A könyek termében csend honol, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik itt. Nem meglepő, a templom alatti főhadiszállásunk amúgy sem túl forgalmas hely, tekintve, hogy a fejvadászkodás és a kémkedés mindig is sokkal több embert vonzott, mint a könyvek felett görnyedés, ráadásul ők odakint, a terepen dolgoznak, nem a négy fal között mint én. Sebaj, már megszoktam.
Igazából engem is jobban vonzottak más területek, mint az, hogy tudós legyek – jó vicc, mi? Vagy inkább jó nagy egó, alig húsz évesen kijelenteni, hogy tudós vagyok! De ha egyszer így hívják... na mindegy. Igaz, talán tényleg ezen a területen látják legnagyobb hasznomat a többiek. Míg most áldás vagyok számukra, hogy egy ilyen népszerűtlen, és sokszor betöltetlen posztot látok el, én a könyvmoly, addig gyerekként az iskolában, majd később az egyetemen is inkább átok volt. Nem azért, mert olyan könnyen ment a tanulás, vagy hibátlanul mentem át minden teszten, hanem amiért folyton strébernek tituláltak, és a kutya se akart barátkozni velem. Vagyis volt egy lány, aki éveken át volt a legjobb barátom, hasonlóan különc természet, mint én... egészen addig, amíg össze nem jött a bátyámmal, és hogy is mondjuk, itt szakadt vége a barátságunknak, amit már az se menthetett meg, hogy azóta már ők is szétmentek. Átok vagy áldás az, hogy fotómemóriával vagyok megáldva? Kinek mi, de így ennyi év után már egész jól megbarátkoztam vele, szóval inkább a utóbbi felé hajlok - még ha sok olyan dolog is van, amit inkább felejtenék annak ellenére, hogy nem tudok. De az biztos, hasznos tud lenni, hogy egy egész könyvtárnyi tudás vár napra készen az agyamban, arra az esetre, ha szükség lenne rá.
Billegek a székemmel, a kezemben tartott tollal szórakozottan kopogok a keményfedeles könyv borítóján, kopp-kopp, miközben épp valami fantasy témájú könyvet bújok serényen, árulkodó jelek után kutatva, azon dilemmázva, vajon mennyi lehet a valóságalapja?

„But unlike sirens, selkies don't mean any harm with their songs. They don't sing to seduce or to kill. Their songs have nothing to do with anyone but themselves. They sing for the simple joy of it, and because of that, I imagine their songs are more beautiful than those of any siren.”  



Mert a könyvekben sokszor sokkal több a valóság, mint azt a gyanútlan olvasó elsőre sejthetné. Vajon mi vesz rá bárkit is arra, hogy ilyen módon ossza meg a titkát a világgal? Hahó, természetfeletti vagyok! A fantasy álcája mögé rejtőzve, felfedve a titkot, és mégsem? Vajon csak a hírnév mozgatja őket, vagy ilyen súllyal nyomja a vállukat a hallgatás? Netán egy néma segélykérés lenne a nagyvilágba?
Nem kell sok logika hozzá, hogy rájöjjön az ember, mi a magyarázat az én tinédzserkoromban jelentkező, és azóta múlni nem akaró furcsaságaimra. Nem, nem az eszem ment el, amikor azt állítottam anyámnak, hogy láttam az utcán egy nőt, ametiszt színű íriszekkel és hegyes tünde fülekkel, de ő csak kétségbeesett tekintettel kezdte el a pszichiátria számát keresgetni a telefonkönyvben. Valahogy kimagyaráztam az esetet annyival, hogy biztos farsangra öltöztek be, vagy valami egyetemista csíny, és többet sem említettem ilyesmit, ahelyett, hogy tőle várnék magyarázatot, inkább a könyvekben kezdtem a válaszokat keresni. És találtam is, egész sokat.
Apám természetfeletti, ez már biztos, és hiába, hogy anya nem az, valamicskét mégis örökölhettem az erejéből. Azt azonban, hogy mi is lehetett valójában... elképzelésem sincs. Mire már használni tudtam volna ezt az újabb átkos áldást, addigra eltűnt az életünkből, így csak találgathattam, és a könyveket lapozva próbáltam beleképzelni az alakját egy-egy természetfeletti bőrébe. Selkie? Hmm... olyan hangja volt, mint a fűrészpor, biztos, hogy nem az... És ha nem én vagyok az első gyereke... Vajon bátyám van, vagy nővérem, már ha igaz a feltételezés? Ő is olyan lehet mint én, vagy apa természetét örökölte?
Otthon a lakásom egyik fala apró papírlapokra firkantott információmorzsákkal van kiplakátolva, arról, amiket eddig megtudtam, igaz, nem könnyű úgy bármit is, hogy a semmiről kell indulnia az embernek. Akár a titokzatos testvérem kiléte a téma, akár az eltűnt bátyám. Mi van, ha mégsem halt meg, mint azt a rendőrök állítják? Akkor miért nem találták meg a testét? Mi van akkor, ha ő is valami... És ha valami természetfeletti vetett szemet rá, és ragadta magával? Vagy csak világgá ment, aztán valami szőke maca társaságában sütteti a hasát a Bahamákon...

- Rosie, itt vagy?
Ahogy meghallottam a vadásztársam hangját, azzal a lendülettel csaptam össze a regényt, mint ha valami roppant kínos és nyálas, arcpirító ponyvaregényt olvasnék éppen, és nem a munkánkhoz végeznék kutatásokat. S ez az apró mozdulat elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyomat, és most a holtponton átlendülve hanyatt vágódjak a székemmel együtt a hideg kövön.
- Jajj... aucs! A fenébe is, Russell! Nem megmondtam már legalább ezerszer, hogy utálom, ha munka közben így rámtörsz? – tápászkodtam fel a földről, igaz, még mindig sajgott a könyököm ott, ahol földet ért. Ha nem múlik később, majd átsétálok a gyengélkedére, de szerintem csak némi zúzódás. Ha tört volna, már mozdítani sem bírnám. Múltkor unalmamban már az egyik orvosi könyvet kezdtem lapozgatni, abban olvastam.
- Megint bénázol? Nem csoda, hogy nem fejvadász lettél, simán kinézem belőled, hogy véletlenül valamelyik kollégádatt lövöd seggbe a célpont helyett.
Válaszra sem méltattam, csak a könyvem után nyúltam, meggyőződve róla, hogy jobb állapotban ért földet, mint én. Furcsa belegondolni, hogy ha ő, Russell nem lenne, vagy nem találkoztunk volna évekkel ezelőtt, akkor most én sem lennék az, aki. A mai napig sem vagyok benne biztos, hogy mit látott meg bennem, amit mások nem, zsenge egyetemista gólya koromban, de szeretem azzal magyarázni a dolgot, hogy biztos a sziporkázó humorom és az eszem tetszett meg neki, és nem csak valami hülye fogadás miatt próbált meg felszedni abban a buliban. Így vagy úgy, végtére is neki köszönhetem, hogy most én is vadász vagyok.
- Ahhoz képest, hogy ilyen nagy az arcod, még mindig nem tanultad meg ennyi idő alatt a nevemet, pedig ez még nem is bonyolult. Bezzeg ha Aoibheann-nek kereszteltek volna a szüleim! Vagy Laoghaire-nek... – csóváltam a fejemet, mire volt képe kinevetni. Szépen vagyunk! Tuti, hogy igazam van, már megint, és kínjában inkább nevet, mintsem beismerje! Az a hülye férfiegó!
- De nem annak kereszteltek, nem igaz?
- De már megint tereled a témát, hogy nagymenő, jöttment amerikai lévén képtelen vagy jól kiejteni a nevemet annak ellenére, hogy hány hónapig voltunk együtt. Vagy tévednék? – szegeztem neki a kérdést, de csak hadovált valamit az orra alatt, miszerint a Zoe is szép név, meg a Rosie sokkal jobban hangzik, mint a Roisin, jobban is illik hozzám, meg amúgy is a Rose névváltozata, és...
- Ki vele Russell, mit akarsz? – csaptam vissza végül a könyvet a kupac tetejére, mert hiába, lehet, hogy gyerekként csendes, visszahúzódó típus voltam, de felnőttként... nos, mondjuk úgy, hogy eléggé megváltoztam azóta.
- Szerintem ez érdekelni fog. – bökte ki végre, majd már nyúlt is a zsebébe.
Csak felvont szemöldökkel, bizalmatlanul méregettem először őt, aztán meg a felém nyújtott, félbehajtott papírdarabot, de végül csak győzött a kíváncsiság, úgy... 5 másodperc farkasszemezés után, és elvettem tőle. Igaz, elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, miután szétnyitottam, hogy az állam valahol a padlón koppanjon, én pedig azt se tudjam, mit is kéne mondanom.
- Seamus az... ezt honnan szerezted? Mikor készült? Ki ez a nő?! – estem neki egyből válaszokat követelve amint rátaláltam a hangomra, miután megláttam az évek óta eltűnt bátyám fényképét valami idegen macával, aki szupermodellnek is beillene. Karcsú derék, nagy mellek, göndör fürdök, hosszú lábak, babaarc, őzikeszemek... nem is az lep meg, hogy ilyenek mellett látom, hanem az, hogy mégis, miért?! Miért nem szólt haza, hogy heló, élek, miközben anya betegre aggódja magát azóta is, mert nem tudja, hogy egy szem pici fia él-e még vagy már rég valami jelöletlen sírban rohad az erdő mélyén?
- Megvan az a romos terület a városon kívül, az erdőtől nem messze? Amiről azt mesélik, hogy valami elátkozott tündér szelleme kísért ott azóta is?
- Igen, azt hiszem... – motyogtam bizonytalanul, mert legyünk őszinték, akadt egy pár ilyen a város körül. De a fényképet elnézve azt hiszem, sejtem, imádott exem melyikre is gondolhat.
- Tegnap este készítette a képet az egyik kémünk. Gondoltam, hogy érdekelni fog. Arra még nem sikerült rájönnünk, hogy a nő az ki is pontosan, a rendőrségi arcfelismerő programok nem ismerték fel, és a többiek sem tudnak semmit róla. – egy szó, annyi reakció sem érkezett tőlem, csak a fényképet figyelem rezzenéstelen tekintettel, hátha sikerül valami olyat észrevennem rajta, amit más nem, mert nem ismerte úgy a bátyámat, mint én.
- Hé, Zoe. Zoe! Hahó, vétel, itt vagy még?
- Hm? Szóltál? – pislogtam megszeppenten az előttem álló férfira, miközben próbáltam arrébb hessegetni a mancsát a képemből, csak ne hadonásszon ott.
- Semmit se változtál. – fújta ki a levegőt.
- Hát... ezt bóknak veszem. – vontam vállat, tisztában voltam én is vele – Ezt pedig megtartom. Remélem, hogy van róla másolatod. – lobogtattam meg előtte a képet, mielőtt visszasétáltam volna az asztalhoz, elrejtve az egyik vaskos könyvben a fotót... hogy aztán a kötetet magamhoz szorítva, mint valami kincset, hazafelé induljak. Mára elég volt a munka.
- Hazakísérjelek? Elég későre jár már, és... – szólalt meg Russel, mire talán kissé sietősen ráztam meg a fejem, jelezve, hogy köszi, nem kell.
- Még mindig csak két utcányira lakok innen... a legroszabb esetben is tíz perc alatt otthon vagyok, annyi idő alatt csak nem akar senki az életemre törni. Inkább menj te is, pihenj le, biztos fárasztó napod volt. – az enyémtől legalábbis biztosan fárasztóbb, másrészt meg... hiányzik a halálnak, hogy meglássa, hogy néz ki a szobám, mindenféle természetfelettis újságcikkel, könyvrészlettel, fotóval, meg egyébbel kiplakátolva. Vagy lehet, hogy ezt még nem is találná annyira furcsának, de ha kiderülne, hogy az apám révén nekem is több közöm van ehhez az egészhez, mint azt a vadász társaimnak bevallottam... nos, azt nem szeretném. Igaz, nem vagyok természetfeletti, „csak” látó, de ki tudja, a karót nyeltebb vadászok hogyan reagálnának rá, ha híre menne? Nem szeretném vadász helyett űzött vadként végezni, így csak fogtam a könyveimet, majd miután egy gyors „köszönöm-puszit” nyomtam az exem arcára, sietve távozóra is fogtam.