Forrás: google

A kikötőbe kellett mennem, nem csak azért, hogy néhány fontosabb fuvarlevelet elintézzek, hanem azért is, hogy egy találkozót lebonyolítsak. Valahogyan mindig is jobban szerettem, ha éppen ott volt dolgom, mert a város összes része közül itt lehetett leginkább érezni a csontjaimban is szétáradó friss, sós tengeri illatot. Mint valami csábító, bűnös parfüm, olyan volt ez az érzékeimnek. Az autóban kényelmesen dőltem hátra, és felhúztam a sofőr és közöttem elhelyezkedő sötétített üveget. Egyedül akartam maradni a gondolataimmal, és arra a negyed órára megpihentetni a szemeimet, amíg a kikötőbe nem érünk. A Harkönen cégnek nagyjából húsz kisebb irodája volt itt, ahol a szükséges papírmunkákat végezték, illetőleg itt cseréltek gazdát az áruk és az elismervények, kötelezvények és számlák. Vagy éppen a kapitányok, a nekik kialakított helyiségben készültek fel egy-egy hosszabb útra. Mindig is ügyeltünk a munkásaink kényelmére, és ebben a kérdésben egyetlen korábbi cégvezető sem ismert lehetetlent. Mert nem átlagos emberek voltak azok akiket alkalmaztunk. A többsége fajtánkbéli, de akadt közöttük más olyan, kiket normál esetben üldöztek volna azért aminek született. A természet oly teremtményeinek vélték őket, akik pusztulásra, semmint életre itéltettek. No de kinek tiszte eldönteni, hogy a természet mit tart normálisnak és mit nem? Minden csupán nézőpont kérdése. Ujjaimat a mellettem pihenő aktatáskára simítottam, amelyben az iratok voltak fellelhetőek, illetőleg egy olyan levél amelyet el kell juttatnom messze északra valakinek, aki már nagyon várja a visszajelzésemet. Egy ékszerről volt szó, amelyet mindenáron meg akartam szerezni, és egy lapp öreg tudta a hollétét, ám nem volt hajlandó addig elárulni a kapcsolatomnak, amíg megfelelő ellenszolgáltatást nem nyújtok neki. Én pedig elárultam hol találja akit keres. Néha szemérmetlenül és rezzenéstelenül adtam ki bizonyos általam ismert lények adatait, ha éppen olyasmit akartam megszerezni ami nekem fontos volt. Egy dologra ügyeltem mindig: a látszatra. Annak soha nem szabadott engem elárulnia. Ha valaki kegyetlennek gondolna, nem jár messze a valóságtól, de hogy miért lettem ilyen? Ez egy másik történet. A világ tett ilyenné, az a világ, amely idejekorán megtanította, hogy nem bízhatok meg senkiben akit nem ismerek születésemtől fogva, és akivel nem úsztam még át a jeges tengerek megannyi zátonyát, akivel nem csaptunk ezüst hullámokat a sarki jégsapkák felé haladva. Az én barátságom ezen múlt, és ha szigorúan vesszük, a fajtámon kívül nemis igen tudott ennek senki megfelelni. Egy ideje még közülük sem. Sok éve már annak, hogy magam mögött hagytam naivitásom utolsó morzsáját is, és értettem meg, hogy ha a jövőben bármit el akarok érni annak mindig ára, lesz, de nem én leszek az aki megfizeti, hanem aki megfizetteti. Hogy min mentem keresztül az utóbbi években rajtam kívül senki nem tudta, ahogyan nem is fogja megtudni. Nincs ebben semmi szépség, semmi báj, semmi kalandos könyvek lapjaira kívánkozó történetfoszlány….egyszerűen azzá váltam akivé válnom kellett, akit a családom elvárt a cég vezetésének élén. Én pedig az idő előrehaladtával hagytam lemorzsolódni magamról a gyengeségnek számító könyörületet, empátiát, vagy éppen a vigasztalásra kész hajlamot. Oly jeges lettem, mint azok a vizek amelyek időről időre visszavárnak, és amelyek közé ha bevetem magam, akkor visszatérhetek ahhoz aki valójában vagyok. De csak ott és csak akkor. Itt a szárazföldön egyre kevésbé vagyok képes azonosulni az emberi világ értékrendjével amely az anyagi javakon esetlegesen túlmutatna. Minek is foglalkozzam vele, hiszen számomra érdektelen….vajon minden selkie idővel eljut erre a pontra? Talán az első átalakulásunk ilyentén következménye, hogy ahogyan telnek az évek egyre inkább olyanná válunk amilyenné természetünknél fogva születtünk? Ezekre a kérdésekre nem holnap és nem is holnapután fogom minden bizonnyal megkapni a választ.Mégis amikor ilyen pillanatokra, mint a mostani is, amikor az autó lassan araszolva előre a reggeli forgalomban kellemesen búg alattam, egyedül maradok a gondolataimmal, időről időre felötlik bennem. Meglehet ezen morális kérdéseket nem ilyen alkalmakon kellene feszegetnem. Jobban mondva nem nekem kellene. Nincs hozzá jogom. A mobilom az apró kézitáskámban kiméletlenül kezdett zörögni, megtörve az eddig békésen körbeölelő csend nyugalmát. Kelletlenül nyúltam érte kifogástalanra manikűrözött, és gyöngyházfényre festett ujjaimmal. Nem szóltam bele, csak a fogadás gombot megnyomva a fülemhez emeltem.
-  Miss Harkönen? Timothy vagyok. Mondja, biztosan jól értettem a titkárnőmtől, hogy nem kér ma reggel a szolgáltatásaimból, amikor egy rendőrrel találkozik a kikötőben a nyolcas irodánál?- az ügyvéd hangjából nem volt nehéz nem észrevenni azt a leheletnyi szarkasztikus és szemrehányó kis utalást, amelyet a visszautasításom okozott a szolgálatait illetően.
- Pontosan jól értette, Tim. Melyik része nem volt teljesen érthető a mondanivalómnak? Esetleg adjam írásba mandarin nyelvjárással, csakhogy az ázsiai titkárnője is megértse és pontosan tudja önnek tovább adni?- én sem voltam rest hasonlóan éles riposzttal visszaválaszolni neki, majd a vonal túloldalán keletkező csend kellő súllyal bírt arra nézve, hogy megértette a szavaimat.
- Pompás. Ha ilyen jól kibeszélgettük magunkat, le is teszem. Minden jót.- nem vártam meg a sóhajtását követő “de….” “...esetleg” és hasonló módon kezdődő vagy folytatódó mondatokat. Helyette megmozgattam a nyakam és kíváncsian pillantottam ki a szürkefüst szín üvegen, mégis merre járhatunk. Éppen akkor kanyarodtunk rá a beton rámpára, melynek a végén a személyre szabott parkoló várt rám. Jól eső érzéssel szálltam ki az autómból és miközben az iroda felé gyalogoltam, azon gondolkodtam mégis milyen ügyben kereshet fel egy rendőrnő. Miss Hepburn neve cseppet sem csengett ismerősen a számomra, legalábbis azok közül biztosan nem, akik időnként megfordultak errefelé. Rutinvizsgálatok. Mindig ez volt a kulcsmondat annak okán, hogy felkeresnek bennünket, bizonyos titokzatos csomagok után kutatva, amelyek értékes de vám alá tartozó, bizonyos esetekben lopott műkincseket is tartalmaztak akár. Már a feltételezés is sértő volt, hogy egyáltalán ilyesmit gondolnak a Harkönen cégről, így aztán a vizsgálatok minimalizásálását megoldottuk azzal, hogy minden évben a rendőrbálon tetemes kis összeget hagytunk az alapítványi számlán az árvák, és özvegyek javára. Tegyünk valamit a közjó érdekében is és persze a magunk malmára is hajtsuk a vizet. Nyilvánvalóan nem leplezett szándék volt az állandó és néha már idegesítően sok rendőri szaglászás miatt. Nem mintha a külvilág számára lett volna bármi titkolnivalónk is. Pontosabban olyan jellegű biztosan nem, ami kiderülvén a köz javát, vagy az emberek érdekeit szolgálták volna. Az irodában tartózkodó egyszemélyes hadsereg Mrs Pollson ma igazán elemében volt. Hajának lángvöröse elmúlt ifjúkorának utolsó kapaszkodója volt, ahogyan feltűnő, és alapvetően izléstelenre sikeredett sminkje és az éles, nem ritkán károgásra emlékeztető hanghordozása is. Ma kifejezetten díjaztam, hogy az alapvető, harsány szín ruhák helyett, egy diszkrétebb és a szemet kevésbé bántó levendula szín zsákruha mellett döntött, noha a szabása miatt úgy nézett ki, mint egy lila hordóba ragadt, vörös habcsók.
- Megérkezett már Miss Hepburn?- köszönés helyett a számomra legfontosabb kérdést vetettem oda az asztala mögül felugró nőnek, aki sajnálkozó fejcsóválással toldotta meg a nyilvánvalót. Még nem érkezett meg. Igaz, én is korábban érkeztem. A dossziét átnyújtottam a nőnek, majd az irodám felé indultam, és az ajtóból még hátravetettem a legfontosabb mondanivalómat.
- Ha befutott azonnal küldje be! És Mrs Pollson, semmi felesleges csacsogás a rendőrnőnek. Megjön, maga pedig bevezeti. Ugye érthető a procedúra?- egy határozott és értő bólintás volt a válasz, én pedig egy hasonló fejbiccentéssel köszöntem meg, majd csuktam be magam mögött az ajtót.Sötétkék kabátomat az egyik szék támlájára dobtam, a kezemben tartott levél pedig kissé csálén az asztalon landolt a családunkat ábrázoló egyik fotó mellett. Néha rettentő szentimentális tudok lenni. A szoba berendezése elsősorban a kék és a natúr színekben pompázott, a szőnyeg azúr színe pedig olyan benyomást kelthetett az érkezőnek, akárha a tenger tetején sétálna. Mindenben az életemben ez a szín játszotta elsősorban a főszerepet, és eszem ágában sem volt lemondani róla. Egy pohár konyakot töltöttem magamnak a szoba végén álló kicsiny, XVII. századi kis asztalkán álló üvegből, és az egyik falat teljesen beborító ablak elé sétáltam. Innen teljes rálátásom volt a kikötőre, és a mögötte elterülő hatalmas víztömegre. Kortyoltam egy aprót az édes, de kissé fanyar utóízzel bíró italból és kékjeimmel egyre vágyódóbban fürkésztem a vizet. Hamarosan újra visszatérek majd, eltűnök napokra, hetekre, a külvilág számára jól megérdemelt szabadságomat töltve...és ez igazi szabadság lesz. Bárcsak indulhatnék már!
Alig öt percet álldogálhattam így, amikor halk kopogtatást követően Mrs Pollson nyitotta kis az ajtót az érkező vendég előtt, és tessékelte be.
Kíváncsian fordultam meg, a mellkasom előtt összefűzött karjaimmal, a kezemben még mindig a poharat egyensúlyozva, de csupán pár lépést tettem meg az ablaktól.
-  Miss Hepburn ha nem tévedek.- jegyeztem meg a fejemmel pedig az íróasztal egyik oldalán található, kényelmes, kobaltkék színű bársonnyal bevont szék felé biccentettem.
- Foglaljon helyet! Egy órát kért tőlem, szóval az elkövetkező órám az öné. Essünk túl rajta, mert aztán rengeteg elintéznivalóm van.- egyetlen gondolatsornyi mondatban ajánlottam fel készségesen a szolgálataimat, egyben jeleztem számára, hogy egyetlen óránál többet, erre az egészre nem kívánok szánni. Amennyiben helyet foglalt úgy én is visszasétáltam az íróasztal másik oldalára, helyet foglaltam és a poharamat magam elé téve kíváncsian emeltem hatalmas, kék szemeimet a rendőrnőre.

Ana-Leena &&  Panda

Csendesen figyeltem a Liffey folyót, ahogyan neki dőltem a korlátnak. Könnyedén ölelt magához a gyenge szellő és egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam. A világ szép lassan megszűnt létezni, miközben a szellő könnyedén incselkedhetett a szőke fürtjeimmel. Nem sokszor fogtam össze a hajamat, legtöbb esetben az angyali fürtök, mely egy kevésbé angyali teremtéshez tartozott könnyedén omlott a vállaimra, hogy onnan a lapockámra vagy éppen a mellkasomra hulljanak. Másodpercek alatt repült messzire, a múlt emlékei közé a gondolataim. Újra láttam Lyannát, a mosolyát és arra is tisztán emlékeztem, hogy milyen rémülten tekintett rám először, amikor találkoztunk. Egy őrült karmai közül szabadítottam ki, de mégis valahogy több volt már attól a pillanattól kezdve. Emlékszem azokra a zöldes íriszekre, mintha csak a tavasszal nyíló fűre akart volna mindig emlékeztetni. Hogy lehet bármilyen zord is az élet, mert ahogyan a tél után eljön a tavasz, úgy az életben is beköszönt a vihar után a békesség, de valahogy úgy éreztem, hogy a lelkem nem nyugodhat.
Kutattok valamit, még se leltem, de talán magam sem tudom, hogy mi az, amit pontosan keresek. Lyanna gyilkosát, hajt a bosszú és düh, mintha a bennem keletkező űr eme érzéseket hordozná magába. Egy olyan űr, ami már sose fog eltűnne, de…de mióta betettem ide a lábamat még több minden megváltozott. Tudom, hogy mást is keresek, de még se lelem. Azok a fura bizsergető érzések, árnyak, melyek elmosódnak olykor. Látnék, de még se látok. Minden túl zavaros lett, ahogyan a bennem létező érzések tömkelege is.
Közeli utcáról dudálás zökkent ki a múltemlékeiből, sietve pillantok az órámra, majd egy aprót sóhajtok, hiszen lassan indulnom kell. Én kértem a találkozott és szerencsére megfelelt neki a saját területén, ha az őrsre kellett volna befáradnia… Nos, fogalmam sincsen, hogy miként oldottam volna meg, hiszen senki se segít a nyomozásban. Sőt, sokkal inkább mintha mindenki azon lenne, hogy elrejtsék előlem a nyomokat és feladjam végre, de nem fogom. Meg kell lelnem a medáliont is, ami apám öröksége volt, csak tovább adtam, hogy vigyázzon a szőkeségre, de aztán eltűnt, ahogyan az élet is tovaillant.
Nem túl gyorsan hajtottam a kikötőbe, hiszen volt bőven időm, miközben mellettem hevertek a szükséges dokumentumok. Igazából még magam sem tudtam, hogy mit akarok kérdezni egy sok-sok évvel ezelőtti halálesettel kapcsolatban, ahogyan azt se tudtam, hogy mégis miért egy ismeretlentől reménykedek olyan kérdésekre válasz kapni, hogy Mi köze lehetett a férfinak Lyannához? Mivel foglalkozott a férfi? és még ezernyi kérdés tódult minden egyes pillanatban az elmémbe. Kész csoda, hogy  a fejem nem akart szétrobbanni, hiszen azt se tudtam csak úgy tovaűzni, hogy múltkor miért is keveredtem ki Darragh háznál. Mit kerestem ott és ott volt még ezernyi rejtély, amire válaszokat kutattam, de sose leltem. Mintha csak a tavasz a világot lenne képes megajándékozni egy új reménnyel, de én még a zord és viharos télben rekedtem volna, miközben az árnyak elsiklanak mellettem, vagy éppen elmém játéka tesz próbára, netán bőröm… mintha csak néha valami fura figyelmeztető jelzés kerítene hatalmába, de sose jövök rá, hogy miért vagy mire akar figyelmezetni.
Sietve parkoltam le a közelben, majd mély levegőt vettem és lassan kifújtam. Nem lesz semmi baj, hiszen mi baj lehetne? Hetek óta szövögetem a hazugságok hálóját. Nem lehetnék itt, mégis itt vagyok. Ahogyan itt se lenne keresnivalóm, de mégis eljöttem… Egyedül, nincs aki fedezze a fenekemet, de már régóta nincs. Ritka az olyan ember, akiben őszintén meg tudok bízni. Talán részben emiatt is élek olyan életet, amilyet. Sietve kaptam fel a megszerzett aktákat, majd hangosan csapódott be mögöttem a kocsiajtaja. Két pityegés pedig könnyedén jelezte, hogy bezártam. Bőrdzsekimet nem húztam össze, ahogyan a fegyverem is velem volt, a megszokott helyen, illetve a jelvényemet is magamnál tartottam, hiszen vannak olyanok, akik jobb szeretik, ha fel is mutatjuk nekik. Bár még olyankor se mindig hiszik el azt, hogy tényleg rendőrök vagyunk.
Lépteim igazán lassan vezettek, még rövid időre meg is álltam egészen közel a tengerhez. Figyeltem a tenger fellett szálló madarakat és talán egy pillanatra még én is azt kívántam, hogy bár csak olyan lehetnénk mint ők. Szabad, elrepülhetnénk messzire, de igazából fogalmam sem volt, hogy hova. Kerestem, hogy hova tartozom, de egyre inkább nem éreztem, ahogyan az se segített, hogy a családomat magam mögött hagytam és szinte nem is beszéltem velük. Ők biztonságban vannak Washingtonban, Drake – a régi társam – vigyázz rájuk is. Nekem most itt van teendőm, végül egy újabb mélyről jövő sóhaj tört fel belőlem, majd sietve indultam el az épületek irányába. Könnyedén kértem útba igazítást is, hogy a megfelelő épületbe tévedjek be.
Meg kell hagyni, hogy rend és fegyelem megvolt. Persze, hogy utána néztem kicsit a helynek, ahogyan a jelenlegi vezetőjének is. Meg kell hagyni, hogy igazán gyönyörű és törékeny teremtésnek tűnt egyes képeken, de a pillantása olyan volt, amiben benne rejtőzött az erő. Gondolom mindenegyes nap számára is küzdelem, vagy az lehetett, hiszen a férfiak világában egy nőnek helytállni… Nos, mondjuk azt, hogy sose volt könnyű és talán nem is lesz.
- Jó napot! Miss Harkönen-hez jöttem. – pillantottam barátságosan végül az asszisztensre, amikor sikerült végre odakeverednem. Hmm, még két perccel korábban érkeztem így is, de inkább egy-két perc korábban, mint késsek és ne érjen már rá. Meg mindig is úgy tartottam, hogy késni eléggé nagy bunkóság. Főleg, ha a találkát kérő fél késik, vagy ülteti fel a másikat.
- Ohh bocsánat, Hepburn nyomozó vagyok. – és azzal a lendülettel még a jelvényemet is megmutattam. Az asszisztens sietve bólintott, mire a következő pillanatban már talpon is volt és be is kísért a megfelelő irodába. Sietve köszöntem meg neki, majd alig hogy beléptem az irodába kíváncsian vettem szemügyre a nőt.
Magas volt, elegáns és tényleg törékenynek tűnő, de a megjelenésében mégis volt valami erőt és tiszteletet követelt magának. Ez pedig még inkább felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon ki lehet ez a nő és mi tette ennyire erőssé, hogy már a megjelenése is ezt sugározta. A ruházata pedig teljesen az enyém ellentéte volt. Utoljára szerintem magassarkút is akkor viseltem, amikor valami idióta bevetés miatt kellett, vagy csak valami partira, amin kötelező volt megjelennem. jobb szerettem a lezserebb és kényelmesebb viseletet. Mondjuk egy top, kicsit jobban kivágott felső, farmer és kényelmes cipő. Bár a munkámat tekintve ebbe még mindig könnyebb volt a bűnözök után futni, mint egy olyanban, amit ő viselt.
- Igen, Hepburn nyomozó vagyok. Köszönöm, hogy fogad Miss Harkönen. – egy halovány mosoly szerűség még az arcomon is megjelent, mintha csak ezzel akarnám elnyerni a bizalmát. Amikor viszont egyből közli velem, hogy egy óra, de annál több biztosan nem lehet, akkor kicsit feljebb szalad a szemöldököm, de reménykedtem, hogy annyi idő alatt végezni fogunk.
- Igazából egy régi eset miatt jöttem, ha jól tudom, akkor Ön is ott volt, amikor történt. – kezdtem bele óvatosan, miután helyet foglaltam, de közben végig őt figyeltem. Mintha csak abban reménykednék, hogy arcának vonásai, vagy bármilyen más tett elárulná őt. – Ha pontos akarok lenni, akkor egy bizonyos Dan halálával kapcsolatban lenne pár kérdésem. Egy nem olyan régen történt esettel kapcsolatban felmerült az ő neve is. – már ha nem megint zsákutcába küldtek és rohadtul semmi köze egymásnak a két ügynek, személynek, de még se bírtam volna megkockáztatni azt, hogy nem járok utána. – Jól ismerte az urat? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést, mielőtt még túlzottan belelendülnénk.

Vannak napok amik nem jól indulnak, pocsék módon folytatódnak és csapnivalóan érnek véget. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben mint a hét első felének eseményfolyama, amelyben elbuktam két remek üzletet, és pont az orrom elől halászták el azokat, nem volt sikeres egyeztetésem egy korábbi emberi alkalmazottal, akivel peren kívül igyekeztünk megállapodni, bizonyos papírokat illetően, amelyet a tudtunk nélkül tulajdonított el. Így aztán következnie kellett egy olyan módszernek, amit nem szívleltem, és legtöbbször valamelyik bácsikám intézte a dolgot. Az öcséimet még igyekeztem kihagyni az efféle ügyekből. Majd amikor eljön az ideje ráérnek megtudni. A külvilág számára mindeközben a gazdasági magazinok társasági rovatában csillogtam letörölhetetlenül egykedvű és lenéző mosollyal az arcomon, apám oldalán, farkasszemet nézve a villogó vakukkal. Kifogástalan külsőm mögött pedig egy olyan ember ellen kiadott elfogató parancs húzódott meg, amelyet tökéletesen lepleztem a riporternő ostoba kérdéseire válaszolva. Rátartinak gondolnak sokan, pedig semmi mást nem csinálok csak leplezek a túlélés kedvéért. Ha sok a hal és kevés a fóka, akkor nem a fókákat kell levágni, hanem a halakat szaporítani. Mondhatnám, hogy profán és buta hasonlat ez, de tulajdonképpen az élet minden területére igaz lehet. Ami az anyagiakat illette nem szenvedtünk semmiben hiányt, ami azonban az érzelmeket, vagy éppen a kedvességet, azt még patikamérlegen sem lehetett volna megmérni az otthonunkban. Az enyém viszonylag távol esett a város zajától, de ritkán fogadtam látogatókat, azt is kizárólag bejelentés alapján. Éppen ezért volt számomra kézenfekvő, hogy egy olyan területen találkozom a rendőrnővel, ami mindkettőnk számára valamilyen módon semleges. Apa megtanította, hogy akkor is rezzenéstelen arccal kell válaszolni a kérdésekre, amikor az előző nap még hallottam valakinek a halálsikolyát, vagy éppen én voltam az, aki kimondta rá a végső ítéletet. Az igazat megvallva az egész addigi életem, ami hat évvel korábban alapjaiban omlott össze, csupán illúziókra épült homokvár volt, mit az első dagály magával sodort. A dagály amelyet kíméletlenségből, az emberi életek feletti korlátlan hatalomnak gondolásából és abból eredt, hogy csak magunkat védjük, csak a fajtánkban bízhatunk meg.Éppen ezért mindent el kell lepleznünk, amit csak tudunk, hiszen egyetlen kincsünk van amivel az első adandó alkalommal bárki visszaélne. Minden nappal a bőrünket visszük a vásárra, de ebben a különös és néha véget nem érőnek gondolt inbalansz életben csak ez volt ami igazán fontos és megmásíthatatlan értékkel bírt a számunkra. A külsőségek nekem már régen nem jelentettek semmit, kizárólag azt, hogy a külvilág mennyit lát belőlünk, vagy mi az amit mi meg szeretnénk nekik mutatni. Ugyanakkor voltak olyanok, akiket nem szívesen engedtem a közelembe, mert tartottam volna a kérdéseiktől, vagy a vesémbe látó pillantásaiktól. A rendőrök is ezek közé tartoztak többnyire, de az igazat megvallva bármilyen közrendi hivatalnok, vagy olyan ismeretekkel bíró egyén, aki nem csupán anyagilag lett volna képes megszorongatni bennünket.Ha tehettem volna, a mai találkozót is valaki másra bízom, vagy éppen megkérem apát, hogy ugorjon be ő helyettem. A hazugságokban vagy az arcára kiülő érzelmek leplezésében még mindig nagyobb gyakorlata volna mint nekem. Anyám egyszerűen csak ostoba volt. Egész nap a kertben bóklászott és a hülye növényeit gondozta, legalábbis az utolsó infarktusa óta még rosszabb lett az ilyen jellegű tevékenysége, mint máskor. No igen...ő már korábban is sokkal inkább vonzódott az emberi világhoz, mint mi, és szépen lassan bele olvadt a hétköznapokba. Végül a betegségeik is jobban megtámadták a szervezetét. Az apánk szinte úgy vonszolta magával időnként  a tengerbe vissza, csakhogy olyankor egy keveset visszanyerjen az életerejéből. De már sem a tenger moraja nem tudta helyrehozni a lelkét, sem pedig nem simította  a jeges áramlat olyan kecsegtetően az ezüstszín bőrét. Valahányszor velük tartottam csak keservesen figyeltem miképpen csapkodja a vizet tehetetlenné váló mancsaival, akárha olyankor lenne a szárazföldön, és nem a vízben. Egyre kevésbé számítottak már neki ezek az alkalmak, és szépen lassan fogyott el, én pedig tudom, hogy eljön majd az az alkalom, amikor többé már nem tart velünk a hullámok közé, vagy soha többé nem tér onnan vissza. Ha őszinte akarok lenni, egyszer mindegyiküknek ez lesz a sorsa, és ettől szebb halált tán el sem tudnánk képzelni magunknak.
Nyugtatóan marja végig a torkomat az utolsó korty ital, amelyet mg magamban tudok elfogyasztani, mielőtt a mai vendégem meg nem érkezik. Amikor a belépését követően visszafordulok az ablaktól, alaposan végigmérem. Nincs az arcomra írva semmi. Sem reakció, sem pedig elismerés, de éppen úgy a lenézés is hiányzik róla. Mintha odaloptam volna magamnak a hideg tenger mélyéről egy csipetnyi érzéketlenséget. Az azonban feltűnt, hogy alapvetően mennyire különbözünk külsőségekben egymástól, talán csak a hajunk színe volt megkapóan egyező. Folyékony arany méz. Ez jutott eszembe az övéről, és talán ez volt az egyetlen olyan külső jellemvonása, amely megragadta és ott tartotta a figyelmemet. Az öltözékéről inkább szót sem ejtenék. Volt az arcán valami leplezett keserű kétségbeesés, mint amikor az ember keres valamit, de nem találja. A bizonytalanul lépkedők néznek mindig így.Nem akartam zavarba hozni őt azzal, hogy az illendőség határain túl tovább bámulom a kelleténél, és a köszönetét egy félrebiccenő fejmozdulattal fogadtam, majd előre nyújtott kezemmel a szék felé mutattam. Minden megmozdulásom az előző másodpercekben azt hirdette a számára, hogy igazán szóra sem érdemes és térjünk végre a tárgyra. Vázolom neki a rendelkezésére álló időt, amely jól láthatóan a korábbi kissé félszeg de bizalmat elnyerni próbáló mosolyából nem keveset tör le. Az idő pénz ugyebár, és jelen pillanatban semmi hasznom abból, hogy vele kell beszélgetnem, mégis megteszem, csuda tudja tán, hogy mi célból. Összefűzött ujjaim az asztallapon pihennek, és őt figyelem kitartóan, próbálok olvasni a szavai mögött, vagy abból ahogyan a kérdést felteszi, a hangsúlya, a gesztusai, minden árulkodó lehet.  Mikor végül elhangzanak az első szavak...az első mondat résznél még csak óvatosan rándul az arcom, a másodiknál összeszűkülnek a szemeim, és végül mikor kiejti azt a nevet melyet igyekeztem oly sok éven keresztül még a gondolataimból is messze űzni, az olyan érzést váltott ki belőlem, mintha a nem létező szívembe csapott volna bele teljes erővel. Miss Hepburn-nek fogalma sem volt róla milyen sebeket szaggatott fel pusztán a felemlegetésével, és nekem magamnak is beszélnek majd róla olyan lesz, mintha ezeket a sebeket sóval szórnám folyamatosan. Önnön magamat kínozva. Lassan pofozom fel magam legbelül, hogy térjek végre észhez, és kell legalább két perc mire addig legalább eljutok, hogy óvatosan megmozdítva a kezem szétválasszam az ujjaimat és az asztal bal oldalán lévő telefon egy apró piros gombját megnyomjam. A torkomat megköszörülöm, amikor a vonal túloldalán Mrs Pollson várja mit is szeretnék.
- Az elkövetkezendő egy órában senkit ne kapcsoljon be, kérem. Köszönöm. - miközben beszélek, folyamatosan a rendőrnőt figyelem, a tekintetemmel megpróbálom számára sugallni, hogy darázsfészekbe tenyerelt, ugyanakkor a viselkedésem, vagy éppen a kissé kimért tartásom mit sem veszít a korábbi dacosságából. Felállok az asztaltól és magamhoz véve a poharamat megint a kis míves asztalkához sétálok, hogy újratöltsek. Szükségem lesz rá úgy érzem.
- Kér esetleg valamit inni? Ha jól sejtem szolgálatban van, ez esetben ásványvíz, esetleg gyümölcslé.- kínálom meg, még mindig egy darabig kerülve a felvetett témát, noha nem szándékosan teszem, egyszerűen meg kell találnom a módját annak miképpen tudjak róla úgy beszélni, ahogyan már lassan öt éve nem beszéltem...érzések nélkül. Olyan érzések nélkül amelyek egykor voltak, mostanra viszont teljesen megszüntek. Kortyolok a pohárból, ujjaim szinte kifehérednek, úgy szorítom.
- Dan Donarty-ről beszélünk, ha jól sejtem. Illetve arról a tragédiáról amelyet volt szerencsétlenségem elszenvedni….igen, ismertem.- kihúzom magam, fejem felszegem és egy ideig az ablakon bámulok kifelé. Nem akarom, hogy lássa miképpen rendezem katonás érzéketlenségbe a vonásaimat, jobban mondva olyanba amelyből hamis érzéseket olvashat majd ki. A legnehezebb, hiszen Dan az egyetlen és utolsó volt, aki iránt még engedtem magamnak érezni valamit….ha tudtam volna kicsoda….na igen, a nem ismeret gyakran azzal jár, hogy a saját sírunkba dőlünk bele élve, és hagyjuk, hogy a földet ránk hányják. Visszafordultam a rendőrnő felé, immáron arcomon viasszerű és szinte csak a tapintható gyász foszlányai voltak felfedezhetőek.
- A vőlegényem volt, illetve majdnem az. Előző nap kérte meg a kezemet, de még nem válaszoltam neki….gondolom ezek nem voltak benne a jelentésben. Nem tartotta a családom szükségesnek.A Harkönen vállalat dublini kirendeltségén dolgozott, és elsősorban műkincsekkel, régiségekkel és ritka ékszerekkel foglalkozott. Ezekre kötött biztosításokat. Aznap éjjel, amikor meghalt….engem próbált védeni. Tolvajt fogtunk, aki menekülés közben rálőtt Danre. Ez...ez történt.- még mindig ugyanolyan pontos részletességgel mesélem el az egészet, ahogyan egykor a rendőröknek is, vagy a nyomozóknak, vagy bárkinek aki az eset kapcsán még jó sok éven keresztül visszajárt. Végül megoldatlan ügyként zárták le.
- Elárulná, hogy milyen ügy kapcsán került elő ennyi év után a neve?- most villan ki először talán a rám erőszakolt megtört gyász mögül a számító és minden tekintetben, minden részletre odafigyelő nő képe. De ez csak egy villanásnyi, mert mélyen megrendült rezzenő pilláimon hagyom az első apró könnycseppet táncolni. De ezt nem a szomorúság hozza belőlem elő, hanem az aggodalom. Mégiscsak jobb lett volna, ha apa jön el erre a tárgyalásra….képtelen leszek végigcsinálni. Bele fogok dögleni.

Ana-Leena &&  Panda

Egyik részem még mindig hatalmas ostobaságnak tartotta az egészet, de igazából már onnantól kezdve, hogy Dublinba jöttem. Talán otthon kellett volna maradnom, de valahogy a lelkem képtelen volt nyugodni, elfogadni azt, ami már megváltoztatatlan. Cselekedni akartam, még akkor is, ha talán életem legnagyobb ostobaságát követtem el azon a napon, amikor iderepültem. Kerestem valamit, azt, ami részben végre elhozhatná az enyhülést nekem, ami talán egy kisebb békességet jelenthetne számomra, de nem túlzottan találtam. Mint amikor tudod, hogy vágysz valamire, hogy valamerre vonz az élet, de még se tudnád megmondani, hogy mi az. Még akkor se, ha őrületbe kerget eme tanácstalanság.
Azt viszont tudtam, hogy szükségem van a medálionra. Amióta az eszemet tudom mindig nálam volt, szinte sose váltam meg tőle, mintha csak egy részem képtelen lett volna anélkül élni. Mintha csak az egésznek valami bűvereje lett volna, vagy talán csak egykoron túlzottan szerettem volna ebben hinni, felnőttkoromra pedig megszoktam, ki tudja. Nem könnyedén váltam meg tőle akkor se, de azt akartam, hogy biztonságban legyen Lyanna, ahogyan engem is megóvott mondhatni mindentől. Legalábbis anya mindig ezt mesélte, hogy ennek köszönhetően biztonságban lehetek és talán így is volt, hiszen nem sokkal azután, hogy megváltam tőle majdnem életemet veszítettem, de végül teljesen más valaki halt meg. Tudom-tudom, talán önzőség vagy éppen butaság lenne sokak szemében ennyire ragaszkodni egy tárgyhoz, de a madarak se képesek repülni a szárnyaik nélkül, akkor én mégis miként hihetnék abban, hogy ama tárgy nélkül is még meglelhetem azt, amit oly annyira keresek?  Mintha annak elvesztésével egy részemet én is elveszítettem volna…
Fura volt az egész, nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt tudtam, hogy az életem egyre inkább felfordul. Néha még talán én is kételkedtem magamban, amikor az árnyak valóságossá kezdtek alakulni, a homályból szép lassan kibontakoztak volna, de még mielőtt láthattam volna őket igazán azelőtt tovább is reppentem. Olykor már az utcán is inkább fejemet lehajtva haladtam, néha még a nyomozótársam pillantását is kerültem, hiszen volt már olyan, amikor ránéztem és akkor is elfogott az a fura érzés és látomásszerűen kezdett valami más megjelenni az emberi valója helyett… Olykor megesett, hogy már saját magamban is kételkedtem ilyenkor, hogy valóban tényleg jól lennék-e és nem kellene végre valakivel beszélnem, de jobbnak láttam inkább hallgatni. Amíg ennyi kétely és kérdés élt benne, miközben egy idegen helyen voltam bizalmas nélkül, addig inkább jobb meghúznia magát az embernek. Főleg azok után, hogy még számomra is olykor meglepő dolgokat tettem. Ahogyan annak érdekében se voltam rest tenni, hogy a gondolataimból is kiverjek valakit. Bosszantó volt, legalábbis számomra, hogy csak úgy arra vezettek a lábaim. Egyszerűen csak nem értettem, hogy mi zajlik velem és hiába vágytam arra, hogy a szellő magával vigye a gondolataimat még se tette meg, mintha csak a forgószél nem eresztene és arra sodorna, amerre éppen ő gondolja, hogy vinnie kell…
Félsz volt-e bennem most? Még szép, talán nem is kevés. A törhetetlen váz mögött meginogtam, hirtelen már semmit se értettem. Féltem attól, amit talán lelek itt, ahogyan attól is, hogy újabb zsákutcába futok. Ugyanakkor még ott volt az is, hogy mi lesz akkor, ha ismét rám tör az az érzés? Mit fogok tenni? Meddig leszek képes úgy tenni, mintha semmit se látnék, vagy éppen éreznék. A vihar is olykor a semmiből jelenik meg, ahogyan ez is, s mint az képes városokat, épületeket romokba dönteni, úgy engem eme dolog volt képes mélyen legbelül széttépni és megkérdőjelezni oly sok mindent…
Hamarosan pedig már nem volt menekvés, ott vagyok, ahol semmi keresnivalóm nem lenne, de még se akarok elfutni, vagy talán egy hangyányit, mint aki itt se találja igazán a helyét vagy éppen nem érti, hogy meddig lesz képes a saját hazugságainak a hálójában talpon maradni. Habozok, de végül megszólalok, ha nem teszem meg, akkor örökre ottmarad az önvád, hogy még ezt se tettem meg, úgy mégis miként várhatnám el azt, hogy válaszokat kapjak? Arcom rezdüléstelenné válik, hiszen jól megtanultam leplezni az érzéseimet. Emlékszem, hogy eleinte milyen nehéz volt, eltitkolni azt, ami mélyen legbelül zajlik, megküzdeni azzal a gombóccal, ami minden egyes esetben megjelenik a torkomban, amikor egy családdal közlöm a veszteségét. Vajon anya is úgy érezhette, mint az áldozatok családjai, amikor apát elveszítette? Röpke gondolat fonal, mely pár másodperc erejéig messze repít a célomtól, de nem hagyhatom, hogy elterelje a gondolataimat. Sietve emlékeztetem magam, hogy mit is keresek itt, a pillantásomat pedig ismételten a nőre emelem, akivel talán nagyobb ellentétek nem is lehetnénk. Külsőre biztosan, de a felszín alatt is így lenne? Ohh, ki tudja, hiszen néha a legkeményebb máz rejti a legsötétebb titkokat. Jól tudom, hiszen én is ezt teszem, vajon ő is?
Látom arcának rezdülését, még se mozdulok meg, még a pillantásomat se szakítom el. Még akkor se, amikor szemei összeszűkülnek. Nos, azt hiszem, hogy eléggé kényes témába sikerült belesétálta ismételten. Miért nem lepődök meg ezen? Vagy netán még ennyi év távlatából is ennyire érzékenyen érinti az embereket egy szerettük elvesztése? Olvastam az aktát, így pontosan tudom, hogy mi köze is volt az említett férfihoz. Talán emiatt még inkább örültem, hogy nem mással kell beszélnem, hanem vele. Néha egy-egy apró rezdülés többet árul el minden szónál. Kezemet könnyedén ejtem az ölembe, a székben kicsit hátrébb dőlök, de a pillantásomat továbbra is ő tartja fogva. Mintha csak a kezdeti félsz kezdene tovaillanni és teljesen más költözne be. Talán mégis jó helyre jöttem, de ez úgyis csak a beszélgetés végén fog eldőlni. Nem siettetem, hiszen nem akarom kizökkenteni se még inkább őt. Itt most én vagyok a vendég, akit akármikor kirakhat hiába beszéltük meg előre a találkát. De arcának játéka után nem akarok távozni, most még nem… többet kell tudnom…
Állom a pillantását, még akkor is, ha nem éppen sok jóval kecsegtet. Talán önfejűség nem félrepillantani, de akkor se akarok. Ahogyan ő azt sugallja, hogy darázsfészekbe nyúltam, én pedig azt, hogy nem fogok meghátrálni. Tényleg ennyire magabiztos lennék? Francokat, de a világért se mutattam volna magam gyengének! Most nem tehetem meg!
- Ásványvíz teljesen jó lesz. Köszönöm! – egy hálás pillantást kap, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kényszerítsem arra, hogy válaszoljon. Ismerem az időhúzást, talán túlzottan is, hiszen rendőr vagyok, azon belül pedig nyomozó és mi is nem egyszer élünk eme élet adta lehetőséggel. Megvan ennek is a trükkje, előnye. Lassan túrok szőke tincseimbe, miközben egy kisebb kérdőpillantást kap, hiszen még mindig várom a válaszát. Nem őt akarom előállítani, nekem csak információ kell, igaz saját ügyben, de ezt neki nem kell tudnia. Látom, hogy a pohár a támasza és, ha megkapom az enyémet, akkor vélhetően hasonlóan van nálam is. Néha szükség van az élet fura kapaszkodóira, amik segíthetnek abban, hogy egy-egy gesztust elrejtsünk és egy másikkal helyettesítsünk. Nem bukhatok el, nem mutathatom ki a bennem tomboló vihart… Muszáj erősnek maradnom most is!
- Igen, róla lenne szó és őszinte részvétem! – persze, ez egy rendőrszájából nem úgy hat, mint kellene, de most talán a hangom többről árulkodik, mint kellene. A fájdalom és veszteség érzése könnyedén kicsendülhet ebből a pár szóból is. Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, aki számunkra fontos és hiába kellene minden érzést elrejtenem egy aprócska rés mégis keletkezik a maszkon és utat tör magának pár pillanat erejéig. Sietve kortyolok párat az italomból, de nem mozdulok meg. Nem tehetem meg… Szeretném arcának rezdüléseit látni, de helyette hátat fordít. Nem szólok, várok. A fájdalom minden embert képes megtörni, de mégis utáljuk kimutatni, hiszen azt hisszük, hogy attól gyengék leszünk, pedig nem… Fájdalom sok mindenre képes; nem kizárt, hogy az élet legjobb pofonja is egyben.
Csendesen hallgatom a történetet, melyet részben jól ismertem már a megszerzett aktákból és már éppen kezdeném azt hinni, hogy semmi érdekeset nem hallhatok, akkor kissé talán túlzottan is felcsillan a szemem, amikor kiderül, hogy „ritka ékszerekkel foglalkozott”.  Talán ez volt az a mozzanata a beszélgetésnek, amikor úgy döntöttem, hogy minden fura, szokatlan és baljós érzést arrébb pakolok. Muszáj volt ebbe kapaszkodnom, hiszen én is azt kerestem… egy igazán egyedi medáliont, amit valaki orvul ellopott… - Értem, szerencse, hogy maga megúszta a dolgot és nem sérült meg közben. – feleltem teljesen komolyan, hiszen arcom vonásait pillanatokon belül rendeztem, mintha csak semmi érdekeset nem hallottam volna. Nem árulhattam el túl sokat, de valószínűleg még így is feltűnhetett neki az, ahogyan íriszeim reagáltak arra a pár szóra…
Mielőtt válaszolhatnék ujjaimmal a pohár szélén körözök, a jól felépített máza pontosan úgy reped meg, ahogyan az enyém is teszi néha. Habozok, figyelem, mintha a pillantása mögött rejlő szándékot szeretném megfejteni, de aztán végül megszólalok. Lassan és kimértem, minden fájdalmat megpróbálva kiölni a hangomból. – Egy fiatal lány holttestére bukkantunk nem olyan régen, akinek az ügyével kapcsolatban felmerült az ő neve is. És szeretnénk minden szálat megvizsgálni, hogy esetleg a két eset között lehet-e bármilyen kapocs, de remélem megérti, hogy a részleteket nem árulhatom el. Tudja ez még egy folyamatban lévő nyomozás. – hát hogyne! Kezdem úgy érezni, hogy csak én nyomozók Lyanna ügyében, mert a helyiek már feladták vagy még el se kezdték. Fogalmam nincs, hogy mi lenne a legjobb szó. Látom, hogy mennyire kényesen érinti őt a téma, de az önzőség felülkerekedik rajtam. A poharat lerakom az asztalra, ha engedi, hogy utána a kezemet lazán ejtsem az ölembe, pedig a feszültség, az ezernyi kérdés és a remény apró szikrája szinte felőrölt belülről. – Említette, hogy ritka ékszerekkel is foglalkozott. Esetleg tudja, hogy kikkel állhatott kapcsolatban vagy éppen kikkel üzletelt, honnan szerezte azokat az ékszereket? – igyekszem úgy előadni, mintha fontos kérdés lenne az üggyel kapcsolatban, mintha csak egy ritkaság is felmerült volna az ügyben és így is van. Persze az más kérdés, hogy nem az őrsnek kell bizonyítéknak, hanem nekem. Meg kell találnom, még akkor is, ha túl messzire kell elmennem a hazugságok hálójában. A kérdés végére kicsit ajkam széle megremeg, de a hangom nem. A színjátéknak folytatódnia kell, míg végül talán fel nem emészt örökre… – Az ügy szempontjából eléggé fontos lenne. – dobok oda még egy ártatlannak tűnő mondatot, pedig ha a hazugságnak lenne szaga, akkor talán ebben a szobában se lehetne már megmaradni, hiszen minden egyes kiejtett szó mögött majdnem hazugság lappang…

Egy ideje már nem értem meg azokat, akiknek valami olyan fontos az életükben, hogy akár a végsőkig is képesek érte elmenni. Nem értem meg a konok kitartásukat, vagy éppen azt, hogy akár a falnak is képesek fejjel nekimenni, ha azzal közelebb jutnak végső céljukhoz. Kivált akkor nem értem meg ezen törekvésüket, ha a mozgatórugójuk holmi érzelmi és lélekbeli gyengeségükből adódik. Nem veszik tán észre amit én is felismertem sok évvel ezelőtt, hogy mindezek pusztán a vesztük felé hajtják őket, semmint elhoznák számukra a beteljesülést? Vagy éppen a megnyugvást. Azt gondolják az út végén, ha majd minden kérdésükre választ kapnak, és nem maradnak többé elvarratlan szálak, akkor minden könnyebb lesz. Terhüket letéve léphetnek tovább. Ostoba elgondolás! A neheze bizony éppen ott kezdődik: az igazság megismerésénél. Amikor a mai találkozóra készültem, én sok dologra fel voltam készülve. Úgy véltem felkészülten állok majd elébe a rendőrnő kérdéseinek, hogy pontos és megbízható válaszokkal fogok szolgálni legyen bármi is a témája annak, hogy ma felkeresett. Nem hittem, hogy végül egy olyan múltbéli esemény felemlegetésével billent ki eleddig tökéletesnek hitt egyensúlyomból, amelyet inkább már elfelejteni vágytam volna, semmint újra előszedni. Nem azért mert ne lettem volna képes a halálon túllépni. Nem is azért mert egy oly férfi feküdt előttem azon a fogcsikorgató hideg téli estén az ég felé meredő üveges szemekkel, akinek érzelmeiben oly biztos voltam, mint abban, hogy a levegőt veszem. Hanem azért, mert nem hittem volna tán magam sem, hogy ez még mindig ekkora hatással lesz rám. Dan úgy kifacsart lélekben mint egy szottyadó citromot, és én még csak észre sem vettem. Határtalanul ostoba módon azt hittem, hogy az emberekben meg lehet bízni, hogy ha életem legféltettebb titkát bízom arra akit szeretni vélek, és aki viszonozza is ezt a számomra, akkor nem történhet semmi baj. Hiszen védeni fog engem, ahogyan megígérte. Elfogadva mások számára szörnyszülöttnek gondolt voltommal, és elfogadva azzal, hogy az életünk nem lesz olyan amilyennek egy ember nő oldalán álmodhatta volna meg. A magam fajtára két út várhat: vagy az ártatlan létben tengődik egész élete során reménykedve szánalomban, vagy éppen abban, hogy senki nem akar majd ártani neki, vagy pedig mindent maga mögé utasít ami az emberi világ számára fontos lehet, hogy a jövőben kizárólag önmagára és a fajtájára gondolhasson. Én az utóbbi mellett döntöttem, igaz kényszerből semmint önálló akaratomból. Ha akkor apám nem jelenik meg, ha nem szembesülök azzal mi mindent kell megtennünk azért, hogy védeni tudjuk magunkat, akkor minden bizonnyal a mai napon nem itt beszélgetnék Miss Hepburn-el. Nem azon lennék minden erőmmel, hogy megtartsam a keménység és a megingathatatlanság álcáját, és mindenféle érzelmet melyet a múltban oly mélyre zártam meg sem kottyanna visszatartani. De ez ma nem így van. Itt állok az irodában, próbálom húzni az időt, hogy egy egyszerű és mások számára talán ártatlannak tűnő kérdésre válaszoljak. Konyakos poharamon az ujjaim úgy kapaszkodnak, mintha az egyetlen pont lenne a világon hol még megtart az erőm, és nem enged lezuhanni a bűnös beismerés feneketlen mélységébe. Vonásaim rendezettnek tetszenek, időnként megugró arccsontom, szemöldököm fel-le játéka, íriszeim mélységes kékjének csillogása lehet csupán árulkodó, vagy éppen a szusszanás, mely a kelleténél tovább tart. Éppen úgy beszélnek a mozdulataim, ahogyan az övé is. Lehet, hogy a szavai határozottak, a betűket remek érzékkel pakolva egymás mellé igazán kemény nő benyomását kelti egy olyan világ katonájaként, amely elsősorban férfiak által uralt. Ó ebben, nem is nagyon különbözünk egymástól úgy tűnik, mégis szakadékok választanak el attól ahol most ő tarthat félúton, és ahova én eljutottam. Bár ez talán annyira nem is észrevehető, hiszen éppen olyan könnyen omlik a falam, ahogyan az övé még fel sem épült. Lényegtelen ilyen szempontból az, hogy én jelenleg mennyire jutottam túl a múltamon. Minimum bolondnak kellene lennem, hogy ne vegyem észre meg nem bicsakló szavait nem támasztja alá a határozottan kihúzott váll, vagy éppen a művi dacossággal felszegett fej. Mindez egyetlen dologról árulkodik: próbál igazat szólni, csakhogy képtelen önkéntelen reakcióit kordában tartani. Állja a pillantásom, egyetlen másodpercre rezdülnek csupán a pillái, miközben én Mrs Pollsonnal beszélek a kihangosított központon keresztül. Tökéletes világossá válik számomra, hogy akár holnap is itt ülne, ugyanebben a pózban, amíg választ nem kap a kérdéseire, ahogyan abban is biztos voltam, hogy ezt már nem csupán szakmai előrehaladás, vagy a kötelessége iránti érzett hajthatatlan önérzetesség vezeti. Ó kedvesem, úgy tűnik ebben a szobában nem csak én hurcolok súlyos titkokat! Az ösztöneim ezerszeresre élesednek, mint amikor a vízbe vetve magam nem csupán önmagamra, hanem a környezetemre is figyelnem kell. Állati énem felébred és veszélyt szimatol. De nem olyat ami fizikálisan tudna nekem ártani, sokkal inkább olyat amely az évek alatt olyan szépen elrejtett gyengeségeimet akarja a felszínre cibálni mindenáron. De nem fogom magam olyan könnyen adni, nem ez lenne az első ilyen helyzet. Bólintok a részvétnyilvánításra, inkább csak rutinból semmint őszinteségből. Meglehet ő is inkább csak ezért mondta.
- Ami azt illeti igen. Ha szigorúan nézzük Dan értem áldozta fel magát.- részben igazak is a szavaim,éppen ezért nem nehéz kiejtenem őket, még akkor sem ha nincs meg bennük az az érzelmi többlet, amit általában az évek múlva is felszínre kívánkozó hála szokott a szavak mögé csempészni. Pedig valahol hálás is vagyok egykori kedvesemnek,mert megtanított arra, hogy nem bízhatok meg senkiben a jövőben, főleg akkor nem ha szerelmet hazudnak méreggel és számítással átitatott szavai. Átadom neki az ásványvizes poharat, és ujjainak görbületét figyelem rajta, mely éppen olyan kétségbeesetten próbál ott találni menedéket, akár az enyéim. Hallgatom a történetet arról, hogy miként merült fel Dan neve egy nemrégiben elkövetett gyilkossággal kapcsolatban, noha ráncokkal barázdált homlokomon kiülő értetlenség árulkodó lehet. Egy kelleténél talán csak hangyányit gúnyosabb mosolyba rándulnak ajkaim, amikor a végén kiejti azt a bizonyos varázs mondatot,mely minden kíváncsiságot hamvaiban próbál elfojtani, mégis mindig az ellenkező hatást éri el. A folyamatban lévő nyomozásról...részleteket nem árulhat el...bla bla….ésatöbbi, ésatöbbi.  Nem tudom, hogy erről mikor fognak már leszokni, hiszen éppen akkor ültetik el a gyanút az ember fejében, amikor ezek a mondatok elhagyják a szájukat. És ez most sem történik másképpen a mi esetünkben sem. Az eddig a pohár peremén táncoló keze megáll a mozdulattal, és én azt figyelem, meg azt ahogyan végül az üveg az asztalra kerül, ő pedig visszaejti a kezét az ölébe. Pótcselekvések egész tárházát vonultatta fel előttem egyetlen percben, melynek végén már nem tudja mit is tegyen, csakhogy megszerezze az információt amit szeretne. Megkerülöm az asztalt, és visszahelyezkedem a székembe, kényelmesen hátradőlve, miközben mellmagasságba emelem a poharamat és játszva kezdem lögybölni benne a maradék italomat. A vérbordó nedű selymesen csordogál végig a pohár oldalának belsején, és ezt nézem kitartóan legalább fél percig, mikor végül a nyomozónőre tekintek és egy szusszantás követően fejrázva mosolyodom el.
- Javítson ki ha nem jól éretettem, de: idejön, egy sok évvel ezelőtti gyilkosság kapcsán érdeklődik nálam, amely összeköthető egy nemrégiben elkövetett másik gyilkossággal. Talán.- pontosítottam, miközben mutatóujjam a nyomaték kedvéért elválasztva a pohártól finoman a levegőbe emeltem, majd újra hagytam visszasimulni a még mindig hűvös üvegre.
- Részleteket nem hajlandó elárulni a jelenlegiről, de én azért próbáljak meg segíteni. Mégis...hogyan, ha azt sem tudom pontosan mit akar hallani? Vagy melyik részéből induljak ki az ügynek?- vontam fel a vállaimat tanácstalanul, láthatóan értetlenségem legbiztosabb jeleként. A hangja, a nyomaték, amelyet a végén a szavainak adott túlságosan árulkodó volt arra nézve, hogy az ügy, amiben jelenleg nyomoz, sokkal nagyobb jelentőséggel bír számára, semmint arról beszélni szeretne.
- Ha arról szeretne tudomást szerezni, hogy Dan kikkel állt kapcsolatban, vagy kikkel üzletelt, ahhoz elég lett volna egy hivatalos levél keretében bekérni a cég azon üzleti leveleit, amelyeket ő készített amikor még az alkalmazásunkban állt. Ott pontos listát találna a cégekről, magánszemélyekről, vagy bárkikről, akik a Harkönen Vállalat megbízói voltak, vagy rajtunk keresztül bonyolították a kereskedelmet. Mindez nyilvános adat. De hiszen ezt ön is tudja.- finoman horkatva nevettem el magam, és a mondandóm végén, az italt, mellyel eddig csak játszadoztam egyetlen korttyal tüntettem el, majd a pohár koppant előttem az asztalon.
- Nézze, Miss Hepburn! Én üzletasszony vagyok, és mint ilyen éppen úgy a szakmámhoz tartozik a blöff felismerése, mint az, hogy maga rendőrként rájöjjön ki hazudik és ki nem. A jelenlegi helyzetben ön alapos gyanú nélkül olyan adatok kiadását kéri tőlem, amihez bármikor hozzáférhetne, tehát nem nehéz rájönnöm, hogy magát nem a hivatalos verzió érdekli. Ahogyan engem sem az, amiben éppen nyomoz. Pontosabban nem a hivatalos része.- eddig előre dőlve beszéltem hozzá, szemeim egészen pengevékonyra húzódtak, és próbáltam a szavaimra adott reakciójából olvasni. Hatásszünetet tartva dőltem hátra és egy halk nyögés kíséretében óvatosan dörgöltem meg az orrnyergemet,majd újra a vendégemre függesztettem a tekintetemet.
- Helyezzük más alapokra ezt a beszélgetést!- hangom ellentmondást nem tűrően csengett, amely arra nézve lehetett árulkodó, hogy hajlandó vagyok neki segíteni, amennyiben ő is hajlandó többet elárulni, mint amit eredetileg szeretett volna.
- Én hajlandó vagyok önnek, természetesen magánbeszélgetés keretén belül bizonyos nem hivatalos dolgokat elmondani, melyeket kizárólag úgy kezelhet mint olyan beszélgetést, amelynek kiderüléséhez nem adok önnek engedélyt, az csak önre tartozik. Cserébe ön hajlandó elmondani nekem, hogy mi is pontosan a háttere a mai beszélgetésünknek, mi az ami annyira érdekli, és pontosan miért. Meglehet jobban is jár ezzel a verzióval, mert így talán tudok önnek segíteni. Akár most akár a későbbiekben. Mint azt tudja jó kapcsolataim vannak….talán nem is járna rosszul.- biztatóan még megtoldottam egy finom és jelentőségteljes mosollyal, végül félrebillent a fejem, szemöldököm egy másodpercre megemelkedett, mellyel egyúttal jeleztem számára, hogy a döntés jelenleg az övé.

Ana-Leena &&  Panda

Néha egyetlen pillantáson, egyetlen döntésen múlik az életünk, miközben próbálunk talpon maradni az élet fura játékaiban. Itt voltam, mert itt kellett lennem, nem volt más nyomom és kellett valami kapaszkodót találnom, még akkor is, ha túl kockázatos lenne. Tényleg nem tudtam, hogy meddig lennék képes elmenni, hogy megtaláljam azt, amit annyira keresek. Talán bármire képes lennék, de sokszor képesek vagyunk saját magunkat is megcáfolni. Azt hisszük, hogy nem lennék képesek megtenni vagy éppen azt, hogy de igen, viszont amikor az élet döntés elé állít minket, akkor pontosan az ellenkezőjét tesszük, mint hittük volna. Egy részem talán örökre menekülni akar majd, de a nagyobbik része a lelkemnek kutatott és keresett valamit, s nem tudtam volna ezt figyelmen kívül hagyni, akár akarnám, akár nem.
Már benne voltam, nem is kicsit. Ingoványossá vált alattam a talaj, mint ami bármikor beszakadhat, hogy utána a mélység elnyeljen, de még se tettem ellene semmit se. Csak haladtam tovább, amerre a lábaim vittek, mintha csak belekeveredtem volna egy folyó áramlatába. Sok mindenen képes túljutni és sokszor kiszámíthatatlan, ahogyan én is. Egyre több olyan dolgot tettem, amit nem értettem vagy éppen éreztem, hogy nem helyes, de még se tehettem ellene semmit se. Mintha ez a hely egy különleges világnak adna otthont, vagy csak az itt lakók voltak másabbak, vagy netán nekem ártott meg eme part menti vidék levegője.
Most viszont nem hibázhattam, ha most elbuknék, akkor túl nagyot zuhannék, nem mintha ettől tartanék, hanem sokkal inkább attól, hogy idejekorán történne meg. Még nem derítettem ki semmit se és addig nem akarom magam mögött hagyni a várost, amíg meg nem lelem azt a tárgyat vagy éppen azt a személyt, aki elvette tőlem Lyannát. A sorrend olykor változott, de a lényeg sose változott. Szükségem volt arra a medálra, mert olyan volt, mintha képtelenség lenne igazán élnem nélküle és nem csak azért, mert csak ennyi maradt rám az apámtól, hanem valami megfoghatatlan érzés miatt is…
Mind a ketten szerepet játszunk részben, hiszen talán ehhez szoktunk, mert olyan világban élünk, ahol sokak szerint a nőknek semmi keresnivalója nem lenne bizonyos pozíciókban. Igen, még mindig eléggé sok szűklátású él a világban. Képes lennék elhinni, hogy olyan erős, mint amilyennek mutatja magát, de az apró rezdülések pontosan úgy árulják el őt, ahogyan engem. Egy erős, masszív benyomást sokan elhinnék és nem tagadom, hogy biztosan hatalmas erő lakózik Miss Harkönenben, talán még nagyobb is, mint valaha bennem fog, de most még se érdekelt ez. Nem emiatt voltam itt, hanem amiatt, hogy válaszokat kapjak. Igyekeztem nem jelét adni annak, hogy ideje lenne válaszolnia, hiszen az idő véges és még szinte el se kezdtünk beszélni, de mielőtt esetleg kissé hevesebbé váltam volna, mint illene szerencsére megszólalt. Figyeljük egymást, mintha csak két vad egymást méregetni és azt várnánk, hogy vajon mivel fog „elbukni” a másik. Mivel fog a kedvére tenni, hogy olyat mutat, ami a jól felépített felszín alatt lappang. Sötét titkok, melyekbe talán olykor már én is elveszek, hiszen a hazugság hálója mindenkire veszélyes tud lenni, nem is kicsit.
Csak egy aprót bólintok arra, amit mond, de nem felelek rá. Felesleges lenne, nem azért vagyok itt, hogy felmérjem azt, hogy milyen hatással volt rá Dan halála vagy éppen most van, de az azért feltűnik, hogy a megszokott érzelmi töltet mintha hiányozna a szavaiból. A tettei néha azt sugallják, hogy még mindig nem könnyű számára ez a téma, miközben szavai… Nos, nem tudom, hogy mi lenne a legjobb szó. Mintha azokkal még kapaszkodni akarna pontosan úgy, ahogyan én is a megrendíthetetlen maszkba, abba az erősségbe, amit talán mind a ketten a külvilág számára mutatunk. Nem mozdulok, pedig legszívesebben alkaromat simítanám végig, amikor ismét rám tör az a fura bizsergető érzés, ami azt súgja, hogy fussak, de nem akarok. Most kezd igazán érdekessé válni ez a „játszma”, aminek ki tudja, hogy mi lesz a vége. Talán soha többé nem látjuk egymást, vagy éppen ellenségek vagy szövetségesek is lehetünk; az élet ösvényei megannyi lehetőséget hordoznak mindig magukban és sokszor pont egy olyan ismeretség jöhet jól, amiről azt hinnénk, hogy semmi hasznát nem vennénk a későbbiekben.
Figyelem, ahogyan az asztal mögé sétál, ahogyan helyet foglal. Minden egyes mozdulatát, mintha csak képtelenség lenne levenni róla a szemeimet, és talán így is volt. Nem akartam egyetlen egy pillanatot se elszalasztani, hiszen egyetlen egy rezdülés és cselekvés is igazán árulkodó tud lenni, nekem pedig szükségem volt az ilyen fajta apró kis morzsákra. Ismételten húzta az időt, amit egyre nehezebb volt elviselnem, de még se tettem semmit se. Csak figyeltem őt, vagy éppen azt, ahogyan a poharában lévő nedűvel játszadozik. Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor megszólal és eljut a végére. Könnyedén billentem oldalra a fejemet, miután egy aprót bólintottam, hiszen pontosan valahogy úgy, ahogyan ő mondja.
- Miért gondolja azt, hogy ne tudna úgy segíteni, hogy nem ismeri a részleteket? Talán többet tudna, mint sejtené, hiszen még sok idő van abból az egy órából, vagy tévednék? – ajkaim pedig mosolyra húzódnak. Ohh, még bele se kezdtünk igazán, de én még itt vagyok és ő is, így kár lenne olyan hamar elkönyvelni azt, hogy nem tud nekem segíteni. Már azzal is segített, amit eddig mondott a halott férfiról, csak valahogy még többet kell megtudnom, hiszen az akták is eléggé hiányosak és a szavai még inkább ezt támasztja alá, de ő ezt nem is sejtheti. Hogy volt egy nevem és egy gyilkosságom, meg pár mondat a férfiról és ennyi. Mintha csak valaki eltűntetett volna oldalakat ebből az aktából…
- Jobban szeretek utána járni a dolgoknak és személyesen elkérni az ilyen iratokat. Nem szeretném, ha illetéktelen kezekbe kerülni. Másrészt meg az internetvilága is sajnos nem annyira megbizható, mint szeretnénk. – feleltem játszikönnyedséggel, hiszen nem ez volt az első hasonló hazugságom és kezdtem már úgy érezni, hogy plusz egy hazugság már nem oszt és nem fog szorozni. Előbb vagy utóbb talán így is maga alá fog temetni az egész színjáték, amivel a városba érkeztem. Még akkor is, ha reménykedtem abban, hogy ez sose fog megtörténni, ahhoz túlzottan is szeretem a munkámat, még akkor is, ha most az önzés sokkal inkább rám telepedett és a saját ügyem érdekében használom ki a rendőri munkámmal járó előnyöket. Nem igazán hatott meg a horkanása se, de az, ahogyan a pohár az asztalon landolt… Nos, kezdtem úgy érezni, hogy ő talán jobban ismeri az ilyen fajta színjátékot, mint én azt reméltem. Okos, nagyon okos és ezt pár pillanattal később a szavai is teljesen alá támasztották.
Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott, de nem mozdultam meg. Inkább csak megrántottam a vállaimat, mint akinek talán igaza van, talán nem. A pillantásom is ezt sugallhatta, de amikor megemlítette, hogy őt is a nem hivatalos verzió érdekelné, akkor egy kisebb kíváncsiság csillant az íriszeimben, de semmi több. Ohh, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy nehogy túl sokat áruljak el a testbeszédemmel, vagy éppen arcom rezdüléseivel.
Csak egy apró hümmögéssel fordultam ismét felé, amikor azt mondta, hogy helyezzük más alapokra a beszélgetést. Könnyedén csúsztam kicsit előrébb a széken, teljesen felé fordulva, mint aki csak azt akarja sugallni, hogy gyerünk, halljuk azt a más alapot. Talán túlzottan is figyeltem, amivel nem kizárt, hogy még inkább a kezébe adtam magamat, mert ezek után nehéz lenne tagadni, hogy nem saját ügyben vagyok itt és nem félek a kevésbé hivatalos dolgokra áttérni.
- Tudja, ez roppant érdekes, hogy maga szerint van nem hivatalos verzió is az egykori jegyesével kapcsolatban. Valahogy ez kimaradt az aktákból. – szólaltam meg komolyan, de ajkaim hamiskás mosolyra húzódtak, mintha csak most kapta volna el a vad a prédáját, hiszen kiderült az igazság. Vannak olyan dolgok, amiket mástól nem tudhatok meg csak tőle. Végül lassan felálltam, majd az ablakhoz sétáltam és onnan figyeltem az embereket, de leginkább a távolba révedtem és vizet pásztáztam. – Mi a garancia arra, hogy amit elárulok azzal nem él vissza? Mi a biztosíték arra, hogy megbízhatok magában? Ne vegye sértésnek, de pontosan tudom, hogy mennyiszer nem jelent az embernek az adott szavuk és miként képesek a másikat hátba támadni. Nem mondom, hogy Ön is ilyen lenne, de jobb óvatosnak lenni, nem gondolja?  - majd oldalra pillantottam és őt fürkésztem kíváncsian, hiszen egyikünk se ismerte a másikat. Ebből pedig sejthette, hogy talán benne vagyok, de előbb tudnom kell, hogy bízhatok-e benne. –  Persze ott van az a kérdés is, hogy miért kockáztatna vagy éppen mit kér pontosan cserébe… - gondolkodtam hangosan, majd ismét inkább az ablakon át figyeltem a látványt.
- De tegyük fel, hogy megbízok magában. - és hogy ezt bebizonyítsam, ezért még egy-két dolgot el is árultam rá. - A lány, aki meghalt... Nos, ismertem és volt nála valami, ami az enyém és szeretném visszakapni… - kezdtem bele, de nem mondtam többet. Nem őrültem meg teljesen, hogy csak úgy beavassam a részletekbe. Előbb lássuk azt, hogy mivel próbál meggyőzni, hogy tényleg segítene nekem Ana-Leena, vagy csak mind a ketten egymás csapdájába sétálunk. Hallgattam, miközben lassan fújtam ki a levegőt, mintha csak így akarnám elengedni Lyanna emlékét, majd ismét felé pillantottam és várakozóan fürkésztem, hiszen ha tudni fogom, hogy nem átver, akkor sejthette, hogy szívesen áttérek a nem hivatalos verziókra, hiszen nálam volt az, ami őt érdekelne, nála pedig az, ami engem. Egészen jó csereüzletnek tűnt.