Kacag. Olyan megvetéssel és undorral, hogy nekem is nevetnem kell. Kínosan röhögök föl, nézek előbb apámra, és anyámra. Ők nem értik, de én nagyon is jól tudom, hogy nem viccelnek Az imádás helyére gyűlöletet ültetett és mocskot. Tekintetét az enyémbe fúrta, de ott már nyoma sincs az embernek, aki egykor szerette. Nem. Ott most csak a szörnyeteg veri a rácsokat.
Teljes valómban és szinte már büszkén húzom ki magamat.
Végül csapódik az ajtó és kattan a zár, majd a lánc is csörög. Szobafogság… megint két nap. Az ablak felé pillantok, rácsok pihennek rajta, végül hátat fordítok az ajtómnak, majd végigcsúszva rajta leülök a földre. Felhúzott térdeimre hajtom a fejem és köré teszem a karjaim.
„Ezt a szörnyeteget nem lehet szeretni.”
Visszhangoztak a fejemben apám szavai.
Mozdulatlan a képsor, mintha halott lennék, mintha már rég megszűnt volna a létem maga, mintha csak elfeledett emlék lennék. Fájdalmas sorozati látvány, könnyfakasztó jelenet, ahogy fuldoklom, meghalok, s majdan feltámadva előröl kezdődik minden. Megdermedve tartom az összképet, mintha tudnám, hogy a megmozdulásom fájdalmat okozna. Voltaképpen így igaz. Így is szenvedek, így is fáj. Emberi vonás! A felsőmet az oldalamnál vér áztatta át, apám műve, ahogy próbált derékba törni.  Annyira fáj, hogy szavakba sem lehet önteni, annyira megőrjít, hogy már magam sem tudom, hogy mi a valóság, s mi a képzelet árnyalati világa.


Egy hangos dörrenés rángatott vissza a jelenbe, amitől azonnal felültem az ágyon és az ajtó felé fordítottam riadt tekintetemet. Karjaim reszkettek, gyomrom görcsösen próbált úrrá lenni azon, hogy ne eresszem ki benne lévő tartalmat.
Jobb karomat homlokomhoz emeltem, vettem néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassam kiszakadni készülő ketyegőmet, mikor egy hatalmas csattanás érkezett lentről. Rémülten pattantam fel az ágyból és az ajtó felé akartam szaladni, mikor hirtelen megálltam útközben. Mit művelek? El kell menekülnöm… Halottam apa ordítását, hogy mennyire gyűlöl, anya sírt, ordított apámmal, hogy akkor se bánthat.
Szükségem volt néhány másodpercre, míg összeszedtem minden bátorságomat, hogy hajlandó legyek lenyomni a kilincset, ugyanis fogalmam sem volt arról miféle látvány fogad majd kint a folyosón.
Amikor az ajtó kinyílt, anyám izzó tekintetébe voltam hajlandó belebámulni. Teljesen leblokkoltam, olyanokat látatott velem, ami lehet nem is a valóság.
Olyasmit, pontosabban olyasvalakit láttam, akinek markáns, erélyességet tükröző, veszélyesen jóképű arca nem vált ki belőlem negatív érzelmeket. Ennek ellenére, mélyen felkavartak azok az erőteljes vonások. Éjfeketén égő íriszek, hollófürtök, szigorú szemöldökök, sötét borostával hintett, széles állkapocs…
Aztán a kép fojtott roppanás kíséretében bepókhálósodott, akár a törött üveg. Felszínén hajszálrepedések támadtak és felszabdalták a vonzó arcot. Az üvegcserepek lassan hulltak ki a keretből. Ekkor az elmémben futó vetítés hirtelen megállt. Mozdulatlanná merevedett az utolsó filmkocka, majd kifehéredett a vászon.…


Eszméletlenségbe tompult idegeim nem fogtak ingereket a külvilágból. Szúrt a mellkasom. Először egy, majd egyre több ponton. Az eleinte életlen fájdalom pillanatról pillanatra intenzívebbé erősödött, míg végül izzó nyílhegyként fúrta belső szerveimet. Mély levegő. Belülről tépett belém a fájdalom. Éltem már át hasonlót… Voltak már eltörve a bordáim…
Amikor leestem a lépcsőről.
Anyám összeesett a feladatától, mellette térdeltem pár percig, majd apa tűnt fel a folyosón és anyám védelmére keltem.
- Arról nyikorgott anyád kölyök, hogy ideje lenne végre ott lenned, ahova valójában tartozol és apádhoz méltóan viselkedned! Takarodj! - intett a fejével, én meg szófogadó gyerekként leléptem.
Ennek már 7 hónapja.

Egyéb:
* Rendészeti Akadémiát végeztem -   katasztrófavédelem (tűzvédelmi és mentésirányítási) - Apa közreműködésével elbuktam az egészet, pedig minden vágyam ez volt!
* Fogalmam sincs róla, hogy micsoda is vagyok valójában, eddig abban hittem, hogy ember vagyok. Még nem tűnt fel semmi a képességeimmel kapcsolatban.
* Rendesen elvégeztem minden iskolámat, tanult gyerek vagyok remek átlaggal...akkor mit keresek az utcán? Még lusta vagyok dolgozni, szóval az utcán tengetem az időm nagy részét... ha már elzavartak otthonról és nem ehetek apám asztalánál.

** A vér szerinti apja Dublinban tartózkodik, sebész főorvos. Egyik sem tud a másikról semmit. **