Vendégszobák
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Vendégszobák •• Szer. Aug. 16, 2017 2:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Forrás: google


Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Márc. 19, 2018 1:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Az éjszaka nehezen tellett, egyedül és magányosan feküdtem az ágyban, hol forgolódtam, hol pedig a  konyhába csoszogtam, hogy igyak egy pohár valamit. Reggel van, már hatkor kijöttem reggelit csinálni. Szívecske alakú sült tojás. Házi füstölt szalonna átsütve, majd friss zöldségek összeaprítása, majd egy kisebb zacskó bab megfőzése. Paradicsom és mindent egy tányérra halmozva. Vero reggelije kész. Valami hasonlót csináltam magamnak is, csak szendvics formájában. Majd frissen is lefőztem a kávét, egyet a feleségem számára, másikat magamnak. Egy tálcára helyeztem a reggeliket és a 2 feketét ízesítve, majd mivel hallottam neszezést Vero új hálókörletében, ezért benyitottam. És besétáltam. A kutya vakkantott egyet, de a pisszegésemre inkább elbújt. Megcsóválom a fejemet és ismét egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Jó reggelt!
Hogy ne legyen kínos csönd kávéval kínálom a hölgyet, meg a reggelijével. Közben én is helyet foglalok az egyik fotel karfáján, magamhoz képest túl lazán.
Bár nehézkesnek, nyúzottnak és fáradtnak tűnők, attól a szemeim árulkodnak róla, hogy nagyon is képben vagyok, és semmi nem kerüli el a figyelmemet. Veronique minden moccanását követem a tekintetemmel, és mit nem adnék érte, hogy belelássak a fejébe! De nem látok, úgyhogy be kell érnem azokkal az információkkal, amiket ő maga megoszt, a szája rándulásából ki tudok következtetni. A kávénak szeretem az illatát, úgyhogy jólesik belélegezni az erős, forrón nedves párát.
Borzalmas éjszakám, pocsék reggelem volt. A természet, akárcsak a világ, roppant igazságtalan. Tele van szemétséggel, és érdem nélkül mért előnyökkel. Ebbe bele kell törődni. Lehet, hogy el kéne mondanom neki, hogy bizony nekem is fájnak a sebek is, míg meg nem gyógyulnak. Én is kaptam a múlt éjjel, még ha nem is tőle. Önmagamat még talán sosem veszítettem el ennyire…
- Tudtál aludni? - a szendvicsembe harapok ezt követően, a macska meg jelenik mellettem dorombolva, rákacsintok, nyávog egyet és követeli, hogy adjak neki egy falatot.
- Ejnye! Anyád nem tanította meg, hogy mit illik, ha esznek körülötted? - szidtam meg a macskát mértékkel, majd egy kis tojásdarabkát adtam neki, amit jóízűen el is fogyasztott. Nem is tudom ki kényezteti el állandóan... ezt látva a kutya meg ugatni kezd a vékony és idegesítő hangján. Egy ideig elviselem, de aztán robbanok.
- Mi legyen az ebéd, mit ennél? - érdeklődtem Vero-ra pillantva, vártam a válaszát, vagy akármi mást, ami tőle származott. Vágytam már arra a békére, ami még hetekkel ezelőtt volt, bár el kell viselnem a mostani nőt, aki nem a nőm ekképp. A viselkedése idegen, távol áll attól amit én megszoktam tőle.


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Márc. 19, 2018 7:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Nem számítottam ma se látogatóra, hiszen Edmund még nem is sejtette azt, ha nincsen az az idegen férfi, akkor ki tudja, hogy ki hívta volna őt fel, hogy a felesége pánikrohamot kapott az egyik parkban? Jobb lesz, ha sose tudja meg, hogy miként fagytam le a lányunkkal és estem pánikba, mint aki elfelejtette hirtelen, hogy hol is van és nem is igazán érzékelte volna a külvilágot. Kerültem szinte az egész családomat, az-az eset óta pedig még inkább úgy éreztem, hogy még eggyel több ok arra, hogy borzalmas szülő vagyok és a lányomra tényleg csak veszélyt jelentek. A baleset, majd az a parkos történés. A kutyám is könnyedén jelzi, hogy már nem csak hárman vagyunk a szobában. Legszívesebben felmorrannék a köszönésére, hiszen mi olyan jó ebben a reggelben? Szerintem semmi se, pontosan annyira szürke, hideg és borzalmas, mint az elmúlt hetek reggeljei.
- Jó reggelt! – viszonzom a köszönést inkább, hogy megőrizzük a látszólagos békét, de eléggé úgy hathatott, mint aki éppen a fogorvosnál van. Pontosan annyira lelkesedtem az egészért. A kajára pillantottam és legszívesebben eltoltam volna magamtól az egészet, de helyette inkább csak megköszöntem neki alig hallhatóan, majd a kávéba menekültem, ha már azt is kaptam. Legalább ha iszik az ember, akkor nem várják el, hogy beszéljen is.
Kávé illata most nagyon is kellemes, mélyen szimatolok bele a kávéba, majd pedig újabb kortyokat tűntetek el. Végül lerakom az éjjeliszekrényre, majd pedig a reggelire pillantok. Kicsit rándul csak meg a szám sarka, ami könnyedén árulkodó lehet, hogy nem túlzottan vágyom rá. Villát kezembe veszem és hiába néz ki pompásam, ha nem figyelt senki se, akkor alig ettem általában mostanában. Csak egy-két falatot. Vélhetően emiatt is még nyúzottabbnak tűnhettem, mint ami alapból lettem volna a kevés alvás miatt. Piszkálgatom az ételt a villámmal, mint aki nem tudja eldönteni, hogy villára szúrja, vagy inkább kilökje a tányérról a falatot. Aztán elhangzik a kérdés és sietve pillantok rá.
- Vélhetően úgy festek, mint egy lecsúszott drogos, vagy tévednék? – ez pedig egyben a válaszom is volt a kérdésre, hiszen borzalmasan aludtam az elmúlt napokban. A két napja történtek után pedig még inkább. A hajam össze-visszaállt. Lehet kicsit már beesett volt a kevés evés, illetve alvás miatt is. Végül inkább mielőtt még valami kedveset mondok,  villámgyorsan kerül az étel a villára, hogy sietve kapjam be. Ja, mint egy gyerek, aki nem akar felelni vagy rájön, hogy jobb hallgatni. Rágtam, automatikusan tettem és nem azért, mert élveztem volna. – Te? – böktem ki végül nagy nehezen, miután lenyeltem, majd újabb falatot szúrtam az evőeszközre. Inkább volt egyfajta védelmimechanizmus volt a részemről, mintsem tényleg azért gyömöszöltem volna magamba ezt a két falatot, mert éhes lennék.
- Azt hiszem őt nem csak én kényeztettem el… - forgatom meg a szemeimet, majd újra turkálni kezdtem az ételt, mint valami kisgyerek. Fürkésztem a tányéromat és minél inkább a szívformára gondoltam, annál inkább még pocsékabbul éreztem magam. Végül magamhoz hívtam Maszatot, segítettem neki feljönni az ágyra, mire Henry csak rám nézett, nyávogott egyet és máris „apának” kezdett el hízelegni. Még ekkora féltékenyuraságot szerintem nem hordott a hátán  föld.
- Semmit, ne fáradj. Nem vagyok éhes és ezzel se kellett volna bíbelődnöd. – nem nézek rá, inkább csak arrébb pakolom végül a tálcát, majd a kutyámat az ölembe veszem és egy pillanatra még halovány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan hozzám bújik. – Köszönöm. – pillantok a férjemre és hosszú idő óta most először hála és tényleg mintha röpke időre boldogság költözött volna a pillantásomba. Aztán újra a kiscsöppséget figyelem. – Ma itthon leszel, vagy mész dolgozni? – miközben pedig neki szegeztem a kérdést nem néztem rá. Mintha csak képtelen lennék rá, hogy hosszabb ideig a meggyötört arcát lássam. Mintha csak részben tükörbe néznék, de boldogság helyett tényleg csak szomorúság és elveszettség köszöntene vissza.





A hozzászólást Veronique S. Rimbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 12:14 pm-kor.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Márc. 20, 2018 2:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

A kellemetlen és a kellemes dolgok keveréke ma Vero és a vele járó viselkedése. Nem ehhez szoktam a tíz év alatt, nem akarok a későbbiekben sem hozzászokni. Várnom kell, de meddig? A végtelenségig én sem tudok türelmes lenni. Nem eszik, pedig a kedvenceit rakom elé. Mégis mit csináljak? Mint a libákkal? Kezdjem el tömni? Sok(k) ez már nekem, hiszen nem tudom az ilyet kezelni. Hosszú távon nem megy a dolog. Próbálkozom, de semmi sem használ. Szavai pedig méreg mód hatnak mindkettőnk sejtjeire. Nem akartam pont az állapotára utalni a dolgokkal, de most hogy ki is mondja… csak megingatom a fejem.
-Ha valaki nem tudja mi történt a napokban, azt hinnék, hogy rászoktál… - morcosan bámulok rá, hiszen egyre jobban elengedi magát, nem eszik és nem alszik. Ennyire nem csúszhatna szét. De mégis megtörténik. Mi történik veled? Miben nem hiszel magadban? Miért kételkedsz ennyire? Saját magadnak kellene a legerősebbnek lenned. De nem… ő feladta. Feladta és csak azt hajtogatja, hogy a lánya nélküle van a legjobban. Mert a baleset is az ő hibája… nem az övé! Kérdésére nem válaszoltam, csak figyeltem az undort az arcán, amit az evészetre fordított. Tartom magam, visszafogom magam, türelmes vagyok, de félő ez nem lesz elég. A tálca is odébb kerül, láttam mennyit evett, a túrkálás több volt, mint a lenyelt falat. Ez nem fog tovább így menni ha rajtam múlik. És még az ebédem sem kell neki. Hát ez…
- Nem fáradtság. Nem kötelességből csinálom. Nem azért, mert megölnének, ha nem tenném. Azért teszem mert szeretlek és magadnak nem csinálnád meg. - vágom vissza neki, a köszönömöt meghallottam, az is már valami, de még kevés… nem ezt akarom hallani tőle. Nem ezt s nem is így. Jó oké, megviselte a dokitól hallottak, megviselte, hogy a kislánynak majdnem baja lett… de az istenért. Nem eméssze magát tovább, lépjen túl, azzal hogy depresszióba esik, soha semmivel nem lesz jobb… Kérdésére az utolsó falatokat is eltüntettem már, félrepakoltam a tálcát, megsimogattam a nagymacskát, közben őt figyeltem.
- Nem dolgozok. Megyek Rollo-val nagy bevásárlásra. Kell valami? - érdeklődtem, majd kissé elhúzott szájjal figyeltem kutyát. Nem őt kéne babusgatnia….
- A lányoddal kéne többet törődnöd, nem a kölyökkel. - isten lássa lelkem, nem akarok én veszekedni vele, de nem hagyhatom, hogy a lányom az anyja nélkül nőjön fel. A lányunk ezerszer jobban megérdemli azt a babusgatást és foglalkozást, mint amit Vero eddig a kölyökkel leművelt a napokban.
- Szerinted nem hiányolja a jelenléted? - szombat óta nem érintkezett vele, mikor haza értem, itthon voltak, a gyerek sírt, Vero meg ugyanezt művelte mint most..




Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Márc. 20, 2018 5:29 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Egy részem csodálta, hogy még mindig ennyire higgadtan tud viselkedni, még akkor is, ha olykor arcának rezdülése elárulta azt, hogy feleannyira se könnyű neki, mint azt valaki hinné róla, ha ránéz. Ismertem már ennyire, ahogyan afelől se volt kétségem, hogy nem is hasonló válaszban reménykedett, amikor megszólaltam volna. Egyszerűen csak fáradt voltam ahhoz, hogy tovább akarjak még színészkedni előtte is, hogy persze, csak egy kisebb depresszióról van szó, de akkor is olyan titkot őriztem két napja, amit talán jobb lett volna elmondani. Vajon mi lett volna, akkor ha Mason nem jön oda, ha nem jár arra? Még mindig nem értem, hogy miért ennyire kedves és segítőkész, hiszen nem ismer, de…
- Akkor talán itt lenne lehet az ideje kipróbálni. Legalább lehet elviselhetőbb lennék, mert jobb lenne a kedvem… - habozás nélkül vágtam rá, mintha már előre kitaláltam volna azt, hogy mit fog mondani. Még kicsit engem is megrémisztett az a hirtelenség és könnyedség, ahogyan kibuktak a szavak ajkaim között. Azt hinné az ember, hogy  nincs már lejjebb, hogy én se tudok rontani még inkább a helyzeten, de mégis megy. Az étvágyam pedig még inkább elmegy. Nem érdekel az se, hogy mennyit fogyhattam az elmúlt hetek alatt, mert tényleg csak akkor voltam képes ételt tuszkolni szinte már magamba, amikor ők látták azt, de most még ekkor se ment. Hiába imádtam ezt a kaját és tudtam, hogy csak nekem csinálta, hogy jobb kedvem legyen tőle, de inkább most csak émelyegni kezdtem tőle.
- Talán okkal nem csinálom meg magamnak, mert utálok ételt kidobni. Netán kéred ezt is? – kérdeztem talán túlzottan is flegmán, amivel vélhetően csak újabb sebeket ejtettem rajta is és magamon is, mintha meg se hallottam volna azt, hogy kedveskedni akart volna, vagy csak nem számított volna. Én nem fogom megenni, azt meg tudom, hogy mennyit képes enni. Legalább egyikünknek még régi az étvágya. Igazából már abban se voltam biztos, hogy bármi még nálam olyan-e, mint régen volt. Egyedül talán az illusztrációs munka maradt meg régről, de már az se ment mindig olyan könnyedén. Boldog rajzokat készíteni mesekönyvekbe? Szerintem nem meglepő, hogy annyira könnyedén nem ment. Nem értem ezt az egészet, nem értem, hogy képes ennyire törni magát, miközben én csak még több nehézséget görgetek magunk elé.
- Nem kérek semmit se, köszi. – hangom halkan, de mégis komolyan csendül. Mégis mit kérnék? Valami füvessütit? Ez nem Amszterdam és az elveit ismerve soha nem is venne semmi hasonlót, pedig talán lehet jobban járnának még úgyis velem. Szavaira viszont felkapom a fejem és olyan dühösen pillantok rá, mint még soha se.
- Mi van? – bukik ki először csak ennyi belőlem. – Miért ne kéne törődnöm vele? Ezek szerint az egyik kölyökkel nem kellene foglalkoznom, akit tőled kaptam?? Pazar, akkor mégis mi a szarnak vetted? – sose beszéltem így, de a következő szavai voltak az utolsócsepp, amit képes voltam elviselni és máris lerúgtam magamról a takarót. Legszívesebben az egész tálcányikaját hozzávágtam volna. Annyira sietve álltam fel, hogy az éjjeliszekrényről is lelöktem a sok vázlatot, ami a földre hullottak felfedve magukat.
- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! Nincs olyan anyára szüksége, aki még megvédeni se tudja! Aki képtelen elmenni még vele sétálni is, mert simán elrabolhatnák tőle!!! – és azzal a lendülettel a fürdőben tűntem el hangos ajtócsapódással jelezve, hogy tényleg menjen a fenébe. Fogalma se volt arról, hogy mit éltem át két napja, ha nem Mason talál ránk, akkor talán most a lányunk eltűnt volna, mert képtelen voltam még egy nyamvadt sétára… Félő volt, ha ottmaradok, akkor megütöm, vagy tényleg hozzávágok valamit, akkor viszont már totálisan képtelen lettem volna tükörbe nézni. Görcsösen kapaszkodtam a kagylóba, miután megnyitottam a csapot. Próbáltam megnyugodni, de csak egyre hevesebb lett a légzésem is és egyre inkább rám tört egy újabb sírógörcs, miközben újra átéltem a két napja történeteket. Azzal pedig rohadtul nem foglalkoztam, hogy a leborult rajzoknak köszönhetően Masonről készült képek is felfedték magukat a férjem előtt. Jahh, sok mindenre gondolnának az emberek, pedig csak meg akartam fejteni azt az idegent, de ennyire pocsék helyzetben?



Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Szer. Márc. 21, 2018 4:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

A drogos kifejezés csúnya szójárás, tőle is és tőlem is, bár Ő hozta fel, idegesít. Nem kelett volna így felhoznia és folytatnia sem nagyon, ami azt illeti. Szavaira talán kissé még durvábban nézek rá mint eddig, noha nem a megfélemlítése miatt, szavai okozzák mindezt. Belém mar, én belé…de egyikünk sem jön ki belőle nyertesként. Mindketten veszíteni fogunk valamit a folytatásban.
- Ezt inkább fel se hozd! Akkor talán nem ilyen „békésen” ücsörögnék itt! - mutatom az idézőjeleket is, hogy megértse a dolgokat, mondjuk ha tényleg ez állna a háttérben, nos már 200-as vérnyomásom lenne. most még békésebb a dolog. Eddig, hiszen felhozta, nem kellett volna ezt tenni… nem kellett volna eddig elmennünk. De ez van ha morcos az asszony, mert kialvatlanságban szenved.
Ahogy flegmasággal dobja vissza a szavakat, hát elpillantok róla, félő, hogy olyat találok mondani, amit nem kellene, inkább kussban maradok. Talán ez gyávaságnak tűnhet, de nem az. Inkább bántson meg ő, mint én borítsak rá akármit. Sajnos ha elborul az agyam előfordulhat.
- Te csak egyél normálisan és ne borogasd ki a kaját… - ingattam meg a fejem morcosan, hiszen alig vagyok itt talán ha 3 perce, de máris az egekben van a vérnyomásom és úgy mindenem. Bár ez most úgy jött ki, hogy eleszek előle mindent és ezért ilyen… ilyen. A kinézete és a viselkedése. Tartom magam, jobbnak tartom, ha inkább nyugi lenne, pedig nem lesz. Előbb vagy utóbb robbanni fogunk mindketten. Az meg… kétlem hogy jó lenne.
Az meg hogy nem kér semmit se… elhúzom a számat, bár inkább az nem jön be, hogy az ebbel foglalkozik többet, mint a vér szerinti leányával, és ezt szóvá is teszem. Nem érdekel, hogy lehet nem tetszik neki, mindig is kimondtam ami épp nem tetszik. Miért változtassak ezen? Miért most?
Ám szavai… Henry már 2 éves nagyfiú, a törpe még csak most jár majd a második hónapjában… milyen kölykök? A lányunk nem kölyök, ha erre gondolt…
- Nem erre gondoltam…de Veronique… mikor fogtad meg utoljára Lily-Rose-t? Tudod még egyáltalán milyen az, mikor rád mosolyog?! - figyeltem, ahogy felpattan, ahogy a papírjai a földre hullottak, majd a fürdő felé vette az irányt ám szavai egy újabb dührohamot inditott el bennem… aztán az ajtó is becsapódott… megint a fürdőbe menekült. Az ég szerelmére! Nem unja még ezt?! Nem unja még az állandó menekülést? Felkeltem, hogy a lapokhoz lépjek, hogy felszedegessem őket onnan, ám ahogy egyiket a másikra pakoltam….  ez az a srác? Vele futotta össze… még egy és még egy… mindezt az ágyra tettem, de mielőtt a kutya rávetette volna magát, amazt a földre pakoltam. Kiszaladt a szobából, Henry meg utána. De miért ez a srác? Mikor találkozhatott vele és miért?
Ám szavai ismét visszhangozni kezdtek a fejemben… olyannyira, hogy szinte megszédültem és az ajtó felé bámultam, ahová elfutott. Előlem. A világ elől.
„Aki képtelen elmenni még vele sétálni is, mert simán elrabolhatnák tőle…”
ez visszhangzott a fejemben… megállíthatatlanul. Mi van?! Az ajtóhoz léptem és benyitottam. Beljebb léptem szavaim közepette.
- Mi történt pontosabban? Mi ez a sétás elrablásos dolog? Tudni akarom Veronique! - magam felé fordítottam ha tudtam, még akkor is ha ellenkezett, akkor talán kissé erősebbre és erőszakosabbra vettem a figurát. Ebből elég.
- Nem kérek se a mellé beszélésből és a terelés sem fog bejönni! Halljam! - talán kissé durva voltam, de ha a finom és kedves szavakra is olyan megvetéssel beszél velem, akkor... nincs mit tenni.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Szer. Márc. 21, 2018 5:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Felőlem aztán hagyhatjuk, hiszen jelenleg egyébként sincs értelme ezen vitatkozni, hiszen jelenleg nem áll ennek fent a veszélye. Vajon valaha képes lennék eddig elmenni? Feltűnne neki, vagy ez se, ahogyan az se tűnt fel, hogy jártam kint a lányunkkal és az a bizonyos szombat óta lettem még inkább ennek a szobának a fogja? Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében, pedig most valamennyire igazán szeretné tudni. Könnyebb lenne, ha egymás fejébe látnánk, vagy csak még rosszabb lenne ez az egész? Az elmúlt 10 év alatt egyetlen egy olyan pillanat se jut eszembe, amikor ennyire távolra sodrottunk egymástól, vagy ennyire pocsék lett volna a helyzet. S talán ez még inkább rányomta a bélyegét a tetteimre és a szavaimra, mert még több rémet képesvoltam látni ennek köszönhetően, hiszen mi lesz akkor, ha ebből már nincs kifelé vezetőút, csak még rosszabb lesz minden?
- Most se borogattam ki, felkínáltam neked. – morogtam az orrom alatt, hiszen egyelőre csak félretettem, mert nem óhajtottam többet enni belőle. A korábbi némaságára pedig nem fűztem hozzá semmilyen kedvességet. Sikerült megállnom, ezáltal pedig talán kicsit kevésbé rontottam a helyzeten, vagy magam sem tudom. Egyszerűen csak nem igazodtam már én se ezen az ösvényen, amire tévedtünk hetekkel korábban.
Én próbáltam uralkodni magamon, visszafogni magam, de egyszerűen nem ment. Kinek lenne még energiája arra is, hogy megválogassa mit hogyan ad mások tudtára, ha éppen úgy fest, mint akit kilapítottak, megcsócsáltak, majd kiköptek és mellé még titkolódzik is a családja előtt? Nem, egyelőre csak arra próbáltam figyelni, hogy ne szóljam el magam, mert még arra én se álltam készen, hogy újabb törést okozzak a szombaton történtekkel, vagyis talán inkább arra nem, hogy végre szembe nézzek a dolgokkal.
Rövid ideig megy, nem teszek semmi olyat se, de aztán robbanni kezdek én is, amikor beszól a kutyáért. Nem túlzottan kedvesen adom tudtára azt, ami elsőre az eszembe jutott a szavaira, hogy sietve tűnjek el ebből a szobából, mielőtt még olyat tennék, amire soha életemben nem volt példa, hogy megüssek bárkit is… pláne nem a férjemet, amiért így beszél velem és hogy az ideg teljesen elborítsa az elmémet. Pár pillanatra megtorpanok és keserűen nevetek fel.
- Arra még nem gondoltál, hogy talán ha velem van, akkor nem mosolyog már? – pillantottam rá megtörten, mielőtt kiszaladtak volna meggondolatlanul a kétségeket ébresztő szavak, hogy eltűnjek utána a fürdőben és megpróbáljam magam kicsit rendbe szedni. Most kéne bölcsnek és okosnak lennem, de hirtelen úgy éreztem, hogy egyikből se jutott túl sok, még talán feleannyi se, mint Masonben lappangott. Vicces nem? Hogy olykor a családjával kellene jól éreznie magát az embernek, de helyette én megfulladok, miközben a fiúval tett beszélgetések során olykor képes voltam elengedni magam. Sietve mosom meg az arcomat, majd törlöm meg, hogy eltűntessem a könnyeimet, amikor az ajtó nyitódik. Csak morrantam egyet a szavaira, de hiába hátráltam volna esélyem se volt. Nem csak elkapott, hanem kisebb ellenkezés ellenére is – ami most még gyengébb volt, mint egyébként lehetne -, még maga felé is fordított. Nem néztem rá, kerültem a pillantását. Megpróbáltam elhúzni a karomat, de esélyesen feleslegesen, mert csak annál erősebb lett a szorítása.
- Hirtelen már érdekel? Fel se tűnt, hogy miként zárkóztam be még inkább szombat óta, amikor úgy döntöttetek mind a hárman, hogy milyen remek ötlet egy depressziós anyára hagyni a gyerekét. – nevetettem fel gúnyosan, miközben ráemeltem a csöppet se kedves pillantásomat. Övébe fúrtam a pillantásomat, de nem sírtam, nem engedtem egyetlen egy könnycseppet se szabadjára. – El kellett vinnem rajzokat a kiadóba, így babakocsival neki vágtunk a városnak, de félúton… - nagyot nyelek, de aztán egyszerűen csak a szemére vetem, mintha részben ő tehetne erről, pedig nem. – pánikrohamot kaptam az egyik forgalmas utca mellett található téren. És ne gyere azzal, hogy mekkora egy felelőtlen vagyok, ti hagytátok rám felelőtlenül, miközben egyre egyértelműbb, hogy nem vagyok rá képes, hogy gondoskodjak róla. Elvehették volna, hiszen percekig minden összefolyt, úgy éreztem, hogy megfulladok… - remeg meg a hangom, majd elfordítom a fejemet, mert képtelen vagyok tovább a szemébe nézni. Újra megpróbálom elrántani a karomat a szorításából, ha nem hagyja, akkor dühösen szólalok meg.
- Engedj el! Ez fáj! – nyomatékosság kedvéért pedig megpróbálom elhúzni újra, majd ha netán sikerülne, akkor kikerülve őt magára hagyni az igazsággal. Már ha egyáltalán hagyta.



Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Csüt. Márc. 22, 2018 2:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Harciassága egyre jobban belém mar, olyan mintha élve nyúzna meg. Olyan elevenen ahogy csak lehetséges. Mindezt mocskos mód remekül teszi, hiszen fáj… A szívem, a lelkem kegyetlenül fáj tőle és bele őrülök, hogy semmivel sem jobb. Semmit sem tudok tenni, mert élből elutasítja a segítséget.
Még hogy nem mosolyog. Dehogyisnem. Csak olyan komor képpel ál elé, hogy megijed. A gyerek megérzi ha valami baj van a szülei körül és az édesanyja most épp kerüli őt. Megérzi. Ezért sem mosolyog rá, mert tudja, hogy az anyukája kerüli őt valamilyen oknál fogva és távolságot tart tőle, a pici meg nem tudja hova tenni a dolgot. De ezt most Vero-nak hogyan magyarázzam el, mikor nem is figyel a szavaimra? Mikor azt hiszi, csak rosszat akarok neki? Mikor azt hiszi, hogy csak rosszat tesz a gyerek körül, holott nem.
Az pedig hogy a fürdőbe menekül, minthogy szembe nézzen a démonjaival, az már dühítő. Legalábbis számomra. Hetek óta ezt játsszuk… hogy ő a hibás, és ha nincs a lánya közelében, akkor neki csak jobb. Hát nem tudom. De kiverném a fejéből szívesen ezt a dolgot, hogy már ne taszítsa el a kicsit, hanem igenis legyen végre az anyja. A fürdőben azonban sarokba szorítottam, válaszolnia kell minden feltett kérdésemre, még akkor is, ha nem akar. Nem engedem el úgy sem, míg nem ad válaszokat. Ám szavaira köpni nyelni nem tudtam először.
- Érdekel! Eddig is érdekelt mi van veled, de elhajtod az embert a közeledből, vagy épp elvonulsz, hogy csak magad lehess! Képzeld, van szemem és látok is, sok minden feltűnik, amire nem is gondolnád! Megint elmenekülsz és elzárkózol, minthogy szembenézz a dolgokkal!! - vágok vissza neki, mert ne higgye azt, hogy ennyivel megússza, nem mehet ez így örökké, ezt ő is tudja, nem zárkózhat el a gyereke elől. A pillantása és a hangneme egy cseppet sem tetszett, jelenleg nem is ez foglalkoztatott, hanem az, hogy mi ez a szombati dolog. Ám épp nem erre számítottam. Neki vágtak kettesben a városnak… igen ez tiszta, legalább hozzá mert nyúlni a saját gyerekéhez. És folytatja, még hozzá úgy, hogy én tehetek erről az egészről. Hogy ráhagytam a gyereket, miközben ő súlyos depresszióban küzd. Hát anyám…kösz Vero tényleg, elég kellemesen hatnak a szavaid és jól is esnek… különben nem. Egyre csak ridegebben nézek rá… noha nem a szavai okozzák, sokkal inkább az, hogy rám keni az egészet. Sajnálom én, oké, hogy pánikroham meg minden… De újra kiakarja a kezét tépni az enyémből, ez lehetetlenség egy kis ideig még, sőt még a szavaival sem ijeszt meg…
- Az én hibám? Komolyan?! Kend rám ezt is létszíves, meg akkor már azt is, hogy miattam vagy ebben az állapotban! De nézd! Nézz rám. - határozottan szóltam rá.
- Nincs más út Veronique. A saját démonjaidat saját magadnak kell legyőznöd. Sem tudok segíteni, mert egyszerűen nem hagyod. Érted? Annak a gyereknek jobban szüksége van rád, mint neked az ő távollétére. Te vagy az anyja és ezt nem moshatod le magadról, érted? Mit tegyek, hogy végre ne magadat okold, mit? - már nem szorítottam, ha elakarta most húzni a kezét, hát megtehette. A pillantásom már nem volt dühös, ártatlanul néztem rá, mint aki most azonnal igenis tenni akar érte valamit. Csak nem tudom mit.  


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Csüt. Márc. 22, 2018 5:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Mindig ámulattal csodáltam, ahogyan nagymamám gondozta a kertet, hogy mennyi szeretet áradt belőle, majd olykor megjelent egy-egy gaz, ami pusztításra lett ítélve. Mindent szép lassan megfojtott, ahogyan engem is egyre inkább megbénítanak a történtek és egyre távolabb löknek azoktól, akikért bármit megtettem volna hajdanán. A legszörnyűbb pedig talán az az egészben, hogy a szívem legmélyén tudom, hogy ez így van még mindig, de jelenleg úgy éreztem, hogy azzal tehetném a legjobbat, ha nem állnék többé a boldogságuk útjába, ha nem én lennék az a pusztításra ítélt „növény”, aki minden egyes perccel egyre inkább elpusztítja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb dolgokat, a boldogságot és a szeretetet…
Menedéket kerestem ott, ahol nem találtam meg. Feloldozásért könyörögtem, ott ahol nem kaphatom meg. Menekültem minden elől, de legfőképpen a férjem szavaim és pillantása elől jelenleg. A seb, ami már így is hatalmas volt, csak még nagyobb lett minden egyes kiejtett szóval, vagy éppen a ki nem mondottaknak köszönhetően, amik viszont némán minden egyes pillantásban megtalálhatóak voltak. Sebet ejtett rajtam, én pedig rajta, mintha csak arra menne ki ez az egész, hogy vajon ki fog hamarabb végérvényesen elvérezni. Még akkor is, ha némán.
- Mint hogy szembe nézzek a dolgokkal? – kérdezek vissza hitetlenkedve, majd őt fürkészem. – Persze, hiszen úgyis csak ehhez értek, a meneküléshez és a tényleg kerüléséhez. Legalábbis szerinted. Mi van akkor, ha inkább csak titeket akartalak megvédeni, ha több mindent tudok, mint te gondolnád? – nem kiabálok, még mindig nem. Igaz, kicsit megemeltem a hangomat, de még ordításnak se lehetne hirtelen nevezni. Inkább csendül remegve és tanácstalanul, mintsem erőteljesen, mint aki mindjárt megeszi a vele szemben állót. Keze karomra siklik és nem enged, mint ahogyan a csapda se engedi az elejtett vadat. Hirtelen én vagyok a vad, ami szép lassan egyre inkább elvérzik. Olykor némán, máskor mégse annyira, de hirtelen úgy érzem, hogy csapdába estem és hamarosan értelmet nyernek a szavaim is, hogy őket akartam talán védeni, amikor végre beavatom abba, ami szombaton történt. Még akkor is, ha nem tud mindent. Nem tudja azt, hogy akadt újfent segítségem, hogy miként éreztem egy pillanatra békességet azon a napon, még ha csak pár pillanatig is tartott. Sok mindenről nem tud és ez szép lassan egyre inkább felemészt. A sok titok, amelyről nem akarok soha beszélni, inkább csak feledni szeretnék, ami számunkra soha nem adatik meg. Eszünkbe jut újra és újra valaki, akár egy tettről, egy megnyilvánulásról…
- Nem kentem rád semmit se!!! Nem mondtam azt, hogy te tehetsz arról, hogy pánikrohamom volt, de…. – és most már ordítok, most már úgy érzem legszívesebben lekevernék neki, miközben egyre inkább próbálom kirántani a karomat, vélhetően úgy tart fogva egyre inkább. Szinte már fáj az, ahogyan az ujjai húsomba vájnak.  Mintha csak nem hagytunk volna már így is elég fájdalmas sebet egymáson és még több kellene… a láthatatlanok mellé, láthatóak.
- Képtelen vagy megérteni igaz? – egyre jobban eleredtek a könnyeim. – Majdnem meghalt, mert óvatlan voltam, aztán képtelen vagyok pár percnél többet eltölteni vele. Képtelen vagyok esténként átlépni a küszöbét. Aztán pedig… Jobb neki nélkülem Edmund… - kezem ökölbe szorult, ami végül mellkasán landolt, egyszer, kétszer, négyszer és ki tudja még mennyiszer, ha nem állított meg, mintha csak ostromolnám őt. – Talán okkal nem lehet többé gyerünk, vagyis kicsi az esély rá... Talán ez is csak egy jel volt, hogy nem vagyok anyának való…. – csuklott el a hangom, a homlokom pedig mellkasához ért, ahogyan nem bírtam tovább. Kezem is ott pihent és egyszerűen hagytam, hogy a testemet a sírás rázza, de most nem a sarokba bújva, nem falak által elválasztott egyik helységben, hanem részben neki dőlve, mintha hirtelen a falak omlottak volna le, de mégse teljesen…


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Márc. 23, 2018 10:00 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Mindig menekül, elbújik a problémák elől és ez bosszant, keserűséget ad és megfájdul tőle a szívem. Miért? Folyton ezt kérdezem magamtól. Miért lett ez? Miért történik és miért ekképp? Tekintete a haragjáról árulkodik, dühös magára, vagy rám, de lehet az egész világra. Szerinte nem menekül. Hát… nem tudom, nem én rohantam be megint a fürdőbe, nem én kerülöm a gyerekemet, amikor annak szüksége lenne rám. Engem nem kell megvédenie önmagától. Én megóvom magamat, őt is, meg a gyereket is ha ez kell. De ezek a szavak, több mint amit el lehet viselni. Vajon mit nem tudok még? Attól hogy egész nap az ágyban dekkol, attól még igenis elmehet sétálni. Most meg a gyerek és a séta… hogy leblokkolt… hogy nem tud anyához méltó lenni azóta… és ne legyek ideges? Ne féljek, hogy elveszíthetem azt a csodás nőt, akit lassan 5 éve elvettem feleségül és lassan 11 éve már, hogy az életemet boldogítja? Vissza akarom kapni ezt a nőt, akinek mindig volt egy két jó szava bármihez…ez a nő pont az ellentétje az én kedvesemnek. És ez kissé összerogyasztja bennem a lelket.
Ám ahogy a hangja is megemelkedik és szinte már leordítja a hajamat a fejemről… csak kissé enyhülnek a vonásaim. Megértem én, de még is…nem vagyok képes felfogni. Hogy mondhat ilyen hülyeséget… hogy jöhet ki ilyen a száján? Eleresztem, ahogy meglátom a könnyeim, kacsója a mellkasomnak puffan… szavaival megint a kettőnk közé ékelt falat építgeti, de nem vagyok rest lebontani azt. Nem mehet ez így tovább. Nem engedhetem.
- Minden ami történt, nem a te hibád. Érted? Miért okolod magad? - hangom halk és tekintetét kutatom szavai után. De aztán feladta a püffölésemet, magam elé néztem, a csempét figyeltem, sírását hallgattam.
- Nem számít mi történt, hát nem érted? Vero… éltek. Mind a ketten. Amúgy sem most azonnal akartunk mellé testvért, ráérünk még ezen agyalni később is. Ő is olyan nehezen jött össze, de nézz csak rá. Remek kis hölgy… Vero, te vagy a legjobb anyukája a kis lánynak. Érted? Most egy kicsit össze vagy zuhanva, de ha kicsit is át tudsz lendülni ezen az egészen, jobb lesz. Segíteni akarok… - duruzsolom neki, miközben átölelem magamhoz vonva és a hajára ejtek egy hosszabb csókot.
- Csak engedd meg, hogy segítsek és ne tűnj el, ne lökj el magadtól. Együtt megoldunk mindent... Rimbaud-ok vagyunk vagy mi a szösz. Durva lenne ha ezen nem esnénk túl...




Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Márc. 23, 2018 4:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Vannak démonok, amik a semmiből jelennek meg, amiket eleinte észre se veszünk, mint egy aprócska porszemet, ami nem zavaró, de aztán szép lassan egyre inkább behálóz minket, ahogyan a pók is szép lassan megfonja a hálóját. Csapdába esünk, nem ereszt és mire észbe kapnánk, hogy nagy a gond, addigra túlzottan behálózott a képzeletbeli indáival és nem tudsz kijutni belőle. Béklyóba zár, amivel szemben feladjuk idővel a küzdelmet, mert ráébredünk arra, hogy míg fájdalmas, de talán igazságot hordoz magában és többé már nem lehetnénk szabadok igazán. Könnyek áztatják arcomat, nem érdekel, hogy miként romlik ennek köszönhetően a látásom, hiszen a világot sokkal nehezebb látni a könnyesfátyol mögül. Nem érdekel, hogy miként landol öklöm újra és újra mellkasán, hiszen erőm még annyi sincs, mint lehetne alapjáraton, így talán szinte meg se érzi. Sose tettem ilyet, sose süllyedtem még ennyire mélyre és azt se tudom, hogy valaha lehetek-e még a régi önmagam, akibe ő hajdanán beleszeretett. Aki elhozta a fényt a legsötétebb pillanatban is, nem pedig a sötétséget hordozta magával, mint most teszem. Vagy inkább az volt a kérdés, hogy én tudok-e? Akarok-e ebből szabadulni, vagy többé már nem akarok küzdeni ellene? Nem tudom, csak azt érzem, hogy elfáradtam és már én se tudom, hogy ki vagyok…
- Te miért okolod magad? – ugyanaz a kérdés, vagy legalábbis hasonló, mint ami már korábban elhagyta az ajkaimat, miközben mellkasának döntöm a homlokomat, ahogyan a püfölés abbamarad. Ő miért hibáztatja magát? Tudom, Mich meghalt, a lányunk él, de majdnem ugyanaz az lett a vége, mint ami a barátunkkal történt. Vagy ami még rosszabb lehet élne a lányunk, de egy vadidegennél annak köszönhetően, ahogyan az utcán összeomlottam. Tényleg nem érti, hogy miért hibáztatom magam? Amikor talán pont neki kellene megérteni részben a saját démonjai, a saját önvádjai miatt, amiket már 5 éve hordoz magával legalább.
- Félek, hogy már nem tudok ebből kikecmeregni és míg te hiszel ebben az egészben, addig én már nem tudok. – szakadozva beszélek a sírásnak köszönhetően, a végére pedig már el is csuklik a hangom, hiszen pontosan tudom, hogy pár napja miként vesztem el másnak az ölelésében és mennyire másabb volt. Onnan nem akartam elfutni, most pedig egyszerre érzem azt, hogy maradnék és elfutnék ebből az ölelésből, mintha csak megégetne, de mégse bírok megmoccanni. – Élünk, de mégis miként? Nem tudok róla gondoskodni, nem tudom a karomba venni, félek kilépni vele az utcára, mert nem tudnám megóvni. Miféle anya az ilyen? – csendül a hangom inkább már lemondóan, mintsem kétségbeesetten, mint aki beletörődött már ebbe és képtelen lenne bármi mást is elhinni.
Ujjaimmal ruhájába kapaszkodok, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan elillan. Hozzábújok, miközben menekülnék is, mint egy sebzett vad, aki nem hiszi el, hogy valaki segíteni akarna rajta, meggyógyíthatja őt. Nem kellene, de mégse tudok uralkodni magamon, a nyelvemen… - Azt kéred, hogy engedjem azt, hogy segíts nekem, hogy újra közel tudjalak engedni, de akkor te miért nem tetted meg az elmúlt évek alatt? Miért nem engedtél közel?-pillantok fel rá kérdőn és megtörten, hiszen biztos vagyok abban, hogy pontosan érteni fogja, hogy mire is értem ezt. Mindig is tudta, hogy tudom soha nem tudta elengedni, ahogyan sejtettem azt is, hogy ebben a borzalmas időszakban talán egyre többet jár ki a sírhoz. Összeomlottam, bezárkóztam, de attól még vakká én se váltam, ahogyan ő se. 10 év alatt az ember megismeri a másikat és még ha el is löki, akkor is képes a távolról figyelni, óvni őt, abban a pillanatban is, amikor netán ezt tagadná.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Vas. Márc. 25, 2018 3:21 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Ez a család elvesztette a hitét. Vagyis én nem, de ahogy elnézem Vero-t kezdem azt hinni, de mégis. De nem szeretek kidobni semmit se a kukába, tennem kell valamit, valamit, hogy ennél lejjebb már ne legyen. Megakarom menteni őt. Nem akarom hogy így végződjön a történetünk. Mosolyogni akarom látni és ha ellök, hát újra a segítségére leszek. Kérdésére nem tudok válaszolni, csendbe burkolódzok hátha tudok majd válasszal szolgálni. Ám a másodpercek csak pörögnek és semmit nem tudok válaszul adni, semmit.
- Hát épp ez az. Nem tudsz. De csak mondod és tenni se teszel érte… vagy ellene. Miért nem mutatod meg hogy igen, képes vagy talpra állni ebből… erős nő vagy… az én feleségem. Egy Rimbaud. - figyelem a könnyei útját és lehet hogy könnyedén ejtem ki a szavakat, belül jóval nehezebb megtartanom magam. Ebben nem hinni kell, hanem tenni érte. De ő nem tesz….semmit sem. Hagyja hogy lerántsa magával a szakadékba, le a mélybe. És egyre csak mondja és mondja, hogy nem tudja és nem meri…miféle anya az ilyen. Megingatom a fejem… biztos a feleségemet ölelem?
- Nézd…mantrázd magadnak, hogy menni fog, menni fog. Nem vagy szörnyű Vero, de most teljesen zsákutcába kerültél, ahonnan nem tudsz kimászni… - motyogtam, nem bántam meg egyik szavamat sem, hiszen őszintén kimondtam. Tegyen érte. Én nem hiszek a szavainak, legyen az akármilyen kétségbeesett is, hiszek benne, hogy túllendül rajta. Idő kérdése… Segíteni akarok, de ha úgy vesszük megint csak elutasít. Ez rosszabb, mintha…. mintha elválnánk. Isten ments. Nem tudnék tőle megválni, még akkor sem, ha ő így gondol magára. Magamhoz ölelem és haját simítom, de végül a fején állapodik meg lapát tenyerem. Csak hallgatom szavait miképp is csusszannak ki. Segíteni akart az évek során, de sose tudott, nem engedtem közel Michael halálával kapcsolatos dolgokban. Úgy hiszem ez egy olyan dolog, amivel az embernek egyedül kell szembenéznie. De Vero másban szenved… a kettő az teljesen különböző.
- Szerintem ez megint csak két különböző dolog... én okkal nem tudok beszélni róla, mert ott voltam minden percben... ám megóvni sem tudtam őt. Te megóvtad a lányunkat, te kaptál be sérülést és mindketten éltek szerencsére. Megóvtad, érted ezt a szót?
- én még Mich-el sem jutottam el odáig. Nem tudtam megóvni őt az utolsó pillanatokban.




Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Vas. Márc. 25, 2018 3:50 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

- Mert talán mégse vagyok annyira erős, mint azt te vagy más hitte. Talán soha se voltam olyan erős, csak ti láttatok annak. – rázom meg még a fejemet is, miközben próbálom abbahagyni a sírást, de eddig nem sok sikerrel jártam ilyen téren se. Könnyeim pólóját áztatják, ahogyan mellkasának döntöm a fejemet. Nem érzem azt az erőt, amit egykoron. Rimbaud lett belőlem is évekkel ezelőtt, de most mégis úgy érzem, hogy elvesztem és gyengévé váltam. Kellene látnom a reményt, mert itt van a családom, itt van a férjem is, de mégis képtelen vagyok rá. Nem látok a napsugarakat, csak a zord felhőket, amik a titkok miatt még inkább ellepik az égboltot. Mintha a hitem tűnt volna el a káoszban, vagy már magam sem tudom igazán.
- Nem fog semmi akkor se változni, ha azt mantrázom. Talán tényleg zsákutcában vagyok, de te se híheted, hogy ennyire könnyedén meg lehet oldani. – mert a szombaton történtek és az elmúlt heteket nézve nem hiszem, hogy azon múlna, hogy mit motyogok magamban. Az már más kérdés, hogy olyan hazugan csengene az „minden rendben lesz” az elmémben, hogy már szinte fájna, mert jelenleg a félelem túl erős volt, túlzottan féltem attól, hogy ez csak önámítás lenne és nem több.  Nem tudom elfogadni még mindig teljesen a segítséget, hiszen magam is tudom, hogy talán nagyobb a baj, mint egy kis depresszió, rosszkedv. Ide talán már több kellene, de vajon képes lennék rá? Nem akarom, hogy az elmúlt 10 évnek így szakadjon vége, mert onnan talán többé nem állnék fel. Ő…ők az én családom, de mégis azt érzem, hogy csak bajt hozok a fejükre és túl sok gondot.
Hallgatom a szavait, miközben az ölelésében úgy veszek el, mintha szinte ott se lennék. Mindig is jóval nagyobb darab volt, mint én. Nem véletlen én voltam a Törpike a „csapatban” régebben se, és hiába lettem még idősebb pár dolog nem nagyon változott meg ilyen téren. Sietve törlöm a ruhámba az arcomat, majd kicsit hátrébb lépek, hogy fel tudjak nézni rá.
- Nem hiszem, hogy sokkal másabb lenne. Emészted magad, hogy nem tudtál mit tenni. S igen, megvédtem akkor, de szombaton nem tudtam megtenni. Ha nem akad segítségem, akkor talán most nem ölelnél így, nem lennél ennyire békés és nem aggódva tekintenél rám, hanem dühösen, mert talán akkor nem lenne lányod. Nem én védtem meg akkor  a lányunkat az ellen, hogy bárki is elvihessem, hanem más tette meg. – mondom teljesen komolyan, majd mély levegőt veszek. Lassan fejtem le magamról a karjait, hogy elinduljak vissza a szobába lassú léptekkel, de még az ajtóban megálltam és a kezem arcára siklott remegve. -  Szeretlek Ed és szükségem van rád, de be kell látnod neked is, hogy talán nagyobb a baj, mint bármelyikünk is hitte. – fájdalmas kimondanom ezt. – Pánikrohamom volt és mi lesz, akkor ha megint lesz? Akkor ki fogja megvédeni a legdrágább kincsünket? – tettem fel a költői kérdést, miközben a szívem hasad bele, hiszen féltettem. Túlzottan féltettem a lányunkat. Azt pedig direkt kerültem, hogy ki is segített, mert jelenleg talán fontosabb volt az, hogy képes voltam kimondani azt, ami történt és belátni azt, hogy nagyobb a gond, mint talán hisszük. S ez magával hordozta azt is, hogy talán segítségre lenne szükségem, miközben fájt az, hogy továbbra se képes megnyílni a balesettel kapcsolatban. Fájt, hogy ennyire pocsék helyzetben is képez elzárkózni előlem.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Vas. Ápr. 01, 2018 12:15 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Veronique & Edmund

Csak mi hittük azt hogy erős… miközben soha nem is volt az. Miért adja fel ilyen könnyedén? Miért teszi ezt saját magával? Miért…? Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy senki sem tudná megválaszolni őket. Bár úgy lenne. Bár megválaszolnák őket. Akkor nem kéne még jobban aggodalmaskodnom. Csak egy kicsikét, de Vero… feladta. Elmerült a sötétség vizében és nem hajlandó feljönni onnan. Sem az én segítségemmel, sem a kicsi kedvéért. Semmi nem tud segíteni?  Csak én érzem úgy, hogy tudunk rajta változtatni? Tudnék rajta segíteni? Mert segíteni akarok. Hogy újra a régi legyen, még ha nem is pikk pakk alatt rendeződne le ez az egész… káosz. Mert ez már az.
Ám szavaira kisebb morc ül ábrázatomra. Mert ha elvinnék a kislányt… miért vinnék el? Erre sok magyarázat van. Hiszen pénzes vagyok, bármit kitudnék fizetni, akár az éttermet is eladnám, hogy kifizessek egy váltságdíjat. Nem tudta őt megvédeni, mert pánikolt. Mert félelem volt benne, egyre nagyobb… és más védte meg a gyereket, nem pedig a saját szülője. Milyen ember az ilyen, aki hagyja hogy a rettegő felesége vigye el a gyerekét? Milyen ember vagyok? Egymásra hagytam őket… mikor tudtam, vagyis csak sejtettem, ez Vero-nak nagy falat lesz. Nem az ő hibája. Csak magam elé figyeltem, ahogy magyarázott és ahogy az ölelésemből kibújt, figyeltem a lépéseit, majd érintésére kissé összerezzentem, de reménykedve tekintettem rá. Minden rendben lesz ugye? Túléljük mindezt?
Muszáj túlélnünk. Egy család vagyunk. Túlélünk. Túl kell élnünk ezt is. Túléltünk egymás mellett tíz évet, nehogy ez a valami, ami több, mint depresszió, ki fogjon rajtunk. Kérdésére csak felegyenesedem, kihúzom magam s elé lépek. Onnan tekintek le rá…
- Akkor nem viszed ki ezúttal sehová sem?(!) -  kérdezem, bár a kérdésre már tudom a választ. Én megóvom a kislányt, ha kell akkor a saját anyjától is, ha nincs más megoldás. De ezt tényleg nem csinálhatjuk hetekig még…ennek véget kell szakítanunk. Nem fogok tétlenül ücsörögni az ügy mellett ebben biztos vagyok. Azt meg nem engedhetem, hogy a lányom mellett essen megint pánikrohama és magára hagyja egy pelenkázás során… amikor már így is át tud fordulni hasra…



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Vas. Ápr. 01, 2018 2:01 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Jún. 11, 2018 10:13 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vero && Mason


Csendben, de nagy lendülettel nyitom az ajtót. Ezúttal még a cipőm sem veszem le, abban igyekszek végig az előszobán, fel a lépcsőn, be az újonnan kinevezett szobámba. Még most is zsong a fejem, érzem az öklének a nyomát, ahogy az állkapcsomba talál.
Egyáltalán hogy volt képes ilyen pontosan ütni, annyi alkohollal a vérében, ami egy lovat is kiütne?
Nem számít. Csapom magam mögött a szobának az ajtaján, eszembe sem jut, hogy talán a hercegnő alszik, vagy épp Ed meghallhatja és ránézhet, mi folyik nálam - a testvérem előtt amúgy sem szégyellem. Vero úgysincs itt, hiszen mindig menekül, Nathan pedig suliban. Teljesen veszélytelen a helyzet. Mégis a fürdőszobába lépve halkabbra veszem.
A ingujjammal törlöm le a halántékomnál magának utat törő vékony vércsíkot.
A mosdókagyló szélén támaszkodok és bámulom magam a tükörben. Nem olyan vészes, de ezt is megúszhattam volna. Elkerülhettem volna, ha nem felejteném el a mai napig, hogy fele annyi erő sincs benne, mint régen volt. Kár, hogy a düh szinte duplázódott. Képtelen voltam megállni, hogy odamenjek. Hogy belekössek, amikor megragadta a karom.
Viszont hiába minden, hiába vert össze, ezúttal én is adtam neki. Nem kevés erőt képes adni az embernek a harag, utóbbi még most is érzem, hogy tombol bennem. Ezért is szorítom úgy a mosdókagyló szélét, hogy még az ujjaim is kifehérednek. Lényegében kényszerítem magam, hogy a dühös tükörbebámulás helyett végre levegyem a véres inget és bevizezve elkezdjem letörölni a vörös csíkot a halántékomról, a szám mellől.
Magágról az öklömről tudomást sem veszek, ahogy az oldalamon virító, már most liluló foltról. Ezek nem számítanak. A kezemről lejön, a másikat pedig senki nem látja, ha felöltözök.
Rendben leszek. Amint megmosakodtam és lenyugodtam.

■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Jún. 11, 2018 10:42 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vero && Mason
Kezdem úgy érezni, hogy talán másoknak nagyon is igaza volt. Tényleg olyan volt az életem, ami elmehetett volna valami tündérmesének is, ha kisebb kilengéseket, szomorúbb dolgokat nem vesszük számításba, de most? Mostanra inkább azt mondanák, hogy jött a gonosz mostoha, vagy boszorkány és mindent romokká zúzott. Pedig egyik se jött, egyszerűen csak valami megváltozott és egyre inkább megváltozik, még ha nem is karom, de úgy érzem, hogy tenni se tudok ellene. Szégyelltem és gyűlöltem minden egyes pillanatot, amikor az fordult meg a fejemben, hogy netán el kellene költöznöm, hogy akkor legalább Edmund életét se tenném még inkább tönkre. Legfőképpen viszont azért ítéltem el magam, amikor azon kaptam magam, hogy az újságokban található hirdetéseket fürkészem. Tényleg ez lenne a vég? Nem, ezt nem akarom elhinni, talán csak egy kis időre van szükségünk. Arra, hogy az indulatok csillapodjanak és józanul gondolkodhassunk, és aztán próbáljuk meg helyre hozni… Badarság lenne? Lehet, míg a gyerekekhez annyira jól értettem, hirtelen úgy éreztem, hogy a házasságomhoz szinte semennyire se értek.
Sietve kapom fel a fejemet, amikor meghallom miként csapódik be az egyik ajtó az emeleten. Sokan nem lehetnek itthon. Mason öcsije iskolában, a lányom nem éli még a kamaszkorát, hogy ezt tegye. A férjem meg inkább a hangját mutatta meg mostanság, mintsem csapkodott volna, így eléggé leszűkült a kör, hogy ki lehet. Haboztam, nem csak az elinduláskor, de még az ajtó előtt is, viszont amikor a kopogásra se jött válasz – esélyesen elnyomta a vízcsobogása-, akkor végül benyitottam.
- Mason? – hangom bizonytalanul csendült, ahogyan a fürdő felé indultam, mert mi van, akkor ha pont olyankor nyitok rá, amikor nem kéne? Igaz, az ajtó nem volt becsukva kilincsre, de attól még élt bennem a félsz, hogy hamarosan kínosabb pillanatok elébe nézünk, de végül győzött az aggodalom, ami a korábbi ajtócsapódásnak volt köszönhető. Sok mindenre számítottam, de arra nem, ami történt. Pillanatok alatt vágódott ki az ajtó és teremtem mellette, mielőtt meg ellenkezhetett volna állát elkapva fordítottam magam felé.
- Mi a franc? – akadt el hirtelen a lélegzetem is. – Mi történt?! – talán nem lett volna jogom ilyen hangnemet megütni, de tudnom kellett, hogy mi történt és miért tiszta kék-zöld, meg véres. Itt lakik és azt hiszem valamilyen szinten felelősséget is éreztem iránta. Fontossá vált, még ha jelét nem is adtam az elmúlt hetekben. – Mason… - de nem tudtam befejezni, amit szerettem volna.. Egyszerűen elcsuklott a hangom és aggódva fürkésztem őt, ha nem tépte ki a fejét az ujjaim közül és fordult el.

■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Jún. 11, 2018 12:10 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Alig érzek bármiféle fájdalmat is. Talán a még mindig bennem forrongó düh, talán túl friss még a sérülés és csak később fog erősödni a fájdalom. Ettől függetlenül nem sikálom a vért, mint egy eszelős, csak óvatosan húzom végig a halántékomnál a vizes ingujjat. Majd újra a csap alá, amíg ki nem jön a vér... és újra...
Csakhogy eljut a tudatomig a hang és a tükörben megpillantom verot. Még csak tiltakozni is elfelejtek, amikor megfogja az állam.
- Nem szoktál itt lenni - jegyzem meg, már amennyire képes vagyok így beszélni. De a lényegen nem változtat, semmi kedvem magyarázkodni és ezt valószínűleg látni a szemeimben is.
- Csak menj el kérlek Nathanért, két óra múlva végez. Nem akarok ott magyarázkodni neki. Se neked - mondom nagy komolyan. Bármennyire is kikívánkoznak az ennél sokkal dühösebb szavak, megtartom őket magamnak. Nem rá haragszok, hanem arra az alkoholistára. Na meg magamra, amiért hülye voltam és elveszítettem az eszem, miközben valahol tisztában voltam vele, hogy nem vagyok akkora, mint voltam.
- Mit akarsz, Vero, mit mondjak?! - fordítom el végre a fejem és térek vissza a tükörhöz, meg a vér eltüntetéséhez. Próbálom úgy folytatni, mint ahogy elkezdtem. Mintha ott sem lenne.
Nem mintha túl sokáig bírnám, hamarosan nemes egyszerűséggel lehajítom az inget és a kezeim újra a kagyló szélét marakolják. Még most is azt csinálom, amit régen. Amit mindig. Elenged és szorít és elenged és szorít.
Elenged...
...szorít.
Még így is működik, legalábbis ezt beszélem be magamnak.
- Ha segíteni akarsz, jól jönne valami fertőtlenítő - mondom végül szinte suttogva, valahol szinte már fáradtan. Most kezd eltűnni a düh, vele együtt pedig az andrenalin is lassan távozik. Ami nem biztos, hogy jó előjel a fájdalom szempontjából, de ez most nem érdekes. Viszont legalább rá tudom fogni az akaratlanul is kibukkanó szavakat.
- Említettem, hogy Nathan apja egy állat, nem? Főleg, ha iszik. Nem tudom, miért csodálkozol...-  nos, talán akkor szépítettem azon a képen, még ha nem is hazudtam. Egyszer akart a kölyökre kezet emelni, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne vadbarom néhanapján.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Jún. 11, 2018 2:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vero && Mason
Szavaira hirtelen ledermedek, hiszen amióta nagymamám nem ér rá és Edmund dolgozik, azóta általában én vagyok a kicsivel, mégis ki lehetne vele? Az más kérdés, ha délután valamelyikük ráért, akkor én mentem el mindig, így valóban ritka volt az a pillanat, amikor mostanság összefuthattam volna bármelyik fiúval, de a szavai mégis sebet okoztak.
- Ez még mindig az én házam! – csendült végül csöppet se békésen, vagy kedvesen a hangom, mintha csak így akarnám tudatosítani vele, hogy semmi köze ahhoz, hogy mikor mennyit is vagyok itt. Ez akkor is még az én otthonom, én alakítottam ilyenné a férjemmel, együtt rendeztük be, így igen is jogom van tudni, hogy a franc folyik ebben a házban akár tetszik neki, akár nem!
- Mert szerinted, ha hazajön, akkor nem fogja látni a nyomait? – és közben még a kezeimmel is hadonásztam. Nem tetszett az ötlet, meg nagyon is okos volt a testvére, legalábbis amennyire szerencsém volt hozzá, abból az jött le. Biztosan hamar rá fog jönni. – Vagy mostantól símaszkot fogsz hordani, mint valami betörő? – tettem fel az abszurd kérdést, de nem tágítottam. Továbbra is ott álltam. A kezemet összefontam a mellkasom előtt és ha én is voltam a Törpe a családban, most még ez se érdekelt.
- A kicseszett életért, az igazat netán? – emeltem feljebb én is a hangomat, miközben farkasszemet néztem vele egészen addig, amíg el nem fordította a fejét. Testem remegett, még ha nem is volt látható. Remek, tényleg csak ez kellett, hogy most már vele is csak a veszekedés menjen. Nagyot nyeltem és nehéz volt megállnom, hogy ne mozduljak meg, amikor az ing a földön kötött ki.
Figyelem a tetteit és nehéz megállnom, hogy ne menjek közelebb, de mégse merek. Mintha attól tartanék, hogy ha teszek még egy lépést, akkor a csap helyett már engem fog szorítani… s esélyem lenne ellenem? Nem hiszem, hogy sok és nem akarok még több bajt, ahogyan azt se értem, hogy eddig bíztam és nem féltem tőle, most mégis a félelem teret kapott.
- Rendben. – kurtán felelek arra, amit mond, majd amikor újra megszólal, akkor megtorpanok. Nem nézek hátra, próbálom összeszedni magam, mert úgy érzem, hogy ez nehéz eset lesz. Miért kell hirtelen mindennek ennyire bonyolultnak lenni. Pár percre eltűnök, hozok fertőtlenítőt, gézt, ragtapaszt és még rongyokat is, hogy le tudjuk törölni róla a vért is, ami még rajta maradt.
- Leülsz a kád szélére? Csak segítenék szeretnék, akár hiszed, akár nem. Gondolhatod, hogy rossz ember vagyok, amiatt ami köztem és a férjem között van, de csak segíteni akarok. Nem én vagyok jelenleg a rossz fiú. – hangom békésebben csendül már, amikor visszatérek. Ha pedig szót fogadott, akkor benedvesítettem az egyik rongyot és elkezdtem letörölni az arcáról a vért.
- Mesélted, de azt soha nem mondtad, hogy ennyire az. Nálunk laktok és a család részesévé váltatok. Meglepő, ha biztonságban akarlak tudni titeket? – pillantottam le a fiúra, majd kimostam a rongyot, hogy folytassam a tisztogatást. Utána majd jöhet a fertőtlenítő. – Miért ugrott neked és miért nem az iskolában voltál? – próbáltam szóval tartani őt, míg próbáltam valami elfogadható állapotba hozni őt.

■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Jún. 11, 2018 6:58 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Tudom jól, hogy nem kellene, sőt, a legkevésbé sem szabadna neki támadnom, mégis megteszem azzal a kis megjegyzéssel. De legalább utána már csak aprót bólintok, eszemben sincs belemenni. Túl könnyű lenne kiabálni és kiadni a maradék dühöt magamból, ami szinte már úgy érzem, az ereimben kering vér helyett.
De akkor is hallgatok és nem megyek bele. Inkább próbálom a lehető legnyugodtabb hangon megkérni, hogy menjen el Nathanért, azzal segítene a legtöbbet, nem az aggodalmaskodással.
- Nem ott és nem akkor akarok vele beszélni róla - minden erőmmel azon vagyok, hogy csendesre fogja a hangom. Nem kiabálni, nem veszekedni. Mindennek a kulcsa. Utána majd eltűnik a harag is, amit éppen úgy tűnik, az egész világgal szemben érzek.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán segítene, ha beszélnék. Amúgy is mindig mindenki azzal jön, hogy beszéld ki a gondjaidat, attól jobb lesz, vagy legalábbis könnyebb. Én mégsem azért teszem. Ha bárki kérdezné, akkor sem tudnám megmagyarázni, miért böktem ki az igazságot. Csak járt a szám, de cserébe most egyetlen apró tiltakozás nélkül ülök le a kád szélére és hagyom, hogy... gondoskodjon rólam.
Alig láthatóan ugyan, de össze-össze rezzenek. Kezdem érezni a sérülésekkel járó fájdalmat, de még így sem tűnik túl vészesnek. Ez mind olyat, amit egyedül is meg tudtam volna csinálni.
- Tudom, hogy nem te vagy a rossz. Ismerlek, Vero - mondom, miközben én is érzem, hogy a hangom a helyzethez képest is sokkal komolyabban csendül. Mintha szinte már arra várnék, hogy felismer. De persze ez őrültség és nem is akarom megkavarni, a már amúgy is meglévő káoszt.
- Anyai ösztönök? Látod, hogy vannak, és jól működnek? - különös módon már szinte ott egy félmosoly az arcomon. Hiszen ő téved, és láthatóan nekem van igazam. Jól gondoskodik rólam is, pedig nem kértem belőle.
- Az iskola... Soha nem állítottam, hogy rendszeresen bejárok. Nem tudnak megfogni, mindent tudok, amit csak kérdezhetnének - darálom le a már másoknak milliószor elmondott szöveget, majd egy hosszúra nyúlt pillanatra elhallgatok. Hagyom, hogy nyugodtan elássa a sérülést és csak ezek után futok neki a nehezének.
- Útban voltam neki, azt hiszem. Nem mintha ott laknának épp, csak részegen oda talált vissza - nem bírom megállni, muszáj kicsit mocorognom. Megdörzsölnöm az arcom, legalábbis ott, ahol ép a bőr. Hiába nem az én szüleim, valahol mégis... szégyellem.
- Belém kötött, én pedig elfelejtettem, hogy nem vagyok akkora... Vagyis nem vagyok két méter magas kigyúrt nagymenő - húzom valami fájdalmas vigyorra az arcom. Ezúttal nem számít az a kis fájdalom, ami végighasít, lényegében a fejemben robbanva kisebb bombaként.
- Nem kell aggódnod, odafigyelek a kis srácra. Eddig is azt tettem, minden egyes nap, mióta itt vagyok - beszélek magabiztosan, megfeledkezve mindenről, legfőképp magamról. Mintha az orvosi ösztönök mostanság erre korlátozódnának, egyetlen srácra.
...és a fenébe is, jól csinálom! Amennyire lehet.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Vendégszobák
Second Chance frpg
1 / 3 oldal

Similar topics

-
» Vendégszoba
» Vendéglista
» Vendéglista
» Vámpír vendégház

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-