Boldogan és önfeledten felkacagok amikor már mellettem ül, ujjai az enyéimmel összefonódva sebváltón, és látom a szemében csillogni az őszinte izgalmat ahogy Olaszországról beszél és arról, hogy még akkor is rám vetné magát ha már akkora lennék mint egy bálna. A kérdésre nem felelek, csak kacéran elmosolyodom, talán kissé el is pirulok. Az az igazság, hogy életemben összesen annyi bókot nem kaptam mint Daantól az elmúlt pár hét alatt. Bal kezemmel rászorítok a kormányra ahogy megérzem ajkát a jobb csuklómon. Libabőr fut végig az egész karomon, majd végig a testemen. Forró borzongás rázza meg a testemet ahogy egyre feljebb halad. Nagyon koncentrálok az útra, de még így is kiszökik egy elgyötört sóhaj amikor ajkai utoljára érintik a bőrömet. Még a szememet is lehunyom egy pillanatra aztán hirtelen rájövök, hogy a főúton vagyok és vezetek. - Ahjjj... karambolozni fogok miattad... - nevetek fel ismét és fogom meg ismét mindkét kezemmel a kormányt biztos ami biztos. Szemem az ő tekintete és az út között cikázik, ám amikor meghallom a szavait kissé tovább mélyülök el abban a csodás szempárban mint kellene. Már attól is boldogság tölt el amikor így néz rám.
Nem bírok nem mosolyogni ahogy csókolom, a forró motorháztetőn ülve egy sziklaszírt tetején. Úgy érzem ennél boldogabb már nem lehetek és ennél tökéletesebb már nem lehet a pillanat. Kezeim finoman az arcára simulnak, ujjaim végig szaladnak a homlokán majd hajának vonalán, s végül az állán. Annyira kapaszkodtam a vele töltött pillanatokba, hogy nem adtam időt magamnak arra, hogy megnézzem őt. Mármint, eddig is néztem, nem hogy néztem de felfaltam a tekintetemmel, de csak most engedhetem meg magamnak, hogy nyugodtan, a szerelem csodálatos érzésében úszva nézzem őt, úgy, hogy nem kell attól rettegnem, hogy eltűnik. Mutatóujjammal finoman megérintem telt alsó ajkát, tekintetem a szája és a szeme között cikázik, majd hagyom, hogy beszippantson az a gyönyörű szürke szempár amihez hasonlót még életemben nem láttam. Fénylik akár a fém és mégis a kék és a szürke bársonyos árnyalataiban játszik. Hitetlenkedve bámulok rá, nem tudom elhinni, hogy az enyém. Fejem kissé oldalra döntöm, lélegzetem felgyorsul ahogy a nyakamba csókol, s ha ez létezhet érdes borostájának érintése csak még jobban feltüzel. Ujjaim a tarkójára vándorolnak majd a hajába túrnak, s így közelebb húzom magamhoz. Csípőm az övének feszül, lábaim átkulcsolom rajta, innen egyhamar nem szabadul. Felnyögök amikor meghallom, hogy mit tenne velem. A gondolattól, hogy itt, a szírt tetején a kocsim motorháztetőjén forrunk össze a gyomrom liftezni kezd. Az agyamat elönti a vágy és talán ez lehet az indoka annak, hogy a szavak megállíthatatlanul buknak fel belőlem. - Akkor tedd meg... - megdöbbenek a saját hangomtól. Olyan mértékű vágy és kacérság búg benne mint még soha. Hiába a szikrázó napsütés és a kellemes nyári meleg szinte reszketek a karjaiban, ahogy követelőzve hozzásimulok és azért könyörgöm, hogy itt helyben szeretkezzen velem. Elvette a maradék eszemet is ez már teljesen világos. Ezért is nézek rá annyira megütközve és kétségbeesetten amikor elhúzódik. Ahogy hallgatom szám ismét mosolyra húzódik, a szemeim előtt már meg is jelenik ahogy ő és én Olaszország útjait rójuk, a legjobb kajákat esszük és őrületes helyeken és pózokban... istenem ahogy a gondolatom végére érek újra rámásznék de megállít. Most már teljes döbbenettel nézek rá, s a szemeim csak akkor kerekednek el igazán amikor elmondja az ajánlatát. A kezdeti meglepettség után én is elmosolyodom. Gonoszan és kihívásra készen. Ha belegondolok ez egy hihetetlen jó és egyben borzasztó ötlet. Kíváncsi vagyok melyikünk fogja előbb feladni, abban azonban biztos lehet, hogy minden módon azon leszek majd, hogy nála pattanjon el hamarabb az a bizonyos húr. Lassan érzékien közelítek újra édes ajakihoz. Elhúzom a csók előtti hihetetlen feszült és szinte szikrázó pillanatot. Élvezem ahogy a szívem gyorsabban ver pedig még hozzá sem értem, beszippantom összetéveszthetetlen fűszeres illatát és nézem ahogy pillantása hol a számon, hol a szemeimen időzik. Olyan csókot adok ami mindennél világosabban a tudtára adja, hogy mennyire kívánom. Forró, tüzes, követelőző. Mellkasom az övének préselődik, kezem végigsimít a karján, majd a nyakán. Őrülten kívánom, megveszek érted, de legyen. Hirtelen húzódom hátrébb megszakítva a csókot, remélem most ő is ugyanazt érzi mint én az előbb. - Rendben, áll az alku! - vágom rá határozottan, és a szemeim kacéran megcsillannak felé. - Fogsz még te is nekem könyörögni... - búgom még a fülébe miközben eszembe jut az az elképesztő pillanat a hajón, amikor elfulló hangon kérleltem hogy enyhítse a vágyaimat. Kezem a kezébe adom és leszökkenek a autóról. Ahogy kinyitom a kocsiajtót megállok, és ránézek. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy Olaszország legalább egy napos folyamatos autóútra van innen... - némi óvatosság csendül a hangomban, nem tudom miképp reagálnék, ha valami okból nem autóval akar menni, hiszen az számomra majdnem elképzelhetetlen. Axelt nem akarom repülőre tenni mert a gondolattól is rosszul vagyok, hogy a repülő csomagterében begyógyszerezve töltse az utat egy ketrecben és természetesen itt sem fogom hagyni. Fogalmam sincs, hogy utazott e már így, ennyire hosszan autóban, de remélem, hogy nincs ellene kifogása. Fárasztó és néha kényelmetlen de megéri.
- Figyelj csak, nekem szükségem van pár dologra mielőtt indulunk. - szólalok meg már a kocsiban, lefelé döcögve a szirtről és hangomban mérhetetlen izgatottság csendül. Belegondolni is csodálatos, hogy újra úton leszek, ezúttal azzal a férfivel akiért teljesen odáig vagyok. Környezetváltozás, utazás, szerelem. Minden adott ahhoz, hogy az elmúlt hét szörnyűségeit könnyebben megemészthessem. - Van valami elintézni valód, vagy vállalod azt, hogy eljössz velem vásárolni? - kérdezem rápillantva vezetés közben, majd váltok és megelőzőm az előttünk totyogó kis fiatot. Önzőség, hogy még azt sem akarom, hogy esetleg pár órára elváljuk és abban bízom, hogy velem tart? Nem sokkal később leállítom a motort egy bevásárlóközpont előtt. Axel-t kivételesen a kocsiban kell hagynom s ezért félig lehúzom az ablakot. Meglepő lehet, de elsőnek a sportbolt felé veszem az irányt. - A legutóbbi sátrazásom alkalmával elhagytam pár dolgot... - igen tudok ekkora kis béna lenni, hogy miután lebontom a sátramat nemes egyszerűséggel otthagyom a sátorleszúrókat. Nem fűzök hozzá többet, nem akarom égetni magam, a fantáziájára bízom azt, hogy miképp szerencsétlenkedtem. Egy tucat leszúróval és két flakon impergnáló spray-jel hagyjuk el a boltot. Az élelmiszerüzletben aztán elkezdődik a feltankolás. Egy karton víz, kutyakaja, rágó, kézfertőtlenítő, sebtapasz, fájdalomcsillapító. A polcok között sétálva, hátra fordulok hozzá. - Mi a kedvenc kajád? - kérdezem. - Tudom, hogy egy szalonnás rántottával le lehet venni a lábadról ha épp éhes vagy, de biztos van valami bonyolultabb kedvenced is... - pár zacskó sós ropgotatni valót dobok a kosárba, ugyanis nemsokára írnom kell pár bejegyzést és ahhoz nekem rágcsálnivalóra van szükségem. Axel heves ugatással adja a tudatunkra, hogy nem siettünk eléggé vissza hozzá amikor végre visszaszállunk. Hátra nyúlok a hátsó üléshez és kihúzok egy autós térképet, majd kiterítem a kormányra. Bal mutatóujjam Dublinra teszem, majd pillantásom Angliát pásztázza. - Nem lesz gond, hogy több napig úton leszünk? Ahogy nézem, két megálló lenne ideális, az egyik London környékén, a másik valahol Franciaországban közelebb az olasz határhoz. - elmélyülten tanulmányozom a térképet miközben lázas izgalom kerít hatalmába. - Londont legalább ismerem, félig ott nőttem fel. - jegyzem meg majd ujjaim tovább csúsznak a lehetséges útvonalakon. - Nézünk valami klassz kis kempinget a város szélén, aztán holnap reggel tovább indulunk. Ah, ne haragudj, alapvetően is rettenetesen felpörgök utazás előtt de most, hogy te is velem vagy.... - próbálom valahogy szavakba önteni, hogy mit érzek de nem megy csak boldogan elmosolyodom és tekintetem a kocsi tetejére emelem. - Bocs, nem tudom mi van velem...
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Vas. Jún. 04, 2017 6:57 pm Bejegyzés ideje
Ahogy feszes, vékony teste vágytól reszket a karjaimban és tudtomra adja, hogy itt helyben a magamévá tehetném, egy pillanatra elönti a köd az agyam. Nincs férfi, aki ellen tudna állni egy ilyen tökéletes nőnek egy ilyen tökéletes pillanatban. Ahogy lábai szorosan átfognak, máshol is veszélyesen közel kerülünk egymáshoz. Tudom, hogy érzi, mit vált ki belőlem. És én meg akarom neki mutatni, hogy mi mindent tudnék neki nyújtani, ha akarja… De nem, nem vagyok tizenhat éves, és ő az a nő, akivel el akarom játszani ezt az őrülten kínzó versenyt. Nem csalódom benne. Ahogy elmondom, mi jár a fejemben, arcán az első értetlenség helyét hamar ravasz, magabiztos mosoly veszi át. Ahogy felém lép, és szenvedélyes csókjában megízlelem táncoló nyelvének édességét, rögtön tudom, hogy szánalmas csapdába csaltam saját magam. Ahogy az a tüzes, aranyszínű szempár kihívóan rám mered, látszik rajta, végig azon lesz, hogy minél jobban megnehezítse a dolgom. Nem tehetek mást, én is elmosolyodom, és gyerekmódra élvezem a mi kis saját, erotikus fogócskánkat.
- Ó, pontosan tudom, hogy kocsival egy örökkévalóság lesz – felelem a kérdésére. – Bevallom, én repülővel terveztem menni, de hát akkor még nem volt a képben egy dögös barna és a csilli-villi verdája. Amúgy meg odavagyok a road movie-kért. Egész nap és egész éjjel csak szelni az utat, a kocsiban aludni, vagy sátorozni. Látom magam előtt, ahogy a legképtelenebb helyeken hajtunk keresztül, aztán estére felhúzom a sátrat, lövök valami állatot vacsorára, te addig vizet hozol, bogyókat gyűjtesz, táplálod a tüzet… imádni fogom. Igazság szerint akár Ausztráliába is elmennék vele kocsival. Majd hülye lennék egy-két óra alatt elérni az úticélt repülővel, ha napokig lehetek vele egy légtérben, és érezhetem az illatát, hallhatom, ahogy énekel, és megismerhetem a legizgalmasabb nőt, akivel valaha találkoztam. - Meg aztán, látom magam előtt azt a képet is, ahogy a legelső éjszakán, fáradtan álomra hajtanám a fejem, de te nem hagysz aludni, mert elkeseredett könyörgéssel próbálsz rávenni arra, hogy föléd kerüljek, beléd hatoljak és egy ritmusra, egyetlen forró energiává olvadva élvezzünk el együtt, teljesen átadva magunkat a másiknak és az ösztöneinknek… A célom az volt, hogy viccesen húzzam az agyát, de csak azt sikerült elérnem, hogy mindjárt letérdelek elé, és én leszek az, aki szó szerint könyörög neki, hogy engedje magát át nekem. Ezt jól megcsináltad magadnak, Daan… - Mi? Ja, persze, mehetünk… - kizökkent túlfűtött gondolataimból, ahogy vásárolni hív. – Nekem is kell egy-két dolog, nem készültem hosszú utazásra. Ahogy negyedórával később a polcok között válogat, én is bedobok a kosárba egy csomag eldobható borotvát, hozzá habot. Amikor látom, hogy csak sós cuccot válogat, hozzáadok még egy üveg mogyoróvajat és pár csomag wafelt. - Bocs, de mint a legtöbb pasas, én is elég édesszájú vagyok. – kacsintok rá. – A kedvenc kajám? Hát, eléggé szeretek enni, és elég sok mindent… szeretem, ha egy kajában van hús, vagy legalább hal. Szóval, ha vega pasira vágytál, nem nyertél. – Egy pillanatra megállok. Most a pasijaként utaltam magamra? Hm, nekem tetszik. Elmosolyodom. – Szeretem a tengeri kaját, tenger mellől jöttem. Szeretem a palacsintát rengeteg habbal, de ne legyen kevesebb nyolc darabnál… miért, csak nem főznél nekem? – nézek rá kellemesen meglepődve. Ahogy végzünk a vásárlással, és a kasszához érünk, felé fordulok. - Ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek – szólok rá, mikor előhalássza a pénztárcáját. – Te viszel engem világkörüli útra, a minimum, hogy meghívlak pár apróságra. Apropó, azért remélem, nekem is hagyod majd vezetni a vasat.
Pár perc múlva már a kocsiban mormog valamit a térkép fölött és olyan édes, hogy azon gondolkodom, praktikus lenne rászoknom a cigire, mert ilyen pillanatokban, mikor legszívesebben leteperném, lenne valami indokom feltűnés nélkül elvonulni pár percre, míg lenyugszom. - Én is fel vagyok pörögve, Nora... ja, igen, az út miatt is, az is klassz. – Vajon mikor unom meg vele a kis poénos ugratásokat, amikben mindig annyira benne van? –Bízom benned, Világjáró Kisasszony. Dobd a térképet, vágódjunk be a kocsiba. Érezni akarom, ahogy a menetszél a hajunkba kap, ahogy Axel közénk dugja a fejét és az arcunkba liheg. Érezni akarom, hogy úton vagyok veled. Úton Olaszország, egy tökéletes nyár, de még inkább úton életem legboldogabb fejezete felé…
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Vas. Jún. 04, 2017 8:15 pm Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image]
Csak nevetek nevetek és nevetek miközben hallgatom. Minden gesztusa, minden mozdulata, édes kis poénja mosolyt csal az arcomra, soha ennyire még boldognak nem éreztem magam senki mellettem sem, pedig nem kell csinálni semmit hozzá és ez elképesztő. Igyekszem tartani magam ahogy leírja azt a képzeletbeli csodás éjszakát, a végén nagyot nyelek, száraz ajkaim közül egy halk sóhaj szökik meg. Nem tudok megszólalni csak elgyötörten ránézek egy pillanatra. Ahogy a boltba aztán rámkacsint a szívem kihagy egy ütemet és egy hosszú pillanatig ott állok dermedtem a kezemben valami sós ennivalóval. Megfogom szokni valaha is, hogy ennyire veszettül jóképű? Ha már itt tartunk, jól hallottam, arra célzott, hogy ő lenne a pasim? Egy gyors meglepődött pillantást vetek rá majd megrázom a fejem amikor meghallom a kérdését, hogy válaszolni tudjak. Közelebb lépek, tekintetem ráemelem ahogy válaszolok. - Főznék... sütnék... - majd hangom halkabbra fogom és forrón suttogom az utolsó szót az ajkaira. -Vetkőznék... - majd ellépek mellőle és könnyed léptekkel indulok a kassza felé. Máris imádom ezt a játékot. Már éppen elővenném a tárcám de azzal a lendülettel vissza is süllyesztem a táskámba. Esküszöm ellenkeznék, de annyira magabiztos és édes egyszerre, hogy képtelen vagyok rá.
Elteszem a térképet és a kikötő felé indulok. Csak most kezdtem igazán felfogni, hogy mi történik. Rádiót kapcsolok, lehúzom az ablakot, majd jobb kezemmel Daanhoz nyúlok, ujjaim finoman végigsimítanak a tarkóján a következő pillanatban pedig egy puszit nyomok az arcára. Dallamos nyári sláger szólal meg, mintha minden a világon rásegítene arra, hogy még boldogabbak legyünk. Először csak dúdolok, majd halkan éneklem a refrén, ujjaim a ritmust dobolják a kormányon. - Visszatérve... persze, hogy vezetheted, elhiszem, hogy vagánynak látszom de azért ennyit nem szeretnék és nem is tudnék vezetni! - pillantok felé miközben bekanyarodom a kikötőbe és tekintetemmel a kompot keresem. Amikor aztán elintézzük, hogy a kocsi felkerüljön, határozottan és akaratosan rázom a fejem, jelezve, hogy meg se próbálja ezt is állni. Az én kocsim, az én kutyám, úgyhogy én fizetem.
[Only admins are allowed to see this image] A fedélzeten már széttárt karokkal árok a korlát előtt, egyik lábam feltéve a vasra és mélyet szippantva a sós tengeri levegőből. Miért vagyok annyira oda azért a határtalan kékségért? A hullámokért, a morajlásért? Axelt szabadon hagyom, szerencsére senkit sem zavar és mivel nem az a nagyon barátkozós fajta inkább a hajó különböző pontjain szimatol majd lassan követ engem. A szél belekap a ruhámba, a hajamba majd gyorsan tovább rohan a fedélzeten. Kezem kinyújtom Daan felé, hogy magamhoz húzzam. Előredőlök a korlátnak, hátam az ő mellkasának támasztom, fejem finoman felfelé billentem, orrom puhán érinti az állát majd ajkaim egy csókot lehelnek az álla alá. A karjaiban ismét elönt az a jóleső érzés ami azon az éjjelen is ott a hajón. Amikor egy röpke pillanatig belém hasított a felismerés, hogy jobban vágyom az ölelésére mint magára a szexre. Mennyire megrémültem, te jó ég. Ott éreztem először, hogy képes lennék szeretni őt. Olyan hévvel és odaadással ahogy csak nő egy férfit szerethet. Követném bárhová, támogatnám, segíteném, és imádnám minden hibájával együtt. Fogalmam sincs mennyi ideig állok ott, élvezve karjainak szorítását, csak akkor eszmélek fel amikor már látszanak Anglia partjai a komp előtt.
A kocsihoz érve az anyósüléshez sétálok, s szinte bocsánat kérően pillantok Daanra. - Átveszed egy kicsit? - nem aludtam túl sokat, bár tudom, hogy valószínűleg ő sem, mégis egy kis pihenésre van szükségem. - Mondj nekem három tipikus dolgot Hollandiáról, - kezdem mikor már anglia útjain robogunk tovább. A rádió továbbra is halkan szól, Axel összegömbölyödött a hátsó ülésen és valószínűleg a komp okozta enyhe tengeribetegséget heveri ki éppen. - Megmondom őszintén, nekem elsőre a varázs süti, a piroslámpás negyed meg tulipánok és malmok ugranak be... bár az lehet inkább Dánia... is ? - mondatom a végén inkább kérdésbe torkollik. - Csak egy nagyon rövid kiránduláson voltam Amszterdamban, még középiskolás koromban. Összespóroltam egy 9 napos, buszos Európa körútra, az egyik állomás pedig Amszterdam volt. Reggel érkeztem megés délután már indultam is tovább, de egy kicsit csúsztunk az indulással mert hát... elhagytak. - nyögöm ki végül a szememet forgatva, nehéz bevallani de azért nem pont így volt. - Jó... nem elhagytak hanem... miután leszálltunk a buszról én nekivágtam Amszterdamnak egyedül és hát... eltévedtem. Nem fogod kitalálni, hol kötöttem ki... - nevetek ahogy eszembe jut milyen arcot vágtam amikor felfogtam melyik negyed sikerült besétálnom. - Ja... hát, érdekes hely maradjunk ennyiben! - kikönyökölök az ablakon miközben befejezem a mondatot. - Hogy mondják hollandul, hogy szeretlek? - kérdezem visszafordulva hozzá, és figyelmesen nézem az ajkait ahogy a szavakat formálja, ha pedig megkaptam a választ igyekszem elismételni utána helyesen, de végül elnevetem magam. Nem tudom levetkőzni az én szeretett orosz akcentusom.
Egy két rövidebb pihenő után - amit Anglia egy egy édes kis útszéli megállójában töltöttünk, - végre feltűnnek London magas épületei. A mobilom után kutatok, majd pár perc kutatás után újra megszólalok. - Nézd, - mutatok gyorsan London alatt egy tóra. - Ezt néztem ki magunknak, nem kell bemennünk Londonba, nem is nagyon vágyom rá, nem tudom te hogy vagy vele... ez a hely viszont tájvédelmi körzet, csupa erdő van körülötte. - a gondolattól libabőrös leszek. Ő és én kint a természeteben, ketten, egyedül. Mérhetetlen nyugalom és boldogság száll meg. Miért van az hogy mellette ennyire biztonságban érzem magam? Ha beleegyezik figyelmesen próbálom elnavigálni a helyre de egy ponton halkan felsikoltok és kezemmel nemlegesen hadonászva szabadkozom. - Basszus.... várj bocsi.... ahjjjj, az előzőnél jobbra kellett volna, nem balra! - bocsánatkérő nagy barna bociszemekkel nézek rá majd elmosolyodom. Mondom, hogy ritka béna tudok lenni.
[Only admins are allowed to see this image] Szürkületkor állítja le a motort a tó partján. A tó halvány ezüstös csillogásába a zöld fák árnyéka keveredik. A levegő friss és szinte harapni lehet. Axel boldogan ugrik ki az autóból és azonnal tesz egy két kört. Orrát az avarba fúrja, sokáig csak az ő prüszkölő szimatoló hangja hallatszik és néhány madár alkonyi dala. Megállok a kocsi előtt, a tó partján és némán szívom magamba ezt a gyönyörű látványt. - Ez meseszép! - suttogom amikor ő is odalép hozzám anélkül, hogy eltudnám szakítani a tekintetem a vízről. Hűvös fuvallat rebben végig mellettünk, mire én megborzongok. Ideje lesz elővenni a pulóveremet, de a felsőmön kívül a fényképezőgépem is előveszem és szótlanul lépek a vízhez egészen közel. Legugolok és lövök néhány futót, aztán Daan felé fordulok. - Mosolyt! - szólok oda majd kattintok is. Végre legalább van róla egy képem. A kijelzőre pillantok és egyszerűen szíven üt, hogy mennyire helyes. Minden mozdulatából, rezdüléséből sugárzik az erő, a férfiasság. Egyszerre laza és magabiztos. Legszívesebben bezárnám valahova nehogy valaki más is észrevegye és megpróbálja elvenni őt tőlem. Egy pillanatra belém mar a félelem. Én, az orosz lány aki egy használt terepjáróval járom a világot, se diplomám, se karrierem, és ő Mr. Tökély... Szomorú árny suhan át az arcomon ahogy azon gondolkodom mit tudod én adni ennek a nagyszerű férfinek? Csak másodjára hallom meg, hogy szólít s zavartan kapom rá a tekintetem. - Hm? Tessék? Ne haragudj... épp a nyálamat csorgattam a fotódra... - vágom ki magam frappánsan és még csak nem is hazudok mert tényleg nem tudok betelni vele.
||||[Only admins are allowed to see this link]
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Vas. Jún. 04, 2017 9:59 pm Bejegyzés ideje
Ahogy a kompon ölelem őt, állam a fejére hajtom, újra és újra lopva beszippantom haja virágos illatát, mely még a tengeri szélnél is jobban megbabonáz, az jár a fejemben, hogy tényleg megütöttem a főnyereményt. Egy egyszerű srác vagyok egy picike országból, és hozzám simul ez az izgalmas, nyughatatlan lány, akit a hatalmas Oroszország adott nekem, és érzem, hogy senki másra nincs szükségem az előttem álló úton, csakis rá. Elérve az angol partokat átveszem a kormányt. - Hát, végülis jól összefoglaltad Amszterdam lényegét. – nevetek fel hangosan, ahogy elsorolja a pár alapdolgot, amit Hollandiához szoktak társítani. – Amúgy én eredetileg utrechti vagyok. De rengetegen jönnek hozzánk azért, mert bizonyos keretek között legális a fű. Igazából külön helyek vannak, a coffeeshopok, ahol füvezhetsz, csak úgy az utcán nem randalíroznak a betépett emberek, azért ne úgy képzeld el. Amúgy ami még fontos, és nem említetted, hogy mi vagyunk a világon a legnagyobb bicajos nemzet, sőt, az általános suliban van külön biciklizés-óra, itt mindenki tud és szeret tekerni. Mármint bicajt. De végülis a füves cigire is értheted. – Megint azon kapom magam, hogy nevetek. Nagyon jólesik neki magamról és a hazámról mesélni. Kellemes melegséggel tölt el, hogy kíváncsi minderre miattam. – Egyébként pedig az ország elég nagy része tengerszint alatt fekszik, a legmagasabb pont kábé háromszáz méter. Szóval hegyet mászni nem nálunk fogsz. Ahogy középiskolás önmagát idézi fel, szemeim előtt megjelenik a tizenéves, vadóc kis Nora, ahogy már akkor is öntörvényűen a nyakába veszi a várost egy számára idegen országban. Dehogy tart ő a többiekkel, maga akarja felfedezni a környéket. Ahogy a holland nyelvvel küszködik, teljesen végem van. Legszívesebben megcsókolnám, de vezetek. - Egész jó, egész jó, csak krákogd kicsit jobban a „h”-t. Ik hou van jou. Akkorát dobban a szívem, hogy az majdnem szabad szemmel is látható. Most fogom fel, hogy újra megvallottam neki, hogy szeretem. Ezúttal a saját anyanyelvemen. - Ik hou van jou, Nora. Je bent de mooiste vrouw die ik ooit heb gezien. Bal kezemet a kormányon tartva megfogom és megszorítom a kezét. - És most te mesélj magadról. Oroszország. Elég vadnak hangzik. Ha jól sejtem, bírnod kell a hideget és a piát. Asszem ettem már egyszer borscsot. Meg blinit kaviárral. A vodkán kívül ennyi az orosz gasztrotudományom.
Nem tiltakozom az ötlete ellen, hogy ne a városban, hanem egy London melletti tónál töltsük az éjszakát az erdőben. Szeretem a természetet, és őt a természetben, ahogyan fázósan hozzám bújik, még annál is jobban szeretem. Miután sikeresen félrenavigál, és én megjátszott bosszúsággal csóválom a fejem, hamarosan el is érjük a helyet, amit kinézett magának. Igaza volt, tényleg gyönyörű. Harapni lehet a levegőt, a békés csendben csak a madarak éneke és a szél susogása hallatszik, ahogy próbára teszi a zöldellő faleveleket. Axel nagyon örül a hosszú út utáni szabadságnak. Kíváncsian kapok fel egy faágat, és ahogy elhajítom, azon gondolkodom, vajon hajlandó lesz-e visszahozni nekem. Mire feleszmélek, már kattan is a fényképezőgép, ahogy Nora lekap, mikor felé fordulok. Olyan idilli a pillanat, el sem hiszem, hogy itt vagyok vele, és arra készülünk, hogy a nyakunkba vegyük a világot. Legalábbis egyelőre Angliát, majd Olaszországot. Az elmúlt órák eseményei, a taxis előtt tett szerelmi vallomásainktól kezdődően olyan békével és boldogsággal töltöttek el, hogy egy pillanatra sem agyaltam felesleges dolgokon. Azonban most, ebben a tökéletes pillanatban eszembe jut, hogy nem túl szép-e mindez ahhoz, hogy igaz legyen. Egy ilyen szabad, kalandvágyó, független nő biztos, hogy az egyszerű, holland sportriporter srácot akarja magának? Nincsenek önértékelési gondjaim, és azelőtt még sosem éreztem kétséget önmagamat illetően, de az is igaz, hogy még sosem találkoztam olyan nővel, aki ennyire értékes, ennyire fantasztikus lett volna. És persze szigorúan véve az is igaz, hogy a mai napig sem tudom, hogy miért, de az előző nő, aki iránt éreztem valamit, furcsa körülmények között lelépett tőlem…
Ahogy egy pillanatra hátat fordítok neki, megpróbálva rendezni kusza érzéseimet, észre sem veszem, hogy az ő arca is beborul egy pillanatra. - Elkérhetem a géped? – célzok a fényképezőre. Hirtelen úgy érzem, nekem is szükségem van egy képre róla, nehogy egyszer majd úgy érezzem, mindez meg sem történt. Először meg sem hallja, hogy beszélek hozzá, ekkor veszem észre, hogy ő is elmerült a gondolataiban. – Hahó, Föld hívja Norát. Én is lőnék egy képet. Ahogy átnyújtja a gépet, megfogom a karját, és magamhoz húzom. Ahogy megérzem az illatát, már jobban is érzem magam valamivel. - Hé, Axel! – kiáltok, mire a kutya hozzánk üget, és mire kinyújtom a karom, és lenyomom a gombot, képtelen kis hármasunk már meg is van örökítve az örökkévalóság számára. Ezután csinálok egy képet csak Noráról is. Amint megpillantom a lencsén keresztül, tudom, hogy egy kép sosem fogja pótolni az érzést, hogy velem van. Az, ami a legfontosabb benne, egy fotón átadhatatlan.
Ahogy sötétedni kezd, tüzet rakok a parton, mert látom, hogy fázni kezd. Szeretnék segíteni neki a sátorral, de mire végzek a tűzzel, gyakorlatilag már áll is az egész. Látszik, hogy tényleg nem először éjszakázik a szabadban. - Tudnék enni, te nem? – kérdezem. – Mit kívánnál? Miénk minden, amit csak az erdő kínál. Meg persze, amit a szupermarket. Pakolászni kezd a kocsiból, fogalmam sincs, mit akar összeütni. - Tiszta középiskolás tábor hangulatom van. Akkor is alig volt valami nálunk, égett a tábortűz, körülöttünk az erdő, a vízpart, és kanos voltam. Minden stimmel. Én is a kocsihoz lépek, és előbányászok egy üveg bort. - Hé, tizenhat éves Nora, bepiálsz a tizenhat éves Daannal? Ja, és kaja közben elmaradhatatlan a ’Felelsz vagy mersz’! Cinkosan mosolygok rá, és hálát adok a pillanatért. Tudom, hogy minden rendben lesz. Hogy is lehetne másként, mikor itt vagyunk egymásnak?
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Vas. Jún. 04, 2017 11:54 pm Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image] Esküszöm próbálom úgy kimondani a szavakat mint ő, de annyira más mint az én durva orosz anyanyelvem. Megbabonázva nézem ahogy édes ajkai formálják a szavakat, kissé más a hangja amikor hollandul beszél, de imádom. Legszívesebben órákon át hallgatnám. - Áh! Ez nagyon tetszik! - fordulok felé teljesen az ülésen. - Beszélj még kérlek! Mindegy, hogy mit, annyira jó hallgatni! - kérlelem már már gyermeki hangon. Remélem, hogy folytatja még egy kicsit és én elveszhetek abban ahogy mozog a szája, ahogy az édes hangja betölti az autót, s közben én játékosan igyekszem utána suttogni a szavakat. - Fogalmam sincs mit mondtál az előbb, de csodálatosan hangzott! - mosolyodom el ahogy tovább hallgatom. Mire észbe kapok már vissza is kapom a kérdést. Egy pillanatra lehajtom a fejem, majd mikor felnézek rá nemlegesen rázom a fejem. - Hát... nem bírom a hideget, és az italt sem. Tiszta gáz tudom, - rántom meg a vállam. - Lehet azért mert csak félig vagyok orosz, az apám angol. De a teát sem szeretem, durván koffein függő vagyok. Nem is értem. - kipillantok az ablakon majd vissza rá, és ezt még kétszer eljátszom. - Életemben nem voltam még soha részeg, de még becsípve sem nagyon. Talán ott a parton, amikor találkoztunk egy kicsit, de ennyi. - vallom be végül és kíváncsi vagyok a reakciójára. Szó sincs arról, hogy nem innék soha egy kortyot sem, csupán mindig megálltam amikor éreztem, hogy már nem esik jól. Elhúzom a számat ahogy a kajákat említi. - Ki nem állhatom a borscsot. Meg a kocsonyát... az oroszok télen nyáron éjjel nappal képesek azt a borzalmat enni, ami tulajdonképpen zselatin amibe mindenféle döglött állat maradványát dobálják majd kissé megfűszerezik.... - ahogy a mondat végére érek grimaszt vágok. A gondolattól is felálla szőr a hátamon. - Viszont ha édesszájú vagy, - kacéran rásandítok. - akkor meg kell majd kóstolnod a paszhát. Az egy édes túró fajta, porcikorral és vajjal kikeverve. Szoktak még beletenni mazsolát, diót, mogyorót, meg néha kardamommal fűszerezik. Elég különleges íze van de én szeretem. Húsvétkor szokták készíteni, igazi kézműves édesség. - befogom egy pillanatra mert érzem, hogy megint csak úgy ömlik belőlem a szó.
[Only admins are allowed to see this image] Ahogy mellette ülök, a tűz mellette, ismét pulóverben, mosolyogva pakolászom le elénk azt a nagy rakás kész kaját amit a boltban vettem. Gondoltam rá és ezért több olyan dobozos kész ételt is tettem a kosárba amiről úgy gondoltam a kedvére lesz. Krumpli saláta, sonka tekercs, egy doboz valamilyen kínai kaja hússal. - Tessék, - mutatok végig a pokrócra pakolt svédasztalon. - bona apetit. Erről jut eszembe, taníts kérlek! - törökülésbe helyezkedem vele szemben. Csillogó szemeimet ráemelem. - Hogy mondják, hogy jó étvágyat? - talán ennyiből már rájött, hogy megrögzött nyelvtanuló vagyok. Bármerre járok és legyen ott bármilyen nehéz vagy csúnya nyelv, nekem tudnom kell legalább pár szót. Szeretem azokat az elismerő de döbbenettel vegyes pillantásokat amiket akkor kapok amikor az illető anyanyelvén szólalok meg. Ismét nevetve próbálom utána mondani a hallottakat, majd szúrósan pillantok rá amikor felnevet. Egy pillanatra elhallgatok amikor a középsulit említi, tuti a népszerű vagány gyerekek közé tartozott amit nem csodálok. - Én soha nem voltam középsulis táborba.- bököm ki végül és a tekintetem a tűz felé fordítom. Nem tudom, hogy épp rossz osztály fogtam ki vagy túlságosan magamnak való voltam de minden szempontból kilógtam a társaságból, így táborba sem mentem velük. Általában mindenhová könyvvel mászkáltam és egyetlen egy lány barátom sem volt, inkább a fiúkkal lógtam. - Naná! - nevetek fel és az üveg után nyúlok. Kissé meghökkenve nézek rá amikor felhozza a népszerű középsulis játékot. Ebben a pillanatban tényleg újra tininek érzem magam. - Áh! Jó! - adom meg magam majd gyorsan hozzá teszem. - De te kezded! Felelsz vagy mersz Daan? - alig észrevehetően közelebb hajolok hozzá. A választ megkapva egy pillanatig töprengek. - Ha egy égő épületet látnál, 3 idegent mentenél ki vagy egy rokont? - kérdezem komolyan rápillantva, majd felbontok egy doboz kukorica salátát és az apró műanyag kanállal eszem egy falatot. A válasz után, még mielőtt feltenné a kérdést rávágom. - Merek!
||||[Only admins are allowed to see this link]
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 1:07 am Bejegyzés ideje
Ahogy arra kér, beszéljek hozzá hollandul, egyszeriben duplán otthon érzem magam. Részben a társasága, részben az anyanyelvem miatt. Nagyon jó érzés, ahogy Nora és Hollandia képletesen találkoznak egy kicsit. Azon kapom magam, hogy gondolkodás nélkül jönnek belőlem a szavak. - Ik wil je elke dag vertellen hoe mooi je bent. Ik vind je de perfecte vrouw voor mij, mijn zoete, gekke Nora... Ahogy magáról mesél, meg kell állnom, hogy ne nevessek fel. Hát persze. Az én Norám egy sorba se illik be. Se nem tipikus orosz, se nem tipikus angol. Ő a legkülönlegesebb, legkülöncebb nő, akivel valaha találkoztam, és nekem pont ez tetszik benne olyan nagyon. - Nincs olyan nagy baj a kocsonyával. – Elmosolyodom, ahogy még a hideg is kirázza a gondolattól. - Ha azt mondom, hogy nálunk az egyik legnépszerűbb gyorskaja a nyers hering hagymával, akkor kiábrándulsz belőlem? Ahogy elém pakol egy komplett plázás ételudvart, áthajolok a pokrócon, megsimítom az arcát és finoman megcsókolom. - Köszönöm, hogy már most tudod, mit szeretek. Nem hiszlek el... Megvárom, amíg kiválaszt valamit a kaják közül, nehogy arra nyúljak rá, amit ő is szívesen megenne. - Eet smakelijk. Mármint a jó étvágyat. És oroszul hogy mondjátok? Egész jól beszélek pár nyelvet, de sajnos az orosz nincs köztük. Mikor a középsulis dolgokat említi, feltűnik, hogy valószínűleg nem azok voltak a kedvenc évei. Ugyan elképzelni sem tudom, hogy nem ő volt a legnépszerűbb lány, hiszen őt lehetetlen nem szeretni, mindenesetre most nem akarom feszegetni a témát, ha kellemetlen neki. - Ó, nem kell berúgnunk. Amúgy én sem sokszor voltam még részeg életemben. Sosem szeretek annyit inni, ami már nem esik jól, sosem láttam értelmét egy tök jó estéből egy behányós rémálmot, vagy egy mindenből kimaradós bealvós alkalmat csinálni. Jó az alkoholban, hogy segít oldani a gátlásokat, fokozni a hangulatot, a bor egyébként meg finom is tud lenni, de én sem vagyok az az alkoholista típus.
Ahogy belemegy a játékba, tényleg kissrácos izgalom fog el, és látom, hogy ő is átmegy tinilányba. - Felelek. – mondom, remélve, hogy nem kezd meredek kérdéssel. Bár nem sok dolgot tudok elképzelni, amit titkolnék előtte. De azért nem szeretném a legrosszabb arcomat mutatni előtte. Ahogy felteszi a kérdést, elég egy pillanatig gondolkodnom, és rögtön tudom a választ. - Sajnálom, ha csalódsz bennem, de egy rokont. Nagyon önző döntés, tudom, de ha egy pillanatra is belegondolok, hogy a húgom, vagy te ott vagytok a lángok között... – Nem is fogom fel, hogy számomra legfontosabbként együtt említem őt az ikerhúgommal, aki ahogy mondani szoktam, a jobbik felem, és akiért az életemet adnám. – Ha emiatt nem tekintesz rám önzetlen hősként, hát, így jártam... Hirtelen nem tudom megítélni, tetszik-e neki a válaszom, vagy nem, de megpróbálom nem ezt fürkészni, mert az elrontja a játékot. Fő az őszinteség. Sosem hazudnék azért, hogy jobb színben tűnjek fel. Meg sem szólalok, már hallom a válaszát. Határozott és gyors “merek”. Ilyen bátor vagy, Nora, vagy épphogy ennyire nem szeretnél megnyílni nekem? Szám mindenesetre gonosz mosollyra húzódik. Annyi minden jut eszembe, amit feladatként adhatnék neki, és roppantul szórakoztatna... - Mi most tizenhat évesek vagyunk, ugye? – kérdezem ravaszan. – Okés, akkor, mondjuk... kérek egy szexi sztriptízt, csak fehérnemű maradhat. Lehet, hogy saját magam ellensége vagyok, ami a fogadásunkat illeti, de a tűz mellett kifejezetten meleg van az amúgy sem túl hűvös koranyári éjszakában és úgy érzem, egy kicsit oldanom kell a hangulatot. Meg hát igazából minek beszélek félre, megőrülök, hogy újra lássam vetkőzni...
Hosszú és izzasztó percek után, mikor előadta a produkciót, és egy szál fehérneműben áll előttem, csak arra vagyok képes, hogy rekedten kinyögjem: “Merek”.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 11:41 am Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image] Újra elmosolyodom s szám résnyire nyílik ahogy megbabonázva hallgatom a holland szavakat. Fogalmam sincs miért dobok ennyire a szívem miközben nézem őt. Két keze rutinosan és biztosan fogja a kormányt, szürke szemeim köztem és az út között cikáznak, s ahogy beszél hozzám arcán megjelenik az a hihetetlenül vonzó félmosoly. Legszívesebben ráugranék itt helyben. Emlékeztetem magam a fogadásunkra, elfordítom a fejem és nagyot nyelek, de minden hiába. Egyre csak arra gondolok, mennyire jó lenne végig csókolni a nyakát, beletúrni a hajába, az ölébe simulni, magamhoz szorítani az ajkaimmal pedig bejárni testének minden porcikáját, hogy halljam édesen gyötrődő hangját ahogy a vágytól felnyög. Megszorítom magam mellett az ülés szélét, ez nehezebb lesz mint gondoltam. Ha csak rá nézek azonnal eszembe jut a hajón töltött éjszaka és ez a gondolat elég, hogy a testem lángba boruljon. Szinte magamon érzem forró leheletét, erős karjait ahogy ellentmondást nem tűrve mégis gyengéden a nyugágyra dönt. Megborzongok, pedig csak elképzelem ahogy vadul, akaratosan és keményen mégis érzékien bírtokba veszi a testem. Jesszus, Nora, próbálj már valami másra koncentrálni... - Soha! - rázom a fejem arra, hogy kiábrándulnék belőle. - Bár nem első randis kaja az tény! - nevetek fel és örülök, hogy végre sikerült kicsit elterelnie a gondolataimat. [Only admins are allowed to see this image] A tűz mellett ülve, ahogy átnyúl s keze finoman az arcomhoz ér, azonnal ösztönösen belesimulok a tenyerébe, bőröm felforrósodik amikor hozzám ér, hálás csókjába pedig szinte beleremegek. Egy másodpercre minden porcikámat átadom ennek az édes kis pillanatnak. Ezer féle képpen tud megcsókolni és én az összeset imádom. - Eet smek...el...ijk. - szótagolom majd grimaszt vágok. - Áh! Az az "elijk" kinyírja a végén a nyelvem... - még párszor lassan utána mondom majd egyben is megpróbálom de hallom, hogy szánalmas kis próbálkozások. Az ő szájából viszont nagyon jól hangzik. - Mmm, - hümmögök két falat között. - Legszívesebben reggelig csókolnám az édes holland ajkaidat! - szólok oda játékosan amikor befejezi a holland nyelvleckét. Nyelvlecke... hm. Elvágom a gondolatot mielőtt megint elkalandoznék. Felpillantok rá amikor az én nyelvemről kérdez. Melegség önti el a mellkasom amiért érdeklődik. - Prijátnava apetyíta! - hadarom el, majd lassan is elmondom. Szám mosolyra húzódik. - Milyen nyelveket beszélsz? - nézem rá ismét kíváncsian csillogó szemekkel. - És melyek azok amiket még szeretnél megtanulni? - támadom le ismét egy kérdéssel aztán elhallgatom és újra a kukoricasalátába kanalazok.
Figyelmesen hallgatom a válaszát a kérdésemre, és ismét elraktározom az információkat amiket megtudok róla. Nem kerüli el a figyelmem, hogy engem is megemlít, s ettől akkorát dobban a szívem, hogy belefájdul a mellkasom. Kissé gyorsabban veszem a levegőt és megállok az evésben is. Hihetetlenül jól esik bele gondolni abba, hogy fontos vagyok számára. Hevesen megrázom a fejem mikor megszólalok. - Nem csalódtam benned, én is ugyanígy tennék. Van egy bátyám, bár csak 2 perccel idősebb mint én és erre mindig emlékeztet, de akármennyire idegesítő is néha, gondolkodás nélkül bemennék érte... - elmélyülten tologatom a kaját a dobozban, majd röviden felpillantva rá hozzáteszem. - Érted is... - nincs a válaszával semmi bajom, álszentség lenne azt mondani, hogy 3 idegent hoznánk ki. Az ember már csak ilyen önző és én sem tudnám elképzelni, hogy ne egy rokont hozzak ki, akármennyire is hősies a gondolat.
- Ahjj ahjj! - nyögök fel nevetve amikor látom csibészes mosolyát és gonoszan csillogó szemeit. Tudhattam volna, hogy ezt kéri. Nagyot nyelek, a gyomrom ping pong labda nagyságúra zsugorodik. Bevallom... rettenetesen izgulok még a gondolattól is. Életemben nem csináltam még ilyet. Veszek egy nagy levegőt ahogy felállok, s közben leteszem a kajás dobozom. Ránézek. Nem tudom mennyire látszik az arcomon a pillanatnyi pánik. Egyik kezemmel a hajamba túrok, jaj, de miért csinálod ezt velem? Két lépéssel a kocsihoz megyek, benyúlok és bekapcsolom a rádiót, váltok pár állomást amíg egy lassabb nyári slágert nem hallok. Zenével könnyebb lesz. Megfordulok, egy másodpercig lehunyt szemmel hallgatom a zenét, aztán nagy levegőt veszek és elindulok felé. Lassan, elnyújtott lépésekkel és megdöbbenve veszem észre, hogy minden egyes lépéssel csökken a zavarom. Elkapom éhes szemeinek a pillantását és kacéran elmosolyodom. Hirtelen újra elfog a vágy, hogy felhúzzam és az őrületbe kergessem. Egy két méterre tőle megállok, eszem ágában sincs azonnal ledobálni a ruháimat, előtte lassan elengedem magam a zenére, csípőm először jobbra majd balra billen, lassú köröket ír előtte. Játékosan a hajamba túrok, élvezem ahogy a tincseim könnyedén visszahullanak a tarkómra. Kétoldalt keresztezett karokkal megfogom a pulóverem és nem kapkodva kibújok belőle, majd lazán leejtem a pokrócra, majd sötétkék toppomnak anyagát fehér ujjaim incselkedve gyűrik fel, először csak felhúzom, majd hagyom visszasimulni a testemre, ahogy a csípőm lassú nyolcasokat jár a zenére. Kezdem teljesen átadni magam ennek az ismeretlen túlfűtött új helyzetnek és meglepődve veszem észre, hogy a kezdeti zavarom teljesen eltűnt. Perzselő és vágytól fűtött tekintetem az övébe fúróm, figyelem ahogy a szemei a kezemet követik, miközben újra a ruhám széléhez nyúlok s ezúttal abból is kibújok. Tenyerem a combomra siklik, majd végig a hasamon, át a mellkasomon, fel a nyakamig s végül mindkét kezem a magasba emelkedik. Hihetetlen, hogy mire képes rávenni és döbbenet, hogy én ráadásul élvezem is. Megfordulok, hüvelykujjam a nadrágom szárába csúsztatom, és a vállam fölött nézek rá úgy mint aki mentem felfalja. Újból körbe tekerem a csípőm ezúttal neki háttal s kissé lejjebb is megyek. Lassan nagyon lassan tolom lejjebb a nadrágomat még mindig háttal állva neki, lehajolok majd felegyenesedve két könnyű lépéssel kilépek a nadrágból. Ott állok előtte egy szál fekete fehérneműben és legszívesebben négykézláb másznék oda hozzá és ülnék az ölébe. Elmosolyodva visszaülök mellé, de mielőtt még az előző gondolatot eltemethettem volna a kiéhezett tudatalattim aki Daan minden porcikáját birtokolni akarta már át is vette az irányítást az agyam felett. Mire észbe kapok már két kezemmel előtte támaszkodom, négykézláb a pokrócon akár egy ugrásra kész nősténytigris. Egy pillanatig szemezek az ajkaival, beszívom az illatát, figyelem ahogy visszafojtja a lélegzetét, szinte hallom ahogy mindkettőnk szíve képtelenül gyorsan ver. A sejtjeim vibrálni kezdenek ahogy óvatosan közelítek felé, érzem, hogy minden rezdülésem azt sugallja, hogy képes lennék itt helyben, azonnal leteperni, felfalni és édes kéjbe hajszolni a testét újra és újra. Elborul az agyam és lecsapok. Hirtelen és könyörtelenül. Tőrbe csaltam azzal, hogy egy pillanatig csak álltam előtte és figyeltem, húzva az agyát s ahelyett, hogy végül elhúzódtam volna letámadtam. Bizsergés fut végig a testemen ahogy nyelvem végig simít az ajkain, két kezemmel követelőzővé rántom őt magamhoz. Elvesztem a kontrolt ahogy meghallom felnyögni, s belőlem is sóhaj szakad fel. Szédülés fog el ahogy nyelve kergeti az enyémet, miközben én szinte már teljesen az ölébe másztam. Aztán észbe kapok. Nem lehetek ennyire gyenge! De ha egyszer veszettül kívánom! Elgyötört nyögéssel finoman az alsó ajkába harapok aztán kínlódva de elhúzódom tőle. - Ez volt a bónusz... - lehelem miközben zaklatottan kapkodok levegő után. Próbálok másfelé nézni mert félek ha még egy pillanatig legeltetem rajta a szemem akkor ugyanott folytatom ahol az előbb abbahagytam. Mély levegőt veszek, majd gonoszan elmosolyodom. - Jól meggondoltad ezt? - húzom fel a szemöldököm kacéran. Csak néhány másodpercig hezitálok mielőtt kimondom a feladatot és alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam. - Énekelj! Velem! Egy duett, a következő számra ami szól...! - bökök a kocsi felé aztán kíváncsian pillantok vissza rá. Na mennyire vagy bolond Daan? Képes vagy kiereszteni a hangod az erdő közepén velem? Felcsendül egy új szám, én pedig újra elmosolyodom. Ujjaim a ritmust ütik a combomon, kívülről tudom a szövegét, mint majdnem minden számnak. Ránézek, kedvesen és játékosan. - She Works the night, by the water... she's gonna stress so far away, from her father's daughter! - én elkezdtem, várakozóan pillantok felé, hogy folytassa. Remélem, hogy neki is sikerül annyira feloldódnia a szám végére mint nekem a sztriptíz végén és a szám végére már önfeledten énekel velem. Feltartom a tenyerem egy pacsira, majd nevetgélve hozzáteszem. - Válasz magadnak művész nevet, megyünk és világhírnevet szerzünk valami tehetségkutatóban! - poénkodom el a végét, aztán egy pillanatnyi habozás után válaszolok a még fel sem tett kérdésre. - Felelek! - valami különös oknál fogva sokkal jobban izgulok mint amikor az amúgy bevállalósabb választ mondtam.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 1:13 pm Bejegyzés ideje
Megőrjít, ahogy minden szavával, minden pillantásával incselkedik velem. Ahogy arról beszél, hogy csókolna reggelig, komolyan gondolkodom rajta, hogy bemegyek az erdőbe és inkább éjszakázom a farkasokkal, mert mellette nem bírom tűrtőztetni magam. Ó, én is csókolnálak, falnálak, kényeztetnélek mindenhol, ahol érlek, estétől reggelig, reggeltől estig, te istennő… Ahogy oroszul szólal meg, hiába tudom, hogy csak azt mondja, „jó étvágyat”, teljesen bepörget. Ezek szerint tényleg van valami abban, hogy a szláv nők a legizgatóbbak a világon. Nem mintha eddig nem vettem volna észre, de most, hogy az anyanyelvén hallom beszélni, még ellenállhatatlanabbnak érzem. - Olaszul elég jól beszélek, a spanyolt meg a franciát elgagyogom. Most, hogy hallottalak, leginkább oroszul szeretnék megtanulni, és a te nyelveden is elmondani, hogy mennyire vadul és követelődzőn kívánom a tested most, ebben a pillanatban is… Nagyot nyelek, és visszakérdezek. Kíváncsi vagyok, milyen nyelveken beszélhet még. Napokig elhallgatnám, akkor is, ha egyetlen szót sem értek abból, amit mond. - Akkor mind a kettőnknek van egy ikre? – vonom fel a szemöldököm, mikor jóváhagyja a válaszom. Ez érdekes. Belegondolva, hogy milyen hihetetlenül szoros a kötelék köztem, és a húgom között, hirtelen kíváncsi leszek a tesójára. Megint belegondolok, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok erről a lányról. Persze valójában ez a legszebb az egészben. Semmi nem befolyásolt, maga a kisugárzása, az energiái azok, amik teljesen magukkal ragadtak. Na, meg az a vadítóan feszes, táncos teste, persze… - És nem hiányzik a bátyád? Mennyire hasonlít a személyiségetek? Én amúgy tizenhét perccel vagyok idősebb a húgomnál, úgyhogy teljes joggal játszom otthon a nagytesót.
Tudom, hogy kiszámítható vagyok, mikor azt kérem, lejtsen nekem egy szexi táncot, de nem tehetek róla, ő teszi ezt velem. Ha ránézek, a libidóm a tízszeresére nő, az iq-m a felére csökken. Ahogy felcsendül a zene és ő átadja magát neki, tágra nyílt szemmel nézem, mintha a legelső nő lenne, akit látok. Pusztán az, ahogy ő a pulóverével játszik, sokkal jobban felizgat, mint bármilyen konkrét szexpozíció tudna egy másik nővel. Ha választanom kéne, hogy azt tehetek tíz bombázóval, amit csak akarok, vagy pusztán néznem szabad őt, ahogy nekem táncol, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. Semmi és senki nem ér fel az ő látványával. Amikor simogatni kezdi magát, már annyira kiszáradt a szám, hogy képtelen vagyok nyelni is. Iszom egy korty bort, de ahogy vadmacskaként közelít hozzám, a palack akaratlanul is kiesik a kezemből. Teljesen megbénít, ahogy saját hatásának tökéletesen tudatában mélyen a szemembe néz, és végül lecsap. Vadul ránt magához, és ahogy összeforrunk egy szenvedélyes, éhes csókban, teljesen átadom magam a női energiáinak. Semmi mást nem akarok ebben a pillanatban, mint kiszolgálni őt, kielégíteni, látni, hogy meg tudom adni neki, amire vágyik. Ahogy az ajkamba harapva elhúzódik, végleg megsemmisít. Ököllel a földbe csapok, fogalmam sincs, hogyan csitítom az állati vágyat, amit felszított bennem. Gondolkodás nélkül hagyja el a számat a szó: „merek”. Kérj, amit akarsz, megteszek bármit. Ahogy meghallom, hogy énekelni hív, először biztos úgy nézek rá, mint egy idióta. Ahogy felcsendül a Rockabye Baby és ő énekelni kezd, megrázom a fejem, és arcomra visszatér a mosoly, ami azóta letörölhetetlen, mióta elindultunk Dublinból. - Marha férfias számot választottál, mondhatom. – húzom el a szám megjátszott bosszúsággal, de egy pár másodperccel már Sean Paul durva jamaicai akcentusát utánozva dörmögök, ahogy szélesen gesztikulálva körbetáncolom őt. Három percre teljesen megőrülünk, megfeledkezünk magunkról, és amikor véget ér a szám, azt kívánom, bár tartott volna tovább. Hihetetlen, mit hoz ki belőlem ez a csaj.
Mikor egy kicsit lehiggadunk és mindketten eszünk pár falatot és iszunk egy korty bort, várja, hogy feltegyem a kérdésem. Nekem pedig fogalmam sincs róla, mi is legyen az. Annyi mindent szeretnék megtudni róla, hogy száz ilyen este sem lenne elég, hogy minden kérdésem feltegyem. - Voltál már igazán szerelmes, Nora? – kérdezem hirtelen. – Tudod, mikor az egész világod körülötte forog, és nem érzed magad teljes egésznek, ha nincs veled. Érezted már valaha ezt életedben valaki iránt? Közelebb húzódom hozzá, félig egymással szemben, félig egymás mellett ülünk. - Annyi mindenre vagyok kíváncsi veled kapcsolatban. Hagyjuk a szabályokat. Kérdezz tőlem te is bármit, amire kíváncsi vagy. Őszintén válaszolok.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 2:53 pm Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image] - Te beszélsz olaszul? - csattanok fel az izgalomtól elcsukló hangon. - A világ legcsodálatosabb nyelve. Mindig is meg akartam tanulni, ami azt illeti el is kezdtem, csak úgy magamban. - mesélem de annyira bátor nem vagyok, hogy meg is csillogtassam gyér tudásomat. Elhúzom a számat ahogy visszakérdez. Közel sem érek fel hozzá. - Orosz, angol és némi török. Egy nyarat töltöttem Törökország déli részén, egy igen csóró istenháta mögötti helyen ahol senki nem beszélt mást nyelvet. Kénytelen voltam megtanulni, de tetszett. Onnan van az egyik kedvenc szavam a "Tamam" amit állandóan mindenhol használnak és egy rakás jelentése van, kezdve az "oké, rendben" -től a "hajrá, gyerünk" -ön át a "megértettem, tudomásul vettem" -ig. Vicces egy nép, levakarhatatlanul vendégszerető. - egy lélegzetvételnyi szünet után még hozzáteszem. - és szerintem ezen a nyelven hangzik a legszebben az, hogy szeretlek! - pillantok fel rá szerelemtől ragyogó íriszekkel. - Seni seviyorum! - suttogom halkan a tóparti szélbe s azon gondolkozom vajon hány nyelven fogunk még egymásnak szerelmet vallani. Hitetlenül felnevetek amikor kiderül, hogy mindkettőnknek van egy ikertestvére, ráadásul ugyanúgy ellenkező nemű. - Mark? - kérdezek vissza s a fejemet csóválom. - Mark a szöges ellentétem. Nyugodt, egyhelyben ülő birkatürelmű. Soha semmivel nem tudod kihozni a sodrából, kivéve ha te vagy az izgő mozgó bolond húgocskája. Naiv és jóhiszemű ezért mindig félek, hogy valaki majd mocskosul kihasználja a jószívűségét, de akkor biztos, hogy átmegyek az illetőn a terepjárómmal párszor. - villannak meg szemeim dühösen. - Ő anyás én apás, ő a telet kedveli én a nyarat, ő tovább tanul én nem, de így legalább lesz akivel büszkélkedhetnek otthon ha már én kivertem a biztosítékot azzal, hogy végül nem iratkoztam be az egyetemre. - kellemesen mulattat az emlék, amikor anyám kikelt magából amiért nem mentem el a beiratkozásra. -Ő kényelmes és tunya engem meg le sem lehet lőni. De imádom őt, jó érzés, hogy bármerre megyek a világban soha nem vagyok egyedül mert tudom, hogy ő ott van nekem!- szám hálás mosolyra húzódik ahogy a tekintetem a sötét égre emelem ahol már látszanak az első csillagok a fák lombjai felett. - Biztos érted, hogy miről beszélek! - fordulok hozzá eltűnődve. Hirtelen nem tudom mit feleljek arra, hogy hiányzik e. Áthatóan pillantok rá, őszinte leszek vele ha csúnyán néz ha nem. - Az nagyon gáz ha annyira nem hiányzik? Mármint imádom szeretem és persze, hogy hiányzik, de soha nem roskadtam úgy magamba... ami azt illeti honvágyam sincs annyira. - ahogy kimondom a gondolataim féle pillantok fel rá. Nem akarom, hogy azt higgye én soha senkihez és semmihez ne tudok kötődni. Egyszerűen csak nem tudok megállj parancsolni a lelkemnek ami csak menne és menne, új tájak, új helyek felé, hogy aztán elvesszen bennük.
[Only admins are allowed to see this image] Pár pillanattal később már nevetve és önfeledten táncol velem édes mély hangját hallva én is újra énekelni kezdem vele a refrént. Mint két megbolondult tini állunk a pokrócon, és hadonászva kétszemélyes koncertet adunk a tó partján. Axel izgatottan csaholni kezd mellettünk, ő is érzi azokat hihetetlen energiákat amiket ketten felszabadítunk egymásból. Nevetve megpaskolom az állat oldalát, s ő ezt boldog farokcsóválással hálálja meg. Aztán a kérdése mellkason vág, a zavar egy pillanatra kiütközik az arcomon. Bevallom rengeteget agyaltam ezen mióta megismertem őt. Alig sikerül lenyelnem a falatot, gombóc nő a torkomban a gondolattól, hogy most talán még az eddigieknél is jobban megnyílik előtte. Műanyag kanalammal a doboz oldalát ütögetem miközben vívódom. - Kétszer... azt hittem, hogy az vagyok. - kezdem és meglepetten veszem észre, hogy ez könnyebb mint gondoltam. A lényéből sugárzó biztonság érzet, az őszinte érdeklődés amivel minden pillanatban fordul felé egyszeriben lebontotta a bennem magasodó falakat. Jóleső érzéssel tölt el, hogy nyugodtan kitárulkozhatok neki, s olyan dolgokat oszthatok meg vele amiket még soha senkinek sem mondtam el. - De hát az első, az egy tipikus tini gimi rajongás volt. - kezdek bele és a szememet forgatom ahogy eszembe jut az a srác. - Teljesen odavoltam egy fiúért aki eggyel felettem járt. De sokáig még csak rám sem nézett, aztán egyszer... elhívott és én voltam a legboldogabb lány a földön, szinte a föl felett szálltam. Már nem is tudom mióta "jártunk" - két kezemmel idézőjelet teszek a levegőbe. - Amikor rájöttem, hogy mellettem még legalább két barátnője van. - bököm ki végül és azért valahol mélyen még mindig fáj amiért az legelső fiú akit a pasimnak nevezhettem agyba főbe csalt a végzős éveimben. - Aztán röviddel azelőtt, hogy indultam volna, megismerkedtem valakivel, akibe eddig azt hittem, hogy rettentően szerelmes voltam. - két lábam kinyújtom és egyiket a másikra teszem, hátul pedig megtámaszkodom a kezeimen miközben mesélek. Sokat sejtető mosoly suhan át az arcomon ahogy rágondolok, mint mindig amikor eszembe jut. - Hirtelen lobbant fel a tűz de olyan gyorsan ki is aludt, viszont megmaradt helyette egyfajta határtalan, gondoskodó szeretet, tudod az a fajta ami mindennél feljebb van. - pillantok rá oldalról, csak remélni tudom, hogy nem bántom meg és nem bánja meg, hogy feltette azt a kérdést. - Mint párkapcsolat nem működött, most már értem miért - szemeim végig futnak rajta, de most nem perzselem a tekintettemmel, csak a szerelemtől fátyolosan nézem őt. - úgyhogy elengedtük egymást. - feltámaszkodom és közelebb csúszok hozzá. A levegő megint izzani kezd közöttünk, én pedig megremegek testemben és lelkemben is attól amit mondani készülök. Arcom felé fordítom de a szemeim lehunyom, félek, hogy az ő arcának tökéletes vonásai láttán elfelejtem a szavakat amikkel vallani készülök neki. - Úgyhogy nem, most döbbentem rá, hogy eddig még nem voltam szerelmes. - száraz torokkal nyelek egyet, hogy folytatni tudjam. - Mert most vagyok szerelmes. Az egész világom csak körülötted forog és nélküled nem hogy egésznek nem érzem magam, de semmi vagyok. - felpattannak a szemeim pedig tudom, hogy tele van könnyel. Csordultig telek a szerelem semmihez sem fogható érzésével és sem a testem sem a lelkem nem tudja már elviselni azt amit okoz bennem. - Úgy érzek irántad... mint még soha... senki iránt sem ezelőtt... - majdnem minden szó után meg kell állnom, hogy rendezzem a lélegzetem és a mondat végére érjek. Istenem mit művelsz velem? Nem bírok el ennyi érzéssel. Hátrébb húzódom, elhúzódom és jobb kezemmel gyorsan megtörlöm az arcomat. Felnevetek, ahogy ismét megszólal. - Ühm, oké! - tűnődőm el de még mindig kissé az előző pillanat hatása alatt vagyok. Fejem a vállára hajtom, egy hosszú pillanatig nézem az előttünk ropogó tüzet. - Ha lehetne egy szuperképességed, mit választanál? - nem mozdulok csak a válláról felpillantok rá, hogy lássam milyen arcot vág a kérdés hallattán. Nem hiszem, hogy ilyesmire számított. - Mit tartasz a legjobb és legrosszabb tulajdonságodnak? - teszem fel a következő kérdésem, miközben ujjaim az ő keze után kutatnak. Mutatóujjammal lassú finom köröket írok a tenyerébe, majd végig simítok egyenként az ujjain. - Mi volt eddigi életed legjobb és legrosszabb döntése?
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 4:42 pm Bejegyzés ideje
- Sí, parlo italiano e sono felice di dirti che ti amo anche in questa lingua. Majd én megtanítalak. Olaszországban megtanítalak olaszul. Persze, ha el nem csavarja a fejed valami itáliai macsó, és nem tanulnál inkább tőle. - kifürkészhetetlenül nézek rá. Meglepődöm, mikor Törökországot említi. Még mindig rá tud tenni egy lapáttal. – Egyedül Törökország sötétebbik felén? Tényleg belevaló csaj vagy. Azt meg, hogy vendégszeretőek voltak, nem csodálom. Ugyan ki ne lenne veled vendégszerető, mindegy, melyik részén jársz a világnak. Seni se… seviyorum – most az én nyelvem bukdácsol az idegen hangzású szavakban. Kettőnk idegennyelvű szerelmi vallomásai már kiteszik egy nemzetközi szappanopera fél forgatókönyvét. Ahogy az ikertesójáról beszél, jót mosolygok magamban. Szegény Mark, el sem tudom képzelni, milyen lehetett egy olyan nyugis srácnak megpróbálni megzabolázni ezt a nyughatatlan, örökmozgó kis csodát. Remélem, én elég leszek ahhoz, hogy boldoggá tegyem… - Az én húgom, Elise, egy tündér. Először csendes lánynak tűnik, nem sok embert enged magához közel, viszont ha valakiben megbízik, akkor cserfes, mosolygós, vidám és tele van élettel. Mivel mi nem ismerjük anyánkat, mindig eszembe jut, hogy nem lehetett neki könnyű apámmal meg velem felnőni. De mindig igyekeztem megtenni mindent, hogy boldog legyen. A húgom az egyetlen, aki tényleg hiányozni tud otthonról. Amúgy teljesen megértelek. Én is folyton azt érzem, hogy hívogat az a számtalan hely, amit még nem láttam a nagyvilágból.
Ahogy a gimis első szerelméről beszél, bennem is felelevenednek a középiskolai emlékek. Mindenki feltételezte rólam, hogy óriási csajozógép vagyok, ami odáig igaz is volt, ami a változatos szexuális életemet illeti, ami lázadó tinédzser-koromban jellemző volt rám, mikor apám rendszeresen hetekre távol maradt a külföldi útjain, mi pedig ketten maradtunk a húgommal és próbáltunk mindenki felé úgy tenni, mintha teljes, boldog családban élnénk. Elise, a húgom volt számomra nagyon sokáig az egyetlen lány, akire figyelni tudtam és akire figyelni akartam. Minden rezdülésemmel őt védtem, nyugtattam, próbáltam mosolyt csalni az arcára, mikor elkeseredett. Ezért nekem az egyetemig valójában szóba sem jöhettek a csajok, mint kapcsolat. Tiszteltem a nőket, már tizenévesként is, soha nem használtam volna ki olyan lányt, aki többet szeretett volna tőlem, így aztán a szexuális étvágyam kielégítésére korlátoztam magam, olyan lányokkal, akik pont ugyanennyit akartak tőlem, és nem többet. Gondolom, ezért tűntem Don Juannak, holott nemhogy sekélyesek, hanem túlontúl mélyek voltak az érzéseim a koromhoz képest. Tudom, hogy hülyeség, de úgy látszik ma éjjel tényleg átmegyünk kamaszba, és ahogy látom, Norának még mindig fáj felidéznie az emlékét a srácnak, aki megcsalta, legszívesebben behúznék párat annak a szemétládának. Ahogy aztán a másik kapcsolatáról beszél, egész más érzelmek ülnek ki az arcára. Egyértelmű, hogy fontos neki az a férfi. Hiába hallom, hogy inkább működtek barátként, érzem, hogy legbelül belém mar a féltékenység. Persze nem adok hangot neki, nem vagyok egy komplexusos tuskó, de nem tudom teljesen elfojtani a feltörő férfiösztönt.
Aztán a következő pillanatok eltörlik minden rossz érzésem. Ahogy hallom a szavakat, amelyekben az irántam táplált érzéseiről beszél, olyan, mintha nimfák énekét hallgatnám. Elvarázsol, megbabonáz, és fel sem fogom, mivel érdemeltem ki, hogy ez a csodálatos nő így gondol rám. Ahogy megpillantom a könnyeket a szemében, feltámad bennem a védelmező ösztön. Kezembe fogom az arcát, ezúttal azonban nem a szexuális vágy irányítja a mozdulataimat, hanem a szerelmes gondoskodás. Hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit, ahogy a szemembe néz, elveszek abban a mézszínű szempárban. - Életem minden percében azon fogok dolgozni, hogy rászolgáljak arra, amit most mondtál nekem, Nora. Szeretlek. Szerencse, hogy képes ilyen hamar összeszedni magát, és ahogy felteszi az első kérdését, engem is visszaránt a táborhangulatba. - Szuperképesség? – meglepett mosollyal nézek rá. – Hmm, jó kérdés… azt hiszem, a hihetetlen sebesség lenne, amit választanék. Nem akarom megváltoztatni azt, aki vagyok, megpróbálom elfogadni magam a hibáimmal együtt. Nem akarok láthatatlan lenni, vagy más alakot ölteni. De ha mondjuk hang, vagy fénysebességgel tudnék futni, az nagyon jól jönne az utazásoknál, egyik pillanatról a másikra ott teremhetnék a világban, ahová éppen vágyom, felfedezhetném minden apró szegletét. Bár az is igaz, hogy ha jó a társaság, akkor maga az út, ami a cél felé vezet, néha még izgalmasabb, mint a végpont. Most is imádok itt lenni veled… de, ami döntő, hogy ha szupergyors lennék, és látnám, hogy fázol egy szabadban töltött estén, mint ez is, nem kéne felesleges ruhadarabokat venned magadra, csak a karomba kapnálak, és elmennénk valami, forró, mediterrán helyre, ahol éjjel is elég egy szál bikinit hordanod… A következő kérdése már jobban elgondolkodtat. - A legjobb tulajdonságom talán az, hogy nyitott tudok lenni az emberek felé, képes vagyok önzetlenül segíteni másoknak és azt hiszem, senkinek nem tudnék ártani, aki nem szolgált rá, persze. És a legrosszabb tulajdonságom mégis emellett az, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok valóban olyan közel engedni magamhoz bárkit is, hogy valóban megismerjen engem, hogy valóban megérintsen, ami történik vele, hogy szívből, és ne kötelességből, vagy jólneveltségből törődjek vele. Talán azért van ez, mert eléggé egyedül nőttünk fel. Ezért vagyok nagyon hálás Elise-ért, azért a pár emberért, akiket valóban barátomnak, és nem csak havernak hívok, és ezért vagyok végtelenül hálás a sorsnak azért is, mert téged az utamba sodort azon az estén az öbölben… Ujjai a tenyeremben köröznek, én pedig finoman cirógatom kicsi, puha kezét. A tűz csendben ropog mellettünk, Axel nyugodtan fekszik a melegében. - Életem legrosszabb döntése volt, hogy utánad hajtottam akkor. Sok fájdalmat okoztam magamnak, talán mindkettőnknek. Aztán sikerült megint óriásit hibáznom, mikor a buli éjszakáján, nálatok viszont magadra hagytalak. Talán fordítva lett volna szerencsésebb a forgatókönyv, és nem szenvedtünk volna ennyit. De ez már mind lényegtelen, mert a legjobb döntésem viszont az volt, hogy elmondtam neked, mit érzek, pedig fogalmam sem volt róla, mit fogsz majd felelni, de tudtam, hogy ha csak egyetlenegy százalék esélyem van is arra, hogy velem gyere, akkor megéri az összes kockázat és az esetleges kudarc.
Visszaemlékezve, milyen rögös úton jutottunk el végül ehhez a mai éjszakához, számhoz emelem a kezét és megcsókolom. Látom rajta, hogy még mindig érzékeny, ezért úgy döntök, hagyom a játékot. Kézen fogva felsegítem, és gyengéden, mégis szorosan, védelmezőn ölelem át. Ahogy egy perccel később elengedem, finoman homlokon csókolom és a szemébe nézek. - Szeretném veled tölteni az éjszakát. Nem élek vissza a helyzettel, ígérem. Most csak azt akarom, hogy tudd, hogy mindig melletted leszek, mindig számíthatsz rám és megoszthatsz velem mindent, amit szeretnél. Ahogy kézen fogva a sátorhoz vezetem, és felnézek az égre, ezúttal nem félek tőle, hogy az éjszaka olyan hamar véget ér, mert tudom, hiába virrad ránk a hajnal, ezúttal itt marad velem és együtt töltjük a következő napot is, útban Olaszország felé…
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 6:15 pm Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image] Az este hátralevő részében szótlanul hallgatom őt, úszva és elmélyülve mindenben amit csak mond és megoszt velem. Hallgatom ahogy olaszul beszél és ha ez lehetséges csak még jobban vonzóvá teszi a szememben. Elmosolyodom amikor ő is kimondja, hogy szeret ezúttal törökül. Finoman dőlök neki és csak élvezem ezt a hihetetlen pillanatot vele. A tó sötéten szikrázó felszíne, a tűz lángjainak játéka, az a gyengéd szellő ami mindkettőnek lágyan cirógat olyan tökéletessé teszi a tovaszálló perceket, hogy az már bűntetendő. Minden gondolatom elrebben, minden félelmem elszáll és csak, hagyom, hogy a testéből sugárzó meleg átjárja az én porcikáimat is. Homlokom újra hozzá simítom miközben a húgáról beszél, s én minden szavából érzem, hogy mennyire szereti őt. Szerencsés lány hogy egy ilyen férfi a bátyja. Ott ülve megint elemi erővel szakadnak rám az érzelmek és úgy érzem összeroppanok alattuk, ha nem mondhatom el neki. De gyatra, zavaros vallomásom a nyomában sem ér annak a forró viharnak ami bennem tombol iránta. Amitől nem tudok gondolkodni, enni, aludni és kapkodom a levegőt mint egy fuldokoló. Hálásan elmosolyodom ahogy puha ujjai az arcomhoz érnek se ez segít végre kicsit összeszedni magam. Egy szó nélkül hallatom őt ismét, s úgy érzem életem végig tudnék itt ülni és csak nézni ahogy beszél. Boldogsággal tölt el, hogy így megnyílik előttem. Öntudatlanul is közelebb húzódom hozzá, ujjaim az ujjbegyeit cirógatják, amikor pedig az első találkozásunkat hozza szóba az öbölben egy puha csókot adok a nyakába. Rögtön utána viszont összeugrik a gyomrom és összerezzenek, az ujjaim is megdermednek egy pillanatra. Szinte magam előtt látom, az egész pillanatot ahogy beér a kocsijával én pedig nemet intek a fejemmel. Elmélyülten bámulok a tűzbe, a két keserű emlék belemar a lelkembe. Arra kapom fel a fejem, hogy megcsókolja a kezem amibe ismét beleborzongok. Nem érdekel már, hogy mennyire volt nehéz és fájdalmas amíg eljutottunk idáig, a lényeg, hogy ő itt van nekem és én itt vagyok neki. Elveszek az ölelésében, átadom magam annak a biztonságérzetnek, erőnek és gondoskodásnak ami a lényéből fakad. Forró hálával ölelek vissza és csak most döbbenek rá, hogy mennyire különleges is. Miközben homlokon csókol lehunyom a szemeimet, és csak arra tudok, gondolni, hogy ilyen férfi nem is létezik a földön. Állok a karjaiban egy hosszú percig szótlanul megsemmisülve. - Imádlak.- ennyit tudok csak kinyögni miközben bemászom a sátorba, csak a szúnyoghálót húzom fel, és hiába csalogatom be Axel-t úgy dönt, hogy inkább a sátor bejárata előtt heveredik le és éberen figyel majd. Odabent magamra kapok egy pólót, és halkan nevetve hátra dőlök. - Nem hiszem el, hogy itt vagy velem! - szólok miközben a könyökömre támaszkodom, s ha ő is lefeküdt mellém akkor másik kezemmel finoman végig simítom a mellkasát. - és, hogy itt leszel reggel is! - teszem hozzá és őszinte boldogság csendül a hangomban. Mellé bújok, beszippantom az illatát és azzal a tudattal alszom el mellette, hogy pirkadatkor ő lesz az első akit újra megpillantok.
Alattomosan és gonoszan támad rám a tudatalattim. Megvárta még boldog álomba merülök Daan erős védelmező karjai között, hogy aztán lesből támadjon, hogy olyan helyről ahonnan nem számítok rá és ahonnan nem tudom kivédeni. Az elmém legmélyebb legsötétebb letemetett zugaiból.
Egész testemmel nekifeszülök ahogy próbálom tartani az ajtót. Nem engedhetem be, nem! Hallom kívülről állatias hörgését, mellettem látom a kis szőke lány rémült pillantását. A karjaim zsibbadnak a fájdalomtól, megcsúszik a lábam, képtelen vagyok tovább visszatartani. Kicsapódik az ajtó, torz kopasz alak úszik be a fehér helységbe, kárörvendő kacajába beleremeg minden ami ott van. Elönt a pánik, sikítanék de nem hallom a saját hangom, olyan vagyok akár egy tátogó hal, egy béna néma film. Elszorul a torkom, levegőért kapkodom, a padló eltűnik a lábam alól. Vonyítás, csak a keserves üvöltés az amit hallok. Tehetetlenül vergődöm az erős karok között amíg egyet lökéssel nem vág a falnak. Végre meghallom a saját hangom amikor felkiáltok, vállamba émelyítő fájdalom hasít.
Ahogy felugrom ülő helyzetbe egy pillanat alatt felfogom, hogy hol vagyok. Axel mereven áll a sátor előtt kíváncsi tekintetét rám függeszti a szúnyoghálón keresztül. Kapkodom a levegőt és esküszöm érzem a fájdalmat a hátamban. Ujjaim megérintik kiszáradt cserepes ajkaimat, a végtagjaim jéghidegek mégis verejtékben úszom és remegek. Összerezzenek és ijedten felszisszenek amikor megérzem kezét az én karomon. Elfordítom a fejem, nem akarom, hogy lássa az arcom amin nem félelem, nem rettegés de mérhetetlen harag látszik csak. Gyűlölöm. Utálom, hogy félek tőle és rettegésben tart még a gondolata is. Ki nem állhatom, hogy nem vagyok a régi, hogy minden árnyra összerezzenek, hogy minden kopasz pasi láttán görcsbe rándul a gyomrom. De megfogom találni a módját, hogy én győzzek, addig viszont tehetetlen düh fortyog bennem. - Nem akartalak felébreszteni! - mondom végül egy hosszú mély sóhaj után, hogy rendezzem a lélegzetvételem. Térdeimre teszem a karjaim s mindkét kezemmel a hajamba túrok. - Megyek úszom egyet! - szólok ismét, csendesen de határozottan, érezhető, hogy nem akarok de őszintén nem is tudok erről beszélni. A stégen végig sétálva először ledobom a pólóm, majd a melltartóm s végül az alsómat is. Könnyedén ugrom be a végéről a hűs csendes tóba, megtörve a hajnali csendet. A nap első sugarai lustán nyaldossák a fák tetejét és rózsaszín színben csúsznak a tó felszínén. Visszaérve hozzá, csak a pólómat kapom fel vizes testemre ami a nedvességtől hozzám tapad. Mellé lépek, elkapom a felkarját és bocsánatkérőn pillantok fel rá. Egyszerűen csak nehéz és képtelen vagyok még csak belekezdeni is, ezért vagyok nagyon hálás azért mert nem firtatja a témát. A kocsiból kiveszek egy előre elkészített sonkás szendvicset és felé nyújtom. - Reggeli. Jó étvágyat! - harapok bele én is az enyémbe miközben a kocsinak dőlök, majd rájövök, hogy alul semmi sincs rajtam. A hátsó ülésről tészta ruhákat veszek ki egy táskából és pár gyors mozdulattal felöltözöm.
- Nem tudom te hogy vagy vele de én ölni tudnék egy kávéért! - pillantok rá miközben kissé gyorsabban vezetek a kelleténél. Ahogy a nap teljesen feljött és újra érzem a kezének szorítását újra nyugalom tölt el. Mélyre temetem azokat a démoni képeket amik az éjjel lebegtek a szemeim előtt és ismét teljesen átadom magam az útnak.
[Only admins are allowed to see this image] Már Franciország területén, egy pihenőben ülve a kocsim tetején a szikrázó napsütésbe kortyolom az... ötödik kávémat, amikor rápillantok és hirtelen megkérdezem. - És te voltál már szerelmes? - pillantásom incselkedő és kíváncsi egyszerre. El sem tudom képzelni, hogy ő aki ennyire jól néz ki, ilyen jó a humora és ennyire sugárzik belőle a vad hihetetlen szex gondolata ne kapna meg bárkit akit csak akarna. Figyelmesen hallgatom a válaszát miközben belekortyolok a forró feketébe majd felé nyújtom a slusszkulcsaimat. - Most te jössz, nekem írnom kell egy bejegyzést különben nem lesz bevételem, és inkább a kocsiban írom meg útközben és akkor a tiéd vagyok egész délután és este! - kacsintok rá ravaszan, majd szemérmetlenül végigmérem a tekintetemmel. Az anyósülést kissé előre húzom, így Axel kényelmesen elfér majd hátul velem. Kicsapom a laptomomat a térdemre és elmélyülten pötyögni kezdek majd egy fél órán keresztül megállás nélkül. Néha idegesen felnyögök, mert nem találom a megfelelő szinonimát vagy épp képtelen vagyok szavakba önteni azt ami a fejemben jár, máskor csak csendeben dudorászom a rádióban szóló dalt. - Válassz egy nevet magadnak. - szólok előre hozzá. - Mr. Tökély, A holland álompasi, vagy csak egyszerűen Életem szerelme? - poénkodom és mivel szinte biztos vagyok benne, hogy megkérdezi "nem úgy volt, hogy nem írsz rólam?" gyorsan válaszolok. - De igen, ha nem akarod akkor egy betűt se írok... - hangom bocsánat kérő és kissé bánatos. Ha tényleg nem akarja, hogy írjak róla akkor úgy lesz, bár attól nem kell félnie, hogy mindent kiteregetek. Írói köddel borítok be minden bizalmas és túl szép részletet amiről úgy gondolom, hogy a miénk és csak is a miénk. Diadalittasan hajtom le a képernyőt amikor végzek és kinyújtóztatom meggyötört végtagjaimat. - Merre járunk? - hajolok kissé előre és már érzem is ahogy belém bújik az a bizonyos kisördög. Nem tudom megállni, hogy egy röpke pillanatig ne érintsem meg nyakának vékony érzékeny bőrét az ajkaimmal, de ennél többet nem teszek, nem akarom, hogy ez miatt ütközzünk. Visszahuppanok az ülésre és oldalt dőlve felhúzom a lábaimat. A kocsi lágy ringatása, a tudat, hogy ő vezet és semmi baj sem történt, Axel közelsége na meg az éjszakai kevés és zavaros alvás miatt nem sok kell hogy elszundítsak.
[Only admins are allowed to see this image] Arra ébredek, hogy megáll az autó és odakint alkonyodik. Zavartan ülök fel s tekintetem azonnal őt keresi. - Bakker ne haragudj, mióta vezetsz? Miért nem keltettél fel? - nézek rá szúrósan miközben kinyújtom a két karom és ásítok egyet. - Hol vagyunk? - pillantok ki de pár hegyes barna tetejű házon és imádnivaló kis szuvenír bolton kívül mást hirtelen nem látok. Tipikus francia kisvárosnak tűnik, és a gondolattól, hogy egy új ismeretlen városba érkeztem ami csak arra vár, hogy felfedezzem máris újra hatalmába kerít az izgalom.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 9:12 pm Bejegyzés ideje
Ahogy melléfekszem, végtelen nyugalom jár át. Ahogy mellkasomon érzem a kezét, megfogom és rászorítom, hogy érezze vad szívverésem. Kinyújtom a karom, ő ráteszi a fejét, a másik karommal ölelem. Pár perc múlva már hallom is egyenletes légzését, ahogy elalszik. Legszívesebben fényt gyújtanék, hogy lássam, milyen gyönyörű álmában, de nem akarom megzavarni. Így hamarosan elnyom az álom, abban a biztos tudatban, hogy itt van velem, és ennél tökéletesebb nem is lehetne.
Először nem tudom, mire ébredtem fel. Megdörzsölöm a szemem és látom, hogy a hajnal első fényei már játszanak az ég alján. Aztán meglátom a félhomályban Norát, ahogy mellettem ül. Zihálva veszi a levegőt, és azonnal megérzem, hogy zaklatott. Karjára teszem a kezem, de felpattan, és azt mondja, úszik egyet. Ahogy felállok, nyújtózom egyet, felkapom a pólómat és kilépek a sátorból, de nem akarom zavarni. Látom, ahogy ledobja a ruháit és megmártózik a tóban, de szememből most nem a vágy sugárzik meztelen teste láttán, hanem az aggodalom az iménti jelenet miatt. Talán rosszat álmodhatott? Alice-szal lenne kapcsolatos? Nem, nem bánatosnak tűnt, sokkal inkább rémültnek és dühösnek. Ekkor döbbenek rá, hogy még mindig nem tudom, mi is történt pontosan ezzel kapcsolatban. Nem akartam rákérdezni, mert tudom, milyen mély sebet ejtett rajta a kutyája elvesztése, inkább próbáltam arra koncentrálni, hogy elfeledtessem vele a szörnyűséget, amennyire lehetséges. Mialatt megmosom az arcom a tó jéghideg, kristálytiszta vizében, és összerámolom a kupit, amit magunk után hagytunk éjjel, ő már vissza is tér a frissítő úszásból. A tény, hogy egy szál póló van rajta, elég furán érint. Mármint szó szerint csak és kizárólag azt a pólót viseli, az is vizesen tapad a testére. Nem vagyok nimfomániás, most jelenleg sokkal jobban foglalkoztat, hogy mi járhat a fejében, és mit érezhet, de minden férfi tudja, hogy ébredünk reggelenként… - Öhmm… - köszörülöm meg a torkom furcsán zavarban léve, ahogy felém nyújt egy szendvicset. – Jó étvágyat. Mondd csak… felhúznál valamit, ha megkérlek? Érted…
Egy fél óra múlva már a kocsiban ülünk. Ő vezet, a szokásos lendületes stílusában. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, de ilyen rövid idő alatt is rá tudtam hangolódni annyira, hogy ezt ne érezzem kínosnak. Kezemet támogatón pihentetem a combján, és tudom, hogy az a legjobb neki, ha egy kicsit békén hagyom. Nem bánt a dolog, nekem is vannak ilyen pillanataim, megértem, mit él át, csak azt sajnálom, hogy nem tudom pontosan a kiváltó okát, és nem tudok többet tenni érte.
Órákkal később, ahogy egy kút parkolójában egymás után dönti be a kávékat, visszatér belé az élet és szemeiben újra a pajkos lelkesedést látom. A délutáni nap meleg sugarakkal süt le ránk Calais-ben. Nagyon jó érzés számomra újra a kontinensen lenni. - Szerelmes? – nézek rá, felhajtva a saját feketémet. – Egyszer, igen. Nem is régen. Életem első valódi szerelme volt, nem kapkodtam el, mi? – poénkodom, de biztos vagyok benne, hogy kiérezhető a hangomból a kellemetlen emlék keserűsége. – Szép sztori, lényegében eltűnt az életemből, nagyrészt miatta jöttem Írországba, mert nagyon úgy tűnik, hogy ott van most. De végül valami sokkal értékesebbet találtam Dublinban. Azóta gondolom úgy, hogy mégsem lehetett az olyan nagy szerelem. Mármint, mihelyt találkoztam veled, ő megszűnt létezni. Ha azt szerelemnek hívnám, amit iránta éreztem, akkor minek kéne neveznem azt, amit most te váltasz ki belőlem? Nem, Nora, szerelmes most vagyok először életemben, és imádom az érzést, ahogy egyben felemel és felemészt minden egyes percben.
Ahogy vezetek, ő pedig a hátsó ülésen koptatja a billentyűzetet, próbálom nem mutatni, de majd’ meghalok a kíváncsiságtól, vajon mit írhat. Egyszerűen szeretném olvasni, hogyan ír. Milyen a stílusa, miket tart fontosnak. Mikor meghallom, hogy engem is megemlít, megdobban a szívem. - Mr. Tökély? Holland álompasi? Komolyan? – nevetek fel. – Miért nem hívsz egyszerűen csak D.-nek? Az olyan rejtélyes. Vagy Big D-nek, hátha azt hiszik, a méreteimre utalsz. Bár, valljuk be, tényleg nincs szégyellnivalóm ezen a téren, te hogy emlékszel? – gonoszul rávigyorgok. – Amúgy írjál nyugodtan, enyém a megtiszteltetés, ha szerepelhetek a blogodon. De egyszer azért belekukkanthatok, mikkel is szórakoztatod az olvasóidat? Mitől olyan sikeres Nora, a blogger? Mielőtt erre sort keríthetnénk, már hallom, ahogy elnyomja a buzgóság és édesen szuszog mögöttem. Fülig ér a szám, ahogy a tükörből nézem, ahogy Axellel együtt alszanak. Megérte az öt kávé, nem igaz? Gyönyörű szép vagy, kis bolondom.
Mire felébred, már alkonyodik. Szemrehányóan kérdezi meg, miért nem ébresztettem fel, de igazság szerint egyáltalán nem fárasztott le a több órás vezetés, mivel közben őrült tervet eszeltem ki. Remélem, nem lesz dühös nagyon… - Tipikus francia kisváros? Majdnem eltaláltad. Tényleg hasonlít kicsit… Szép színesre festett, keskeny, de magas házak sorakoznak előttünk. Ahogy kiszállunk a kocsiból, előttünk egy széles kanális vizén megcsillan a sárga fényű lámpák világa. - Ne aggódj, itt nincs vörös lámpás negyed – fürkészem meglepett arcát. – És a gyerekkori barátaimnak sem akarlak végigmutogatni, sőt, még feleségül sem kérlek. Legalábbis nem ma. – nevetek fel. – Nem akarlak itt tartani, hamarosan továbbállunk Olaszország felé, egyszerűen csak szerettem volna megmutatni neked, mivel csak három órás útra voltunk ide. Üdv a szülővárosomban, Utrechtben, Nora!
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 05, 2017 10:39 pm Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image] Ahogy a parkolóban ülve a kormánycsere előtt döntöm le magamba a kávét és ránézek az arcára megfájdul a szívem. Már bánom, hogy feltettem ezt a kérdést, és most végig kell hallgatnom élete első szerelmének történetét. Ahj, de kegyetlenül nehéz tartani a mosolyt az arcomon pedig legszívesebben bedugnám a fülem. Szegény csaj még a nevét sem tudom de már utálom. Szörnyű dolog a féltékenység. Inkább amennyire lehet belebújok a papírpoharamba és megfogadom magamban, hogy többet soha nem hozom fel ezt a témát. Az arcom végül mégis felderül és a nagy boldogságban amit szavai váltanak ki belőlem majdnem leiszom magam az olcsó vizezett benzinkúti löttyel.
- D. - ízlelgetem a sejtelmes rövidítést. - Big D.! - nevetek fel ahogy ismét pajzán poént dob fel és én nem bírom ki, hogy ne csapjak le rá. - Óh, kezdek felejteni, emlékeztetnél kérlek.... - nézek rá vadítóan a visszapillantóba. Megvonom a vállam amikor a blogomról kérdez. -Egyszer, ha tényleg szeretnéd! - szólok majd ásítva lecsukom a gépet. Ennyit a kávé felpezsdítő hatásáról.
[Only admins are allowed to see this image] Amikor megébredek és megkérdezem merre vagyunk először döbbenten nézek rá, majd a mutatóujjammal vigyorogva intek felé, jelezve, hogy jó vicc de nem veszem be. Körbe fordulok a saját tengelyem körül. Kissé francia de mégsem. Magas keskeny színes házak sorakoznak egymás mellett, az utcákat csendes csatornák választják el, melyek felet macskaköves kis hidak ívelnek át alacsony kis vaskorlátokkal. Még azt sem tudom hol vagyunk de már tetszik. Fürkészve pillantok az arcára miközben beszél. Milyen gyerekkori barátok? A házasság említésre rémülten megkapaszkodom a kocsim motorház tetejében. Teljes a zavar a fejemben. Olyan döbbent arccal nézek rá mint még talán soha. Hol vagyok? Hová hoztál amíg én békésen szundikáltam a hátsó ülésen. Amikor megkapom a választ reflexből visszakérdezek. - Mi van? - hajolok előre meghökkenve és a térképen a fejemben próbálom elhelyezni az hallott helyet. Aztán leesik. - Utrecht? - nyögöm ki megint mintha rosszul hallanék, - mármint az az Utrecht?! - mármint, hogy életem szerelmének a szülővárosa Utrecht? Másodpercek alatt változik meg az arcom döbbentről, hitetlenkedőre, majd zavartra és végül elképesztően boldogra. Tenyeremmel a kocsi tetejére vágok s közben halkan kiáltok egyet. - Ez most komoly? !- mielőtt bármit válaszolhatna két szökkenéssel ott termek előtte és és a nyakába csimpaszkodom. - Ez mennyire jóóóóóó már! Imádlak! - halmozom el izgatott boldog puszikkal az arcát ahol csak érem. Ahogy elengedem azonnal a kocsihoz szaladok, a hátsó ülésről kiveszem a kis fekete hátizsákom, meg a kényelmes sportcipőmet, majd a nyakamba akasztom a fényképezőm és Axel pórázát. Mikor megvagyok széttárom a kezem és fülig érő szájjal közlom: - Kész vagyok! Mehetünk! Mutass meg mindent! - fogom meg a karját, végig simítok rajta majd ujjainkat összefőzöm és húzni kezdem.
[Only admins are allowed to see this image] Mindenre kíváncsi vagyok és mindent látni akarok amit csak hajlandó nekem megmutatni. Vakon követem a jóképű hihetetlen idegenvezetőmet keresztül a városon, s bármikor csak rám pillant az arcomról hálát és boldogságot olvashat le. Tudom, hogy kegyetlen vagyok amikor arra kérem, hogy igen is mászunk fel a Dómba azon a 465 lépcsőn, de látni akarom a várost fentről. Több megállóval ugyan - amiket mindig kihasználok arra, hogy ajkaimmal is köszönetet mondja egy csókban - , lihegve és a tüdömet fájlalva lépek rá az utolsó fokra, ám a kilátás kárpótól az összes sajgó lábizmomért. Egy hosszú pillanatig csak döbbent állok a kőkorlát mellett és nézem az alattunk elterülő várost s messze a lebukni készülő tűzvörös napot. - Elképzelni sem tudok szebbet! - könyökölök fel és csak hagyom hogy az agyamba vésődjön ez a fantasztikus kép. Lefelé már merőben más cammogni mint felfelé szenvedni, úgyhogy némiképp felfrissülve érek le a bejárathoz és bocsánat kérően pillantok fel rá. - Látod erről beszéltem amikor elrángatlak magammal mindenhová! - karolok ismét belé és innen tudhatja hogy még közel sincs vége. Nem menekül. Miközben előrébb sétálok és a gépem magam elé emelve lövök róla pár képet, valahol az óvárosban sétálgatva egy régi templomra leszek figyelmes. Erős erődítményszerű felépítése, lőrésszerű ablakai, egyetlen apró tornya és a kis sekrestye egyetlen építészeti stílusra enged következtetni. - [Only admins are allowed to see this link] román stílusú? - nézek fel a régi aprócska templom sokat megélt falaira, majd közelebb lépek. Tenyerem a hűvös falra teszem s még egy pillanatig bámulom a templom kicsi részleteit. Egyszer talán tényleg beteszem a popóm az iskola padra és szerezek róla hivatalos papírt, hogy művészetbolond vagyok. Legyen az építészet, festészet vagy szobrászat, gótika, barokk vagy reneszánsz, imádom és oda vissza vágom az egészen nagy alkotóktól az utcai kőfaragókig és pingálókig. Csak úgy hobbiból, kedvtelésből, mert imádom ahogy ránézek egy épületre és tudom, hogy melyik korban húzták fel a falait és mi zajlott akkor ezen a területen. -Éhen halok! - kapok a gyomromhoz amikor visszafordulok hozzá. Nem is tudom mikor ettem utoljára. Talán reggel azt a fél szendvicset. - Csak könyörgöm ne az a citromos hering ízé legyen a vacsi! - nyögök fel és vágok egy grimaszt amikor ismét mellé lépek. Remélem akad más tipikus holland kaja is amit szívesen elfogyaszt velem vacsorára.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Kedd Jún. 06, 2017 10:28 pm Bejegyzés ideje
Mikor kimondom, hogy a szülővárosomba hoztam, magam is meglepődöm, mennyire ideges leszek. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni erre. Hiszen egyrészt egy rövid ideig eltérítettem az úticéltól, ráadásul személyes gesztus volt őt idecsalni, és nem akarom, hogy túlzónak érezze, vagy megijedjen tőle. Tényleg semmi hátsó szándékom nem volt, csak ha már három órányira voltunk, gondoltam, miért ne mutatnám meg neki, honnan jöttem, hiszen a város gyönyörű és ő szereti a kalandokat. Ahogy visszakérdez, hogy tényleg ott vagyunk-e, ahol gondolja, és látom az arcán a zavart, eszembe jut, hogy talán rosszul döntöttem. Éppen csalódottan fordítanám el a fejem, mikor hirtelen felderül az arca, a nyakamba ugrik, és össze-vissza csókolgat. Most rajtam a sor, hogy teljesen zavartan nézzek, miközben ő magához kapja a fényképezőjét és a hátizsákját, és széles mosollyal az arcán jelenti, hogy készen áll. Ahogy ott áll, és olyan, mint egy lelkes kislány, nagyot dobban a szívem. Örül neki. Örül, hogy idehoztam. Örül, hogy itt lehet. Velem. Nekem sem kell több, nekieredünk, és végigmutogatom neki az óvárost. Szemmel láthatóan érdekli a művészet és az építészet, ezért megmutatom neki a Szent Márton katedrálist, ami egész Hollandiában a legmagasabb épület. Meg sem lepődöm, hogy rögtön fel akar mászni a Dómtoronyba. Igazából, ha nem kért volna erre, talán még csalódtam is volna. Nora már csak ilyen. És én ilyennek imádom. Ahogy a lélegzetelállító kilátásban gyönyörködik, és egymás után lövi a képeket, nekem is egészen új élmény itthon sétálni. Számtalanszor voltam már itt fent, de vele itt lenni olyan, mintha én is egy új helyet fedeznék fel a saját szülővárosomban. Megint eszembe jut, milyen hálás vagyok, hogy mindezt megmutathatom neki, és ő vevő rá. Rövid séta után megtorpan a Pieterskerk előtt. Elkerekedik a szemem, ahogy rögtön megmondja a templomról, hogy román stílusban épült. Tényleg otthon van ezen a téren.
Ahogy ránk esteledik, és megkordul a gyomra, felnevetek, ahogy grimaszt vágva tiltakozik a nyers hal ellen. - Ejnye, hát nem vagy elég bevállalós megkóstolni a helyi extrákat? – húzom az agyát. – Talán meg akarod sérteni drága népem, hogy fikázod az egyik hagyományos ételünket? Természetesen eszembe se jutott ezt etetni vele, pedig pont szezonja van a hollandse nieuwe herringnek, és szerintem isteni finom, de megértem, ha egy külföldi undorodik a gondolatától is. - Gyere, elviszlek valahová. Tetszeni fog. Kézen fogom, és újra átmegyünk az óvároson. Számtalan elegáns, jó nevű étterem mellett megyünk el, de én nem akarom ilyen helyre vinni őt. Minden pénzt megadnék, hogy jól érezze magát, de az én kedvenc helyemet szeretném megmutatni neki, nem valami turistacsalogató, jellegtelen puccparádét. Hamarosan már egy szélesebb kanális mellett haladunk, amíg el nem érünk egy, a víz közepén álló kisebb lakóhajóhoz, ami színes lámpásokkal van megvilágítva. A fedélzeten körülbelül tíz asztal van, körülöttük székekkel. A hajó orrában három grillrács áll egymás mellett, és a felszálló füstből és az isteni illatból ítélve most is éppen egy csomó minden készül rajta. Mikor elérjük a hajót, odakiáltok a szakácssapkás, középkorú fekete férfinak, aki a grill mögött áll. - Hoi, Uriah! Leengeded a hidat egy régi havernak? A férfi lelkesen integet felém és leenged egy kis pallót, hogy fel tudjunk menni a hajóra. - Uriah eredetileg arubai, még egyetemre jött anno ide, aztán itt is ragadt. Kb. tíz éve nyitotta ezt a helyet, mikor meghalt a felesége és otthagyta a mérnöki munkáját. A főzés a szenvedélye és jól is csinálja. A helyiek között ez a legnépszerűbb kajálda, csak a turisták nem tudnak róla, és ez jól is van így. Rögtön a grill mellett találunk csak szabad asztalt. - Remélem, nem baj, hogy kajaszagú lesz a ruhád. És a hajad. Meg igazából mindened. – sandítok Norára, és remélem, nem zavarja a dolog. Nem tudom, jól tettem-e, hogy idehoztam, de én sokkal jobban szeretem az ilyen barátságos zugokat, mint egy személytelen éttermet. Ahogy ott ülök vele szemben a barátságos hangzavarban, és a piros és zöld fények megvilágítják az arcát, kezem felé nyúl, hogy megsimogassa, de félúton megállok. - Ha itt hozzád érek, perceken belül az egész ismeretségi köröm arról fog faggatni, hogy ki vagy. – mondom viccesen, bár több benne az igazság, mint gondolná. Elég nagy ez a város, de gyorsan terjednek a hírek. Megjátszott aggodalommal felsóhajtok. – Nem szeretném, ha Daan legújabb hódításaként végeznéd a helyi pletykákban. Uriah hozzánk lép és két felespoharat és egy üveget elénk téve, lelkesen magyarázni kezd neki. - Ha először vagy Hollandiában, muszáj megkóstolnod az oude genevert. Ez a mi nemzeti italunk. Borókás malátapálinka, olyan mint a gin, csak még aromásabb. Ahogy Nora a szájához emeli a poharat, és áthatóan néz rám aranyszínű szemeivel, nem bírom tovább, áthajolok az asztalon, és szenvedélyesen megcsókolom. Puha ajkai érintésétől szinte megszédülök. Még mindig nem hiszem el, hogy itt van velem. - Ahogy mondtam, itt mindennek füle és szeme van. És én azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy ez a gyönyörű, belevaló nő az enyém. Hadd irigyeljenek, mekkora mázlista vagyok.
A kései vacsora után a kivilágított csatornák mentén hajnalig sétálva úgy érzem, ez a pár óra minden pénzt megért. Nagyon furcsa érzés, amikor az ember életének legrégebbi része, a város, ahol felnőtt, és a legújabb fontos szereplője, a nő, akit szeret, találkoznak. Úgy érezni ilyenkor, mintha révbe értünk volna. A város több lesz attól a szememben, hogy megmutathattam neki, és Nora is a legfontosabbá válik, mert senki mást nem akartam még beavatni a múltamba ilyen módon. Ahogy kávéval felszerelkezve visszaérünk a kocsihoz, átölelem, megcsókolom a nyakát, és a fülébe suttogom az egyetlen szót, aminek most helye van: - Köszönöm.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Szer. Jún. 07, 2017 4:10 pm Bejegyzés ideje
Daan & Nora
[Only admins are allowed to see this image] Felhúzom az orrom és ismét grimaszolok ahogy a halat említi. Felőlem aztán a legeslegdrágább és legkülönlegesebb királyi étek is lehet akkor sem vonz, köszönöm. Egy széles mosollyal az arcomon nyújtom a kezem felé és bújok hozzá miközben követem őt és szinte egyszerre is lépek vele annyira ráhangolódom. Tekintetem egyre csak felfelé kalandozik az édes keskeny kis tégla épületeken, majd le a kanálisok csillogó vizére. Az út szélét vékony moha borítja, és szinte minden korlátnál egy bicikli támaszkodik. Már elsőre is feltűnt a rengeteg kétkerekű de csak most fogom fel, hogy egyik sincs a korláthoz vagy az oszlophoz lakatolva. Csak lepattannak róla az emberek, oda támasztják majd mennem a dolgukra. Magamban jót nevetek. Ha ugyanezt az én orosz hazámban csinálnák meg már rég lába kellett volna a bicajnak, vagy legalább darabokban lopkodtál volna el ha egyben nem sikerül. Viszont itt mindent jóleső nyugalom borít be, az emberek sehová sem sietnek, mindenki kedvesen és türelmesen szól a másikhoz. Séta közben befordulunk egy utcába ahol egymást érik az elegáns vendéglők és éttermet. Odabent és a teraszon is jól öltözött fontoskodó turisták ülnek, összeszűkült szemeikkel az étlapot fürkészik. A nők kifogástalan frizurával gyönyörű ruhákban retiküljüket szorongatva ülnek a partnereik mellett és valószínűleg majd megvesznek a gondolattól, hogy magukba tuszkoljanak egy jó sültet krumplival de hát tartani kell a nullás ruhaméretet, úgyhogy marad a jó öreg saláta. Nagyot nyelek mert egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy esetleg egy ehhez hasonló helyre ülünk be, bár van egy olyan érzésem, hogy Daan sem kedveli az ilyesfajta rongyrázást. Megkönnyebbülten simulok hozzá amikor magunk mögött hagyjuk ezeket az indokolatlanul drága és sznob helyeket. A tekintetem rögtön meg is akad egy hajón, amely a csatorna közepén áll színes lampionok fényében úszik, evőeszközök halk csörömpölése és holland nyelvű barátságos beszélgetések szűrődik át róla. Beleszimatolva a levegőbe azonnal összefut a nyál a számban. Felragyog az arcom amikor rájövök, hogy ide jöttünk. Ahogy rálépek a pallóra majd átsétálok a kis hajón egy mosollyal odaintek a szakácsnak is aki felenged minket. Erről aztán eszembe jut, hogy meg kell kérnem Daan-t tanítsa meg a legnépszerűbb kifejezéseket hollandon, mint a köszönések és hasonlók. Figyelmesen hallgatom a tulajdonos nem mindennapi történetét, majd körbe pillantok ahogy leülünk közvetlenül a grill mellé. Ez a hely maga a meghittség és a barátságosság a maga egyszerűségével. Az a fajta ami rejtve van a turisták elől hiszen nem elég menő és előkelő ahhoz, hogy a külföldiek beüljenek vacsorázni, s mégis ők veszítenek ezzel többet. Tekintetem a grillrácsra vándorol és ismét nagyot nyelek, majd gyorsan Daanra nézek amikor ismét megszólal. [Only admins are allowed to see this image]- Ugyan már! - legyintek ami a kajaszagot illeti. Amint megmozdul felém én is megmoccanok, de rögtön után vissza is húzom a kezem. Szememben zavar és némi szomorúság csillan amiért nem akar hozzám érni. Ugyan ki a fenét érdekel ha rólam kérdezgetnek? Képtelen és egyre sötétebb gondolatok szaladnak át az agyamon. Zavaromban a terítő sarkát kezdem gyűrögetni, s csak akkor kapom újra rá a tekintetem amikor a hódításairól beszél. Hirtelen nem tudok mit mondani erre. Vegyes érzelmek kavarognak a mellkasomban. Elborzaszt ahogy belegondolok, hogy mégis hány lányak csavarhatta el a fejét, ugyanakkor egészen édes amiért a pletykáktól próbál védeni. Továbbra is szótlanul kissé megtörve ülök az asztal túl oldalán, úgyhogy a fekete férfi nagyszerű időzítéssel lép az asztalunk mellé. Felemelem a kis poharat majd óvatosan beleszimatolok. Az ital erős illata azonnal megcsavarja az orromat. Bocsánatkérően először a férfira majd Daan-ra nézek jelezve, hogy jobb ha fordít ha szeretné, hogy értsék is valamit abból amit a pasi mond, mindenesetre roppant édes ahogy lelkesen magyaráz. Egy levegővétellel felhajtom az italt, ajkaim összepréselem szemeim becsukom és összeszorítom. Húha! - nyögném ki de a rövid ital egyenlőre még égeti a torkomat ám ezután kellemesen édeskés utóíze van. Mire magamhoz térnék és hangot adnék a tetszésemnek megérzem Daan puha ajkait az enyémen és azonnal felsóhajtok. Mohón csókolom vissza addig a rövid pillanatig amíg a szánk összeér. Szinte repdesek az örömtől amit a szavai váltanák ki belőlem. Mélyen és hálásan pillantok a szemeibe amikor hátradőlök a székemben. - Te ismered ezt a helyet így a rendelést rád bízom lepj meg, csak arra kérlek, hogy valami tartalmas bűnös kaját kérj légyszi. Semmi kalóriaszegény, meg saláta... - szólok amikor a férfi ismét visszatér hozzánk. Marhára nem tud érdekelni hogy elmúlt este hat óra, csak arra tudok gondolni, hogy egy fél órán belül pukkadásig egyem magam. Amint az ételek megérkeznek az asztalra enni kezdek. - Eet smakelijk! - pillantok fel rá széles mosollyal majd enni kezdek, élvezettel és hümmögve hangot adva annak, hogy finom és tetszik.
Legalább húsz percig gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy felálljak az asztaltól a vacsora után, mert sikeresen bálna súlyúra ettem magam, legalábbis úgy érzem. Visszafelé sétálva az autóhoz, a csendes hajnali fényben úszó utcákon végül mégis könnyűnek és boldognak érzem magam. Karja alá bújok és oldalról átölelem miközben halkan felnevetek, ahogy dülöngélve összekapaszkodva oldalra teszünk pár lépést. Megállok, ujjaim finoman megfogják pulóverének anyagát a derekánál és magamhoz húzom. Egy pillanatra csak nézek azokba a csodálatos acélszürke szemekbe majd finoman megcsókolom. Gyengéden, hálásan, szerelmesen.
A kocsinál ölelkezve, ahogy érzem forró ajkait a nyakamon és mély hálás hangját búgni a fülemben hihetetlen de nem a szexuális vágy önt el, legalábbis elsőre. Hanem a boldogság, a színtiszta öröm amiért így érez, bár semmit sem kellene megköszönnie hiszen én is remekül éreztem magam. Kezeim átkulcsolom a nyakán és magamhoz húzom. -Én vezetek, te pihenj egy kicsit! - szólok határozottan és már magamhoz is veszem a kulcsot. Tudom, hogy mindketten egész éjjel fenn voltunk, de én az előző délután végig aludtam és amúgy is túlságosan fel vagy pörögve az elmúlt pár óra miatt. Kinyitom a hátsó ajtót, hogy Axel kimerülve elterülhessen az ülésen.
Ha úgy történik ahogy gondolom és ő is elszundít amíg én egy boldog mosollyal az arcomon vezetek, körülbelül 4 óra kemény aszfaltgyűrés után megállok. Hosszan sóhajtok egyet és megmozgatom az ujjaimat. Ahogy ülök és szótlanul nézem ahogy ébredezik rámtör a fáradtság és hirtelen vágyakozni kezdek egy nagy puha ágy után. Pislogok párat, majd kiszállok. A város ahol megálltunk Franciaország egyik észak-keleti kedvelt kisvárosa. [Only admins are allowed to see this image]- Nagyon kiakadnál ha arra kérnélek, hogy vegyünk ki egy szobát? - nézek rá kissé aggódva. - Ölni tudnék egy kád forró vízért és egy ágyért... - teszem hozzá halkan. Az elmúlt másfél nap minden fáradtsága egyszerre árasztja el a végtagjaimat s úgy érzem képtelen lennék kettőt egymás után lépni egyenesen, ezen pedig az már már patkányméreg erősségű kávé sem segít.
Kezdőlap
