Forrás: google

Muire & Grace

Évek teltek el. Egy kicsivel több, mint egy évtized. És nem lett jobb. Nem lett könnyebb a lelkem. Nem lett egyszerűbb elfogadni a tényt, miszerint megöltem a férjemet, és elvesztettem a fiamat.
Elveszteni? Oh, dehogy, én naiv... elfutott előlem. Én pedig annyira el voltam foglalva a vérontással, a hús mámorító illatával és ízével, hogy nem követtem őt azonnal.
Csak később, napok múlva, amikor már kiengedtek a kórházból. Minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy megtaláljam az én drága, egyetlen kisfiamat – mindhiába.
Kétségbeejtő és mérhetetlenül szomorú és sanyarú volt az életem. Üres, kopár és kietlen. A napjaim azzal teltek, hogy munkába jártam, majd a rendőrségre, újabb-, és még újabb kihallgatásokra, majd a lakásba, amit béreltem. Néha, privátban összefutottam Sloan nyomozóval, aki nyilvánvalóan nem véletlenül keresett fel engem. Az őrsön kívül sokkal erőszakosabb volt, sokkal ingerültem, sokkal dühösebb. Nem tudtam aludni. Folyvást kattogott az agyam. Magamat hibáztattam-, és hibáztatom a mai napig a történtek miatt. Mi mást tehetnék? Ki mást okolhatnék?
Aztán, úgy négy-öt évvel ezelőtt feladtam mindent, ami ide kötött Dublinba. Azért csak akkor, mert eléggé gyanús lett volna, ha azonnal elhagyom a várost, amint lezárják a bíróságon az ügyemet. Így is valamiféle csoda kellett ahhoz, hogy ne tudják rám fogni az amúgy valóban elkövetett gyilkosságot. A házat, ahol a családommal éltünk, amit el akartam adni és, amit azóta sem vett meg senki sem. Felmondtam a munkahelyemen. Lemondtam a lakásom bérlési jogáról, egyszerűen felbontottam a szerződést és összepakoltam. Aztán szedtem a sátorfámat és magam mögött hagytam ezt az életet, és minden, élesen szúró, mélyre vágó emlék szilánkjával.
Fogalmam sem volt róla, hogy hova mehetnék. Haza, Ausztráliába, a farmra, a családomhoz. Tudniuk kellett, hogy mit tettem, és tudniuk kell, hogy igazuk volt: soha nem lett volna szabad elhagynom a vörös homok alkotta vermemet, ahova az olyan bestiák valók, mint, amilyen én is vagyok. Ott kellett volna maradnom, ahogy nekik, és szarvasmarhákat kellett volna tenyésztenem, ahogy ők is teszik. Folytatnom kellett volna, amit a Hopkins család egy kis része megkezdett előttem, és át kellett volna vennem a farm vezetését. E helyett én elszöktem, mert túlságosan is önző voltam, és csak és kizárólag magammal foglalkoztam. A szabadságommal, a munkámmal, a vágyaimmal.
Persze... újfent nem bírtam sokáig az elszigeteltséget, ami a farm állandó és örökös velejárója. Engem nem erre teremtettek. Olyan voltam, mint egy kalitkában vergődő, szárnya szegett rabmadár. Minden csak rosszabb lett. Nem tudtam minden figyelmemet lekötni, és nem tudtam teljesen elterelni a gondolataimat. Tudtam-, és tudom, hogy tovább kell lépnem, de én... egyszerűen leragadtam. Belesüppedtem az önvád, az önsajnálat mély, posványos gödrébe, és dagonyáztam a saját bűntudatomban.
Ha nem volna eléggé egyértelmű, újfent leléptem. Még nekem is hihetetlen, hogy nem tanultam az esetből, nem tanultam a saját hibámból.
Úgy tekintettem erre az egészre, mint egyfajta zarándokútra. Egy útra, amely elvezet engem a megbocsátáshoz, az elengedéshez, vissza, saját magamhoz – de egy jobb, bölcsebb, megfontoltabb, cseppet sem önző, vagy önös érdekek által vezérelt verziómhoz.
India felé vettem utamat. Ott tanultam meg az első, és legfontosabb leckét.
Volt Delhiben egy árvaház, ahol az egyik szobában több száz csecsemő feküdt a saját ágyában. Egy szobában száz csecsemő. El tudják ezt képzelni? És tudják, mi volt még abban a zsúfolt szobában? Csend. Nem lehetett egyebet hallani, csak a gyerekek lélegzetvételét. Megkérdeztem ennek az okát, és a választ soha nem fogom elfelejteni, amit akkor kaptam.
„Miután a gyerekek idekerülnek, folyton sírnak, azonban ez az állapot csak egy hétig tart. Egy hét múlva mindegyikük elhallgat. Tudni akarja miért? Mert mindegyikük tudja, hogy soha, senki nem fogja őket megvigasztalni. Abbahagyják a sírást, amikor rájönnek, hogy senki sem siet a segítségükre, hogy megvigasztalja őket. Sem most, sem tíz perc múlva, sem egy hónap múlva, sem később. Soha, senki.”
A tény, és annak rideg közlése ledöbbentett, ugyanakkor elszégyelltem magamat, amiért én évekig nyalogattam a sebeimet. Nem hagyhattam, hogy az önsajnálat egyik rétege, a másik után ellepjen; meg kellett emberelnem magam. Erősebbnek kellett lennem.
És erősebben, bátrabban élek.
Nagy szükségem volt arra, hogy elengedjem az önzőségemet, és másokkal is foglalkozzak, hogy a világgal foglalkozzak, a szépségeivel, a mocskával. Látnom kellett a világot. Azt a részét is, amit nem akartam látni: vannak, akiknek nagyobb szomorúság és fájdalom jutott osztályrészül, mint nekem, ráadásul nem is önhibájukból adódóan.
Szóval... vissza kellett jönnöm ide. Bármennyire is rettegtem a visszatéréstől. Nem bujkálhattam örökké a várárokkal körülvett, bástyás végvárrendszerem mögött emelt márvány és alabástrom toronyban, hét lakat alá zárva, vergődve olyan múltbéli tettek és emlékek alkotta béklyókban, melyek ellen tenni már nem tudok.
Dublinban minden ugyanolyan, és mégis minden más.
Mélyen magamba szippantom a levegőt, aminek még most is olyan illata van, mint öt-, vagy tizenegy évvel ezelőtt. Az utcák, a házak, a macskakövek, a lámpaoszlopok, a kirakatok... változatlanul változatlanok. Egy-két bolt bezárt, helyükön másik nyílt. Az egykori, közös házunkra ennyi év után sem jelentkezett senki sem. A régi lakásomat kiadták. A cégnél a helyemet betöltötték.
A hotelben szállok meg tehát, már ki is vettem egy szobát az ötödiken, és elkértem az aktuális napilapot. A bőröndömet – ennyi maradt az életemből, egyetlen bőrönd, se több, se kevesebb – a hordár már felvitte a szobámba, én pedig a bár felé vettem az irányt.
Szépen megmunkált, fényes, sötétbarna fafelületek és sötétzöld és –vörös bársony huzatok. Puha, skarlát színű szőnyeg feszül a hajópadlón. A pultnál karcsú lábú, magas székek nyújtózkodnak. Halovány borostyánszínnel égnek a lámpák, kétes fénybe vonva a helyiséget, finoman keveredve és vegyülve a kinti sötétséggel – a Nap ugyan még lemenőben van, de a város már szürkületbe csavarodott. A pulthoz lépek.
- Vodkát kérek, tisztán – csúsztatok egy bankót a pultra, a visszajárót pedig otthagyom, miután elvettem a poharat. Az egyik U-alakú kanapéhoz megyek, amelyik az ablak mellett van, és az asztalra rakom a poharat, majd hanyag eleganciával az ülőalkalmatosságra ereszkedem és az újságot az ingatlanhirdetéseknél nyitom ki.
Kisvártatva, régről ismerős idegen lép mellém.
(...)

Muire & Grace

Felpillantok a magas, szikár, szálkás árnyra, aki az asztalom mellé lépett az imént. Gyötrően lassan emelem rá opálos lélektükreimet, miközben alaposan végigmérem. Az öltözékét, a testtartását, elképzelem azt, ami a matériák alatt feszül; azt a bronzosnak tetsző bőrt, az izmokat, melyek a húsnak feszülnek. Lélektükreim a markáns arcon állapodnak meg, és egy szívdobbanásnyi idő alatt felismerem az ismerős idegent.
Muiredach Gwrtheyrn.
Egyszer, régen, nem sokkal az után, hogy először elhagytam Ausztrália fennsíkját és vele együtt a családi farmot, találkoztunk először. Akkor valamiféle munka miatt keresett fel engem, mondhatni, hogy partnerek voltunk; ő információkat-, és a segítségemet kérte, én pedig nem mondtam nemet neki. Meg aztán máskor, másféle kérésre, kérdésre sem mondtam neki nemet: számos éjszakára igent mondtam, amikor együtt dolgoztunk, és rettentően élveztem. Minden pillanatát.
Idővel, amikor már elvégezte a munkát, az útjaink elváltak, könnyes búcsút vettünk egymástól, és lezártnak tekintettünk minden-, ilyen-olyan ügyünket.
A Sors fricskája vagy mosolya lehetett, hogy később még összesodort minket a szele és találkoztunk. Találkozgattunk. Éjjel és nappal. Nem volt kérdés viszont soha, hogy ez az egész, ami köztünk zajlott, csak és kizárólag testiség, se több, se kevesebb. Akkoriban nem akartam megállapodni. Sőt, akkor sem akartam megállapodni, amikor Jamesszel találkoztam. A későbbi férjemmel a történetünk nem meseszerűen kezdődött, nem volt szerelem, első látásra – legalábbis az én részemről nem. Aztán valahogyan mégis úgy alakult, hogy összejöttem vele, és akkor meg is szakítottam a kapcsolatot Muiredach-al. Nem mondanám, hogy barátok vagyunk, nem hinném, hogy mindent tud rólam. Tudott Jamesről, és később tudott az esküvőnkről is, talán a gyerekünkről is, nem tudom biztosan, csupán azt, hogy soha, soha nem csaltam meg az egykori férjemet, sem Muire-ral, sem mással. Valahogy ez nem fért bele az értékrendembe. Lett volna rá lehetőségem, talán még okom is, hiszen, mint mondtam, már a kettőnk kezdete sem volt meseszerű, a folytatás sem volt az: nekünk is voltak a hullámhegyeink mellett hullámvölgyeink, lévén mindketten eléggé szenvedélyes emberek voltunk – és én máig az vagyok.
De soha nem csaltam meg Jamest. Az, hogy ő megcsalt-e engem, más lapra tartozik. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy megtette, amikor éppen nem voltam eléggé szerethető passzban – főleg, amikor az éhség gyötört, és el-eltűntem egy-egy éjszakára. Határozottan megkérdőjeleztem a hűségét.
Ez persze nem ment fel az alól, hogy megöltem őt. Az alól semmi sem ment fel. Főleg, hogy ez az egész csupán teória, megérzés részemről, semmi más.
Miután James meghalt, és az ügyemet lezárták, sokáig nem kerestem szexuális értelemben a férfiak társaságát, így a mellettem álló, fölém magasodó férfiért sem.
Először a zarándokutamon feküdtem le mással, a Jamesszel kötött házasságom óta.
Kérdésére elmosolyodom.
- Micsoda bók! – rikkantok harsányan, némi szarkazmussal a hangomban, de azért viszonzom a férfi mosolyát. – Nos, a kedvenc szöszid – sokatmondóan vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet – éppen lakást és munkahelyet keres magának itt – mutatok az asztalon fekvő újságra, egészen konkrétan az ingatlanhirdetések egyikére. – Hát te, mi járatban? – kérdezek vissza, és ezzel egyidejűleg arrébb, beljebb is csúszok ültemben a kanapén, mintegy helyet kínálva Muire-nak.
- Meghívlak. Mit iszol? – kérdezek újra, mielőtt válaszolnék az újabb kérdésekre.
Na, igen... a kérdések. Már számtalan kérdésre válaszoltam anno, a rendőrőrsön, a kihallgatótermek egyikében. És most... újra a kérdések – csak éppen más kontextusban.
Nagy levegőt veszek, magamba szippantva közben a férfi illatát; semmit sem változott: markáns és fűszeres, az eső utáni föld-, kissé fás, bódító aromája, amit mindig is úgy szerettem, ami mindig extázisba hozott.
- Valahogy úgy – bólintok, karcsú ujjaimmal a saját kristálypoharamat forgatva az asztalon, majd ajkaimhoz emelem, és megiszom a kitöltött vodka felét. – Az egy hosszú történet. Nem minden úgy alakult, ahogyan én azt elterveztem, homokszem került a gépezetbe, és... – karcosan és röviden nevetek, de ez a nevetés, a mosolyom; mind hamis. – És most rendbe kell hoznom a dolgokat. Meg kell keresnem valakit – ez, egyébiránt, csak féligazság. A hosszú, évekig tartó zarándoklatom alatt rájöttem, hogy nem menekülhetek örökké, nem bujkálhatok, szembe kell néznem a tetteimmel, és azok következményeivel. És, ami a legfontosabb, meg kell találnom a fiamat, vagy rá kell döbbennem, ha erre nincs esélyem, és tudnom kell, ha meghalt. Nem tapogatózhatok tovább a sötétségben, a saját magam által kreált sötétségben, mely idő közben a világommá vált. És nem kergethetek hamis reményeket.
- Hagyjuk is – legyintek, a férfire nézve, pillantásába vájva tekintetemet. – Legyen ez egy, a régiekhez hasonló, gondtalan este – kaján mosolyra rándul ajkam szeglete. – Veled mi a helyzet? – kérdezek vissza, majd, míg válaszol, legurítom a poharamban maradt vodkát.

Muire & Grace

Rezzenéstelen tekintettel és szemérmetlenül mérem végig a férfit. Az sem igazán érdekel, ha esetleg elkönyveli magában, hogy nem vagyok egyéb, csupán egy skalpvadász. Tulajdonképpen az utóbbi pár évben nem vetettem meg sem a férfiak, sem a nők társaságát; majd hajtottam őket a teljes kielégülésig, sóhajokat és csókokat loptam, magamba szippantottam a vehemens szívveréseket, és kéjesen simultam az ölelésekbe. Veszettül üldöztem a boldogságot, amiből olyan kevés jutott nekem – lévén minden örömöm kiváltója és okozója a múlt egyik fejezetének, lapszéli jegyzete maradt csupán. És, hol máshol lelhetne a magamfajta tiszta boldogságot, ha nem a csúcson?
Oh, és Muire-ra is nagyon, nagyon jól emlékszem. Határozott körvonalak maradtak belőle, szép, pontos rajzolat, testének minden egyes porcikájáról. Szerintem a férfi sincs tudatában annak, hogy miféle színeket és fényeket csempészett, szürke, megunt életembe. Persze, nem ő volt az egyetlen, de Muire az egyetlen, aki nyomot hagyott bennem, az egyetlen, akire kristálytisztán emlékszem, aki nem csak egy arctalan, névtelen test.
Már az első találkozásunkkor is furcsa volt, hogy annyit kérdezősködik a munkámról, és a fényképész ismerőseimről – egészen pontosan arról az egyről, akiről utólag ki is derült, hogy egy báránybőrbe bújt farkas -, szóval értelemszerűen idővel én kérdezgettem őt arról, hogy mindez miért fontos neki, és miért akar ennyi mindent tudni a férfiről. Nem mondta el, hogy egészen pontosan miről van szó, hogy miben sántikál mellékesen a közös ismerősünk, de tettem neki egy szívességet, és beszálltam a nyomozgatásba. Persze, csak a magam módszereivel: követtem, ahova ment, és, ha úgy véltem, kétes bizniszeket folytat le éppen, hát megörökítettem; de nyilván nem az én érdemem volt, hogy végül lekerült a nagykutyák sakktáblájáról, hanem Muiredach-é.
Azóta nem találkoztunk. Abban sem vagyok biztos, hogy ő gondolt énrám, annak ellenére, hogy én gondoltam őrá: azokban az időszakokban, amikor a házasságom megfenekleni látszott. Valósággal fizikai fájdalmat okozott nem felhívni őt, hogy találkozzunk, a régi, szép idők emlékére. Meg, aztán, ki tudja? Lehet, hogy csak csalódás ért volna, ha esetleg visszautasít engem, mert egy másik nő lépett be az életébe.
Szóval nem kerestem végül soha, és ő sem keresett engem. És ez talán így is volt jól. Talán arról van szó, hogy ez előtt, bármikor az évek alatt, egyszer sem lett volna számunkra megfelelő sem az idő, sem a hely. Csak itt és most. Meglehet, hogy csak egy csúfos kis hiba lett volna, ha keressük a másikat, ha a Sors elébe megyünk, ha hadakozunk vele. Minden máshogyan alakulhatott volna. Rosszabbul, vagy jobban – ez viszont már soha nem fog kiderülni.
De kár is a múlton, az egykori, lehetséges dolgokon rágódni, és filozofálni a ’mi lett volna, ha...?’ kezdetű kérdéseken. Most itt van Muiredach és itt vagyok én is. Pont akkor, és ott, amikor, és ahol lennünk kell.
- Még szép – bólintok erélyesen. – A fotográfián kívül máshoz aligha értek – na, jó, valójában elmehetnék akár tanárnak is, a helyi gimnáziumba, vagy óraadónak az egyetemre, lévén történelemmel és művészetekkel kellene foglalkoznom, az igazi végzettségem alapján, de az az igazság, hogy ahhoz nemigen fűlik a fogam. Nem hiszem, hogy jó tanár lennék. – Bingó! – mutatok rá, hogy nem téved a jelenlegi lakhelyemmel kapcsolatban. – De a segítségedet megköszönném. Igazából nincsenek nagy igényeim, egy kis lakást keresek – csúsztatom elé az asztalon az újságot, amin fekete tollal már bekarikáztam pár hirdetést, amit érdemes volna a saját szememmel is megnéznem.
- Itt laksz – ismétlem, cinkos mosolyra vonva ajkaimat. – Értem – bólintok. Szinte biztos vagyok benne, hogy van még valami a háttérben, mert valahogy olyan nehéz elképzelnem Muire-t egy csendes és visszafogott életet élve, nem üldözve-, majd elkapva a rosszfiúkat...! De egyelőre megelégszem ezzel a válasszal, amit az imént adott. – Jól tetted – nézek a szemébe, majd arcát kémlelem; markáns, jellegzetes vonásait, sötét haját, szépen ívelt, kívánatos ajkait. – Örülök, hogy beköszöntél és, hogy találkoztunk – biccentem kissé jobbra a fejemet, és nem hazudok. Régen is szerettem a férfi társaságát, és, félreértés ne essék, nem azért, mert jól megdöngetett, vagy, mert a magamévá tettem, hanem azért, amiért olyan ember, mint amilyen. Azért szeretem, aki. Nem vagyok belé zúgva, mint vak ló a szakadékba, és tudom, hogy a férfi sem érez így irányomba, egyszerűen... jó vele lenni, jó vele beszélgetni.
Jelzek a pincérnek, amikor Muire felel a kérdésemre, meghívásomra.
- Két, dupla whiskey lesz, Tullamore Dew. Írja a számlámhoz, kérem, Grace Hopkins – a pincér felírja és bólint, majd a távozás mezejére lép, én pedig újra Muire-ra szegezem átható, opálkék pillantásomat, és iszom a rég nem látott férfi, ismerős vonásait.
Újabb kérdésére és ajánlatára azonban lesütöm pillantásomat, és megfeszítem állkapcsomat. Még csak az kellene, hogy újra elővegyék az ügyemet, hogy újra megnyissák, hogy új bizonyítékokat találjanak a modernebb felszereléseikkel a nyomozók, és a börtönbe kerüljek, anélkül, hogy megtalálnám a fiamat. Nem.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna a rendőrséget belevonni ebbe az egészbe – egészen halkan beszélek, szinte suttogok, de kellő nyomaték van a hanglejtésemben ahhoz, hogy értse: nem egészen tiszta az ügy. – Vagy valakit, akinek köze lehet hozzájuk – ingatom meg a fejemet, arra célozgatva, hogy a Mészáros, akinek a kiléte máig ismeretlen, és, aki egyben én, magam vagyok, eléggé nagy hal lehet ilyen-olyan magánnyomozóknak, akik a hírnévért cserébe képesek lennének felnyomni engem. Muiredach pedig... őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy hogyan és miképpen reagálna arra, hogy mit tettem, hogy milyen kegyetlen gyilkosságot követtem el, hogy mennyire ostoba voltam, hogy nem mentem el időben vadászni – és, hogy ennek, a saját hülyeségemnek és felelőtlenségemnek köszönhetően, a családom itta meg a levét végül.
Nem tartom kizártnak, hogy elítélne, hogy megvetne, hogy maga vinne el a rendőrségre, ha elmondanám neki az igazat. Elvégre minden gonosztevőnek, minden gyilkosnak ez jár: a méltó büntetés.
Aztán megérkezik a két pohár, érett szalmasárga whiskey, és már azzal koccintok a férfivel. Igyunk hát a sorsszerű találkozásokra – gondolom, miközben a minőségi, ír szeszbe szagolok. Kellemesen édeskés illatában datolya, méz és fűszeres jegyzetek váltják egymást, melyeket jellegzetes mogyorós aroma kísér. A hátérben azonban citrusos lendületesség bújik meg. Aztán belekortyolok a mély, robosztus, kissé fűszeres ízvilágú italba. Kellemesen zamatos, kifinomult és lágy, utóízében a fahéj és a vanília karaktere nyer egyre nagyobb teret.
- Az is pozitív lehet, ha nincs semmi különös – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és halovány mosoly játszadozik ajkam szegletében. - Oh, nocsak... – értem én a célzást, elvégre nekem sincs gyűrű az ujjamon, mivel azokat már Sydney-ben a tengerbe dobtam. – Neked van időd. Nekem pedig van egy szobám, a tizenhetes. Gondolj csak a megannyi, kínálkozó lehetőségre – kortyolok bele az italomba, de a pohár pereme fölött a férfi pillantásába vájom az enyémet, és nem eresztem.
- Ma. Pár órája landolt a gépem – felelem. – Nem igazán tervezgetek előre, hosszú távra. Tudod, hogy milyen vagyok. A pillanatnak élek, rövidtávú gondolkodó vagyok, ösztönszerűen cselekszem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövő héten, vagy az után – rándítom meg a vállamat. Nem forgatok semmit sem a fejemben, nem akarom felborítani a város rendjét, nem akarok felfordulást okozni, úgy, mint tizenegy évvel ezelőtt. Csak meg akarom találni a kérdéseimre a válaszokat. Meg akarom tudni, hogy mi történt a fiammal. És, ha lehetőségem van rá, meg akarom találni. A többi? A jövő zenéje. És semmi sem biztos.

Muire & Grace

- Nem is rossz ötlet... – sanda mosoly bujkál ajkam szegletében. Komolyan, még talán meg is fontolom, hogy a következő tanulmányaimat az építészet oltárán fogom felszentelni. Mert, miért is ne? Egyszer élünk, vagy nem? – Megfontolom – villantok ezer wattos mosolyt a férfire.
De persze az én igazi, nagy szerelmem a fotográfia, a fényképészet. Hiszen, mi más is lehetne annál magasztosabb érzés, semmint gyorsan múló, hirtelen tovaillanó pillanatokat elkapni, az idő zuhatagába fagyasztani, mutogatni, tovább adni, esetenként tanulni belőle, gyönyörködni, megbotránkozni, elszomorodni, elgondolkodni. Van valami megfoghatatlan, magasztos, misztikus dolog abban, ha az ember lencse végre kap egy – akár, mások számára jelentéktelennek tetsző – momentumot; minden ilyen illékony pillanat ugyanis megismételhetetlen. Mint minden ember szeme, arca, mozdulata más és más, úgy nincs két egyforma utca sem, és soha, de soha az életben nem láthatunk két, tökéletesen megegyező naplementét sem, ahogy a tavak tükre is másképpen fodrozódik, máshogy-, más környezetet reflektál, és a hullámok sem csapódnak kétszer, ugyanúgy egy sziklához.
Miközben Muire az újságot-, és az általam megjelölt hirdetéseket olvasgatja, én figyelem őt. Az arcát, a vonásait, a mimikáit. Figyelem, ahogyan a borostyán fények játszadoznak a haján, érdekes, meleg bronzos fényt kölcsönözve neki. Aztán, miközben beszél, a tekintetét keresem, de pillantásom mozgó ajkaira is elkalandozik, miközben mondandójára is figyelek – természetesen.
- Akkor az a kettő offos – állapítom meg, és nyilvánvalóan elfogadom a tanácsát, elvégre ő már eléggé régóta lakik itt, és pontosan tudja, hogy mi, merre, hány méter. – Nagyszerű – szemet forgatok. – Hát, a hecc kedvéért elmehetünk oda is, hogy megnézzem magamnak azt a tulajt, te pedig az arcát, amikor megjelenünk – vállammal játékosan az övének dőlök, pajkosan meglököm egy kicsit, ahogyan azt a haverok szokták. Aztán rövidesen vissza is kapom az újságot, és a pozitív kritikát kapottak mellé egy-egy apró x-et firkantok. – Köszönöm a segítséget! – őszinte, hálás mosolyom a férfi jutalma. – A holnapi napomat szerintem rászánom a lakásnézésre – hangosan tűnődve osztom meg gondolataimat Muiredach-al.
- Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni – vallom be. – De örülök neked – újabb vallomás. Azt nem tudom, hogy a régi munkatársaim, és a többi, más ismerősöm hogyan fog reagálni a visszatérésemre, a jelenlétemre. Muire másképpen emlékszik rám, mint ők. Muire azt az énemet ismeri, aki boldog, önfeledt, derűs és gondtalan. A volt munkatársaim és egyéb ismerőseim viszont arra a Grace-re emlékeznek, aki gyászol, keserű és mérhetetlenül szomorú.
És én most... most rettentően igyekszem magamat annak a boldog embernek mutatni, aki lenni akarok, de valami minden nap, szüntelen szúr a bensőmben.
- Nem – ingatom meg a fejemet, és a férfi szemeibe nézek. – Nem arról van szó, hogy nem bízok benned. Tudom, hogy jó ember vagy, Muiredach, és ezt nem is kérdőjelezem meg, sem most, sem korábban. Soha – újfent őszintén beszélek a férfihez. Ösztönszerűen érzem, a zsigereimben, az idegeimben, hogy bízhatok benne, de nem akarom belerángatni ebbe az egészbe. Nehogy a végén olyat kenjek rá, amit maga sem tud lemosni magáról. És, nem mellesleg, rettegek tőle, hogy mit gondolna rólam, ha megtudná, hogy mit tettem a férjemmel, hogy valósággal széttéptem a családomat, hogy lehet, hogy a fiam miattam veszett oda. Az egyetlen, ismert rokonaim – a szüleim – sem tudják, hogy mit tettem. Az egész világnak hazudok, pedig az őszinteség etalonjának gondolom magamat, és ezt az esetet leszámítva, az is vagyok – bármiféle nagyképűség vagy beképzeltség nélkül állítom ezt. De nem hiszem, hogy másoknak kellene helyettem cipelniük az én, saját keresztemet.
Nagy levegőt veszek.
- Arról van szó, hogy nem tudom, hogy elmondhatom-e. Itt biztos nem – ingatom meg a fejemet, hiszen a hotel bárja most is tömve van emberekkel és nem akarom, hogy ennek a beszélgetésnek bárki illetéktelen fültanúja legyen. Annak több okból kifolyólag is nagyon ronda vége lehet.
Aztán, megjelenik a pincér is, én pedig egy szívdobbanásnyi idő alatt kellően derűs arcot vágok, és kérek két pohár, minőségi szeszt, amit úgy szeretek.
- A tizenhetes – ismétlem el újra a szobaszámomat, majd a poharat ajkaimhoz emelve, a nemes italba kortyolok. – Azt gondoltam, hogy eléggé nyílt és egyértelmű a felhívás – dorombolom, és kaján, játékos mosolyra feszülnek ajkaim, miközben arcát fixírozom. Az a mosoly... abszolút nem állnak jól Muire szemei sem.
- És sosem tudni, hogy mi vár holnap. Feltéve persze, ha az ember megéri a holnapot – ugyebár. Régebben sem volt ez másképpen, csak, miután egyenesbe jöttünk Jamesszel, majd, amikor összeházasodtunk, aztán, amikor megszületett a fiam. Akkor minden más, ha az ember többé már nem egyedül van, ha nem csak magáért felelős – hanem másért-, másokért is. Főleg, ha a saját gyerekéről van szó, mert egy gyerek megváltoztatja az embert, teljes mértékben átformálja, reformálja.
- Nos... – az asztalon forgatom balommal az immár félig üres poharamat, jobbom pedig Muire hozzám közelebb eső combjának belső felére simul. Először a térdéhez közelebb. – Most, hogy megbeszéltük, hogy kaphatók vagyunk a keringőre – gyötrően lassú mozdulattal simítok végig a férfi combján, felfelé... aztán egészen közel hajolok hozzá, arcélemet az övének simítom, úgy dorombolok a fülébe. – Kapjunk az alkalmon – kezemmel puhán ingerlem a férfit, és e közben hozzá simulok, orrommal bőrét cirógatom, belélegzem az illatát, és ezzel, mintegy tökéletes kontrasztot alkotva, a fülébe harapok, mielőtt kissé elhajolnék tőle.