Először is üdvözöllek az oldalon, remélem, hogy jól fogod érezni magad. Másodszor pedig örülök annak, hogy a keresettem ilyen remek user kezébe került. Nem éppen vidám történeted van a családoddal kapcsolatban, de mégis élvezet volt olvasni. Megismerni azt, hogy mi lappanghat a múltadban és mit kellett átélned, vagy inkább te miként élted meg eme kötődéseket bizonyos személyekhez. A történetedet meg egyenesen élveztem. Érdekes volt olvasni, hogy milyen is a viszonyod a feleségeddel. Nem tudom, hogy melyikkötőket is sajnáljalak jobban, de azt hiszem, inkább őt sajnálom, hogy el kell téged viselnie. Illetve ott van még az is, hogy remekül megmutattad azt, hogy miért is „imádlak” annyira és kívánlak téged a pokolra. De hát nem lehet minden „kapcsolat” felhőtlen, talán egyszer, vagy netán sose lesz az. Kíváncsi vagyok arra is, hogy miként fognak alakulni életed eme szálai, a kamu feleségeddel, vagy éppen velem a melóban, és ott van még a testvéred is. Szerintem nem fogsz unatkozni és mások se melletted.
Nem is szeretnélek feltartani jobban, így ha még nem foglaltad le az arcodat, akkor tedd meg, majd vesd bele magad Dublin forgatagába. Jó szórakozást kívánok!
Nos, szóval család. Bizonyára mindenki látja a csalódott félmosolyt az arcomon, hiszen be kell valljam, sosem volt igazi családom, ahogy most sincsen. 1988-ban születtem, a szüleim első gyermekeként. Négy év múlva megszületett a húgom, s az ő világrajövetel elragadta anyámat erről a helyről. Elpattant egy ér az agyában és nem tudták megmenteni. Édesapám majd' belerokkant szeretett felesége elveszítésébe, és onnantól kezdve úgy bánt a húgommal, mint egy kivert kutyával. Őt hibáztatta a történtekért. Onnantól kezdve a testvérem folyamatos céltábla volt, s bárhogy is próbáltam, nem tudtam felfogni az őt megtaláló bántásokat, talán épp ez vezetett oda, hogy olyan életet él, amilyet. Hosszú évek óta nem láttam már.
Tizenkettő voltam, a húgom tíz, amikor apánk meghalt. Valami csúnya betegség vitte el, a rák egyik fajtája, azóta sem tudom, hogy melyik, nem mondták meg nekünk. Árvaházból-árvaházba vándoroltunk, s egészen kis idő múltán a húgomat örökbe fogadta egy özvegyasszony, én viszont nem mentem se előre, se hátra. Kifogásolható és kiszámíthatatlan viselkedésem miatt nem kellettem senkinek, így nagykorúságomig az árvaház rozoga falai között éltem. A képességeim tizenhét évesen mutatkoztak meg, így nem csodálkoztam, hogy egy évvel később páros lábbal rúgtak ki az árvaház sötétfekete vaskapuján. Magamra maradtam, legalábbis azt hittem. Egy boszorkánynő talált rám, egy sikátor mélyén rejtőztem. Beteg voltam, fáradt és csontsovány az ember vér és az élelem hiányától. Ő karolt fel engem, ő lett a családom. Ő, és a fiai. Hatan voltak. Megöltem őket. Azt hiszem akkor kaptam rá igazán az emberi vér ízére, édességére. Csak a nőt nem tudtam bántani. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá, akartam őt, minden porcikáját, beleszerettem. Visszautasított. Azt mondta, idézem, "nem paráználkodok egy mocskos kelpie-vel." Azóta sem tudom, honnan tudta, hogy mi vagyok, hogy ki vagyok, de azt hiszem, akkor vesztettem el végleg a hitemet az emberekben.
Tíz éve, hogy nyomozóként dolgozok. Szolgálok és védek természetesen. Azt hiszem. Öt éve ismertem meg a "feleségemet" , egy boszorkányt. Persze, sosem szerettem igazán, olyanok vagyunk mi egymás mellett, mint a tűz, meg a víz. Szépen lassan kioltjuk egymást. Mégis, élvezem, hogy mellettem van, akkor is, hogyha kapcsolatunk - még az intimebb része is - pusztán üzleti. Megvédjük egymást. Ő alibit nyújt nekem, hiszen mégiscsak furcsa, egy harmincéves férfi nő nélkül. A végén még azt hinnék, hogy a másik kapura játszom, pedig egyszerűen csak nem akarom azt a fájdalmat érezni, amit akkor éreztem, csaknem száz éve. Én pedig megvédem őt, etusolom a bajosabb ügyeit. Erről szól a mi boldog, házas életünk.
Egyszer volt, hol nem volt...
"Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, agy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát"
- Bassza meg! - mordultam fel, miközben a hüvelykujjamból szivárgó áttetszővörös vért nyaldostam. Kell nekem kitalálni, hogy főzök valamit. Úgysem érdekli, ahogy igazából engem sem. Csak már meguntam azt, hogy tétlenül üljek itthon, egy kuka társaságában. Mert Ő az. Nem beszél, csak nagyon ritkán, inkább elvonul magában, még csak rám sem néz. Undorodik a hideg tekintetemtől, és tudom attól is, hogy belekényszerült ebbe a kapcsolatba. De túl sok hülyeséget csinál, és ha én nem lennék már rég egy elmegyógyintézet gumiszobájában, vagy ami mégrosszabb egy égő máglya közepén csücsülne. Hiszen boszorkány. Én magam is undorodom a lényétől, bár a teste egészen kellemes szórakozás. Nem fogadtunk örök hűséget, nem fogadtunk örök szerelmet, csak játékból. De erről nem kell tudnia senkinek. Hiszen a világ előtt mi vagyunk a lehető legtökéletesebb házaspár, inmáron másfél éve. Ha az emberek tudnák a titkainkat, amiket itthon őrzünk örök sötétségben, nem csak hányingert, de nagy valószínúséggel agyérgörcsöt is kapnának. Hiszen én kelpie vagyok, Ír ország egyik legycsúfabb, leggonoszabb teremtménye - legalább is a mesék és a mondák szerint - saját évéleményem az, hogy az egyik legtökéletesebb férfi vagyok ebben az univerzumban. Ő pedig, mint említettem egy tűzről pattant kis boszorkány - Mézesmacim, hol a só? - teszem fel a kérdést kikiabálva a konyhából, direkt ilyen jelzőkkel illetve, hiszen nagyon jól tudom, hogy ez csak felbosszantja. Én pedig rendkívül szeretem felbosszantani az embereket magam körül. - Ezerszer megmondtam már Seb, hogy ne becézgess. Attól, hogy hozzád mentem - köpi és enyhe undort vélek felfedezni az arcán, ami csak megmosolyogtat - neked csak Katherine vagyok. - Ugyanmár Szerelmem, ne csináld ezt velem - mondom, s közelebb lépek hozzá. Szemében fellángol a vad düh, de tudom, hogy úgy sem bántana a mágiájával. Nem olyan buta ő, hogy leromobolja a saját várfalát - véres kezemmel megfogom az ő kezét, de el is rántja azon nyomban. Az egyik fiókra bök, majd hátatorít nekem, és elviharzik. Az ajtófélfába kapaszkodva még utána kiáltok. - Tudom, hogy szeretsz titokban, love! Ezt az bizonyítja, hogy alig vártad már, hogy elháljuk a nászunkat! - egy díszpárna repül el a fejem mellett, de ügyes mozdulattal kikerülöm. Felröhögök, majd a fiókhoz lépek, előveszem a sószórót, kiöntök belőle egy keveset a vágódeszkára és belenyomom az ujjamat. Felszisszenek. Kelpieként gyorsabban gyógyulok, de mégis, szeretem érezni, hogy fáj.
"S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, csillag-sorsomba ne véljen fonódni"
A hivatalban, mint mindig most is zajlik az élet. Egyedül ücsörgök az irodámban, pedig még késtem is vagy tíz percet. Rendesen hiányzik Panda idegesítő hangja, miközben lebasz azért, amiért mindig kések. Nem tehetek róla, hogy van jobb dolgom is, mint itt rostokolni. Unottan csomagolom ki a szendvicsemet, amit az én drága kis nejem készített sietősen, felnyitom a zsemléket és elmosolyodom a hanyagul belekent vajon, és az egy darab felvágottan, majd jóízűen beleharapok. Régen nem köcsögösködtem senkivel, szóval izgatottan várom, hogy a társam befusson, és szekírozhassam. Mikor nyílik az ajtó, és meglátom a megrebbenő szőke tincseket, elvigyorodom. Barna szemeimet megfáradt hölgyeményre irányítom, és már nyitom is a számat. - Elkéstél, hercegnő. Vajon mi lehet az oka? - megvakarom csupasz államat - bizonyára rám gondolva maszturbáltál a zuhany alatt. Eltaláltam? - vigyorgok, de ő még csak válaszra sem méltat, leül a helyére csendesen. Ez megint egy unalmas délután lesz, hacsak nem vág vissza valami kellemesen frappánsat.
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak, S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Otthon ücsörgök, végre vége a műszaknak, ahol talán csak a fürdőszobában elvégzendő zsebhoki vidítana fel, hogyha rávinne a lélek. De tény és való, nem szeretem magammal végeztetnia piszkos munkát, ha értitek mire gondolok. A kanapéban, félig fekvő helyzetben figyelem megszállottan a híreket, hátha mutatnak benne valami igazán lucskos dolgot. Ő, mint egy szellem libben be a szobába, és a karba tett kézzel megáll előttem, nehogy lássak is valamit a műsorból. - Mi van? - kérdezem teljes nyugalommal. - Téged keresenk - veti oda nekem, mint a kocot a kutyának. Imádom, mikor ennyire ellenséges. - Ki? - Azt mondja a húgod. De én nem emlékszem, hogy a házassági szerződésben lett volna olyan pont, hogy vendégül látom bajos kis családod tagjait - már nem is figyelek rá. Elkerekedett szemekkel próbálom összerakni magamban a dolgokat. A húgom, akit már majdnem hatvan éve nem láttam, most itt áll a házam ajtajában. A nagyobb kérdés, hogy mi a fenét akar, ugyanis Ő mindig akar valamit. Már gyerekkorunkban is ez volt. Gépiesen felállok, és szó nélkül kerülöm meg a feleségem. Úgy ahogy vagyok, egy szál mackónadrágban, leplezetlen felsőtesttel megyek ki a nappaliban, és ahogy megpillantom, megdobban az a nemlétező szívem. A szőkesége, szemeinek kékje, és az arca, ugyan olyan, mint gyerekkorában. Eszembe jutnak a fájdalmas emlékek, mégis érzem, hogy mennyire hiányzott. Majdnem hagyom, hogy könnyek gyűljenek a szemembe, de végül visszatartom a sírást. Végülis az ilyen lányos dolgok nem tartoznak bele az imidzsembe. - Mit akarsz? - kérdezem tőle, miközben egész közel lépdelek hozzá. Végigmérem. - Nocsak Seb, egészen megemberesedtél. - Ne kerülgessük a témát, azt kérdeztem mit akarsz? - Nos, lehet, hogy belekeverdtem egy egészen pofás kis ügybe... tudod maffia, drogcsempészet blahblahblah... szállás kéne. Maximum egy hétre. Aztán nem is zavarok tovább...
Kezdőlap
Illetve ott van még az is, hogy remekül megmutattad azt, hogy miért is „imádlak” annyira és kívánlak téged a pokolra. De hát nem lehet minden „kapcsolat” felhőtlen, talán egyszer, vagy netán sose lesz az. 
