Cedric Eliott
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:42 am ✥

✥ Yesterday at 11:44 pm ✥

✥ Yesterday at 10:42 pm ✥

✥ Yesterday at 10:06 pm ✥

✥ Yesterday at 9:50 pm ✥

✥ Yesterday at 8:58 pm ✥

✥ Yesterday at 8:13 pm ✥

✥ Yesterday at 7:27 pm ✥

✥ Yesterday at 6:23 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Cedric Eliott



✥ Szeretettel Cedric Eliott tollából
Témanyitás ✥ Cedric Eliott •• Vas. Aug. 27, 2017 12:54 am

Cedric Eliott
Mindig hálás vagyok a nevetésért, kivéve, amikor az orromon jön ki a tej.

általános jegyzet
» Anyja neve: Monica Eliott-Benett
» Apja neve: Gerald Benett  
» Testvérek: Viviana Benett - a húg  
» Egyébb hozzátartozók: Az apa hillibilly testvére - Jonah; a nagyszülők - Ellison és Marcus; a család macskája - büdösdög Hópihe

A fejedben arcok élnek: apa, anya, testvér, kanári, bárki. Kinyitod a szemed, és idegenek tekintenek vissza rád.
Kisfiamnak, bátyusnak neveznek, de néha észre sem veszem, mert az agyam még most is nehezen reagál. Ők jó emberek, nem isznak, nem drogoznak, néha még templomba is eljárnak. Csak nem az enyémek. Megadtam volna sok évvel ezelőtt mindent, még kölyökként, hogy ne ordibáló apám legyen, és talán most értem el odáig, hogy megérdemeljem? De hisz lelkem valódi lényénél nem sokkal idősebb.
Nehezen tekintek rájuk családként, de kedvelem őket, a magam módján. Semmi beteg, semmi.. olyan. Velük élek, velük kell élnem, és próbálom megismerni őket. Óvatosan, tapogatódzva.
Térjünk vissza rá majd később, egyszer.
tudj meg többet
» Születési hely: Lyon, Franciaország
» Születési idő: 1999. december 8.
» Mikor érkezett a városba: 2 évesen költöz..tünk ide; de 9 hónapja vagyok itt testben-lélekben

Szeder, Ced
Luke Hemmings
18
Oktatás [11./A] - rádiós; előadóművész - {visszatérők}

Amikor kinyújtod a kezed, és kapaszkodót keresel. Aprót, de biztosat. Megmarkolod, mert tudod, hogyha a világ nem is, de az életed ettől függ. Koncentrálsz, minden erődet oda sugárzod, majd elrugaszkodsz. Az izmok mozgásba lendülnek, te odabent felszabadulsz, és elérsz egy újabb célt. Fél méter, de lelkednek ez olyan, mintha a Holdra léphetnél. Már látod a végét.
Mindig magamnak kerestem a bajt. Olyan ez, mint mikor elkészülsz egy komplex kirakóssal, és észreveszed, hogy az utolsó két darab hiányzik. Nem jó, nem tökéletes. Meg kell találnod a darabokat.
Az enyéim a világban voltak elszórva. Hegycsúcsok tetején, sebes folyók mélyén. Vad és fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy mindent meghódítsak, legyűrjek, főképp pedig magamat. A saját gátjaimat, falaimat. Mert mindenkinek van, hiába sikeres, gazdag, vagy épp boldog. Én talán ha a siker szeletébe beleharaphattam, nemigazán fogtam fel, mi is van velem. Pörögtek a napok, az arcok, az évek. Bekapott a mókuskerék, én pedig megtörve menekültem olyan helyekre, amelyeket épeszű ember messziről elkerül. Mindig is mozgásban voltam, sportoltam, vigyáztam minden falatra, és kortyra. Talán ez őrölt fel. Talán ez hajtott a vesztembe. Egy utolsó gól a medencében, és elmenekültem. Szünetet akartam, de nem ezen az áron.
A kapaszkodó, melyet megmarkolsz, kilazul. Érzed minden egyes kavicsdarab küzdelmét, hogy helyben maradjon, és azt, ahogy milliméterről milliméterre távolodik a kőzettől. Csak egy kicsi kell, csak még egy pici.. Látod mi van mellette, fölötte. Egy újabb esély, egy újabb kapaszkodó, amit meg kell ragadnod. A tiéd lehet, ha akarod, csak el kell venned. Kinyúlsz, de ekkor már késő. Egy reccsenés, és a semmiben találod magad. A mélybe zuhansz.
A semmibe.
Csend. Hosszas, kínlódó csend.
Azután pedig nincs több kapaszkodó.
Vagy mégis?
Szerencsés vagy. Mindenki ezt mondja. Mosolyog, könnyeket gyűjt, csókokkal halmoz el. Imádkoztak, minden istent kértek, és most itt vagy előttük. Nagyszerű pillanat.
Lehetne.
Mi történik a szabad madárral, amikor szárnyát eltörve a földre kerül, és többé nem képes repülni?
Valódi lénye meghal. Ami marad, csak egy hozzá hasonló valami, amiről valakinek gondoskodni kell, mert egyedül képtelen.
Talán elengedik, hogy vége lehessen.
Egy székbe kényszerültem, egy börtönbe. Lelkem messzire akart szállni, de testem nem mozdult többé. Miért? Kérdeztem magamtól sokszor, többnyire minden éjjel, mert képtelen voltam aludni. Fel voltam töltődve, tenni akartam, és mégsem. Próbáltak belém életet lehelni, de csak báb voltam. Árnyéka egykori önmagamnak. Egy senki. Ahelyett, hogy új kapaszkodókat, és szárnyakat kerestem volna, csak keseregtem, siránkoztam, mint egy ötéves, aki nem kaptam meg a nyalókát. A legnagyobbat. Pedig ott volt előttem, és velem; az életem.
Senkit és semmit nem fogadtam el végül. A barátokat elmartam magam mellől, mert úgy voltam vele, senki sem nézi meg a roncsot, ha van helyette száz meg száz vadonatúj modell. Senki sem pótolhatatlan, ugye? A csapatom lemondott rólam, nem készült több molinó, amelyen azt kívánták, gyógyuljak meg. Nem volt több hívás, televízió, vagy rajongó. Eltemettek, én pedig örömmel mentem volna valóban, de nem engedtek azok, akik szerették a roncsot. Pedig a roncs menni akart. Messzire, újra a fellegekbe, ezúttal végleg.
Belátom, hogy mennyire önző, kicsinyes, és gyerekes voltam. Enyém volt a világ így is, de én csak az ablakot láttam, a gépeket, amelyek a napi teendőkhöz kellettek, és a lábat, amely nem lépett többé. Egy valakit. Idegent.
Vasárnap volt. Rettenetesen fájt a levegővétel. A negyedik születésnapomra készült a család, amelyet azért találtak ki, hogy emlékeztessenek, mekkora ajándékot is kaptam. Hörögtem, köhögtem, még annyira sem voltam képes, mint előtte. Elhomályosult minden. Fehér falak, csípős szag, hangos szavak. Egy kéz szorongatta félig élő ujjaimat, egy száj csókolta homlokom tüzes bőrét. Annyi mindent akartam mondani, de már nem volt erőm. Már tudtam, az vár rám, amit a gyerekes, önző énem akart, és amit nem ismert. A vég.
Egy hétig küzdöttem, majd a roncs feladta. A motor nem indult többé, és én messzire szálhattam.

Csakhogy a kilenc pokol, milliónyi mennyország, fanfár, és pufók angyalok helyett az első dolog, amivel szembesülhettem odaát, egy szívmonitor monoton, és éles csipogása volt.
Vannak itt orvosok?
És akkor levegő után kaptam.

Fájdalom mart a torkomba, valami megakadályozta, hogy tüdőm feltöltsem friss oxigénnel. Hörögtem, mint valami rossz horrorfilm szörnye, és már-már ájulás közeli állapotba kerültem. Óvatos kezek fogtak le, mert nem is érzékeltem, hogy dobálom magam, ujjaim görcsösen kapkodnak minden után. Ezek a segítő angyalok szabadítottak meg a csőtől, amely táplált és ellátott az élet elengedhetetlen kellékeivel. A látásom homályos volt, alakokat, fények, elsuttogott szavak.
Csoda.
Isten.
Megváltás.
De ekkor ismét elaludtam. A megviselt szervezetnek ennyi is elég volt.

Sok emlékem van erről az időszakról. A legemlékezetesebb az, amikor önmagam, önerőből mozdultam, és észleltem. És ekkor vettem észre azt is, hogy valami nem stimmel. A kézfej, amelynek ujjai agyam parancsára ki, és bezárultak, nem az enyém volt. Hosszú, kecses ujjak, túl fehér bőr, túl idegen. A másik sem volt különb. A nyomorult láb eltűnt, élet dübörgött benne, erő, és.. és én.
Azt hiszem, sokáig azt latolgatták, hogy a gumiszobában a helyem, hiszen rekedtre üvöltöttem magam, amikor a tükörbe bámultam.
Ez egy gyerek. Taknyosképű, tejfeles valaki, aki üvölt, pofát vág, megint üvölt, és pontosan azt teszi, amit én.
Ez valami rossz vicc a túloldalon?
Mai napig vannak kérdéseim, ha sikításom már elapadt. Miért, miért én, miért most. Talán léteznek angyalok, akik a vergődő senkit észrevették, felkarolták, és lenyomták ennek az üres héjnak a torkán? Én már abban sem lepődtem volna meg, ha egy UFÓ szakértő adott volna magyarázatot, azonban senki nem tett.
Ez az én titkom.
Mint egy füzet, aminek kitépkeded használt, összefirkált lapjait, és úgy fejezeteket nyitsz bele. Új sorok, új időszámítás.
Cedric – mint kiderül a név – egy gimnazista siheder, aki túlságosan két végén égette a gyertyát. Ironikus, mi? Én, aki az extrém helyzetekbe menekültem, és ő, aki a tivornyákba. Egyszer csak vége lett. Nem tudni, hogy a kábítószer, a túlzott szesz, vagy csak mert lejárt az ideje. Semmit sem tudni, mert ezen terület előttem sötét folt. A srác élete egy fiókban van elrejtve, amihez nem kaptam, vagy nem is kapok soha kulcsot.
Életem hülyesége. De elfogadtam.
Mégis, elég nehéz ez nekem. Amikor megjelentek a szülők, zokogtak, ölelgettek, és szorongattak. Az orvosok már felkészítették őket, hogy nincs rendben a memóriám, de őket nem érdekelte. Bennem a vér meghűlt, és aznap, amikor hazavittek, elkezdődött a nagy fejezet.
Szomorú, mert valaki meghalt, hogy én élhessek.
Megint csak önző, és egocentrikus vagyok. Megint csak keresem a kapaszkodókat. Azonban hülye lettem volna, ha nem ragadom meg.
Cedric élete egy hatalmas szemétdomb, amit illene kitakarítani. Nem forgathatom fel, de talán olyanra formálhatom, amely nekem kényelmes. Előre rettegek azonban, amikor a közösségbe kell kerülnöm. Ők ismerik igazán, ők tudják milyen, én pedig csak ülök idebent, és próbálok úgy tenni, mint aki nem kötözött bolond. Egyet már elszúrtam, és ha agyam, vagyis az agy nem rokkant még bele ebbe az egészbe.. valahogy lenyelem.
Új év, új én.
De ez nem az a fogyás, amit elengedsz, megszegsz. Nem üres ígéret. Ha álom is, vagy valami más, alkalomnak tökéltes.

Egy iskolatáska lóg a vállamon. Benne pár füzet és könyv. Nevethetnékem támad, mert évtizedek óta nem voltak ilyen holmik az ujjaim között. Arcom elszánt, lelkem mégis gyáva. Mit keresek én itt? Miért nem ültem fel egy vonatra, és a végállomásig meg sem állni? Miért akarok ennek a kölyöknek az életébe bújni?
Mert nincs visszaút. Ez az ára.
Hiába szerettem azokat, akik a roncsot utolsó útjára engedték, hiába mardosott bűntudat és hiány, el kellett engednem őket. Ki kell nyújtanom a kezem, Cedric kezét, és együtt kell menetelnünk tovább. Vagy ez, vagy egy gumiszoba. Senki sem hinne nekem, ki hihetne? Egy vajákos öregasszony, vagy talán egy pap? Rettentő kicsi az esély.
Nagy levegőt vettem, és elindultam befelé. Kezemben egy papírcetli, de elvileg értesítették az intézményt arról, milyen állapotban érkezem. Türelmet kérnek, megértést, és nyugalmat. Létezik olyan egy tinikkel teli teremben? Milyen lesz újra átélni ezt? Nem tudom, nem merem megjósolni.
Amint beléptem, valaki a nyakamba ugrott, szorosan átölelt. Megrettentem, és ez kiült az arcomra is. Könnyek ültek a szemében, de nem engedett. Boldog, hogy láthat. Örül. Ismét a csoda, ismét a hála. Ha nem őrülök ebbe bele, akkor talán tényleg elfogadhatom a csodát, elvégre, amennyiszer megkaptam.. ezek után már ne várjak többet.
Eljátszom a szerepem, de ki tudja, mit takar? Lehet van okom a félelemre, vagy csak egyszerűen, a  megélt, beképzelt tudatom fél egy tini életébe csöppeni?
A reklám után megtudhatjuk..



Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
Kíváncsi kattintás|| Keresett
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
27
● ● karakter arca :
♦ Luke Hemmings


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Cedric Eliott •• Hétf. Aug. 28, 2017 9:11 am

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Cedric!

Végre egy újabb visszatérő!  woo Na jó, komolyra fordítva a szót, mivel túl sokan nem vagytok egyelőre, külön öröm számomra, hogy be mertél vállalni egy ilyet, ráadásul nem is akárhogyan! Maga az alapkoncepció is tetszett, amit Lujziék álmodtak meg neked, azonban azt kell mondjam, hogy a kivitelezés is tetszetősre sikerült
Érdekes látni azt, hogy nem csak az egyik oldalt ábrázoltad, költői homályban hagyva a másikat, hanem mindkettő bemutatásra került - az is, hogy ki voltál, hogyan élted az életedet, az hogyan változott folyton-folyvást az akaratod ellenére, majd az, milyen is volt egy második esélyt kapni az élettől? Érdekes látni, hogy miután te, és a mostani tested előző tulaja is nagy kanállal habzsolta az életet, még ha más-más módon is, végül csak összefutnak a szálak, amiből te kerültél ki nyertesen... vagy talán annyira mégsem? Mindenesetre a várva várt folytatást megkaptad, ráadásul sokkal jobb helyzetből indulva! Smile
Még ha egy idegen testben, sokkal fiatalabbként... egyébként nem irigyellek, ha vissza is utazhatnék az időben, szívem szerint nem gyűrném végig még egyszer a gimis éveket... Rolling Eyes Kíváncsi vagyok, hogyan is fogod venni az akadályokat, mennyire sikerül majd belerázódnod az új szerepedbe, idősebb fejjel egy fiatalabb testben kezdeni előről a játékot... Nem lehet egyszerű, annyi szent, de talán pont ebben rejlik a szépsége, számos lehetőséggel és konfliktushelyzettel, félreértésekkel... Arról nem is beszélek, az a bizonyos "segítő" szerep hogyan fog majd állni neked, ha eljön az ideje a játéktéren... Rolling Eyes Már várom a reklám utáni részt!

Viszont nem is húzom tovább az időt, Lujzi már úgy is teljesen be van zsongva, hogy a nyakadba vethesse magát, az osztálykirándulás is tart, no meg elkél némi segítség is a 11.A-s ördögfiókák mellé... Vagy nekik ellenünk, az majd elválik Rolling Eyes Futás avatart foglalni, aztán sipirc játszani!


Ui.: Egyelőre a sulis kategóriába raklak, ha mégis inkább a rádiózás lenne életed fő célja ehelyett, akkor nyugodtan várj hozzám egy pm-et aztán mást nem lilulsz... Rolling Eyes

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
428
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt

Cedric Eliott
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Karakterlapok-