Karbafont kézzel bámulom a bátyámat miközben azon agyalok, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt? Annyi év telt már el azóta, hogy utoljára találkoztunk, fogalmam sincs, hogy honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy felkeressem. Hisezn Ő sem kereset soha az elmúlt hosszú évek során. Sokáig gyűlöltem Őt emiatt, hiszen oly sokszor szükségem lett volna rá. De Ő sosem jött. Mára viszont a gyűlöletem elmúlt, sőt, nem érzek semmit iránta. Bár az arcvonásai nem sokat változtak az idő elteltével, mégis úgy érzem, mintha egy idegen állna velem szemben. Szeretném Őt megölelni, és elmondani neki, hogy mennyire hiányzott már, viszont mégsem teszem, csak bámulom Őt és próbálom megkeresni benne a bátyámat. De nem találom. Csak egy férfit látok, aki valamikor még a testvérem volt, mára viszont egy idegen. Ez kicsit borzongással tölt el, ugyanakkor megfordult a fejemben az is, hogy talán itt az ideje megismerjük egymást. Ezt a gondolatot persze hamar elhessegtetem a fejemből, hiszen ez lehetetlen. Hogyan tudnánk bepótolni több, mint 60 évet?
- A segítségedre van szükségem. Meg egy szállásra. Ígérem nem zavarok sokat.  - nyögöm ki a barátságtalan kérdésére a válaszomat. Az igazat megvallva, nem így képzeltem el az első találkozásunkat. Nem, nem is vártam semmi ölelkezést, meg puszilózást, de mégis valahogy másra számítottam. Vágül a mellettem lévő két bőröndre mutatok, ezzel is arra utalva, hogy nincs hová mennem. Egyenlőre. A lehető leghamarabb elhagyom Dublint, ami azóta hoz rám szerencsétlenséget, amióta betettem a lábam ide. A következő kijelentése azonban mégis mellbe vág. Dühösen közelebb lépek hozzá és még dühösebben pillantok rá. A napnál is világosabb, hogy nem akar engem itt látni. Ez pedig a jelen esetben nem igazán érdekel engem, mert hossz évek óta először kérek segítséget, Ő pedig segíteni fog, mert kötelessége.
- Na és te hol voltál? Hm? Nem rémlik, hogy te nagyon igyekeztél volna felkeresni engem. Ahelyett, hogy itt játszod a sértődöttet, inkább hívj be! - szólalok meg pont olyan ellenségesen, ahogyan Ő. Nem igazán értem, hogy mit várt Tőlem. természetesen sokszor jutott eszembe, hogy valahol van egy bátyám, akit szerettem volna már hamarabb felkeresni, de valahogy mégsem voltam rá képes. Mert féltem, hogy nem akar engem, vagy, hogy elfelejtett. A félemem be is igazolódott, és megbántam, hogy ide jöttem.
- Megbeszélhetnénk ezt bent? Ha nem segítesz, meg fognak ölni. - motyogom ismét, ezúttal a hangomban elkeseredettség érződik. Nem akarom Őt beavatni az életembe, de muszáj elérjem, hogy nála maradhassak. Tényleg nem akarok sokáig kellemetlenkedni itt, főleg, hogy nem egyedül él, de jelen pillanatban senki más nincs, aki segíthetne rajtam.

Még sosem gondoltam arra, hogy mi lesz, ha találkozok a testvéremmel, és, hogy őszinte legyek, nem is így képzeltem el. Sőt, talán jobb is lett volna, ha nem keresem fel. Annyi év telt már el azóta, hogy utoljára találkoztunk, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kéne mondjak neki. Persze nem mintha nem lenne mesélnivalóm neki a hosszú évekről, bizonyára neki is lenne, de valahogyan mégis olyan távolinak érzem Őt. Valószínűleg azt hiszi, hogy csakis azért kerestem ma fel, hogy segítsen nekem - ami mondjuk részben igaz is -, de valahol legmélyen hiányzott már. Azt persze esélytelennek tartom, hogy ezentúl igazi testvérek lehetnénk. Mindkettőnknek megvan a maga saját kis élete, jól elvoltunk egymás nélkül is. És szeretném, ha ez így is maradna. Amint eltűnök innen, elfeledhetjük, hogy vagyunk egymásnak. Ahogyan eddig is elfelejtettük. Lehetséges lenne mindez? A szavai bár rosszul esnek, mégis tudom, hogy igaza van. De nem az én hibám, és ezt Ő is tudja. Nem értem, hogy minek kell ilyesmit a fejemhez vágnia. Igen, elismerem, hogy amint kikerültem az árvaházból, egy rövid ideig azt éreztem, hogy szeretve vagyok. Kaptam magamnak egy édesanyát, és bár nem az a nő hozott a világra, de tökéletesen pótolta Őt.
- Nevetséges vagy! Egy olyan dolog miatt gyűlölsz engem, amiről nem is én tehetek. - próbálom játszani a sértődöttet, miközben véletlenül sem veszem le róla a szememet. Kettős érzés kavarog bennem. Az egyik részem őrjöng, amiért így eltávolodtunk egymástól, a másik viszont képtelen haragudni rá, és legszívesebben sírva kérne bocsánatot. Az utóbbit azonban nem engedhetem meg magamnak.
Ahogyan megragadja a csuklómat felszisszenek, és botladozva lépek be a lakásba. Bár meglepődök ezen a reakcióján, hiszen azt hittem, hogy el fog hajtani, de mégis megkönnyebbülök. Hát mégsem gyűlöl?
- Nem fogok neked erről mesélni, Seb. Elég, ha tudod, hogy egy vadász van a nyomomban. Csak egy szállásra van szükségem, semmi többre. Hamarosan New Yorkba költözök... - ahogyan a vállamot fogja és rám néz, elfordítom a tekintetemet róla. Ostobaság volt ide jönnöm, csak bajba sodrom Őt is. Ahogy elenged veszek egy mély levegőt, aztán leülök a kanapéra. Otthonos kis lakása van, ha nem lennék bajba, talán tovább is élvezhetném a vendégszeretetét. De hát ez van.
- Ki az a nő, aki beengedett? - kérdem kíváncsian, mert csak most tudatosul bennem, hogy van még valaki a házba. Bár valóban kíváncsi vagyok, de inkább azért kérdezem ezt, mert szeretném, ha témát váltanánk végre.