Vendégszobák - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:20 pm ✥
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Vendégszobák •• Szer. Aug. 16, 2017 2:59 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

Forrás: google


Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Hétf. Jún. 11, 2018 7:34 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vero && Mason
- Nem kell ezzel egyedül szembenézned. Segítséget kérni sose volt szégyen, mert nem attól leszel jobb vagy erősebb, ha egyedül próbálsz ezzel szembenézni. Sokkal inkább attól, ha ráébredsz, hogy nem vagy egyedül. – könnyű-e ezt kimondani ennyire higgadtan, nem? De volt egy különbség, még pedig az, hogy úgy éreztem neki tényleg tudnánk segíteni és szeretnék is, még ha ehhez én is kevés lennék. Vajon velem mit tett volna az a férfi, ha vele is ezt tette? Nem akarok inkább belegondolni, de ez nem mehet így tovább. Hol van az édesanyjuk? Miért nem óvja őket? Mason szerencsés, mert nagykorú, de a testvére? Nem akarom, hogy baja essen. – Érte megyek, de örülnék, ha te is velem jönnél. Esetleg elmehetnénk valami békésebb helyre is, ahol megbeszélhetnétek, vagy beszélhetnénk ezt az egészet. – próbálok erős maradni, kitartani és félresöpörni azt a tényt, hogy miként is hever romokban a saját életem. Attól még, hogy az enyém egy lejtő leguruló kőre emlékeztet, nem kell az övékének is annak lennie.
Egyáltalán szeretnek itt lenni? Ki tudja…
Kisebb szóváltást követően és mi után én is nyertem pár pillanatot, hogy a régebbről annyira ismert hidegvéremet is visszanyerjem máris a fürdőben vagyok újra, hogy ellátsam a sérüléseit. Nem vagyok képzett nővér, de amennyi gyerek vett körbe és olykor még Edmund is képes volt megsérülni valamennyire már konyítottam hozzá.
- Nem hiszem, hogy ismersz. Már én se tudom, hogy ki vagyok valójában Mason. Mi az igaz és mi nem. – csendül egyre halkabban a hangom. Nem pont szegény gyereket kellene traktálnom vele, de valahogy olyan könnyedén jönnek és óhatatlanul a dolgok. Neki el tudom mondani, pedig nem tervezem, akinek meg el kéne mondanom, annak meg legtöbb esetben nem megy…
- Talán, vagy csak így vagyok összerakva, hogy vigyázni akarok azokra is, akik nem is kérik a védelmemet, gondoskodásomat? – pillantok rá kérdőn, miközben haloványan, hozzáhasonlóan viszonzom a mosolyát. Ez bonyolult, talán lakozik bennem anyai ösztön, de az nem fogja megmenteni most a házasságomat és az életemet.
- Lehet, hogy tudod, de ha nem jársz be, akkor nem fogsz tudni vizsgázni és nem válthatod valóra az álmaidat. Ha ennyire előrébb vagy, mint a többiek, akkor miért nem leszel inkább magántanuló? – pillantok rá kérdőn, miközben az utolsó sebet is lefertőtlenítem. Már csak le kell ragasztani a sebeket. Próbálok óvatos lenni, nem túl nagy fájdalmat okozni neki, hiszen a rezdülések is olykor beszédesek tudnak lenni.
Ha engedte, akkor megfogtam a kezét és elhúztam inkább az arcától, mielőtt netán az ép bőr helyett bele téved az egyik sebbe. Csendesen hallgattam azt, amit mondott. Hallgattam, amit mondott és újra fura érzés kerített hatalmába. Lassan ültem le mellé a kádszéllére és haboztam.
- Sok mindenben emlékeztetsz valakire, akinek sokat köszönhetünk. Mich-nek hívtuk, a férjem legjobb barátja volt, szinte már testvérek. Sokszor vigyázott ránk, de legfőképpen Edmundra és ezért mindig hálás leszek neki. Őt figyelted azon a fényképen is, nem tudnám megmondani, hogy mik ezek az érzések, de néha feltőrnek, még ha őrülten is hangzik. De esélyesen, ha itt lenne, akkor ő is azt mondaná neked, hogy az erő jó dolog, meg az akkora méretek is, mert félelmet tud kelteni a másikban, de erővel se lehet mindent megoldani. – lepillantottam a fertőtlenítőtől színes kezeimre. Néha azt kívántam bárcsak itt lenne Mich és begyógyítaná azokat a sebeket, amiket én soha nem tudtam a férjemnél, mert nem is engedte. Így pedig még inkább úgy éreztem, hogy bizonyos téren kudarcot vallottam.
- Szerencsés, hogy itt vagy, de ez nem a te dolgod. Élned kéne az életet és engedned azt, hogy netán mások segítsenek. Anélkül is, hogy netán kérted volna. – óvatosan néztem rá, mert magam sem tudom, hogy miként lehetne kötődni ennyire két idegenhez, de úgy éreztem, hogy Mason jó hatással van a férjemre is. A testvérének pedig biztonságos helyre van szüksége. – Na, de gyere. Még nem végeztem veled. – pattantam fel inkább sietve, majd egy újabb sebet kezdtem el leragasztani, ha nem akadályozott meg benne. - Sikerült a sulival kapcsolatban döntened? -

■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Jún. 12, 2018 2:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mintha az utóbbi időben túl sokszor kapnám meg ezt a szöveget. Túl sokszor, túl sokan győzködnek arról, hogy segítséget kérni nem szégyen. Komolyan ide jutottam? Az előző... az igazi életemben én mondogattam minden akár csak kicsit is feszült betegnek. Akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzájuk, egyszerűen megálltam velük beszélgetni. Most pedig én kapom napról napra. Ha nem az lenne a helyzet épp, ami, talán még el is mosolyodnék a sors furcsaságán.
A valóság viszont az, hogy aprót bólintok és máris inkább azért aggódok, hogy kell valaki, aki elhozza az öcsköst az iskolából.
- Mit kellene megbeszélnünk? - kérdezek vissza. Tudom, hogy segítségről beszélt, de nem biztos, hogy ezt neki kellene megoldania. Sőt. - Szívesebben beszélnék vele majd itt. Szeret itt lenni - biztosítom egy apró mosollyal. Nagyon nem az igazi és amúgy is belerondít a képbe a számnál lévő sérülés, de attól még minden szavam igaz.
- Biztos vagy benne, hogy nem ismerlek? - nem bírom megállni, hogy kimondja és ezúttal eszemben sincs nemhogy visszakozni, de másfelé nézni sem. Fogjuk rá, hogy a sérülésekről és az aggodalomról akarom elterelni a figyelmét. Talán a sajátomat is az egyre erősödő fájdalomró. Nem mintha ettől függetlenül pár kis rezenésnél vagy grimasznál több jelét adnám, hogy nem a világ legjobb érzése most a saját bőrömben lenni. Vagyis, saját bőrömben? Áh, mindegy.
- Lehet. Bármelyikről is van szó, nincs azzal semmi baj. Csak én nem vagyok néha könnyű eset. Nem vagyok már gyerek. Nagyon nem - mondom és akaratlanul is elmerülök a saját gondolataimban. Ha tudná, mennyire nem vagyok gyerek, hiába a test.
Ezúttal úgy érzem, igazán könnyű lenne előállni az igazsággal. De nem teszem. Újabb elszalasztott lehetőség. Vagy inkább ésszerű döntés?
- Magántanuló... nem is tudom. Soha nem gondoltam még bele - igazából el is gondolkodhatnék ezen. Mindent tudok, amit taníthatnának nekem, egy kis frissítés a régi emlékekre, a szakirány pedig a kisujjamban van. A fenébe is, nem csak jó voltam abban, amit csináltam, hanem kiváló! Miért húznám az időt?
Talán mert egy részem nem akarja újrakezdeni. Nem akarja másolni az előző életem. Hiszen bármi van, a mostani csak egy szánalmas másolata lenne az előzőnek. Az igazinak. Mint ahogy én sem érzem magam valódinak... Talán ezért is az a kis dörzsölés az arcomon. Először nem akarok engedni a húzásnak sem. Éreznem kell, hogy itt vagyok és valódi vagyok. Nem mintha ezen már nem mentem volna milliószor az első pár hétben, hónapban. De végül engedem, hogy elhúzza a kezeimet... csak kapaszkodnom kell még az övébe pár pillanatig. Igazából ebben még nem is lenne semmi különös, ha közben nem simogatnám egyetlen ujjal. Szükségem volt még ennyire, mielőtt elengedném - már ha nem húzza el őket magától.
- Tudom - mondom végül egy sóhaj kíséretében. - Tudom, hogy az erő nem minden. Ő valószínűleg bölcsebb volt, akkor, mielőtt elveszítette a fejét - beszélek anélkül, hogy végiggondolnám. Végül is, mit számít, ha furcsaságokat mondok? Hiszen az előbb ő említette, hogy talán őrülten hangzik. Akkor meg?
Persze, hogy nem tiltakozok, amikor már a ragtapaszokkal jön. Ezúttal még a grimasz is elmarad, egészen más foglalja le a gondolataimat. Most először talán, de elbizonytalanodok abban, hogy vajon az én dolgom-e Nathanre vigyázni. Legalábbis így, minden mást a háttérbe tolva, amikor úgy van. Vajon a srác tartott észnél az idő nagyrészében? Ő adott nekem egy biztos pontot, a tény, hogy tartanom kell magam, mert szüksége van a segítségemre. Kinek is volt a másikra inkább szüksége?
- Hogy? A sulival? - kérdezek vissza, hirtelen nem értem, mire gondol. Aztán leesik. Említettem neki, merre szeretnék menni és merre akarja Sophie és Philip - amikor épp észnél van -, hogy menjek.
- Nem igazán gondolkodtam rajta - ismerem el és ahogy az utolsó tapasz is felkerül, már állok is talpra. Mintha semmi nem történt volna, lépek a ledobott inghez teszem a csap alá, áztatom be, ahogy kell. Tudom jól, hogy kell kihozni a vért.
- Vero...te elfogadtad már, hogy segítségre van szükséged? - ha már ő is az első találkozásainkról beszél, úgy érzem, jogos, ha ezúttal felhozom a pánikrohamjait.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Jún. 12, 2018 5:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vero && Mason
- Akkor maradjatok itt, ameddig szeretnétek. – talán túlzottan is könnyedén buknak elő a szavak. Nem csak én döntenék róla, de lévén a férjem minden kérdés nélkül beengedte őket a házunkban, így nem hiszem, hogy ellenére lenne. Sőt, főleg azt követően, hogy lehet idővel egy szoba ki fog örülni, míg egy másik félig. Árulónak éreztem, hogy míg őket marasztalásra próbálom bírni, addig bennem egyre gyakrabban felötlik, hogy talán ideje lenne elmenni. – Szerinted nem fogja tudni, hogy valaki bántott téged? Tudom, hogy meg akarod védeni, de tudnia kell az igazat. Még akkor is, ha túlzottan is fájó lesz számára, mert vajon megbocsájtanád magadnak azt, ha egyszer az apja menne érte és baja esne? – kérdőn fürkésztem őt. Esélyesen nem sok jogom lett volna beleszólni, de lévén én is gyerekkel foglalkozom, így érthető, hogy ennyire aggódom az öcsijéért, pedig ő se már annyira kicsi, de azt tudom, hogy egy rossz szülő milyen nyomokat képes hagyni akár már egy kisgyerekben. Akadt a pályafutásam alatt olyan, akit már a nagyszülei neveltek emiatt… - Ne aggódj, haza fogom hozni. Remélhetőleg nem lesz belőle gond a suliban is. – mert hallottam már olyanról, hogy le kell adni a nevet, hogy ki megy a gyerekért. Remélhetőleg ez nem olyan, vagy ha látják, hogy nem fél tőlem, akkor megértik és képes lennék hazudni is, hogy unokatestvér vagyok, azért jöttem én.
Állom a pillantását és újra az a megfoghatatlan, fura érzés kerít hatalmába. – Ha ismersz, akkor miért nem mutatod meg  valódiarcod? Mitől félsz? – halkan csendült a hangam, hiszen sok mindent lehetne ez alatt is érteni, de nem tudtam szabadulni a sok apró dolognak köszönhetően attól az érzéstől. Tudom, hogy őrültség azt hinni, hogy netán lehetne az, akit halottnak hisz mindenki, de kimondani nyíltan mégse bírtam. Egyszerűen még nem ment, mintha arra várnék, hogy legalább ő engedjen közelebb a titkaihoz, ha már a férjem nem tette az elmúlt évek alatt, vagy ez a sors jutott volna számomra? Őrület és az állandó kirekesztett érzés, ami mások hallgatásának volt betudható…
- Senki se könnyű eset és soha se állítottam, hogy gyerek lennél, de attól melyik embernek nincs szüksége szeretetre és gondoskodásra? – az érzés pedig egyre inkább erősödött, hogy hasonlít rá, de hallgattam most is. Ha kimondanám, akkor mennyire tűnhetnék őrültebbnek, mint az elmúlt hetek alatt? Jobb nem tudni…
Látszik, hogy elmerül a gondolataiban, én pedig nem vagyok rest fürkészni őt, mint amikor az ember egy festményt tanulmányoz. Keresni a rejtett dolgokat benne, én is kerestem benne, az apró jeleket, vagy bármit, ami könnyebbé tehetné az egész helyzet. Automatikusan cselekedtem, amikor megfogtam a kezét és már majdnem feladtam, hogy megóvjam a sebeit, őt, amikor mégis hagyta, hogy elhúzzam a kezét arcától. Nem húzom el a kezemet, várok és még inkább aggódva pillantok rá. Aztán pedig megérzem a simogatását, ahogyan egy ujjával a kezemet simogatja és pár pillanatra lefagyok, s próbálok nem törődni a rám törő érzésekkel. Már így is túl nagy volt a káosz, nem akartam még nagyobbal szembe nézni… Mintha hirtelen szoborrá változtam volna, de nem mozdultam meg, egészen addig, míg ő abba nem hagyta, csak utána húztam el a kezemet és ejtettem magam mellé.
Mellette ücsörgők a kádszélén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Haloványan elmosolyodom, majd a mellettem ülőre pillantok. – Ő is ezt mondaná rád, mármint hogy bölcs vagy és igaza lenne. Érettebb vagy a korodnál, különleges vagy Mason, csak hinned kell magadban, hogy okkal vagy a világban. – közhelyesen hangozhat a legtöbb része annak, amit mondtam, de ez volt az igazság. Van benne valami, magam sem tudom mi, amivel képes mindig elérni azt, hogy még képes legyek mosolyogni néhanapján, vagy csak ott van, amikor úgy éreztem, hogy senki se áll mellettem. S mellé olyan terheket cipel, amit a legtöbb hasonló korú el se bírna.
Bólintok, amikor visszakérdez, s akkor tűnt csak fel, hogy az előző gondolatok közepette megfogtam a kezét, vagy legalábbis a kezem a kezén pihent, mintha ezzel akartam volna még inkább tudtára adni, hogy igazat mondok és tényleg úgy gondolom. Sietve húztam el a kezemet, ha csak ő már hamarabb el nem rántotta, húzta. Figyeltem, hogy miként pattant fel végül. – Lassan döntened kell, nem halogathatod örökké. Mi aggaszt? – pillantottam rá komolyan, majd egy kisebb sóhaj keretében felálltam én is. Szépen festett a kezem a fertőtlenítőnek köszönhetően és azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű leszedni…
- Hagyd csak, majd megcsinálom. Inkább pihenned kellene. Kérsz gyógyszert, vagy nem lenne jobb, ha orvos is látna? – halkan csendült a hangom, miközben közelebb léptem hozzá. Nem festett túl jól, de egy ilyen után ki lenne? Jahh, maximum az akciófilmek szereplői.
- Hmm? – pillantok rá kérdőn, de sok mindenre számítottam, csak erre nem.  - Valamennyire igen, de még nem találtam meg azt, hogy merre is kéne mennem. Meg sok olyan dolog volt, ami mostanság elvette az energiámat. – nem hiszem, hogy részleteznem kellene, mert esélyesen látta azt, hogy míg előttük, ha nem is, de attól még nem fényes a helyzet a férjemmel. – Túl sokat aggódsz olyanért, amiért nem kellene. Megleszek, így vagy úgy, de megleszek.  – húzom el a számat, miközben neki dőltem a csempének, majd a kezemre pillantottam le, mintha csak kutatnék valamit. – Hol szereztél még sérüléseket? – tereltem inkább a beszélgetést, majd az oldalára siklott óvatosan a kezem, ahol megtalálható volt egy folt. – Hozok rá jeget, az valamennyire segíteni fog. – tettem hozzá sietve, ha pedig nem állított meg, akkor inkább sietve távoztam rövid időre a fürdőből, hogy szerezzek egy tiszta konyharuhát, meg valami zöldséget a fagyasztóból. Belecsavartam a rongyba a fagyott cuccost, majd azzal indultam vissza hozzá.


■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Jún. 15, 2018 9:43 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Maradni velük, ameddig csak szeretnénk. Ha valami, akkor ez igazán nem hangzik rosszul. Millió alkalmat tudok elképzelni, ezer álmot, amikor Eddel arról beszéltünk még gyerekfejjel, hogy egy közös nagy házban fogunk lakni. De azok álmok és nem teljesen reálisak. Egy idő után mindenkinek elege van a vendégeiből, nem számít, mennyire kedveli őket. Ezt pedig nem kockáztatnám meg.
- Tudni fogja. Még azt sem kell közölnöm vele, hogy ki tette - ismerem el, ahogy felpillantok rá csak egyetlen másodperc erejéig. A többi részre nem is válaszolok. Meg sem próbálok, viszont a kezeim újra ökölbe szorulnak. Pedig esély sincs rá, hogy Philip menjen érte. Mostanság abban sem vagyok biztos, elhozta-e valaha az iskolából a fiát. Tudja egyáltalán, hova jár Nathan?
Veroval viszont nem lesz gond, biztos vagyok benne, hogy szívesen fog velemenni Nathan és onnantól már senki nem fogja megakadályozni, hogy elhozza. Ismeri a srác és már nem olyan kicsi, hogy minden mozzanatukat szemmel tartsák. Talán feltesznek neki pár kérdést, de nem viszik túlzásba.
- Az igazi arcom... talán azt hinnéd, valami filmből átmászott zombi vagyok. Eltemettek, feltámadtam a halottaimból és az nem túl szép látvány - nem is értem, miért bújok viccesnek szánt álca mögé. Vajon hogy fogadná, ha előállnék az igazsággal? Könnyedén menne neki, mint Ednek? Vagy kizavarna a házukból, de még az utcájukból is?
Bármi is, ez biztos nem most fog kiderülni. Nem fogok beszélni.
- Gondoskodás és szeretet... - ismétlem utána, de lényegében nem válaszolok, csak egy alig észrevehető halvány mosolyt próbálok elrejteni az arcomon. Mintha titok lenne, hogy ebben a helyzetben is képes vagyok mosolyogni.
Az emlékeim viszont elragadnak, elveszek a saját fejemben, a gondolataim káoszában. Persze, hogy ekkor már, ha ott van a keze a kezemben, lassan simogatom is. Hogy nekem esik ez jól, vagy érte csinálom... még csak nem is vagyok biztos benne. Nem mintha különösebben számítana. Ki tudja mennyi idő után, de elengedem a kezét. Viszont egy pillanatig sem sajnálom, amit tettem. Nem érzem úgy, hogy ez hiba lett volna, hiszen nem úgy nézek Verora. A fenébe is, nem tudnék úgy nézni rá, Ed királynője. Mindig is az volt.
- Vero, kérlek. Semmi kedvem iskoláról és a jövőről beszélgetni - jegyzem meg végül halkan, talán kicsit morgósabban, mint szükséges lenne. Hiába az évek, amim volt, hogy átgondoljam, mit is kezdjek ezzel az új testtel, az új eséllyel, nem jutottam sokra. Nem tudom, akarok-e mindenen újra végigmenni.
Egy időben úgy éreztem, bármire képes lennék az álmaimért. Bármit és mindent megtennék azért, hogy orvos legyen belőlem, hogy megmentsem, akit lehet. Viszont ott voltam! Ott voltam lényegében az álmaim kapujában, az első lépcsőfokokat már meg is másztam, amikor kihúzták alólam azt az átkozott szőnyeget! ...most pedig... újra...?
- Nincs szükségem orvosra, Törpe. Se gyógyszerre. Csak egy kis pihenésre - próbálok egy mosollyal is előállni, de elég szánalmasra sikerül, úgyhogy fel is hagyok vele inkább és egy pillanat hezitálás után megmutatom az oldalamon lévő tenyérné kék-zöld foltot. Szándékosan úgy fordulva, hogy az a halvány, a hátamon lévő pár csík ne legyen feltűnő.
- Szóval nem kellene azért aggódnom, aki befogadott minket? Nem vagyok valamennyire felelős azért, hogy veled rendben legyen minden? - próbálok "visszatámadni" a saját szavaival és ezúttal ott a mosoly az arcomon. Tudom, hogy nem akar erről beszélni, de én sem akartam a segítségét és mégis...
- Beszélgethetnél Eddel. Adhatnál neki esélyt. Vagy elmehetnél futni. Edzeni. Kitisztítja a fejet - javaslom, és az orvos ezúttal nincs a sorban. Azt magától is tudhatja, hogy ott kell lennie a felsorolás végén, ha egyik sem segít.
- Köszönöm - mondom végül, amikor indul, de már lépes is utána, az egy dolog, hogy átnyúlva mellette, nyitom neki az ajtót, de megyek is tovább. Egyszerűen úgy érzem, muszáj lefeküdnöm.
Nagy lendülettel dőlök is végig az ágyon, mintha semmim nem fájna, az igazság viszont az, hogy alig tartanak a lábaim. Kis fájdalom, de cserébe utána a nyugalom. Mire vero visszaér, a szemeim már csukva, hiába vagyok ébren. Akkor sem nyitom ki őket, ha érzem, hogy esetleg közelebb jön.
- Ha kell segítenem a hercegnővel, szólj nyugodtan, jó? Ez nem kibúvó, ott kell lenned vele, de... mehetek én is - ajánlom még fel, ahogy fél szemem kinyitom és rásandítok. Látni akarom az arcát, hogy még mindig összerezzen-e a gondolattól, hogy a lányával kell lennie.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Jún. 15, 2018 1:47 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vero && Mason
- Nem gondoltatok arra, hogy segítséget kérjetek? Több féle lehetőségetek is lenne arra, hogy ne legyetek ekkora veszélynek kitéve. – mondom komolyan, miközben fürkészem őt. Milyen érdekes dolog az élet, hiszen míg részben már a saját házasságomról lemondtam a sok veszekedés és elviselhetetlen állapotok miatt, addig rajtuk segítenék. Sőt, talán még azt is kimerném mondani, hogy akár örökre is maradhatnának itt. Elég nagy a ház és a balesetem óta mondjuk azt, hogy majdnem zéró esély van arra, hogy valaha még több gyerek rohangálhasson itt. Mindegy is, nem akarok most erre gondolni.
Elmosolyodtam a szavain, hiszen akaratlanul is eszembe jutottak a mostani filmek. – Szerintem meg inkább menő lenne. Rajonganak a mai emberek az ilyenekért. Egyébként is, nem úgy nézel ki, mint egy múmia. – mosolyodtam el még inkább, hiszen tényleg nem úgy festet. Tudom, hogy a legtöbb fiatal manapság felszínes, így kétségtelen, hogy sikere lenne a társai körében, meg a kevésbé sekélyek körében is, hiszen a szíve és az esze is eléggé a helyén volt az eddig látottak és hallottak alapján.
Tette meglepett, hirtelen viszont nem tudtam volna megmondani, hogy az okozott nagyobb meglepetést, hogy ő tette, vagy inkább a hirtelen támadt „gyengédség”. Még akkor is, ha nem olyan értelemben származott tőle ez a tett, mint esetleg sokan gondolnák. Mostanság egyébként se arról volt híres az életem, hogy bármi hasonlóban lenne részem. Amint elengedte a kezemet, vissza is húztam és reméltem, hogy a beszélgetés is haladni fog a maga medrében.
- Rendben, sajnálom, hogy kérdezni mertem. – emeltem fel megadóan is a kezemet. Nem volt kedvem veszekedni, de a reakciója hirtelen túlzottan is emlékeztetett a férjemére. Morcosság és az egész, így inkább elengedtem. Nem hittem volna, hogy ekkora gond lehet ebből, de lassan megszokhatnám, hogy itt mindenből lassan az van, ebben a házban. S szemmel láthatóan egyre inkább talán kihat rájuk is, pedig nem kellene.
- Törpe? Nem szép dolog az idősebbet így hívni, de lassan még az öcséd is lehagy, lehet mégis találó. – régen hallottam már ezt a becenevet, de nem is teszem szóvá. Nem kell neki tudnia, hogy Mich ugratott ezzel sokszor. Nem mindenki lehet világítótorony méretű, egyébként is nőként elég furán néztem volna ki akkorának, mint a fiúk voltak.
- Nem hiszem, hogy felelős lennél értem. Élned kéne az életed és boldognak lenni, nem pedig ilyeneken keresztül menned, vagy aggódni értem. – hangom komolyan csendült, miközben lesütöttem a pillantásomat. – Miért gondolod úgy, hogy felelősséggel tartoznál értem? – elméletben nem sok közünk lenne egymáshoz, azon kívül, hogy itt laknak most és korábban segített nekem, kétszer is. Ezért se értem, hogy miért gondolja úgy, hogy aggódnia kéne értem, vagy felelősséggel tartozik értem.
Amikor meghallom a javaslatát, akkor elnevetem magam. Nem vidáman, se nem boldogan, de annyira abszurdnak hangzik az ötlete. – Nem tudunk beszélni, talán akadnak olyan dolgok, amik ha elkezdenek elromlani, akkor esélytelen, hogy meg is javuljon. Ha vita is kerekedik, akkor is mindig valaki kihátrál. Soha nincs semmi megbeszélve és talán nem is lesz ennek köszönhetően. – mondom komolyan, ahogyan ránézek a fiúra. Sok mindent nem tudnak, próbáljuk nem az életükbe belehozni a vihart, de kár lenne hazudni, hogy amikor lehetőség lett volna rá, akkor se tudtunk beszélni, mintha már teljesen képtelenség lenne.
- Nincs mit köszönöd és köszi. – mondok csak ennyit, mielőtt kilépnék az ajtón, hogy keressek valamit a fagyasztóból a sérülésére, meg egy tiszta konyharuhát. Pár pillanatra megtorpanok, amikor meglátom, hogy már eldőlt az ágyon. Habozok, de végül odasétálok és a szabadtérfélre leülök, hogy elérjem őt.
- Ez hideg lesz. – figyelmeztettem őt, mielőtt sebre helyezném a szerzett „csomagot”. Amikor megszólal, akkor kíváncsian nézek rá.
- Ha miattam jönnél el, akkor nem muszáj. Megvagyunk, még akkor is, ha nem megyünk messzire,viszont Lily biztosan örülne neked. Kedvel és lehet neked is jót tenne egy kis kikapcsolódás. – közben pedig végig a fagyasztott dolgot odatartom a sebére, ha nem vette át ő a dolgot. – Van valami terved nyárra, vagy valami hely, ahova szeretnél elmenni? – aggódás pedig továbbra se tűnt el a szemeimből. Aggódtam érte és utáltam, hogy ennyire magatehetetlen vagyok. Nem ezt érdemli, ahhoz túlzottan is jó srácok mind a ketten.
- Ha elfogadom a segítségedet, akkor te elfogadod az enyémet, hogy kihozzalak titeket arról a helyről? – lepillantottam a sebre, vagy is a konyharuhába csomagolt fagyasztott zöldbabra, mert eltakarta. Mégse voltam képes látni azt, amit netán kivált belőle a kérdésem. Mi van akkor, ha újra csak belőle is haragot váltok ki, mint majdnem minden egyes szavammal a férjemből?

■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Jún. 15, 2018 6:45 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Veszélynek kitéve? Egy  másodperc erejéig tiltakozni akarok. Nem vagyunk veszélyben. Nathanre vigyázok, én magam pedig... Nos, itt megakad a gondolat. Lényegében az igazi ének most üvölt a mostanira. Hogy gondolhatom, hogy nem vagyunk veszélyben? Hogy nincs veszélyben a kölyök?
Végül csak megrázom a fejem, hogy nem gondoltam ilyesmire, de egy szót sem szólok. Sem most, sem később, ezzel kapcsolatban.
- Talán csak túl sok a smink - mondom az egész zombi-múmia dologra valami különös félmosollyal. De hamar komolyodok is el. Hiába próbálom könnyedén felfogni, nem az igazi.
- Nem a kérdéssel van a baj, csak... Ne most - igyekszek magyarázni, nem akarom, hogy azt higgye, haragszok, amiért érdeklődik. Csak ez most nem a legjobb alkalom. Képtelen vagyok azon agyalni és arról beszélni, hogy mi lesz a jövőben.
- Te miért gondolod, hogy felelősséggel tartozol? Csak két kölyök vagyunk, akiknek Ed azt mondta, hogy befogad. Csak egy kölyök vagyok, aki jókor volt jó időben, amikor épp szükséged volt valakire. Nem? - képtelen vagyok megállni, azt a kis kérdést oda kell biggyesztenem a végére. Egy részem azt várja, mondja azt, hogy nem. Hogy nem csak egy kölyök vagyok. Hogy látja bennem... Michet.
De ez persze lehetetlen.
- Megoldjátok, hidd el nekem. Ti... mindig megoldjátok végül - mosolyodok el. Hiába látom, hogy napról napra jobban széthullanak, képtelen vagyok nem hinni abban, hogy végül megoldják. Lehet, hogy kell majd hozzá az élettől egy lökés, de végül meg fogják oldani.
Ahogy én is meg fogom ezt az egészet oldani Philippel. Kár, hogy egyelőre ötletem sincs, hogy. Tudom jól, hogy fordulhatnék a hivatalos szervekhez, de nem visz rá a lélek. Nem vagyok benne biztos, hogy végül Sophieval maradna-e a kölyök, ha így tennék. Nem hiszem, hogy Nathannek jó lenne nevelőszülőknél, bármilyen jól is bánnának vele.
- Talán veletek tartok. Később - bólintok végül fekve, bár hallani a hangomon, hogy még kicsit összeszorítom az állkapcsom. Az a legkevesebb, hogy lefagy az oldalam, sokkal inkább zavar, hogy a fájdalom most épp le és fel cikázik a testemben.
Persze viszonylag hamar eltűnik, de attól még arra a kis időre nem volt túl kellemes. Most viszont kényszerítem a testem, hogy kicsit ellazuljak. Máris kezelhetőbbnek tűnik minden.
- A nyárra... Úgy terveztem, hogy besegítek Ednek az étteremben. Igaz, neki még nem említettem, de merjen nemet mondani - vigyorodok el. Egy pillanatra, arra a vigyorra előtör belőlem a régi, az igazi énem. Mondjon nemet Ed, ha mer! Fosszon meg attól, hogy vele dolgozzak. Nem tenné meg, hiába szálltam ki és hagytam egyedül a közös álmunkban.
Már épp hozzátennék még valamit vigyorogva, amikor elhangzik az a kérdés. Mintha egy kapcsolót kattintottak volna át, visszatér Mason és tökéletesen uralom minden mozdulatom.
- Nem akarom a srácot intézetben vagy nevelőszülőknél látni - mondom, mintegy valami feltételt, de ez már... beleegyezés, nem igaz? Talán túl könnyen is bólintottam rá és később még bánni fogom.
De ha akarnám sem érzem úgy, hogy most lenne bármi erőm vitatkozni vele. Ésszerűen átgondolni és érvelni bármelyik verzió mellett.
- Térjünk vissza rá később, jó? Térjünk vissza rá, amikor... - amikor újra kezet emel rám? Amikor Nathanre és én pont nem leszek ott? - ...csak később.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Jún. 15, 2018 7:24 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vero && Mason
- Vannak olyan dolgok, amiket még a smink se takarhat el. – hangom komolyan csendül, hiába görbült a szája félig-meddig mosolyra, nekem most nem ment. Az meg, hogy pontosan mire is gondoltam ezzel, az esélyesen egyelőre az én titkom fog maradni. Nem hinném, hogy rámerne kérdezni, de ha mégis az meglepő fordulat lenne per pillanat számomra.
Bólintok a szavaira, de nem felelek már semmit se. Megértettem, és az se kizárt, hogy lehet többször magamtól fel se fogom már hozni a témát. Valószínűleg már így is megtettem, pedig nem kellett volna. Nem vagyok se az anyja, se a nővére, de még az idegesítő szerepkört se töltöm be, amit sokszor mondanak a barátnőkre. Csak egy nő vagyok, aki segített és aki a férjével együtt tetőt és menedéket adott neki és a testvérének. Nem tudnám megmondani, hogy miért is érdekel ennyire, vagy próbálok törődni vele…
- Cseles vagy, de nem gondolod, hogy nem fair dolog kitérni a kérdés elől és elvárni azt, hogy a másik feleljen rá? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben a számszegletében megbújt egy kisebb mosoly. – Azért, mert sokat köszönhetek neked és bármennyire is őrülten hangzik, de fontos vagy, ahogyan a testvéred is, még akkor is, ha alig ismerlek titeket, de mégis úgy érzem, mintha régebb óta ismernélek. – hiszen most már mind a ketten az életünk részesei. Ez nem egyetem, ez teljesen másabb. Az pedig, hogy mennyire is fog őrültnek nézni egy ilyen kijelentés után. Ha nem is mondja ki, akkor talán az arcára ki fog ülni, vagy ki tudja. Néha úgy érzem, hogy remek pókerező lehetne belőle.
Elhúztam a számat és még a fejemet is megráztam, miközben egy régóta nem érzett érzés mart belém, mintha aprócska rákok mardosnának belülről.
- Úgy mondod, mintha ott lettél volna velünk a legnehezebb pillanatokban, amire elég kicsi esély lenne, vagy éppen mintha maga Mich mondaná ezt. – újabb keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. – Ha így is volt, akkor most nem vagyok biztos abban, hogy most is megfogjuk-e. Csak egyre távolabb kerülünk egymástól. – még ha ő nem is tudja, mert nem mutatjuk, de már együtt se alszunk a férjemmel. Lányunk szobájában lévő ágy lett az én új fekhelyem is. Igaz, praktikus is, mert ha a kisasszony sír az éjszaka, akkor legalább hamarabb fel tudom őt venni és nem veri fel az egész házat.
- Biztosan nem kérsz fájdalomcsillapítót? – nem annyira erős, mint mondjuk a kórházban kapna, vagy háziorvostól, de talán kicsit jobb lesz neki. Csendesen üldögélek mellette az ágyon, miközben őt figyelem és próbálok Sherlock lenni; megfejteni dolgokat, amiket úgyse tudok.
- Nem hiszem, hogy nemet mondana. Szemmel láthatóan nagyon is kedvel téged, biztosan örömmel venné. – őszintén csendül a hangom. Efelől kétségem se volt, ahogyan azt se tudtam, hogy vajon valaha Ed említette e neki azt, hogy mennyi rajz készült róla, hiszen kétszer is meglelte őket, mégse mondott semmit se… Ez pedig fájt, vagy csak elkeserített, hogy még ez se érdekelte igazán? Egyszerre mind a kettő, de inkább ezt is eltemetettem, mint megannyi fájdalmas pillanatot, ami a közös életemet a gyermekem apjával övezte mostanság.
- Vannak más lehetőséget, sok embert ismerek ilyen körökben. – nem mondom ki azt, hogy ide is költözhetnének, még ha ez is fordult meg a fejemben. Vajon örülnének neki, vagy nem? Mi lenne a legjobb, főleg, ha netán én itt hagyom ezt a hatalmas házat? Akkor is láthatnám őket, vagy csak még rosszabb dologban lenne részük, mint eddig volt?
- Rendben, csak nehogy túl sokáig hallogasd. – halkan csendül a hangom, mert nem akarom, hogy egyszer túl nagy bajuk essen. – Mikor is végez a testvéred? Valami szakkörre kell mennie? – terelem kicsit a témát, de aztán valami nem hagy nyugodni. Még akkor se, ha én se lennék mintaanyuka, de mielőtt észbe kaphatnék, azelőtt máris kicsúszik az ajkaim között. – Hol van az anyukátok? Ő nem keresett? – tanácstalanság bőven található a hangomon. Lehet ezért is hamarosan leleszek morogva, amiért nyaggatom őt, de nem értem, hogy miért nem láttuk őt az elmúlt időszakban. Egyszer se találkoztam vele és Ed se említette, hogy itt járt volna valamelyik szülő reklamálni, hogy miért élnek itt a gyerekeik.
Lehet nem olyan régen nem tudtam még a lányomat a karomban tartani, de tudom azt is, hogy nélküle képtelen lennék véglek itt hagyni ezt a helyet…


■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Szer. Jún. 20, 2018 12:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Nem kérdezek rá a sminkes dologra. Pedig ott vannak a szavak, de végül mégsem teszem. Hagyom, hogy sodorjon magával a beszélgetés, majd amikor eljutunk egy bizonyos kérdésig, már újra önmagam vagyok egy kicsit. Úgy értem, az új önmagam, aki kérdez, visszakérdez, ahelyett, hogy válaszolna.
Persze, hogy elmosolyodok, amikor szembesít a saját trükkömmel, de utána kicsit elkomolyodva ugyan, de válaszolok rendesen.
- Kedvellek és ha megtehetem, miért ne törődnék veled? Veletek - az az utolsó szó kicsit csendesebben jön.
- Te magad mondtad, hogy emlékeztetlek valakire, aki fontos... volt nektek. Talán ezért akarsz velünk törődni - foglalom össze, amolyan egyszerű lezárásként. Talán jobb ebbe nem most belemerülni. Nem bízok magamban, abban, hogy mindenre a jó választ adom és nem kavarom még jobban össze a dolgokat.
Nem mintha nem tettem volna meg már így is. Nagyon úgy tűnik. Olyan, mintha ott lettem volna velük a legnehezebb pillanatokban? Mintha Mich mondaná. Legszívesebben kimondanám... kiabálánám, hogy igen, ott voltam, én vagyok az! Bármit, hogy kiadhassam magam neki is. Annyival könnyebb lenne! De hallgatok.
- Csak hagyd, hogy próbálkozzon. Ed ki fog tartani - állítom teljes magabiztossággal. Képtelen vagyok elképzelni, hogy pont ő feladja. Helyrehozzák. Idővel.
Ahogy én is helyre fogok jönni. Pár sérülés, begyógyul. Az emberi test helyrejön, ha csak egy módja van rá. Úgyhogy alig láthatóan, de már rázom is meg a fejem. Nem kérek fájdalomcsillapítót. Nem olyan elviselhetetlen, főleg most, hogy már fekszek. Hogy eltereli a figyelmem a beszélgetés.
- Talán csak kedves akar lenni velem. Sajnálatból vagy emberségből - próbálok valami szánalmas magyarázatot adni, már csak azért is, mert látom, hogy elkomorodik. De nem kérdezek rá, sejtem, hogy ez is a kettejük között beállt szakadéknak köszönhető.
Amit talán én is növelek a következő beszélgetéssel. Nem is értem, miért akarom halogatni és nem azonnal elfogadni a segítségét. Pedig intézkedhetne. Rögtön. Hogy minél hamarabb vége legyen. Talán csak túl fáradtnak érzem most magam mindehhez.
- Még egy óra, az a szakkör - bólintok aprót, majd elmotyogok egy köszönetet újra, amiért elugrik érte.
- Beszélünk telefonon. Nathan amilyen anyás... nem is bírná, ha nem hallaná minden nap a hangját - válaszolok kicsit rövidre fogva. Nem akarom részletezni, hogy jobb, ha nem találkoznak addig, amíg nem alakul valami. Megvan a maga baja Sophienak és talán... végre elgondolkozik rajta, hogy elhagyja azt a barmot. Talán.
- Csak hozd haza. El. Hozd el Nathant kérlek. Ne aggódj Sophie miatt - védem. Akaratlanul is védem őt, de ha egy okot is fel kellene hoznom, fogalmam sincs, mi lenne azon kívül, hogy szereti a srácait. A tettek viszont más lapra tartoznak.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Jún. 22, 2018 8:21 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vero && Mason
Mondanom kellene valamit neki, de nem tudok mit mondani. Nem kellene kedvelnie, ahogyan aggódnia se. Jobbat érdemel mind a két fiú annál, amin keresztül kellett menniük, vagy éppen amit ebben a családban kaphatnak jelenleg, hiszen egyre inkább kezd háborús övezetté alakul ez a ház is.
- Talán, de azt se hiheted, hogy őt akarnám pótolni veled, hiszen az eléggé abszurd lenne. – pillantottam rá komolyan, mert ennyire szánalmas még én se lettem, hogy csak azért kedvelném, mert Mich-re emlékeztet. Sose voltam ilyen, ahogyan szerintem minden emberben rejtőzik valami érték, amiért meg lehet őket becsülni vagy felnézni rájuk.
- Ez nem a te dolgod Mason. Attól még, hogy valamit tudtok, nem jelenti azt, hogy pontosan tudjátok, hogy mi zajlik. Próbálkozások idővel már nem biztos, hogy elegendőek, ha újra és újra csak kígyómarásba torkollanak. – nem volt vidám a hangom, de mégis érezhette, hogy én ezt lezártam. Nem akarok erről beszélni, pláne nem vele és nem most.  Sok minden történt az elmúlt időben, amiről esélyesen fogalma sincs. Nem tudja azt, hogy a viták soha nincsenek megbeszélve, mert egyikünk mindig elmenekül, vagy csak némává válik, ami minden, csak nem jó ezekben a helyzetekben. Nem véletlen az se, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy nem bírom tovább és el akarok menni ebből a házból jelenleg. A lányomnak is nyugalomra van szüksége, nem állandó csatározásra körülötte.
- Nem hiszem. – rázom meg a fejemet is miközben az ágyon heverő fiút fürkészem. Hogy képes erre egy apa? Vagy jobb kérdés, egy anya hogy képes nem tenni ellene? Miért nem cselekszik az édesanyjuk? Ha egyszer is kezet merne emelni Edmund a lányunkra, nem kizárt, hogy az lenne az utolsópillanat is amikor láthatná Lilyt. Sokat hibáztam én is, de ekkorát nem tudnék.
- El fogom hozni, emiatt ne aggódj. – lassan összeszedem a dolgokat és elkezdek lemászni az ágyról is. – Kérsz valamit a városból, boltból? – tettem fel még az utolsó kérdést, mielőtt magára hagytam volna. Ideje volt a lányomat is megnézni, majd készülődni, hogy összeszedjük a másik fiút, aztán ott a bevásárlás, hiszen egy-két dolog hiányzik itthonról. Na meg attól még, hogy én netán nem eszem a többiek igen, így nem árt, ha akad itthon valami harapnivaló is.  

Köszönöm a játékot! hug
■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Szomb. Jún. 23, 2018 4:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Csüt. Okt. 04, 2018 1:43 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Egy régi dal jár az eszemben. Egyre jobban idegesít, hogy képtelen vagyok rájönni az előadóra. Erre mondják, hogy pedig itt van a nyelvem hegyén, és még sem tudom. Még a címében sem vagyok egészen biztos, csak mintha...
Pedig ezer meg egy más kellene az idegeimre menjen. Kismillió dolog van, amiért aggódnom kellene, vagy legalább agyalnom rajta. Mondjuk az, hogy ma még semmit nem csináltam. Nem mintha olyan sok lehetőség állna épp előttem. De ez még nem változtat azon, hogy csak itt ültem és néztem ki az ablakon, vagy legalábbis az ablak irányába.
Vagy mondjuk azon is agyalhatnék, hogy még mindig nem vittem el az öcskös orvoshoz. Pedig kellene neki, én is egyre inkább látom a jeleket. Talán egy vagy két beszélgetés lenne, nem több.
Talán itt kellene megemlítenem, hogy a viselkedése csak még feltűnőbb lesz. Nem vagyok vele. Otthon van a szüleivel, már harmadik napja. Fogjuk rá, hogy hosszú hétvége, pedig hétköznap van. De nem lesz baja. Kinek hazudok?
De talán tényleg nem lesz.
Ahogy Rosieval sem áll a legjobban a dolog. Nem hívtam. Nem üzentem. Pedig azok az apróságok a kórházban. Ki mást is hozhatta volna?
...és mielőtt elfelejteném. Az egészhez pedig tegyük hozzá azt az apróságot, hogy egy kicseszett tolószékben ülök. Még ahhoz is kisebb erőfeszítésre lenne szükség, hogy odaguruljak az ágyig és felvegyem a telefonom és megnézzem annak a rohadt dalnak az előadóját.

Kész rejtély, hogy sikerül mindezzel a fejemben itt ülve elszundítani. Talán a fájdalomcsillapító. Talán a kimerültség. Még annyira sem alszok jól, mint ezelőtt. Mikor még futhattam, ha az álom felébresztett.
Nem számít. Most valahogy sikerült kicsit aludni a székben ülve és a mocorgás ébred. A valahol ismerős illat. Hangok? Egy szó? Nem vagyok benne, hogy a fejemben volt vagy tényleg elhangzott bármi, de ébren vagyok. Igaz, nem moccanok bármi történik.
- Nem kellett volna hoznod - szólalok meg kicsit karcos hangon, amint tudatosul bennem, valami odakerült a kis asztalra.
Csokoládé? Jobbulást kártya? Sütemény? Nem tudom és őszintén; nem is érdekel. Bármelyikről van szó, nincs rá szükségem.
- Köszönöm - teszem hozzá, bár semmi őszinteség nincs a hangomban. Nem azért, mert hazudnék. A tudatos énem valahol hálás, de azzal is tisztában vagyok, hogy minden ott fog maradni érintetlenól, amíg Ed el nem viszi.
- ... de nyugodtan odaadhattad volna ezúttal is valakinek, hogy hozza be - teszem hozzá, bár amennyire motyogva, talán alig érteni a szavaim.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Csüt. Okt. 04, 2018 4:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Csak este keveredtem elő, soha nem láttam apát még annyira aggódni, mint azon a napon. Némán hallgattam végig a dühös áradatát, majd kivételesen hagytam, hogy a karjaiba zárjon. Szükségem volt egy menedékre, még ha nem is pontosan az övét kerestem. A hazugság túlzottan is könnyedén jött a számra, hogy csak besokkaltam a versenyt követően és szükségem volt egy kis nyugalomra, pedig nem erről volt szó. A balesetről hallottam, mert apa említette, de azt nem is sejtettem, hogy Masont érte baj, hiszen gondoltam addigra már hazaért, de aztán másnap jött a hidegzuhany és az igazság.
Sokszor jártam bent a kórházban, hogy legalább megtudjam miként is van, de képtelen voltam bemenni hozzá a kórterembe. Egyszerűen féltem attól, hogy nem akar látni, hiszen nem is keresett, se ő, se más által nem üzent, ezt pedig inkább jelnek vettem, hogy lehet jobb lenne, ha nem is zargatnám. De ez teljesen nem jött össze. Idővel nem csak édességet, házisütit vittem be, hanem a kedvenc könyvét is, vagy legalábbis azt tudtam, hogy nagyon szereti. Egyszer majdnem jártam bent, de aztán az ajtó előtt meghátráltam és elrohantam. Mintha még ez a bizonytalanság is jobb lenne, mintsem szembesülni azzal, hogy már látni se bír és ahogyan én magamat, úgy az ő szemében is belőlem lett a bűnbak. Én miattam érte őt baleset, az ostoba veszekedésünk miatt. Amiatt, hogy nem állítottam meg. Hiányzott a mosolya, a pillantása, a suttogása, a gyengédség, amivel hozzám ért. Egyszerűen minden porcikám megsínylődte a távollétét, így nem meglepő, hogy végül újra a lovaglásba menekültem, mintha olyankor tényleg képes lennék rövid időre elszakadni a világtól és azt érezni, hogy szabad vagyok. Szükségem volt erre a sportra, még segített abban, hogy egyben tartson.


Ahogyan a kórházban se tudtam betenni a lábamat a szobájába, pontosan úgy vetettem el minden egyes alkalmat, amikor próbáltam valami okot lelni arra, hogy a testvére háza felé menjek és meg tudjam miként is. Míg végül az egyik közöstanárunk nem gondoskodott arról, hogy esélyem se legyen. Mondhattam volna nemet is, de annak mi értelme lett volna? Csak magyarázkodhattam volna, hogy miért nem jó ötlet engem megkérni rá és igazán frappáns válaszom nem létezett volna. Egyszerűen magam sem tudtam, hogy hányadán is állnak a dolgaink.
Amikor odaértem, akkor időm se volt kopogni, se csengetni, mert éppen valaki kiviharzott a házból. Sietve köszönt, majd csak annyit mondott, hogy merre is találom Masont. Meg se szólaltam, de esélyesen mégis tudta, hogy ki miatt is keveredhettem ide. Ideges voltam, a tenyerem kicsit izzadt, miközben a felvételihez szükséges tájékoztatókat és papírokat „gyűrögettem” a kezemben. Mit fogok mondani neki? Nem tudom. Egyáltalán örülni fog nekem? Nem hiszem, még ha szeretném is, hogy örüljön. Miért nem keresett? Jó lenne választ kapni, de esélyesen válasz nélkül fogok távozni.
Óvatosan kopogtam az ajtón, de amikor válasz se érkezett, akkor lassan benyitottam és megpillantottam őt, ahogyan a kerekesszékben az ablak előtt van. Halk léptekkel közeledtem felé, pillanatokon belül nyilvánvalóvá vált, hogy be is aludt. Sietve kaptam fel az egyik plédet az ágyról és ráterítettem, majd magamat se értve gyengéden simítottam végig az arcán. – Szeretlek. – suttogtam neki, mielőtt puszit nyomtam volna a homlokára, majd már indultam is kifelé, amikor is eszembe jutott, hogy a papírokat le se raktam, így megperdültem a tengelyem körül és sietve kerestem valami megfelelő helyet neki, ahol biztosan észre veszi. Már mentem is volna, amikor is meghallottam a hangját, mire sietve fagytam le.
- Szia neked is! – kezdtem bele, de nem mozdultam meg. Inkább a hátát bámultam, ha ő se moccant. – És de kellett volna, mert pár hónap és jobban leszel. Az egyetemek meg várnak rád! – tettem hozzá komolyan, ebből pedig sejthette, hogy pontosan mivel kapcsolatban is hoztam papírokat.
- Ne mond, ha nem gondolod komolyan. – csendült szomorúan a hangom, miközben összefontam a karomat magam előtt. Fájt, hogy egy fikarcnyi kedvesség sincs benne. Mintha maga a sátánnal beszélgetne.
- Ez most komoly? – csendül hitetlenkedve a hangom, majd a következő pillanatban hangosan landolt az iskolatáskám a földön. Lépteim hangosan koppantak a padlón, ahogyan odaértem mellé, majd elé léptem. – Te beszélsz? Még annyit se írtál, hogy menjek a francba! Vagy hogy jól vagy! Hiányzom! Semmi ilyen, ezek után mégis miért kellett volna bemennem hozzád? Hogy közöny fogadjon? Főleg, ha tudtad tőlem vannak…. – nagyot nyeltem a kisebb kirohanás után, majd sietve léptem inkább távolabb és fordítottam hátat, hogy ne láthassa a szememben csillanó szomorúságot. Figyeltem az utcát az ablakon át, miközben próbáltam elrejteni kezem remegését is és azt, hogy mennyire is fáj ahogyan viselkedik. – Örülök, hogy annyira jól vagy, hogy másokba még belerúghass. Talán tényleg felesleges volt aggódnom. – tettem még hozzá az orrom alatt motyogva. Abban se voltam biztos, hogy hallja amit mondok. S pontosan annyira volt őszinte a hangom, amikor kiejtettem az „örülök” szócskát, mint amikor ő megköszönte a dolgot pár perccel korábban.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Okt. 05, 2018 3:11 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Tudom, hogy itt van. Az agyam talán annál hamarabb megérti, minthogy tudatossá válna. Millió dolgot kellene... szeretnék mondani neki, de nem azok csúsznak ki a számon, amikor megszólalok és megakadályozom, hogy kisurranjon.
Bámulok az ablak irányába és beszélek - de minek? Az egészen nem segít, hogy jelentkezési lapokat hozott. Soha nem felejtem el, milyen lelkesen adtam be őket először az orvosira. A nagy lendület most viszont sehol nincs. Semmi kedvem az egészhez, ahogy elhatározásom sincs.
Ugyanazt az utat akarom végigjárni? Még egyszer? Vagy mást tenni, amit talán nem is élveznék, de azt választanám, hogy bebizonyítsam legalább magamnak, ez már egy másik élet?
Nem számít. Az egész nem érdekel. A veszekedés előszele viszont annál inkább, mégis egyetlen szó nélkül hallgatom végig a kirohanását.
- A rohadt életbe! - morgom, de nem neki szánom a szavaim. A székkel bajlódok, hogy felé fordulhassak. Próbálom kiengedni a kis biztosítót, ami egy helyben tartja a fémszörnyet.
De ahogy az lenni szokott, minél inkább rángatja az ember, annál kevésbé moccan. Úgyhogy végül nagy lendülettel állok talpra, főleg a széken és egy kicsit az ép lábamon támaszkodva. A gipszbe lévő kicsit megemelve, már amennyire a bokától térdig húzódó "beton" engedi. Minden más egészen helyrejött már rajtam. A felső alatt még pár kék-lila folt, de ugye azt ki látja?
- Semmi kedvem veszekedni - jelentem ki végre egyenesen ránézve. Igaz, úgy tűnik, bocsánatot kérni sincs.
- Köszönöm, hogy elhoztad a papírokat. Majd megnézem őket - ismétlem el ezúttal őszintébben. Legalábbis a köszönet részt. Az utóbbit még meglátom.
- Tényleg nem kellett volna aggódnod. Ha nem akarok is itt vagyok - akaratlanul is kicsit elnevetem magam. Nem vicces. De valljuk be, van benne egy bizonyos fekete humor a saját múltam ismeretében.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Pént. Okt. 05, 2018 3:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Nem akartam veszekedni, de valahogy nem ilyen fogadtatásra vágytam. Reméltem, hogy egy kicsit talán fog örülni, de szemmel láthatóan tévedtem. Az elmúlt hetek alatt felgyülemlő feszültség és tehetetlenség egyszerre tört felszínre belőlem. Még ha nem is úgy, ahogyan illene, vagy kéne. Nem akartam veszekedni, ezért is menekültem inkább az ablakhoz, fürkésztem az utcát, élveztem azt, ahogyan még az őszi nap arcomat simogatja és próbáltam közben megnyugodni.
Kicsit összerezdülök, amikor meghallom a mormogását, hiszen nem látom, hogy ő éppen mivel is bajlódik, így érthetően azt hiszem, hogy nekem szánja. Anya és apa hogyan volt képes megoldani a gondokat? Lesz még olyan, amikor nem fogunk egymás torkának ugrani Masonnel? Féltem, hogy netán nekünk már nincs visszaút, mint a szüleimnek. Ők megmentették a kapcsolatukat, igaz, nekem is közöm volt hozzá, de akkor is. Szőke tincseibe túrtam, amin mindenki eddig meglepődött. Apa nem örült, csöppet se. Anya próbálta elfogadni, Samu meg…. passz. De egy biztos volt, hogy éreztem mindenki sejti, hogy valami kiváltotta belőlem ezt a hirtelen változást. Megbántam-e? Igen, meg nem is. Magam sem tudom. Én nem változtam, csak a hajam, azt hiszem.
Mocorgásra viszont már megfordultam és bármennyire is nem tetszett, hogy felállt próbáltam leplezi és nem leszidni érte. Szavaira lesütöttem a pillantásomat.
- Én se akarok veszekedni, akkor se akartam. Tudom, hogy idiótán viselkedtem. Sajnálom. – félénken pillantottam rá. Tényleg lehet szarul járt, hogy pont mellém sodorta az élet. Mennyi bajt okoztam már? Mennyiszer viselkedtem már gyerekesen? Esélyesen a kelleténél is többször.
- Nem fogod megnézni, igaz? – ismerem már annyira, hogy felismerjem mikor őszinte és mikor nem, vagyis legtöbb esetben már egészen jól kiszúrom. Nem értem, hogy miért nem akar ezzel foglalkozni. Okos és előtte még az élet. Az lehetne, ami csak akar. A tanárai szerint is, hiszen könnyedén tanul és remek jegyei is vannak.
Már éppen megszólalnék, hogy az aggódás jön magától, nem én döntök róla, amikor sokkol a mondandójával. Pár pillanatig hirtelen levegőt is elfelejtek venni és remélem, hogy nem jól hallottam. – Mi van? – hirtelen csak ennyi bukik ki, majd lassan kifújom a levegőt. – Ne mondj ilyeneket, kérlek! Ez még nem a világvége… Én már csak tudom, hiszen 27 napig kómában feküdtem és rosszabb állapotban tértem magamhoz, mint te. – nem a levegő beszéltem, majd közelebb léptem hozzá. A széket óvatosan megigazítottam. – Inkább ülj le, nem akarom, hogy összetörd magad. – kérleltem kedvesen, ha pedig megtette és engedte, akkor az ágyhoz sétáltam vele együtt, hogy én arra üljek le.
- Mi a baj? Ha szeretnél róla beszélni, akkor remélem tudod, hogy meghallgatlak. De ne kérd azt, hogy végignézzem miként is adod fel egy baleset miatt, vagy másról lenne szó? – gyerek voltam szinte még a legtöbb ember szemében, de mégis sok mindent megéltem már. Pontosan tudtam, hogy olykor milyen jól az, ha valaki meghallgat minket. Ahogyan azt is tudtam, hogy egy-egy baleset mennyire mélybe tudja lökni az embert, de nem képtelenség felállni utáni. Elég csak rám nézni. Az is kétséges volt, hogy fogok-e tudni még normálisan járni, erre nem csak szaladok, de versenyszerűen lovaglok, amihez azért kell a lábamat is rendesen használni.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Szomb. Okt. 06, 2018 4:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Fogalmam sincs, mit akarok kezdeni a jelentkezési papírokkal. Ha most muszáj lenne válaszolni, azt mondanám, hogy elégetem. Mert miért ne? Kimegyek... oh, jó vicc. Kigurulok az udvarra egy sör kíséretében és kis tábortűznél elégetem őket. Elégetem a jövőm.
Mégis amikor elhangzik a kérdés, csak megrázom a fejem. Nem, nem fogom megnézni őket. Főleg nem most, amikor lefoglalja minden gondolatom a bocsánatkérése.
- Én is sajnálom - mondom ki valamivel megkésve és mintha ezzel le is lenne tudva mindent. Nem mintha bármi változna. Ugyanolyan nyomasztó egy-egy másodperc csend is, ha éppen beáll közöttünk.
- Hogy nem hívtalak vagy üzentem - teszem hozzá, bár nem hiszem, hogy pont ez fog bármin javítani, de attól még ki kellett mondanom.
Ahogy a folytatást is. Pedig tudom, hogy az minden, csak nem vicces, számomra mégis az. Amitől csak még abszurdabb lesz az egész helyzet. De legalább még tiltakozni is elfelejtek, ahogy újra a székbe kerülök. Még azt is hagyom, hogy az ágy közelébe toljon, már azt látni, hogy szorítom a szék karját.
Gyűlölöm ezt...
- Nem a baleset számít, Rosie. Csak egy fém és pár csavar a lábamban. Tudom, hogy ezzel nem ért véget minden és majd lábra állok - olyan szívesen beszélnék, de annyira rohadt nehéz, hogy az nem igaz.
- Csak egy hülye vicc volt - fejezem be végül egészen másképp újra halványa elmosolyodva, ahogy végre rá emelem a tekintetem. Piszkosul próbálkozok, de nem akarom, hogy azt higgye fel akarom adni.
Végül, hogy ezt bizonyítsam is neki, újra talpra állok, már amennyire tudok és a két karomon támaszkodva átülök mellé az ágyra és nyúlok a kezéért.
- De egyelőre nem érdekel a továbbtanulás. Nem érdekel, hogy mi lesz, amíg egyedül hagynak - viszont hiába a szavaim, az ő kezét nem engedem, ha csak el nem húzza. Én is tudom, hogy épp a szakadék szélén állok és oda nézek éppen. Ahogy azt is, hogyha hagynám bárkinek, visszahúznának onnan.
De egy nagy részem nem akarja.
Nem a baleset miatt. Az egész miatt, ami a fejemben van. Amit egyre nehezebben viselek most, hogy a székhez lettem kötve.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Szomb. Okt. 06, 2018 4:41 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- Érthető, hiszen hülyén viselkedtem. Előtte meg mondhatni felültettelek. – egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat zavaromban. Alsó ajkamba harapok újra és újra, miközben saját magammal viaskodom megint. – Tudom, hogy sokszor idiótán viselkedem, de én igyekszem. Egyszerűen…- lesütöm a pillantásomat, mint aki kicsit szégyelli is a dolgot, pedig ezt már Mason is nyilvánvalóan tudja. – ez csak túlzottan új számomra, emiatt csinálok sok ostobaságot. – gondolok magunkra. Tudom, hogy sokan már 13 éves korukban elkezdik, de valahogy nálam ez nem így volt. S ha nem találkozom vele, akkor ki tudja, hogy mennyi idő telt volna el addig, hogy egyáltalán egy srác ennyire érdekelni kezdjen.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen görcsösen markolja a széke karfáját. Próbálom inkább arcát fürkészni, olvasni a szeméből, hogy hátha rájövök arra, hogy mi történt vele, miért mondta ezt.
- Ami több bosszúságot tud okozni, mint sokszor hinnénk. És igen, helyre jöhet, ha küzdesz érte és te mindig is küzdöttél dolgokért. – komolyan csendül a hangom, miközben az aggódás nem tűnik el a pillantásomból, se arcomról. Tanácstalannak érzem magam. Soha nem voltam még hasonló helyzetben se és mi lesz akkor, ha nem fogok tudni segíteni neki? Ha kevés leszek számára? Talán a balesethez is közöm van, hiszen miattam volt ideges és dühös. Most meg… a szavai megrémisztenek. Szólnom kéne egy felnőttnek? A bátyjának, hogy figyeljen rá oda, mielőtt őrültséget tenne? Esélyesen akkor örökre megutálna, de még az is jobb lenne, mintha egyszer azt közölnék, hogy nincs többé.
Szeretném elhinni, hogy csak egy vicc volt, de nem tudom. Képtelen vagyok rá. Figyelem ahogyan feláll és mellém huppan az ágyra, miközben ha kellett akkor a kezemet is nyújtottam felé, hogy abba kapaszkodhasson.
Csendesen hallgatom azt, amit mond. Nem húzom el a kezemet se. Inkább csak fürkészem a kezünket, miután az ujjaink is egymásba kulcsolódnak.
- Szeretném azt hinni, hogy viccnek szántad, de nem tudom. – bököm ki végül. Lehet tévedek, lehet csak félrement a humora az utóbbi időben, ki tudja. – Lehet nem ismerlek olyan jól, mint a bátyád, vagy az öcsid, de azt tudom, hogy ilyennel soha nem viccelődnél… - suttogom alig hallhatóan, de nem tudok ránézni. Csak figyelem a kezünket, mintha az lenne a megoldás mindenre.
- Kik hagynak magadra? Nem vagy egyedül! Itt vagyok én is, itt van a családod, a barátaid! – nézek rá óvatosan és őt fürkészem. – Ha nem akarsz most továbbtanulni, akkor mehetsz egy év múlva is.  – dobok be egy másik lehetőséget. Sokan csinálják azt, hogy egy évet végig dolgoznak, járják a világot és csak utána ülnek vissza az iskolapadba. – Megijesztesz… Segítek, ha hagyod. Lehet kicsi vagyok, de attól még fontos vagy. – súgtam neki és ha valamennyire tudtam, akkor az ölébe fúrtam magam, fejemet pedig a nyaka hajlatához fúrtam. Mintha csak így akarnám kifejezni azt, hogy bármiről is legyen szó, akkor is itt leszek neki. – A magány nem old meg semmit se. Inkább csak borzalmas dolgokat tud szülni. Nincs olyan dolog, ami igazán számít? Amiért úgy érzed, hogy a felhők mögött is találnál napod? – suttogtam alig hallhatóan, miközben továbbra is hozzábújtam.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Okt. 09, 2018 9:26 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Nem felelek. Pedig tudom, hogy mondanom kellene valamit, valami megnyugtatót, hogy ne eméssze magát a történtek miatt. A veszekedés talán tényleg miatta volt, de a baleset teljes mértékben az én hülyeségem.
- Semmi gond - mondok ennyit és még egy mosoly is felkerül az arcomra az őszinte, bár halvány fajtából. Ennél többre viszont tényleg nem futja.
Minden erőm arra kell, hogy ne akadjak ki, nem őrüljek meg a történtektől. Régen nem esett volna ilyen nehezemre, ha egy kis időre székbe kerülök. MOst viszont mindennél jobban az agyamra megy. Talán ezért is a vicc. Vagyis az, ami számomra viccnek tűnik, neki viszont láthatóan nem az. Jobban belegondolva még valószínűleg Ednek sem lenne vicces, hiába tudná, hogy értem.
- Ne nézz rám így! - csendül most az egyszer határozottan a hangom. Ez is valami, nem igaz? - Nem fogom és nem akartam megölni magam - talán volt már, hogy megfordult a fejemben? Még az sem rémlik.
- Tudod mit? Várd meg a bátyám. Várd meg Eddiet és említsd meg neki, mit mondtam. Majd ő is rajtam tartja a szemét - nem igazán lehet eldönteni a hangomból, hogy az egész még inkább idegesít vagy teljesen hidegen hagy. De legalább megadom neki a lehetőséget, hogy nyugodtabb legyen, amikor nincs itt velem.
- A napfénytől megfájdul a fejem. ...és amúgy is, forróságot csinál és éget - mondok ennyit, bár magam sem értem teljesen, miért nem mondom ki nyíltan; a rossz az, ami mindenben feltűnik. Minden idegesít.
De legalább át ölelem magamhoz és lassan simogatom a hátát. Mintha ő lenne az, aki vigasztalásra szorul, akit meg kell nyugtatni és elérni, hogy jobb kedve legyen.
- Tudod, Ed igazából nem a bátyám. Csak egy nagyon jó barát, olyan mintha a testvérem lenne. Nathan pedig nem az öcsém. Vagyis hát a szülei inkább... a nevelőszüleim - a fenének kellett ebbe belekezdenem. Nem akarok kérdésekre válaszolgatni, főleg nem hazudni, ha úgy jön ki a lépés.
- De legalább te az vagy nekem, aki. Rosie - nyomok puszit a feje tetejére és már dőlök is hátra vele együtt. Nem mondom, hogy pihenni akarok. Ahogy azt főleg nem, hogy hagyjon magamra.
Egy részem pedig azt akarja. A másik viszont azt, hogy küzdjön és maradjon. Mert ki tudja. Talán erre van szükségem, akkor is, ha a társaság csak feszültté tesz.

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Okt. 09, 2018 10:25 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- Miért? Hogy nézek? – érdeklődtem, mintha nem tudnám. Érdekelt, hogy ő milyennek látja a pillantásomat, hogy a szavak amiket mond csak azért mondja, mert engem akar megnyugtatni, vagy azért mert tényleg így van. Utálom, gyűlölöm, hogy hirtelen minden annyira bizonytalannak érzek. S míg régebben legtöbb dolgot biztosra is tudtam, hogy mit gondol vagy mennyire komolyan mondja, most annyira voltam tanácstalan. – Ezt úgy mondod, mintha a halál lenne a legrosszabb, ami az emberrel történhet. – komolyan csendült a hangom, de mielőtt folytathatnám, hogy mire is gondolok ő ismét megszólal és egészen meglep azzal, amit mond. Pár pillanatig csak fürkészem őt, mintha azt kutatnám, hogy hol van ebben a beugratás, hol a buktató.
- És mit mondana? Hogy egy túlaggódó barátnő vagyok, aki még gyerek és egyébként se ismer még annyira téged? - lehet nem volt kedves feltételezés tőlem, de akkor is úgy éreztem, hogy van valami buktató ebben is. Az ember nem szokott csakúgy ilyet felajánlani, vagy csak maximum akkor, amikor már a töke is ki van és hagyják már békén. – Meg ezt úgy mondod, mintha mindig itt lenne és mint mondtam nem a halál a legrosszabb, ami történhet. Hány lecsúszott alak él ebben a városban is? Az egész világban? – vontam fel kicsit a szemöldökömet kérdőn, mert nagyon is érdekelt, hogy tényleg azt hitte, hogy ennyivel lerázhat? Kész és elengedem a kezét? Vagy annyira nem törődőnek gondol, hogy azt hiszi nem tartanék ki mellett ebben a rázós időszakban is?
- Értem, szóval hirtelen belőled lett Mr Morgó? Mindenben csak a rosszat látod meg? – nemtetszés meg kicsendült könnyedén a hangomból. Miért is hittem azt, hogy nincs baj? Hogy jobb lehet neki az, ha eddig kerülöm? Vajon akkor másabb lenne az életkedve, a gondolkodása? Az a gond, hogy esélyesen nem. Valami történt, de nem jövök rá, hogy mi.
Ő magához ölel, a szívem zakatol, félelem még mindig túlzottan ural, hiába igyekszem elfogadni, hogy a békesség átjárjon jelenleg. Óvatosan nyomok puszit a nyakára, miközben hallgatom őt. Megannyi kérdésem lenne, de hirtelen nem tudom hol kellene kezdenem, vagy éppen mennyire is viselné el.
- És mi vagy ki is lennék pontosan? – kérdezem meg kisebb habozást követően, miután eldőltünk az ágyon. Soha nem mondtuk ki igazán a dolgokat, most viszont nem tudtam lakatot tenni a számra. Egy ideig csak feküdtem mellette, végül felültem és úgy néztem le rá. Gyengéden simítottam végig az arcán, azt se bántam, ha netán idővel az ölembe tette a fejét.
- Miért számít az, hogy kik valójában a szüleid, vagy kikhez köt a vér? Nekem is van féltestvérem, de attól még a testvérem, még ha csak nem is rég csöppent bele az életünkbe. Az számít, hogy kit tartunk a családunknak, ki az akire számíthatunk, amikor minden sötétnek tűnik. – kezdtem bele óvatosan, mielőtt netán elküld melegebb éghajlatra, mert semmi kedve ezt hallgatni. – Mi az, ami bánt valójában? – szegeztem neki a kérdést, mert eddig kerülgettem, de már nem ment. Komolyan érdekelt, hogy mi emészti őt. – Kicsit olyan, mintha félnél boldog lenni, mert már egyszer elvették tőled. Tudom, idióta vagyok és hülyén hangzik, de akkor is… - haraptam az ajkamba, mielőtt még több butaságot beszélek. Szőke fürtjeimet pedig jobb oldalt a fülem mögé próbáltam tűrni.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Okt. 09, 2018 11:22 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Először elhúzom a szám, kicsit morgolódva talán, de aztán úgyis válaszolok.
- Aggódva - bököm ki, nem valami jókedvűen. Nem akarom, hogy aggódjon értem, nem akarom, hogy azt higgye, teljesen megőrültem. Még ha néha úgy is érzem magam. De erről nem kell senkinek tudnia. Semmivel nem lennénk előrébb.
- Eddie biztos nem mondana ilyesmit - szögezem le és komolyan elgondolkozok egy percre, mi lenne a testvérem reakciója az egészre. Ismerem annyira, hogy jól meg tudjam tippelni?
Az a gond, hogy nem. Azt a részét nem ismerem, aki a halálomat gyászolta. Legalábbis nem olyan jól, mint kellene.
- Nem venné viccnek. Egyszer már elveszített. Vagy valami olyasmi - próbálok úgy fogalmazni, hogy ne kelljen magyarázkodnom, de nem hiszem, hogy a szavaim elegendőek lennének. Az arcomra viszont akaratlanul is kiül a fájdalom.
Nem voltam itt mindig. Nem jártam állandóan a nyomában. De így is éppen eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, mennyit szenvedett. Soha nem venné félvállról a témát.
- A rohadt életbe, Rosie. Elég! - szólok rá, amikor már úgy érzem, képtelen vagyok tovább hallgatnia a szavait. Nem mintha az ő hibája lenne. Tudom, hogy csak jót akar, rávilágítani arra, hogy semmi jó nem származik abból, ahogy gondolkozok. Mégsem tudom most elviselni.
- Most inkább csak legyél itt - teszem hozzá sokkal halkabban, mint ahogy az előbbi megszólalásom jött.
Hamarosan pedig már ölelem is. Az ekkor elhangzó kérdésére pedig meglepően könnyen jön a válasz.
- A barátnőm. Hacsak nem gondolod másképp - tudom, hogy nem feltétlen így kellene. Hivatalosan és rendesen fel kellene tennem neki a kérdést, hogy lesz-e a barátnőm. De ahhoz szerveznem kellene egy igazi randevút, vacsorával mindennel. Ilyen viszont most szóba sem jöhet. Képtelen lennék rá.
- Egyszer vették el, de akkor mindent. Mindent, amiért éveken át küzdöttem - jegyzem meg gondolkodás nélkül, majd a folytatás már megint egy különös nevetés kíséretében jön.
- Bár azért is én voltam a felelős, senki más - a végére azért elkomorodok és mocorgok kicsit. Próbálom feltenni az ágyra a lábam, hogy a hátamon végigfekve pihentetni tudjam.
Majd szó nélkül magamhoz húzom Rosiet egy csókra. Apró csók, semmi különös, de ez kellett. Vagy csak azt akartam, elfelejtse a témát? Ne kérdezzen? De talán csak szükségem volt erre.
- Csak nem szeretek nyugton maradni. Lassan megőrülök, ha egy helyhez vagyok kötve - beszélek mégis, de ennél többet nem vagyok hajlandó mondani. Végül is, nem hazudok neki ezzel, nem igaz?

avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák •• Kedd Okt. 09, 2018 1:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Szavaira bólintással feleltem, de akkor se voltam biztos abban, hogy lenne ahhoz jogom, hogy netán valakire rá hozzam a frászt és jobban tenné, ha jobban ügyelne a testvérére. De mi van akkor, ha nem értettem félre a dolgokat és tényleg veszélyben van. Ha esetleg önmagára jelent veszélyt, én pedig nem szóltam róla? Nem kértem segítséget... Soha nem tudnám megbocsájtani magamnak ebben az esetben. Talán tényleg jobb lesz, ha szólok annak a férfinak, maximum megkérem, hogy ne árulja el, hogy beszéltünk, vagy tudja a franc!
- Elveszített? Mi? Hogyan? – automatikusan buknak a kérdések felszínre. Esélyem sincs elfojtani, mert ez már túlzottan zavaros is számomra. Annyira összevesztek egykoron, vagy másról lenne szó? Kérdések tömkelege zakatolt a fejemben és még így is egészen kevés jutott a felszínre. Főleg az arcára kiülő fájdalom láttán kezdtem még inkább aggódni, még ha csak a pillantásom árulkodott erről, mert voltam annyira erős, hogy most időben még a nyelvemre harapjak.
Összerezdülök, amikor megemeli a hangját és rám förmed. Nagyot nyelek és megszeppenve ülök ott. Még a pillantásomat is lesütöm, zavaromban pedig a combomon kicsit feljebb csúszott szoknyámat babrálom. Soha nem förmedt még így rám, ez merőben más volt, de legfőképpen ijesztő.
Felelnem kellene, hogy itt leszek, de nem tudok. Egyszerűen túlzottan is megijesztett a reakciója, végül csak egy igenlő bólintásra futja tőlem. Egy részem azt súgja, hogy maradjak, a másik azt, hogy meneküljek, de egyszerűen nem megy. Ez nem ő. Ő nem ilyen, valaminek történnie kellett. S mélyen legbelül tudtam, hogy történjen bármi, akkor se fogok hátat fordítani neki.  
- Nem, nem gondolom másképp. Csak nem voltam biztos abban, hogy a múltkori dolgok után még mindig szeretnéd azt, hogy az legyek. – vallottam be teljesen őszintén. Ez pedig még inkább megmagyarázza azt, hogy miért csak dolgokat adtam át másokon keresztül és nem kerestem fel hamarabb. Féltem az elutasítástól, attól, hogy talán többé nem akar már.
Fürkészem a reakcióit, csendesen hallgatom azt, amit mond. Szeretném azt mondani, hogy megértem, de hazugság lenne. Én csak majdnem elveszítettem a családomat, mert anyáék elváltak kis híján, de esélyesen még ez se fogható ehhez. Utána meg ők veszítettek el majdnem engem. Ha tudtam, akkor segítettem neki abban, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Akár még párnát is raktam a lába alá, vagy a feje alá. Mielőtt viszont válaszolhattam volna könnyedén húzott magához, hogy ajkunk újra találkozzon. Viszonoztam a csókját és ekkor jöttem rá még inkább, hogy mennyire is hiányzott, a közelsége, a csókjai, az érintései... minden...
- Ravasz vagy, de szerinted ennyivel meg tudsz részegíteni, hogy elfeledjen, amit mondtál? Bár nem volt rossz próbálkozás. – kérdeztem meg mosolyogva, majd puszit nyomtam a szájára. – Szeretlek. – suttogtam végül ajkai felett. Talán azt fogja mondani, hogy csak azért mondom, mert sajnálom, pedig ez volt a harmadik alkalom már, hogy kimondtam, csak eddig kétszer nem hallhatta. Egyszer azért, mert elviharoztak kocsival, most meg aludt, amikor megérkeztem. – Ha szeretnél róla beszélni, akkor meghallgatom, hogy mi történt. Számíthatsz rám, de tiszteletben tartom azt is, ha nem akarsz beavatni. Biztosan nem lehet könnyű beszélni arról, amikor elveszted azokat, akik fontosak számodra. De az nem hiszem, hogy a te hibád lenne bármi is történt a múltban. Ne engedd, hogy lehúzzon, inkább tanulj belőle. – reméltem, hogy nem fog megint rám förmedni, amiért nem sikerült lakatot tenni a számra, de akkor is ezt gondoltam, éreztem, majd újra megcsókoltam őt, de most hosszabban és szenvedélyesebben. Közben pedig automatikusan másztam fölé, bele se gondolva, hogy ez rohadtul nem jó ötlet. A lábam két oldalt a teste mellett volt, én pedig majdnem még a hasára is ráültem a csókot követően, de ahhoz legalább volt annyi eszem, hogy ne tegyem meg, mert ki tudja mennyi sérülése van és hol.
- Hmm, ha gondolod, akkor kimehetünk a kertbe, vagy az utcára is. Szívesen sétálok így is veled, még ha nem is olyan igazi mozgás, vagy… - egy pillanatra elgondolkoztam. – Ha szeretnéd, akkor jöhetek gyakrabban is, akkor legalább elterelem a gondolataidat az agymenéseimmel? Múltkor beszéltél azokról a videojátékokról. Azt is játszhatnánk, hátha kezdők szerencséjével legyőznélek. - nem volt egyik se világmegváltó ötlet, de attól még szívből jött. Anyáék nincsenek otthon napközben, Samu se nagyon, ha meg igen, akkor biztosan nem lenne olyan spicli, hogy beköpjön anyuék előtt, hogy csak nemsokkal előttük érek haza mostanság.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Vendégszobák ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom

Vendégszobák
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-