Ahogy ledobom a cuccaimat újdonsült szobámban, le sem zuhanyzom, rohanok is ki a levegőre. A bájos kis panzió kevésbé bájos, középkorú recepciósa ezúttal is úgy bámul rám, hogy a fogvájó, amit olyan hangos lelkesedéssel csócsált idáig, hogy még az emeletre is felhallatszott, majd’ kifordul a szájából. Ha valóban léteznek különféle misztikus teremtmények, ez a nő biztosan egy ogre ivadéka.
Az utcára kilépve rögtön elszáll valamennyi az indulatból, ami órák óta fojtogat.
Ez a hely csodálatos. Mondhatni, tündéri…
Legszívesebben felképelném magam, hogy ilyen ócska poénokkal próbálom elvenni az élét Dublinba jövetelem okának. De ha ölre mennék saját magammal, már azelőtt diliházba zárnának, mielőtt elmondanám valakinek, hogy miért is vagyok itt. Így hát nyugton maradok, hátha csak azután veszi kezdetét a kényszer-gyógykezelésem, mikor majd kinyitom a számat...

Végülis, nem tudom, miből gondoltam, hogy nem érzem majd hülyén magam. Elvégre a szenilis, nyolcvanhárom éves nagyanyám utolsó szavai repítettek drága Hollandiámból egészen idáig. Ez egy gyönyörű és megható történet is lehetne, ha a kedves asszony fent említett utolsó szavai között nem szerepelt volna tündér, szellem, vadász, meg kifli, meg szelfi, vagy az ördög tudja miféle fura nevű lények, akik állítólag meghatározták a családi életünk alakulását…

Édes Istenem, erős, egészséges, fiatal férfi vagyok, és képes vagyok arra pazarolni az időm, hogy nyomozzak anyám után, akiről semmit nem tudok, apám után, aki állítólag képzeletbeli teremtmények csonkítására szakosodott, meg az egyetlen lány után, akit valaha szerettem, és aki nagyi szerint „seelie” volt. Igen, ezt a szót megjegyeztem, mert rá vonatkozik…

Francba, hogy miért nem hívtam magammal hugit, vagy Guust legalább az első egy-két hétre. Ők ketten azok, akikben a végletekig megbízom, mint ikertestvérem és gyerekkori legjobb barátom. Rajtuk kívül soha, senkinek nem mondanám el, hogy miért vagyok itt. Még magamnak sem merem bevallani, hogy ez komoly.

Végignézek a szürke téglaházikókkal szegélyezett kavicsos úton. Szándékosan foglaltam a város legszélén szobát, messze a zajtól és turistáktól. Ki kell szellőztetnem a fejem, és ez már most is bőven rám fér, hátha még meg is tudnék valamit a következő két hónapban…

Ennyi időt adtam magamnak erre az őrültségre. Két hónapot. A repjegy haza június huszadikára szól.
Ezalatt kell kiderítenem, hogy miért nem hallottam soha anyámról, miért nem beszélt róla sem apám, sem a nagyi egy szót sem. Miért tűnt el apám egyik napról a másikra, hogy azután csak a havi rendszerességgel küldött, semmitmondó levelek emlékeztessenek rá, hogy valaha nekünk apánk is volt. De, ami jelenleg a legfontosabb: miért és hová tűnt el öt hónappal ezelőtt az a lány, aki értelmet adott az életemnek, és miért írta azt a furcsa búcsúüzenetet…?

Na, ezért jöttem ma ide.
És most elteszem ezt a rohadt naplót, mert az, hogy minden gondolatom és érzésem leírom, otthon még remek ötletnek tűnt, de most végképp’ úgy érzem tőle, hogy a baj velem van és minden csak a fejemben létezik. Mint abban a DiCaprio-filmben.
Remélem, rám jobb sors vár itt, Dublinban, mint Leora azon a szigeten…