- Aisling, ne csináld már! Nem fogom még egyszer megtenni! – szólaltam meg nevetve, mire ő csak magasba emelte a borospoharát és pontosan úgy nézett rám, mint aki nem tűr ellentmondást. Gyerekkorunk óta legjobb barátnők volt, de aztán az élet teljesen másabb pályára szánt minket. Az élet nehezebb pillanataiban is mindig egymás mellett álltunk, de míg ő belőle ügyvéd lett, addig belőlem végül nővér, pedig sokak szerint remek balerina születhetett volna belőlem, ha a testvérem halálával nem hagyom ott az egyik híres táncakadémiát, de többé nem akartam táncolni, viszont teljesen még se voltam képes megválni tőle. A balerinacipőm és a ruhám is pontosan ott lappang az egyik dobozban a gardróbban, ahogyan titkon újra néha előveszem és próbálom a gyerekkoromtól kezdve oly jól ismert lépéseket felidézni, de aztán mindig elbukom... – Mondtam már, hogy nem! – álltam fel sietve, ha nem kapta volna el a kezemet, akkor könnyedén sétáltam volna a hűtőhöz.
- Gyerünk, akkor lássuk, hogy a te tenyered mit rejt, vagy abból nem olvasol olyan jól? – kérdezte meg kuncogva, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy a Sibeal azt jelenti, hogy jósnő, így talán nem is volt meglepő, hogy már azelőtt, hogy rájöttem volna a nevem jelentésére, már érdekelt az ilyen fajta bolondság. Persze, csak baráti körökben szórakoztunk ezzel, de meglepő módon sokszor igazam lett azzal kapcsolatban, amit mondtam, így emiatt talán még óvatosabb lettem ilyen téren. Mintha csak attól féltem volna, hogy az ősöket magamra haragíthatom az ilyen fajta bolondozással. Végül sietve húztam el a kezemet, mintha csak olyat láttam volna benne, amit nem kellett volna.
- Ideje lenne menned, nem? Szerintem a férjed már vár, vagy tévednék? – mosolyodtam el, hiszen ő pár éve férjhez ment. Én voltam a tanúja és a legjobb barátnője is, így pontosan tudtam azt, hogy ők is gyermekáldás nehézségeivel küzdenek és miként kezdett megromlani a viszonyuk is részben emiatt. Mindig szívesen hallgattam meg őt, de úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha menne, mintha csak baljós előérzetem lett volna.
- Ezek szerint máris kidobsz? Szép kis "testvér" vagy te! – mosolya könnyedén elárulta, hogy csak szórakozott és nem is ment olyan gyorsan a távozás se, hiszen még taxit is kellett neki hívni. Miután pedig hosszú ölelések közepette végül elváltunk egymástól, sietve indultam vissza a lakásomba, amikor fura zajra lettem figyelmes. Kicsit talán ijedten pillantottam körbe, de nem láttam senkit se. Mély levegőt vettem és szinte rohanó léptekkel léptem át a lakásom küszöbét, hogy utána az ajtót gondosan bezárjam. Szükségem volt pár percre, hogy megnyugodjak, de talán a bor is jótékony hatással volt rám, míg végül elkezdtem összepakolni magunk után. Mindig is szerettem, ha rend uralkodik a lakásomban, de amikor az utolsó tárgy is a helyére került, akkor a parketta megnyikordult a nappaliban, mire sietve néztem abba az irányba és az ajtó is tárva nyitva állt. Nem rosszkörnyéken laktam, de mostanában volt egy-két betörés errefelé, így mindenki óvatosabb volt mostanában. Remegő lábakkal indultam el az ajtó felé és már bántam azt, hogy gyerekként nem hagytam azt az öcsémnek, hogy tanítson egy kis önvédelmet. Védtelen voltam, mint a falevél egy szélviharban, legalábbis ezt hittem.
Alig, hogy az ajtót becsuktam az események felpörögtek, de mégis olykor rémálomként tér vissza még ennyi idő elteltével is. „Valaki nekem támadt, én pedig sikoltozni kezdtem és védekezni próbáltam. Talán a harapásomnak köszönhetően sikerült kiszabadulnom a fogságából, vagy a lábammal találtam el pont jó helyen, de igazából nem is érdekelt, hogy minek köszönhetően sikerült kiszabadulnom. Futni próbáltam a konya felé, hogy segítséget hívjak, de könnyedén kaptam el a lábamat, aminek köszönhetően pedig sikeresen elterültem a földön. Éreztem, ahogyan a vér ellepi a számat, de még ez se érdekelt, mintha csak a túlélési ösztöneim az egekbe szöktek volna, ismét rúgtam egyet a lábammal, amivel az arcát találtam el. A lábaim kiszabadultak, de a telefon helyett végül egy kés került a kezembe. Hogy ezek után mi történt? Igazából mai napig nem tudom, csak arra emlékszem, hogy több éles fájdalom is átjárta a testemet, de amikor az ő bőre is túlzottan megsérült, - mintha csak éppen egy párnabélését akarnál kiszabadítani-, akkor valami elszakadt bennem… Nem roskadtam egyszerűen össze, hanem rávetettem magam és…végül a kórházban tértem magamhoz.”
Képtelen vagyok arra emlékezni, ami akkor történt, mintha csak valami falat épített volna fel az engedélyem nélkül az elmém. Nem tudom, hogy mit tettem, de mégis olykor álmaimban olyan, mintha ragadozóként vetetettem volna rá magam, hogy az ő életéért cserébe a sajátomat mentsem és mintha a legnemesebb boromként ízleltem volna meg a vérét és még ezernyi variációját láttam már eme képkockáznak, de az igazság valahogy sose került felszínre, ahogyan az se, hogy mi lett a férfival. Azt mondják, hogy életben maradt és lecsukták, de egy részem azt súgta, hogy mindenki hazudik és megöltem. Elvettem oly könnyedén valakinek az életét, mint ahogyan valaki elszakította tőlem a testvéremet. Bűntudatott kellett volna éreznem, de valahogy még se tudtam teljesen. Magamat védtem, de tényleg így lett volna? Sose jártam túlzottan kihívó ruhákban, nem jártam el igazán szórakozni se, a munkámnak, a barátaimnak és a hobbijaimnak éltem… Mondhatni egy védtelen és magányos nő voltam a ragadozók földjén, de addig az estéig sose hittem igazán, hogy ilyen tényleg megtörténhet egyszer velem is…
Hosszú hetekig élveztem a kórház vendégszeretetét, ahogyan utána hosszú ideig csak a kezelésekre jöhettem és otthon kellett maradnom, amíg végül teljesen fel nem épültem. Rövid időre még haza is költöztem anyáékhoz, hiszen ők is aggódtak értem és így egyszerűbb volt; a család is végre kicsit együtt lehetett ismét. Tudtam mindig is, hogy büszkék rám, de azt is pontosan tudtam, hogy részben talán magukat okolják amiatt, hogy a kiskoromtól kezdve felépített álmaimat a szemetesbe hajítottam és inkább az egészségügy irányába tanultam tovább, de én sose bántam meg. Szeretem a munkámat, ahogyan azt is, hogy másokon segíthetek. Főleg, hogy ők mentették meg az én életemet, legalábbis másképpen nem lehet, vagy mégis?  


Egy apró ásítást könnyedén nyomok el a kávéspoharamba merülve, miközben a folyóson szaladgáló gyermekek elől próbálok kitérni, hogy végül az egyiket el is kapjam, hogy nehogy magával sodorja az éppen szobájából kilépő idősurat. Nem dorgálom meg, csak egy pillantást kap, mire sietve bólint, majd kicsit óvatosabban, de folytatja tovább a testvére üldözését. Mosoly könnyedén bujkál az arcomon, még akkor is, ha mostanában egyre gyengébbnek érzem magam. Nem olyan régen egyszer össze is estem az éjszakai műszak alatt, de szerencsére senki se gyanakodott, ahogyan én se, hogy az még csak a kezdett volt. Azóta néha vannak jobb napjaim, míg máskor úgy érzem magam, mintha minden energiám elhagyna. Eleinte rettegtem attól, hogy esetleg rákos lettem, mint anya volt gyerekkoromban, nem sokkal a testvérem születése után, de szerencsére ő felépült belőle. Illetve ott volt az a tény is, hogy másabb tűneteket produkáltam, mint ő és nem is kötött össze minket a vér. Talán másabb rák lelt volna otthonra bennem? Vagy netán azzal függ össze, ami álmaimban egyre inkább kísért? Olyan, mintha egyszerűen hiába ennék bármit, akkor se jutnék elég energiához, de az is egyre furább volt, hogy egyes betegek közelében sokkal nehezebb volt megmaradnom. Olyan az egész, mintha valamire fájna a fogam, de igazából nem találnám azt, ami képes lenne ismét élettel megtölteni és enyhítené azt a hiányérzetett, amit érzek. A mosolyom viszont ennek ellenére is töretlen az arcomon és próbálok kitartani, de ugyanakkor talán a gyerekekre és az idősebbekre is egyre nagyobb figyelmet fordítok, mintha egy részemben az ő védelmezésük még nagyobb teret kapott volna. Fura, fura az egész, de éreztem, hogy muszáj lesz valakivel beszélnem. Szükségem van segítségre, mielőtt a félelmeim miatt fogok elbukni és azt is tudtam, hogy egyetlen olyan doktor van, akiben igazán megbízok, aki nem más, mint Dr. Flannery. Nála tudom, hogy a leleteim is biztonságban lennének, ő hagyná azt, hogy ha olyan derülne ki, akkor én mondjam el a vezetőségnek. Sokat tanulhattam tőle és ő mindig is olyan volt, aki sose nézte le az nővéreket csak azért, mert mi nem vagyunk agysebészek. Ugyanakkor, amíg gyógyulgattam, addig is sokat találkoztam vele és olykor még el is szórakoztatott. Igazán remek tárasság tud lenni és barátságos is, ami a mai világban ritkaság. Igen, beszélnem kell vele! Most azonnal, vagyis még kérek pár percet…



Nem kellene itt lennem, de még se tudok távolodni, mintha csak a sötétség szólítana. Egy ajtó, mely oly sok titkot rejt, de mégis tudom, hogy pontosan mit rejt maga mögött, viszont még se tudok elszakadni tőle a pillantásommal. Bűvölöm, mintha azt várnám el, hogy kinyíljon már a puszta nézésemtől. Már rég otthon kellene lennem, de a lábaim nem moccannak, miközben lassan a kezemet kinyújtom és lenyomom a kilincset. Szükségem van arra, ami mögötte lappang, szükségem van az élet legízletesebb borára. Elfutnék, de képtelen vagyok rá, mintha csak végre megtaláltam volna a titkok kamráját és azt, ami minden érzésemre elhozhatja a gyógyírt…