Halkan köszönetet mondtam Gary-nek és áldást küldtem felé, amiért olyan jól bemutatta, hogyan kell egy zárat feltörni. Amikor kattanást halassz már nyithatod is. Szezám tárulj. És ha az a bizonyos szezám egyenlő annak az orvos pasas ajtajával, akkor bizony tárul. Sötét volt ugyan, de nem kapcsoltam fel a világítást, mert a szomszédok még szagot fognak és valahogy értesítik a ház tulajdonosát. Már annak is örültem, hogy nem hallottam semmi csipogást, ami azt jelentené, hogy riasztóval van felszerelve ez a szép kis házikó. A nappali közepébe érve mélyet lélegeztem és egy pillanatra megálltam, hogy sorra vegyem a dolgokat. Itt vagyok, betörtem egy házba egy drót segítségével, van nagyjából három-négy órám, amíg a jogos tulajdonos hazaér, addig biztosan sikerül találnom értéktárgyakat meg készpénzt. Még talán tévét is nézhetek... oké, azt talán nem, de a hűtőjét azért kifosztom. Nagyjából két percbe telt, mire a konyhába értem, mert beiktattam egy pisiszünetet is a kifosztás közé, amint megláttam a fürdőszobát. Te jó ég, mióta nem láttam ilyen tiszta helyet, ahol el lehet végezni az embernek a dolgát. Még újság is volt bent, de nem olyan női magazin, mint amiket a nem-anyám olvasgatott, ami felüdülés volt. A hűtő meg nem volt kiragasztva idióta családi képekkel meg gyűjthető mágneses cuccokkal, ami meg szomorúvá tett, mert olyan volt, mintha nem is lakna itt senki, olyan élettelen. A belseje viszont tele volt, szóval igazán nem lehet miről panaszkodnom. Latolgattam egy darabig, hogy elrakjam-e inkább a táskámba vagy egyek miközben végigjárom a lakást, és végül az utóbbi győzött, de biztonság kedvéért raktam a táskámba is, ami épp a kezem ügyébe akadt.
Szóval, a számban két falat baugette-el trappoltam végig a folyosón morzsát hagyva mindenfelé, mintha csak Juliska lennék. Kár, hogy most én vagyok a gonosz a történetben és jöttem kifosztani a gonosz boszorkányt. Közben pedig minden fiókot kihúzogattam, amit csak láttam, és ha épp volt benne valami, karóra, aprópénz, azt már vettem is kifelé. Nem gyötörtem magam azzal, hogy betoljam a szekrények ajtaját, az csak időpazarlás lenne részemről.
- Mégis hol tartod a készpénzed? - suttogtam az orrom alatt inkább csak magamnak, ahogy egy újabb fiók tartalmát szedegettem ki, de nem volt benne semmi említésre méltó. Egy megadó sóhajjal dőltem neki a falnak, mert minden jel arra utalt, hogy olyan típusú ember, aki a bankban tartja az összes pénzét. Hiába, nem mindenki lehet olyan, mint a nem-szüleim, akik szerint a bankok csak pénzt nyelnek el és az Ördög szülte őket, hogy a dolgozó réteget még jobban elszegényítse. Talán ez volt az egyetlen értelmes dolog, ami valaha kicsúszott a szájukon, ami nagy dolog, mert nagyon szerették tolni az értelmetlen szöveget. Néha olyanok voltak, mint Jehova tanúi... és néha belemarkol a szívembe, hogy egy kicsit azért hiányoznak nekem. De nem volt időm tovább agyalni ezen ,mert valahonnan fény világított be és hiába hittem azt, hogy biztos nyitva hagytam a hűtő ajtót, ez valami más volt. Olyan gyorsan szökkentem fel, ahogy csak tudtam, a vállamat közben bevertem ugyan a falba, de az adrenalin felszökött bennem és meg sem éreztem. Csak a torkomban dobogó szívem létezett és a hangok a fejemben, amik azért szidtak, hogy nem csináltam magamnak kiutat ilyen esetre. Talán még elérem az ablakot, csak az a baj, hogy nem tudom, mi vár az ablak másik végén. Mindegy, lesz, ami lesz, meg kell próbálnom.

Ez a nap sem indult másképp, mint a többi. Amíg én elszaladtam a postára feladni a csekkeket, addig a takarítónő puccba vágta a lakást, majd nem sokkal azután, hogy visszaértem, indulhattam is be dolgozni, délutános műszakba... Kár, hogy valami műszaki kavar miatt kiderült, hogy míg most több orvos is bent van az osztályon, mint amennyire szükség lenne, az estire ponthogy hiány keletkezett, így hát túl soká nem időztem bent. Elintéztem, ami halaszthatatlan volt, végigjártam az osztályt, hogy minden rendben van-e, majd elköszöntem a kollégáktól – este találkozunk, addig nélkülem kénytelenek tartani a frontot – igaz, ha bármi olyan történne, a csipogómmal még mindig tudnak üzenni, nem tart sokból beérnem a kórházba.
Igaz, a hűtőben legalább egy hétre való hideg élelem várakozott, de miután azokhoz nem igazán volt kedvem, a maradék pár óra szabadidőmet meg nem főzéssel szeretném elütni, így végül még a közeli kínai étterembe is beugrottam hazafelé menet.
Kár, hogy hazaérve azt látom, hogy a bejárati ajtó résnyire nyitva van, s biztosra veszem, hogy nem a takarítónő a vétkes, elvégre később hagytam el a házat, mint ő. S lehet, nem vagyok már olyan fiatal, de annyira szenilis sem, hogy elfelejtsem bezárni. A kajás szatyrot a lehető legcsendesebben raktam le a földre, miközben a másik kezem már siklott is a fegyveremért, hogy aztán, óvatosan belökve az ajtót megnézzem, mégis ki volt az az idióta, aki az én házamat szemelte ki? Egyáltalán itt van még?
Az előszobába lépve egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy talán mégis lekéstem, igaz, elképzelésem sem volt, hogy ugyan mégis kinek szúrhattam szemet? Nem mint ha nem szedtem volna össze egy rakás ellenséget eddigi életem során, de tudtommal egyikük sem Dublinban élt, vagy épp a környékén, így halvány elképzelésem se volt. Még pár lépés, és már hallottam is, valaki a nappaliban kutakodik. Egy nyikorgó szekrényajtó, leeső papírok zaja, reccsenő parketta... Egy nagy levegő, és...
- Állj! Ne mozdulj, és kezeket fel! – miután sötétség honolt az egész házban, s én sem kapcsoltam villanyt, hülye lennék leleplezni magam, így elsőre csak annyi tűnt fel, hogy valami apróbb termetű valaki mozog odabent. Nem állt szándékomban lelőni, inkább csak ráijeszteni, de neki erről nem feltétlenül kell tudnia. Másrészt meg tisztában vagyok vele, milyen veszélyes dögök rohangálnak a nagyvilágban, szóval ha meg esetleg azt hiszi, hogy nem merem használni a fegyverem, nos... tudom.
- Ki vagy és mit keresel a házamban?  – szegeztem az illetőnek a következő kérdést, miközben pár lépést közelítettem is hozzá, szép lassan – Ha még egy lépést teszel az ablak felé, akkor az lesz az utolsó, most szólok. – tettem még hozzá nem kevés fenyegető éllel.

A hajamba túrok és megvakarom a tarkóm. Sam, veled csak a baj van, komolyan mondom. Alig 6 órája érkeztem meg a városba, keresztül szelve hajóval a tengert. Arra már nem gondoltam ugyanis, hogy az eddig „összespórolt” pénzem elmegy a jegyre… mondtam én, hogy fel kellett volna lógni rá.
A város térképét lesem a táblán, de nem igazodok el, igaz a kórházat már megtaláltam, itt van egy saroknyira. Nem megyek be lekezeltetni magam, a sérülésem nem vészes, túlélem. Majd megoldom…ellátom magam, vagy valami, az úgyis ingyenes. Egy elég fess úr lépdelt el mellettem, jómódú lehetett, a táskája láttán dokiféle lehetett… tisztes távolság után azonban követni kezdtem.
Ahol megállt, ott átsiettem az utca másik oldalára, úgy csináltam mintha épp a haverommal találkoznék… itt nincs is haverom… de amint tovább indult mentem én is. Ez egészen így ment az otthonáig… egész klassz kéró… akkor pénze is lehet rejtegetve. Körüljártam az utcát, majd visszatértem a ház elé, de amint mozgást láttam, már koccoltam el onnan. A csávó megint úton volt. Most meg lelép itthonról. Telefonál és elég sürgős dolog lehet, ha most visszamegy. Most? Isten ments! Leléptem. El ebből az utcából, át egy másikba és vissza a kórház felé. Bementem körülnéztem, elmentem mosdóba… és nem érdekeltek a figyelő tekintetek sem.  Nem láttam a vén szivart sem…  akit kinéztem magamnak… végül mint aki dolgát elvégezte, leléptem a helyről, vissza a házhoz, jó húsz perces sietős sétámba telt. És ha nincs egyedül? Ha van otthon valaki? Hm… majd okosan csinálom. Nesze neked gyerekkor.
A magam bőrét viszem a vásárra, még csak asszisztálnia sem kell senkinek hozzá. Se belefolynia igazándiból senki másnak.
A bejárati ajtóhoz mentem, körülnéztem, óvatosan bekopogtam, de mivel percekig csak vártam...elkönyveltem annak a csendet, hogy senki sincs itthon. milyen kár... A kulcslyukhoz hajoltam és megköszöntem a haveromnak némán a seggfej haveromnak, hogy megtanította a zárak feltörésének rejtelmeit.
Halottam a zár kattanását, szóval hamar benyitottam és becsuktam magam mögött. Csak szájat tátva bámultam körbe, majd összecsaptam tenyereimet. - Nosza rajta!
Keresgéltem az ajtó mellett lévő kis polcon, majd az alatta lévő fiókos szekrényben, majd mentem beljebb.,. a konyha... Kinyitottam a hűtőt, bele néztem, de vissza is csuktam azt. A polcokon néztem körül, majd visszatértem a folyosóra és a hálóba tértem be... tarkót vakartam, majd ott is kinyitottam mindent, mi mozdítható. Az egyikben egy bankártyát találtam, eltettem zsebre...
Találtam még egy baró karórát, megérhet egy kis pénzt, szóval zsebre raktam. Az egyik szekrénybe belenéztem, akasztós szekrény. Zakók, orvosi köpenyek... az egyik köpenyt kivettem a fogasáról és magamra öltöttem... de gáz már. Aztán csapódást hallottam, megfordultam és hatalmas koppanással megfejeltem a szekrényajtót.
Kellemetlenül feszítő érzés kúszott a mellkasomba, egy teljes percig csak bámultam a szekrényben heverő ruhákat.
Óvatosan beakartam csukni, de az megnyikkant, jómagam meg behúztam a nyakam. Ha csendben maradok senki sem vesz észre, ugye?

A mai nap sem volt sokkal jobb, mint a többi. Komolyan, néha már visszasírom a régi szép időket, amikor még nem voltam főorvos, csak egy szimpla sürgősségi sebész. Zárós esetekből igaz, több volt, ellenben ez volt mondhatni az egyetlen feladatom. Most?
Adminisztráció, papírmunka, beszerzés, bármilyen gond megoldása az osztály kapcsán, amivel a többiek nem boldogulnak... Szponzorok, ügyvédek, támogatók, ellenségek, média, és még sorolhatnánk! Így belegondolva nem is csodálkozok, miért élek egyedül már évek óta, kétlem, hogy bárki tolerálná hosszú távon azt, ha a párja szinte csak aludni jár haza, némi túlzással.
Már nem is tudom, mióta járom a köröket a városban, hol hazaugorva valami papírért, amit elfelejtettem magammal vinni, hol a kórház felé téve kitérőt, vagy épp a város túlfelébe munka ügyben, az igazat megvallva azonban már kezd roppant fárasztóvá válni, fárasztóbbá, mint mondjuk egy dupla műszak csúcsidőben. Miután az utolsó körömet is letudtam, alig vártam, hogy végre hazaérjek!
Miután egy ilyen nap után az utolsó, amire vágytam, a főzés volt, így csak beugrottam hazafelé az egyik helyi étterembe rendelni valami ehetőt elvitelre, majd nem maradt más hátra, mint hazafelé venni az utat. Talán a fáradtság számlájára írandó, de amikor bedugtam a kulcsot a zárba, még csak nem is sejtettem, hogy a házam nem üres, hanem egy hivatlan vendégem is akad odabent. Az ösztöneimet is jócskán eltompította a fáradtság, így anélkül, hogy bármit is érzékeltem volna, nemes egyszerűséggel a konyhába sétáltam, hogy kipakoljam az ételes dobozokat, meg a hűtőből kerítsek egy jó, hideg sört.
A hálószobámba már a hideg nedűt kortyolgatva sétáltam be, hogy a szokásos öltöny-ing kombót valami kényelmesebbre cseréljem, igaz, nagyjából a küszöbig értem, mire a meghökkenéstől a földbe gyökerezett a lábam. Egy kölyök? Itt? Basszus, ne már, hogy már megint engem pécézett ki valami kis utcakölyök... Pár hónappal ezelőtt Grace, most ő itt. Hiába nincs különösebb bajom a fiatalokkal, miután a kisasszony csúnyán eljátszotta a bizalmamat, azt hiszem, nincs abban semmi meglepő, hogy a kölyökkel már jóval kevésbé türelmesen és barátságosan viselkedtem.
- Fiatalember, megmagyarázná, hogy mégis mi ez az egész? Mondjuk azzal kezdve, hogy mi a fenét keres a házamban, vagy miért is ne hívjam a rendőrséget? – szegeztem neki a kérdést, közben ügyelve arra, hogy ha szökni próbálna, akkor időben lépjek én is. Nem, ilyen könnyen nem fogja megúszni, azt meg pláne nem akarom, hogy valamit meglovasítson a házamból. A végén még visszajáró vendég lenne!

A fickó érkezésére nem számítottam, későbbre vártam. akkorra amikorra már hűlt helyemet találja. Erre itt áll az ajtóban, sörözgetne, ha nem lenne nagyobb gondja is. Felé fordulok teljes testtel, a kezemben az egyik ingje lóg, kicsit meggyűrve már. Nem számít.
Megnyalom a szám, rögtönöznöm kell….. igen az remek ötlet lenne.
- Öhm… Boldog Szülinapot…? - pimaszkodom, de vigyorgom ezerrel, szerintem haláli vicces lenne, ha valóban ez lenne a helyzet. - HurráHurrááá… - motyogom elnyúlóan, aztán elcsendesedek…ez nekem sem jött át. Hát neked öreg?
Eszméletlenül bizarr azonban, ezt nekem is el kell ismernem. Ismételten nem tudom, mit mondhatnék, vagy egyáltalán hogyan tovább, de érzem, én leszek az, aki megtöri ezt a kis idillt.
Olyan erősen préselem össze az állkapcsomat, hogy félő, kitörnek a fogaim. Ökölbe szorítom a kezemet, a bütykeim egészen elfehérednek. Legszívesebben itt és most nekiesnék, de akkor nem úsznám meg egy kis ejnyebejnyével. Így sem biztos.
Felemelem a kezeim, amolyan megadom magam, csak ne bánts stílusban és közeledek az ipséhez lassú komótos léptekkel, de amint elég közel érek hozz, már lendül a kezem, az abban lévő ruha pedig neki csapódik, neki hull. Remélem elég figyelem elterelés lesz, hogy közben kitudjak mellette törni és elszaladni beljebb a lakásába. Ha ez sikerül akkor hűlt nyomomat találhatja a szobában, elszaladtam amerre kiutat találtam épp. Egy másik szoba… hol van a kijárat?? Nem itt az biztos. Egy újabb rohanás, de csak annyit érek el, hogy bevágódom a fürdőszobába, becsapom az ajtót magam mögött és neki támaszkodok annak. Ez nem az én napom. Ráadásul ebben az ütközésben a karom is megsérült, ahogy bemenekültem ide… Felhasadt a bőröm, vér buggyant elő… fasza lesz.
Most mégis mi a francot kezdjek ezzel az egész helyzettel?  Csak egy bazi nagy fogalmam sincsen felirat villog a képembe és rohadtul idegesítő ez az egész.

Csak értelmetlenül pislogok a kölyökre, pláne, mert nem vártam vendéget, és még csak nem is ismerem! Mi a búbánatos francot keres itt egyáltalán? Nyilván, elég egyetlen pillantást vetnem a kezében tartott ingemre, hogy nyilvánvalóvá váljon, valószínűleg a ház nagy részét már áttúrta, hogy minél több cuccomat lovasítsa meg.
- Bocs, nem nyert. Később lesz. – dörmögöm szúrós tekintettel, miközben a kezemben tartott üveg sört óvatosan lehelyezem a komód tetejére, hisz ki tudja, hogy mit forgat a fejében ez a kis taknyos? Menekülne, vagy inkább kakaskodna...?
Persze nem kell sokáig várnom arra, hogy eldöntse, mit is akar. Ahogy megadja magát, igaz, furcsállom egy kissé, hogy ilyen könnyen ment, de nem problémázok rajta, csak amikor elég közel ér hozzám, nyúlnék felé, hogy lefogjam, mielőtt hívnám a rendőröket, vigyék innen, bánom is én hová! Eddig sajnos azonban nem jutok el... Bár a  felém dobott ing sokat nem hártáltat, néhány másodperc előnyt mégis csak nyer vele, mire arrébb lököm azt a darab textilt és a nyomába eredek. Mellette a fiatalság ereje, mellettem a helyismeret, így mondhatni, elég hasonlóan áll a mérleg nyelve a macska-egér játékunkban. Futok is utána, ahogy csak bírok, mígnem végre zsákutcához érünk...
Nos, a fürdőszoba... lévén, cska egy egészen apró ablaka van, és az is csak bukóra nyitható, így már előre iszok a medve bőrére, innen bizony nem fog megszökni, az egyetlen kiút rajtam keresztül vezet. Még egyszer pedig nem hagyom futni, az egyszer biztos.
- Attól tartok, kölyök, hogy innen nem nagyon van kiút. Addig is, amíg összegyűjtöd a bátorságodat, hogy kidugd az orrod, és szembenézz a tetteid következményével, elárulnád, mégis mi a fenét kerestél pont nálam? – kezdem unni ugyanis, hogy az utóbbi időben ilyen népszerű célpont lettem a betörők számára.

Az hogy később lesz a szülinapja nem izgat, szemet forgatok, hát hurrá. Elő szülinapi buli…nem halott még ilyesmiről? Elzúgok mellette, előnyben van, ahogy én is, igaz én már nem sokáig. A fürdőbe vágódom be, ahol aztán kissé meglapulok. Zsákutca, hát ez gáááz.
Odabenn igyekszem gyorsan szétnézni, de sajnos be kell látnom: azért ez nem megy ilyen egyszerűen. És azt sem mondhatnám, hogy az könnyít a helyzeten, ahogy az ürge megérkezik az ajtó elé.
Hallgatom őt, olykor finoman mozdítva meg testemet, helyezkedek.
- Ez a maga hibája… ha nem ért volna haza ilyen korán, akkor most nem kellene itt fogócskáznia…csupán a port nyaldosná utánam. - vigyorgok a csempékre, magam elé nézve, noha szar egy helyzet ez annyi szent. Pech. Olyan a feje alapból, mint akiből kioperálták volna a mosoly izmokat. Lehet soha nem is tudott... bár én se mosolyognék, ha épp kirabolnák a szemem előtt a házam.
- Már megint egy heggel több? - magamban beszélek, lecsusszanok az ajtó előtt, annak erőteljesen nekidőlve. Ülök, karommal átfont, felhúzott térdekkel seggelek a hideg kövön. Nézem a folydogáló vért, nézem ahogy a cseppje a csempét éri… hosszú nap lesz.
Eléggé elcseszettül érzem magam, az az igazság.
- Ha nem érkezett volna meg, már rég a szomszédot pakolnám… - motyogom elcsigázottan, kis szünet következik, majd folytatom. - Hajóval megérkezni nem épp gyaloggalopp… tudta, hogy mennyit elkérnek egy útra? - háborodtam fel egy pillanat alatt. Szinte kizsebelik az embert. - Csak elakarok tűnni ebből a városból… - akadtak el a szavaim végül, hiszen erre kell a pénz. Eltűnni innen. Tovább a másik városba és a következőbe… Másik országba… el messzire a szülőotthonomtól. Mintha sose léteztem volna.
Végül kinyújtom a lábaimat, koponyám hátfelét pedig a hűvös ajtónak nyomom. Tompa csend árad a fülembe. Dobhártyámban egyetlen egy hang veti be magát. Az öreg lépteinek dobogása. Szusszanok, közben felpillantok az ajtóra mögöttem. Vajon mennyi az idő... mikor megy vissza dolgozni? Megy-e egyáltalán még valahová? Nincs fontosabb dolga ennél?

- Hadd ne kérjek elnézést azért, hogy akkor térek haza a saját házamba, amikor akarok. – válaszolok az ajtó túloldaláról nem kevés cinizmussal a hangomban, a következő kérdésére azonban nemigen tudok mit reagálni. Nem is vagyok biztos benne, hogy nekem szánta, hisz rajtam egy karcolás sincs, és mondhatnám, hogy orvos vagyok, akár el is tudnám látni a sérülését úgy, hogy annak ne egy újabb heg legyen a vége, de őszintén... miért tennék ilyet olyasvalakivel, aki épp a házamat próbálta meg kirámolni?
- Ha a szomszéddal kezdtél volna, akkor most nem gubbasztanál a fürdőszobámban. – szemlélem a másik oldalról a dolgokat – Sokkal valószínűbb lenne, hogy a kórházban, vagy a sitten lennél, abból kiindulva, hogy milyen kutyákat tart a pasas, aki nem mellesleg katonaként dolgozik. – és ha emlékeim nem csalnak, akkor pár hete ismét itthon van, szünetet tartva két kiküldetés között. Minden rosszban van valami jó, nem igaz? Szerintem a fürdőm még mindig nagyságrendekkel komfortosabb, mint a sitt(en).
- A mai árakkal nem vagyok tisztában, de nem volt az olcsó korábban sem. Mért nem próbálkoztál más járművel? – nem mint ha a vonat olyan olcsó lenne, de fapados repülőgép járatokon egész aprópénzért lehet már jegyet venni, ha időben megveszi az ember. Vagy ha nincs autója, sem ennyi ideje, még mindig stoppolhat, ingyen is van, és azzal is egészen nagy távolságokat lehet megtenni.
- Honnan jöttél, merre tartasz? És mire fel ez a nagy menekülés? – természetesen nem arra célzok, hogy az én házamból próbál szabadulni, hanem már maga a helyzet furcsa, hogy ilyen szavakat használ... Menekülne? Csak nem üldözik? Mit tett egy ilyen fiatal siheder kölyök, hogy menekülni kényszerül?
- A rendőrség van a nyomodban? – mi van, ha nem is üldözik? Ha csak szimplán keresik, mert meglépett otthonról? Régebben nem volt abban semmi meglepő, ha az ember ennyi idősen úgy dönt, szeretne világot látni, de a mai fiatalok... még harminchoz közelítve sem szívesen engedi el a többség anyuci szoknyáját.

Tényleg NEM számítottam hogy ilyen korán hazaérkezik majd a házigazda…pedig bocsánatkérő papírt is írtam volna. Csak hogy ne legyen rám mérges… de erről lecsúsztam. Tiszta gáz.
Szavaira amit szomszédjáról tud, azt könnyedén ejti el nekem… talán mégis csak jobb, ha elkapott. Nem akarok halott lenni. Elgondolkodom ezen kissé, megérte e volna mindezt a hűhót odaát… ha pár perc múlva talán már halott lennék. De láttam az egyik fiókban egy fegyvert… nem nevezném magam mázlistának…lehet itt is véget érne a történetem. Hamarabb mint gondolnám.
- Mázli… - fintorodom el hamar, hiszen afféle sakk matt állapotba kerültünk. Vagy hasonlóba és elég meredek a folytatást illetően. Óh anyám, ez nem fair! Miért mindig én?
Kérdése megakaszt kissé…
- Mert csak levegőben való közlekedéssel juthattam el ide? - érdeklődtem vissza, hiszen London nem épp a szomszédban van… Ráadásul a hajón való közlekedés… émelygek a vízen… ha rá gondolok is elkap a hányinger… tengeribetegségben szenvedek, vagy mi a szösz.
- Anglia nem épp itt van… - vonok vállat lezserül, elejtve ennyi kis morzsát, hogy hova valósi is vagyok úgy igazán. ezzel a következő kérdésére is talán választ adtam… Angliai vagyok… és hogy merre tartok… hát messzire. Egyébként még magam sem tudom igazán, hogy hova kellene mennem… apa nem árult el sok mindent, se anya… de magamra maradtam. Szusszantam kicsit mielőtt még válaszoltam volna.
- Apám elküldött melegebb éghajlatra… kitagadott vagy valami olyasmi… olyan fura az öreg, hogy azt lehetetlen körbe írni. Elüldözött… azt mondta, semmi keresnivalóm otthon. - kis hatásszünet, hisz valami ilyesmi történt és még nem igen emésztettem meg, no aztán azt se, amit a fejemben láttam, anya villogó tekintete után… kiráz a hideg ha belegondolok. Te jó ég! Mi ő egyáltalán??? Vagy csak álmodtam az egészet?
Elnyújtózom oldalra, felhúzom a pólómat oldalt, rálássak a múltkori elszenvedett sérülésemre… nem szép látvány… már szépen begyógyult, de nem épp egészséges színe van… nem vagyok orvos, de ez… ez nem az. Mindegy hogy hol murdelek meg nem? Az utcán, vagy egy fürdőszobában… holt mindegy…
- Nem, nem a rendőrség… - azt hiszem egyik sem hívta rám őket… bár apában nem bíztam sose, főleg azóta, hogy kitekerte a valóságot és elbuktam a vizsgámon. - Apám elől menekülök…bár szerintem sose volt az. - főleg a legutóbbi szavai után aligha nevezhető annak… Bár tudnám mit is akart azzal mondani… egyáltalán keresek bárkit is? Valakit, akit apámnak nevezhetnék? Zavaros…  mint ő maga. Sebaj, már hozzászoktam, hogy egy őrülttel vagyok egy házba zárva. Csak látni kellene a testemet, az ő nyomai vannak rajtam… a szeretete… meg az őrülete egybe. Tele vagyok hegekkel neki köszönhetően.  
- Azóta meg ott húzom meg magam, és ott lábatlankodok ahol tudok… - persze hogy nem lakom sehol, ahova tudok, oda beszököm és szedek ezt azt össze, de nem elég. Munka? Hol alkalmaznának egy magamfajta sihedert? Amit eddig odahaza kaptam pénzt anyámtól, azt már rég elköltöttem… London elég drága… a többi városról meg nem is beszélve. Az meg hogy stoppoljak? Van bennem annyi méltóság, hogy nem teszem ki magam ennek… és ha már méltóságról beszélünk. Nagy levegőt vettem és felálltam a helyemről, nekidőlve még mindig az ajtónak. Lehunytam egy pillanatra a szemem. Majd szembe fordultam az ajtóval és a kilincsre csusszant a kezem, végül kinyitottam… Öljön meg, vagy verjen szét… az sokkal könnyebb lenne. De nem bujkálhatok. Szembe nézek vele. Egyenesen a fickó szemeibe nézek, mélyen és fogva is tartva azt…
- Hát… ez elbuktam… most már megölhet… - láttam a fegyvert, nem mondhatja, hogy nincs. Nem akarok tovább menekülni. Bár…sehol sem találok önmagamra, szóval nem mindegy, hogy élek-e vagy halok.- Legalább emelt fővel lépek ki ebből a fürdőszobából és nem bujkálva kell eltöltenem az éjszakát… hanem megint az utcán… Persze ha elenged...mert akkor soha többet nem fog látni erre... azt garantálom.

- És azt tudnom kéne, hogy hová valósi vagy? – kérdezek vissza csendesen, hisz emlékeim szerint egy szó sem esett eddig arról, hogy külföldről sodródott volna erre, ennyi erővel az ország másik feléből is jöhetett. Igaz, akkor mondjuk elég béna választás lett volna a hajó, körülhajózni az egész szigetet ahelyett, hogy keresztülvágjon rajta.
- Vagy úgy... – nos, Anglia, legalább már ennyivel előrébb vagyunk. Igaz, miután úgy kell harapófogóval kihúzni belőle mindent, sokkal okosabb nem leszek, így csak folytatom a vallatást a fürdőszobaajtó innenső oldaláról.
- Csak így, minden ok nélkül? Az azért elég furcsa. – teszem szóvá, mert sejtem én, hogy több áll az egész hátterében, mint amennyit elárul, hisz ha minden szép és jó lenne, akkor valószínűleg nem az én fürdőszobámban ücsörögne, hanem még mindig otthon lenne a családjával. Alkoholizmus? Szegénység? Családon belüli erőszak?
- Azt hiszem, így már kezdem érteni, hogy mire is gondolhatsz. És anyád, vele mi van? – kérdezek rá, hisz még ha az apa személyével gondok is vannak, egy anya azért többnyire kiáll a gyermeke mellett. Ez esetben azonban mégis kivétel lett volna? Vagy ő is retteg az apától... vagy ahogy tűnik, csak a mostohától?
- Sajnálom, kölyök. – felelem végül némi együttérzéssel, hisz tudom, milyen rossz érzés az, amikor nem számíthat az ember a családjára. Lévén, sosem ismertem a sajátjaimat... Azt meg nem tudom, melyik a rosszabb, ha egyáltalán, soha nem is ismeri őket az ember, vagy ha ismeri, de kiderül, hogy mégsem a vér szerinti? Vagy esetleg már nekik sem kell ennyi év után?
- Nem valami nagy terv, mit ne mondjak. Csoda, hogy eddig kihúztad ezzel a spontán, egyik napról a másikra élek stratégiával. – jegyzem meg diplomatikusan, sőt, ha úgy nézzük, már az sem rossz eredmény, hogy egyáltalán ilyen messzire eljutott hazulról. De tekintve, hogy terve nem sok van, még ha el is engedném, kétlem, hogy sokáig húzná, amíg valaki elcsípi, és visszaviszik a szüleihez.
- Eszem ágában sincs megölni téged, nem vagyok gyilkos. – kétem ki magamnak, mint ha már maga a feltételezés is sértene! Igaz, volt már példa rá korábban, hogy embert öltem, de azt is csak azért, mert nem tudtam a képességemet, az ösztöneimet irányítani. Azóta viszont felnőttem, megtanultam, sőt mi több, orvos lettem, életeket mentek, nem pedig elveszek.
- Nincs szükség erre a nagy mártírkodásra, elég, ha előjössz. – intem le végül a hegyibeszédét, s ha nyílik is az ajtó, magam sem vagyok egészen biztos abban, hogy mihez is kezdjek vele. Először csak megszemlélem magamnak a vonásait, ha már pont az én házamba vezényelte a sors, tudjam, kivel is van dolgom.
- Mi a neved, kölyök? – majd a nevére is rákérdezek, legalább tudjam hogyan szólítani ahelyett, hogy fiúként meg kölyökként hivatkozok rá folyton. De ahelyett, hogy nyakon csípném és kilódítanám a házból, vagy tárcsáznám a rendőröket, inkább csak intek neki, hogy kövessen, majd sarkon fordulok.
- Mondd csak, éhes vagy? – teszem fel a valószínűleg költői kérdést, hacsak nem öld kereket azalatt, hogy elérnénk a konyháig, étkezőig, mert akkor tuti folytatjuk a fogócskát ott, ahol abbamaradt, ha azonban jön, akkor csak tányérokat és evőeszközöket veszek elő, a kezébe nyomva, hogy tegye magát hasznossá, legalább terítsen meg, amíg én megmelegítem a hazafelé vett ételt.

Anyám? Anyám nem több mint apám lábtörlője… átvitt értelemben. Ami átragad apáról, azt adja vissza nekem. Nem szerelemből vannak együtt… tuti nem. Sőt, ha azt vesszük, ez nem is család, ami mi vagyunk. Voltunk. Sose volt normális ez a család… legalábbis amit én láttam belőle.
- Nem szeretnék beszélni róla….- sem arról, hogy valódi volt- e az, amit kaptam, az emlékkép, ami aztán ezer darabbá hullott szét… álom volt, igaz? Igaz?!
Nem kell senki sajnálata, egy idegentől főleg nem… de ez azért furcsa… egy idegentől ezt hallani… Még csak a nevét sem tudom, fogalmam sincs ki őt és miért érdeklődik… talán a rendőrségtől van? Na ne! Ez csak megtévesztés… franc. Ennyit érdeklődni csak a zsaruk szoktak, vagy a dokik… bár sose voltam még dokinál, nem volt szükség rá, a rendőrökkel már volt több összetűzésem, szóval nekem most kampó. El kellene tűnnöm.
Kinyitottam az ajtót, szembe találtam magam a vénemberrel, aki nem éppen volt mérges rám, vagy csak nem mutatta ki. Kérdésére sóhajtottam egyet, persze, kell egy név…
- Mich. - rövidítek és nem is a sokat használt nevemből kap. Lehet nem is fogok hallgatni rá, hisz tényleg nem sűrűn hallom ezt a nevet. Inkább a Sam. De neki, ez is elég kell hogy legyen, többet nem adok meg magamból. Ha lekever egy pofont, hát lekever, túlélem, mint sok minden mást is. De helyette sarkon fordul, meglepettségem ki ül az arcomra… mit akar?
- Öhm…nem…? - kérdés ez, talán vagy válasz, hát magam sem tudom eldönteni, de bizonytalanul és nem épp bizakodón lépkedek a hangok után. Távolságot azt tartok… nem ismerem és nem bízom benne. Ilyen hirtelen hangulatváltozás érte? Megütötte kicsit a futás? Mi van vele? Az előbb még hívni akarta a rendőröket, kérdőre vont, mérges volt… most meg etetni akar? Nem veszem be ezt a kedvességet… az ziher. Mindez tovább fokozza aggodalmamat - mintha nem tudnám mire vélni a szituációt -, elhúzom a számat, érzem, amint a pánik keserű íze a nyelvem hegyére kiülve kerít hatalmába.
A kezembe nyomva a tányérokat és az evőeszközöket azonban már a félelem ki is ül az arcomra…. mi van? Tényleg? A tudatomban viszont mégis mintha kaparászó, csilingelő érzés ütné fel fejét: szívem nagyot dobban. A tányérokat figyelem, majd a fickót, ahogy a szatyrot pakolja… el kell tűnnöm… most! Felvillant az agyam hátsó zugában a vészvillogó, hogy el kell mennem, különben végem… van valami hátborzongató a férfi kedvességében… és ha már rég hívta a zsarukat? Akkor tényleg spuri. Ahogy ezt kigondoltam, a tányérok a földön csörömpöltek, jómagam pedig már rohantam is… ki a folyosóra ismét, majd az ismerős ajtó felé vettem az irányt. Az biztos a kijárat! Igen! Az lesz!

- Nem? – kérdezek vissza komolyan, mert így aztán sokra nem megyünk, azt már előre borítékolom. Tekintve, hogy ő tört be hozzám, és épp zsákutcába került, nem mondanám épp a legjobb helyzetnek, de így, hogy még a szavakat is úgy kell harapófogóval kihúzni belőle! Az világos, hogy nem számított rám, de hogy ennyire be legyen tojva? Azt hinné az ember, hogy ha már ilyen döntésre szánta el magát, hogy kirabol valakit, legalább a lehetséges következményeken is elgondolkozok.
Már azt is haladásnak könyvelem el, hogy legalább előmerészkedett. Nem, nem ettem meg, még csak meg sem vertem, akármennyire is méregetett annyira gyanakodva. Igaz, a neve hallatán csak lassan fentebb kúszik a szemöldököm. Ennyi? Mich? Hát legyen, a semmitől ez is több, az első lépés affelé, hogy valami kompromisszumot kössünk, vagy legalább értelmes emberi módon megbeszéljük, hogy mi is legyen ezzel a kis... incidenssel. S hogy addig se valami roppant hivatalos, karót nyelt hangulatban ücsörögjünk a nappali kanapéján, mint ha valami rendőrségi kihallgatás lenne, megkísérelve, hogy oldjam a hangulatot, intek neki, kövessen. Részben, mert én már amúgy is éhes vagyok, részben, mert ha tényleg elszökött otthonról és az utcán él, gondolom, ő zabálja degeszre magát naponta háromszor.
- Biztos? Sokat hoztam, jut belőle bőven. – igaz, hogy így a holnapi ebédemnek annyi, de ez legyen most a legnagyobb bajunk, majd veszek valamit, ha már ott tartunk. Érzékelem a felőle érkező bizonytalanságot, a távolságtartást, és meg is tudom érteni, talán pont azért is igyekszem a lehető legközvetlenebbül viselkedni. Mert ha azon múlna, egy szempillantás alatt válhatnék élete legrosszabb rémálmává, sőt mi több, még a házamat sem hagyná el élve... de azt ki kell érdemelni.
A kezébe nyomom a tányérokat, hogy addig is tegye hasznossá magát, amíg megmelegítem a vacsorának valót, de úgy tűnik, ennyit a tervemről... ahogy a tányérok hangos csörömpöléssel megadják magukat, azzal a lendülettel fordulok újra felé, és indulok meg utána, futva.
- Mich, elég ebből! Most azonnal állj meg! – rivallok rá, ahogy utána eredek, de hiába, én sem vagyok már 15 éves... nem elég, hogy eleve némi fáziskéséssel indultam, így öltönyben annyira a futás sem egyszerű mutatvány. Valami csoda folytán azonban úgy tűnik, mégsem sikerül idejében megszöknie, hogy mert a kulccsal nem boldogult, vagy mert elsőre megint benézte az ajtót, azt magam sem tudom, nem is érdekel – kellően paprikás a kedvem ahhoz, hogy egy hirtelen mozdulattal ragadjam meg a vállánál, és szegezzem a falnak, figyelve rá, hogy ha esetleg ütni, vagy rúgni próbál, akkor háríthassam azt.
- Attól tartok, kölyök, ez nem, hogy nem nyert, de kimondottan rossz húzás volt. – morogtam dühösen, miközben egy pillanatra sem engedtem, vagy vettem le róla a tekintetem. Kétszer nem esek ugyanabba a hibába, arra mérget vehet.

Veszély, halál, kiszolgáltatottság. Páni félelem tódult fel bennem egy pillanat alatt, a reflex és az ösztön diktálta a menekülést. Kiáltása már nem tódult a fülembe, ott pulzált a szívem tam- tamja  már.
Csak ennyit hallok, csak ezt érzékelem, főleg ezek után, hogy biztosítom magam, hogy ő a rendőrség embere és már kihívta a  zsarukat. Hülye kripli, azt hiszi elkaphat, hát abból nem eszik. A folyosóra befordulva  elveszítem az egyensúlyérzékemet és kissé oldalazva neki megyek a falnak, de nem állok meg, de mire a célhoz érnék, már el is kapnak. A falnak vágódom neki, lehunyt szemekkel érzékelem a hideg érzést hátamnál. A levegőért kapkodok, ijedten pattannak ki szemeim és a talajt pásztázom… mint akinek most volt egy halál közeli élményben része. Pedig a vénebb nem bántott, csak megállásra késztetett, de ez elég volt ahhoz, hogy emlékezzek apám bánásmódjára és ettől megfagyjon az ereimben a vér.
A fickó szavaira azonban megkeményednek a vonásaim, megfeszítem az izmaimat és felemelem a fejem. Egyenesen a szemeibe bámulok.
- Eresszen! - szűrtem a fogaim között, majd szabadulni akartam egyre jobban.
- Azt mondtam ERESSZEN! - emeltem fel a hangom, szigorúban nézve a férfi arcába, de aztán félre kellett, hogy pillantsak, nyeltem egyet, nem kaptam már levegőt sem… Nem szoktam én hozzá az ilyen nagy mennyiségű adrenalin lökethez. Kicsit túl sok volt ez egy pillanat alatt.
Leszarom messze magasról, ki mit gondol rólam. Szerettem volna ezt az arcába kiabálni azt hiszem, ehelyett egy hangot se bírtam magamból kipréselni. Szívesen kiabáltam volna, mégis hallgattam.
Nem az érdekel, hogy bent akar tartani az épületben, tegye, de ne ilyen módszerekkel, ne érjen hozzám… rossz emlékek fűznek az ilyen lefogások. Semmit se mutatok ki, arcom se rezdül, de talán pont ez a mozdulatlanság sejtethet valamit, fogalmam sincs.
A testem ellazult, elernyedt, a lábam sem bírta tovább, lecsusszantam a fal mentén a földre, persze ha hagyta a vénember. Megvontam a vállam, ám ez messze állt a nem-törődöm flegmaságtól. Volt benne némi önutálat, egy picike keserűséggel hintve, arra viszont ebben a percben rájöttem, hogy nem bántam, nem érdekelt. Tényleg ez vagyok, ennyi, bármennyire lenne jó olykor valaki mássá válni. Lassan lehunytam a szemem. Kellemes volt a sötétség, a csend, súlytalannak és gondtalannak érzetem magam. Mégis lappangott valami nyugtalanító az egészben, amivel nem akartam törődni. Homokba dugnám a fejem, ahogy tettem már annyiszor, de most nem lehet. A légzésem lelassult, ahogy a szívem sem zakatolt őrült tempóban, már a haragom is lecsitult.
- A rendőrség embere? - tettem fel halkan a kérdést, majd befelére pillantottam a folyosón.
- Bevisz? Hívja őket? - tettem fel a kérdéseket egymást követve, az előzőre meg sem várva a választ.

Hiába a szökési kísérlet, túl messzire nem jut a zöldfülű betörőm, még azelőtt sikerül elcsípnem, mielőtt elérhetné a kijáratot, és bottal üthetném a nyomát. A vállánál megragadva szegezem a falnak, megakadályozva, hogy újabb fogócskát kezdeményezzen itt a házamon belül. Nem, ha már ilyen módon eljátszotta a türelmemet és a bizalmamat, vállalja a következményeit.
Nem hat meg különösebben sem a halk szavú fenyegetése, sem amikor felemeli a hangját ellene, sőt... csak olaj a tűzre, annál erősebben és biztosabb fogással szegezem a falnak, hogy tudja, hol a helye jelen pillanatban. És úgy tűnik, annyira talán mégsem reménytelen a helyzet, hamar belátja, hogy hiába a kakaskodása, ellenben amikor teljesen elhagyja magát, és úgy esik össze, mint egy tál, napon felejtett kocsonya, én is elengedem. Nagyon szökni úgy sem tudna, nem igaz?
- Nem vagyok a rendőrség embere. – vetettem oda foghegyről, sőt, ha tudná, hogy mennyivel rosszabb is tudok lenni, mint ők... Mellesleg nem egyszer munkálkodtam már jómagam is a hátuk mögött, csak hogy segítsek a magunkfajtáknak, vagy épp a bőrömet mentsem... Hát még amikor annyi idős voltam, mint most ő!
- Az egyszer biztos, hogy részemről az lenne a legegyszerűbb. – átadni őt a hatóságoknak, és onnantól már nem az én problémám, hogy mire jutnak vele, fájjon az ő fejük miatta. Ha valami büntetést szabnak ki rá, visszaküldik a szüleihez, vagy bármi más, élhetném tovább az életem... ellenben képzelem, mennyire lenne hatásos az egész. Napok, hetek, hónapok, esetleg évek múltán, de kezdődne az egész előről, mint ha mi sem történt volna.
- De van egy olyan érzésem, hogy sok hatása nem lenne, vagy tévedek? – nagyjából annyi, mint egy sokadik rúgás egy szerencsétlen kóborkutyába, aki már úgy is hozzászokott, hogy ilyen bánásmódot kap mindenkitől. De én magam meg mégis, mihez kezdhetnék vele? Tanácstalanul méregettem, miközben próbáltam kiötölni valamit... ami, ha nem is feltétlenül tökéletes mindannyiunk számára, de valami arany középút féleség lehetne.
- Azt mondtad, hogy elszöktél otthonról, és nem is olyannak tűnsz, aki annyira visszavágyna. Különösebb úticélod sincs, ha jól rémlik. Van egyáltalán bármi terved azon kívül, hogy egyik napról a másikra élsz? – fordultam felé komoly tekintettel, mert igaz, nekem így jött le a szavai alapján, de uram bocsá’, soha sem lehet tudni. Lehet, hogy az is csak kamu volt?

Ahogy kimondja hogy nem a rendőrségtől van, kicsit nagyobb sóhajt eresztek ki, mint általában.
- Klasz…- mormogtam kisebb mosollyal. Legalább jelen pillanatban nem kell rendőri mantrát hallanom, annyira unalmas egy egy ilyen szónoklat, hogy az nem igaz. Ráadásul ott tennék keresztbe neki, ahol csak tudok… nem mintha olyan hű de sok esélyem lett volna ellene az eddigiek során. Ebben a pár percben én elbuktam. Ő nyert. Mindenkinek egyszerűbb ha leadják a megunt, nem helyén való dolgokat. Én is rossz helyen vagyok, leadhat a rendőrségre. Rosszabb esetben haza vihet…de jól mondja, nem sok haszna lenne az egésznek. Nem mehetek haza! Meg vonom a vállam, lassabban mozdulok, felkelek a földről a fickó felé fordulok, vissza hátrálok a bejárattól felemelt kezekkel.
Csak pár lépést távolodtam, de eszemben sincs még egyszer meglógni…rosszabbul járnék. Az óráját meg nem adom vissza, még nem. Zsebre vágom a kezeim, majd úgy lesem a padlót, a fickó lábait majd végig szalad rajta a tekintetem….az arcába bámulok. Kérdésére felhúzott szemöldökkel bámultam szemeibe, majd a folyosó falának hátráltam és oda támasztottam azt a hátammal. Lábat nem pakolok, illetlenség, ha már egyszer ilyen kedves a vendégszeretet errefelé.
- Szerzek pénzt, talán következő hónapban odébb tudok állni a városból…meg ha nem akadályoztat semmi, akkor leteszem újra az elcseszett vizsgámat. - csevegtem csacsogó hangnemben, a végére már elmosolyodtam, hiszen megszenvedtem azért, hogy eljussak a vizsgáig, annyira élveztem az eltöltött tanulás pillanatait, hogy az nem igaz. Nem is hinnék el…de apám beleköpött a levesembe és nem mehettem át a kicseszett vizsgán. Egyáltalán újra tudnám kezdeni? Még minden itt él elevenen az emlékeim között, nem felejtettem el a tananyagot. Rendesen bevágtam, mert akartam.
- Nem tudja véletlen, hogy katasztrófa védelmi vizsgát a helyi rendőrség engedélyez letenni? Vagy újra be kell ehhez ülnöm az iskolapadba? - tettem fel érdeklődően a kérdést, mondjuk az utóbbihoz annyira már nem sok kedvem lenne, de a vizsgát újból letenném…ha nem késtem el ezzel.
- Ha nem maga a  rendőrség…akkor mi a foglalkozása? - mintha percekkel ezelőtt nem szikrázott volna a levegő... nem akarok a rendőrség kezére kerülni az egyszer biztos.

Csak érdeklődve vonom fel a szemöldökömet a kurta válasz hallatán. Klasz? Ennyi?
Amíg a kölyök jobbra-balra totyorászik, én azon töröm a fejem, hogy mégis, mihez kezdjek vele? Csak szótlanul figyelem, probálom kideríteni, hogy milyen is lehet, de valljuk be, kinézet alapján elég nehézkes az ilyesmi. Megéri egyáltalán a vesződséget, a fáradalmat, az időpocsékolást? Vagy hagyjam a francba, ne pazaroljam az energiát, csak sózzam a rendőrség nyakába őket, és onnantól nem az én gondom?
- Már ha sikerül. Ebből a mostaniból ítélve, annyira azért nem vagy rutinos az ilyesmiben. – arról nem is beszélve, hogy egyszer kerüljön a rendőrség kezére, és lehúzhatja a klotyón minden tervét.
- Milyen vizsgát? – kérdezek vissza, mert bár nagyjából meg tudom saccolni a korát, de az eddigi életével nem vagyok tisztában, így azt sem tudom, milyen tanulmányokat végzett ezidáig. Hogy az érettségivel küzd még mindig, vagy azon már túl van, és valami komolyabb, specifikusabb vizsgára gondol, azt meg majd megosztja velem, gondolom.
- Szóval katasztrófa védelmi? Az igazat megvallva, nemigen vagyok járatos az ilyesmiben, de lévén nem csak valami intézet magánképzéséről van szó, hanem állami elismertségűről, szerintem megoldható. Pénzért biztosan. – teszem hozzá, elvégre elsősegély vizsgához sem kell kötelezően végighallgatni egy komplett tanfolyamot, ha akar, mehet az ember anélkül is – csak fenn áll az esélye annak, hogy nem jár sikerrel. Gondolom, ennél is megoldható, hogy ne kelljen megint heteket, hónapokat iskolapadban töltenie.
- Orvos vagyok. A helyi kórházban dolgozok a sürgősségi osztályon. – egészítem ki, az meg részlet kérdés, hogy azon belül is osztályvezető főorvos vagyok, kétlem, hogy különösebben meghatná a dolog, maximum még egyszer feltúrná a házat annak reményében, hogy valami zsírosabb fogással távozhat tőlem.
- Ha megvan a vizsgád, mik a terveid vele? – megpróbál vajon azzal kezdeni valamit, és egyenesbe hozni az életét, amennyire lehet, vagy csak kipipálja a listán, és folytatja ezt a mostanit? Vesződjek vele, egy utolsó esélyt kínálva neki, vagy ahogy a kis fogócskánk előtti kis példa is mutatja, kár vele?

Szavaira elmosolyodva vállat vonok.
- Hát figyeljen. Maga sem az anyjában tanulta meg a szavak használatát. - kicsit bunkó lehetek, de hát nah! Senki sem az anyjában tanulja meg a dolgokat, nem? Hanem az élettől, meg amiket megtapasztal. Én ezek alapján tanulok…főleg így hogy egyedül vagyok.
Elgondolkozom a halottakon, hiszen az oktatóm is valami ilyesmit mondott nekünk…tiszta klassz lett volna akkor, ha apa nem csinál belőlem sült bolondot… már rég elmehettem volna melózni, vagy gyakorlatra legalábbis…erre tessék! Egy fickónál tengetem a perceimet, mint sem meglógnék… áh, nem…elég volt. Nem menekülök, hanem szembenézek a pofán csapásokkal.
Bárhogy is érezzen irántam, a kérdésemre mégis - vagy talán épp ezért - csakhamar megkapom a választ. Miért jó, ha megnyitod a szíved, ha a másik úgyis elárul, eldob?
- Orvos? Abból a vagdalózós fajtából? Vagy a kötözősből? - nem, egyáltalán nem értem az orvosokat.. ki melyikhez tartozik és mit művel….azt hittem valami takarító… nem néztem ki belőle ennél többet… tévedtem ezzel kapcsolatban is.
- Hogy mit? - hökkenek meg a kérdésén, majd a szemei mélyére tekintek. - Megmutatom apámnak, hogy igenis van jogom az élethez! Kijavítom az által a hibáimat és talán a szemébe tudok majd nézni… - még akkor is ha nem Ő az apám… mégis csak „felnevelt”. Bár ilyen könnyen működhetne minden más is... Nem akarok kérdéseket, mert nincsenek rájuk válaszaim. A zsebembe nyúlok, majd beindulok vissza a konyhába, az asztalhoz. Kiveszem az eldugott órát és az asztallapra helyezem azt...végül a törmelékhez lépek, leguggolok és összeszedegetem azt...
Nem mehetek el...hát ezt megkaptam! Tanulok-e belőle? Akarok tanulni!