» Egy-két támpont, amit bátran kiszínezhetsz:
Eddig még nem sokszor volt szerencsénk egymáshoz, de mondhatni egészen emlékezetesre sikeredett a második találkozásunk. Először akkor találkoztunk, amikor láttad, hogy miként szenvedek a babakocsival és a lépcsővel, meg a többi szatyorral, amikor be akartam költözni. Te csak felkaptad a lányommal együtt a babakocsit, mintha egy párnát emelnél meg, majd leraktad az ajtó elé és eltűntél. Esélyt se adtál arra, hogy megköszönjem és a következő napokban nem is láttalak. Aztán jött az az ominózus este, amikor arra riadtam fel, hogy valaki kiabál, ordít és mintha törne-zúzna is mellé. Kellett pár másodperc mire felfogtam, hogy ez nem lehet a lányom, meg nem is álmodom az egészet, mert a szomszédból jön. Hiába dörömböltem az ajtón, ordítottam felverve esélyesen a szomszédokat, vagy tenyereltem rá a csengőre válasz nem érkezett. Végül a rendőrséget hívtam ki és ők jutottak be hozzád.
Zavarodott voltál és mintha nem is itt lettél volna fejben. Valamilyen harcról beszéltél, meg robbantásról. Neveket motyogtál, miközben nem engedtél senkit se közelebb hozzád. Nem akartak oda engedni, hiszen veszélyes voltál abban az állapotban, de mégis átjutottam a rendőrség emberein, mielőtt még netán zubbonyban akartak volna elvinni. Magam sem tudom, hogy miként de sikerült lecsillapítanom téged. Talán a hangom miatt, vagy csak szimplán a sok zagyvaságom átjutott a képzelgéseiden. Ha megkérdezné bárki, hogy mit mondtam, vagy tettem, akkor nem tudnám megmondani, mert annyira összefolyt minden. Ennek köszönhető volt az is, hogy a kiérkező mentősök meg tudták vizsgálni a kisebb károkat, amik keletkeztek rajtad.
Akkor tudtam meg azt is, hogy katona voltál és megjártad a frontot. Hosszabb ideig voltál ott, de többet nem mondtak, hiszen nem vagyok családtag se, ahogyan élettárs se, csak egy szomszéd. Ugyanakkor jó tanácsként megkaptam azt is, hogy jobb lenne, ha elköltöznék innen, hiszen nem biztonságos egy anyának és egy  kb. 8 hónapos babának. Én viszont maradtam. Hiába próbáltam bejutni újra hozzád, egyszerűen nem nyitottál ajtót. Azóta nem volt hasonló esténk, ahogyan azt se mondtam el senkinek, hogy van kulcsom a házadhoz. Legutóbbi eset után a közös képviselő adott egyet nekem. Ha már legalább én elbírtam az őrülttel, akkor hátha legközelebb is jól jön, mielőtt netán kilakoltatnának innen is.  Nem tartalak annak, inkább csak olyannak, akit megviselt az, amit látott és átélt.  Segíteni szeretnék, de esélyesen per pillanat csak az agyadra megyek, de végül mégis legutóbb megálltál amikor megláttál minket a parkban. Nem szóltál semmit se, csak leültél mellém. Én nem mondtam semmit se, te pedig hallgattál. Azóta még párszor összefutottunk már. Segítettél cipekedni, de csak pár napja tört meg először a jég, amikor köszönetet mondtál és elfogadtad azt, hogy ebédelj velünk. Sejted, hogy nálam sincs minden rendben, de mégse kérdezed. Nem is sejted, hogy a romokban heverő házasságom elől menekültem ebbe a lakásba jelenleg, mert már nem bírtam az állandómarakodást.

|| Fura bogárnak gondolnak téged és kicsit az is vagy, de azok után amiken keresztül mentél nem is csoda. Alapjáraton eléggé békés teremtés, de ha felhúzzák, akkor oda tud csapni. Kedves és barátságos lenne, de már fél közel engedni bárkit is, mintha attól tartana, ha valaki megismeri a múltját, akkor megveti majd és ellöki. S lévén már jó pár embert elveszített, így nem akarja megint érezni a veszteség érzését. Alkalmi munkákból él – biztosan nem dolgozik hadügyben már, vagy a rendőrségnél, vagy más ilyen szervezetnél - . A két karakter kapcsolatát meg nem szabom meg, majd hozzák a játékok, hogy mi lesz.  Ahogyan azt se szeretném, ha egy játék alatt már legjobb cimborák lennének, hiszen esélyesen ahhoz több forduló is kéne. PTSD-ben szenved jelenleg az illető.

Pb és név alkuképes, de előbbiről egyeztess velem! Nagyon várlak!