Forrás: google

[Only admins are allowed to see this image]
Egészen nyugodt nap volt a mai is, mint mondjuk... az összes többi szokott. Az igazat megvallva elég ritka az, hogy nagy legyen itt a forgalom, pedig az egyik idősebb kollégám szerint harminc évvel ezelőtt ez volt a város egyik legforgalmasabb helye! Az összes diák, diák, tudósféleség ide járt, ha információra volt szüksége, vagy kutatást végzett valamilyen területen, lévén, még nem voltak számítógépek, Google, Wikipedia, meg társai. Bezzeg most! Igaz, még akadnak diákok, akik olyan témát választanak, amiről csak nyomtatott forrás létezik, digitális nem, így rákényszerülnek, hogy ide járjanak, ahogy a kisiskolások is előszeretettel jönnek mesekönyveket kölcsönözni, de legyünk őszinték – sokkal inkább kihalt a hely manapság, mint a szüleink idejében.
Persze ez engem a legkevésbé sem zavar, sőt! Legalább addig sem szakadok bele a munkába, bőven van időm olvasgatni, mert könyv aztán akad, temérdek mennyiségű. A késések miatti értesítőket már megírtam és kiküldtem, most épp egy kupacnyi visszahozott könyvvel balettozok végig a sorok között, hogy visszapakoljam őket a helyére, ahol összekeveredtek a könyvek a polcon, mert rosszul pakolták a helyükre őket, ott még el is időzök egy darabig, míg újra abc rendben sorakoznak, aztán már megyek is tovább a következő sorra... szerencsére elég volt egyszer végigolvasnom, hogy melyik téma hol található, azóta fejből simán elnavigálom magam, a kollégáim nagy csodálatára – és talán ennek köszönhetem azt is, hogy én nyertem meg eme hálátlan feladatot, ha már sokkal gyorsabban végzek vele, mint bárki más. Hamar el is tűnik az első könyvkupac, én meg már indulok is vissza a következőért, emberesen megpakolva a kis gurulós „asztalkát”, hogy magasabb a könyvtorony, min jómagam, majd indulok is. 17-es sor, 6-os szekció, E betű...
Olyan szinten sikerül belemerülnöm a polcok számozásába, meg magamban az abc betűinek kántálásába, hogy teljességgel megfeledkezek arról, hogy az orrom elé is kéne figyelni, nem pedig csak jobbra-balra, így észre sem veszem azt a földön heverő tollat, aminek egyenesen nekitolom a kis kocsit – s aminek a kereke egy szempillantás alatt akad el miatta, mint ha satuféket nyomtam volna, kár, hogy én meg a fizika törvényeinek megadva magam mennék tovább, egyenesen belerohanva a könyvekbe.
Paff, kocsi borul, a könyvek peregnek, ahogy sikeresen átesek rajtuk, nem is én lennék, ha nem csinálnék hülyét magamból ennyi ember szeme láttára, mert aki itt van, most mind engem figyel. Hiába, a könyvtárban nem hangoskodunk... Csoda, hogy legalább a könyvet nem fejeltem le esés közben, még egész jól meg is úsztam... Amikor pedig észreveszem, hogy más is áldozatul esett a támadásomnak, ijedtemben még a szívem is kihagy egy ütemet.
- Uhh, bocsánat, azt hiszem, ez most teljességgel az én hibám volt. Jól van? – fordulok a nő felé aggódó tekintettel, kimászva a könyvkupac alól, majd sietve nyújtom is a kezem, hogy felsegítsem.

[Only admins are allowed to see this image]
Még mindig alig akartam elhinni azt, ami nem lehet álom, mert hiába csíptem meg magam annyiszor, akkor se ébredtem fel. Sőt, még fájt is a saját hülye tettem, de hát akkor se olyan volt, mintha megkóstoltam volna valami különleges ételt – na jó de -, viszont akkor se olyan, mintha arra vágnád rá azt, hogy ez finom és ilyet kérek még, meg később is enni fogok. Vagyis de pontosan ilyen volt, hiszen nem igazán tudtam leállni, mintha csak túl sokáig kellett volna nélkülöznöm és talán így is volt, még ha egyik tényt se vallottam volna be magamnak. Ahhoz azt hiszem még mindig túlzottan féltem. Túl sok minden történt mostanában az életemben és csak arra vágytam, hogy legalább rövid időre olyan lehessek, mint egy átlagos lány. De lehet, hogy ez túl nagy kérés volt a részemről, magam sem tudom igazándiból.
Kíváncsian pillantottam fel az épületre, amikor megálltam a könyvtár előtt. Tudom, manapság nem divat ilyen helyekre jönni, akkor már könyvesbolt, de már az is néha kicsit kihalóban van ahhoz képest, hogy régebben mennyien voltak benne a digitalizált világ előtt, viszont most ez engem nem érdekelt. Itt talán találok olyan könyveket, amiket már rég nem lehet kapni és az itteni mitológiáról szólnak. Még többet tudni akartam, olvasni róluk, hiába hallottam már történeteket gyerekkoromban is. Most ez valahogy még inkább érdekelt, mint akkor, de ez talán annyira nem meglepő. Na, meg itt talán senki se fog vérezni, mert éppen megsérült, mint a kórházban vagy az utcán megesik. Még mindig eléggé nehezen viseltem a vér illatát és félő volt, hogy olyat tennék, amit nem akarok.
Amikor megkérdezte az egyik könyvtáros, hogy segíthet-e valamiben, akkor sietve ráztam meg a fejemet, hogy nem. Egyedül is megtalálom és nem is volt kedvem most magyarázkodni, hogy miért is keresek ilyen könyveket, hiszen külsőre senki se nézné ki, hogy egy szörny lakózik bennem, pedig így volt. Csak néha igazából azt nem tudtam eldönteni, hogy a szörny van-e palackba bezárva vagy inkább én, hiszen olykor sokkal inkább ő uralt engem, mintsem én őt. Hamarosan pedig meg is érkeztem a megfelelő sorokhoz, ahol próbáltam leszedni az egyik magasra felrakott könyvet. Néha úgy érzem, hogy még pár centit igazán nőhettem volna, de végül lábujjhegyre álltam és kisebb szenvedés után végül sikerült megszereznem; alig, hogy visszanyertem volna teljesen az egyensúlyomat máris nekem jött valaki, ennek köszönhetően pedig borultam én is, majd a könyv a fejemre pottyant, mire egy kisebb „Ouch” hagyta el az ajkaimat, mert nem éppen egy 200 oldalas könyvről volt szó. Sietve vakargattam meg a fejemet, mert ezek után tuti lesz puplim, miközben próbáltam a többi könyvkupac közül is kievickélni.
- Igen, azt hiszem tényleg az Öné, de gondolom valami nagyon lefoglalhatta… – a hangom még így is barátságos volt, miközben arrébb pakolásztam egy-két könyvet. – Igen, azt hiszem jól vagyok, de a fejem eléggé sajog. Nem éppen célszerű fejbe verni valakit egy 1000 oldalas könyvvel. – pillantottam a vörös hajú nőre. – Ön jól van egyébként? – amennyiben pedig tudott segíteni abban, hogy felálljak, akkor hagytam neki és picit még meg is szédültem. Komoly bajom nem lehet, de az tuti, hogy ezek után óvatosabban fogok közlekedni a polcok között is. - Köszönöm!

[Only admins are allowed to see this image]
Tisztában vagyok vele, hogy az én hibám volt, de a fenébe is, mondjuk úgy, hogy költői megjegyzésnek szántam, és nem vártam semmiféle megerősítést mellé... mert így, a nő szavait hallva, akaratlanul is a nyelvembe harapok, hogy semmi olyat ne szóljak vissza, miközben vörös pír szökik az arcomra.
- Azt hiszem, csak elkaladoztak a gondolataim. – adok igazat neki olyan átéléssel, mint ha a fogamat húznák, mert elvégre könyvtárban vagyunk, nem bolt, de attól még igaz itt is, hogy mindent a látogatókért, és em ijesztjük el őket, akármennyire is szeretnénk. Így is kevesen járnak manapság könyvtárba, élve nyúzna meg a főnököm, ha miattam még tovább esne a forgalom.
- Anatómiai atlasz, elsőéves egyetemistáknak. 976 oldal egészen pontosan. – válaszolom gondolkozás nélkül, elvégre az volt az egyetlen ezer körüli oldalszámmal rendelkező kötet a kupacban – Nos, az orvostudomány sosem volt éppen könnyű dolog... szeretné, hogy elkísérjem az irodákig? Ott van elsősegély dobozunk is, elláthatjuk, ha szükséges. – ajánlom fel, ha már miattam sérült meg, igaz, túl sok mindent úgy se tudnék kezdeni vele, egy zacskó jéggel többre menne, mint azzal, ha körbetekerem a fejét gézel vagy háromszor-négyszer...
- Jól, jól, kutya bajom, köszönöm a kedvességét. – legyintettem, igaz, a térdemet elég rendesen bevágtam, de annyi baj legyen, úgy is van annyi kék-zöld zúzódásom már, mint égen a csillag, fel sem tűnik ez a plusz egy mellé. Inkább nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, aztán a kis kocsit felállítva elkezdjem visszapakolni rá a könyveket, valahogy úgy, hogy ne egy újabb, ilyen baleset legyen a vége. Nem is tart sokáig az egész, talán ha egy percig, utána pedig, ha szeretné, indulhatunk is sérülést ellátni. Ha meg nem... hát, jó kérdés, akkor én tovább a dolgomra, ő meg balra? Édes istenem, mondd, hogy nem fog panaszkönyvet kérni! Ennyiért csak nem rúghatnak ki!
- Egyébként új erre? Nem rémlik, hogy láttam volna itt korábban. Esetleg tudok segíteni valamiben? – bukott ki belőlem a kérdés, terelve a témát, mielőtt még eszébe juthatott volna a panaszkönyv, igaz, nem tűnik olyan panaszkodós fajtának, de a látszat sokszor csal, ugyebár.
- Vagy mit szólna, ha meghívnám egy kávéra, ha már miattam történt ez az egész? Isteni jó kávéfőző gépünk van, szerintem az egyik legjobb kávét készíti az egész városban. – lendülök be a jobbnál jobb ötletekkel, közbne pedig fel sem tűnik az, hogy az esés közben nem csak a térdemet vágtam be könyvtologatós „taliga” fém alja a lábamat is megvágta, s bár a zsibbadtságtól nem érzékelem egyelőre, de a vér egyre nagyobb foltot hagy, a nadrág sötét szöveg anyagán átütve

[Only admins are allowed to see this image]
Elmosolyodom, amikor meglátom a kisebb zavarát és kicsit talán meg is sajnálom, hogy nem engedtem el a fülem mellett a megjegyzését, mint szoktam. Mintha csak kicsit túlzottan is fájt volna abban a pillanatban a fejem és legalább addig se hagyatkoztam az érzékeimre, hogy esetleg valahol nincs e valami kellemes bor illat. Komolyan, mintha alkoholistává váltam volna, csak kicsit másképpen vagy a drogos jobb szó lenne? Ahh, nem tudom, inkább sietve pillantok a vörös hajú nőre.
- Ohh, az szerintem nem meglepő, hiszen sok a könyv és hol máshol szárnyalhatna jobban a képzelet, mint itt? – kérdeztem vissza barátságosan, hiszen pontosan tudom, hogy milyen megfeledkezni a világról, de most már azt is tudom, hogy igazán veszélyes is tud lenni. Így én nem igazán engedhetem meg, mert túl sok furcsaság övezi mostanában a lépteimet, vagy éppen a tetteimet. Bár néha olyan érzésem van, hogy saját magamtól sokkal inkább megijedek, mint a környezetemben lévők ijednének meg tőlem.
Meglepetten pislogok párat, amikor megmondja fejből, hogy melyik könyv is lehet. – Látom nagyon jól emlékszik a dolgokra. Fotómemória? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen én is tévedhetek, de erre tippelnék az elmúlt évek tudásával a hátam mögött. Ritka az ilyen jelenség, de néhányan szerencsések ilyen téren, amelyről persze megoszlanak a vélemények, mert valaki szerint meg átok. Ki tudja. – Ha nincs jég vagy fagyasztott holmi a hűtőben, akkor szerintem felesleges. Fejfájás csillapító szerintem nálam is van, de azért köszönöm a kedvességét. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen nem akartam én bajt keverni azzal, hogy én se figyeltem és hagytam magam felborítani, de legalább most nem változtam macskává ijedtemben. Ez is haladás, nem?
Csak egy aprót bólintottam, hogy nincs mit, de legalább egyikünk megúszta könnyedén. Amint felsegít én is neki állok segíteni neki összeszedni a könyveket. Együtt gyorsabban végünk, majd hamarosan a kezembe veszem az önvédelmi eszköznek is beillő könyvet és szorosan magamhoz ölelem, mintha csak attól tartanék, hogy valaki még netán megpróbál vele megszökni. Zavaromban sötétlő fürtjeimbe túrok, mintha csak meg akarnám igazítani kicsit a koccanás után.
- Ohh, dehogy! Mindig is itt éltem és sokszor megfordultam a könyvtárban már gyerekként is, amikor éppen nem a balett foglalt le. – csúszik ki ajkaim között a régi szép emlék, hogy miként rohantam mindig akár még zárás előtt is pár perccel, hogy ki tudjak venni egy-egy jó könyvet. – Mary még itt dolgozik? – pillantottam rá kérdőn, hiszen tényleg mostanában nem jártam erre, de ő mindig olyan kedves volt velem. Lehet már nyugdíjba ment, vagy meghalt volna? Nem is tudom, de reménykedtem, hogy inkább előbbi csak és nem utóbbi, mert jóra való nő volt, legalábbis velem mindig kedves volt. – Esetleg a mítoszokkal kapcsolatos könyveket merre találom? Mintha kicsit átrendezték volna a legutóbbi látogatásom óta. – kérdeztem meg óvatosan, de teljesen hétköznapian, mintha nem lenne annyira fontos. Igen, ezt legalább sikerült úgy előadnom.
Nagyot nyeltem, de nem feleltem egyből az invitálásra. Régen mit meg nem adtam volna egy kávéért, de mostanában helyette inkább mást fogadnék el. Meleg és piros nedűt, amivel egykoron az ismeretlen kínált. – Köszönöm, szívesen elfogadom. – böktem ki végül, majd ha mehettünk akkor lassan elindultam mellette. – Egyébként Sibeal vagyok, Ön? – pillantottam rá kérdőn, hiszen nem láttam kitűzőt rajta, lehet elhagyta azt is a nagy esés közepette. – Egyébként Ön régóta dolgozik itt? – próbáltam én is kicsit érdeklődni felőle, még ha mélyen legbelül legszívesebben inkább a magányba burkolóztam is volna, mert ha elkerülök másokat, akkor nem is árthatok nekik, nem? Ez ennyire egyszerű… hahh, jó vicc!