Forrás: google

 Az iskola udvara izeg-mozog, akár egy hangyaboly. A parkolóban kocsik állnak meg, csak egy pillanatra, míg beugrálnak a tanulók. A buszhoz tömött sor áll, és van, akik csak sétálnak. Valószínűleg én is ezt fogom tenni. A szél kellemesen simogatja az arcomat, a hajamba kap, eljátszadozik vele. Ide-oda repül a szemem előtt, én pedig túl lusta vagyok, hogy kisöpörjem. A fülembe duruzsol TRACE - Honey-ja. Úgy érzem túlságosan is nagy a nyugodtság. Pedig igazából egyszerűen csak semmi sem történik. Átléptetem a következő számra a telefonom. Felcsendül a Middle Kidstől az Edge Of Town, azonban mielőtt az énekes megszólalhatna, óvatos kopogást érzek a vállamon.
— Ma nagyon el vagy varázsolódva — mosolyodik el a barátnőm.
— Ja, bocsi — húzom fel a vállam védekezően, még ha tudom, hogy nem is mérges rám. Kihúzom a fülemből a dugaszt, majd gyorsan belecsúsztatom őket az elefántos hátizsákom egyik kis rejtett zsebébe.
— A többiekkel már lebeszéltem, hogy elmegyünk kajálni, oda. — Az utolsó szót jelentőségteljesen megnyomja, hogy leülepedjen bennem az információ.
— Hidd el, nagyon szívesen nézném végig, ahogy elcsábítod a pincérnőt, de már van programom.  
— Pedig a fiúk is jönnek.
— Nem vagyunk összenőve — rázom meg a fejem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. A vörös hajú lány már készül ellenkezni, mire gyorsan közbevágok. — Nem. Ezt a témát lezártnak tekintem.
Tettet bosszúsággal néz rám, de képtelen nem elmosolyodni.
— Na és mi ez a titokzatos randi? — felvonja a szemöldökét, mintha valami hatalmas titkot készülnék megosztani vele. Belemegyek a játékba. A távolba nézek, hatalmas, szerelmes szemekkel.
— Randim van a könyvekkel — kezemet az arcomhoz kapom, mintha pironkodó titkot árultam volna épp el.
— Szóval könyvtár. Értem — unottan forgatja a szemeit. — Nem igaz, hogy ezért passzolsz minket.
Válaszul csak kinyújtom a nyelvem, és elkezdek szedelődzködni a padról.
— Csak azt kívánod, hogy neked is lehessen egy ilyen randid— sóhajtok fel, majd félvállamra veszem a táskám. —  Pápá!
— Stréber! — kiáltja utánam. Csak megrázom a fejem, tudom, hogy nem gondolja komolyan, így nem is foglalkozom vele. Bedugom a fülhallgatómat, elindul a Give Me Love Izzy Bizutól és nem tudom megállni, hogy ne táncoljak csak egy egész kicsit. A szemem sarkából még látom, ahogy a barátosném elneveti magát rajtam. Mikor kiérek az iskola udvarából, megpróbálok tőlem telhetően normálisan viselkedni, de nem tagadhatom le magam. Egyik lábammal felugrok az útszéli padkára, a másikat előre helyezem, mintha egy balerina lennék. Amíg van padka így közlekedem, néhányszor meg-megbotolva. Végül, ön és közveszélyes akciómat követve, elérkezek a könyvtárig.
Az a két ízléstelen, könyvtár előtt magasodó oszlopot sosem fogom megérteni. Azonban már nem csodálkozom rá, ez is a jól megszokott látványhoz tartozik. Bár még mindig nem bánnám, ha valamilyen hirtelen, rejtélyes erők hatására mondjuk, ledőlnének, vagy jobb esetben eltűnnének. El is kalandoztak a gondolataim. Furcsán nézhetek ki, az égre meredő szemekkel bámulok a könyvtár előtt. Így hát gyorsan belépek az épületbe, köszönök a kedves könyvtáros nőnek. Talán meg kellene állnom egy pillanatra, megkérdezni, hogy van, vagy valami, de az idegenekkel való cseverészés nem az erősségem. Még ha ilyen ártatlan dologról van is szó, mint egy egyszerű csevej. Így hát a könyvek felé veszem az irányt. Olyan különösen megnyugtató könyvek közelében lenni. Az illatuk, a tapintásuk, a látványuk, mind hasonló hatással vannak rám, mintha elnyújtóznék egy forró fürdőben. Szeretem végig húzni az ujjamat a gerincükön. Csak óvatosan, figyelve arra, hogy ne tegyek kárt semmiben. Legalábbis ez az elképzelés. Aztán mikor egy pók bekerül a látóterembe, ijedten rezzenek össze, túl közel a könyvekhez. Automatikusan ugrok egyet. A cipőmnek csak egy egészen apró sarka van, nem kéne megremegnie a lábaimnak, de még is így történik. Az egyetlen kapaszkodási lehetőséget a könyves szekrényben találom meg. Az ósdi polc megreccsen a súlyom alatt, majd megindulnak a könyvek. Könyveső alá kerülök, a polc pedig leszakadt. Természetesen erre is csak én vagyok képes. Egy nyugodt, egyhangú délutánt terveztem, olvasással eltölteni. Érzem, ahogy a vér az arcomba áramlik, egyre vörösebb leszek. Így vagyok kénytelen oda sétálni a könyvtáros nőhöz, megpróbálni elmagyarázni, hogy még is mi történt az előbb.
— Öhmm — kezemet a fejemhez emelem, szeretnék elbújni mögötte. —, azt hiszem, hogy van egy kis baj — nyelek egy hatalmasat. —szóval talán, leszakítottam egy egész polcot, remélem csak egyet. De ezt nem erősíthetem meg.

[Only admins are allowed to see this image]
Ez a nap sem más, mint a többi, reggel felkeltem, kávé mellett átfutottam az aktuális híreket, aztán besétáltam a könyvtárba dolgozni. Sokan mondják, hogy milyen unalmas is lehet az élet odabent, de az igazat megvallva, sokkal több kalandot, izgalmat rejt, mint azt sokan gondolnák. Hisz ott van a megannyi könyv, tudás, történet, ha nem is mindegyikük, de a többségük csak arra vár, hogy távoli, képzelt világokba repítse el az olvasóját...
Persze, én dolgozni járok oda elsősorban, nem azért, hogy olvasgassak, azt elsősorban a vendégeink teszik, igaz, nekem sem árt, ha képben vagyok a készleteinkkel, amennyiben bárki segítségre szorulna, akkor ne csak pislogjak megszeppenten, mint hal a szatyorban, hanem valami hasznom is legyen – ha már ezért fizetnek.
És akkor még nem esett szó azokról a kis „izgalmakról”, amikor valami kis malőr történik... mint mondjuk a múltkor, amikor kalandos ábrándjaim közepette sikerült egy könyvekkel megpakolt kis gurulós asztalkát az egyik olvasónknak tolnom, hogy aztán mindkettőnket könyvek borítsanak be, nem egy kék-zöld foltot beszerezve ezzel. Szerencsére akkor nem lett nagy balhé belőle, az élet pedig zajlott tovább a maga megszokott medrében.
Épp a visszahozott könyveket adminisztálom a számítógép előtt ücsörögve, amikor valami furcsa zaj üti meg a fülem, s mire felnézek, már meg is történt a baj. Úgy pattanok fel a helyemről, mint aki tűbe ült, ám egyelőre nem moccanok, csak próbálom beazonosítani a hang forrását... Hiába, nem látom, így csak mint valami feszült vadászkopó, figyelek, és figyelek, és akkor feltűnik az a lány...
Már önmagában is feltűnő jelenség, ám az arcára kiülő érzések, ráadásul az, hogy egyenesen felém jön, nos, így önmagában is elég árulkodó. Hát még amikor megszólal!
- Igen, segíthetek valamiben? – pillogok felé bájosan, nagyjából addig, amíg meg nem hallom, hogy mi is történt, mert akkor egy szempillantás alatt szalad ki az arcomból az összes vér.
- Hogy... tessék? Attól tartok, hogy rosszul hallottam. Leszakított egy egész... polcot? – kérdezek vissza, mint ha nem lennék biztos abban, amit hallottam, de ez az arcra kiülő pír, minden reakciója szinte ordít arról, hogy igaz.
- Uhh... nos... – nem is tudom, hogy mit mondjak – Megsérült?  Hozzam az elsősegély csomagolt, hívjak orvost, vagy... jól van? És inkább nézzük meg, hogy mennyire nagy a baj? – kérdezek rá végül, majd a válaszától függően, vagy az irodák felé megyek azért az emlegetett dobozért, vagy a könyvespolc felé, ahová már irányulnak a kíváncsi tekintetek.

 Kikukucskálok a kezem mögül, és rosszabb a helyzet, mind gondoltam. A nő arca veszélyesen sápadt, az enyém veszélyesen vörös.  Az a baj, hogy még el sem bújhatok, ahhoz nem vagyok elég egyszerű. A hajam túl nagy (tele van titkokkal), a cicafarok a szememen túl hosszú, a pulcsim túl sárga, a virágok a szoknyámon túl virítóak. Plusz, ahogy odakapok a fejemhez, érzem, hogy egy elég méretes púp növekszik rajta, azonban ez nem a világ vége, jártam már rosszabbul. A baj az, hogy túl sokszor kerülök ilyen helyzetekbe, ha valamit el lehet rontani, én elrontom. Mint múltkor a rajzszakkörön (ha lehet szakkörnek nevezni, azt, hogy összeülünk, és "kifejezzük a művészetünket") papírmasét készítettünk, kiöntöttem a ragasztót a padra. El is felejtkeztem róla, nem figyeltem rá, már éppen takarítottunk, amikor Ira beleült, én meg Ira ölébe. Nem lett jó vége.
De most nem egy kis ragasztóról van szó, amit föl lehet oldani, le lehet takarítani.  Sikerült olyan kárt okoznom, ami egy kis súrolással nem megoldható, nem beszélhetem ki belőle magam. Legalább ne egyedül lennék itt, úgy nem szakadna rám minden felelősség. Szó szerint.
— Nekem nincs semmi bajom — rázom meg a fejem. Tényleg, egy púp már meg sem kottyan. Amíg nem látok vért, addig nem fogok megijedni. — Attól tartok azonban, hogy polc nem úszta meg ilyen könnyen. Szerintem inkább nézze meg. — Ahhoz, hogy kibökjem az utolsó mondatot, minden erőmre szükség volt. Nem akartam vissza menni. Azt akartam, hogy nyíljon meg a föld, és nyeljen el a magma, de nincs menekvés. Így hát elindulok a "tetthelyre" és remélem, hogy a nő követ engem. Mikor oda értünk a látvány még katasztrofálisabb, mint emlékeimben. A polc egyik fele teljesen leszakadt, csak az alatta lévő könyvsor támasztotta meg, és félek, hogyha hozzányúlok a másik fele is követni fogja. A könyvek beterítették a földet, gyönyörű kötetek hevertek elhagyatottan. Leguggolok hozzájuk, megpróbálom összeszedni őket, ha csak ennyit is tudok segíteni.
— Annyira sajnálom — egyenesedek fel egy kupaccal a kezemben.

[Only admins are allowed to see this image]
- Huh. – egyrészt hatalmas szikla gördül le csöpp szívemről, hogy nem kell még kórházba is rohangálni a leányzóval, más se hiányzik a napomhoz, mint pár óra a sürgősségin, csak hogy megkapjam a papírokat, amivel le lehetne adminisztrálni ezt az egész sérülést-kártételt. Másrészt viszont nem is tudom, ezen kívül mit mondhatnék, mert... egyrészt sosem volt még ilyesmi ittdolgozásom alatt, hogy valaki könyvespolcot borított volna, másrészt a kollégák is csak mint rossz vicc, emlegetik. Erre most oldjam meg én, egyedül? Halleluja.
- Nem hangzik túl biztatóan, már csak az alapján sem, amit hallottam belőle. Melyik részleg? Természettudományi könyvek? Történelem? Biológia? Matematika? Szótárak? Lexikonok? – próbálok találgatni, hogy melyik lehet, legalábbis az alapján, hogy honnan jött a hang, aztán az is lehet, hogy teljesen rossz irányban tapogatózok. Mindenesetre elmentem a fájlt, amin épp aktuálisan dolgoztam, majd kijelentkezek a gépből, és az asztal mögül előlépve már a kis bajkeverőnk mellett is termek, hogy mutathassa az utat.
- Hát, nézd a jó oldalát. Neked nem lett bajod, és még csak a polcsorok sem dőltek úgy dominó módjára, mint A múmia című filmben. Azt ismered? Nem mint ha ötleteket adnék, hogy legközelebb hogyan csináld, csak... – csak inkább fecsegek összevissza, mint hogy kínos, síri csendben masírozzunk a tett színhelyére, mint valami gyászfelvonulás. Így is esélyes, hogy hullajtok néhány könnycseppet, ha meglátom, mennyi plusz munka szakad a nyakamba ezzel a kis incidenssel.
- ...másrészt meg, öregek már ezek a polcok. – füllentek, mert amik ebben a teremben vannak, azokat pár éve újította fel az intézet, de nem kell tudnia róla, ahogy elnézem, így is elég rosszul érzi magát a történtek miatt – Szóval semmi baj, ne rágódj miatta. Előfordul az ilyesmi. – legyintek, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne, de majd majrézok meg tépem a hajam akkor, ha esetleg valami ritkaságszámba menő könyv atomjaira hullott itt az esés következtében.
- Egyébként hogy hívnak? Mármint... nem azért kérdezem, hogy felvéssem a neved a tiltólistára, vagy beköpjelek a főnökömnél, egyszerűen csak ismerős az arcod. Láttalak már itt korábban is. – ha nagyon akarnám, biztos elő tudnám bányázni az emlékeim közül a nevét, biztos találkoztam már vele a rendszerben, de milyen para lenne már, ha azzal villognék előtte, hogy az _összes_ létező látogatónk adatait fejből vágom? Na ugye... Ráadásul így egyszerűbb és gyorsabb is.
- És... na jó, majd egy jegyzőkönyvet is írnunk kell, de ne aggódj, szimpla formaság végett, nem lesz belőle semmi per, vagy ilyesmi. Az én nevem egyébként Roisin. -mutatkozok be én magam is, hátha old kicsit a hangulaton, hogy már ismeri a nevem, és nem csak "az a vörös hajú nő" vagyok a könyvtárból.


Sebaj, én sem vagyok a leggyorsabb