Nézz rám, Vero - válik minden jel ellenére határozottabbá a hangom, ahogy kiscit eltolom magamtól, hogy a szemeibe nézhessek.
- Fülig szerelmes, amióta meglátott. Csak össze kell dolgoznotok és minden rendben lesz - mosolyodok el, de pár másodpercnél több időt nem hagyok neki. Tudom, hogy nem adhatok időt, hogy elgondolkozzon a szavaim furcsaságán, úgyhogy máris kibököm, lassan mennem kellene.
- Semmi olyan dolgom, ami miatt ne maradhatnék egy jó barát mellett - lehet, hogy ez túlzás, túl sokat mondok vele, de nem érdekel.
- Legalábbis addig, amíg a férjed hazaér - ami persze nálam azt jelenti, hogy minimum egy órával hamarabb eltűnök. Nem akarok kockáztatni. De ezt ráérek még akkor felhozni.
- Őrültebb vagyok, mint az átlag? - kérdezek vissza annak ellenére is, hogy tudm, nem úgy értette. Viszont közben már lépek is el tőle és indulok meg az emelet felé, hogy kövessen.
Vissza. A gyerekszobába.
- Ülj le velem ott, csak ennyit szeretnék - kérlelem, ha legalább az emeletig eljutunk. Nem fogom semmire kényszeríteni, de azt tényleg szeretném, ha legalább a szobában lenne.
- Nem fog a pokolba kívánni a férjed, ha megtudja, egy... idegen volt fél nap a házában? - kérdezek rá végül, félig-meddig figyelemelterelésnek szánva, hogy ha úgy van, könnyebben betegye a lábát a gyerekszobába. Igaz, hallani, hogy amint kimondom az "idegen" szót egy pillantra megakadok, de bármivel meg lehet magyarázni.
Bármivel, ami közelében sincs annak, hogy fájdalmas idegennek nevezni magam a szemükben.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Pént. Márc. 23, 2018 4:22 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mason & Veronique
- Még csak annak készülsz, de úgy viselkedsz, mintha már tényleg az lennél. Nem csak a tetteidre utalok. – suttogom, miközben Pöttöm Pannaként veszem el az ölelésben, mert tényleg nem úgy beszél, mint aki még csak orvos akarna lenni, vagy aki még az egyetemet se kezdte el. Igaz, kinézetre is többre tippeltem volna, de vélhetően a viselkedése, a gondolatai is azt sugallják folyamatosan, mintha idősebb lenne, pedig nem az. Ezt se szabadna elfelednem olykor, vagy éppen hagyni azt, hogy hirtelen ennyire jól essen egy ölelés, miközben a saját férjem ölelését képtelen vagyok jelenleg elviselni.
Amilyen egyszerűen kiejti a szavakat, olyan élesen váj belém, mintha csak még nem szereztem volna elegendő sebet. Egy pillanatra még meg is rezdülök, de nem több. Miért kellett? Miért kellett most ezt felhoznia és egyáltalán miért törődik ő ilyenekkel, ha nem ismer minket, hiszen soha se láttam a férjem környezetében se. Egyszerűen rossz érzés fog el. Amikor pedig távolabb toll magától, akkor se nézek a szemébe, ha csak el nem éri  az által, hogy ő fordítja felé az arcomat. Dac, fájdalom ül ki arcomra, amiből nem akartam semmit se, hogy lásson.
Szavaim nem gyógyítanak, sebeket ejtenek rajtam, hiszen tisztán emlékszem a múltra, de ő erről mégis honnan tud? S miért hiszi azt, hogy ez a helyes? Ezt kell mondania? Miért nem lehetett inkább a némaságot választani, miért kellett ezt kimondani.
- Ahhoz képest, hogy nem ismersz minket és nem ismerted Mich-et, mégis olyan mintha túl sok mindent tudnál rólunk. Vagy egyáltalán honnan jön az, hogy ilyet merj mondani, miközben fogalmad se lehetne arról, hogy igaz-e, vagy nem. Vagy netán mekkora károkat okozol a szavaiddal? -  nem kiabálok, sőt túlzottan is halkan csendül a hangom, mintha hirtelen a beszéld is fájna. Őt fürkészem nagy nehezen, mintha csak látni akarnám, hogy a kiejtett szavaknak köszönhetően miként is rezdül meg az arca. Miként fog reagálni, vagy mit fog mondani. – Nem a te dolgod az, ami zajlik köztem és a férjem között. – talán nyersnek tűnhet, amit mondok, pedig inkább fájdalmas kimondani, hiszen mi köze lehetne ahhoz, amiről még nekem sincs fogalmam? Még magam sem tudom pontosan azt, hogy mi is történik velem és  férjemmel, csak abban vagyok biztos, hogy egyre távolabb keveredünk egymástól. S a távolság okozója én vagyok, de mintha nem is akarnám elérni azt, hogy csökkenthessem ez a távolság.
- Barát… - motyogom az orrom alatt, miközben távolabb lépek tőle, mintha hirtelen nem tudnék mit kezdeni a szavaival és a tetteivel. Mintha egyszerűen túlzottan összezavarodtam volna. Arra, hogy mégis marad csak egy hálás pillantást kap, de magam sem tudom, hogy jó ötlet volt-e, de nem akartam egyedül maradni és rá eddig számíthattam, az ő segítségét képes voltam elfogadni, míg másokét nem.
- Őrültebb? Nem ezt mondtam volna, de ha te ezt gondolod, akkor vélhetően a titkaid felemésztenek szép lassan. – buknak kis a szavak automatikusa, mire sietve fordítom el a fejemet, hiszen lehet nem kellett volna nekem se felhoznom újra ezt. Olyan egész, mintha olyan ösvényre tévedtem volna, ahol olykor nem tudom, hogy merre is kellene lépni, mintha enyhén bizonytalan lenne a talaj és elegendő egyetlen rossz lépés, hogy örökre félremenjen bármi. Figyelem ahogyan elindul, de nem követem egyből, kell pár másodperc, mintha csak fáziskésés lenne a részemről, pedig nem, de végül elindulok mögötte. Olyan, mintha én lennék a vendég, nem pedig ő és csak mutatná az utat.
- Olyat kérsz, amiről tudod, hogy nem tudom igazán megtenni. – pillantok rá komolyan és megállok az ajtóban. Nem tudok belépni olyan könnyedén, mint ő teszi. Fürkészem őt, miközben lassan összefonom a karomat magam körül. Mint amikor esténként állok itt…kilincsért nyúlnék akkor, hogy kinyissam az ajtót, hogy beljebb menjek, de a kezem mindig lehullik, képtelen vagyok rá. Állok ott, talán percek is eltelnek, mire végül kinyújtom a kezem és ha engedte, akkor megfogtam a kezét, máskülönben esélytelen lett volna, hogy belépjek oda. Abban az esetben aprónak tűnő kezemet övébe csúsztattam, mintha ez annyira természetes dolog lenne, pedig mennyire nem. S az élet újabb fura történése, hogy míg a férjem segítőkezét nem tudom megfogni, addig egy idegenét oly könnyedén, mintha nem most először tenném meg. Ki érti ezt? Végül lassan indultam el, hogy utána leülve az ágyra pillantsak körbe a helységben és az elterülő békességet megpróbáljam beengedni a lelkembe, ami csöppet se ment könnyedén. Arrébb másztam az ágyon, hogy le tudjon ő is ülni.
- Miért érdekel ennyire, hogy Edmund mit fog gondolni? – pillantok rá kérdőn, miközben felhúzom a lábamat, a hátamat pedig az ágytámlájának döntöm. – Amiről nem tud, az nem is fájhat neki. – ejtem ki a szavakat úgy, mintha ez lenne a normális, pedig nem. Aki ismert minket, az mindig is tudta rólunk, hogy soha nem voltak titkaink egymás előtt, de most minden megváltozott és magam sem tudom, hogy mit mondhatnék róla. Ez pedig részben eléggé összezavart.
- Van testvéred? Régóta élsz itt? – kezdtem el inkább én faggatni. Hangom elég halkan csendül ahhoz, hogy ne kelljen fel a lányom. Közben pedig a kiságy helyett Masont fürkésztem.


•• edi ©️

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Pént. Márc. 23, 2018 7:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Mintha már tényleg orvos lennék... Hát igen, nem számít az új test, az ösztönök megmaradtak. Ha alig láthatóan is, de elmosolyodok a szavaira, csak az ölelésnél komolyodok el kicsit és tartom is, amikor beszélni kezdek. Igazából bele sem gondolok, hogy mit válthatok ki velük. Annyira természetes, hogy bármi van közöttük, majd megoldják, csak egy kis támogatás kell. Hogy Ed is fülig szerelmes. Hogy minden a legnagyobb rendben lesz idővel.
Azok a szavak viszont, amiket kapok válaszként lerántanak a valóságba. Egyetlen mukkanás nélkül hallgatom végig, majd aprót bólintok. Igaza van. Csak egy ismeretlen srác vagyok, aki túl sokat tud vagy úgy tesz, mintha tudna. Nem számít, hogy nem először kell ezzel szembenéznem, most is fájdalmasan hat. Igyekszem elérni, hogy ne látszódjon ebből túl sok minden az arcomon, de valószínűleg ott az a kis rándulás, ami elárulja, hogy bánt a dolog. Hogy fáj és nem csak az, amit mond, hanem az, hogy nem tudok segíteni. Anélkül nem, hogy elmondanám az igazságot. Azt pedig nem tehetem. Nem tehetem meg vele. Velük.
Igaz?
- Sajnálom - mondom ki végül, miután vagy fél percig néztem azokba a szemekbe. Annyira őszintén hangoznak a szavak, amennyire csak igazak lehetnek.
- Nem akartalak bántani. Én csak... - nem tudom, mit mondhatnék, így a rendes szavak helyét átveszi egy, mindössze alig érthető káromkodás, ahogy megdörzsölöm az arcom, kényszerítve magam, hogy hallgassak.
- Sajnálom - ismétlem el újra, ezúttal inkább az előbbi káromkodásra és úgy eleve a viselkedésemre értve.
De összekapom magam. Mert maradok. Mellette leszek még egy kicsit, ha kellenék.
- Ha kimondanám a titkaimat, csak másoknak okoznék vele fájdalmat. Talán nagyobbat, mint anélkül is fáj nekik - mondom ki azonnal, gondolkodás nélkül, de fél perc múlva már indulok is vissza az emeletre. Nem foglalkozok vele, hogy olyat kérek, amit nem tud megtenni.
Dehogynem, Vero!
Az ajtóban állva nyújtom is felé a kezem, amikor érzem, hogy szükség van rá, de azon kívül, hogy bejöjjön, semmi máshogy nem ragaszkodom. Amíg pedig ő elhelyezkedik az ágyon, addig én megnézem a kislányt. Úgy alszik, mint a bunda. Megigazítom a vékony kis takarót, aztán már fordul is az ágy felé és kis hezitálás után ülök le rá, félig Vero felé fordulva.
- Nem fog tudni semmiről? Semmiről, ami ma történt? - kérdezek vissza reflexből és igen, ezúttal biztosan látni az arcomon a változást. Nem tetszik, hogy valaminek a része vagyok. Hogy egy újabb titok ez Ed és köztem. De nem szólok, ahogy a kérdést is teljesen figyelmen kívül hagyom. Egyszerűen nem tudom megválaszolni, miért érdekel ennyire Ed véleménye.
- Kicsit több, mint fél éve jöttük. A... szüleim és az öcsém. A kis srác már kilenc éves és abban a korban van, amikor mást sem csinál, csak betöréseket szervez a szobámba - végre újra mosoly jelenik meg az arcomon. Talán Nathan az igazán jó dolog, ami ezzel az egész "új test, új élet" dologgal járt. Bírom a srácot, akkor is, ha néha az idegeimre megy.
- Sokszor hagyják rám, így már félig olyan, mintha apa lennék - az utolsó szóval egyetemben végig is dőlök az ágyon. A lábaim lent a földön, de a hátam a matracon. Nem mondom, hogy kényelmes, mégis jól érzem így magam.
- Philipnek... vagyis apának vannak gondjai az itallal. Szóval amikor... anya utána megy vagy bármi... Rám marad a srác - igyekszem nem úgy előadni, mintha világrengető katasztrófa lenne. Hiszen nem az. Láttam már ezerszer rosszabb családokat is és amúgy is... Philip küzd az itallal. Tényleg küzd ellene és egész jól áll. Csak vannak visszaesések.
- Bocsánat. Nem akartalak ezzel untatni - teszem hozzá a beálló pillanatnyi csendben, de annyira talán mégsem bánom. Hiszen ott fekve becsukom a szemeim. Nem vagyok fáradt. Vagyis nem jobban, mint általában, mégis... most jól esik így.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Pént. Márc. 23, 2018 9:45 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mason & Veronique
Egy másodpercig ha tart, ahogyan megrezdül az arca, de mégis súg, hogy megbántottam őt, vagy legalábbis fájnak neki a szavaim. Nem akartam megbántani, se belé rúgni, de a férjemmel való viszonyom volt most az egyik gyengepontom. Nem tudtam róla beszélni, nem akartam újra visszasüppedni abba, amibe ma reggel voltam és újra azon agyalni, hogy mi történik velünk. Nem tudtam rá felelni, mindegy volt, hogy mennyiszer is teszem fel a kérdést, mert mindig nyitottan maradt a kérdés, ahogyan az is, hogy lesz-e ebből még kiút, vagy netán túl mélyre süllyedtünk nekem köszönhetően… és ha nem is mutattam ki minden egyes percben, de attól még ez emésztett és túlzottan is mart belülről, mintha csak szép lassan magára gyújtaná a házat az ember. Előbb az egyik szoba, majd a másik kap lángra, miközben a hőség egyre inkább nagyobb lesz, de mégse fut el, csak vár, hogy a pusztítás tüze őt is elérje.
Figyelem őt és magyarázatlanul szorul össze még inkább a szívem, ahogyan figyelem őt, ahogyan eljutnak a szavai hozzám. Még egy ember, akinek a segítségét legalább képes voltam valamennyire elfogadni, de most mégis őt is megperzseltem azzal a tűzzel, ami sose alszik ki, de mégis olyan lassan emészt fel, hogy az már szinte képtelenség lenne.
- Csak segíteni szeretnél… - fejezem be helyette a motyogása ellenére is a mondatát, miközben továbbra is magam előtt összefonom a karomat. Fürkészem őt, válaszok után kutatok, amire nem lesz magyarázat. Ma biztosan nem, holnap se és ki tudja meddig.
Esélyt se ad arra, hogy feleljek a szavaira, de nem is kell, mert egyelőre nem akartam semmit se mondani rá. Inkább csak elraktároztam azt, amit mondott és majd talán később. Kisebb habozást követően pedig inkább követtem őt pontosan abba az irányba, aminél már annyiszor elbuktam az elmúlt hetek alatt.
Figyelem, hogy milyen természetességgel sétál oda a lányomhoz, miként igazítja meg vélhetően a takaróját. Talán, ha nem lennék ennyire mélyen a pokolbugyraiban, akkor még meg is mosolyogtatna a jelenetet, de mire végezne, addigra inkább elfordítom a pillantásomat és úgy teszek, mint aki a szobát fürkészte.
Megrázom a fejemet nemlegesen, majd egy aprót sóhajtok ahogyan kiül az arcára az, hogy mennyire nem nyeri el a tetszését ez az információ. – Ahhoz képest, hogy mennyire nem díjazod azt, hogy megtartom magamnak a ma történteket te se meséled el a titkaidat. Azt mondod, hogy fájdalmat okoznál azoknak, akik fontosak számodra. Szerinted én nem tenném meg, ha elmondanám? Nem lenne csak még rosszabb a helyzet? – pillantok rá kérdőn, mert eddig is helyén volt az esze és vélhetően most is rá fog jönni, hogy részben talán igazam van, még ha nem is teljesen. Csak még több okot adnék arra, hogy aggódjanak értem és még ha nincs is miért féltékenynek lennie a férjemnek, akkor is esélyesnek tartom, hogy abban a pillanatban képes lenne bármit félreérteni, amit mondanék ezzel a fiúval kapcsolatban. Titok, ami soha nem volt a férjem előtt, de most lesz. Talán örökre, talán csak hetekig, hónapokig, hiszen az élet kifürkészhetetlen.
- Ezek szerint akkor még annyira nem ismered a várost. Barátaid vannak? Biztosan bosszantó dolog tud lenni a testvéred tette... – én soha nem ismertem ezt az érzést. Mindig is szerettem volna kistestvért, de soha se kaptam és esélyesen a lányomnak se fogom tudni megadni, vagy éppen a férjemnek az áhított nagycsaládot. Viszont ahogyan beszél a testvéréről, a mosolya elegendő ahhoz, hogy tudjam ő szeret nagytestvér lenni, vagy legalábbis szereti a tesóját.
Csendesen hallgatom a történetét, miközben ő eldől az ágyon. S a pillanatok múlásával fura érzés kerít hatalmába, de egyelőre inkább a szavaira figyelek, mintsem őrültséget tegyek.
Amikor viszont az említi, hogy édesapjának alkohol gondjai vannak, akkor pillanatok alatt jár át az aggódás, mintha bármi közöm is lenne hozzá, de hát az óvódában is mindig ezt tettem. Aggódtam minden egyes kisgyerekért, ahogyan érte is, pedig még kevesebb közöm lett volna hozzá. Vajon, ha komoly baj lenne, akkor is ennyire könnyedén mesélne róla? Nem hiszem…
- Ne kérj bocsánatot és nem untatsz. Inkább örülök, hogy megbízol bennem és beavatsz. Szokott bántani is titeket, vagy… – hiszen ez talán már egy kisebb lépcsőfok annak irányába, hogy ő is bízik bennem. Nem kellene faggatnom ilyenről, de mégis érdekel, hogy biztonságban vannak-e ott a testvérével, hiszen még ha olykor túlzottan is fura, attól még eddig remek embernek ismertem meg. Figyelem ahogyan mozdulatlanul fekszik ott és mielőtt észbe kaphatnék, addigra ujjaim arcára tévednek, mintha csak ismerős vonást kutatnék az érintésemmel és kell pár pillanat mire felfogom, hogy nagyon nem kéne, hiszen azt se tudom, hogy mit kutatok és talán csak a frászt hozom rá. – Én…én sajnálom.. - rántom el a kezemet, ha addigra nem fogta meg, vagy lökte el a kezemet.


•• edi ©️

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Szomb. Márc. 24, 2018 12:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Igen, csak segíteni szerettem volna, de ezt nem mondom ki. Nem számít. A káromkodás az egyetlen, ami akaratlanul is kicsúszik, ezen kívül viszont hallgatok. Nem próbálom meggyőzni arról, hogy Ed szereti. Igazából semmiről, azon kívül, hogy jöjjön velem fel, a gyerekszobába.
Első dolgom ránézni az apróságra és megigazítani a takarót, mielőtt leülnék az ágyra. Piszkosul igyekszem nem fűzni semmit hozzá, hogy a ma történtekből titok lesz. Nem feltétlen az zavar, hogy eltitkolja bárki elől, hanem, hogy Ed elől. ...és hogy így nekem is hallgatnom kell.
- Más egy régi sebet feltépni és már... segítséget kérni - mondom ki pár pillanat csend után. Igenis így látom. Az ő részéről ha beszélne, az valamilyen segítségkérés lenne.
- De igen, azért valahol igazad van - ismerem el és nem játszom tovább a nagyokost előtte. Tanultam az előbbiekből inkább hallgatok, abból a szempontból mindenképp, hogy ezúttal kérdések helyett az övéire válaszolok.
Magamhoz képest elengedem magam és beszélek. Nem az első alkalom, hogy az új életemről és  kapott családomról kell beszélnem, de ezúttal nem élem meg kényszerként. Nem egy betanult szöveg az, amit mondok.
- Pár srác a suliból. Velük egész jóban vagyok - de azt nem teszem hozzá, hogy olyan igazi barátok nincsenek. Nem is kerestem őket, én már túl vagyok a nagy bulikon meg csajozások, akiknek még ők most élik az idejét. Egyszerűen... nincs helyem közöttük. Ők otthon videojátékoznak, én a közeli játékterembe járok el néha. Ők csapatokba verődve isszák le magukat... én az Eddel kettesben eltöltött sörözésekre vágyok.
Viszont helyette ott van nekem Nathan. Szeretem a kis srácot, akkor is, ha az egész testvér szálat hazugságnak érzem. Nem a testvérem. Nekem nem, csak a testemnek. De azt mondják a család nem a vérnél kezdődik, szóval...
- Hogy? - kicsit túlzottan is elmerültem a gondolataimban, miközben a szám járt. Hogy bántani szokott-e minket? Már azonnal ráznám is meg a fejem, de félúton elakadt a mozdulat. Végül is, mit veszíthetek?
- Egyszer megpróbálta, pár éve. Nem rossz ember, szeret minket, de akkor elborult az agya és éppen részeg volt - próbálom úgy magyarázni, hogy ne állítsam be egy kegyetlen rohadéknak Philipet. Hiszen nem az. Nincs szó rendszeres verésről. Nincs szó arról, hogy ne szeretne... szeretné a fiait.
- Nathant akarta megütni, én pedig leállítottam - pont úgy beszélek, mint akkor este gondolkodtam. Két méter magas vagyok, tele izommal, akinek csak egy mozdulatába kerül és már meg is fogta a részeg csuklóját és elküldte a jó fenébe.
Akkor nem éppen úgy sült el, de erről már nem vagyok hajlandó beszélni. Régen volt és azóta nem ismétlődött meg.
Ezúttal mégis elgondolkozok rajta, hogy mi van, ha csak én nem vettem észre? Mi van, ha nem vagyok eleget otthon, mióta a múltam darabjait próbálom összekaparni és szinte már kétségbeesetten kapaszkodni beléjük?
Aztán megérzem azoknak az ujjaknak az érintését. Hogy mi jut eszembe? Őszintén? Az a hatalmas őrültség, hogy egy csók járhat az eszében. Egyetlen apró jel sem mutat rá, hogy erről lenne szó, mégis ez ugrik be a fejembe. Persze, hogy máris elkapom a csuklóját szinte reflexből, de igyekszem nem túlzottan szorítani. Hamar el is engedem, de láthatóan a frászt hozta rám ezzel az egész kis érintéssel.
- Mi volt a terved? Mit... kerestél? - esik le kicsit megkésve, hogy mi is lehetett a célja. Most már fel is ülök és csak nézek rá. Ahhoz képest, mennyire elkaptam a csuklóját, ezúttal semmiféle düh vagy harag nem látszik a szemeimben.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Szomb. Márc. 24, 2018 1:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mason & Veronique
Lábaimat felhúzom, ahogyan hallom a válaszát, átöleltem a karommal a lábamat, fejemet pedig a térdemre hajtom. Az élet újabb rejtélye, hogy olykor miért tudunk megnyílni egy idegennek, aki alig ismer minket, de mégis oly könnyedén törnek utat a szavak, míg azoknak, akikkel együttélünk és nap, mint nap látunk sokszor sokkal nehezebb megnyílni. Ez is örök titok marad, hogy miért is működik így az emberitermészet.
- Olykor fel kell tépni a sebeket, hogy begyógyíthatok legyenek. Olykor a gyógyulás fájdalmas tud lenni, de talán nem nekünk kell mindig eldönteni azt, hogy egy-egy titokkal mit okozhatunk, hanem hagyni kell, hogy kibontakozhasson és eldőljön, hogy mi is lesz a következménye.  – szavak halkan csendülnek, hiszen így is hallhatja. Elég közel ülünk a másikhoz. Másrészt meg álszentnek érzem magam, hiszen ebben hinni, de mást tenni eléggé az, nem? Fura, hogy nem akarom, vagy már nem hiszek abban igazán, hogy segítséggel sikerülne legyőznöm azt, amit még én se látok át tisztán, hogy mekkora is a zűrzavar bennem, de másnak pedig segítenék.
Csendesen hallgatom őt és inkább a mondandójára próbálok összpontosítani, mintsem még több káoszt eredményező gondolatot megszületni hagyni. Nem tudom mi történik itthon, miért sodorta az élet csalfa szele pont ezt a srácot kétszer is már az utamba, s megannyi dolgot nem értek, nem látok át és ha egy kérdésem megválaszolásra is kerül, akkor helyette születik másik kettő, mint a mesékben, levágod a sárkány fejét, de helyette kettő nő…
- Ezek szerint legjobb haverod jelenleg még nincs, akivel mindent megosztanál. – bukik ki az első gondolatom ajkaim között, amikor nem kellene, de barátságok között is van különbség. Nem is kevés, de biztosan nem lehet könnyű egy teljesen idegen helyen egyből beilleszkedni. Főleg, hogy a korabéliek általában feleennyire se érettek, mint ahogyan ő viselkedik. Ebben a dologban szerintem mindenki egyet értene.
Kérdésére habozok, hogy felmerjem-e tenni újra a kérdést, hiszen semmi közöm nem lenne. Vagy éppen mit tudnék tenni, ha mégis bántaná őket? Ott van az édesanyja is, ha meg olyat vetnék fel, hogy akár ide is jöhetne a tesójával, akkor nem tudom, hogy ki nézne őrültebbnek a férjem, vagy ez a srác. Olykor a beszélgetés is gyógyír tud lenni, míg máskor tényleg csak sebeket képes feltépni, vagy éppen elérni azt, hogy a hallgatófél tehetetlennek érezze magát, amiért nem tud segíteni. Néha túlbonyolult az élet.
Torkom hirtelen kiszárad, ahogyan mégis felel a korábbi kérdésre, mielőtt inkább mondhatnám azt, hogy felejtse el. Most kéne okosnak lenni, de nem tudok. Annyira higgadtan beszél arról is, hogy megállította, mintha neki nem esne baja, vagy mint Mich tette olykor, de az meg érthető volt. Nem éppen kisemberről volt szó és ő tényleg könnyedén le tudott állítani másokat. – A részegség nem mentség… Sajnálom, nem lenne közöm hozzá, de remélem, hogy nem lett nagy baj belőle. – vagyis inkább bajotok, de próbálok inkább semlegesebben fogalmazni, mielőtt hirtelen túltolakodónak tartana, hogy olyanba ütöm az orromat, amihez semmi közöm nem lenne. S teljesen jogos észrevétel lenne, de talán ebben jobban hasonlítunk egymáshoz. Ő beleütötte a noziját az én életembe, én pedig az övébe.
Csend, ami megannyi dolgot hordozhat magában, békességet, nyugalmat, nyomasztó is tud lenni, vagy éppen kétségekkel teli… most viszont fogalmam sincs, hogy milyen az a csend, ami telepszik erre a szobára, még ha rövid ideig is. Olykor pedig megesik, hogy olyat teszünk, amint végig se gondolunk igazán és mire megtennénk, addigra már késő. Amikor elkapta a csuklómat, akkor alig észrevehetően rezdültem össze, amint pedig elengedi a kezem sietve húzom el és csúszom hátrébb az ágyon is, mintha magam sem tudnám, hogy mi a franc ütött belém. Figyelem ahogyan felül, a kérdései pedig fejemben cikáznak, de nem tudok felelni rájuk. Állom a pillantását közben, még ha legszívesebben talán inkább néznék bárhova is, mielőtt még jobban rontok a helyzeten, de csak fürkészem őt, ahogyan ő engem.
- Nem tudom. – ejtem ki végül a szavakat, amik talán szánalmasan hangoznak. – Olykor talán mi magunk se tudjuk, hogy mit keresünk, de miből gondoltad egyáltalán, hogy kerestem valamit? – kapok észbe, hiszen legalább addig se nekem kell beszélnem és végre legalább egy kicsit sikerülhet rendezni addig is a káoszt a fejemben, vagy legalábbis ezekre a kérdésekre választ kapni. – Sajnálom, nem akartam semmi rosszat se tenni. – teszem még hozzá alig hallhatóan, majd újra felhúzom a lábaimat, mintha csak egy védelmező fal lenne, de mi elől? Magam sem tudom…


•• edi ©️

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Szomb. Márc. 24, 2018 9:45 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen bölcsen hangoznának a szavai, ha elmondanám a titkom. Ha elmondanám, ki vagyok. Vajon eszébe jutna egyáltalán, hogy most mi a véleménye az egészről?
- Inkább régről vannak igazán jó barátaim, de tőlük... elég távol kerültem - próbálok úgy beszélni, mint eddig, mintha nem számítana, de még így is biztos vagyok benne, hogy hallatszik a hangomon, fájdalmas pontra tapintott a barát dologgal. Legalábbis így, hogy errefelé elkanyarodtunk az iskolás haverok témától.
Még arról is könnyebben beszélek, hogy Philip akkor egyszer kezet akart emelni Nathanre. Hiába cseng ott a fejemben a dühös kiáltása vagy éppen a sajátom - vagyis amit annak szántam -, majd a tetteim következménye. Ezt persze eszemben sincs elmondani. Semmi értelme nem lenne. Amikor jön az a félig burkolt kérdés csak megvonom a vállam. Rossz szokás, ami az új testemhez köthető. Régen nem vonogattam a vállam. Igaz, nem is volt olyan téma, amire ne tudtam volna felelni, vagy hozzáfűzni valamit. Nem voltak titkaim, ilyen és előttük legalábbis biztosan nem.
- Nem kell sajnálni... és amúgy sem vagyok kisgyerek már rég'. Nathanre pedig vigyázok, ahogy csak tudok. Bár inkább saját magától kell megvédeni sokszor. Esik-bukik, mint a gyerekek általában - beszélek, már csak azért is, hogy véletlen se kezdjen el sajnálkozni. Mégis egy pillanatig azt kívánom, bár az jött volna a sorban. Hiszen annyira különös az utána következő csend, majd az a mozdulat, ahogy az arcomhoz ér.
Nem akarom, de az ösztönök vezérelnek, ahogy elkapom a csuklóját. Egy másodperc erejéig felötlik bennem a gondolat, hogy talán túl szorosan fogom, de... belegondolva, már nincs akkora erőm, mint régen volt. Talán nem is tudnék fájdalmat okozni neki. Ahogy Philip ellen sem ért semmit a képzelt erőm azon az estén.
Ettől függetlenül hamar engedem el a csuklóját és ülök fel. Meg sem fordul a fejemben, hogy másfelé nézzek, mint rá, vagyis egyenesen a szemeibe.
- Azt hittem, hogy... valamit észrevettél... Ami lehetetlen - már megint össze-vissza beszélek, nem hiszem, hogy bármit ért belőle. Mindenesetre egy pillanat és talpon vagyok.
Tudom, hogy lehetetlen. Nem hasonlítok arra, aki voltam. Semmi hasonlóság sincs, igaz? Mégis megrémít, hogy kiolvashatta esetleg a szemeimből a titkom. Hogy talán az hasonlít arra, amilyenek az én szemeim voltak és rájött.
- Nincs semmi baj. Nem haragszom. De mennem kell - igazából választ sem várok, már fordulok is el, mintha tényleg az a gyáva kölyök lennék, akinek talán első ránézésre tűnhetek néha. Mégis ahelyett, hogy azonnal kifelé venném az irányt, pár lépés után a kiságyhoz lépek.
- Legyél jó, hercegnő - simogatom meg a kicsi kezet, ami éppen a feje fölött van. A kis mozdulatnak köszönhetően pedig már mosolyogva tudok visszafordulni Vero felé is.
- Gyere - jön kicsit halkan és már megint úgy emelem a karjaimat. Igen, még egy ölelés belefér búcsúzóul. Hogy biztosan ne járjon azon az esze, hogy haragszok. Nem akarom így magára hagyni. Nem akarom, hogy önmagát marcangolja.
Ha pedig odalép és átölelhetem, már csak egyetlen dolgot szeretnék neki mondani. Magyarázatot a hirtelen távozásomra.
- ...megrémisztett, hogy talán kiolvasod a szemeimből a titkomat... - csak ennyi, egy szóval sem mondok többet, bármi van.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Szomb. Márc. 24, 2018 10:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mason & Veronique
Mondanám, hogy a mai világban annyira nem nehéz tartani a kapcsolatot senkivel se, de úgy érzem, hogy nem erről lehet szó. Más van a dolgok mögött, de még mindig nem teljesen értem, hogy miről is lehet szó. Nem látok a sorok közé, nem tudom hova rakni a fura és őrültnek ható megérzéseimet, gondolataimat. Próbálok nem is törődni velük, inkább csak ráfigyelek és arra, ahogyan beszél. Amit elárul végre magától.
Vállrándítása nem nyugtat meg semennyire se, de talán igaza van. Nem aggódhatok egy ismeretlen miatt is, de akkor miért érzem, hogy annyira nem is ismeretlen. Hogy valami miatt olyan, mintha részben ismerném, vagy csak azért érzek így, mert ő részben megért és közelebb engedtem magamhoz, mint bárkit mostanság?
- Nem a kortól függ, hogy ki mekkora, ahogyan az ereje se. Mindenkinek szüksége van valakire, akiben megbízhat és beszélhet bármiről. – hangom még mindig halkan és békésen csendül, miközben őt figyelem eldőlve az ágyon. Mintha ez csak megszokott lenni, legalábbis biztosan egy külső szemlélődő ezt mondaná, pedig nem az. Most először jár itt igazán. Ma láttam másodszor csak, de mégis. Van valami fura és megfoghatatlan ebben az egészben; ez pedig túlzottan ijesztő.
Nagyot nyelek, ahogyan fürkész engem, miután elengedte a kezemet. Állom a pillantását, talán ha akarnám se tudnám elfordítani a fejemet. Mintha az a szempár fogságba ejtett volna, titkokat őrizne, mesélne, de mégse teheti meg. Létezhet ilyet, vagy már napszúrást kaptam a nem létező napon ma? Szavai pedig még inkább nem nyugtatnak meg, de mégis automatikusan jön rá a válasz.
- Olykor látunk dolgokat, megértjük, de csak később áll össze a kép. Néha akkor, amikor már túl késő. – bölcsebb lett volna hallgatni, de nem ment egyszerűen, hogy némaságba rejtőzzek el megint, mint az elmúlt hetekben. Segíteni szerettem volna neki, nem pedig elijeszteni. Miért érzek ekkora késztetést arra, hogy egy idegennek segítsek, miközben a saját házasságomat, családomat se tudom megmenteni jelenleg?
Szavak, amik ellentmondásosak. Kinyújtanám a karomat, hogy megállítsam őt a mozdulatban, de mégse tudom megtenni. Csak ülök az ágyon és figyelem a cselekedeteit. A természetességet, azt amit áraszt belőle, ahogyan a lányommal is viselkedik. Meglepő és döbbentő.
Látom, ahogyan felém fordul, de mégse mozdulok meg egyből. Mint aki éppen azt fontolgatja, hogy ez mennyire is lehet jó ötlet, de végül lassan felállok és hamarosan belefúrom az ölelésébe magam. Viszonzom az ölelést, mintha csak így akarnék köszönömet mondani részben neki a maiért. Mintha így akarnám az esetleges általam okozott „károkat semmisé tenni”. Szavai szívembe marnak, hogy mik lehetnek azok a titkok, mitől tart ennyire? Felpillantok rá, majd egy puszit nyomok arcára, ha nem mozdult bele… Majd alig hallhatóan szólaltam meg, mielőtt távozott volna. – Mindig kell valaki, akire a titkainkat bízhatjuk. S mindig akadnak olyan személyek, akik képesek a titkainkkal együtt elfogadni. – mondom neki komolyan, majd pedig figyelem, ahogyan távozik. – Vigyázz magadra! - Már ha egyáltalán végig hallgatta, amit mondani akartam neki. A szobára telepedő csend és a történések eseménye pedig túlzottan is hirtelen telepednek a vállamra, mintha össze akarnának nyomni.


•• edi ©️

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Vas. Márc. 25, 2018 2:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Mennem kell. Más sem visszhangzik a fejemben, mint hogy ideje indulni. Egy részem ki akarna sietni az ajtón, le a lépcsőn és irány. Fogalmam sincs, miért rémiszt meg ennyire, hogy lebukhatok. Vagyis ez nem igaz, sejtem. Félek attól, hogy kiolvassa a szemeimből, ki vagyok és akkor fájdalmat okozok. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Akkor sem, ha egy másodperc erejéig megfordul a fejemben, talán jobb lenne túlesni rajta. Hagyni, hogy rájöjjön, vagy elmondani és történjen, aminek történnie kell.
De úgy tűnik, gyáva vagyok, legalábbis ha erről van szó. Menekülőre fogom, de azért nem olyan sietve, hogy ne lépjek oda a kiságyhoz és ne köszönjek el Lily-Rosetól, mielőtt megfordulnék és még egy ölelésre hívnám. Annak a puszinak köszönhetően pedig egy halvány mosoly még akkor is ott van az arcomon, amikor a szavait hallgatom.
- Egyszer majd beszélni fogom. Ígérem - válaszolom végül kis késéssel, miközben hátrébb lépek és tényleg távozóra fogom.
-  Te is vigyázz... - legszívesebben hozzá tenném, hogy mindenkire vigyázzon. A lányára, a férjére. De valahogy kegyetlenségnek érzem. Nem akarom azonnal felidézni benne azt a tökéletesen begyakorolt mantrát, hogy nem tud vigyázni a lányára.
Úgyhogy hallgatok, csak a tekintetem árulhat el esetleg, hogy mire gondolok, amikor még egyszer a kiságy felé nézek. Végül éles hátraarc és indulok. Nem említek következő alkalmat, nem említek semmit. Inkább saját magammal beszélek, győzködöm a makacs énem, hogy ezentúl nem kellene a ház előtt mászkálnom céltalanul.
Akkor sem, ha talán újra segíthetnék...

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Vas. Márc. 25, 2018 2:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mason & Veronique
Tudom, hogy miként fejezné be a mondatot, legalábbis sejtem és pont ezért vagyok hálás neki, hogy mégse teszi meg. Legalább ad egy kis esélyt arra, hogy ne egyből zuhanyjak vissza abba a depresszióba, amibe vagyok már minden egyes nap. Szeretnék hinni abban, hogy egyszer talán tényleg elmondja a titkát, de mégis volt egy olyan érzésem, ha tehetné, akkor elkerülné a dolgot és inkább megtartaná magának. Nem értem, egyszerűen képtelen vagyok rájönni arra, hogy miért is érdekel ennyire, hogy miért  nem tudom csak úgy megrántani a vállamat és elengedni azt, hogy valami annyira nyomasztja őt? Talán mert végre segíteni szeretnék valakinek? Igazán segíteni, ha már a férjemen se tudtam az elmúlt 5 év alatt, mert nem hagyta… Talán emiatt is, hogy ne érezzem még inkább azt, hogy kudarcot vallottam, mint irányába éreztem olykor erősebben, máskor eltemetve a balesettel kapcsolatos érzéseimet.
Tudom, hogy a legjobb barátját veszítette el, ahogyan az én barátom is volt Mich, de mégis fájt azt, hogy bezárkózott előlem, ahogyan most én is teszem vele. Hallottam, ahogyan az ajtó becsukódik lent, de nem mozdultam meg. Pár pillanat erejéig még a szobában maradtam, majd végül a lányomhoz sétáltam, hogy ránézzek én is, hogy minden rendben van-e, de szerencsére békésen aludt. Reméltem, hogy így is marad, míg a többiek haza nem érnek. Végül lassan behajtottam az ajtót magam mögött, hogy a konyhában kávét készítsek magamnak, az ételhez hozzá se nyúlva, amit a hűtőbe készítettek nekem, majd pedig egyszerűen visszavonultam a jelenlegi szobámba, hogy a gondolataim újra magukkal rántsanak, miközben a rajzzal és olvasással próbáljam meg elterelni a figyelmemet. Több kevesebb sikerrel…



Köszönöm a játékot! edi  •• ©️

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba •• Vas. Márc. 25, 2018 3:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Gyerekszoba ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom

Gyerekszoba
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-