Forrás: google

---

Sok hibát vétettem már az életemben, de Hervé, Pascal és Olyme sosem tartozik közéjük. Életem mozgatórugóik, minden feltétel nélkül szeretem őket már azóta, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok. És nem érdekel, hogy Oscar vagy Andreas az apjuk, attól még az én gyerekeim, az én csodáim, az én csillagaim. Tehetnek bármit, meggyűlölhetnek, eltűnhetnek az életemből, attól még szeretni fogom őket örökké. Ilyen egyszerű. A legcsodálatosabb dolog, hogy vannak nekem, hihetetlen érzés anyának lenni. Lehet, hogy per pillanat nem a legjobban jövünk ki, ámbár én ezt leginkább a tinédzser kornak mondanám, hiszen most nyílik meg nekik a világ, nem sokára felelősség szakad a nyakukba és folyamatosan változnak és változnak. Ingatag időszak ez, amiben végtelen türelem kell. Hervénél már tapasztaltam, mégis… A három gyerek, három különböző utat tapos ki magának a felnőtté válásig. Mindegyikkel vannak nehéz időszakok, Olympe-pal kimondottan, pedig azt hittem, anya-lánya miatt talán jobban tudok neki segíteni, de egyre inkább zárkózik el tőlem, és ettől tehetetlennek érzem magam. Mintha megbuknék, mint anya…
Feleségként már sikerült, még ha erről csak nekem van tudomásom…
Természetesen, a tanár felhívott. Már meg sem lepődtem dolgon, így aztán csak vártam. Egyszer haza kell jönnie, és haza is fog jönni. Nem azért, mert oda lenne, hogy anyjával kell találkozni, hanem mert a lakás jelenti a családi biztonságot, egy helyet, ahova biztosan tartozik. Lehet, hogy ez már itt van Párizsban térképileg, oly mindegy. Biztos környezet, még ha nem is érzi, hogy mennyire szeretem, nem akarja észrevenni. Miért Olympe? Miért nem tudunk kijönni? Miért nem engeded, hogy igazán az édesanyád lehessek?
Mi szükség a folyamatos veszekedésre, aminek se eleje, se vége. Mondanám, apádtól örökölted, de mivel nem Oscar az apád, pedig ő a veszekedős típus, így aztán… Nem tudom.  A tehetetlenség bezár, megőrjít, darabokra hasogat, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, ami sikerrel járna. Igyekszem, de mégis mindig dugába dől. Lepattan Olymperól, mert észre sem akarja venni? Vagy ennek mélyebb gyökere van? Egyszerűen rajtam éli ki azt, hogy költöztünk? Hogy elszakadt attól a közegtől, apjától?  És ebben csak nyomasztó Pascal levele, amit nem rég tudtam meg, ami fölött nem tudok elhaladni, mert akár elmondhatta Olympenak és az mindent új világításba helyezne. Érdekes, nem attól félek, hogy megtudják, talán az könnyítene, hanem, vele együtt az álmom, hogy egy család vagyunk, összetörik. Az álom, amit mindig csak dédelgettem, de sosem létezett, és miattam nem létezett, mert én nyitottam Andreas felé… És nem tudom elengedni. Nem tudok választani…  Oscart sem tudom engedni, pedig már rég döntenem kellett volna. Akkor, amikor megszülettek, sőt! Még azelőtt. Gyűlölhetnek miatta, de akkor sem bánom, ember vagyok, aki keresi a helyet, ahol boldog lehet. Na erre varrjanak gombot a pszichológusok, micsoda remek alany, akit ki lehet vesézni.
Hallon az ajtó zörgését, mire felpattanok, nem hagyhatom futni Olympet. De már megtanultam annyit, hogy ne a nappaliba várjam, mert elsuhan, és aztán az ajtót nem nyitja meg nekem. Sokáig tartott, mire haza esett, nem örülök neki, hiszen az aggodalom örökké ott van a szívemben, mi van, ha baja esik, mi van, ha egyszer más jön haza, és mondja, hogy történt vele valami? Nem is tudom, mit reagálnék, de összeomlanék lelkileg. Csak nekik ne essen bajuk…Mégis én jelentem a legnagyobb fenyegetést hazugságaim által. Furcsa kettősség, ami mindig uralta és uralja az életemet.
Megállok a lépcsőn, és szinte fellélegzek, hogy nincs baja. Arcából nm tudok olvasni, olyan zavaros, annyi mindent érez, de leginkább  a zavar, és a düh az, amit mindig látok, ha találkozik tekintetünk. Nem én vagyok az ellenség, édesem…
Leballagtam utána, ahogy a konyha felé vette az irányt. Teremtsem le megint? Van értelme? – Felhívtak – jegyeztem meg, hogy valamit mondjak, de most nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit érdemes és mit nem. – Megint. – álltam meg a konyha bejáratában, és neki dőltem az ajtófélfának. Mit tegyek? Mi lenne a legjobb?  - Nem fogom előadni a szokásost, mert a könyöködön jön ki, gondolom – sóhajtottam fel. - Én csak azt szeretném tudni, miért? Miért csinálod ezt Olympe? És sosem mondassz semmit, pedig segíteni akarok. Engedd, hogy segítsek. Aggódok érted. Merre jársz, mit csinálsz, miért nem  mész iskolába? Váltsunk sulit? Csak mondanod kell. De ez nem mehet így tovább… – kétségbeesés csendül a hangomban, ami próbál határozott maradni. De csak annak jeleként, hogy én tényleg belehalnék, ha bármi baja lenne. Neki vagy Pascalnak, akár Hervének. Nem sok minden szent az életemben, de ők igen.

[You must be registered and logged in to see this link.] ⁞ Remélem megfelel
[You must be registered and logged in to see this link.]

Mint a legtöbb bánat, ez is örömmel kezdődött.
Eső ide, vagy oda, a műteremben nem számít sem a megállíthatatlanul, sűrűn hulló vízcseppek, sem a hideg szél, mely az ember hajába tép, valósággal a bőrbe mar, sem a már-már csontokig hatoló hideg. Amikor leengedem a fekete hátteret, majd bekapcsolom a lámpákat, jóleső borzongás fut végig a gerincemen; már olyan régen nem dolgoztam műteremben, és már annyira hiányzott ez az egész, mintha csak levágták volna az egyik karomat. És Armand csonkított meg ilyen rondán annakidején. Unott mozdulatokkal hasított ki belőlem darabokat. Újra, és újra, és újra. Mellette nem kellett dolgoznom, hovatovább kifejezetten nem akarta, hogy ingázzak, nem akarta, hogy hétvégi anyuka legyek, és ezt meg is mondta nekem.
Mit mondhattam volna? Mi mást tehettem volna? Volt egy közös gyerekünk, volt egy közös házunk, benne közös asztallal és ággyal; volt egy közös életünk. Múlt időben. Néha beszélek még vele telefonon, Armanddal. Azt gondoltam, hogy könnyebb lesz majd elszakadnom tőle. Hónapokig őrlődtem, hogy mitévő legyek, hogy mit lépjek, hogy hogyan tegyem; eltávolodtam tőle, elhatárolódtam, magas várfalakkal és végvárrendszerrel vettem körbe magamat. Azt akartam, ha mégis úgy döntök, ahogy végül döntöttem, egyszerűbb legyen. De nem is értem, hogy miért és hogyan hihettem, hogy majd könnyű lesz. Több, mint húsz éve ismerem és szeretem, iszonyatosan nehéz volt, még akkor is, ha ezt nem ismerem be, és nem mutatom ki.
A délelőtt munkával telik: egy parfüm reklámanyagához készítek képeket. A modell fekete ruhája szinte a háttérbe vész, olyan, mintha a semmiből lépne ki – szinte látom magam előtt az óriás plakátokat; olyan lesz, mintha kilépne róluk -, tejfehér bőre és hideg, kék íriszei tökéletes kontrasztot alkotnak szénfekete hajával.
Örömtől doppingolva lépek ki az épület ajtaján. Fáradtnak kellene lennem, e helyett legszívesebben kiugranék a bőrömből; valósággal szétfeszít az energia.
(...)
Iszonyatosan mérges-, de sokkal inkább csalódott voltam, amikor Olympe tanára felhívott ma koradélután. Megértem. Hogyne érteném meg? Kamasz koromban én is szívesebben léptem le az utolsó órákról, vagy teljesen más irányt vettem úton, az iskolába menet. Mert, persze, sokkal nagyobb fless beülni a haverokkal egy bisztróba, vagy egy kocsmába, kávézni, és cigizni... persze. Egy ideig. Aztán rájössz, hogy nem szabadna ezt tenned, mert voltaképpen – bármennyire hihetetlen is akkor, abban az adott pillanatban: az életed hátralévő része ettől-, a gimitől, az érettségitől is függ.
Teljes csend fogad, amikor belépek a házba. A karórámra pillantok, még van idejük hazaérni. Lerúgom a bokacsizmámat, és a fogasra akasztom a fekete szövetkabátomat, meg a sötétkék sálamat. Dolgozni próbálok, kezdetnek a nappali kanapéján félig lecsúszva ültemben nézem végig a képeket, még a fényképezőgép LCD kijelzőjén. Közben Olympe jár a fejemben. Feltételezem a költözés az oka annak, hogy hirtelen lógni kezdett, mivel korábban ez nem volt rá jellemző. De az új ház, az új környék, az új iskola, az új városban nem ok arra – legalábbis az én szememben nem -, hogy napokat hagyjon ki a lányom.
A hónom alatt a laptopommal állok a lépcső tetején, amikor Olympe valósággal besunnyog a házba, szinte nesztelenül bezárva maga mögött az ajtót. Szavait hallva szemöldököm felszalad a homlokomon.
- Flegmaságból jeles – lépek be a konyhába, hangom akár a jégszilánkokra csorgatott méz; a pultra teszem a laptopot, felnyitom a fedelét, és az olvasóba teszem a gépemből a kártyát, és elkezdem átmásolni a fotókat a gépre. – Na, de fizikából, például, hogy állsz? És matekból? Remélem, nem kell pótvizsgára készülnöd egész nyáron... – idegesen és ütemesen dobolok jobbom mutatóujjával a pulton. – Vagy kivágnak még időnek előtte...? – tekintetemmel követem, bárhová is menjen, bármit is tegyen, pillantásommal az övét keresem.

Nyilvánvalóan tudatában voltam annak, hogy meglesz a böjtje annak, hogy elköltözünk abból a házból, ami számomra már nem jelentett egyet az otthon fogalmával. Talán hibáztam, hogy magammal cipeltem a gyerekeimet is, de nem tehettem mást. Szeretném a közelemben tudni őket - őket, és nem Armandot, az állítólagos apjukat -, abban a hitben, hogy minden rendben van, vagy legalábbis lesz, ha a kezemben tartom az irányítást. A baj ezzel csupán annyi, hogy momentán kicsúszott a gyeplő a kezeim közül. Nem meglepő, de iszonyatosan bosszantó a tény, hogy Murphy sosem alszik: nem elég egyvalamivel megküzdeni, nem elég megoldani egyetlen problémát; máris ott a következő leküzdendő akadály. Ami a munkámat illeti, elég volt felkeresnem Basile-t, és szépen mosolyognom rá, meg kielégíteni, és azt ígérni, hogy többről is lehet szó, ha több, fontos munkát kapok.
Mint anya, most kifejezetten úgy érzem, hogy rondán elbuktam. Mint feleség... inkább hagyjuk is; az lesz a legjobb, ha ennyiben maradunk. De abban is biztos vagyok, hogy nem fogom ennyiben hagyni ezt az egészet így, ebben az állapotban, ahogy van, ahol most tartunk. Nem, mert fontosak nekem a gyerekeim – még akkor is, ha ezt most, ebben a pillanatban, ebben az időszakban Olympe és Pascal nem pontosan így látja.
- Nem – felelem, hangom élesen cseng, még a fejemet is felszegem. – Egyelőre legalábbis nem, mert úgy gondolom, hogy ezt a problémát mi is meg tudjuk oldani, Oly... – dorombolom. Mi. Hah! Már nem is tudom, hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy ’mi’. A családom szétesőben van. Ezen nincs mit szépíteni. Részben hibás vagyok miatta: nem szabadott volna ennyi éven át titkolóznom és hazudnom, sem Armandnak, sem a gyerekeknek, sem Andreasnak.
De, ha nem teszem, vajon mi történt volna? Vajon jobb lenne? Az a sok, mocskos titok akkor sem tisztázott volna semmit, ha fény derül rájuk.
Csak akkor vonom el pillantásomat a lányomról – illetve a hátáról -, amikor a laptop képernyőjéről eltűnik a kis ablak; a képek másolása befejeződött. Megnyitom őket a képszerkesztőben, de egyelőre nem foglalkozok velük tovább, helyette Olympe-ra emelem opálos pillantásomat.
Heves reakciója nem lep meg, valahol még meg is értem, de számomra akkor is irracionális, hogy a költözés révén kezdjen el lógni. Ugyanakkor van valami egészen... nyugtalanító, és fájdalmasan őszinte a tekintetében. Vegytiszta utálat. Felvonva egyik szemöldökömet, lesütöm pillantásomat, még akkor is, hogy tudom: ha nem én lennék a bűnös, akkor neki kellene szégyellnie magát.
- Nézd – felemelem a hangomat, de még nem kiabálok -, én megértem, hogy ez nem egyszerű most sem neked, sem Pascalnak, de ez nem jogosít fel arra, hogy lógj az iskolából – lélektükreibe vájom az enyémeket. – Miért csinálod ezt? Azt hiszed, ha folytatod, akkor majd visszaköltözünk Épernay-be? Hát, el kell szomorítsalak, mert, ha így van, akkor hatalmasat tévedsz. Nem fogunk visszaköltözni – szögezem le, már vagy ezredszerre. Nagyot sóhajtok; a fényképezőgép üres, fekete képernyőjét nézem, ami ijesztően hasonlít a szívemre.
- Milyen az új klub? – a kérdés ridegnek tűnhet, hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz, de érdekel. Érdekel, mert tudom, hogy milyen fontos Olynak a vívás, és rohadtul nem szeretném, ha egy olyan hülyeség miatt, mint a költözés-, meg, mint a kamaszos dac, azt is elhanyagolná.

- Úgy – a hangom erélyesen cseng, és egy pillanatra úgy hiszem, hogy olyan vagyok, mint egy kommunista vezető. Nem kötelező hinni a rendszerben, az én rendszeremben, a szavamban, a szabályokban, melyeket én diktálok, de ellene tilos tenni, akár szóban, akár cselekedetben. És, talán, eltekintve ettől a puha diktatúrától, amit újonnan bevezettem, legalábbis, ebben az elképzelt, párhuzamos univerzumban, ahol kommunista államfő vagyok, még csak nem is a miénk a ’legvidámabb barakk’. Rezzenéstelen pillantással állom a tekintetét, még akkor is, ha fáj a vád, ami lélektükreiből üvölt, a lázadás, ami minden cselekedetében visszaköszön. Azt gondoltam, hogy valamivel egyszerűbb lesz, hogy majd túljutunk ezen, és nem ilyen fogcsikorgatva, ennyi gyűlölettel és megvetéssel a lányom részéről. – Vigyázz a szádra, Olympe! – szólok rá erélyesen. Én nagyon igyekeztem türelmet gyakorolni, és várni, várni, amíg megbékél, amíg teljesen elfogadja a kialakult helyzetet, az új házat, az új iskolát, az új embereket – az új életét -, de kezdem elveszteni azt a kevéske toleranciát, amivel nem túl bőkezűen áldott meg a természet. – Meg fogjuk oldani, közösen, ha tetszik, ha nem – szögezem le újfent, ha nem ezredszerre, akkor elsőre. – Például különórákra fogsz járni, korrepetitorokhoz, hogy felzárkózz és kijavítsd az osztályzataidat – hangom semleges, arcom rezignált, egyik szemöldökömet felvonom, és a tudtára adom: nincs választása. Ezt is az ő érdekében teszem, miatta akarom ráerőltetni az akaratomat. De ez vékony jég: Armand is szerette volna, ha úgy táncolok, ahogy Ő fütyül.
Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a tényt, miszerint a költözés, és az új iskola váltotta ki ezt belőle. Azt gondoltam, hogy az én lányom ennél felnőttebb, felelősségteljesebb. Nyilvánvalóan megértem azt is, hogy az apja hiánya gyötri ennyire, de Armand mindattól függetlenül, ami közte és köztem történt, még... felnevelte őt, mintha az apja lenne, és úgy szereti, mintha a vérszerinti lánya lenne – és ugyanez igaz Pascalra is. Armand nem halt meg, és nem tiltottam el őt a gyerekektől; bármikor találkozhatnak, bár, hét közben erre nem sok idő jut, a hétvégéket nem veszem el tőlük.
Hirtelen önt el az érzés, mintha csak nyakon öntöttek volna egy vödör, jéghideg vízzel: valami mást sejtek a háttérben, amiről Oly nem beszél, amire még csak nem is utal, csak éppen azt nem tudom, hogy mit kellene látnom, amit mégsem veszek észre valamiért.
- Olympe! – felemelem a hangom, egy lélegzetvételnyi szünetet tartok, aztán, még mielőtt szóhoz jutnék, újra nekem esik. És tűröm. Egy ideig. – Nem én fogom szégyellni magamat, vagy téged, ha megbuksz, hanem te! Azt hittem, hogy ennél felnőttebb vagy, semmint, hogy ilyen butaságokat csinálj, pusztán makacsságból, azért, hogy lázadj a döntésem-, és ellenem. Azt hiszed, hogy jövőre jobb lesz, megint egy új osztályban, új emberekkel körülvéve, ugyanazokat a köröket futva, amiket egyszer elvileg már megtettél? – nem az én döntésem rossz, hanem az ő hozzáállása. – Apád nem fog idejönni, hát nem érted? – tárom szét a karjaimat; maximum látogatóba, beugrik, egyetlen napra, esetleg egy hétvégére, de ennyi, se több, se kevesebb, és ezt Oly is tudja.
- Komolyan érdekel. Nem is értem a feltételezést, hogy nem... – rosszallóan, és sértetten ingatom meg a fejemet, összevont szemöldökkel. Sok mocskos dolgot tettem az életem során, és többeknek ártottam is ezekkel a dolgokkal, de a gyerekeim a legfontosabbak a számomra. Nekik is azért hazudtam, mert meg akartam őket védeni. - És a karod állapota is. Hogy vagy? Az orvos egyáltalán megengedte, hogy edzésre járj, vagy legközelebb tőle fogok hívást kapni, hogy nem jelentél meg a kontrollon? – komolyan aggódok Olympe-ért, mert tudom, hogy milyen fából faragták, úgy ismerem, mint a tenyeremet, és olyan rohadtul hasonlít rám. Neki is legalább olyan kemény a feje, mint kocsma mellett a vaskorlát – pont, mint nekem.

Azt hiszem, nincs rosszabb dolog a csendnél. Ezt azért tudom, mert az utóbbi időben konstans a fülembe sikít, és még sokáig ver kétes visszhangokat a koponyámban, ezzel arra sarkallva, hogy agyaljak, gondolkozzak és kattogjak. Pedig pont az volna a cél, hogy mindez ne történhessen meg, mert abból csak baj származik, ha valaki iszonyatosan sokat pörög egy adott dolgon; megállíthatatlanul, örökösnek tűnően, mint egy búgócsiga.
Volt egy időszak az életemben, amikor bármit megadtam volna azért, hogy végre csend legyen: amikor Hervé még kicsi volt, újszülött, még féléves kora előtt. Szerettem, persze, hogy szerettem, most is szeretem, szívem minden dobbanásával, minden lélegzetvételemmel, ugyanúgy, megmásíthatatlanul, eltörölhetetlenül. És, különben is, melyik anya mondaná azt a gyerekére, hogy ’rossz baba’, csak azért, mert sír – istenem, mennyit sírt, és milyen hangosan, talán érezte, mindvégig érezte, és már akkor érezte; idegi szinten, a zsigereiben, a csontjaiban, hogy valami nincs rendben. És nagyon nem voltak rendben a dolgaink Armanddal. Akkoriban pont egy hullámvölgy legalján ért minket az élet. Nem az volt az egyetlen, de az volt az első. És én könyörögtem egy felsőbb hatalomhoz, hogy legyen végre csend: akkor is, amikor a fiunk aludt, amikor Armand aludt, amikor az egész környék, Épernay-ban aludt, csak én nem: a gondolataim ébren tartottak. Nem lesz ez így jó, Joanne. Véged van, Joanne. Soha nem leszel neki, nekik elég jó, Joanne, de már mindegy, örökre itt ragadtál, vége a dalnak. A házasságomnak, és a gyermekáldásnak örömteli eseményeknek kellett volna lenniük az életemben, és azok is voltak, de az utóízűk... azok nyugtalanítóan keserűek voltak. De mind tudjuk, mint mondanak arról a bizonyos piruláról: le kell nyelni. Csakhogy én soha nem voltam olyan ember, aki csak úgy lenyeli a dolgokat, aki meghunyászkodik, aki beletörődik, aki megtörik.
Csak csendre volt szükségem, és időre, messze Épernay-tól, messze Armandtól, messze a háztól, melynek az otthonomnak kellett volna lennie, messze a családomtól, messze azoktól a hangoktól, melyek szüntelen a fülembe duruzsoltak: a saját életed foglya lettél, Joanne.
Soha nem mondtam el ezeket a gondolatokat Armandnak, sem mindazt, ami akkoriban lezajlott bennem. Sem senki másnak, az anyámnak, a testvéreimnek, a barátaimnak – azoknak az ostoba, felszínes ismerősöknek, azoknak a tökéletes, stepfordi feleségeknek, Épernay-ban -, sem a valódi barátaimnak – az egyetemen megismert, bohém művészeknek -; senkinek. Kivéve egynek. Annak az egynek, aki megértett engem, az első pillanattól fogva. Fogalmam sincs, hogy hogyan és miképpen történhetett. Valószínűleg a mi találkozásunk sorsszerű volt, olyan valami, ami a csillagokban volt megírva, talán egy előző életünk hozománya volt e kapcsolat – talán éppen afféle személyre szabott büntetésünk, egy másik életben elkövetett bűnünkért. Máshogy is alakulhatott volna, másképpen is történhetett volna, boldogok is lehettünk volna. De az is lehet, hogy az életem Andreasszal, éppúgy, mint Armanddal, maga lett volna a szürke elmúlás. Ezt már sosem tudjuk meg, hiszen lezártuk, mostanra mindketten, végérvényesen, hiszen Andreas is talált valakit – feltételezem, hiszen ki más lehetett a szőke ciklon, a copycat a lakásán a múltkor, aki mégis a tökéletes ellentétem, az anti-Joanne.
Vége. Vége a kapcsolatunknak. Vége a házasságomnak. Vége a családomnak. Vége van mindennek. És mégsem egészen, hiszen mind itt vagyunk, élünk, de életünk hátralévő részét megmérgeztük; olyan ez az egész, mint egy atomkatasztrófa. Hiába, a detonáció fényes, izzó robbanása, hiába a fülsiketítő hang, a sikolyok, hiába a tűzvész – hiába van vége a tragédiának, az igazi tragédia mégis az, hogy a hagyatékát, ezt a mérgező szepszist, a bőrünkben, a húsunkban, a vérünkben, a csontjainkban, és minden kibaszott idegsejtünkben magunkkal hordozzuk, utolsó, elhaló szívdobbanásunkig.
Soha nem lesz igazán vége.
Élveznem kellene a csendet, amire egykoron annyira vágytam, amit csak Andreas hangja töltött meg színekkel és fényekkel, ahogyan a sötétségben duruzsolt. De most a csend csak terhes, gondoktól nehéz, fájdalomtól párás, aggodalomtól csípős és érdes. Kifejezetten nyugtalanító.
Dolgozok, egész nap, amikor a gyerekek iskolában vannak. Elterelem a figyelmemet, telefonokat és e-mail-eket intézek, a belvárosba tévedek, életszilánkokat lopok el a párizsi járókelőktől, számtalan pillanatot birtoklok vadidegenektől, melyekben felfedezek valamit: valamit, amire vágyok, valamit, ami az enyém is volt, ami az enyém is lehetne, valamit, amiben megnyugvást lelek.
Éppen egy ilyen délelőttöt szakít félbe a csengő veszett sikítása. A hátsókertre néző teraszon üldögélek egy széken, hanyag eleganciával vetem hátamat a fehérre mázolt bútordarab támlájának, sötétkék farmerem derekába, fehér pólót tűrtem, lábamon még mindig ott a magas sarkú bokacsizma. Hűvös van, az a fajta, amelyik az ember csontjaiig hatol, és belülről marja. A hamvadó cigarettavégből, éteri füst kanyarog; a gyér fények, tompa játékában fáradt, óezüst, de nagyon is eleven kígyó módjára. Éreznem kellene. Talán ezért ez a veszett nagy nyugalom, mert, végül is, érzem, valahol, valamilyen szinten, és tudom, hogy nincs menekvés, hogy ma, éppen most, az egész életünk úgy fog összeomlani, mint egy kicseszett kártyavár.
Belenyugodtam.
És mégis, megmagyarázhatatlanul-, de jól leplezetten, meglepődök, amikor megpillantom a férfit az ajtóban.
- Nem kell ráfeküdni a csengőre – utalok arra, hogy mondtam, hovatovább kiabáltam, az ajtó ezen feléről, hogy jövök. – Mit akarsz, Andreas? – ajkam szegletében sötét mosoly játszadozik, mely azt az üzenetet hordozza magában, hogy, talán csak nem arról van szó, hogy ráunt a copycat-re, és ott keres vigaszt, ahol mindig is...? Nem hívom be, és nem lépek ki a bejárati ajtó elé, a keskeny teraszra. Miért félnék attól, hogy a szomszédok mit gondolnak, vagy miféle pletykák fognak terjengeni rólam, meg a házasságomról, meg a szeretőmről, aki voltaképpen már nem is a szeretőm? Kit érdekel? Éppen válni készülök.
Aztán elállok az ajtóból, sőt, magára hagyom a férfit, és a nappali felé veszem az utamat, ahol a vörösborral már csak félig telt poharamat hagytam. Belekortyolok, miközben a pohár pereme fölött pillantásommal a férfit követem.
- Nos...?

every virtious act is inspired by a dark secret

Pascalnak

[You must be registered and logged in to see this image.]Einstein azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” Ezt alapvetően a tudósokkal és az őt kritizálókkal szemben fogalmazta meg, ám könnyen belátható, hogy az élet bármely területére kivetíthető.
Mióta Pascal ott hagyta az irodámat, újra és újra felteszem magamnak a kérdést, tépelődve, őrlődve, darabjaira cincálva minden emlékemet: Ha igaz, amit mond, hogy Joanne nem volt mással, és nem Armand gyerekei… Akkor miért nem mondta el Joanne? És hiába igyekeztem, az eredmény, az őszinte eredmény, minduntalan az lett: én vagyok az ok. Amint elkezdtem feldolgozni a tudatot, hogy mindez igaz is lehet, hirtelen a valóság teljes súllyal szakadt rám. Azzal, hogy Pascalt, érthető módon, kezelés nélkül küldtem el, s cseppet sem professzionálisan, még nem kergettem el a problémát magát. El lehet egy ilyesmit tussolni? Joanne-nak évekig sikerült, és még csak nem is gyanakodtam. Tulajdonképpen azt hiszem, sosem számoltam utána. Az átlagos terhesség kilenc hónap, ám ezt mindenféle testi, genetikai és környezeti tényező módosíthatja, nem is beszélve arról, hogy az ikrek rendszerint koraszülöttek.
Sosem számoltam utána. Évekig figyeltem őket, hol távolból, hol közelről, de soha, egyetlen egy alkalommal sem fordult meg a fejemben, hogy bármi közöm is lehet az ikrekhez, azon kívül, hogy mélységes haragot éreztem, gyermeteg, kínzó, égető haragot, évekig. Amiért nem az enyémek. Amiért egy másik férfinak szült gyereket, holott tudta, nagyon is jól tudta, mennyire vágyom rá, hogy mennyire vágyom egy családra, és ha kell, Hervét is magamhoz vettem volna, szerettem volna. Hogy boldogok lehettünk volna, ha hagyja.
Legalábbis így gondoltam.
Lassú kétségbeesés fog körbe, végigfut a gerincem mentén, elterjed a csontjaimban, ahogy az irodám beton- és üvegkalitkájában ülök, hosszú órákkal azután is, hogy Pascal elment.
Kopogtattak páran. Nem nyitottam ajtót, nem álltam fel, még csak meg sem szólaltam. Árnyak kígyóztak elő a sarkokból és hajlatokból, ahogy a nap vöröses-narancsos fénnyel lebukott a második kerület bérházai fölött. Valahol út közben a gépem is kikapcsolt, a csukott ablakon keresztül pedig semmiféle forgalmi zaj nem szűrődött be, zaklatott szívem dübörgése mégis betöltötte a csendet.
Egyik felem nem akar mást, csak aludni; nem akar semmit sem, nem akar tudni, nem akar gondolkozni, nem akar létezni sem, csak aludni. A másik, jóval dominánsabb felem azonban megfeledkezett minden érvemről, minden olvasott vagy elmondott mondatról, miszerint a gyengeség jele nem a türelem, hanem az ingerültség és a düh; a kontroll hiánya, az irányíthatatlanul előtörő ösztön. Az érzelmeinkre hagyatkozni ilyesfojtán gyengeség; ám ezt csak utólag látjuk be. Abban a pillanatban, amikor a hosszú ideje magamba zárt, elfojtott keserűség lemeze ismét járni kezdett bennem, felelevenítve a fájdalmat és haragot, erősnek éreztem magam; és épp elég erősnek bizonyultam ahhoz, hogy zihálva engedjek utat az ösztönöknek.
Volt egy kilencvenes években meghalt spirituális vezető Indiában, akinek a könyvei azóta is milliószámra kelnek el, idézeteit pedig tonnányian osztják meg nap mint nap. Osho azt mondta: „Ha valaki nem szereti magát, az biztosan gyűlöli magát - az élet nem ismeri a semlegességet. (…) Aki pedig gyűlöli magát, az rombolni fog. Önpusztító lesz. Aki gyűlöli magát, az mindenki mást is gyűlölni fog - dühös lesz és erőszakos, szüntelen haragban mindenkivel. Aki gyűlöli magát, hogyan is remélhetné, hogy a többiek szeressék?” Én pedig, miután újra és újra feltettem magamban a kérdést, hogy Joanne miért ne mondta volna el, és minduntalan arra az eredményre jutottam, hogy miattam, már egy csepp szeretetet sem tudtam érezni saját magam iránt.
Megfeledkeztem arról, hogy megígértem Janine-nak, kilenckor felhívom, megfeledkeztem arról is, hogy délután egyeztetnem kellett volna Sanne nevelőjével; a hétvégén moziba akartunk menni.
Azon kaptam magam, hogy a felforgatott irodám közepén állok, levegőért kapkodva, sajgó tagokkal. A diplomám félszegen csüngött a falon, azzal fenyegetve, hogy lepottyan. Mint aki álomból ébredt, úgy tértem hirtelen magamhoz, vettem fel a kulcsaimat, a tárcám, és kapcsoltam le a villanyokat. Mintha bármit számított volna.
Hazamentem, vacsorát is ettem, és Beau-t is levittem sétálni, ám minderre nem emlékszem; abban biztos vagyok, hogy egy szót sem szóltam, és a hívásokat sem ejtettem meg. Küldtem valami sablonos üzenetet Janine-nak, hogy sokáig dolgozom.
Másnap akár el is tudtam volna hinni, hogy mindez csak valamiféle éktelenül ostoba álom volt, ha a kezemen nem éktelenkedett volna ott egy jókor vágás, valószínűleg az egyik összetört képkeret szilánkja okozta. El is felejthettem volna, pont úgy, ahogy Pascal levelét; de nem akartam. Nem voltam rá képes.
Úgyhogy autóba ültem. A gondolataim között ott mocorgott, hogy az irodába megyek, el kéne pakolnom, ám a kezem másmerre vezetett, és mielőtt észbe kaptam volna, már meg is álltam egy ismeretlenül ismerős családi ház előtt. Rég nem jártam itt. Egy éve is megvolt már, talán? Akkor is csupán futólag; a kapcsolatunk már akkor sem volt igazi, mikor Párizsba költöztek. Azóta nem volt az, hogy először visszament Armandhoz – és a gondolattól, hogy mindezt talán úgy tette, úgy fordított nekem hátat és hagyott el valaki másért, hogy az én gyerekeim növekedtek benne, rosszul leszek. Majdnem az előkert tujái bánják.
De elérek a csengőhöz, elérek oda, és szinte ráfekszem. Attól tartok, ha eleresztem, meggondolom magam, és azelőtt sarkon fordulok, hogy az ajtóig elérhetne. Csupán azelőtt hasít belém a gondolat, hogy fogalmam sincs, Pascal minderre hogyan reagált, vajon mondott-e bármit az anyjának, mikor már nyílik az ajtó – és aztán hirtelen ott van Ő, egyszerű lezserségében is gyönyörűen, Ő, akit évekig a feleségemként képzeltem el. És akit legszívesebben megragadnék, nem hogy megcsókoljam, mint akkor, hanem megrázzam, erősen, túl erősen, míg végre igazság nem záporozik belőle.
Meg sem tudok szólalni elsőre. A harag mindeddig úgy forrt bennem, ahogy a gejzírek belsejében a víz, vékony jégréteg alatti, pusztító bugyogás. A legnagyobb mértékben szarok a csengődre, üzeni a tekintetem. Nem ez az első, amikor dühösen lát; egyike a keveseknek, akik tanúi lehettek már a ritka jelenségnek. – Jobb volna, ha bemennénk – nyögöm ki végül, miután nem tűnik különösebben hajlandónak az invitációra. Délelőtt van, iskolai délelőtt; azt tudom, hogy az ikrek nem lehetnek itt, a kérdésemet, mindegy, mennyire éget is, mégsem a verandán állva akarom feltenni. Talán úgy gondolta, hogy az igazságot nem érdemlem meg; a választás jogát viszont nem veheti el tőlem.
Becsukom magam mögött az ajtót, nem tudom, vajon csak az én fülemnek tűnik-e csapódásnak, vagy valóban erősebben löktem-e meg a kelleténél. Szúrós tekintettel követem a mozdulatait. Nem megyek sokkal beljebb, eszem ágában sincs úgy tenni, mintha otthon akarnám érezni magamat, és azt sem akarom engedni, hogy az emlékek elfedtessék velem a haragomat, ezúttal nem.
Pascal is így érezhette magát, mikor bejött hozzám tegnap, tudva, amit tudott, azt hívén, hogy évekig átvertem, átvertük? Hogy hazug mód mosolyogtam az arcába? – A fiad miatt jöttem – mondtam végül, a lehető legtöbb ridegséggel, amit ki tudtam sajtolni magamból. Elsétáltam az előszobai falhoz, hogy az egyik tartóoszlopnak dőljek. A hideg érintés jót tett. – Azért fogadtam el a kérésed, hogy foglalkozzam vele, mert pont ugyanannyi vesztenivalóm volt a viszonyunk kiderülésén, mint neked. És mert te kérted. Te, akiben annyi éven át megbíztam, akit szerettem, akkor is, amikor újra meg újra mást választottál helyettem. És akiről azt hittem, hasonlóan érez irántam… Szerettél te engem valaha, Joanne? – rázom meg a fejem, hogy aztán egyenesen a hasonszín szemekbe meredjek, kérdőn és vádlón, utálkozva és reménykedve. A válasza nem volt lényeges többé. – Az évezredforduló. Nagy dátum, ugye? Olyan, ami a legtöbb ember életében meg sem adódik. Soha, egyszer sem jutott eszembe elgondolkozni ezen, a dátumon. Majdnem húsz év alatt egyetlen egyszer sem voltam elég okos ahhoz, hogy kivonjak belőle pár hónapot. Te mindig is tudtad, hogy ennyire hülye vagyok? Ennyire… befolyásolható és irányítható? Vagy csak utólag döntöttél úgy, hogy megúszhatod, hiszen sohasem jövök rá? Egyébként igazad lett volna, magamtól egyetlen egyszer sem jutott eszembe, a vágyódáson túl. Maga a reális, kézen fogható gondolat soha. Egészen addig, amíg a fiad el nem jött hozzám tegnap.
Ösztönösen dörzsölöm végig óvatosan a vágás mentét, végig az öklömtől az alkaromig. Csíp, húzódik, és fáj, de nem annyira, mint a valóság, amit a saját szavaim hordoznak, vagy amelyet a ráeszmélés kelt; talán végig tudtam. Csak nem gondoltam rá. – Okos fiú, tudod? Ha ennyire hülye vagyok, nyilván nem tőlem örökölte, és Olympe sem. Az én fajtám elfogadta volna, amit mondasz, és sohasem jutott volna eszébe számolni, vagy összerakni a kirakós darabjait, például azt az apasági tesztet. Mert megtalálták, Joanne. Ó, de még hogy! Talán te is pont olyan ostoba vagy, mint én. A regresszió az átlaghoz statisztikai modell szerint két különösen kirívó egyén leszármazottai ahelyett, hogy kifejezetten zseniálisak vagy esetünkben ostobák lennének, inkább az átlagos intelligencia felé térnek ki.
Bár fogalmam sem volt, mint mondjak, most mégis úgy ömlenek a szavak egymás után, mint egy jól begyakorolt felolvasásnál; aligha adtam lehetőséget arra, hogy megszólaljon, már ha egyáltalán képes rá. Aztán teszek felé egy lépést, aztán még egyet, egészen addig, amíg előtte nem állok. A düh, pillanatnyilag, átadta helyét a fanyar lehangoltságnak. – Mondd, hogy nem az én gyerekeim. Nézz a szemembe, és mondd, hogy Pascal és Olympe nem a mi gyerekeink, és elmegyek.