Brian Flannery
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Yesterday at 11:57 pm
Yesterday at 11:46 pm
Yesterday at 10:26 pm
Yesterday at 9:24 pm
Yesterday at 9:04 pm
Yesterday at 9:03 pm
Yesterday at 9:02 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

nincsen



A legtöbb felhasználó (36 fő) Hétf. Márc. 13, 2017 11:05 pm-kor volt itt.
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥

Csoportok
Keresk. és szolg.
-
-
Igazságügy
-
-
Bűnüldözés, hadügy
1
2
Egészségügy
2
-
Oktatás
4
3
Média, művészet
3
1
Civilek
-
1
Elit
1
1
Törvényen kívüliek
1
-
Összesen
12
8
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Brian Flannery



Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás Re: Brian Flannery •• Vas. Márc. 05, 2017 5:51 pm

Üdvözöllek nálunk!

Kedves Brian!

Köszönöm neked ezt az élményt, amiben részem lehetett a karakterlapod olvasása közben. Nagyon tetszik az, ahogyan végig vezettél a nem éppen rövidke életeden. Nem volt könnyű életed, eleinte biztosan nem és senkinek se kívánom azt, amin neked kellett átmenni. Gondolom a képességeiddel se volt könnyű megbirkóznod, amikor ráébredtél arra, hogy különlegesebb vagy, mint azt első ránézésre bárki is gondolná. edi
Nagyon tetszett az, ahogyan a karakterjelleme is változott az idő múlásával, ahogyan bemutattad azt, hogy mire miért úgy reagált egykoron, és végül elértünk oda is, hogy minek köszönhetően lett belőled "gyógyító". Kíváncsian vártam, hogy vajon mi hozhatta el nálad a fordulópontot és nagyon tetszett ez a fajta csavar, ahogyan az is, hogy nem egy nő, hanem inkább egy hozzád hasonló vénség hozta el számodra az új élet reményét.  lufi Természetesen arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon Cadhla még fel fog-e tűnni az életedben és ha igen, akkor vajon miként. Szerintem bőven lenne mit megbeszélnetek, na meg kíváncsi is vagyok, hogy vajon miként folytatódik az életed eme szála. uh  Igazán magával ragadtak a  soraid, élvezet volt olvasni az írásodat, de nem is szeretnélek tovább feltartani a süket szövegelésemmel, mert engem már régóta megnyertél az írásaiddal. Razz  
Jó szórakozást kívánok és remélem sok „ember” életét fogod felforgatni még, vagy éppen ők a tiédet. Hess-hess, játszani majd.  pirulo  


avatar
Elit
Tell me your secrets

234
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás Brian Flannery •• Vas. Márc. 05, 2017 5:32 pm

Születési idő:
Születési hely:
Foglalkozás:
Karakter arca:
Választott faj (rang):
1845.11.01
Cape Clear Island
sebész főorvos
Jean Dujardin
Kelpie


Brian Flannery

Mások talán órákig képesek lennének a családjukról mesélni, nos... kivétel erősíti a szabályt. Az én életem másképp alakult, egy olyan személyről sem tudok, akire családtagként gondolok, amit néha jobban, néha kevésbé bánok, de minden nem lehet tökéletes.
Sosem ismertem az igazi szüleimet. Mióta az eszemet tudom, árvaházban nevelkedtem, ahonnan soha, egy család sem vitt haza. Egykoron minden vágyam volt, hogy kiderítsem, mi volt az igazság, azonban már rég felmondtam azzal, hogy a múltamat, gyökereimet kutassam. Inkább előre, a jövőbe tekintve igyekszem élni az életem, idővel pedig én is megtaláltam azt, akire a mai napig páromként gondolok, holott néhány évnél több időt mi sem töltöttünk együtt. A mai napig sem tudom, hogy hova tűnhetett Cadhla, él-e még egyáltalán, vagy már rég eltávozott a lelke e világról, az viszont biztos, hogy tanultam az esetből – azóta sem engedtem senkit ilyen közel magamhoz, legalábbis ami az érzéseket illeti.


Egyszer volt, hol nem volt...

A mai este szokatlanul nagy csend honol a sürgősségin, pedig csak azért vállaltam extra műszakot, hogy addig is eltereljem a gondolataimat az egyéb gondjaimról – a nyakunkon lévő per a múltkori haláleset miatt, ami az egyik beosztottamat fenyegeti, az egyre növekvő késztetés, hogy ismét vadászni induljak, és az az alak, akit múltkor pillantottam meg az utcán hazafelé menet, s akit az egykori feleségemnek hittem. Tudom, teljesen abszurd, hiszen már jó ideje, hogy nem láttuk egymást, és amúgy sem valószínű, hogy pont itt botlanánk egymásba, de mielőtt megbizonyosodhattam volna arról, hogy csak a szemem káprázott, sajnos már beleveszett az utca forgatagába. Én pedig azóta sem tudom kiverni a fejemből, hogy amennyiben mégis ő volt, mit keres pont itt?!
Képtelen vagyok tovább ücsörögni az irodámban, felkelek a kényelmes székből, hogy tegyek egy sétát a folyosón. Mást talán irritál és feszélyez a korházi környezet, a mindent átjáró enyhe fertőtlenítőszag, vagy a különféle gépek halk hangjai, pittyegései, számomra azonban az egyik legmegynyugtatóbb dolog, ami csak lehet. Furcsa belegondolni, hogy pont itt kötöttem ki, és ha őszinte akarok lenni, korábban nem is igazán gondoltam arra, hogy belőlem még valaha orvos lesz. Főorvos, a dublini kórház sürgősségi osztályán. Nem rossz karrier, ha azt nézzük, hogy sosem ismertem a szüleimet, és életem kezdetét árvaházban töltöttem úgy, hogy soha, egy családnak sem kellettem, nem igaz?

A szüleim a helyi kórház küszöbén hagytak minden üzenet nélkül, egy rongyos takaróba bugyolálva Írország déli részén, egy Cape Clear Island nevezetű szigeten. A sors fintora, hogy pont november elsején, halottak napján, így tekintve az írek babonás természetét – legalábbis az 1800-as évek derekán még sokkal inkább az volt – azt hiszem, egyáltalán nem újdonság, hogy a kutyának sem kellettem. Igaz, a nagy burgonyavész idején ki vágyott volna arra, hogy még egy éhes szájat etessen otthon?
Csak később, amikor idősebb lettem, próbáltam felkeresni a szüleimet. Ha már sem névvel, sem más nyommal nem rendelkeztem őket illetően, reménykedtem abban, hogy esetleg a vonásaim alapján ismerős leszek valamelyik helybéli számára, de sokkal többet így sem tudtam meg róluk. Állítólag anyámat a gyermekágyi láz vitte el, apám pedig, miután az élete romokban hevert és a megélhetés is szinte lehetetlen lett volna, Amerikába emigrált számos más írrel együtt. Engem nem vonzott annyira az új lehetőségek hazája, inkább itthon, Írországban akartam megcsinálni a szerencsémet, még ha nem is vágtam könnyű fába a fejszémet. Hát még, amikor idővel a képességeim is jelentkezni kezdtek...

Az árvaházból kikerülve, a képességemet tanulgatva, próbálgatva jó ideig kerültem az embereket. Hol az utcán éltem, hol valami közeli erdőben húztam meg magam, amíg meg nem tanultam elfogadhatóan uralni ezt az egész furcsaságot, amiben ráadásul még segítségem sem akadt. Nem mondom, kemény egy korszak volt az életemben, de miután rákényszerültem, egészen hamar sikerült rájönnöm, hogy talán még sem csak valami mágikus rontás, hanem kimondottan sok előnnyel is jár... például jelentősen megkönnyíti az életbenmaradást, a közlekedést, vagy az élelemszerzést, és legyünk őszinték, egyik sem volt épp a legegyszerűbb akkoriban, pláne, ha csak magára számíthat az ember.
Így vált hát belőlem tolvaj, rabló, útonálló, betörő, mikor épp milyen lehetőséget sodort utamba az élet, igyekeztem megragadni és minél nagyobbat szakítani belőle magamnak. Ami jó darabig egész jó stratégiának is tűnt, egészen addig, mígnem egy nap rossz embert szemeltem ki áldozatomul.

Lévén, akkoriban még jóval szerényebb volt az ország lakossága, hozzám hasonló más, természetfeletti lényekkel sem sűrűn találkozott az ember, vagy ha találkozott is, csak ritkán jött rá az ember, kivel is van dolga. Nos, az egyik ilyen portyám során sikerült egy vénségesen vén öregemberbe botlanom. Könnyű prédának tűnt, ám kiderült, tévedtem, s milyen csalóka is a látszat! Valójában egy több száz éves tündér útjait sikerült kereszteznem az én alig harminc évemmel, így nem csoda, hogy könnyűszerrel járatta a bolondját velem, és kényszerített földre rekordidő alatt. Megúszhattam volna ennyivel is, azonban a tudat, hogy egy másik természetfeletti lényhez van szerencsém, annyira a fejembe szállt, hogy bár az elején ő volt az, aki elkapott engem, végül én voltam az, aki nem eresztette... ha akart volna, biztos képes lett volna megszabadulni tőlem, de úgy tűnik, előbb ért célba a sok kérlelés és rimánkodás, hogy hadd maradjak vele, szegődjek mellé, mint tanítványa, ő pedig idővel megenyhült.
Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem a gyógyítással, igaz, mint az inasa, sokáig csak figyeltem, hogyan dolgozik, és csak a gyógynövények gyűjtésében, feldolgozásában segédkeztem neki. Azonban gyorsan tanultam, az agyam csak úgy szívta magába az információkat, s tekintve, hogy alakváltóként sokkal könnyebben fértem hozzá olyan hozzávalókhoz, amihez mások csak nehezen, kölcsönösen kifizetődő volt a „szövetség” mindkettőnk számára. Pár év elteltével már én is serényen gyógyítottam a rászorulókat, s volt, hogy egyszerűbb eseteknél egyedül is foglalkozhattam a pácienssel. Így lettem hát gazemberből gyógyító, s talán még a mai napig is az öreg mesterem mellett élném az életemet, járva az országot, ha nem ejtettük volna útba akkor és ott  azt a Belfast  városába...

A világháború Írországot sem kerülte el, a bombázások pedig kegyetlen pusztítással jártak, pláne, hogy az írek még csak nem is számítottak rá. Az egykoron békés, nyüzsgő utcáknak nyoma sem maradt, az épületek helyén csak kő és romhalmaz amerre a szem ellát. A levegő a füsttől és a haldoklók panaszaitól hangos, mi pedig azt sem tudtuk, hogy ki felé nyújtsunk először segítő kezet, annyi volt a sérült. A legtöbbüknek esélye sem volt a túlélésre, csupán annyit segíthettünk rajtuk, hogy megkímélve a további szenvedésektől, átsegítettük őket a túlvilágra, vagy épp mellettük voltunk támasz gyanánt, míg ki nem lehelték a lelküket. Azonban akadtak olyanok is, akik csodával határos módon csak könnyebb sérüléseket szereztek.
Ott, a romok alá temetve pillantottam meg először őt is – Cadhlát. A mesterem nem sok esélyt adott neki a túlélésre, sőt, először fel sem tűnt neki, hogy egyáltalán még életben van, olyan szinte befedte az alvadt vér és a mocsok... Ha később találunk rá, valószínűleg sok másik városlakóhoz hasonlóan ő is belehalt volna a sérüléseibe, de így még épp idejében sikerült megmentenünk. Hetekig, sőt hónapokig a városban maradtunk, hogy segítsünk a romok eltakarításában, vagy felügyeljük a betegek gyógyulását, s lévén, az általunk megmentett lány hozzátartozói mind életüket vesztették a bombázásban, jobb híján ő is velünk tartott, míg nem talál új életcélt magának.

Bajban ismerszik meg az igazi társ, az pedig biztos, hogy már rögtön az elejétől kezdve jól megtaláltuk a közös hangot – olyannyira, hogy amikor a mesterem úgy látta, ideje tovább állni, döntöttem, s inkább itt maradtam északon, hogy a magam útját járjam tovább. Vagy inkább pontosítva, a Cadhlával közös életemet éljem, miután megkértem a kezét, s igent mondott.
A lebombázott városrész helyén látványosan gyorsan, már-már gomba módjára jelentek meg az újabb épületek, mi is itt telepedtünk le, abban reménykedve, hogy kétszer nem fog ugyanott tragédia bekövetkezni. Orvosként mindig akadt munkám, így a megélhetés sem volt probléma számunkra. Számomra kimondottan az újdonság varázsa volt az, hogy miután egész életemben az országot jártam, most letelepedtem valahol, mint egy normális ember... csak éppen nem az voltam, hanem kelpie, s ezt az apróságot a feleségem előtt sem reklámoztam különös képpen. Hogyan is reagált volna, ha megtudja, hogy a férje valójában egy szörnyeteg, ami ha kedve tartja, madár alakban szeli az eget, fóka képében lubickol a jeges tengervízben, vagy épp loboncos, fekete kóborkutya alakjában követi őt hazáig a piacról? Eleinte egyáltalán nem akartam elmondani neki, később meg, ahogy teltek-múltak az évek, már nem láttam értelmét, arról nem is beszélve, hogy a reakciójától is tartottam. Mit is szólna egy ilyen több évig elhallgatott titokhoz? Vagy hazugsághoz...?
S mialatt lefoglalt a probléma, hogy hogyan tartsam titokban a feleségem előtt életem legnagyobb titkát, azon kaptam magam, hogy egy nap nyoma veszett. Sem egy búcsú- vagy zsarolólevél, sem dulakodás jelei, hogy betörtek volna a házunkba, vagy bármi más... Hiába jelentettem az eltűnését, a hatóságok tehetetlenek voltak, így hát magam vettem kézbe az ügyet, igaz, túl messzire én sem jutottam. Hiába kerestem, kutattam, faggattam a városbelieket, vagy azokat, akikkel tudtommal gyakran találkozott, hogy tudnak-e róla bármit is, nem lettem okosabb. S miután Cadhla miatt már okom sem igazán volt maradni, így idővel tovább álltam. Muszáj volt magam mögött hagyni a házat, a várost, ahol szinte minden csak rá emlékeztetett!

Ismét több évnyi vándorlás vette kezdetét, immár magányosan, mígnem szülőhazám nagy részét bejárva végül úgy döntöttem, hogy Dublinban telepszem le, mert miért is ne? Kellően nagy város, jó közlekedési kapcsolatokkal, hatalmas kórházzal, és mint később kiderült, számos hozzám hasonlóval. Kész Kánaán, gondolhatnánk, pláne miután sikerült a helyi kórházban elhelyezkednem, és néhány éven belül olyan jól sikerült berendezkednem, mint ha mindig is itt éltem volna. Egyre több természetfelettivel ismerkedtem össze, sőt mi több, még jól is jött, hogy a kórházon belül is akad egy közülünk, aki segít elsimítani a dolgokat, ha úgy alakulnának.
Mostanában pedig egyre többször alakult úgy, azt kell mondjam. Bár mindig is igyekeztem titokban tartani a kilétemet, az már nekem is feltűnt eddigi életem során, hogy sokszor nem feltétlenül mi vagyunk a rosszfiúk, sőt! Egyre másra tűnnek el a hozzánk hasonlók, a múlt hónapban például az a selkie nő tűnt el nyomtalanul, aki a sarki pékségben dolgozott, mint eladó, fél évvel ezelőtt pedig egy unseelie férfi, aki csak átutazóban járt erre, amikor autóbalesetet szenvedett. Nálunk kötött ki, de mielőtt még kiengedhettük volna a kórházból, a hatóságok jöttek érte, hogy „átvegyék” az ügyet. Ha még ő okozta volna a balesetet, azt mondom, megértem, de így...? Időről időre megmagyarázhatatlan, megcsonkított hullák is felbukkannak a város különböző részein, ahogy a hallucináló, őrültnek tűnő esetek is egyre gyakoribbak. Arra már sikerült rájönnöm magamnak is így csendes szemlélőként, hogy nem elég, hogy egyre több a megmagyarázhatatlan dolog a városban, mindeközben még vadásznak is ránk, ez pedig még inkább óvatosságra inti az embert. Néhány más természetfelettivel összefogva próbáljunk pontosabban kideríteni, hogy mi a helyzet, míg nappal az elismert és népszerű orvosként ismernek, addig éjszaka sokszor állati alakot öltve járom az utcákat, figyelek, próbálok információt szerezni, hogy lépéselőnyhöz juthassunk. De úgy tűnik, az ellenség is óvatos, roppant mód ügyel arra, hogy titokban tartsa a kilétét. Egyszer majd eljön a mi időnk is, csak türelem kérdése. Egyre többször jut eszembe Cadhla is, a maga különös eltűnésével... vajon van bármi köze ehhez a jelenséghez, ami a városban terjed egyre inkább, vagy teljesen más oka van? Néha úgy érzem, hogy sohasem fogom megtudni, mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből. Legalább a műtétek kellően lefoglalják az ember gondolatait ahhoz, hogy a jelenre koncentráljon, ne pedig a múltra. Kell ennél több a túléléshez? Nyilván, de inkább senkit sem untatok ilyesmivel, aki Dublinba költözik, hamarosan úgy is a saját bőrén is megtapasztalja.


● Saját karakter

avatar
Oktatás
Tell me your secrets

116
● ● Posztok száma :
Chris Pratt
● ● karakter arca :

Brian Flannery
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Elfogadott karakterek :: Kelpie-