először is enged meg, hogy üdvözöljelek köreinkben, másodszor pedig nagyon szeretem a pb-édet. Kíváncsian vártam, hogy milyen történetet olvashatok tőled, és azt kell mondanom, hogy leesett az állam és amikor a végére értem, akkor próbáltam lejjebb görgetni, de sajnos nem volt folytatás, viszont ha itt nem, akkor majd a játéktéren. A soraid könnyedén magukkal ragadtak és magam előtt láttam az egész történést, amit elhoztál nekünk. Gyönyörűen tudsz bánni a szavakkal és megvan a maga varázslatossága a történetednek, annak ahogyan elénk tártad. Biztos vagyok abban, hogy nem lehet könnyű azzal a tudattal élni, hogy miként is kaptad meg az erődet, ahogyan az átok is sok érdekességet tartogathat még, viszont van egy olyan érzésem, hogy nem kell téged félteni és idővel sikerül megbirkóznod eme dolgokkal.
Ezen felül plusz öröm volt látni, hogy a családrészt is kicsit bővebben kifejtetted, hiszen mindig jó látni azt, hogy kivel milyen a kapcsolata a karakternek és azért a szüleink is meghatározzák azt, hogy milyenek leszünk mi, de nem is szeretnélek tovább feltartani.
Menj foglalózni, aztán mehet is a játék.
P.S.: Remélem, hogy majd mi is összefutunk Dublin forgatagában.
Talán mindenki úgy gondolhatná, hogy különleges és minden tekintetben valamiféle varázslatos családból származom. Ez azonban csak félig van így. Az erő, amelynek én magam is a birtokában vagyok, valami különös oknál fogva úgy négyszáz esztendeje immár kizárólag női ágon öröklődik. Anya adományozza a lányának, vagy a család legközelebbi nőtagjának. Ha fellapozom a régi családi krónikákat, akkor az 1600-as években szárnyra kapott legenda szerint egy átok sújtotta a férfiakat a nemzetségben, melynek okán az erő és a levegő feletti különleges és ritka uralom nekik nem jutott osztályrészül. Apró gyermekként még szerettem volna megérteni, hogy ez miért lehet így, de később anyám szerint egyszerűbb volt elfogadnom egy tényt, semmint kutatni annak okát, vagy éppen azt, hogy miért történhetett ez így. A lázadás, vagy éppen a szabályokkal való szembeszegülés azonban soha nem a nőkre volt nálunk jellemző, sokkal inkább a férfiakra. Hogy én mégis ilyen lettem, talán köszönhető annak, hogy bár anyám tanítványa vagyok, mindig is sokkal inkább kötődtem apámhoz.
Művészcsaládból származom alapvetően. Apa régészkutatóként többnyire külföldön tartózkodott mindig, éppen ezért a szüleim házasságát nem nevezném éppen a legideálisabbnak, hacsak nem számít annak, hogy a távolság miatt megmaradt közöttük az a fajta ígéret amit egykor egymásnak tettek. Anyám valamikor a filmiparban próbált szerencsét, azonban hamar rájött, hogy a tündökléshez kitartás is kellene, semmint csupán bűbáj, így aztán forgatókönyvek írására nyergelt át. Igaz ami igaz, ebben sokkal sikeresebbnek bizonyult: valahogyan megálmodni könnyebben tudta a történeteket, mint eljátszani azokat. Az erejét öt éve kaptam meg, és akkor veszítettük el őt az élők sorából. Hogy mennyire viselt meg? Az igazság az, hogy sokáig megpróbáltam elhitetni magammal, hogy egyáltalán nem számít, hogy nem érdekel, hogy tulajdonképpen ez volt az ő sorsa, ahogyan majd az enyém is lesz egyszer, de ez az évek előrehaladtával megváltozott bennem minden. Anyám ereje elárasztott engem, kiteljesedett bennem, és immáron más szemmel látom a világot. A hiánya napról napra erősebb, és betölthetetlen űrként van jelen az életemben. Ahogyan a szavait visszaidézem, tudom, hogy ezzel nekem kell megbirkóznom:
“Mert eljön a nap amikor az eluralkodó sötét üresség szinte felemészti a lelkedet, de ez csak azért van, hogy a saját erőd a felszínre törjön mint egy sziklában frissen utat talált patak, mint a felhők közül feltámadó szél. Akkor találod meg a saját utadat.”
Apám mostanság valahol Egyiptom mellett jár, a sivatag homokjai között kutatva letűnt kultúrák után. Az egyetlen bátyám Svájcban él egy befektetési bank aligazgatójaként igazán nem lehet oka panaszra. Én pedig többnyire kisebb munkákat vállalok, vagy ha igazán nagy kihívást látok valamiben, akkor hónapokra is bele tudom vetni magam egy-egy régi emlékmű felújításába. Az anyagiakról pedig ne faggasson senki. Mint minden mágus családnak, nekünk is megvannak a magunk kis titkai, és ezt csupán az arra érdemeseknek fedjük fel. Vagy még nekik sem.
Egyszer volt, hol nem volt...
Egyszer volt, hol nem volt... Régi könyv pihent az anya kezében, melyen finoman átsimított. A kicsi lány, aki alig lehetett hat esztendős, felkönyökölt az ágyon, és a lágy arany fényekkel borított szoba nyugalmában, barna fürtjeit kiseperte az arcából. Kérdő, gyermekien ártatlan pillantásokkal figyelte anyjának minden mozdulatát, amidőn a kecses ujjak a könyvet valahol a közepe táján nyitották fel. Régi könyv volt, érezni lehetett a múlt dohos, fáradt illatát, és tán még hallani is lehetett azok hangjait, kik régi titkokat véstek le, óvatosan kunkorodó betűkkel annak időette lapjaira. - Ma melyik mesét olvasod el nekem, mami?- hangja csilingelő volt, akár a szélnek kitett harangocskák egy őszi estén. - Ezek nem mesék, Drágám. Ezek az őseink igaz történetei.- felelte lágyan az anya, miközben megsimította a láztól kipirult arcocskát, melyet mozdulatával képes volt enyhíteni. Nem akarta a lányától tökéletesen elvenni az érzést, hogy tudja milyen gyenge a test, és milyen szenvedés vár azokra a halandókra, akik nincsenek oly tudás birtokában, amelyben ők vannak. - De ezek számomra még olyan hihetetlenek....ezek tényleg megtörténtek? Olyanokkal amilyenek mi vagyunk?- bár anyja már nem először mondta el neki mennyire különleges kicsi lány is ő, hogy milyen nagy dolgokra hivatott, apró kis kobakjában még kuszán kavarogtak az ismeretek a jövőt illetően. Még nem érezte az erőt amelyet később az anyja rá fog bízni, ahogyan őseik is tették ezt egykor minden nemzedékben. Bárcsak több ideje lenne, gondolta az anya, bárcsak ne kellene saját múlandóságát feláldozni azért, hogy a lánya majd birtokolhassa az erőt. Nem sajnálat vagy irigység vezette ezen gondolatait, sokkal inkább az, hogy osztozni szeretett volna a gyermekével az első erőpróbákban. Látni ahogyan az ő vére megismeri a valódi szabadságot, amely számukra adatott. Látni az elmék mögé, birtokolva az erőt oly dolgokra lenni képes, amelyet az emberek tán ép ésszel fel sem bírnának fogni. És látni akarta hogyan képes szelet vetni és vihart aratni a lány, hogyan tudja megzabolázni a fergeteget mintha csak szilaj kiscsikók lennének egy erős kézben, hogyan tudja hófergeteget megtartani, és a világot beburkolni finom hűvös lepellel. A levegő feletti uralom nem csupán hatalmat, de nagyon nagy önfegyelmet is igényel. Ezt pedig ha valaki, hát ő megtanulta. - Ezek a történetek valóban megestek az olyanokkal mint mi vagyunk. Bár ez minden bizonnyal sokak számára olyan lehet mint egy mese, amelyben a varázslat könnyű szövetén ringatózva elrepülhetünk csodaországba. De ne feledd, hogy a csoda mindig ott van benned, legbelül, és te vagy az aki megteremti azt.- ujjai óvatosan böktek a kislány mellkasa felé, aztán hagyta lassan visszasimulni a takaróra. - De mikor? - Amikor majd eljön a te időd.- biztató hangja mögött csak ő érezte azt a fajta keserűséget, ami tudta, hogy ez mégis mivel jár majd pontosan. De még nem volt itt az ideje annak, hogy mindezen dolgokat pontosan a kislányra bízza, éppen ezért a mesék által igyekezett felkészíteni őt. Jobban mondva a történetek által, melyeket a gyermek meséknek vélt. - A vadászról mesélj aki éveken át üldözte a lányt, és amikor végül rábukkant akkor....jujjj mami azt meséld el!- mindig ugyanazt a történetet akarta hallani azóta a nap óta, hogy anyja először mesélt neki a Ryan családról, a vadászokról kik oly régóta a nyomukban vannak. Apró kis ártatlan, romlatlanul romantikus lelke erre vágyott, mert ebben benne volt minden: titkok, csodák, kaland és végül a rátalálás katarzisa, mely mégis messze űzte egymástól azokat, kik évtizedeken át ellenségként tekintettek egymásra. -....akkor aztán csak egy óra jut nekik osztályrészül de egy egész életre megpecsételte a sorsukat. -....és ellenségekből így lettek üldözöttjei mindkét világnak, mert rájöttek, hogy mindvégig nem egymás elől hanem egymás felé futottak- fejezte be szinte szóról szóra a mese végét a kislány, miközben apró fejecskéje visszahanyatlott a párnára, és ragyogó sötétcsokoládé szemeivel az anyjától várta, hogy a történet elejét is elmesélje. A nő pedig kinyitotta annál a mesénél amit a lánya hallani akart és finoman duruzsoló hangon mesélni kezdett neki azon időkből amikor megátkozták őket, mert egy boszorkány szeretni merte ellenségüket és fiút szült neki. Onnantól pedig erővel kizárólag a nők rendelkezhettek, fiaiak nem birtokolhatták azt. A vadász aki azután az este után örökre eltűnt, azt gondolván, hogy ezzel majd jót tesz a nővel, soha többé nem tért vissza. De nem így lett....tán nem is sejti azóta sem a Ryan vadászok egyetlen tagja sem, hogy ők hozták az átkot a Walsh leszármazottakra. Ez a történet valamiért megragadt a kislány elméjében és azóta is minden alkalommal azon küzd, hogyan lehetne az átkot megszakítani, és hogyan kerülhetné el a végzetét amely minden hozzá hasonlatos lányt súlyt négy generációnként: léptei öntudatlan egy Ryan karjaiba hajtják. Ő pedig immáron az a bizonyos negyedik generáció. Talán ezért is akarta az anyja olyan nagyon felkészíteni őt, ezért akarta, hogy sokkal nagyobb tudással, és tapasztalással nézzen szembe a jövőjével. Ám a sorsát, és az átkát senki nem kerülheti el, hiába a vigyázó szemek, és a bölcsesség átadása.
A kislány neve pedig: Belisama Walsh volt.
Egy idegen oldal első bejegyzéseként láttam ● ● Saját
Kezdőlap
