Vagy egy hete már annak, hogy szépen, lassan visszacsordogáltam a városi életbe. Jó az a nyugalom, amit a farmom ad, de azért néha jó egy kicsit a város pörgésével együtt élni. Főként, mivel szeretek új embereket megismerni, az ír kapcsolataim nagy része pedig egyébként is itt található, ebben a városban. Lehet, hogy már nem vagyok ugyanaz a személy, aki tíz éve voltam, mikor abbahagytam a munkámat, de amilyen hosszú ideig műveltem ezt… nos, összegyűlt egypár ellenségem. Volt már rá példa, hogy megtámadtak valahol a városban, vagy nem sokkal azon kívül. A múlt elől nem olyan könnyű megmenekülni, ezt saját irhámon tapasztaltam meg. Szóval ezért vagyok annyira felkészülve, amennyire csak lehetek. Hogy ne érjenek meglepetések. Nem az a helyzet, hogy félnék bárkitől is, egyszerűen csak nem szándékozom még meghalni. Ha már megadatott egy ilyen hosszú élettartam nekünk, Seelie-knek, akkor bizony azt érdemes is kiélvezni. Valahol este 9 körül járhatott már az óra, mikor úgy döntöttem, ideje lesz belevetni magamat a korábban említett városi életbe. A legközelebbi bárba nem igazán tudok menni, mivel egész ügyesen kitiltattam magam onnan a Szöszke közreműködésével, de nem is baj ez. Ott van még a O’Donoghue’s is, ha egy könnyebb kikapcsolódásra vágynék. Fel is kapok magamra valami egyszerű szerelést, aztán már fordítom is a kulcsot a záramban, hogy belevágódjak az éjszakai életbe. Alighogy kilépek, és elindulnék viszont az egyik fordulóban beleütközök egy több, mint ismerős arcba. - Katherine! Hát te? Mi járatban? Kérdezem tőle mosolyogva, mégis kíváncsian, hogy mit csinálhat itt. Valószínűleg engem keres egyébként, nem épp a legalsó szinteken lakok, és érdekes egybeesés lenne, ha pont itt lenne valakivel dolga, az én szintemen. Ha igazam van, és velem van dolga, akár csak finom utalást tesz rá, akár konkrétan kimondja, félreállok az útjából, és elindulok vissza a lakásom felé, hogy ott folytassuk. A szemeim a városban… ők azok, akik nem egy embert tereltek már felém, azzal, hogy segítsem ki az illetőket valamilyen szinten. Mivel nem vagyok bébicsősz, ezért csak nagyon, de rettentően ritkán küldenek hozzám akárkit is. Ha így van, akkor pedig nagyon jó okkal küldik. Az embereket viszont mellőzöm ilyen téren, mert azok ügyében nem tudok segíteni. Viszont a természetfeletti fajokból, amikről jelenleg tudomásom van… na az már más tészta. Jól ismerem ezeket a fajokat már, volt időm tanulmányozni őket, és sok-sok ismerősöm volt már, legyen az boszorkány, selkie, vagy kelpie. Nem nagyon emlékszem már arra, hogy Katherine-nel miként is ismerkedtem meg, mert nem mostani ismertségről van szó, annyi már biztos. Na meg annyi még, hogy őt senki nem irányította hozzám, hanem ő… hogy is fogalmazzak… „saját szerzemény”. Imádom a sajátos stílusát a csajszinak, így hát még szép, hogy valamilyen szinten tartom vele a kapcsolatot. Na meg más ember híján én korrepetálom a boszorkánykodásból. Nem tudom teljesen átérezni azt, amin ők mehetnek keresztül, de attól még nagy belátásom van rájuk. Plusz fene jó társaság vagyok. Ez már két pozitívum mellettem.
● ● Szomb. Márc. 18, 2017 10:49 pm Bejegyzés ideje
Muiredach
Álmomban máglyán égtem. Kötelek feszítettek ki és nem tudtam eltépni őket. A lángok pedig elérték testemet. Először gyengéden cirógatták a bőrömet, majd belekaptak és nem engedtek többé. Igen...álmomban máglyán égettek el, megfosztva a lelkemtől...az üvöltésemben fürödtem. A saját véremben, a kárhozatomban, a pokolba küldött szellemek között táncolva. Harmadszorra álmodtam ezt a héten és a bennem tomboló, mágikus erő zaklatottan zubog az ereimben. Épp ezért tartok megint Muiredach lakása felé, mint mindig, amikor szükségem van rá. Kell, hogy valaki féken tartson és tanítson. Mint annak idején anyám...kell, mert önmagamat égetem lassan el. Nem érdekelnek a házak, az emberek, az ártatlanok. De önmagam, mindennél jobban... Bár próbáltam telefonon hívni, nem vette fel. Ezért szedem most a lépcsőfokokat, egyre gyorsabban, hogy időben elcsíphessem. - Nem szexelni jöttem...-az első, ami kicsúszik az ajkaimon, ahogy szemben találom magam vele. Ajkaim mosolyra húzódnak, rég látott, már-már kedves ismerősöm arca láttán. Nem habozok követni, amikor elindul a lakása felé. Ismerem már a járást...túlságosan régóta. - Szükségem van rád Muiredach...egyre kevésbé tudom kezelni ez erőmet! - suttogom, mielőtt még beérnénk a lakásába, ahol cipőmet gyors mozdulattal lerúgom és törökülésben elhelyezkedek a kanapéján. Nos...valószínűleg, roppant pofátlan vagyok -megint-, de nem érdekel. Egyszerűen szükségem van rá...és akkor is itt lennék, ha ehhez ölnöm kellett volna. Beletúrok a hajamba. Úgy döntök, hogy nem fogok neki a rémálmaimról beszélni. - Tegnap felgyújtottam egy házat a vízparton, az erdővel együtt...-keresem a tekintetét. Várom, hogy mondjon valamit. Talán, hogy megnyugtasson? Úgysem tudna...mégis kellenek a szavai. - Megöltem az egyik ügyfelemet! - kéjes mosoly jelenik meg szám sarkában. - Egyszerűen...Sebastian is kikészít! Mit ér egy házasság, ahol nincs szex? Most komolyan! Muiredach, ismersz! 5 éve vagyok a felesége...-ömlenek belőlem a szavak. Igazából amióta megjelentem, megszólalni se engedem, és csapongó gondolataim folyamatosan rázúdítom. Csak jönnek a gondolatok...és ha rám néz, megértheti mi a problémám. Feszült vagyok és ebből kifolyólag a koncentrálás se megy. Kell, szükségem van rá, hogy újra a régi legyek! - Segítesz? Mint...régen? - a hátam mögött az asztal lángolni kezd. Hevesen ölelik körbe a tűz nyalábjai, egyre magasabbra csapva, terjeszkedve... Fejemet tenyerembe hajtom és nem mozdulok. Nem nézek rá. A lángok lassan eltűnnek. A füst azonban, ami utánuk marad, marja a torkomat.
Csak horkantok egyet arra, mikor kimondja, hogy miért nem jött. Jó, felőlem leszögezhetjük ezt már előre is, ha ennyire akarja. - Most, hogy ezt félretettük, gyere. - A mosolyt nem törlöm le az arcomról, helyette csak biccentek egyet a lakásom irányába, és már meg is indulok arra. Hála égnek nem kell noszogatnom őt, és jön magától is. Na nem mintha eddig bármi problémát okozott volna ez, mikor más miatt jött ide. Épp a kulcsot fordítom a zárban, mikor meghallom a suttogását. Csak bólintok egyet, és aztán pedig, amint az ajtót kinyitottam, előre is engedem Katherine-t, majd követem én is. „Érezd otthon magad” – mondanám, ha túlzottan zavarna, hogy ennyire elkényelmesedik a lakásomban, de igazság szerint már megszoktam. Azon kevesek egyike, akik ezt megengedhetik maguknak, csak mert olyan jóban vagyunk egymással. Ráülök a kanapé karfájára, és úgy figyelem őt, várva, hogy belekezdjen. Miután viszont ez megtörténik, csak sóhajtok egyet, és beletúrok én is a hajamba. Azért ennyire rossz tanárnak nem tartom magamat, hogy még ennyi idő után is ilyenek történjenek vele „csak úgy”. Lehet, hogy nem vagyok varázsló, és nem tudom teljesen átérezni, amit ő, de vannak és voltak is ismerőseim, akik készséggel beszéltek magukról, amennyire tudásuk engedte. Ez a baj egyébként a varázslatokkal, hogy ha az adott személy nem tanulta még meg rendesen, hogyan kontrollálja magát, az pont ezzel fog járni. Az erős érzelmek olyanok a mágiának, mintha olajt öntenének a tűzre. Ezért sem szeretek boszorkányokat felidegesíteni, mert könnyedén megperzselhetik a seggemet. Akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Épp, mikor megszólalnék, máris új gondolatmenetbe kezd bele. Így hát felállok a kanapéról, és kisétálok a konyhába, ami konkrétan itt van a nappali mellett, tehát láthatom és hallhatom is őt. Leveszek egy poharat, és öntök bele whiskyt – ha már olajt a tűzre emlegettem. Épp indulnék vissza, mikor felgyullad Kath mögött az egyik asztalom. - Katherine! Morgok érdes hangon, hogy kontrollálja magát, mert rohadtul nincs kedvem az egész házat kitakarítani azok után, hogy mindent felgyújt. Annyi viszont már biztos, hogy szükségem lesz egy új asztalra, mert ennek már annyi. Micsoda kár… szerettem ezt az asztalt. Miután csillapodnak a lángok, csak akkor szólalok meg újra, és haladok közelebb a nőhöz. - Most már megszólalhatok, vagy ecseteled még a problémáidat? Ha ezt akarod, akkor csináld csak. Viszont ne gyújts fel több dolgot. - Ezt követően pedig a kezébe nyomom a whiskys poharat, benne a lőrével. - Idd meg! Hátha lenyugszol. Hangom ellentmondást nem tűrő, és meg is várom, míg felhörpinti a pohár tartalmát. Ezt követően pedig leülök én is a kanapéra, és úgy nézek rá. - A kisebb problémádra reagálok először: ha ennyire nagyon bassza ez a csőrödet, akkor minek vagy még vele? Amúgy is másokhoz szoktál járni, hogy gerincre vágjanak. Többek közt hozzám is befordultál már egy-néhányszor emiatt a „panasz” miatt. Jól tudhatja Katherine, hogy én kimondom azt, amit gondolok, és nem szeretem a felesleges körítéseket. Bár amennyi ideje ismerjük egymást, megszokhatta már ezt. - Na meg részben ez is okozhatja azt, hogy ennyire nem tudod kontrollálni magadat. Sikerült már valamennyire megismernem téged, hogy tudjam, mennyire fel tud idegesíteni ez az egész gondolat, hogy öt év alatt egyszer dugtatok csak, az is a nászéjszakán volt. És ahogy azt már számtalanszor elmondtam, az erős érzelmek csak táplálják a mágiát. A tűz esetében ez pedig kivételesen veszélyes tud lenni. Elég csak a házra és a megölt ügyfélre gondolnod. - Kicsit előrehajolok, aztán pedig folytatom. - Azt akarod, hogy segítsek? Legyen. Nem fogok az életed felett dönteni, hogy mit csinálj, de adok néhány támpontot. Először is: Vagy beszélj Sebastiannal a bajoddal, vagy pedig hagyd el a picsába, és aztán nem kell ezen aggodalmaskodnod. Másodszor: meg kell tanulnod kontrollálni az érzéseidet. Ha úgy érzed, kezdesz feldúlt lenni, csak hunyd le a szemed, vegyél mély levegőket, számolj el húszig, és nyugodj le. Tégy így, és nem történnek meg ilyen balesetek, mint az asztalom előbbi felgyújtása. Lehet, hogy Katherine egy felnőtt nő. De néha tényleg úgy érzem, mintha egy gyereknek beszélnék. Többször is elmondtam már neki, hogy kezdenie kell valamit magával és a dühkirohanásaival, mert az ő esetében ezek különösen rosszul végződhetnek. Bizonyos esetekben előnyére válhat, kétségem sincs efelől, de a hétköznapokban ez nagyon nincs rendjén. Egyszer fog felgyújtani valami olyan helyet, amit nagyon nem kellett volna, és akkor aztán rákerül a vadászok radarjára is. Amit nagyon nem akar.
Kezeimet ölembe ejtve hagyom, hogy átjárjon a düh...az összes haragom, amit hónapok alatt magamba fojtottam, elrejtettem a lelkem egy olyan sötét szegletébe, ahonnét azt hittem, soha nem tud megszökni. Tévedtem. Érzem a füstöt, ami ott kígyózik körülöttünk és hirtelen azon kapom magam, hogy nem tudom és nem is akarom megfékezni a lángokat, egész addig, amíg porrá nem lesz az asztal. Ekkor kinyitom szemeimet és pillantásomat őrá szegezem. Figyelem és hallgatom, amit mond. Ujjaim, idegesen kapnak bele a farmer anyagába, fejemet dacosan felszegem. Nem ezért jöttem... Elveszem tőle a poharat és egyetlen korttyal tüntetem el a tartalmát. Szám fintorra húzódik, amint megérzem a whisky ízét és erejét. Hangosan felköhögök, ajkaimhoz emelem kezem, hogy megtöröljem. - Nem ilyen egyszerű és ezt te is tudod! Amíg mellettem van, védve vagyok! Nem kell tartanom senkitől, még a vadászoktól sem! Nyomozó, meg vannak az eszközei, hogy eltüntesse a nyomokat utánam! - fújtatok dühösen felé. Széttárom a karjaimat, hevesen gesztikulálok. Érzem, a whisky kezdi kifejteni áldott hatását.- Igen, tudom...vannak alkalmi esetek, amikor megengedem, hogy megdugjanak, de most itt nem erről van szó! Ha már itt tartunk, ne mondd, hogy nem élvezted...-húzom el a szám és forgatom a szemem. Tudjuk jól mind a ketten, hogy milyen mocskos éjszakákban volt már részünk, nem kell szépíteni a dolgokat. Minek is tenném? Muiredach talán az egyetlen egyelőre az életemben, aki ismeri a testem és a lelkem egyaránt. - Nem érted! Élveztem, hogy megölhetem! Nem tartotta be a játékszabályaimat, ennyire egyszerű! - válaszolok neki hevesen és felállok a kanapéról. Az ablak felé sétálok és kinézek rajta. Az emberek, akár az aprócska hangyák, úgy nyüzsögnek odakint és áldott a tudatlanságuk. Még könnyedén a homokba dughatják a fejüket...talán jobb is, hogy nem tudnak arról, mi folyik a háttérben. - Nem ezért jöttem! Nem azért, hogy kioktass! - mordulok fel és újra ránézek. Derekamat hanyagul a belső párkánynak vetem, szemeim az elégett asztal martalékát figyelik. - Gondolatban nagyon jól működik, hogy kezdjek el számolgatni...de a megvalósítása már roppant kérdéses! - lépek közelebb hozzá. - Tudod...lassan el kéne mennem egy paphoz, hogy térdepelve előtte, meggyónjam a bűneimet! - vigyorodok el, ajkaim mohó bujasággal görbülnek mosolyra. Azt hiszem, az alkohol tényleg jót tett. Mintha újra önmagam lennék. A stressz oldódik a megfeszült testemben. - Taníts meg rá, hogyan tegyem! Nem a duma kell, hanem a gyakorlat! - már egészen közel állok hozzá, ajkaim akár meg is érinthetnék. Oldalra döntöm a fejem és a szemébe nézek, egészen mélyen. Látni akarom az összes rezdülését, a testének, öntudatlan válaszait.
- Tudod, akár te magad is megtanulhatnád, hogyan takarítsd fel a saját mocskodat. Nem mindig lesz ott a drága Sebastianod, hogy kihúzza a segged a szarból. - Most mondjuk teljesen magamból indulok ki. Én nekem teljesen más a felfogásom ilyen téren. Bár az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy engem konkrétan bűnözőnek neveltek a szüleim. Profi vagyok abban, amit csinálok… akarom mondani, csináltam, és szeretem jó magam a kezemben tartani a dolgokat. Alapból nem szoktam sok nyomot hagyni, csak ha macska-egér harcot akarok játszani valakivel, ha mégis hagyok, akkor azt eltüntetem egymagam. - Vagy mi lesz akkor, ha egyszer besokkal? Hm? Besokkal, és ahelyett, hogy kihúz a csávából, inkább bilincsbe ver? Ez is egy járható út… De mindegy, nem az én tisztségem dönteni a sorsa felett, meg hogy miként éli az életét. Én már megtanultam a hosszú évtizedeim alatt, hogy az ember nem bízhat meg mindenkiben csak úgy. Az én bizalmamat különösen nehéz elnyerni, mert nem áll tőlem távol az árulás. És nem az én részemről, hanem amit ellenem követtek el. Egy idő után muszáj voltam megtanulni, hogy nem bízhatok a végtelenségig senkiben, csakis önmagamban. - Egy szóval sem akartam ezt mondani. Mosolyodok el a válaszommal együtt. Még szép, hogy élveztem, amit az ágyamban… vagyis igazából úgy fogalmazok, hogy a lakásomban csináltunk. Értek a dolgomhoz ilyen téren is, na meg egy szexhiányos nőt aztán végképp könnyű kielégíteni. - Tiszta sor. De mi van akkor, ha olyat fogsz megölni, aki semmivel nem tett neked keresztbe? Az én életemben egyszer nem fordult még elő, hogy ártatlant öltem volna. Mindenki, akit levadásztam, velejéig romlott személy volt, és megérdemelték a halált. Sőt, egyeseknek még túl kegyes is volt ez a sors, mert ezerszer rosszabbat érdemeltek volna. - Pedig, ha tudni akarod kezelni a mágiádat, bizony arra is szükséged van, hogy magadat képes legyél kontrollálni. Tetszik, vagy sem, de ez így van. Kacifántos dolog ez a varázslás, annyi már biztos. Szeretnék segíteni Katherine-nek, tényleg szeretnék, de ha ennyire nem képes rám hallgatni, akkor minek próbálkozok egyáltalán? - A térdepelés már egész jól megy neked, többször is megtapasztaltam már, abban nem hiszem, hogy kellene a segítségem. Ami téged… - nyomom a mellkasára a mutatóujjamat, de a beszédben nem állok meg egy pillanatra sem, csak kicsit kihangsúlyozom a mondandómat. - ...illet és az erődet: Segítek, ahogy csak tudok, de nem most, nem itt. Elnézve azt… - biccentek az „asztalom” felé, majd pedig álla alá vándorol át a mutatóujjam, és úgy szegezem magamra a tekintetét. - …szerintem ez érthető, hogy nem akarom az egész lakásomat törmelékekben látni. Így is tartozol egy asztallal. Továbbra is állom Katherine tekintetét, arcomon csak egy halvány félmosoly látszódik, és ujjam is még mindig az álla alatt van. Nem várok választ, hanem újra megszólalok. - És egyébként is, ez a duma akármennyire sem tetszik neked, hercegnő, bizony fontosak. Ha tudod kontrollálni az érzéseidet, tudod kontrollálni az erődet. Ha ezt belátnád végre, sokkal könnyebbé tennéd mindkettőnk életét.
Idegesen túrok bele hosszú hajamba. Már-már dühösen. Egyre tovább és tovább hergelem magamat saját gondolataimmal. Muiredach jelenleg nem segít rajtam a szavaival, inkább szítja azt az átkozott tüzet, ami érzem, hamarosan újra ki fog törni belőlem. Pusztulást hagyva maga után, elátkozva mindent, amihez csak hozzá ér, hogy port és hamut hagyjon... Figyelem, túlságosan közel állok hozzá. Akár meg is érinthetném, de tudom, ha megteszem, elvesztem a kontrollt elmém, erőm és testem felett. Az pedig egyikünknek se lenne túl jó. Martalékká válna a lakás, testünk pedig fekete nászát járná a füstben. - Tényleg? Tudod, az üzlet, az üzlet! Nem sokat kell adnom, hogy biztosítsa a popsimat! - hördülök fel és látszik, komolyan beszélek. Képtelen vagyok elismerni, hogy igaza van a férfinak. Sebastian bármikor dönthet úgy, hogy véget vet a színjátéknak, akkor pedig minden, nagyon gyorsan véget fog érni. Az üzleteim meghiúsulnak, a vérszerződések felbomlanak...engem pedig elégetnek. Felgyújtanak, hogy végre szembe nézhessek az összes szellemmel, akik éjszakánként kísértenek, amikor lehunyom szemeimet. Ott járják őrjítő táncukat a szemhéjam mögött. A sikolyaik, a kérlelésük, a vágyuk, hogy élhessenek még egyetlen percig. - Nem akarok és nem tudok beszélni erről! Nagylány vagyok, igaz? Ideje lenne vállalni a tetteim következményeit! Tudom, értsd már meg tudom! - hördülök fel, agyamat egy pillanat alatt önti el a méreg. Elfordulok tőle, lehunyom szemeimet, koncentrálok. Tenyerem közepén, aprócska láng vonaglik meg. Egy...kettő...három...elalszik. - A magunk módján, mind ártatlanok vagyunk Muiderach...te is és én is! Minden csak nézőpont kérdése, egy másodperc alatt fordulhat a kocka, ártatlanból, bűnössé...igaz? Te is tudod! - Ejtem csípőmre a kezemet és érzem, hiába a whisky áldott hatása, kezd elemészteni belülről a tűz. Mintha lassan elégetné az izmokat, az inakba kapaszkodva haladna egyre feljebb, feltépve a zsigerek hálóját, megtalálva vénáimat...elérve a szívemet. Elég! Megérint és becsukom a szemem. Csak hangos zihálásomat hallom a fülemben. Ahogy a szívem gyors tempót diktál. Egyetlen mozdulattal rántom magamhoz közelebb, ajkaimat nyersen, feketéllő vággyal tapasztom rá szájára. Bőröm ontja magából az elviselhetetlen hőt. - Most fogsz segíteni...ebben a rohadt percben! Nem holnap és nem holnapután! - hörgöm, miközben elválok ajkaitól és tekintetét keresem. - Ne hívj hercegnőnek, mert nincs türelmem jelenleg hozzá...-préselem ki magamból lassan a szavakat. Ha nem húzódik el, szám újra rátalál övére, ám abban a pillanatban, az összes függöny lángra lobban körülöttünk. A füst, ijesztően, a maga nemében csodálatosan öleli körbe párosunkat. Képtelen vagyok uralni az erőmet. Ha nem fékez meg, akkor félő, nem csak az asztal lesz a bizonyítéka annak, hogy itt jártam, hanem az egész lakás a pattogzó tűz martalékává fog válni. - Segíts! - hangom akaratos, nincs benne se kérlelés, se bocsánatkérés. Inkább egyfajta követelés süt belőle.
- Néha félre kellene tenned a büszkeségedet, és meghallgatni az észérveket. Tudod jól, hogy igazam van, és nem kizárható lehetőség ez sem, amit mondtam, de egyszerűen képtelen vagy elfogadni. Régóta ismerem már Katherine-t, és a hangsúly az ismerem szócskán van. Szerintem én vagyok az egyik olyan ember az életében, aki nagyon is jól ismeri, hogy milyen ő. Szükségem is volt erre, hogy kiismerjem, különben nem jutottunk volna A-ról B-re soha sem. Hasonlóan ő is tud rólam egy-két dolgot. Hogy utálom a mellébeszélést, és hogy ha az igazság megértéséért váltanom kell egy keményebb stílusra, akkor meg fogom tenni. Nem vagyok én teljesen egy faszkalap, csak a stílusom egyedi, ahogy előadom magam. Végül csak sóhajtok egyet, és ismét megszólalok. - Akárhogy is, ha ez megtörténne… Csak keress meg, és megoldom így vagy úgy. Arra már rájöhetett a nő is, hogy számos dologhoz értek, amihez csak nagyon kevés ember. Elég csak arra gondolni, hogy Seelie létemre mennyire értem a boszorkányok mágiájának működését, és hogy mi minden tudok a többi fajról is. Felháborodását kíváncsian figyelem, hogy vajon képes-e uralni magát. Látszólag sikeresen felidegesítettem őt. Nem ez volt a célom, de most valamilyen szinten kapóra is. Látva, a lángcsóvát a kezében megjelenni, aztán pedig eltűnni halvány mosolyt csal az arcomra. Csak nem feleslegesen nyaggattam annyit, tudja ő kontrollálni az erejét, ha akarja. - Ó, azt te csak hiszed. Én és az ártatlanság? Még a legkisebb mértékben sem illünk össze. Rázom meg a fejemet teljesen komolyan. Rengeteg olyan dolgot tettem már, ami miatt, ha lenne is Pokol, valószínűleg ott rohadnék az idők végeztéig. Nem vagyok ártatlan, és soha nem is állítottam ezt magamról. Tisztában vagyok vele, mennyire egy romlott ember vagyok. Az elmúlt 10 évben is ezért vállaltam azokat a feladatokat, amiket a rendőrfőnök adott nekem. Bizonyos szintig hiányzik az az élet… de szerintem ez érthető is, hisz évszázadokon keresztül műveltem. Már a részemmé vált. Egy olyan részemmé, amit szeretnék egyszer magam mögött tudni. Egész jó úton haladok, hogy ezt elérjem, de a cél még távol van. Ha egyáltalán el tudom érni valaha is. Mikor közelebb ránt magához, és megcsókol, csak morogva viszonzom azt. Felhúzom a szemöldököm arra, amit ezt követően mond. Következő csókjától sem hajolok el, még kicsit rá is harapok alsó ajkára közben. A körülöttünk kigyulladó függönyök a legkevésbé sem tudnak érdekelni. Tisztában voltam már a kezdetektől, hogy mire vállalkozom. Pusztán azzal is, hogy ide most beengedtem. Ha ő megpróbálna arrább húzódni, akkor nem hagyom őt, derekánál fogva rántom vissza magamhoz. - Két dolgot jegyezz meg, Katherine! Egy: Az én házamban az én szabályaim érvényesek! - Mondom neki mindezt a legkisebb humorérzék nélkül, mielőtt újra rátapadnék az ajkaira. Követelőzően, ahogy ő tette nem is olyan régen. Kezem máshova kalandozik, és elkezdem a nadrágja gombját kigombolni. - Kettő: Nem szívjóságból teszem azt, amit. - Ezzel együtt pedig már le is cibálom róla a nadrágját, és fehérneműje alá becsúsztatva a kezeimet markolok rá a fenekére, ahogy közelebb rántom magamhoz. Ha így akarod ezt játszani, Katherine, akkor játsszuk is így.
Kezdőlap
■ ■
■ ■