- Nézd Panda, így kell tartani. – pillantott rám édesapám, amikor a lőtérre becsempészet. Alig voltam 14 éves, amikor először fegyvert fogtam a kezembe. Mindig is csodáltam apát, hogy mások védelmében kockáztatja a sajátját, ugyanakkor emiatt sokszor szomorú is voltam, mert nem mindig lehetett velünk. A munkája sokszor elszólította őt. Holnap ismét útra fog kelni, így a születésnapomkor nem lehet itt. Én pedig azt kértem, hogy tanítson meg lőni, mert ha felnövök, akkor olyan hős akarok lenni, mint ő. - Ez itt a biztosíték, az meg ott a ravasz. – majd a következő pillanatban el is sütötte a fegyvert és persze, hogy tarolt a céltáblán. Utána pedig én jöttem. Eleinte segített, újra megmutatta, de alig pár lövés után egészen ráéreztem. A barátai még szórakoztak is, hogy kész őstehetség vagyok, miért nem állok már be most közéjük? Szerintem, ha anya tudta volna, hogy mit tettünk azon a napon, akkor biztosan megette volna apát. Ő inkább azt szerette volna, ha valami békésebb munkát választok, de nem így lett…  

Attól a naptól kezdve nem volt megállás. Ha tehettem, akkor gyakoroltam apával, akinek a szemében a büszkeség sokszor megcsillant, ahogyan egyre ügyesebb lettem. Valószínűleg az volt az a mozzanat, amikor még közelebb kerültünk egymáshoz és kialakult az az igazi-apa lánya kapcsolat, de kicsit másképpen, mint lenni szokott. Együtt jártunk futni, vagy éppen együtt edzettünk a padláson, a kertben, miközben anya néha próbált minket leállítani. Nem örült neki, de nem tehetett semmit se lenne. Egyszerre aggódódott, ugyanakkor ő is kicsit megnyugodott, hiszen legalább a lánya meg tudja magát védeni, ha arra kerülne sor. Bár szerintem mindig is reménykedek abban, hogy ki fogom nőni a fegyverek és a harcok iránti szenvedélyemet, de nem így lett. Nem álltam meg egészen addig, amíg nyomozó nem lett belőlem. Igaz, apa FBI-os volt, de valahogy minél többet tudtam meg arról a helyről, annál inkább nem akartam az lenni. Nyomozók munkája viszont mindig is jobban vonzott, ahogyan Drakenek köszönhetően egyre nagyobb bepillantást nyertem.

2015. decemberében ismertem meg Lyannat, amikor is egy sorozatgyilkos ügyében nyomoztunk. Sok fiatal nő esett áldozatul, ami még engem is megviselt. Borzalmas látvány fogadott minket minden egyes alkalommal, megcsonkított, megerőszakolt és megkínzott női testek. Míg végül az áldozat bele nem halt a szenvedéseibe, vagy éppen abba, hogy elvérzett. Ebben az időszakban újra hazaköltöztem, mivel pont ekkoriban törtek be hozzám is. A rendőrségen pedig jobbnak látták azt, ha nem maradok egyedül, hiszen beleillettem volna az elmebeteg profiljába, így sok időt töltöttünk együtt a társammal is, hiszen féltett. Talán pont emiatt akartam még inkább elkapni, vagy éppen azért, hogy nehogy a húgom legyen a következő áldozat. Sokszor esténként is dolgoztunk, míg végül egy döntő bizonyíték előkerült és ennek köszönhetően sikerült megmenteni Lyannat. Emlékszem, amikor berohantam, mert ismét nem hallgattam a társamra Drakere. A következő pillanatban pedig már a földön is voltam, ahogyan leütött valaki, de szerencsére időben jelent meg ő is, hogy felvegye vele a küzdelmet, de végül én húztam meg a ravaszt. Úgy tartják, hogy minél többször húzod meg, annál könnyebb lesz, de ez nem így van. Hiába bűnözök hallnak meg olykor a kezeink által, attól még sose lesz könnyebb. Szerencsére viszont a lánynak a traumán kívül nem esett baja. Sokszor bejártam hozzá a kórházban, miközben fennállt a lehetőség, hogy felfüggesztenek az önfejűségem miatt. Nem ez lett volna az első eset, de ismét kihúzták a seggem a szarból, viszont cserébe szép kis fejmosást kaptam. Többször megesett az, hogy nem tudtam higgadt maradni, vagy éppen nem hallgattam a parancsokra és mentem a fejem után, de ennek ellenére is az egyik legjobb voltam a körzetben és talán a legtöbb bajt okozó is.
Időmúlásával pedig egyre közelebb kerültünk Lynnel, nem volt sose szerelem közöttünk, de ahogyan a bárban vagy éppen máshol megismert férfiakkal is remekül el tudtam olykor-olykor tölteni az időt, úgy vele is. Mondatni kisebb gyógyír voltunk egymás számára. Én segítettem neki túljutni részben az őt ért traumán, míg mellette sikerült kicsit lecsillapodnom és nem olyan makacsnak és önfejűnek lennem, mint általában voltam. Keményen edzettem továbbra is, de még mások pillantása se érdekelt azzal kapcsolatban, ha együtt láttak minket. Barátságnak indult, de aztán kicsit több lett belőle. Sose engedtem egyetlen nőt se annyira közel, mint vele megtettem, de sose áltattam azzal se, hogy csak ő lenne, hiszen pontosan tudta, hogy számomra egy-egy férfi által nyújtott örömet se utasítanék vissza. Szabad szellem voltam, aki mindig arra felé szállt, amerre éppen akart és hiába történt bármi nagyobb gáz, akkor se hagytam letörni a szárnyaimat, emiatt ragasztotta rám a Birdy nevet.  A családom szemében pedig egyszerre voltam emiatt a fekete bárány, ugyanakkor a fehér is, hiszen a munkám miatt rengetek jót is tettem és ugyanúgy védem az embereket, ahogyan apa tette egykoron.


[Pár hónappal korábban]

- Ideje mennem, mert le fogom késni a gépet. – mondta csilingelő nevetéssel, majd játékosan az ujjai köré csavarta a szőke tincseimet. – Tudod, amikor megmentettél, akkor azt hittem, hogy egy angyal vagy, de rá kellett jönnöm, hogy angyalian ördög vagy. – nevette el magát ismét, miközben csókot nyomot ajkaimra. Hajnali utcai világítás szűrődött csak be az ablakon át és világított meg minket.
- Talán csak azt akartam, hogy azt hidd angyal vagyok és ezzel csaltalak bele a legnagyobb csapdába. – könyököltem fel az ágyon, miközben őt figyeltem. Nem sok estét töltöttünk el együtt, de mégis a bizalmamba fogadtam és a legtöbb tikomat csak ő ismerte. – Muszáj menned? – kérdeztem egy kisebb sóhaj közepette, hiszen pokolian fog hiányozni. A világ másik felére kell utaznia a munkája miatt.
- Így is egy héttel később megyek, mint kellene. – feleltem mosolyogva, miközben könnyedén mászott ki az ágyból, hogy elkezdjem felöltözni. Nekem pedig a szemem se rebbent, ahogyan végig mértem őt újra és újra, mintha csak sose akarnám elfeledni egyetlen aprócska részletet se. – Nem hiszem, hogy ne találnál másik szórakozást. Ott van Drake – én csak morrantam egyet, hiszen egyszer ittunk túl sokat, de azóta is inkább úgy tettünk, mintha meg se történt volna az-az este, mégis csak kollégák vagyunk. – Vagy ott volt az a semmiből feltűnő idegen, akivel oly jól elszórakoztál néha. Naa, meg szerintem a városnak se kell féltenie, hiszen már nem vagy olyan önfejű, mint régebben, amikor megismertelek. – mosolyodott el, ahogyan hátra fordult, miközben a blúzát gombolta be. Én továbbra se mozdultam meg.
- Ezek szerint úgy gondoltad, hogy önveszélyes és közveszélyes teremtés vagyok? Jó tudni. – kisebb durcaságot tetettem, mire csak a mosolya még szélesebb lett. Végül közelebb mentem hozzá, hogy visszahúzzam őt az ágyba. – Ezt vidd magaddal, úgy tartják, hogy megóv. – és a medált odaadtam neki a nyaklánccal együtt. Még anyától kaptam, de fogalmam sem volt arról, hogy valójában ezzel én írtam alá a halálos ítéletét, mert olyan helyre ment, ahova a medál tulajdonosának túl veszélyes lenne az apja miatt.  
- Azért annyira ne szórakozz jól nélkülem, Birdy. – mosolyodott el, mielőtt a búcsúcsókkal köszöntünk volna el egymástól. Aztán pedig a lakás ajtaja könnyedén csukódott be mögötte. Ki akartam kísérni a repülőtérre, de nem engedte. Én pedig tiszteletben tartottam a kérését.
Ő mindig megértette a szabadságvágyamat, ahogyan azt is, hogy telhetetlen vagyok és mind a két nemben meglelem az örömöt. Sokan nem ismerték ezt a titkomat, de ez így is volt jól, hiszen sok időben telt az is, hogy végre ne Barbienak hívjanak a fiúk a munkahelyemen is. Nem kellett egy újabb ok, hogy megint valami miatt ugrassanak.


[Pár héttel korábban]

- Perséphone, tarts ki!! Nem hallhatsz meg! – hallottam Drake szavait, miközben pokolian fájt a lövés és egyre több vért veszítettem. – Megmondtam, hogy maradj a seggeden, de megint nem hallgattál rám! – hangja dühös volt, ugyanakkor féltő is. Nem hallgattam rá, mert a társak fedezik egymás seggét és ha nem jelenek meg, akkor mostanra már halott lenne. Ahhoz pedig túlzottan bírtam az idióta fejét, hogy csak úgy hagyjam a halálba sétálni. Sok éve már annak, hogy elviseljük a másikat, hogy hazudunk a másikért, vagy éppen elviseljük a másik balfaszságait, havibajait, így nem csoda, hogy itt voltam és vele együtt harcoltam, míg be nem ütött a krach…. De végül minden sötétedni kezdett, míg teljesen el nem veszítettem az eszméletemet.


[Pár nappal később]

- Jó reggelt Csipkerózsika! – szólalt meg viccelődve a társam, mire én csak morrantam egyet.
- Már meghalni se lehet rendesen, mert mindenhol ott kell lenned? – kérdeztem vissza morgolódva, mire ő csak még szélesebb mosollyal nézett rám és sietve tessékelt arrébb az ágyban is, hogy leülhessen rá a szék helyett.
- Ugyan már, valld csak be, hogy rólam álmodtál az elmúlt napokban, ezért bosszant, hogy itt vagyok szöszke! – persze ez még csak a jéghegy alja volt, mert a következő napokban a világért se hagyott volna békén. Mintha béna lettem volna és segítségre lenne szükségem. Jött a kötelező doki vizsgálat, a pszichológushoz is elküldtek, miközben Drake volt az, aki segített abban is, hogy minél hamarabb visszanyerhessem az erőmet és újra szolgálatba állhassak.  Közben pedig a vonal túlsóvégéről, vagy éppen a skypeon hallgattam az elveszett nőszemély aggodalmait is. Mintha csak szövetkeztek volna abban Drakel, hogy az őrületbe kergessenek, de ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy nem sokára el fogom őt veszíteni…


[Napjainkban]

Tisztán emlékszem, hogy miként taglózott le a hír, amikor megcsörrent a telefonom és közölték, hogy meghalt Lyanna. Nem árulták el, hogy miként, vagy mindig valami ellenmondást tartalmazott az, amit mondtak, miközben a napok múlásával se adták ki a holttestét, hogy eltemethessük itthon. Tudtam, hogy valamit titkolnak és tudni akartam, hogy ki és miért vette az életét. Azt akartam, hogy megfizessen az illető és kínok között haljon meg. Az se érdekel, ha emiatt elveszíthetek mindent, amit felépítettem ennyi év alatt, de menni akartam. Természetesen nem engedtek, hiszen miért tennék meg? Tudták jól, hogy mennyire önfejű tudok lenni és mintha a szemeimbe lett volna írva, hogy a régi énem vissza fog térni és bármire képes leszek azért, hogy felderítsem azt a bűntényt, ami nem az én hatásköröm lenne, mivel Dublinban történt.
Hiába volt minden, végül egyszerűen csak megpattantam azzal a szöveggel, hogy szabadságra mentem. De előtte persze még egy hivatalos dokumentumot is meghamisítottam, miszerint a korábban történtek miatt, mert tanú volt egy sorozatgyilkos ügyében, így innen is odaküldenek egy nyomozót, hogy segítsen az ügyben. Tudtam, ha kiderül, akkor ki fognak rúgni és talán le is csuknak, de még ez a kockázat se tarthatott vissza, ahogyan Drake szavai se. Fogalmam sincs, hogy honnan jött rá, hogy mire készülök, de tudtam jól, hogy egy ideig segíteni fog, de utána magamra fogok maradni. Társak, jóban és rosszban is, vagy talán csak így akarta megköszönni azt, hogy egykoron az életemet adtam volna érte. Magam sem tudom…

Szellő fagyosan ölelt körbe, mintha csak valaminek az előszele lenne, amit rejteget ez a város. Nem értem, hogy ki akarhatta és miért bántotta őt, hiszen ha baj lett volna, akkor biztosan szólt volna. Rá kell jönnöm, hogy mi történik itt, még akkor is, ha néha olyan érzésem van, mintha csak valami nem lenne velem rendben. Néha látok dolgokat, amik ijesztőek és megmagyarázhatatlanok, de sose élesek a képek. Mintha csak hirtelen az alakok elmosódnának, hogy utána elmém szórakozzon velem. Nem értek semmit se, de sose adtam fel, így pont nem az ő halálával kapcsolatban tántorodnék meg. Talán csak kimerültem a hosszú repülőúton, vagy a sok hazudozásban fáradtam el…

- Hepburn, jön? Vagy netán a vörös szőnyegre vár? – szólalt meg a legújabb társam, mire sietve szakítottam el a pillantásomat a folyóról. Nem sejtik, hogy hazudtam, hogy nem itt lenne a helyem. A stílusa nem éppen a legmegnyerőbb, de nem is érdekel, amíg a segítségemre lehet. Persze, volt már olyan, hogy bemostam neki is az elmúlt két napban, vagy legalábbis megpróbáltam, de ennek ellenére most együtt nyomozunk.. Így a kisebb civakodások és taplóságok ellenére is kénytelenek vagyunk elviselni a másikat.