2006. 04. 02.

Kemény fények ömlenek be az üvegen.
Makulátlan, jellegtelen szürke falak, melyek sötétségbe vesznek.
Fémes koppanás, sercegés.
Levegővétel.
Benzin szaga robban az apró, sötét helyiségben.
Lomhán kúszó cigarettafüst.
Egy ajtó nyílása – a sötét helyiségbe némi fény szökik, majd el is hal, amikor...
Az ajtó záródik.
Újabb levegővétel és még több füst.
- Nos...? – kérdő tekintet mered a nőre.
- Kapcsold be – határozottan int az állával a falra szerelt, kisméretű hangszóró irányába – mintha ő nem érné el a vörös gombot -, mely az üveg túl feléről közvetíti a hangot emide.
Az üveg túl felén...
Egy asztal és két szék – egymással szemben.
Egy férfi, ingbe bújtatott, széles háta.
Világos van. Egy lámpa világítja be az egész helyiséget, de az is éppen elég, hogy...
Kísérteties, groteszk maszk feszül a bent ülő, szőke nő fakó arcára. Már nem éktelenkednek rajta sebhelyek és zúzódások. Szinte mind felszívódtak, nyom nélkül, maradéktalanul. A haja mintha valódi ezüst volna, és valamiféle-, nem e világi, ragyogó anyag ötvözete.
Feketét visel.
És sír. Mindig sír, minden alkalommal, amikor azon a magányos trónuson ül.
A férfi engedelmeskedik a nőnek.
Bekapcsolja, és a nő fátyolos hangja tölti be a helyiséget, átszőve a néma sötétséget.
- ... aztán hazaértem. Hét óra körül lehetett. Nem volt semmi figyelemre méltó, és nem is történt semmi szokatlan. A fiam a szobájában, játszott vagy olvasott, talán a házi feladatot írta, a férjem a nappaliban, a híreket nézte. Becsuktam az ajtót. Kulccsal. Nem csak csukva volt, hanem zárva. Emlékszem – levegővételnyi szünet. – Vacsorát csináltam. Spagettit. Aztán... váratlan csapás ért. Se kép, se hang. A folyóparton tértem magamhoz.
- Kapcsold ki. Nem bírom az kibaszott hazudozását hallgatni – utasít újra a nő, karcos hangon vakkant a férfinek, aki újfent engedelmeskedik neki.
- Nem tudtam, hogy ker... – elhal a fátyolos, női hang, de a szépen ívelt száj tovább mozog.
- Miből gondolod, hogy hazugság, Sloane? – kérdezi a férfi, futó pillantást vetve a meggyötört arcra a túloldalon. – Szerintem igazat mond.
- A szóhasználat. A fogalmazás mód. Minden alkalommal ugyanazt mondja el, ugyanúgy mondja el, hogy mi történt vele és a családjával. Pont azt teszi, amit az áldozatnak, a túlélőnek tennie kell: alázatosan bejön mindegyes alkalommal az őrsre kihallgatásra. Leül arra a szaros székre. Türelmesen megvárja, míg Everett vagy te bementek hozzá. Ha megkérdezitek, hogy van, azt feleli, volt már jobban is, vagy, hogy megvan, vagy, hogy rettenetesen-, hogy szörnyen érzi magát, és nem tudja, mitévő legyen. És mondok én neked még valamit, Buckley – dühödt bika módjára fújtat a nő, szemmel láthatóan igyekszik visszafogni magát és az érzelmeit, melyek, mintegy fortyogó, vulkáni magmaként izzanak egész lényében. – Pont azt teszi, amit a gyilkosnak tennie kell. Mintegy begyakorolt szöveget, mondatról-mondatra, úgy mondja el, amit el akar mondani, amit el kell mondania. Mint egy színdarabban. Minden úgy zajlik, ahogyan a forgatókönyv írja. És biztosra veszem, hogy ezt az egész darabot a nő írta, és ezért ilyen ördögien jó benne – sziszegi a nő.
- Oh, ugyan már, Sloan... – a férfi birkatürelemmel szól a nőhöz. Mintha egy ideges macskát próbálna a karjaiban tartani, és simogatni. – A nő férjét valaki megölte. A gyerekről nem tudunk semmit, valószínűleg a fiát is megölték – nem hiszi, hogy a nő szerencsés, amiért életben maradt. Buckley-nak is van felesége és van két gyereke is. Folyton csak arra tud gondolni, hogy ő inkább meghalna a nő helyében, semmint, hogy egyedüli és kizárólagos túlélője legyen egy ilyen kegyetlen mészárlásnak.
- Akkor őt miért nem? Miért nem erőszakolták meg? Miért nem kapott halálos sebet? Miért nem ölték meg őt is? És, ha már mindez nem történt meg, akkor mégis hogyan úszhatta meg csupán néhány könnyebb sérüléssel? Miért hurcolták el a folyópartra? És, ami a legfontosabb kérdés, miért nem emlékszik a kardinális tényezőkre? – beleszív még egy utolsót a cigarettába, majd elnyomja a hamvadó véget a kristály hamutálban.
- Azért, mert hatalmas stressz és trauma érte, nem is beszélve a lelki törésről, amit a családja elvesztése okozott – magyarázza a férfi, és csak erre a kérdésre ad választ, mert a többire neki sincs magyarázata.
Fújtató, puffogó, szisszenő hangot hallat a nő, nyelvével csettint.
- Tudom, hogy hazudik. Te pedig vak-, és naiv vagy, ha ezt nem látod át. Úgy is rá fogok jönni, hogy mi történt, és akkor majd te is beláthatod, hogy mennyire ostoba voltál, hogy hagytad, hogy ez a köpönyegforgató, londoni, gyilkos szuka átverjen téged, Everettet, az egész őrsöt, de még a bíróságot – mert, bizony, hamarosan elérkezik a tárgyalás napja -, sőt, az egész várost-, ha nem az országot is. Csukd be magad mögött az ajtót – int a nyílászáró felé, egy újabb szál cigarettával jobbja mutató-, és középső ujja között, amit meg is gyújt.

2006. 03. 23.

Éles hangok és fények vájnak az éjszaka sötétjébe, felhasítva ezzel a csend fátylát, mely a birtokra-, és annak környezetére telepedett.
A ház bejárati ajtaja csukva volt, a zárat azóta felfeszítették.
Sloan nyomozóasszony fém öngyújtója fedelét nyitja, majd egy heves mozdulattal zárja, és ezt ismételgeti, menet közben. Hideg csattogás követi lépteit.
Az előszoba érintetlen, de már számít arra, hogy odabent...
A pokol várja.
És nem is tévedett.
- Mészárszék – suttogja maga elé, hogy csak a mellette álló Buckley hallhassa.
És valóban...
A parkettán áll a vér, a férfi torzója alatt. A testét felvágták: a nyakától, egészen az ágyékáig. A belsőségek kifordultak a torzóból. Sloan nem tudja megállapítani, de néhány nap múlva megtudja majd, hogy hiányoznak belső szervek, vagy azoknak egy-egy darabja, részlete.
A férfi arca örök fájdalomba torzult. Matt, étcsokoládé színű, fénytelen szemei a plafont fixírozzák, arcára vér fröccsent, a haját csomókba és tincsekbe tapasztja össze a vér.
Ugyanakkor, a hosszanti vágás ellenére olyan, mintha valamiféle állat is szétmarcangolta-, megcsonkította volna.
- Hol a család többi tagja? – kérdezi Sloan.
- Eltűntek – feleli Buckley.
- Mennyire rongálták meg a tetthelyet? – kérdezi a nő, a helyszínelőkre célozva ezzel.
- Amennyire csak lehetett – feleli Buckley röviden, majd a vevője felé nyúl.
- Megtaláltuk a nőt. Pár kilométerre találtunk rá eszméletlenül, a folyóparton – Sloan kérdőn néz a férfire.
- Életben van?
- Úgy tudom... azt hiszem, igen.
- Világosítsák fel. Készítsék fel, hogy valaki bemegy hozzá a kórházba kihallgatni. Biztosítsák afelől, hogy be fogjuk vinni az őrsre is – magyarázza Sloan, tekintetét a felforduláson végighordozva, amit a tettes hagyott maga után, miközben Buckley elismétli szavait az adóvevőjébe.


Napjainkban.

Nagyon, nagyon sokat hazudtam.
Rossz vagyok.
Gonosz vagyok.
Gyilkos vagyok.
Gyilkos vagy, Grace – mantrázom magamban szüntelen, tíz év elteltével is.
Gyilkos.
A bíróságon végül felmentettek a vádak alól – lévén a gyilkos fegyver máig nem került elő, feltételezték, hogy a gyilkos azt magával vitte -, az ügyet lezárták, mostanra döglött aktává minősült, és már nem foglalkoznak vele...
Leszámítva Sloan nyomozóasszonyt, aki idő közben ugyan nyugdíjba vonult, de képtelen elfelejteni ezt az esetet, ezt az ügyet.
Az én ügyemet.
Számtalan alkalommal felkeresett engem, foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy hazudok. Ami igaz is.

Nem is tudom, hogy hogyan képzeltem. Miért vártam?
Miértmiértmiért?
Hülye vagy, Grace. Hülye.
Addig vártam, míg a bestia maga nem tört felszínre.
Én hasítottam fel a férjemet. Én öltem meg őt.
Féligazság, hogy nem emlékszem az eset nagy részére.
Kristálytisztán emlékszem arra, ahogyan a testem összerezzen. Görcsösen rándultam össze. Emlékszem, ahogyan a bensőmben valami rágott, és kapargatta alulról a felszínt – ki akart törni. Én pedig vissza akartam fogni.
Felborítottam az egyik széket az étkezőasztalnál. Ekkor jelent meg James.
Alig emlékszem már az arcára, de talán nem is baj. Nem így akarok rá emlékezni – rettegve, fájdalomtól torzult arccal, vérrel megfestve, felvágva, rettegve.
Hozzám ért. A vállamra fektette a kezét. Távol akartam tartani magamtól. Elfelejtettem, hogy a kés, amivel a vacsora hozzávalóit vágtam fel, a kezemben van.
A vére a földre ömlött, a mellkasomra, az arcomra fröccsent.
És volt egy pillanat, amikor James rájött valamire.
Egy gyilkost vett feleségül. Egy kannibált.
Az ordítása és a sikításom alkotta, vérfagyasztó elegy még mindig a koponyám falairól ver visszhangot.
Kirobbant belőlem...
A bestia.
Talán egy nagytestű kutya, vagy egy...
Farkas.
Pofáját a földön fekvő férfi, mély, nyílt, bőven vérző testébe fúrta.
És zabálta.
Felzabálta.
És élvezte.
(...)
Rengeteg szín jégbe fagyott, zavaros pókhálója, mérhetetlenül szomorú.

Fogalmam sincs, hogy a kés hova tűnt, a rendőrök is nagy erőkkel keresték: a házban, a birtokon, a környéken, az erdőben, a folyóban – mintha csak a föld nyelte volna el.
Fogalmam sincs, hogy a fiam hova tűnt, a rendőrök is nagy erőkkel keresték: a házban, a birtokon, a környéken, az erdőben, a folyóban – mintha csak a föld nyelte volna el.
Én máig keresem.
Mert azt is tudom, hogy őt nem öltem meg. Emlékszem rá. Emlékszem a sikolyára. Emlékszem, hogy sírt, zokogott, hogy elfutott – valahova, ki tudja, hova.
És én nem mentem utána.
Ő pedig nem jött vissza hozzám.

A magány mocsarába süppedtem.
Nem tudtam többé, hogy ki ez az ember, aki a tükörből visszanéz rám.
A saját meggondolatlanságom és felelőtlenségem következményeképpen megöltem a férjemet. Megöltem a férfit, akit mindennél-, és mindenkinél jobban szerettem.
Az időbe fagytam. A szívem...
Fagyott szilánkokban.
Akkor értettem meg, hogy a pokol okkal forró: nem a jó embereknek való, a tömör aranyból faragottaknak. Azoknak való, akiknek a szíve vasból és acélból van, akiknek a szíve jéggé dermedt.
Azt hiszem, az előtt is voltak olyan időszakaim, amikor meg voltam zuhanva. De akkoriban - akárcsak az egész világ körülöttem - teljesen összeomlottam, és az életem szilánkokra hullott. Úgy érezem magamat, mint egy ósdi rugós készülék, melyet túl nagy nyomás alá helyeztek, és bármely pillanatban szétvetheti a feszültség.
El akartam adni a házunkat, mely a mai napig üresen áll. Senki sem vette meg. Hiszen, ki akarna egy olyan házban élni, melyet az újságokból már úgy ismer, mint ’Mészárszék’?
Soha nem mentem be oda. Néha megállok, és a távolból nézem.
Olykor közelebb merészkedek, és benézek az ablakokon. Minden úgy van, ahogyan mi-, és a rendőrség emberei hagyták – éppen csak az évek pora hullott a bútorok politúrjára.
Még a fotók is ott vannak a kandalló párkányán, melyeknek többségét én készítettem a családomról. Az újság a dohányzóasztalon, ahogyan James ott hagyta. Egy játékautó az étkezőasztalon. A távirányító a kanapén.
Élettelen élet darabkái rekedtek odabent, az idő vasfogának prédájául hagyva, örök kárhozatra ítélve.
Az emlékeim tárháza lett.
A lehetséges dolgok ígéretéből összeálló élet az enyém: a lehetőségek egy halom divatcég ajánlatában, a borzongás, hogy idegen fedél alatt alszok, a jövő, ami James mosolyában volt.
Pillanatfelvételekből összeálló emlékezet az enyém: bestiává törtem, egy év, melyben túl sok sírt kellett ásnom, búcsú, egy repedt tükör előtt ácsorogva, amit én törtem be előzőleg.
Olyan élet volt, amit nem akarok elfelejteni.
Olyan élet volt, amit nem akartam hátrahagyni.

A tény, hogy mindarról, ami velem történt, nyugodtan beszélek, vagy gondolok vissza a történtekre, az idő gyógyító hatalmának fényes bizonyítéka, mert, amikor mindez történt, egyáltalán nem vettem könnyedén. Az életem olyan volt, mintha egy igazán borzasztó autóbalesetem lett volna, éveken keresztül, minden áldott nap; és ez egyszerűen túl sok volt.
Tudom, a történetnetemnek ez a része meglehetősen szomorú. De muszáj leírnom, mert történt valami, ami végérvényesen megváltoztatta az életem menetét. Hasonlóan azokhoz a fantasztikus csillagaszati jelenségekhez, mint mikor egy bolygó pólusai átrendeződnek, vagy más pályára áll.
Valami ilyesmi történt velem is.