Miss Costigan - 100% loaded
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:25 am ✥
✥ Today at 1:08 am ✥
✥ Today at 12:55 am ✥
✥ Today at 12:12 am ✥
✥ Today at 12:05 am ✥
✥ Yesterday at 11:17 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Miss Costigan - 100% loaded •• Szer. Aug. 23, 2017 1:03 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Cleo,

Hol is kezdjem... Hála az égnek, hogy ahogy bővítgetted, apránként olvastam a történetedet, így egy heti hideg élelem nélkül is a végére értem... Rolling Eyes Na jó, komolyra fordítva a szót, nagyon szép, részletes, jól kiforrott karakter lett, látszik, hogy szépen összeállt a fejedben a koncepció ( if you know what I mean Cool ).
Ilyen szép hosszú történethez minimum kisregényt lehetne írni elfogadó gyanánt is, azonban megpróbálom rövidebbre fogni. Bár kimondottan szomorú a családi háttered, tetszik, hogy ennek hatása, "miért"-jei később is vissza-vissza térnek az életed során, magyarázatul szolgálva arra, miért pont úgy viselkedett vagy döntött a karaktered, ahogy. Monthatni, hogy átszövi az egész életedet, a választott szakmától kezdve, a segíteni akaráson és magánéleten át, egészen a hontalan, sehol-sem-találom-a-helyem-a-világban érzésig. Hiába tarkítja számos szomorú, komor színfolt az életedet, még sem éreztem túlságosan túldramatizáltnak miközben olvastam, szépen sikerült megtalálnod az egyensúlyt... akárcsak a szép és jó dolgokkal. Az, hogy a munkádban kiváló vagy, számos nyelven beszélsz és szinte az egész világot beutaztad ennyi idős korodra, így magában mind-mind szép és irigylésre méltó dolog, de ha hozzáveszed a mögötte húzódó okokat, kíváncsi lennék, ki vágyna továbbra is mindezekre, ha ilyen áron kaphatná meg őket...? Rolling Eyes
A családi háttér vissza-visszatérő vonatkozásán túl tetszett, hogy életed egyes szereplő is hasonlóan újra és újra felbukkantak az évek során, ezáltal sokkal életszerűbb lett az egész, ráadásul szépen összefűzte egy egésszé a történetet - hiába szólt szinte minden nagyobb lélegzetvételű bekezdés más és más helyszínen, mégsem éreztem úgy, hogy csak véletlenszerűen egymás mögé pakolt fejezetekről lenne szó. Ahogy pedig azt már korábban is említettem, kimondottan szívfájdítóan szomorú az, hogy az életünk egy-egy rövid, de meghatározó szakasza hogyan képes árnyékot vetni mindenre, ami utána következik... Sad
Kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak majd a dolgaid így, hogy végül visszatértél oda, ahol ez az egész elkezdődött... Sikerül-e lehorgonyoznod hosszabb időre, vagy Párizs is csak egy újabb megálló lesz a megannyi közül az életedben? Mihez kezdesz, ha olyasvalakibe botlasz, akire végképp nem számítasz a francia fővárosban...? Remélem, azért mást nem köszönni beugrasz valamikor, ha már úgy alakult, hogy nekünk is van közös múltunk... Rolling Eyes xDDD

De nem is tartanálak fel tovább, látszik, hogy sok energiát fektettél a karakterlapodba, nem is kérdés ezek után, hogy elfogadva! Futás pofit foglalni, aztán élvezd ki a szabadságot meg a nyugalmas délutánokat, amíg Jake be nem fut, mert van egy sanda gyanúm, hogy utána nem lesz túl békés a hangulat...


avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
369
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Costigan tollából
Témanyitás ✥ Miss Costigan - 100% loaded •• Kedd Aug. 22, 2017 10:51 am

Cleopatra Sidney Costigan
Minden gyönyörű táj a maga módján a világ leggyönyörűbb tája, mert egyedi, megismételhetetlen, mint egy nagy ember vagy egy klasszikus műalkotás.
Galgóczi Erzsébet

általános jegyzet
» Anyja neve: Ismeretlen
» Apja neve: Ismeretlen
» Testvérek:
Sofia Costigan - 6 évesen †
» Egyébb hozzátartozók: -  

Sose volt olyan családom, mint a legtöbbeknek. Szerető szülők, vagy éppen otthon melegét se ismertem sose igazán. Talán még ennyi idős fejjel se, vagy amikor végre részem lehetett volna benne, akkor egyszerűen elmenekültem előle, mert nem érdemlem meg. Nem emlékszem egyáltalán a szüleimre, ahogyan azt is tudom, hogy a nevemet az otthonban kaptam, mert állítólag a szüleim három éves koromra se adtak normális nevet. Sőt, igazából azt se tudták, hogy a világon vagyok, mármint az állam. A húgommal szintén ez volt a helyzet, aki három évvel utánam látta meg a napvilágot, de mégis sokkal kevesebb csodában lehetett része. Egészen nagykorú válásomig, sőt, még utána is az otthonban éltem, hiszen az egyetemet másképpen nem tudtam volna elvégezni. Cserébe pedig segítettem ott, ahol tudtam. Greta, tőle kaptuk a nevünket is a húgommal, ahogyan a családnevünk is az övé, de sose fogadhatott örökbe. Tudtuk, hogy szeretné, de még se firtattuk sose, hogy akkor miért nem teszi, ahogyan mások se akartak minket. Talán a vöröslő hajfürtök, vagy az, hogy minket csak csomagban lehetett volna, magam sem tudom, de bármennyiszer is olvasni arról, hogy mennyire borzalmas árvaházban felnőni... nos, nem tudom, számunkra nem volt az. Nem volt mindig könnyű, se boldog, vidám hely, de attól még szerettek minket ott és egyáltalán nem olyan volt, mintha egy gonosz mostohával éltünk volna. Tágabb értelemben pedig a világ minden egyes szegletében van családom, hiszen amikor elég érett lettem, akkor már tudtam, hogy mi szeretnék lenni és harcoltam, végig küzdöttem az egész jogi szakot, hogy utána a nélkülözőknek segíthessek, mellette pedig a fényképezés ejtett rabul, ahogyan az utazás is - közben pedig mindig is kutattam, hogy megtaláljam azt, ahova tartozom -, de talán sehova se tartom és ezért nem találom a helyemet.
tudj meg többet
» Születési hely: Vélhetően Párizs
» Születési idő: Pontos idő ismeretlen
» Megtalálás ideje: 1989. 02. 14.
» Bejegyzett szül. idő: 1986. 02. 14.
» Mikor érkezett a városba: 2 hónapja tértem vissza

I'm not Patra or Petra. I'm only Cleo or Sidie
Bryce Dallas Howard
31 éves
Igazságügy -ügyvéd  jogi klinikán - vezető || (fényképész és világutazó)

- Sofia fuss! Fuss! – üvöltöm teljes torkom szakadtából, ahogyan a kihalt utcán futunk végig egyenesen az árvaház felé. Lementünk a Szanja-partra, mert megengedték jó magaviselet mellett, de mi se hittük volna azt, hogy a legszebb napja az életünknek lesz a legtragikusabb. Sietve pillantok hátra a kutyákra, akik utánunk lóholnak.
- Cleo, nem bírom! Én nem tudok tovább futni. – hallom a húgom elhaló hangját, mire riadtan pillantok ismét a hátam mögé és látom, hogy kezd lassulni. Sietve torpanok meg, hogy kezét elkapva magam után rángassam, ahogyan befordulunk az árvaház udvarára.
- Segítsééééég! – ordítom el magam újra és újra, hogy meghalják az épületben lévők, de a következő pillanatban a segélykérést egy gyermeki sikoly töri ketté. Érzem, hogy valaki megrántja a karom és amikor hátranézek, akkor ijedtemben kicsúszik a kezeim közül Sofia. Földre hullok, de mint a hiénák úgy vetik rá magukat. Újabb és újabb sikolyok törik meg a csendet, miközben én rémültem kúszom a földön. Valaki elkap, magával ránt, majd pedig fegyver dörren. Riadtan rezdülök össze. Nyüszítés, majd újabb dörrenés.
- Ne nézz oda, Cleopatra! – hallom Greta szavait, miközben arcomat a ruhájába fúrom, mert láttam… láttam…”

Riadtan ébredek az álom közepette verejtékben úszva, az atléta könnyedén tapad az hátamhoz, miközben az izzadság szinte hozzám ragasztja a textília minden egyes kis szegletét. Levegőért kapkodom és a legtöbb porcikám is sajog, ahogyan kizuhantam az ágyból. 6 éves volt csak, de nem lehetett megmenteni, az utcai kutyák túl sok kárt okoztak. Meg kellett volna védenem őt, vigyáznom rá. Ez lett volna a feladatom, de mégis elengedtem akkor a kezét. Azt mondják nem az én hibám, nem tehettem volna semmit se, hiszen csak 9 éves voltam, de mégis újra és újra kísért olykor a testvérem halála. Lassan állok fel, miközben az órára siklik a pillantásom, hajnali kettő van még csak. Kicsit megdörzsölöm a fejemet is, hiszen elég nagyot koppant az esést követően. Felkapom Rexit – az egyetlen igazán szeretet férfitől kaptam még ezt a plüss sárkányt -, hiszen ő is velem együtt zúgott ki az ágyból. Sietve indulok el a konyha irányába, de a sötétben szerencsésen nekimegyek a polcnak, mire az egyik doboz a földre hull és a tartalma a földön köt ki. Bosszankodva hajolok le, hiszen holnap nehéz napom lesz, de végül mégis ott ragadok. A fényképek mindenhol ott hevernek, ahogyan én is darabokban heverek, talán már a születésemtől kezdve… A magány mely fogságban tart, és még ezernyi démon, mintha kutatnám azt, ami sose lehetne az enyém. Egyesével veszem a kezembe a képeket, miközben az ismerős arcok, vagy tájak visszaköszöntenek ezernyi emlék kíséretében, ahogyan vissza akarom rakni a dobozba őket.

∫∫∫∫∫∫

- Ezek szerint akkor azt állítod, hogy nem törvényes, de mégis részt vennél rajta? – pillant rám Raphaël, miközben legalább öt perce ugyanaz a téma. Nem értem, hogy miért ilyen kitartó és miért érdekli őt ennyire a tűntetés, de először csak megrántom a vállaimat és egy barátságos mosollyal felelek.
- Ahhoz, hogy változásokat érjük el, olykor lehet lavírozni a törvény adta lehetőségek berkein belül. Csak ahhoz tudod, jól kell ismerni a törvényt, hogy utána ki tud magyarázni magad. – felelem végül teljesen hétköznapian, mintha csak az időjárás lenne a téma, mire ő egy féloldalas mosolyt villant, majd végül arcomhoz nyúl, hogy a tollcsíkot letörölje onnan, hiszen valahogy mindig képes voltam tanulás közben összekenni magam. Alig hogy megteszi, máris zavarba jövök kicsit és csak reménykedni tudok, hogy nem vette észre. Tudom, hogy Clementine bátya és egyébként is miért érdekelné őt a húga egyik legjobb barátnője? Ostobaság az egész, csak kedves akart lenni, hogy ne bámuljanak meg az emberek. Most is biztosan csak azért ült le ehhez a padhoz, mert tudja jól, hogy itt fel fog bukkanni a testvére. Beköszöntött a tavasz, vagyis már javában tart, ilyenkor meg előszeretettel ültünk kint a parkban és tanultunk ott a többi diáktársunkkal. Mondhatni az egyetemisták ellepték a közeli parkot.
- Amennyiben végre tudsz rám is figyelni a rengeteg paragrafus és a többi finomság ellenére, akkor gyertek el este. Lesz egy remek parti és mindenkire ráfér egy kis szórakozás. Na, mit mondasz? – kíváncsian fürkészett, miközben leraktam a kihúzót a könyvre és már éppen válaszra nyitottam volna a számat, de Clee megelőzött. Könnyedén „ugrott” kicsit a testvére hátára, majd nyomott egy puszit az arcára.
- Remélem nem untattad halálra Cleo-t, amíg nem voltam itt. Szóval milyen bulit is emlegettél bátyus? Küld a címet és ott találkozunk, de most hess! Sok a dolgunk, nem úgy, mint másoknak. – forgatta meg játékosan a szemeimet, miközben Raphaël felállt. Sietve köszönt el tőlünk és hagyott magunkra, hogy utána mind a ketten elmerüljünk a törvények „izgalmas” világában olykor egy-egy kisebb pletykával megszakítva.


- Azt ne mond, hogy még soha senki se hívott Raffaello-nak, mert nem fogom elhinni! A nevedből könnyedén jön. Tudod, a Tini Nindzsa Teknőcökből az egyik teknős. – magyarázom neki jó pár óra alkoholizálás után, hiszen sikerült új becenevet akasztanom rá az este folyamán.
- Egy lány, aki rajong az ilyen filmekért? – mosolyodik el jókedvűen, majd mind a ketten kortyolunk párat a poharunk tartalmából.
- Nincs törvénybe, mármint kőbe vésve, hogy csak férfiak ismerhetnék... – kezdek bele direkt megint szóba hozva a törvényes dolgot, mert már nem csak Clee kapta meg olykor az ugratásait, hanem én is, ahogyan jobban lettem a húgával. Arra pedig nem számítottam, hogy ez a buli részben megváltoztatja az életemet. Meg kellett volna tartanunk a két lépés távolságot, de mire észbe kaphattam volna addigra ajkai birtoklóan tapadtak az enyémekre. A többi pedig jött magától, míg reggel mellette nem értek az első napsugarak. Egyszerre volt fura, zavarba ejtő a helyzet, ugyanakkor kicsit mámorító érzés is. Sose tettem még előtte ilyet, de most még se bántam, hogy pont ő volt az első férfi az életemben ilyen téren. Pár hónapon át még találkozgattunk Raffaello-val, - már csak azért is így hívtam-, de Clee sose tette szóvá, mintha csak nem akart volna ebbe belefolyni, de mire ismét beköszöntött az ősz, addigra mind a ketten más utakon jártunk. Olykor egy-egy összejövetelen találkoztunk és olyanok voltunk, mint két barát, de nem több.  Egyikünk se rendezett soha semmi jelentetett amiatt, ha a másikat mással látta, hiszen közösen vetettünk véget a „viszonynak”. Mintha csak ennek erről kellett volna szólnia. Pár kellemes hónap, de nem több ennél, vagy nem olyan, mint az oly sok regényben és filmben bemutatott nagyszerelmek. Olykor csak élvezni kell az életet és kisebb „útmutatást” kapni az élet kifürkészhetetlen hálójában.


∫∫∫∫∫∫

Phnum Pénh, Preăh Réachéa Nachâk Kâmpŭchéa (Phnompen, Kambodzsai Királyság) – 2012. őszétől

Alig pár hónap után hagytam ott azt a helyet, ahol a hajdani gyakorlataim végeztével főállású jogász lett belőlem, vagyis inkább ügyvéd az egyik legforgalmasabb jogi klinikán. Fél füllel hallottam azt, hogy keresnek egy önkéntes jelentkezőt az egyik külföldi helyre. Senki se akarta vállalni, én viszont menni akartam. Magam mögött hagyni ezt a rabul ejtő és csalfa várost. Eleinte féltettek, úgy tartották, hogy nem lenne jó ötlet, de végül elengedtek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt; látni a sok borzalmat, azt, hogy milyen törvények szerint élnek és mennyien szorulnak nap, mint nap segítségre, támogatásra. Pár nap után fel akartam adni, hazamenni és kevesebb borzalmat látni, de aztán minden megváltozott.
Az egyik utunk során, az egyik útszélén két város között egy gyermeket pillantottam meg. Sietve kértem a kocsit, hogy álljon meg, majd pedig futni kezdtem, de mielőtt túl közel kerülhettem volna a gyermekhez azelőtt Mike elkapta a kezemet, aki Angliából érkezett rövid időre. A gyomrom liftezett.
- Nem jó ötlet Cleo. Ki tudja mennyi ideje van, hiába akarunk mindenkit megmenteni, nekünk se sikerülhet. Túl veszélyes. – csendült mellettem a hangja, miközben a helybéliek, akik kísértek minket kíváncsian fürkésztek. Éreztem, hogy a könnyeim lassan utat fognak törni, de aztán eszembe jutott az, amit Greta mesélt mindig.

„Már kicsiként is védted őt. A téli hidegben az egyik út szélén dideregtél, majd az utca zaját egy apró gyermek sírása törte meg. Nem értettem, hogy honnan jön, mert tudtam jól, hogy nem jöhet egyik házból se, majd aggódva pillantottam ismét rád, mert nem értettem, hogy miként lehet egy olyan apró teremtést magára hagyni abban a zord időben, de amit akkor láttam az még inkább lesokkolt. Egy aprócska kosárra pillantottál le és kapaszkodtál bele, mintha csak attól féltél volna, hogy elviszi a hóvihar magával. Figyelted őt és olykor óvatosan meglökted a kosarat, mintha így akartad volna ringatni őt. A szüleid felbukkantak, kiabálni kezdtek, amikor magammal akartalak titeket vinni, de nem érdekeltek. Hallottam már róluk, vagyis egy párról, aki a gyerekeit árulja, de nem akartam elhinni. Amikor azt mondtam rendőrt hívok, akkor sietve tűntek el. Utána pillantottam a hóval befedett táblát. „Eladó gyerekek!” Sok borzalmat láttam már, de azt hiszem ez volt a legmélyebb seb, amit ejtet rajtam az élet, hogy egy három-négy évesnek tűnő gyermeket és egy csecsemőt így kiraktak, hogy erre képesek egyes emberek. Azt mondták, hogy ne reménykedjek, túlzottan átfagytatok és nem fogjátok túlélni a dolgot, de ti küzdöttetek. Túléltetek mindent és a betegségből is felgyógyultatok. Tudom, sokszor meséltem már neked, amint elég nagy lettél, de sose felejtsd el:  Nem mások tettei határoznak meg téged és a magad ura vagy, erősebb vagy, mint a legtöbb ember. Szeretlek, kincsem!” – megannyiszor hallottam a mesét. Eleinte kevésbé a valóságot mondta el, mintha csak meg akart volna kímélni, de ahogyan elég nagy lettem úgy szép lassan mindenbe beavatott. Sose akartam megtalálni a szüleimet, nekem Greta volt a családom és az árvaház lakói. És ugyanezt a mesét mondta el nekem akkor is, amikor először elmondtam, hogy elutazom.

Sietve töröltem le a könnyeimet és a következő pillanatban kibújva a kabátomból mégis visszaindultam a gyermekért. Belecsavartam, majd óvatosan emeltem a karjaimba. Aprócska volt, talán négy-öt éves lehetett. Sokan nem értették miért tettem és talán én se. Azt hiszem csak vissza akartam adni azt az esélyt, amit én kaptam Greta-tól. Minden egyes nap bejártam hozzá a kórházba, Zoey-hoz – hiszen ezt a nevet kapta -, az első mosolyát is én kaptam. A tündöklő szempárban, még ha nem is hasonlított színre se a húgoméra mégis rá emlékeztetett. A munkám mellett pedig egyre inkább magával ragadott a vidék feltérképezése, az emberi pillantok vagy éppen táj szépségnek a megörökítése. Mike pedig kifejtette, hogy csodálja azt, amit tettem, hiszen kockáztattam azt is, hogy netán elkaphatok én is valamit, de mi értelme az életnek, ha elfelejtünk segítőkezet nyújtani? Elvárjuk másoktól, de mi elfelejtjük kinyújtani a kezünk sokszor… Itt maradtam legtovább, talán pontosan Zoey miatt, hiszen egy év után keltem újra útra. Úgy éreztem mennem kell és azt is tudtam, hogy Channary kezében jó kezekben lesz az itteni szervezet. Sokan tanultam tőle, a helyiektől és a világot is szép lassan még inkább másabbnak kezdtem el látni.

∫∫∫∫∫∫

„Egy hajó keletre, a másik nyugatra
Ugyanazzal a széllel.
A vitorla az
És nem a szélvihar
Mely eldönti, hol ér utol az éjjel.”
~ Ella Wheeler Wilcox ~

Láttam a gyönyörű Alföld síkságait, ahol az emberek a szomorúság mellett képesek meglátni a jó dolgokat, ahol a szükség idején is képesek segíteni a másiknak. Ahol még olykor ismerik egymást és hiányolják a másik társaságát, ha nem jön a megszokott időben. Aggódnak és tőrödnek egymással. Megfordultam az Istenek hegyén, vagyis az Olümposzon, miután megannyi sirállyal „szálltam” együtt a homokos tengerpartokon. Megfordultam a mindig temperamentumos Spanyolországban, vagy jártam a gyönyörű történelmi városokban, Olaszországban. Sehol se maradtam tovább pár hónapnál, mintha a világ suttogott volna és csábított volna, de mindig az egyik jogi klinikára utaztam, a város pedig mindig attól függött, hogy éppen hol volt szükség egy újabb segítőkézre. De közben a kalandvágy, a kultúrák megismerése is segített, hiszen úgy éreztem, ha ismerem az emberek történelmét, hagyományát, akkor jobban segíthetek nekik; valószínűleg pontosan emiatt is voltam képes ennyire hamar meglelni velük a közös hangit, meg az is segített, hogy 5 nyelven beszéltem folyékonyan már egyetemi éveim ideje alatt is; amit pedig nem beszéltem, onnan meg ragadt rám egy-egy szó vagy éppen kultúra apró foszlányaiból eredő tettek. A legjobb utazótársam pedig a fényképezőm lett, amit Clee-től kaptam, hiszen remek fényképeket lehetett vele készíteni. Egyszerre vonzott a lopva elkapott és természetességet árasztó emberi képek, ahogyan a tájak örök pompáját hirdető képek is. Míg egy-egy kampány miatt olykor könnyeimmel küszködve készült pillanatokat is lencse végre kaptam. A rászorulókat, szegénységébe és kitaszítottak látni sose volt könnyű, de lencsevégre kapni őket? Még fájdalmasabb volt, mintha csak pontosan azokban a perceikben kapnám el az emberi lelkeket, amikor nem illene, nem lenne szabad. A sebezhetőség és elveszettség pedig olykor pontosan annyira fájdalmasan köszöntött vissza a fényképekről, mint amilyen a valóság is, ha nyitott szemmel járunk, vagy éppen amennyire a boldogság is oly sokszor visszatükröződik a legtöbb fényképről. Szerelmet meg sose kerestem, mert minden egyes új hely felfedezésével, új barátok szerzésével, vagy éppen megismerésével, akiken segíthettem úgy éreztem, hogy nem kell egy helyen ragadnom, hogy családom legyen, vagy hogy boldog legyek. Kalandjaim voltak, de legtöbb esetben sose vártam meg a hajnalt, hogy az éppen aktuális férfi mellett leljen meg egészen egy végzetes találkozásig.

∫∫∫∫∫∫

Nem akartam idejönni, nem akartam betenni a lábamat New Yorkba, sokan vágynak rá, de én mégis úgy éreztem, hogy semmi keresni valóm nem lenne a betontömbök között. Megkértek rá és a kötelesség tudatom győzött, hiszen tudtam jól, hogy szükségük van rám. Sok helyen megfordultam, így sokkal szélesebb volt a látóköröm a legtöbb ilyen helyen dolgozónál. Nem sejtettem, hogy ez a hely lesz az, ami egyszerre újra igazán megismerteti azt, hogy milyen szeretni és szeretve lenni, majd pedig egyszerűen elveszi azt és emlékeztet arra, hogy milyen elveszteni azt, akit szeretünk.
Szabadnapomon szerettem felfedezni a környéket, lencsevégre kapni a számomra fontosnak ítélt pillanatokat, megörökíteni, még ha senki se fogja látni azokat. Egyszer még valami lovasbemutatóra is elkeveredtem, ahol szintén készült pár kép, majd mentem is tovább. A kíváncsiság vonzott és minél többet szerettem volna látni, idővel pedig Henry – az egyik munkatársam - kapott rajta, hogy szeretek fényképezni. Mint kiderült ő is és lesz is egy kiállítás. Meglepetésemre pedig egy-két képemre azt mondta, hogy ott a helye, igazából többre is, de arra az ötre azt mondta mindenképpen. Sose fordultam meg még ilyen helyen, pedig már három hónapja itt voltam, de azon az estén minden megváltozott.

- Nem is tudtam, hogy engedély nélkül is kikerülhetünk. – szólalt meg egy férfi mellettem, mire sietve kaptam fel a fejemet és mértem végig a talpig „kinyalt” férfit. Nem feleltem semmit se, inkább csak a képre pillantottam és nem volt nehéz észrevennem, hogy a kiállított lovas képemen pont ő van rajta. A lovat akartam lencsevégre kapni, de aztán megjelent a gazdája és az a belsőséges kép túlzottan is megérintett, ahogyan vélhetően a lovához beszélt, én pedig kérdezés nélkül lekaptam. Bár amikor készült a kép akkor nem hittem volna, hogy egyszer még ki lesz állítva. Végül ittam pár kortyot a poharamból és tovább akartam sétálni minden szó nélkül, amikor is elkapta a karomat és visszahúzott.
- Ön készítette, ha jól tudom, vagy tévednék Miss? – közben pedig a pillantása olyan volt, mintha a lelkemig látna, de mégis tudtam, hogy oda nem ennyire könnyű látni. Lassan húztam ki a kezemet a kezéből.
- Én készítettem, szerintem egészen remek kép lett. – feleltem végül barátságos mosoly keretében, mire ő megcsóválta a fejét. Nem értettem, hogy mi ütött ebbe a férfiba, semmi rosszat nem tettem és egyébként is jótékonysági célra fog menni a befolyt összeg. – De ha ennyire zavarja, akkor meg is veheti és csodálhatja továbbra is önmagát. – hiszen mielőtt megszólalt, azelőtt már legalább öt perce azt a képet bámulta, mint aki odafagyott. A nevemet pedig direkt nem árultam el, mert vélhetően tudta, ha azzal is tisztában volt, hogy én készítettem a képet.
- Tudja, ilyenkor inkább bocsánatot szokás kérni, nem pedig pimaszkodni. – felelte teljesen komolyan, miközben engem méregetett, de én meg nem tudtam megállni kisebb nevetés nélkül, miközben egy vöröslő fürtöt kisimítottam az arcomból.
- Elnézését kérem Mr., de szerintem senki se ismerné fel azon a képen, ha csak nem áll a kép mellé. Másrészt meg legalább készült Önről egy őszinte kép, vagy másképpen gondolja? – régóta nem voltam ennyire pimasz egyetlen egy férfival se, de most mégis oly könnyedén jöttek a szavak, mintha csak olvastam volna, pedig nem így volt. Az este pedig tovább folytatódott, és ha rövid időre el is sodrottunk a másik mellől, akkor is újra és újra a parti forgatagában egymás mellett kötöttünk ki és a beszélgetés úgy folyt tovább, mintha egy percre se váltunk volna el egymástól.
Lassú léptekkel indultam haza az éjszaka közepén, miután vége lett a kiállításnak, amikor is utánam futott. Nem értettem, hogy mit akarhat.
- Ha már lekapott az életem legjobb képével. – ironizálta túl, vagyis azt hiszem azt tette a korábbi kijelentésemet, ahogyan beért. – Akkor legalább egy italt igyon meg velem.
- Nem szokásom idegen férfiakkal bárban kikötni. – pillantottam rá komolyan, miközben megálltam és szembe fordultam vele. Még akkor is, ha ez nem volt a teljes igazság.
- Csak lefényképezni őket… - vágott vissza egy pimasz mosollyal az arcomon, mire egy aprót sóhajtottam és nem tudtam megfejteni azt, hogy mi is járhat a fejében, mi vezérelheti őt.
- Ha iszom magával valamit, akkor végre békén hagy? – kérdeztem meg kisebb lemondó sóhaj keretében, hiszen nagyon is tetszett az, amit láttam, vagy éppenséggel az, hogy ennyire könnyedén képes volt mindig visszavágni valamivel és ez egyszerre rémisztett meg. Ő sietve bólintott, majd pedig mutatta is, hogy merre kell menni. Egy italból több ital lett, míg végül egymás mellett nem ébredtünk fel. Menekülni kellett volna, hiszen ezernyi érv szólt az ellen, hogy engedjek újra és újra a csábításnak, de nem tudtam. Jake volt az, aki képes volt megédesíteni a napjaimat, elérni azt, hogy még eme fura városban is egyre inkább megleljem a boldogságot és az otthon érzését, miközben valamennyire megismertük egymást. Olykor vitáktól volt hangos a ház, míg máskor inkább a szerelem hangjainak dallami járták be a szobákat és csalogattak minket még közelebb a másikhoz. Féltem, hogy ez nem tarthat örökké, hiszen miként is adhatnám meg azt, amire vágyik? Miként adhatnék neki stabilitást, vagy lehetnék megfelelő pár a családja szemében? Nem voltam gazdag, inkább egy hontalan, akinek az otthona az egész világ volt, miközben másoknak segített. Pontosan ezért is féltem a családjával való találkozástól, de családi vacsorát rendeztek és Jake szerette volna, ha elkísérem. Körülbelül fél éve alkottunk egy párt, de nem ismertem a családját még, ahogyan ő se firtatta sose, hogy merre van az én családom. Rettegtem, s mint kiderült nem ok nélkül. Mintha hirtelen a félelmeim házába sétáltam volna be azon az estén és a démonaim arcot öltöttek volna, húsvér emberek alakját…
Fél év boldogság, hogy utána ötször annyi gyötrődésnyi idő teljen el valakinek a hiányolásában, amiről tudtam többé már sose lehet az enyém.

∫∫∫∫∫∫


Saying goodbye is always hard, mostly when you love this person.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit kéne írnom, miközben néztelek, hogy milyen békésen alszol. Megfordult a fejemben, hogy kicsomagolok és visszabújok melléd, de nem lehet, nem tudok… Még akkor se, ha életem legszebb perceit neked köszönhetem. Köszönöm. Nem így akartam, nem ezt akartam, de még se tudok maradni. Szeretlek, még ha ezt képtelenségnek is tartod ezek után és vélhetően nem is fogod érteni, de ennél jobbat érdemelsz. Nem csak nálam, hanem mindennél, amit én adhatok. Te még nem látod, de más már pontosan látja azt, amivel én is minden egyes nap megküzdöttem a találkozásunk pillanatától kezdve, hogy vajon mikor jössz rá, hogy ennél sokkal jobb életed is lehetne, mint amit adhatok. Sose ismertem az otthon melegét – vélhetően nem fogod érteni miért írom ezt -, így mégis miként adhatnám meg számodra? Miként hihetném azt, hogy sikerült megadnom neked azt, amire vágysz? Gyűlölhetsz, utálhatsz, amiért nem mondtam a szemedbe a félelmeimet, a kételyeimet, vagy éppen azt, hogy miért is gondolom ezt, vagy amiért csak ezt a levelet hagyom magam után, de nem szakíthatlak el azoktól, akik a családod, akik megadták neked azt, amit otthonnak hívnak, legalábbis azt hiszem ők megadták. Féltem találkozni velük, és ha nem is mindenben, de talán sok mindenben igazuk volt tegnap este, amit mondtak.

Remélem, egyszer megtalálod az igaz boldogságot valaki oldalán!

Sajnálom és szeretni foglak mindig is,
Cleo

Sietve hajtom össze a papírt, amit egy-két helyen könnycsepp áztatott már az írás közepette, majd lerakom a párnámra és egy apró puszit nyomok még a homlokára. A táskámat sietve kapom fel, hogy utána elhagyjam a házat. Alig lépek ki az utcára becsukva magam mögött az ajtó, amikor a hajnali hűvösség csontig hatol, miközben a könnyeim némán hullnak alá egymást követve a mélységbe. Abba a mélységbe, amiben mindig is léteztem. „Nem tartozol ide, se közénk!” csendül ismét elmémben egy-két szó, amit tegnap este kapta meg, miközben még visszapillantok a lakásra, ahol végre talán úgy éreztem tartozom valahova, de igazuk van. Nem tartozom ide, ahogyan sehova se, hiszen még a szüleimnek se kellettem, akkor mégis másnak miért kellenék? Sietve húzom a kapucnit a fejemre, hogy egy taxit leintve a vasútállomásra fuvarozzam magam és újra neki induljak a világnak. Nem tudom még merre fogok menni, de mennem kell, hiszen aki sehova se tartozik, azok mindig úton vannak, ahogyan én is mindig volt.  

Ez volt életemben a második olyan nap, amikor elveszítettem valaki olyat, aki a legfontonsabb volt és lesz is mindig az életemben.

∫∫∫∫∫∫

Nem tudtam merre megyek, nem volt célom, nem másokat akartam megmenteni, vagy talán mégis, de most önmagamtól akartam, miközben szép lassan éreztem, hogy kifakul minden mélyen legbelül, ahogyan a fák is sárgulni kezdtek, elveszteni a színűket. Nem kérdeztem, hogy hova megyek, csak annyit kértem, hogy az első vonatra, ami indul, adjon egy jegyet és így tovább. Megannyi városban megfordultam, de még se láttam semmit se belőle. Csak utaztam és utaztam, mintha elfuthatnék önmagam elől, de nem. Ahogyan a falevelek is kifakulnak, majd földre hullnak, pontosan úgy hullottam én is a földre, míg végül mire ismét körbe pillantottam egy ismerős vidéken voltam.  Nem tudom miként kerültem ide, vagy mit is kerestem itt, de sietve indultam el a jól ismert intézet felé. Egy-két dolog megváltozott, de mégis úgy éreztem, hogy itt menedékre lelhetek.
Napok csak teltek, de az emlékek még se fakultak. „Nem tartozol ide! Semmi keresni valód itt! Szerinted tényleg képes lenne melletted ragadni? Csak egy kaland vagy a számára és nem több!” Vízhangoztak újra és újra a fejemben azon az estén hallottak. Mintha sose lehetne kikapcsolni azokat a hangokat vagy éppen mosolyokat. Gyűlöltem, hogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy ha lehunyom a szememet, akkor még mindig őt látom magam előtt. Mosolyogva, dühösen, idegesítően, amikor nyaggatott az első találkozásunkkor, mintha csak elmémbe égett volna minden egyes mimikája, amiben részem volt, amikor egyik nap kopogásra lettem figyelmes és az ajtó óvatosan nyílt ki. Kíváncsian pillantottam az ajtó irányába és már készültem, hogy elküldöm, de amikor megláttam Zoeyt, akkor szinte lefagytam és mire ismét sikerült a révületből magamhoz térni, addigra már az ölelésébe zárt. Tudtam, hogy itt van, de nem akartam zavarni, mert talán nem is emlékszik rám. Megnőtt amióta nem láttam és gyönyörű lány cseperedett belőle. Nem beszéltünk, azon az estén nem. Csak feküdtünk az ágyamban és néztük az ablakon át az égboltot, közben pedig olyan érzésem támadt, mintha nem is én mentettem volna meg őt, hanem ő engem. Pár hétig maradtam csak Phnum Pénh-ban, de úgy éreztem sokat köszönthetek az ottaniak, de mennem kellett. Úgy éreztem, hogy még nem ért véget az utazásom, az önmagam ismét megtalálása.
Egy ideig az erdőket, dzsungeleket jártam, mintha csak a természettől reméltem volna a megoldást, vagy csak azt, hogy a szépségével vagy éppen a veszélyeivel végre eltereli a gondolataimat, de nehezebb volt, mint gondoltam volna. Én pedig hónapokkal később csak arra eszméltem, hogy nagyobbnál nagyobb őrültségekre vetemedem, mintha már az életem kockáztatása se lett volna tét. Kellett az élettől a pofon, amikor az egyik túra során lesérültem és hetekig ágyba kényszerültem. Lázálmok gyötörtek, a testem minden egyes porcikája égett és fájt, mintha nyúztak voltak. Senki se tudta, hogy miként is fogom túlélni, hiszen ott volt a rengeteg fertőzés veszélye is, de szerencsére semmi komolyabb baj nem lett belőle, csak az egyik combomnál egy alig 5 centiméteres heg maradt utána és egy erős pofon az élettől, hogy végre összeszedjem magam; újra önmagam legyek, már amennyire lehetséges ez.  
Megfordultam a Fülöp-szigeteken, onnan pedig tovább utaztam a kenguruk földjére, de továbbra se változott semmi se. Pár hónapot töltöttem el minden városban, amerre az utam vezetet, vagy még annyit se. Ha tudtam segíteni, akkor segítettem és szép lassan visszataláltam a jogi klinikákra is, hiszen megkerestek, vagy éppen én kerestem fel őket, de ha tudtam másban segíteni a helyieknek, akkor megtettem. A kutyákat pedig továbbra is kerültem, - már amennyire ez lehetséges a mai világban - hiszen olykor eléggé nehezemre esett nem sikítva menekülni az utcákról, ha sétáltattak egy ebet. Tudtam, ők nem bántanának, de akkor se tudtam elfelejteni azt, amit 9 éves koromban kellett átélnem kitaszított kutyáknak és felelőtlen embereknek köszönhetően. Ismét felbukkantam Görögországban, ahol a fotózás egy újabb ága ejtett rabul, még ha nem is űztem túl gyakran, de egyre inkább megszerettem, de még se verném ma se nagydobra. Ahogyan pedig betöltöttem a bűvös tripla X, úgy kérdezték egyre többen, hogy sose szerettem volna megállapodni?
- De, szerettem volna, viszont az álmaink nem mindig teljesülnek. – pillantottam Vicky-re, mire ő sietve bólintott, mint aki értené, hogy egyszer már majdnem megtörtént, de valami mindent megkavart és többé nem is kerestem ezt a fajta boldogságot.  
- Néha harcolni kell az álmainkért, mi is ezt tesszük, nem? Nap, mint nap harcolunk mások álmaiért, hogy nekik jobb lehessen, akkor olykor miért nem harcolhatunk a sajátunkért? – törte meg a kisebb csendet Xavier, ami egy kisebb vitát indított el. Hirtelen mindenki hozzá akart szólni a témához, de én nem akartam. Nem akartam újra visszaesni, nem akartam újra rágondolni, de még se ment. Csendesen fújtam el gyertyát, miközben „Felejtsem el! Csak még egyszer láthatnám!” gondolatok cikáztak elmémben, de reméltem egyik se fog teljesülni, inkább újra eltemetem magamban az emlékeket. Észrevétlenül osontam ki a saját születésnapi partimról, amit picit késve tartottunk meg és sétáltam le a partra. Hallgattam az Égei-tenger játékát. Karomat lassan fontam össze magam előtt, miközben a szellő könnyedén kapott a hajamba és magam sem tudtam, hogy merre lennék legszívesebben. Menekültem, de mi elől? Önmagam elől még mindig? Vagy attól, hogy újra kudarcot vallanék? Vagy, hogy tényleg sehova tartozom? Hogy sehol se lelhetek igazán családra, ahol szeretnek, ahol befogadnának és önmagamért fogadnának el? Magam sem tudtam, csak lehunytam a szemeimet, és amikor megéreztem az ismerős illatot, akkor egyszerűen csak hagytam, hogy Vicky az ölelésébe vonjon, a legjobb barátnőm volt. Hiába választott el sokszor minket több ezer kilométer mindig is tartottuk a kapcsolatot, de őt már a családja is Görögországba kötötte, nem csak a munkája.  

∫∫∫∫∫∫

A fényképek szép lassan visszakerültek a dobozba, időközben pedig már kezdett világosodni is, miközben az emlékek ezernyi érzését is szép lassan visszatuszkoltam a megfelelő dobozba, a lelkem legmélyére elzárva. Még egy fénykép volt hátra. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam magam a sziklaszirten és még mindig nem értettem, hogy mit is keresek újra itt. Ott szabadnak éreztem, ahogyan kitártam a karomat úgy éreztem, hogy én is szabad vagyok, mint a madarak. Most viszont? Magam sem tudom, hogy mit érzek… Olykor pár napot Párizsban töltöttem, hogy Greta-t is meglátogassam és az árvaházban megismert családomat is, vagyis a nevelőket, de sose maradtam sokáig, most mégis itt voltam, újra. Írországban készült a kép, pár hete még ott voltam. Kaptam egy hívást az itteni intézettől, ahonnan indultam. Innen indult az egész világutazásom, haboztam, mégis végül igent mondtam, hiszen mégis miként hagyhatnám őket cserben? Túl sokat köszönthettem nekik és ez volt az életem, hogy másoknak segíthessek, már csak ez maradt nekem. Az intézet vezetője nyugdíjba vonult és felkértek, hogy ideiglenesen átvenném-e a helyet. Éreztem a csapdát benne, mégis igennel feleltem. Mindig is másokon akartam segíteni, viszonozni azt a sok kedvességet, amit gyerekként kaptam, vagy később, amikor szükségem volt egy-egy segítőkézre. Vagy csak a sok rossz ellen, ami a világban zajlik még több jót akartam tenni, hogy az egyensúly valamennyire megmaradjon.
A doboz tetejét könnyedén rakom vissza a helyére, hogy utána a dobozt is visszarakjam a megfelelő polcra, majd felkapva Rexi-t indultam el a konyhába, ahol lerakom a pultra. Csináltam egy kávét, pedig még két órám lenne, de alvás helyett inkább a teraszon kötök ki vele, hogy a napfelkelték megnézzük együtt és próbáljak felkészülni az újabb napra. Inkább lennék újra kicsi a nagyok között, mint a hely tőlem függjön, de többé nem bukhatok el. Számítanak rám és ideje talán végre egyhelyben maradnom, mégis olykor olyan, mintha a szellő csábítana, hívogatna, hogy együtt fedezzük fel a még mindig ismeretlen tájakat. Mély levegőt veszek, amit aztán lassan fújok ki, hogy elűzzem a gondolataimat, a fura érzéseimet, majd ahogyan a napfelkelte magával ránt, úgy mosolyodom el, mert emlékszem milyen mámorító tud lenni eme pillant megosztása. Sietve megrázom magam, hogy utána a zuhanyzó jótékony hatásának adjam át magam az utolsó csepp kávékat követően. Még mindig rengeteg időm maradt, így kicsit rendbe szedem a lakást is – nem mintha amúgy nem lenne tisztaság és rendbe szedve -, Rexit visszapakolva a teraszról az ágyra teszem, s újra készen álltam arra, hogy munkába induljak. Egy újabb nap, egy újabb esély sok mindenkinek és sok mindenre.

Az idő minden sebet begyógyít, még azt is, amiről azt hisszük sose forrhat be. Legalábbis ezt mondják, én pedig reménykedtem, hogy így van és legalább ő meglelte a boldogságot azóta.


Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
Mint az 1x1, vagyis könnyedén || Keresett & saját
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
62
● ● Posztok száma :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● Keresem :
∫∫ Bryce Dallas Howard
● ● karakter arca :

Miss Costigan - 100% loaded
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» miss cartelle ••
» Miss Whatever

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 02. Karakter részleg :: Elfogadott karakterek :: Igazságügy-