Hat évvel korábban

Kaptam egy kettest. Irodalomból. Nem szeretem ezt a tantárgyat, mert nem tudok verseket tanulni, be kell magolni, szóról sóra, de én nem tudok magolni, sohasem tudtam, és ez baj. Most is ez volt a probléma, a tanár nem adott jobbat, elvileg ezt is csakis azért adta, mert neki olyan jó szíve van. Én azt hittem tök jól elmondtam a verset, de elvileg rossz szavakat használtam, a rokonértelműjét annak, amit kellett volna. Nem tudom erre miért nem adhatott jobb jegyet, én megtanultam a verset, arról nem tehetek, hogy kijöttek oda jobb szavak is, de hát nem lehet. Azt mondta nem kivételezhet velem, de én nem is azt kértem, mással is legyen elnézőbb, ne csak velem. De akkor még le is lettem szidva, hogy képzelem ezt, vagy valami ilyesmit mondott. Engem már csak az vigasztal, hogy matekból kaptam egy ötöst, és technika órán végre befejeztük a zárható kenyértartót, ami anyának ajándék, anyák napjára, talán ha azt odaadom neki, akkor nem fogja olyan rosszul fogadni a kettest. De én igyekeztem, tényleg, csak valahogy nem úgy alakult a helyzet, pedig próbálkoztam.
Az ajtót kinyitom kulcsommal, majd vidáman ugrálok be, engem feldob, hogy anyák napja van, és odaadhatom az ajándékot, akkor is, ha ott az a csúnya jegy, de görbül, nem egyes, annyira csak nem haragudhatnak meg rám. - Anyaaaaaaa - kiabálok be a lakásba cipőimet ledobálva, táskámat is, majd viszem a kis füzetemet, és a kenyértartót is neki, hogy megmutassak mindent. Sosem titkoltam el jegyeket, nem is most fogom ezt elkezdeni, így mikor a konyhában megtalálom, már le is teszem. Vacsorát főz, az illatokból ítélve, nem valami finomat, anya nem tud főzni, nem is szeret, ezért ritka, hogy főz, és általában nem is eszi senki, csak én, pedig nagyon nem szokott finom lenni.
- Mit akarsz? - vakkant hátra felém, én pedig megemelem az füzetecskémet, hogy nézze meg, majd azt leteszem, mert végre felém fordul, így megemelem a kenyértartót, hogy neki csináltam, el is veszi, én pedig vigyorgok, mint a vadalma, a zsepitartómat kitette a falra, de azt még két éve csináltam, az nagyon béna. - Már van egy ilyenünk, minek ez?! - nézegeti, aztán le is teszi a pultra, és visszafordul a kajához, mintha nem is mondtam volna semmit, vagy nem adtam volna oda neki, és tök felesleges dologról lenne szó.
- Anyák napi ajándék - mormogom az orrom alatt, mintha semmi se lenne, pont úgy kezelem, ahogy ő tette, és mennék is el a szobámba, hogy megírjam a házimat, amikor eszébe jut, hogy nem csak azt hoztam magammal, és lefedve a fazekat, már nézegeti is a lapokat.
- Kettes? Mire kaptál te kettest? - hangjában hallom, hogy haragszik rám, így fülem farkam behúzom, látta a matekjegyet, mégis kiakadt a verses jegyemen, pedig én nagyon igyekeztem, még ajándékot is adtam neki, de felháborodással telve emeli rám tekintetét, és mondana is valamit, de akkor apa bejön, összeborzolja vörös tincseimet, én pedig felvigyorgok rá. - Mi van Nagyfiú? - apa aranyos, én szeretem őt, és anyát is, de ők csak addig szeretnek, amíg hibátlanul csinálok mindent, jók a jegyeim, is igazából minta gyerek vagyok. - Mi van vele? Megint nem tanult, és kettest kapott. Egy versre. Érted? Valami olyanra, amit csak be kell seggelni, erre ő képtelen volt rá - kiakadt anyu, teljesen, de ő nem érti meg, hogy nehéz egy verset megtanulni, én nem tudom megtenni.
- De kaptam egy ötöst matekból - szinte a sírás kerülget, sosem veszik észre, hogy másból jó jegyet kapok, sosem érdekli őket, nem foglalkoznak velem, csak azzal, hogy szerintük mit kellene kapnom.
- És? Matekból csak ötösöd van, az már nem érdekel, de a többiből? Miért vagy ilyen szerencsétlen? Hasztalan vagy, nem tanulsz, pedig csak az az egy rohadt dolgod van, hogy tanulj! - apám is haragszik most már, sosem veszik észre a jót, így el is szaladok a szobámba, ahol magamra csukom az ajtót, de még innen is hallom, hogy azon vitatkoznak, hogy ki hibája, hogy ilyen hülye lettem.

Két évvel korábban

A postaláda előtt állok, nagy levegőt veszek, nem akarom kinyitni. Minden reggel így állok előtte, nem akarom tudni, hogy nem vettek, vagy épp felvettek abba a bizonyos egyetembe, amire a szüleim akarják, hogy járjak. Sosem akartam egyetemre menni, szakmát akartam tanulni, amivel azonnal kezdhetek valamit, és nem jelent annyi tanulást, mint maga az egyetem. A diploma csak egy papír az én szememben, sokan ülnek otthon, munka nélkül, de diplomájuk van. És mire mennek vele? Kitörölhetik a seggüket. A baj csak az, hogy elakarok szabadulni itthonról, a szüleim válófélben vannak, mindkettő a másikat hibáztatja azért, mert engem elbasztak, mivel szerintük csak egy szaros asztalos akarok lenni, ahelyett, hogy már azonnal építészmérnök lennék, pedig tudják jól, hogy az sosem akartam lenni. Mégis rám erőltették, azt mondták ebben kamatoztassam azt, hogy a technika és a rajz megy, ne abban a munkában, mert itt kézzel nem is kell dolgoznom, ne erőltessem meg magam, keressek sokat azzal, hogy rajzolgatok. Csak sajnos ők nem fogják fel, hogy emberek élete múlik azon, hogyha valamit csak rajzolgatok, és nem kidolgozom, csak odacsapok valamit, hogy legyetek boldogok vele.
Borítékhalom, látom, hogy két egyem is küldött vissza levelet, van reklám is, és számla, így ezeket mind beviszem, mindkét szülőm itt van, ahogy az ügyvédeik is. Egyikük sem hajlandó kiköltözni, én viszont elakarok menni, de a házat csak akkor biztosítják, ha megvan az első egyetem, amit ők akarnak, véletlenül sem az amelyiket én szeretném. Választanom kellett, az a szakma, amit szeretnék magamnak, vagy az amit ők szeretnének, de szabadság tőlük, és anyagi támogatás. Értelemszerűen azt választottam, ahol messze lehetek tőlük. Dublin nem Sydney, ez pedig fontos volt a számomra, így ha felvesznek elmegyek innen, és végre megnyugodhatok kicsit. Nem akarok olyan lenni, mint a szüleim, nem akarok rossz ember lenni, hiába haladok abba az irányba.
- Megjöttek az eredmények? - anyám hangjában csekély érdeklődést vélek felfedezni, de bólintok is, hogy igen, megjöttek, majd maguk közé ültetnek, hogy együtt bontsuk ki. Elsőnek azt bontom ki, amelyiket én szeretném, gyorsan átfutom a sorokat, felvettek, ez engem örömmel tölt el, de a szüleim sürgetnek, hogy olvassam a másikat is. Mély levegőt veszek, mielőtt megemelném azt a borítékot, halkan serceg a papír, ahogy széttépem, majd már ki is veszem azt, amint az eredmény van. Átfutom ennek sorait is, de semmi örömkiáltás, vagy boldogság nem látszik az arcomon, teljesen fapofával nézem a lapot, de a szüleim örvendezni kezdenek, és arról beszélni, hogy lehet mégsem csesztek el engem annyira. Mindketten boldogok, csak én törtem össze egy kicsit belül, de közben örülök is. Messze leszek tőlük végre, hiszen felvettek.

Mostanában

Mégiscsak olyan lettem, mint az apám, és az anyám, bosszúálló, azt tettem, bosszút akartam állni egy fiún, aki elvett tőlem valamit, amit... Szerettem? Nem, dehogy, az nagyon erős szó, a szeretethez ennek nem volt köze. Akkor kedveltem? Nem, még az sem, egyszerűen csak jó volt vele az ágyban, jól éreztük magunkat, aztán egyik napról a másikra, kevesebbet beszéltünk, elvileg jártunk, én nem neveztem volna annak, mégis úgy éreztem, hogy eltávolodik tőlem. Majd egy nap bejelentette, hogy ő bizony szakít velem, mert talált egy sokkal kedvesebb, aranyosabb srácot, aki megérti, jó az ágyban, és nem mellesleg jobban is néz ki mint én. Nem akartam neki hinni, meg akartam tudni, hogy ez a jobb személy mégis csak létezik, aztán egyszer láttam őket, kiröhögtem, azt mondtam, hogy biztosan meleg a pasija, de ő állította, hogy nem, nem hittem neki, de nem is mondhattam biztosra. Pedig én fel szoktam ismerni a melegeket, mintha radarom lenne hozzájuk, ami nem igaz, mert nincs, mégis általában mindenkiről tudom. Róla nem tudtam eldönteni, volt benne minden, csak az a bizonyosság nem.
Egy idő után le is tettem erről, úgy voltam vele, hogy nem érdekel, de aztán az a szőkeség az ajtómon kopogtatott, és vissza akarta könyörögni magát. A mai napig emlékszem miket mondott nekem. Ő nem olyan jó hozzám, mint te, dobtam, mert rájöttem, hogy téged akarlak, téged szeretlek, ő csak egy kilengés volt semmi más. Ezt mondta, itt zeng a fejemben. Én mit tettem? Rácsaptam az ajtót, miután elküldtem melegebb éghajlatokra, hogy legyen boldog ezek után azzal akivel akar. De én nem szerettem sohasem, bennem nem tört össze semmit sem azzal, hogy nem akart velem lenni, csak az egómat sértette. Én birtokolni akartam őt, ezt pedig elrontotta. Ebben vagyok olyan, mint a szüleim, birtokolni, és irányítani akarok, mindent, azt is, amihez már se jogom, se semmi. Nincs hatalmam minden felett, én mégis azt akarom elérni, hiába lehetetlen. Ez az, ami tönkre fog tenni engem, és minden kapcsolatomat a körülöttem lévő világgal.
Declan is ezért van velem. Miatta hagyott el az a nő, miatta nem birtokolhatok, most senkit, csak őt, amint megtudtam, hogy mi is, azonnal tudtam mit kell tennem, a bundája nálam van, mégsem vagyok büszke magamra. Annyira szorgalmas, és annyi mindent megtesz nekem, hogy az valami hihetetlen. Én pedig ezt kihasználom, mert megtehetem, mert uralkodhatok felette, amíg az nálam van. Csak magam sem tudom, hogy tényleg ezt akarom-e, vagy sem mert én már nem vagyok biztos. Az elején az voltam, de kezdem megismerni őt, nem az életét, csak aprócska részleteket, megismerni a reggeli rutinját, ami részben miattam épült fel, és már bánom, hogy ezt teszem vele, de bennem van az a sérelem, amit nem tudok elfelejteni. Még nem.