Az élet mindig tartogat számunkra meglepetéseket. Néha az emberek a legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel az életünkben, olyankor amikor a legkevésbé számítunk rá. Mi csak bábok vagyunk, amiket a sors láthatatlan keze irányít, lehetnek céljaink, elképzeléseink, és természetesen sokat tehetünk azért, hogy mindent megvalósítsunk amit eltervezünk, de akaratunk ellenére is egy láthatatlan kéz beleszól életünk történéseibe. Ez jellemző minden ember életére, mindegy,  hogy tenni akarunk ellene vagy nem. A megváltoztathatatlan szellemként lebegi be egész létezésünk. Két dolgot tehetünk tehát, vagy megpróbáljuk a legjobbat kihozni a kiszámíthatatlan szituációkból is vagy pedig behúzzuk fülünket farkunkat és menekülünk. Én mindig megpróbálok élni az élet adta lehetőségekkel, megpróbálom a javamra fordítani a meglepetéseket. Ezt teszem most is. Nem számít, hogy mi lesz később, hogy utamba akadt emberek átmenetileg lesznek részei létezésemnek vagy benne ragadnak. Egyetlen dolog számít igazán, élni a lehetőségekkel és megpróbálni mindig csak előre nézni.  Mondhatják rám, hogy vakmerő vagyok, akaratos vagy átgázolok mindenkin, de én csak a lehetőségeimet használom ki. Mindig van választásunk, vagy eltipornak vagy pedig mi gázolunk át másokon, kegyetlennek tűnhet, de az élet már csak ilyen. Ölsz vagy megölnek, és ha már választani lehet, akkor inkább az én kezemben legyen a fegyver. Nem félek attól amitől mások zokogva vonulnak a sarokba vagy dobják el saját életüket, nem rémisztenek meg az ismeretlen dolgok. Ez vagyok én, egy kitartó, foggal-körömmel harcoló férfi. Vagy talán egy kicsit még ennél is több. 
Harcolok, saját magam és a világ ellen. Egyedül vagyok, de néha sokkal többet érek mintha egy hadsereg állna a hátam mögött. Tudom, hogy a tűzzel játszom, bármikor megégethetem magam, de a bosszú erősebb mindennél. Az évek alatt, amióta az igazamért harcolok ugyanolyan szörny lettem mint akiket ki akarok írtani. Nem ismerek sem Istent sem embert, nincseneke barátaim, nincsen családom, senki akihez ragaszkodnék. Mégsem vagyok egyedül, az egész világ az enyém. Azt csinálok akkor és ott amit akarok. Nincsenek korlátok sem szabályok.
A világ egy nagy játszótér, az olyan férfiaknak mint nekem.
Gondolataim kusza fonalából a telefonom csörgése rángat vissza. A kijelző ismeretlen számot mutat. Unottan húzom ujjamat a zöld kagyló felé.
- Mit akarsz? szólok bele a kagylóba, mintha tudnám ki van a másik végén.
- Logan...Miriam vagyok.
- Ki a tököm az a Miriam? ülök fel kanapém kényelméből. Fogalmam sincs ki szórakozik velem, nem rémlik, hogy lenne ilyen nevű ismerős a listámon. Azt az öt embert meg tudom jegyezni.
- Ne légy fasz...egy hónappal ezelőtt találkoztunk. Rémlik? Amikor megdugtál még tudtad a nevem... hiába gondolkdom fogalmam sincs, hogy ki ez a liba.
- Most szórakozol? Tudod te, hogy hányat megdöngettem már azóta? Nem emlékezhetek mindnek a nevére. sétálok az ablakhoz és gyújtok rá egy cigire.
- mindegy. Terhes vagyok. Gondoltam, hogy tudnod kell. És...mielőtt lebeszélnél róla...igen. Megtartom. Talán nem lesz akkora pöcs mint az apja. néhány pillanatra elfelejtek levegőt venni. Mi a francról beszél ez a liba, megszállta egy szellem vagy mi a picsa? Ritkán fordul elő velem, hogy a meglepetés erejétől nem jutok szóhoz. Ép ésszel nem sikerült még felfognom, hogy mi történ, hogy képes voltam felcsinálni valakit, akinek már az arcára sem emlékszem.
Szólni szeretnék, de a vonal tulsó vége már süket. Leroskadok a kopott fotelba és átkozom a saját hülyeségem. Logan Caevan mint apa. Nevetséges.
Nem is értem miért stresszelem magam, azt sem tudom ki ez a picsa, persze, majd fejvesztve rohanok, hogy megkeressem. Az sem biztos az enyém az a gyerek, nem ejtettek a fejemre, nem fogok még több gondot venni a nyakamba. Nem érdekel. Oldja meg.
Felpattanok a motoromra, friss levegőre van szükségem, a szaguldásra. Ki kell szellőztetnem a fejem, hogy eltereljem gondolataimból ezt a nőcskét. Vagy az lenne a legjobb, ha találnék egy vadállatot akit kedvemre megskalpolhatok.