Nora &&  Panda

Egyáltalán nem bántam azt, hogy akadt lakótársam. Sőt, egyre inkább kezdtem megkedvelni Norat és a barátomnak tekinteni. A négylábúakat meg egyenesen imádtam. Így legalább részben volt nekem is kutyám, meg sokkal szívesebben mentem én is haza. Természetesen igyekeztem megmutatni a várost, már amennyire ismertem, de nem egyszer inkább együtt fedeztük fel az ismeretlen helyeket, ahogyan a város különféle kajáldáit is. Régóta nem éreztem már így és hirtelen már nem is volt olyan rossz egy ismeretlen helyen lenni, mert úgy éreztem, hogy az életnek köszönhetően egy barátra is szert tettem. A barátság pedig igazán nagy kincs a mai világban, ahol az emberek legtöbb idejükben tudomást se vesznek egymásról és csak rohannak, mintha semmi se számítana.
Természetesen a dobozokból is egyre több minden lelt otthonra végre, hiszen itt volt az ideje, azért meg különhálás voltam, hogy segített is benne. Ahogyan az ő cuccianak is akadt hely. Még akkor is, ha idővel esetleg inkább tovább fog haladni és folytatja a kalandokat, a világ felfedezését, de reménykedtem abban, hogy ez még nem mostanában fog eljönni. Amilyen kalandosan indult az első találkozásunk pontosan olyan kalandosan is folytatódott. Néha kicsit a nappalit is átrendeztük, hogy tudjak neki mutatni egy-két fogást, megtanítsam az önvédelem alapjíra, ha esetleg legközelebb is ilyen idióta barmokat sodorna az útjába az élet, mint amikhez szerencsénk volt. Még kész szerencse, hogy a kutyáknak nem kellett neki ugraniuk, mert akkor sokkal nagyobb baj történhetett volna. Igaz, rendőr vagyok, így talán többet nyomott volna a szavam, hogy önvédelem volt, de mindegy is. Nem lett nagy gond, azóta meg már jó pár nap eltelt. Őszintén szólva már nem is tudom, hogy mióta lakunk együtt, mintha csak valami egyetemi lakás lenne, ahol két fiatal osztozik az élet kisebb dolgain.
- Sziasztok, megjöttem! – szólaltam meg hangosan, hiszen már a nap is magasan járt. Biztos voltam abban, hogy ébren vannak. A szívem még mindig hevesebben dobogott és jóval később jöttem rá arra is, hogy a könyvet is végül magammal hoztam. Nem értettem, hogy mi a franc ütött belém Darragh házában. A könyvet sietve rejtettem el, hiszen elég lesz az, ha a kimaradásomért és az alul öltözékemért kapok majd a fejemre. Sietve guggoltam le, amikor megjelentek a kutyusok, hogy üdvözöljem őket, majd elindultam a beljebb.
- Sajnálom, hogy tegnap este nem jöttem haza és nem is szóltam róla. Remélem, hogy minden rendben volt. – tipegtem egy szál pólóban a nappaliban vagy a konyhában, ahol éppen megtaláltam őt. Persze kicsit zavarban is voltam, hiszen könnyedén rájöhetett arra, hogy valahonnan így másztam haza, mivel a felsőm és a nadrágom is a kezemben volt. A fehérneműk életét vesztették este, míg a cipőm meg csak egyszerűen ott maradt. – Ha nem gond, akkor lezuhanyoznék, de utána máris itt vagyok. – pillantottam a fürdőszoba irányába, majd rá. Ha mehettem, akkor sietve tűntem el a szobámban, majd a fürdőben, hogy kicsit hosszabb gondolatrendezős zuhanyzás után végre rendesen felöltözve ismét előkerüljek. Ha inkább ott tartott a szavaival, akkor pedig meg se mozdultam, maximum a kanapéra rogytam le, de ügyelve arra, hogy továbbra se mutassak a kelleténél többet.

Perséphone &&  Nora

Mit nem hoz az élet de komolyan. Ahogy mondani szokták, isten útjai kifürkészhetetlenek! Elindultam Oroszországból, bejártam közép és nyugat európát és most itt ülök, egy csodszép ám még kissé üres konyhában Dublinban. Perséphone-nal a találkozásunk kissé filmbe illő. A piknik a parkban igazán idilli volt megspékelve a kis kalanddal a végén. Ki gondolta volna, hogy az egész sztorinak a végén beköltözöm hozzá? Már már hihetetlen módon egymásra hangolódtunk, s igyekeztünk a másiknak újat és érdekeset mutatni. Én rendszerint, francia, olasz vagy épp svájci esteket tartottam amikor is megfőztem az adott országra jellemző vacsorát s miközben ettünk képekkel és útibeszámolókkal szórakoztattam őt. Az utóbbi pár napban sokat pakolásztunk a lakásban, úgy érzem azzal, hogy beköltöztem elindítottam egy kartondoboz felszámoló akciót. Jó volt látni ahogy az eddig üres és szinte lakatlan lakás megtelik egy kis élettel. Éreztem, hogy majdnem teljesen csak a munkájának él és hálás voltam hogy ki tudtam szakítani ebből az életstílusból kicsit. A bizontságért amit a háza, a barátságért amit a társasága nyújtott én igyekeztem a segítségére lenni. Ez általában főzésben, takarításban és ügyeletes csacsogópartner biztosításában nyílvánult meg leginkább. Idővel terveztem szóbahozni azt, hogy miképp szálljak be az anyagiakba is.
Magamtól ébredtem meg reggel, s nagyot nyújtózva néztem körül a vendégszobában. Alice és Axel azonnal felkapták a fejüket a szobasarkában és izgatottan csapkodták a farkukat a fekőpárnájukhoz. Vendégszeretet ide vagy oda itt ágyban alvás nem lesz, elég baj az hogy minden más kutyaszőrös. Ezt a szabályt Alicenek olykor nehezére esik betartani, ugyanis amikor már kezdek elaludni és neki meggyőződése hogy nem veszem észre, ügyesen és finoman megpróbál felsettenkedni az ágyra, csakhát hiába alszom megérzem ha egy 30 kilós valami próbál az ágyra mászni. Így az a vége hoyg csalódottan visszakullog a bátyjához. Most viszont vidáman tappancsol az ágy szélére és próbál képen nyalni míg Axel türelmesebben és higgadtabb áll mögött. A rövid pizsamanadrágomban és a snoppy-s pólómban megyek a fürdőbe. Olyan luxus dolgokat engedek itt meg magamnak mint a rendes fésülködés, alapozó és atya ég a szemceruza használat. Még egy kis parfümöt is löttyintek magamra, bakker kész úrinő vagyok ahhoz képest hogy 2 hónapja még dél spanyolországban mindenem homokos volt a hajam tincsekben összetapadt és dobozos sört meg olcsó gyorskaját ettem a kocsim motorháztetején a tengerparton. Kiviszem a laptopom a konyhába az asztalra és lefőzök egy kávét. Ideje lenne valamit firkantani ha tovább akarom folytatni ezt az életmódot. Megnyitom a blogomat, átnézem a statisztikákat amik nem vészesek de kicsit fel kellene pörgetnem. Kattolok párat a közösségi oldalaimra, majd a naptárra pillantok. Nemsokára itt a születésnapja, ideje megírni a már szokásos képeslapot, hogy időben odaérjen. A belsőmben mélyen megremeg valami, s bár a hiány fájóan mar a lelkemba egy kellemes meleg és szeretetteljes érzés elnyomja és felülmúlja azt így végül egy mosollyal az arcomon megengedem magamnak, hogy megnézzek róla pár képet. Amikor épp belekortyolok a jó erős kis feketémbe mindkét kutyám feje a magasba emelkedik, egy pillanatra mindketten dermedten állnak majd megindulnak az ajtó felé. Perséphone jött. Mert amúgy ki más? Ha idegen lenne akit ők nem ismernek nem ilyen vidáman szaladnának az ajtóhoz hanem már csaholva és morogva rontanának neki. Hallom ahogy nyílik a zár és meghallom a lány hangját is. Az éjjel nem jött haza és ilyen most először fordult elő mióta kb egy hete itt vagyok. Eszem ágában sincs ezért számonkérni, csak nem tudom hogy mégis hogyan reagáljak. Ez megszokott? Szokott ilyet? Mindeneserte előtte nem szólt és ki vagyok én hogy faggatózzak? Bár bevallom ahogy teltek múltak az órák este kissé szorongva járkáltam fel alá. Átfutt az agyamon, hogy esetleg valami baja esett. Többször kezembe vettema  mobilom, hogy írjak nekia ztán letettem róla. Nem akarok ráakaszkodni. Most viszont kissé megkönnyebbülök, hiszen a hangja alapján nem úgy tűnik, hogy hiányzik egy végtagja vagy egy késsel a hátában esett volna be a küszöbön.
- Sziaaa! - kiáltok ki miközben a pultra teszem a bögrém. Gyanítom, hogy átjön a konyhán nyomában a kutyáimmal így ülök tovább és megvárom amíg ez megtörténik. Magamban vívódom, hogy rákérdezzek e a tegnap estére vagy csak óvatosan érdeklődjek arról, hogy minden rendben e. Hallom a lépteit aztán ő is megjelenik az ajtóban azonban... igen lenge öltözetben és a látványa döbbenetet és értetlenséget varázsol az arcomra. Rengeteg alternatíva száguld át a fejemben de egyenlőre mindet elvetem és csak nézem a velem szembe álló lányt. Egyetlen, hangsúlyozom egyetlen póló van rajta minden más gönce a kezében van de az sem túl sok.
- Öhm... - kezdem finoman aztán valamiért elnevetem magam ezen az egészen és csak remélni tudom, hogy nem sértődik meg.
- Ne haragudj, nem téged nevetlek ki, csak erre nem számítottam! - magyarázom gyorsan és mivel kissé zavarban vagyok a bögrém fülével kezdek el játszani.
- Semmi gond, nem volt semmi különös én inkább csak miattad aggódtam kicsit. Nem tudtam, hogy... szokott ilyesmi előfordulni - önkéntelenül is gyorsan végig pillantok rajta majd gyorsan hozzáteszem. - mármint, hogy kimaradsz éjszakára vagy sem, vagy történt valami baj. De nem akartalak zaklatni nehogy azt hidd, hogy anyáskodom vagy számon kérlek vagy valami hasonló... - hadarom el aztán lakatot teszek a számra. Az igazat megvallva majd szétvet a kiváncsiság de nem akarok bunkó lenni így sietve bólogatok majd azt mondom:
- Persze, menj nyugodtan. Készítsek neked is reggelit? Az a gyanum, hogy még nem reggeliztél! - teszem még hozzá kissé pimaszul mert több mint valószínű, hogy ahonnan reggel így hazamászott ott tuti nem volt villás reggeli rántottával.
- Aztán ha gondolod... -hangom óvatos és finom ahogy a szavakat formálom. - el is mesélheted mi történt. Persze csak ha nem ultra gáz vagy ciki! - lassan felállok és a pult alól kihalászok egy serpenyőt majd a tűzhelyre teszem.

Amikor visszatér és ha minden jól megy elég ruha is van rajta, egy tál rántotta fogja várni az asztalon, zöldséggel és narancslével. Alice és Axel épp a táljukat nyalják tisztára én pedig két kisebb bögrébe töltök kávét és néhány zsömlét teszek még az asztalra majd leülök. Perséphone elé tolom a saját tányérját, majd a villámra szúrok egy falat tojást és félreérthetetlenül kérdőn és noszogatóan pillantok felé, jelezve, hogyha szeretné elmondani, hogy mi történt én bizony csupa fül vagyok!

Nora &&  Panda

Nem gondoltam volna, hogy ennyire sokáig ki fogok maradni, hiszen ilyen még nem történt, mármint úgy életem során. Soha senki mellett se hajtottam álomra a fejemet, mint most legutóbb történt, de mégis valamiféle békesség és biztonságérzetet éreztem Darragh karjai között, még akkor is, ha ő neki még sejtése lehetett arról, hogy mi a valódi nevem. Valahogy sose láttam alkalmasnak az időt arra, hogy a korábbi füllentésemet pontosítsam, de talán így jobb is. Főleg most, hogy nálam maradt a könyve, mert azzal együtt sikerült megszöknöm. Persze, hogy belenéztem, beleolvastam már hazafelé is, amikor kicsit kihaltabb utcára tévedtem, de csak rontottam a helyzeten, hiszen csak még több kérdés visszhangzott a fejemben és a káosz is egyre nagyobb lett, mégis tudtam, hogy amit mutatott, az valóban én vagyok. Egy látó, de mégis annyira hihetetlennek tűnt, mintha csak valamiféle fura mesébe csöppentem volna bele.
Próbáltam nem túl nagy hangzavart csapni azzal, ahogyan bejöttem, de valószínűleg már régen fennvolt, hiszen azért nem is most kelt már fel a nap. Amikor megjelent Alice és Axel, akkor mosolyogva simogattam meg őket, hiszen a jelenlétük kicsit segített megnyugodni, majd pedig a könyvet leraktam az ágyamra és becsuktam magam mögött a szobát. Az egész lakás sokkal inkább jobb volt így, hogy nem egyedül kell itt laknom. Szívesebben jártam már én is haza és tegnap se állt szándékomban csak úgy eltűnni, de annyira felpörögtek az események, hogy időm se lett volna mikor üzenni neki. Még mindig nem értettem, hogy minek rontott ránk Darragh, de nem mintha bántam volna, mert a kisebb zökkenők ellenére is remekül folytatódott az este, azt is mondhatnám, hogy váratlan fordulatot vett. Aghh, muszáj kivernem a fejemből, mert nem volt még sose ilyen, hogy legszívesebben bizonyos részeit az estének ismételten átélném és elvesznék az érintéseiben, vagy abban, amit művelt velem. Végül Alice segített észhez térni, amikor majdnem felbuktam benne, míg végül sietve nem követtem őket a konyhába. Örülök annak, hogy pont Nora-ba botlottam azon a napon. Régóta nem voltak már barátaim, de benne mégis úgy éreztem, hogy arra leltem és csak remélni tudtam, hogy nem fog hamar eltűnni. Jó, egy hete már itt volt, de szívesen megosztottam volna vele a lakásomat akár hónapokra is, de ezt neki kell majd tudni. Semmit se akarnék erőltetni, de ellenemre se lenne.
Amikor nevetni kezd, akkor igazából magamat se értve, de könnyedén nevetek vele együtt, mert az elmúlt órák tényleg eléggé abszurdak voltak. Ami történt velem, hogy elloptam egy könyvet, így jöttem át a fél városon és akkor még ott volt az is, hogy valakinek az ölelésében hajtottam álomra a fejemet. Persze, sokkal jobb lett volna a helyzet, ha fehérneműm is akad, de azok tönkre mentek, így meg se próbáltam megkeresni őket Darraghnál.
- Ne aggódj, hidd el, hogy ez szerintem is őrültség és ha nem én teszem meg, hanem valaki meséli, akkor tuti nem hittem volna el. – felelek neki már sokkal inkább jobb kedvűen. Türelmesen hallgatom végig azt, amit mond és egy aprót bólintok.
- Ohh, ne aggódj. Bármikor lehetsz a zaklatom és határozottan nem szokott ilyen lenni, azt hiszem, hogy ez most eléggé ritkapillanat volt, nem is kicsit talán több mindenben is… - vakargattam meg zavaromban a tarkómat, mert tényleg elég furán éreztem magam egy szál pólóban, még szerencse, hogy nem látszik az, hogy nincs rajtam bugyi. Az milyen ciki lenne már?
- A megérzéseid jók, mint mindig és igen, kérnék. Hálám örökké üldözni fog. – feleltem neki, de a meséléskor már inkább leléceltem, hogy vegyek egy forró zuhanyt. Eléggé nagy szükségem volt most rá, de a gondolataim továbbra se hagytak békén és akaratlanul is felderengett mind az, ami a zuhanyban történt tegnap. Legszívesebben kitöröltem volna mindent, de még se akartam. Neki dőltem a zuhanyzófalának és hagytam, hogy a víz beterítsen. Talán negyed óra is eltelt, mire kikecmeregtem alóla, hogy felöltözzek és törülközőt csavarjak a hajam köré. Amikor készen voltam, akkor visszasétáltam a konyhába és lehuppantam az egyik székre.
- Köszönöm, igazán remek az illata. – teljesen őszintén így gondoltam, majd elvettem a kávét és belekortyoltam. Nem bírtam mosoly nélkül megállni a pillantását, majd egy kisebb sóhaj keretében megadtam magam. – Tegnap este még be kellett ugranom az őrsre valamiért, aztán indultam haza, vagyis azt hittem odatartok, de végül teljesen máshol kötöttem ki. Egy ismerősnél, vagy valami olyasmi. Nahh, mármost bulit tartott, én pedig gondoltam, hogy meglesem, ha már volt oly kedves, de nem hívott meg… - haraptam egy aprót az ajkamba és ettem pár falatot, mert igazán éhes voltam. – Egészen jónak tűnt, kicsit szórakozni akartam, lazítani és magával ragadott a hangulat is, de megesett az, hogy nem mellette kötöttem ki, hanem inkább valaki más mellett. Képzelheted, hogy mennyire díjazta. – valójában még mindig nem értettem teljesen azt, hogy Darragh miért tette és talán nem is fogom. Tudom, húztam az agyát előtte, de nem ígértem sose azt, hogy nem fogok szórakozni másokkal. Amúgy se volt köztünk semmi se, csak egy ismerős idegen volt, vagy valami ilyesmi… Tudom, lassan meséltem, de hát éhes is voltam. Na, meg lehet Nora meggondolja közben magát, vagy kérdése akad. Mind a kettőnek esélyt akartam adni, ha egyik se volt, akkor ismételten pár falat után folytatni fogom a mesélést.

Perséphone &&  Nora

Rittyentek egy tojásrántottát, felvágok pár zöldséget, előbányászok náhány pék sütit és töltögetek kávét meg narancslevet. Íme kész a reggeli. Miközben teszek veszek a konyhában és néha arrébb hesegetem a kotnyeles mindenbe beleszimatoló kutyáimat ide oda csapongnak a gondolataim. Örülök, hogy Perséphone nem vette tolakodásnak a kíváncsiskodásom, meg mostmár kicsit bánom, hogy nem telefonáltam rá tegnap azzal jópár óra körömrágást megspórolhattam volna magamnak. De legalább mostmár tudom, hogy tyúkanyó módjára zaklathatom ha ilyesmi van és nem kell itthon rágnom a kefét. Itthon?! Húha! Megeshet, hogy kezdek kötődni ehhez a helyhez? Be kell vallanom Perséphone az egyik legszimpatikusabb ember akivel az utazásom alatt találkoztam, ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy beköltöztem hozzá hiszen erre eddig nem volt példa. Létezhet, hogy én aki világgá ment Oroszországból most Írországban lerahadjon? Ide oda tologatom a tojást a serpenyőben majd amikor leemelem a tűzről. Jó messzire elkalandoztam a fejemben, s csak a lakótársam lépései rángatnak vissza.
- Reméljük az íze is jó! - nevetek amikor hozzálátunk a reggelihez. Nem állítom, hogy profi szakács vagyok de azért egy sima rántotta még nem fogott ki rajtam. A pillantásom úgy látszik hatásos volt mert csakhamar megered a nyelve, nekem pedig nincs más dolgom mint falatozás közben hallgatni. Hallgatom én csak lassan kezdem elveszíteni a fonalat. Egyre sűrűbben és sűrűbben nézek fel rá a tányéromból, az arcom minden pillanattal elveszettem. Hátradőlök a székben miközben a kávés bögrém után nyúlok.
- Ezek az illetők... - teszem fel a kérdést sejtelmes hangon. - pasik, ugye? - cinkos vigyor jelenik meg azon a szemtelen képemen ahogy ránézek. Naná, hogy azok!
- Csak nem valami dráma háromszögbe csöppentél? - szegezem neki a következő kérdésem, majd hozzáteszem. - Amúgy a közepénél elvesztettem a fonalat, kihez mentél aztán ki mellett kötöttél ki... ezek szerint a buli házigazdája akihez eredetileg mentél rajtakapott egy másik fickóval? - próbálom kibogozni a sztorit amennyire tudom így reggel a második kávét iszogatva.
- Van nevük is ezeknek a bulibetyároknak? - csak nem fogyok ki a kérdésekből de hát milyen izgi sztori ez már!
- És utána? Kilógtál az ablakon vagy mi? Ezt jöttél haza ilyen lengén... - nem bírom tovább egy jóízű nevetés bukik fel belőlem. - öltözve. Bocsi, bocsi, - szabadkozom és mentegetőzöm gyorsan. - Csak, úgy érzem magam mintha újra egyetemista lennék... - küldök felé egyfajta hálás pillantást amiből tudhatja, hogy mennyire jó a tudat hogy itt lakhatok. A társasága a hely és nem utolsó sorban ezek az abszurd történések teljesen azt az érzetet keltik bennem mintha újra a koliban lennék egy jófej szobatárssal.

Nora &&  Panda

Igazából fogalmam sem volt arról, hogy most legszívesebben egyedül lennék-e, vagy tényleg megtárgyalnám valakivel a tegnap történteket. Ez az egész annyira fura volt számomra, hiszen sose voltam az a fajta csaj, aki mosolyogva mutatta be a szüleinek a legjobb barátnőjét, vagy lett volna egyáltalán ilyen, mert nem volt. Mindig is magányos lélek voltam ilyen téren és úgy hittem, hogy ez így van jól, de valójában amióta betoppant az életemben Nora és egyre inkább kezdtem megismerni, egyre inkább rájöttem arra is, hogy nem akarom, hogy elhagyja a várost. Tudom önzőség és nem is tehetek ellene semmit se, de egyre inkább a barátomnak tekintettem őt, talán eddigi életem szereplői körül ő került ilyen téren a legközelebb hozzám. Most pedig úgy ülünk itt, mint a legjobb barátok és ez bármennyire is nehéz bevallanom, de jól esett. Örültem annak, hogy a barátja lehetek, vagyis reménykedtem abban, hogy ez fordítva is így van, és annak is, hogy pont ő volt az, aki ilyen téren megváltoztatott mindent. Azt hiszem nála jobb barátnőt nem is kívánhatnék.  
- Szerintem ilyen miatt ne aggódj. – szólaltam meg játékosan, majd hamarosan elismerően hümmögtem egyet, hogy ez tényleg remek lett. Oké, ezt is el lehet rontani pl só helyett cukrot rak bele az ember, vagy ki tudja, hogy még miként, de most nagyon is jól esett, mert farkas éhes voltam.
- Igen, pasik voltak. – bólintottam is mellé, majd megköszörültem a torkomat, mert ez számomra eléggé fura v olt. – Bocsánat, de nem hazudok, ha azt mondom, hogy te vagy az első személy, akit igazán barátomnak tartok. Én nem szoktam ilyenekről beszélgetni, ahogyan egészen eddig magányos farkas voltam ilyen téren. – avatom be ebbe az aprócska titokba és reménykedtem abban, hogy nem mondok semmi rosszat se, vagy olyat, ami miatt esetleg hirtelen világgá akarna futni, mert akkor inkább visszaszívom, majd kortyolok én is párat, míg hallgatom azt, amit mond.
- A házigazdát Darraghnak hívják. – itt vélhetően automatikusan mosolyra húzódott az ajkam, hiszen túlzottan is mámorítóak voltak az emlékek. – Akkor lássuk csak, megpróbálok józanul beszélni. – nevetem el magam, hiszen hajnalig tartott a szórakozás, aztán meg a szökés… Nos, azt nem csoda, hogy nem megy annyira az értelmes beszéd. – Hazafelé tartottam, de végül valahogy az ő házánál kötöttem ki, mondhatni már többször jártam nála, de nem azért, amit gondolsz. – pontosítottam sietve, hiszen nem szex miatt ugrottam be eddig hozzá, hanem azért, hogy összevarrja a sérüléseimet, vagy segítsen ellátni őket, ha olyan pocsék helyen voltak. – Szóval először neki az agyát húztam, mondhatni az oroszlánbajszát húzogattam, aztán pedig egyszerűen a tömegben valaki elkapott és mire észbe kaphattam volna, addigra már egyre közelebb sodródtunk és persze Darragh irodájában. Gondolhatod, hogy mennyire volt elragadtatva, amikor ránk talált. Eléggé kikelt magából, de igazából most se értem, hogy miért. Oké, szórakoztam vele, de mintha ők nem lépnének le sokszor tök más csajjal. Meg ne tartson bulit, vagy zárja be a helységet, ha oda nem lehet bemenni. – mondtam egy lemondó sóhajjal, mint aki tényleg nem érti ezt az egészet, hogy hirtelen miért kapott a házigazda ekkora féltékenységi rohamot, vagy minek is kellene neveznie. – Aztán persze végül Darragh karjai között kötöttem ki, annyit elárulhatok, hogy nem sokat aludtunk az este. – jelenik meg egy cinkos mosoly az arcomon, és érzem, hogy kicsit talán fülig is pirulok, ami szintén nem volt jellemző rám. Amikor viszont meghallom a szavait és nevetésben tör ki, akkor így végig gondolva tényleg abszurd és én is vele együtt nevetek.
- Dehogy baj, legalább jól indul a napunk, nem? – kérdezek vissza, majd bólintok egyet. – Pontosan úgy, de egyébként még simán lehetnénk azok, nem vagyunk mi olyan idősek. – nyújtom rá ki a nyelvemet bolondozva. – Szerintem sose tettem olyat, amit az elmúlt 24 órában, nem is értem, hogy mi történhetett velem. – túrok szőke fürtjeim közé, mert tényleg az egész abszurd.  Rövid időre még az arcomat a kezembe is temetem, mint aki tényleg nem akarja elhinni, hogy ezt tette.

Perséphone &&  Nora

Ez már legalább a második kávém és alig múlt  nyolc óra. Viszont úgy érzem ehhez a beszélgetéshez jó ha pezseg bennem a koffein mert már így is nehezen tudom követni Persé zavaros tegnap esti történetét. Esküszöm próbálok figyelni, de a két pasi között elvesztem a fonalat és ez látszik az arcomon is. Egy ideig hümmögök aztán bevallom, hogy teljesen zavaros a kép. Miközben ide oda tologatom a maradék rántottát a tányéromon, meghallgatom a sztorit még egyszer. Az, hogy nyíltam a barátjának nevez melegséggel tölti el a lelkem.
- Nyugi... - szólok közbe amikor magányos farkasnak nevezi magát. - Tudom miről beszélsz... - azt hiszem az egyedül utazó farkasfalkás kislánynál erre most nem tudok jobb példával szolgálni. Figyelem az arcát ahogy kiejti a férfi nevét, s bár nem teszem szóvá de látom azt a félreérthetetlen mosolyt ami átsuhan rajta. Óh, Perséphone.... ez döbbent mond ezer szólnál. Ez az a bizonyos mosoly... de erről megkímélve őt inkább hallgatok, s úgy teszek mintha észre sem vettem volna.
Elnevetem magam és két kezem kissé feltartam mentegetőzve. - Óh, nem nem dehogy is azért mentél, nem gondolok én semmi rosszra! - akármennyire is próbálok komoly képet vágni a végén a szám cinkos mosolyra húzódik. Semmi sem úgy kezdődik, hogy hopp átugrunk valahová egy kósza numerára! Egy ideig egy falatot rágcsálva hallgatom a sztorit, ám az állam egyre lassabb kezd el mozogni ahogy haladunk előre a történetben. A végén elkerekedett szemekkel dőlök hátra és szinte fulladozva lenyelem a már agyonrágot kis rántotta falatot.
- Húúú hallod.... - jobb kézfejem az asztallapjára fektetem, - ez aztán nem semmi éjszaka! - hülledezek még mindig. Szememben azonban gyanakvás szikrája villan. - Persé... neked komolyan nem világos, hogy miért rendezett jelenetet ez a Darragh pasi? - nézek rá komolyan és kissé gonoszan. - A férfiakat nem zavarja a szexualitás bármilyen formája férfi és nő között, még az sem, ha esetleg az íróasztalán csináltátok! Csak akkor borulnak ki ha... - kis szünetet tartok hátha közben leesik neki a dolog és előre hajolok az asztal fölött.  Szinte suttogom a mondat végét. - az illető nőt maguknak akarják! - lebbentem le a fátylat és nem tudom elhinni, hogy ez neki nem jutott eszébe. Ismét elnevetem magam ahogy végül a sztori végéhez érünk.
- Óh! Csak nem társasoztatok? - kérdezem ártatlanul mosolyogva majd a bögrémért nyúlok és még mindig teli vigyorral a képemen iszom egy kortyot. - Hát... - nyelem le a  már langyos kávét és nézek ismét a lányra velem szemben. - Ez simán üti a Szex és New York-ot, simán csinálhatnánk egy Szex és Dublin sorozatot... tuti siker! - kacsintok rá. - Ja persze, fiatalok vagyunk, 25-től meg amúgy is visszafelé kell számolni, tudod! - a szám már fáj a folyamatos vigyorgástól amikor a csészém aljára érek. Felállok az asztaltól és lassú mozdulatokkal továbbra is figyelve a beszélgetést elpakolom az asztalt. A hűtőbe nyúlva egy nagy konzervet veszek elő mire mindkét kutyám vad farokcsóválás közepette felugrik és a lábam alatt kezd sündörögni.
- Leülni éhenkórászok mert így nem kaptok! - parancsolok rá a két embere mire mindkettő engedelmesen leteszi a popóját. Ketté osztom a kutyakaját s amint felállok a guggolásból mindketten rávetik magukat az etetőtálakra. Amikor Persé bűnbánó hangja megüti a fülem a kezemben a konzervvel sarkon pördülök, hogy ránézzek.
- De ugye nem bánod vagy szégyelled?! - kérdezem talán kissé élesen, ám mikor látom, hogy arcát a kezébe temeti semmi kétségem afelől, hogy mit érezhet.
- Hééé... Persé... ne már! Nem vagy már tini, semmit rosszat nem tettél! Ellenkezőleg! - próbálom elviccelni és feldobni, ahogy incselkedően ejtem ki az utolsó szót és játékosan húzogatom a szemöldököm miközben rápillantok. Visszateszem a konzervet a hűtőbe, a tányérokat pedig a mosogatóba rámolom. Megvárnak azok ott délutánig.
- És... most hogyan tovább? - teszem fel a kérdést de már sokkal tapintatosabban. A hangomból kivehető, hogy abszolút nem kell válaszolni ha úgy érzi.

Nora &&  Panda

Tényleg nem azért mondtam, de valahogy rendőrként, vagyis nyomozóként fura lenne bevallani, hogy nem mindig tartom be a törvényt és sokszor inkább csak úgy sunyiban foltoztatom össze magam. Bár ez annyira nem meglepő, hiszen kinek van kedve betegszabira menni vagy éppen az irodában ülni egész nap? Nekem nincs, az is biztos. Jobb szerettem a terepen lenni, meg amúgy is még rá kell jönnöm arra is, hogy mi folyik körülöttem, vagy éppen merre van a medál.
- Nekem mondod? Azt mondják, hogy az államokban őrült az élet, de ennyire őrült még nekem se volt. Dublin tud valamit. – nevettem el magam, majd pedig ismét egy-két falatot bekaptam, hogy utána sietve rágjam meg és nyeljem le, miközben ő beszélt. Kicsit felvonom a szemöldökömet, mert ha most arra gondol, akkor tuti nem fogom tudni megállni nevetés nélkül. De volt egy olyan sejtésem, ha nem felelek, csak nézem Nora-t, akkor hamarosan folytatja és megtudom, hogy pontosan mire is gondolt. Amikor viszont kifejti a véleményét, akkor könnyedén nevetem el magam, mert abszurd amit mond. Talán más férfiakra ez igaz, de nem hiszem, hogy Darraghnál is ez lenne a helyzet. – Nos, talán igazad van, a legtöbb pasi akkor tenné, de nem hiszem, hogy itt ilyenről lenne szó. Te nem láttad őt, hogy milyen remekül élvezte más nők társaságát, meg egyébként is az a pasi bárkit megkaphat, s nem mondanám magam a modellekéhez hasonló alkatnak se. – feleltem neki könnyedén, hiszen tényleg nem gondoltam, hogy féltékenység közre játszott volna, vagy mégis? Hmm, fogalmam sincs, de igazából magam sem tudtam, hogy akarnám-e, vagy nem. Sose voltam a kapcsolatok híve. A kalandok annál inkább jöhettek, de semmi komoly. Ahogyan az is igaz volt, hogy senki se férkőzött be még ennyire sikeresen a bőröm alá, mint az a férfi tette és nem véletlen volt, hogy kiverni se tudtam a fejemből. Szerintem, ha nem lopom el a könyvét, akkor is körülötte forognának a gondolataim részben.
- Így is lehet mondani, de lehet a puzzle találóbb kifejezés lenne. – jelenik meg egy cinkos mosoly az arcomon. Bárhogyan is nevezzük, mert mind a ketten tudjuk, hogy mi történt. Az ötletén elnevetem magam. – Nem is rossz ötlet, és vállalod azt, hogy megírod a történetet és házalsz vele? – kérdezem meg játékosan, majd sietve bólintok egyet, mert pontosan úgy. A nők nem öregednek, hanem csak egyre szebbé válnak és fiatalodnak, ahogyan mondani szokás.
Amikor meghallom azt, amit mond, hogy nehogy már bánjam a dolgot, akkor csak sóhajtok egyet. – Nos, csak annyiból bánom, hogy még mindig nem sikerült kivernem a fejemből. Nem értem, hogy miként volt erre képes. Mármint élveztem eddig is az életet, de meg se vártam ott a reggelt, nemhogy valakihez bújva aludjak. Ez az egész őrültség, mintha elmentek volna otthonról, vagy csak rövidzárlatot kaptam volna! – avatom be, miközben sietve állok fel én is, hogy töltsek még magamnak kávét. Elmondanám, hogy elloptam a könyvet, de nem akartam Nora-t is bajba keverni, azzal pedig biztosan megtenném. Így inkább csak kávéval fojtom magamba a szavakat.
- Mármint mire érted? Ő és én? Hát passzolom, de ha rajtam múlik, akkor lehet itt elvágok mindent, mert nem kell még több bonyodalom az életembe, se egy playboy, akiből kitelik, hogy már ma egy másik nő ágyában szórakozzon. – hangomból pedig kicsendül az, hogy mennyire nem tetszik már pusztán ennek a gondolata se, de inkább iszom ismét, mielőtt valami nem szépet mondanék. – Tiszta idióta vagyok, hiszen meg se kérdeztem, hogy veled mizus? Szeretsz itt lenni, vagy még mindig fontolgatod, hogy egyszer csak elillansz? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen legalább addig se kell Darraghról beszélni, meg rágondolni. Meg egyébként is érdekelt, hogy mi a helyzet vele, hiszen fontossá vált eme rövid idő alatt is.

Perséphone &&  Nora

- Óh ugyan! - forgatom meg a szemeimet amikor arról mesél, hogyan enyelgett a pasi egy másik nővel, persze úgy hogy Perséphone lássa... a rohadék. A pillantásom mgé rosszallóbb lesz amikor degradálóan kezd el beszélni saját magáról.
- Hát pedig... ahogy így elmondtad, pooontosan olyan mint bármelyik pasi! - vágok vissza élesen majd tovább bizonygatom az igazam. - Ő flörtölhet bárkivel, bárhol de ha te teszed meg ugyanezt akkor már hiszti van? - összeszűkült tekintetem most a barátnőmet vizslatja. - Hogy is van ez? - teszem még hozzá fejcsóválva aztán hagyom a témát mert nem akarok rámászni túlságosan, vagy osztani az észt neki, mindössze felhívtam a férfiak egyik vicces kis szokására a figyelmet. Ők fűvel fával kamatyolhatnak, de ha a kiszemelt nő teszi ugyanezt akkor kibourl a bili. Érdekes...
- Iró féle lennék vagy m a szösz... - vonom meg a vállam nem túl komolyan, holott titkon tényleg vannak ilyen ambícióim, bár senkinek sem beszéltem még róla. - A házalásnál meg majd bevetem a két szép szememet! - pillogok párat nagyon tágranyitott szemekkel majd ismét elnevetem magam. Elgondolkodva hallgatom ahogy tovább beszél és erőnek erejével tartom vissza a véleményem. Nem szívesen akarom a tudtára hozni azt amit valószínűleg a lelke mélyén már sejt, csak makacs módon tagad. Soha nem tett még ilyet, nem tudja kiverni a fejéből, megállás nélkül csak róla beszél és ha kiejti a nevét egy ábrándos mosoly suhan át az arcán. Alig láthatóan megcsóvál a fejem. Drága barátnőm, te nyakig benne vagy a lekvárban... vagy mondjam azt, hogy Darragh-ban? Csomót kötök a nyelvemre. Nem erre nem én fogok olyan kegyetlenül és nyersen rávilágítani ahogy az tőlem már megszokott. Eméssze csak meg, fogadja el. Mindenesetre jól esik, hogy mindezt megosztja velem, hiszen láthatóan még saját magának is nehezen beszél róla, nemhogy másnak.
- Ühüm. Értem. - ennyit mondok csupán röviden amikor hallom az utolsó mondatát amiben visszafojtott keserűség és rosszallás cseng. Perséphone felőlem bokáig belebújhatsz a kávésbögrédbe de az igazság elől nem menekülhetsz el. Féltékeny arra a csávóra. Szegénykém, ez a pasi igazi görény lehet...
- Tudod... - kezdem komolyan, s bár hiába szánom viccnek a hangsúlyomból érződik, hogy a poénkodásom mögött valódi támogató szándék húzódik. Úgy érzem ő nem az a lány akinek nyíltan ki kellene mondanom, hogy na gyere utáljuk együtt azt a szemetet és sírhatsz a vállamon ha megbánt. - ha igyént tartassz rá, a két blöki, - a még mindig vadul habzsoló kutyáimra mutatok. - parancsszóra szétcincálják neked, főleg Axel! - nevetem el a végét, s közben az utolsó tányérokat és evőeszközöket is elpakolom. Felkapom a fejem a kérdésére és megannyi válasz tódul fel bennem, hirtelen azt se tudom melyikkel kezdjem.
- Huh, hát, ez a hely varázslatos. szinte tündéri, bár még csak igen keveset láttam belőle! - felelem a pultra támaszkodva. - De... azt hiszem tudod milyen vagyok... be akarom járni az egészet és kicsit kinéznék Angliába is... - pislogok rá kicsit bűnbánóan, mert ez azt jelenti, hogy 2-3 hétig minimum távollenék. - Ha utána is megtűrsz a házadban mint lakótárs akkor... szívesen visszajövök! - teszem még hozzá őszintén reménykedő hangon és csillogó szemekkel. Ebben a pillanatban megszólal a gépemen a skype jellegzetes hangja. Az otthoniak hívnak. Bocsánatkérően pillantok Persé felé, majd odalépek az asztalhoz és rákattintok a zöld gombra. kezdeti veszi egy hadarós és mások számára biztosan borzasztó csúnyának ható beszélgetés oroszul. Olyan mintha mindenféle szitokszót vágnánk egymás fejéhez ahogy erősen indulatosan raccsolunk egymásnak pedig épp azt mesélik mennyire hiányzom nekik, én pedig azt, hogy mennyire nagyszerű ez a hely. Hát ilyen ez az orosz nyelv...


Szóval ilyen ilyen az amikor Írországban leszakad az ég. Minden elsöprően megállíthatatlanul zúdul alá a víz a sötét komor vastag felhőkből. A szél nem fúj, nem villámlik és dörög, csak ömlik ömlik és ömlik. A semmiből érkezett, minden előjel nélkül. Egy pillanatban még nyugodtan sétáltunk a parkban, élveztük a langyos meleget, azt, hogy a nap nem tűz csak gyengéden simogat. Aztán hirtelen alattomosan fölöttünk termet a szürkeség és rákezdett. A pillanat törtrésze alatt bőrig áztam, s lévén hogy gyalog jöttünk ki a parkba mire hazakocogtam mindenemből facsarni a vizet. Alice és Axel viszont boldogon ugráltak pocsolyáról pocsolyára, egymás nedves bundájába martak játékosan s ugarálva ugatva rázták meg vízes bundájukat. Igazából két sarokkal arrébb már engem sem érdekel, hiszen a bugyimig eláztam akkor meg már hová szaladjak? Csak kergettem őket nevetve, próbálva nem tudomást venni az esővel együtt járó hidegről. Mikor Persé házának küszöbére érünk két kezemmel végigsimítok elázott hajamon. Frissítő, hideg mégis jóleső zuhany volt ez. Kinyitom az ajtót közben próbálom a lábammal a két még mindig ugrándozó négylábúmat visszatartani attól, hogy berontsanak, de hiába. Szinte fellöknek ahogy a játék hevében még mindig egymást csipkedik, én pedig az egyensúlyomat vesztve szinte beesek a bejárati ajtón. Mielőtt bármit is mondhatnék egymást lökdösve elindulnak befelé a lakásban.
- Nem! Nem! Megállni! Héééé! - rémült hangom betölti az egész lakást. Elkerekedett szemekkel  nézem ahogy először  a nappaliba majd a konyhába rohannak. Nyomukban sáros lábnyomok és víz. Mindenhová jut, a falra, a kanapéra, a szőnyegre a padlóra. Játékos morgásuk keveredik az én már már hisztérikus kiabálásommal.
Alice! Axel! Abbahagyni! Megáll! Ül! Fekszik! Shhh! - a létező összes vezényszót üvölteni kezdem ami eszembe jut, de ezek mintha süketek lennének. Botladozva csúszkálva az ajtókeretbe támaszkodva futok utánuk a lakásban, többször majdnem hatalmasat esek hála a gagyi kínai tornacipőm csúszós talpának, ráadásul az egész lakás padlója vízes. Végre szembekerülök a két állattal, két kezem figyelmezetően széttárom és előrnyújtom. A szemeim szikrákat szórnak ahogy elkapom a barna szempárok pillantásait.
Állj! - hangom a lehető leghatározottabb és ez végre megteszi hatását, egyikőjük sem mer mozdulni. - Ül! - kiáltok rájuk ismét mire szinte egyszerre szinkronban seggrevágják magukat. Hangosan sóhajtok és körbenézek. Az egész lakás úszik a sárban. Barna koszos tappancsfoltok borítanak mindent. Mielőtt még átgondolhatnám, hogy hogyan fogom mindezt feltakarítani újra kattan a bejárati ajtó zára. A hangra mindkét kutyám eliszkol, naná, tisztában vannak vele, hogy rosszak voltak engem meg itt hagynak a pácba. Nagy barna szemeket meresztve nézek kifelé a konyhaasztal felől, én közben tehetetlenül a vízes tincseimbe túrok. Úgy nézünk ki mint egy családi vígjáték szereplőgárdája.

Nora &&  Panda

- Pontosan úgy van, hogy nem fog érdekelni! Egyetlen egy pasas se döntheti el helyettem, hogy mit is és mikor teszek! – a hangom pedig egészen határozottan csendült, hiszen eddig se hagytam azt, hogy bárki is megszabja mit tehetek. És nem pont Darraghnak fogom ezt hagyni. Még kicsit gyűlöltem is azért, hogy ennyire sikerült elcsavarnia a fejemet az este folyamán.
Könnyedén nevetem el magam, amikor a házalásos dolgot említi, hiszen biztosan megnyerné őket maguknak, ha meg nem, akkor majd a két kutya tuti besegítene. Csak aztán nehogy minket hívjanak ki, vagyis a kollégákat, mert ha mi megyünk ott akkor már túlzottan nagy a gáz, hiszen meghalt valaki. Sokan nem értik, hogy pont nyomozónak álltam, akinek sokszor a halálhoz több köze van, mint az élőkhöz, de hát nem mindenki élhet rózsaszínfelhőkben és ábrándozhat állandóan csak a jóságról. Valakinek meg kell állítani a sötétségben élőket is. – Akkor azt hiszem eldőlt, hogy kire is marad a munka oroszlán része és miként tervezted? Mi játsszuk el a szerepeket, vagy inkább keresünk valami hasonmásokat? – természetesen nem gondoltam komolyan, de a poén kedvéért még szerintem simán belefért. Mondjuk eléggé fura lenne, ha az életem apró részletei filmvászonra keverednének. Szerintem az este történteket vászonra se lehetne vinni.
- Tudtam, hogy rátok számíthatok és köszönöm. – kacsintok mellé egyet, hiszen szerintem hamarabb mosnék be én Darraghnak, ha olyat tenne, mint esetleg megvárjam, hogy a kutyák megszeretgessék őt. Meg egyébként is éreztem, hogy azzal a fickóval valami nem stimmel és a könyv segíthet megfejteni, hogy pontosan mi is lehet a gond. Legalábbis nagyon remélem így van.
- Ohhh, értem és azt már tudod, hogy mikor szeretnél angolosan távozni? – kérdeztem kíváncsian, majd egy aprót bólintottam, miközben egy kisebb sóhaj is elhagyta az ajkaimat. – Természetesen megmarad. Miért akarnám kiadni másnak, ha tudom, hogy még visszatérsz egy-két héttel később? – kérdeztem meg barátságosan, hiszen tényleg olyan lett számomra, mint egy legjobb barát. Amikor pedig bejelentkezett a családja, akkor sietve fogtam a poharamat és vonultam el a saját szobámba, hiszen mégis csak bőven volt mit megemésztenem és ott volt a könyv is. Mielőtt még eltűntem volna egy apró mosolyt kapott tőlem Nora, amolyan kitartást címszóval – még szerencse, hogy az én családom kevesebbet aggódik, vagy legalábbis úgy tesznek-, majd el is tűntem a szobámban.




[Pár nappal később]

Még mindig nem teljesen sikerült megszoknom az itteni időjárást, de legalább nem csalódtam, hogy erre felé is olyan alattomos tud lenni, mint odahaza. Ott is néha egyik pillanatról a másikra szakadt le az ég. Egy-két aktát szorongatva kezdtem el rohanni az éjszakai meló után a kocsimhoz, hogy ott aztán szőke fürtjeimet kisimítsam az arcomból, hiszen eléggé rendesen eláztam. Pár pillanat erejéig csak ülök és az aktákra nézek, hiszen még mindig nem találjuk a gyilkost és már ketten haltak meg az elmúlt 72 órában. Ez pedig csöppet se volt bizakodó, de fél órája szinte kilettünk dobva, hogy ideje aludni menni, hiszen több, mint 24 órája talpon voltunk és meg se akar látni holnapig minket a főnök. Kivéve akkor, ha valami megint történik. Így csak felmarkoltam egy-két aktát, hogy majd otthon átnézem, hátha rájövök valamire, ami hasznunkra lehet. Könnyedén parkoltam le a házunknál, amit egyre inkább kezdtem megkedvelni és megfordult az is a fejemben, hogy nem csak bérelni, hanem inkább megvenni szeretném. Olyan kis hangulatos volt és jó volt néha csak kiülni a teraszra és élvezni a naplementét, a víz hangjának játékát. Futva indultam meg az ösvényen, majd pedig kicsit leráztam a cipőmre tapadt sarat, majd sietve nyitottam ki az ajtót, hogy utána kibújjak a cipőmből, de alig hogy megtettem fel is tűnt, hogy itt elszabadultak a kutyák. – Nos, látom titeket is elkapott az eső. – szólalok meg én is kissé elázva, majd a nappaliban található asztalra ejtem a dossziékat, miközben egyre beljebb haladok. Kibújok a kabátomból, a jelvényem és a fegyverem pedig ott leledzik a megszokott helyén, derék tájékon. – Két jómadár eliszkolt? Te jól vagy amúgy? – tudom dühösebbnek kellene lennem talán amiatt, hogy mindent sár borít és víz, de valahogy még ahhoz is fáradt voltam, meg nem hiszem hogy azzal előrébb lennénk. Ő még nálam is jobban el volt ázva, de nem csodálom, ha sétálni voltak és pont közben kapta el őket a vihar. Kicsit azért idegesen túrtam vizes fürtjeimbe, mert fogalmam sem volt, hogy mivel hozzuk helyre az ilyen foltokat a bútorokból.

Perséphone &&  Nora

Fordul a zár, nyílik az ajtó én meg a nappali és a konyha között állok csöpög rólam a víz, mindenhol sár, a kutyám persze lapítanak az asztal alatt és mivel érzik rajtam, hogy tiszta ideg vagyok eszükbe sem jut az éppen megérkező Perséphone-t üdvözölni. Az ajkamba harapok amikor látom az arcán amint rájön mi történt.
- Ne haragudj! -nyögök fel és teszek egy lépést felé. - Nem tudom mi ütött beléjük! - rosszalóan sandítok a két bociszemeket meresztő négylábúra. Mondanék még valamit de hagyok időt neki, hogy jól leteremtsen engem vagy a kutyáimat vagy mindkettőt vagy legalább akadjon ki amiért ez a gyönyörű lakás most sárban és vízben úszik. De... semmi. Az arcáról csak a mérhetetlen fáradtságot tudom leolvasni. Mozdulatai akár egy lassított felvétel, szemei kimerülten fátyolosak. Óvatos pillantást vetek a fegyverére és a jelvényére, még most sem tudtam teljesen megszokni, pedig esküszöm próbálom de valahányszor meglátom a gyomrom egy kicsit összeszorul. Pedig Persé az egyik legklasszabb és legvagányabb nő akivel valaha találkoztam. Szomorúan nézek rá ismét, hangom barátságos amikor hozzá szólok.
- Hosszú éjszakád volt? Nehéz esetetek van - valami komoly ügyön dolgozhatnak, ha ennyire leköti minden energiáját. Hirtelen belém mar a bűntudat amiért most egy rakás házimunkát is csináltunk neki, nem elég, hogy alig áll a lábán a munka miatt.
- Figyelj csak, ezt majd én elintézem! - nézek körbe, majd határozottan folytatom. - Hívok egy takarító brigádot vagy valami! Te menj és pihenj le, vagy vegyél egy forró fordűt, vagy mindkettő! - javasolom s gyorsan hozzáteszem. - Csak ne aludj el a kádban! Nekem már sikerült! - nevetek fel és senki nem hibáztathat érte, hiszen az a fürdőszoba valami álomszép. Tipikusan az a hely ahová egy nő elbújhat és relaxálhat a habot között egy finom pohár borral. Lassan de biztosan Alice és Axel is előbújik, óvatosan szimatolgatnak Persé felé, nagy bűnbánó szemekkel néznek rá s közben vadul csóválják a farkukat. Jellemző... a "ne haragudj rám nézd milyen szépen nézek és a farkam is csóválom neked" trükk. Utálom, mindig bejön. Elnéző sóhajjal nézek a két állatra. Odalépek az előszobában lévő szekrényhez, majd kiveszek egy vödröt és egy felmosót, szivacsot és pár rongyot.
- Tényleg megoldom! Hozzá ne merj nyúlni bármihez! Legfeljebb a kuglófhoz ami a konyhapulton van lefedve! - nézek rá határozottan, én csináltam a rumlit, evidens hogy én vakarom fel. - Tegnap csináltam csak nem jöttél haza, úgyhogy kitettem oda, viszont így finomabb is mert összeértek az ízek! - bízom benne, hogy hallgat rám és legalább megkóstolja miközben én elkezdem felitatni a saras vizet a bejárattól kezdve. Alig lépek párat szinte homlokon vágom magam a felismeréstől.
- Jó nagy gyökér vagyok... először le kellene vetnem a vízes gönceimet! - röhögök saját magamon de komolyan. Gyorsan a fürdőbe megyek ledobálom a ruháim, beteszem a szennyestartóba, áttörölgetem magam egy törölközővel aztán gyorsan felhúzok egy shortot és egy pólót amit tegnap hagytam a mosógépen. Visszasietek a nappaliba és újból megragadom a fejmosót. A munkámat csak az nehezíti, hogy Alice előrszeretettel rágcsálja és támad rá a felmosórongyra, hiszen ez a legádázabb nedves csúf szörnyeteg amit valaha látott.
- Ez is ehető?- kiáltok be a konyhába bízva abban, hogy már vágott magának egy szeletet a sütiből. Alig, hogy felteszem a kérdést fel is sikoltok. Alice egy hirtelen ugrással ugyanis fellöki a félig vízzel teli vödrömet. Elengedem a felmosónyelet ami egy csattanással a apdlóra esik, és kétségbeesetten kapkodok a vödörért hátha meg tudom akadályozni, hogy minden a padlóra follyon.
- Eeeeeelintézem!!! - kiabálok be a konyhába elgyötörten nevetve a saját szerencsétlenkedésemen. Úgy néz ki, hosszú délelőttöm lesz.


- El sem hiszem, hogy szabadnapod van! - lelkedezek napok óta először. A teraszon ülve, mezítláb, érezve a víz édes illatát és egy finom bort iszogatva már nem is érzem magam annyira nyomorúságosan. Annyira rohadtul összezuhanva mint tegnapelőtt, amikor valahogy - fogalmam sincs hogyan - de zombi módjára hazavezettem az öbölből. Nem éreztem semmit, kikapcsoltam és kizártam mindent, máskülönben biztosan karambolozok. Amikor ideértem és láttam, hogy Persé nincs itthon kétségbeestem. Kétségbeestem azért mert akkor a gondolataimnak esélyük van becserkészni engem, majd kegyetlen módon leteríteni és addig rugdosni amíg csak mozdulni bírok. Ezért lefoglaltam magam. Mindenféle módon. Mire Persé hazaért a lakás a pincétől a padlásig szó szerint csillogott villogott. Mindent, de mindent szétszedtem, megjavítottam, kitisztítottam, kifényesítettem, elmostam, kimostam. Úgy viselkedtem mint egy speedező drogos. Mint egy megőrült búgócsiga. A kertben aztán folytattam a házimunkavadászatot. Megmetszettem a rózsákat, füvet nyírtam, lesepertem a teraszt. A konyhában utánaolvastam hogyan kell wellington steakt csinálni hiszen az az agyam is lekötni nem csak a kezem. Nagyon nagyon kevés választott el attól, hogy kötni is megtanuljak de ekkor hála istennek hazaért Perséphone. Fogalmam sincs mint gondolt, mit sejtett mit tudott, én csak hálás voltam a társaságáért, bár a szokásosnál sokkal szótlanabb voltam. Akárhányszor kinyitottam a számat csak egy nevet akartam mondogatni egyfolytában. Daan, Daan, Daan, Daan. Úgyhogy inkább csendben ültem leharapva a nyelvem. Estére olyan szinten kimerítettem magam, hogy szó szerint bedőltem az ágyba, nem maradt erőm gondolkodni. A rákövetkező két nap is majdnem ugyanúgy telt. Döbbenten vettem észre, hogy a szervezetem már harmadik napja él csak koffeiinen és ezzel az üzemanyaggal remekül elvegetál. 3 napja nem ittam más csak kávét és folytattam a mániákus háziasszony életvitelem. Csak a séták alatt engedtem meg magamnak, hogy elengedjem magam és rá gondoljak, de akkor úgy éreztem, hogy a lelkem ketté hasad. A fájdalom minden percben ott volt a mellkasomban, de amíg lefoglaltam magam nagyjából elviselhető volt. Márkor viszont megőrültem tőle. Minden sejtem ordítva vágyott rá, hogy megkeressem őt. Az egyik ilyen séta után úgy jöttem haza a kutyáimmal mint akit megvertek és úgy is éreztem magam. Kitörni készült belőlem mindazt amit napok óta visszafogok. Az a mérhetetlen rémülettel keveredő keserves sóvárgás ami lassan felemésztett testileg és lelkileg egyaránt. Amint beléptünk az ajtón azonnal a fürdőbe mentem és amiót itt vagyok először bezártam. A tükröben megijedtem a saját arcomtól. Szinte hullafehér voltam és sovány... Megeresztettem a kádban a vízet, s közben görcsösen kapaszkodtam a szélébe. Egyszerűen csak kitört belőlem. Mintha egy négyéves kislány lennék, vigasztalhatatlanul és keservesen zokogtam, fogalmam sincs meddig. A víz csak folyt én pedig ültem a kád mellett és sírtam. Sírattam a hülye önző döntésemet, sírtam a hiányától, sírtam a vágyakozás miatt. Minden miatt. Annyira és olyan hevesen mint még soha máskor. A torkom már elszorult, a fejem tompán fájt mire a könnyeim elapadtak. Aztán megkönnyebbültem. Képes voltam felállni, lezuhanyozni és kimenni. Mindennél jobban hálás voltam azért mert Persé akkor ott aznap este nem kérdezett semmit. Nem tudom, hogy tapintatból vagy mert nem is sejtette, hogy mi történik, de nem tudom, hogy kibírtam volna e ha megkérdezi, hogy mi baj van.
És most itt ülünk, napok óta először érzem, hogy talán rendbejöhetek, egyszer, valamikor. A nap lemenőben volt és emiatt az egész terasz narancssárga fényben úszott.
- Kellett már egy kis pihenés! - emelem fel a poharam egy őszinte és fáradt mosollyal az arcomon. Elgondolkodva bámulom a pohár szélét, s azon gondolkodom, hogyan hozzam fel a tétmát. Ma reggel megfogalmazódott bennem a tény. El kell mennem. Egy időre biztosan. Amíg megemésztem és feldolgozom a történteket és képes leszek úgy visszagondolni rá, hogy nem bazsalygok mint egy szerelmes tini majd török ki hisztérikus zokogásban. Egy pillanatra lehunyom a szemem majd ismét ránézek.
- Emlékszel amikor mondtam, hogy nemsokára szeretnék elutazni? - kérdezem finoman. - Nos... azt hiszem most itt az ideje. Megnézném Angliát... - folytatom, s valahogy az egykori izgatott csillogás helyett most mély szomorúság ül a szemeimben. - Pár hét lenne... - annyi idő biztosan elég, hogy kiheverjem őt. Hajrá! - szólal meg bennem egy gonosz kis hang.
- Esélytelen, hogy szabit vegyél ki és elgyere velünk igaz? - kérdezem elpoénkodva kicsit a helyzetet, nem akarok én lenni a rosszhangulat felelős ezen a szép délutánon.

Nora && Panda

Hirtelen tényleg úgy éreztem magam, mintha valamiféle csatatérbe keveredtem volna. Nem voltam mérges, inkább csak fáradt voltam és azt se tudtam, hogy mit kellene ezzel kezdeni. Ahogyan azt se értettem, hogy miként voltak képesek ezt művelni a kutyák. Tudom, hogy az esőtől és a sártól mindenki képes megbolondulni - még az emberek is -, de akkor se számítottam arra, hogy erre fogok hazatoppanni. Csak egy kád forró vízre vágytam és nyugalomra, de ennyit erről is.
- Gondolom az eső, mindenki meghülyül tőle. – felelem minden hezitálás nélkül, majd a két ebre nézek, akik úgy figyelnek, mintha arra számítanának, hogy hamarosan esetleg menekülniük kell. Lassan fújom ki végül a levegőt, hiszen nem fogok se Norának, se a két kutyusnak emiatt neki rontani. Nem vagyok olyan, aki emiatt ordítani akarna, egyszerűen csak tényleg hirtelen még ez is… túl sok…
- Eléggé, egész este dolgoztunk. Találtunk még egy holttestet, így nem nyugodhatunk addig, amíg rács mögé vagy a hullaházba nem kerül az illető. – totálisan komolyan azt, amit mondok, de ennél többet nem akarok mondani, még a végén elmenne Norának is az életkedve. Egy megerőszakolt és megcsonkított női test nem éppen kedves látvány. Néha én se értem, hogy miként is bírom ezt elviselni.
- Biztos vagy abban, hogy egyedül akarod intézni? Megkérdezhetem a bentieket is, hogy tudnak-e valami jó takarítóbrigádot. – a helyszínelőknek is lenne biztosan tippjük, meg olykor mi is alkalmazunk embereket, hogy összetakarítsanak egy-egy helyszínelés után, ha olyan dolgokról van szó, aminek már nem lesz gazdája, hiszen nincs annyi ember, hogy mindig mindent mi tudjunk csinálni. – Tényleg nyugi, nem nagy vész. Nem dőlt romokba a világ, ez egy kis sár, nem pedig atombomba. Majd valahogy megoldjuk. – mosolyodtam el barátságosan, majd hamarosan már a konyhában is vagyok és nem sokkal később ő megy átöltözni, én pedig lecsapok a vacsorára, hiszen normális kaját az elmúlt egy napban tuti nem ettem. Főként kávén éltem.
- Igazán remek, még mindig irigyellek azért, hogy ilyen jó szakács vagy. Talán el is mehetnél annak. – szólalok meg két falat között, majd tömöm is tovább a fejemet, miközben részben azon vagyok, hogy nehogy az asztalnál aludjak el. Előbb kaja, zuhi és utána tuti ki fogok dőlni. Nem éreztem ahhoz erőt, hogy jó beszélgetőpartner tudnék lenni. Talán majd pár óra múlva, ha pihentem kicsit.


Remek érzés volt sokáig aludni, lazulni egész nap és csak élvezni egy kis pihenést. Kényszer szabi volt, mert túl sokat dolgoztunk az elmúlt időszakban, mire elkaptuk azt az őrültet. Viszont azt is éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Az egész ház úgy csillogott, mint szerintem még új korában se, amikor este hazaértem. Remek illatok terjengtek a konyhából is, annak köszönhetően amit Nora csinált. Volt egy olyan sejtésem, hogy valaminek történnie kellett, de ő már aludt, mire hazaértem, így nem tudtam kifaggatni, mert a kutyái még nem lettek árulók, hogy elmeséljék nekem, ha netán ők tudják, hogy mi lelte a gazdit. Ma pedig még nem hoztam szóba. Reménykedtem abban, hogy el fogja mesélni, hiszen számomra még mindig fura volt az, hogy mégis miként kellene felvezetnem a dolgot. Helyette inkább csak a vízbe lógattam a lábamat és kicsit meglötyköltem a poharamban lévő bort, miközben a nap egyre inkább le akart bukni a horizont alá. Már éppen azon gondolkoztam, hogy megtöröm a csendet, megtette ő helyettem, mire mosolyogva pillantottam rá.
- Mostanában tény, hogy nem sokat láttál, de ma egész nap legalább az agyadra mentem. – nevettem el magam, hiszen voltunk kicsit a városban vásárolni, segítettem neki a főzésben, filmeztünk. Mondhatni kicsit csajos napot tartottunk, legalábbis azt hiszem, hogy így nevezik ezt. Számomra ez még eléggé fura volt, de örültem annak, hogy ennyire jóban lettünk.
- Egyetértek veled, eléggé ránk fért már. – utaltam itt a tegnap esti ámokfutására, amit tegnap művelt a lakással. Tényleg nem értettem, hogy miként volt erre képes, de abban is biztos voltam, hogy azért lendült be ennyire, mert valamiről nagyon el akarta terelni a gondolatait, csak jó lenne tudni, hogy miről is van szó. Annyira béna vagyok az ilyenekben.
Amikor pedig ismét megszólal, akkor kíváncsian fordulok felé és őt fürkészem, mintha a rezdüléseiből akarnék olvasni, ami valljuk be nekem egészen jól megy, mert néha egy-egy bűnözőt is egy-egy rezdülés árul el. Igen, tudom ostobaság ezt mondani, nem vagyok én se profi, de azért több minden tűnik fel, mint egy átlagos embernek, akinek nem szükséges ez a munkájához. Egy aprót bólintottam, hiszen nem akartam félbeszakítani őt. Elve úgy tűnt, mintha nem lenne olyan könnyű beszélnie róla.
- Ezek szerint most szeretnél elmenni? Mégis mikor indulnál? – kérdeztem meg alig hallhatóan, mert kicsit megijedtem, hogy talán már nem is fog visszatérni. Azt pedig nem akartam elképzelni, hogy milyen lenne ez a ház nélkülük. Totálisan üres, de nem csak az, hanem a szívemben is keletkezne egy űr. Nem is kicsi.
- Úgy, ahogyan mondod. ÉN nem tudok egyedül menni, de ugye vissza fogsz jönni? – részben kicsit talán önzőség ezt kérdezni, de szeretném, ha visszajönne. Ha újra itt lenne és élettel teli lenne a házunk. Mert ez már nem csak az enyém volt, hanem az övé is.
- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg pár perc habozás után. – Valami elől menekülsz Nora? Tudom, hogy valami nincs rendben, ahogyan biztosan nem így kéne felvezetni a dolgot, de ismersz, hogy ebben még nem vagyok jó. Szeretnél beszélni róla? – fordultam teljesen felé, majd lerakta ma poharat a földre, hiszen ott ültem egy párnán, mert azért felfázni se akartam. Türelmesen vártam a válaszára és láthatta, hogy ez rajta múlik. Én nem fogom erőltetni, ha szeretné, akkor mesélje el. Én pedig majd megpróbálok segíteni, ha tudok.

Perséphone &&  Nora

Hallom a hangjában az elnyomott szomorúságot és egy csepp rémületet. Hidd el maradnék, de jelen pillanatban nem bírok! Nem tudok ránézni ahogy a kérdést felteszik. A boros poharamat fixírozom elmélyülten amikor végre válaszolok.
- Hát... a napokban. - felelem az indulást illetően. Nem bírok ki még egy hetet azzal a tudattal, hogy elengedtem, mit elengedtem kíméletlenül lezavartam egy hihetetlen srácot akiért bolondulok. Azóta nem telik el nap, pillanat, másodperc, hogy ne gondolnék rá. Mániákus módon megfordulok minden magas barna pasi után és szívem folyton össze vissza zakatol mert abban reménykedem egyszer őt fogom majd megpillantani a város utcáin valahol. Szomorúan bólogatva hallgatom végig, hogy ahogy azt sejtettem nem tud velünk jönni. Pedig mekkora buli lenne.
- Őszintén Persé? - nézek újra fel rá, és ebben a pillanatban rohadtul nem tudom mi kellene válaszolnom.
- Szeretnék, igen. - hiányzik a mondat második fele amivalószínűleg azzal kezdődik, hogy de... - De most szükségem van egy kis környezetváltozásra. - szólt a lány akinek még csak állandó lakcíme sincs és 1 éve először állt meg valahol ahol több mint két hetet töltött. Ez aztán igen! Belekortyolok a borba de megdermedek ahogy meghallom a kérdését. Bűntudatosan emelem el a poharat a számtól.
- Bakker, le se tagadhatnád, hogy nyomozó vagy!  - eresztek meg egy legyőzött mosolyt felé. Lábammal lustán kalimpálok a vízben miközben hallgatom ahogy szabadkozik.
- Ugyan! - legyintek könnyedén, - imádom, hogy ilyen kis nyers és lényegre törő vagy! Nem szeretem a kerülgetik azt a bizonyos kását! - és ez tényleg így van. Azért is bírom ezt a lányt annyira mert nem vívódik annyit, hogy miképp mondjon dolgokat. Ami a szívén az a száján abban az őszinte és kissé kemény stílusban ami rá jellemző, de ezt is csak becsülöm benne. Inkább legyen kíméletlenül egyenes mint alattomosan kedves. Elgyötörten felnevetek. Akarok e beszélni róla? Jó kérdés!
- Te akarsz beszélni arról a bizony Darragh-ról? - szemöldököm gonosza felszalad ahogy neki szegezem a kérdést, melyben benne van az én válaszom is. Ha tehetném egész nap csak Daanról beszélnék, de annyira fáj rágondolni, hogy inkább csak rágom magam belülről. Micsoda egy hülye kettős helyzet.
- Ha te is akkor én is... - teszem még hozzá kompromisszum készen miközben mosolyogva nézem ahogy a kutyáim a tó partján birkóznak. Nagy levegőt veszek, próbálom összeszedni magam, hogy elkezdjem az én hihetetlen mesébe illő történetemet.
- Emlékszel amikor körülbelül egy hete én maradtam ki éjszakára... valahogy úgy mint te? - kezdem óvatosan és ha bólint akkor halkan folytatom. - Na, hát szóval... - miért ilyen nehéz kimondani? - találkoztam valakivel. - röviden tömörem nyögöm ki és próbálom visszafojtani mindazt amit érzek.
- és... úristen... Persé.... én, totál kifordultam magamból! - nyílik meg hirtelen és hagyom, hogy csak úgy felbukjanak belőlem a szavak.
- Valahogy úgy érzem magam mint te a múltkor, nem ismerek magamra! - úgyhogy mielőtt jobban belebonyolódnék ebbe, angolosan távozom, ahhoz legalább nagyon értek. Bármennyire is kínlódom azzal amit mondok, a hangomban felcsendül egyfajta boldogság ahogy az utolsó mondat elhagyja a számat, és arcomon pontosan ugyanaz a mosoly suhan át mint Panda arcán akkor reggeli közben.
- Te jössz! - passzolom vissza a labdát s ezzel időt is nyerek magamnak, hogy rendezzem a vonásaimat. - Én sem vagyok ám vak, tudom, hogy nyakig benne vagy!

Nora &&  Panda

Nagyot nyelek, amikor meghallom a válaszát, hogy a napokban, vagyis talán már holnap se lenne itt. Miért félek ettől? Miért tartok attól, hogy elmegy? Egyszer tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is, hiszen ő szabad madár volt, egy olyan madár, aki az álmait megvalósította, akiért a világ élt, akit a különféle helyek csábítottak, hogy fedezze fel… Most még se akarom, hogy elmenjen, már a gondolat is nehézzé teszi a levegő vételt is, hiszen már egészen megszoktam, hogy itt vannak, hogy van kivel beszélgetnem, felfedeznem a várost és a különféle helyeket. Hülyülni, vagy éppen filmezni, de ez annál többről szólt. A barátom lett és talán kicsit olyan is, mintha a testvérem lenne. És emiatt féltem attól, hogy elveszíthetem őt, mert túlzottan is fontossá vált, de azt is tudtam, hogy nem lehetek önző és ha menni szeretne, akkor el kell engedni, hiszen talán egyszer még vissza fog találni, legalábbis nagyon remélem.
Állom a pillantását, még ha félek attól, amit mondhat. Őt fürkészem, mintha olvasni szeretnék benne, hogy mi jár a fejében, de nem tudok. Most nem tudom pontosan megmondani, mintha a „képességeim”, amik munka során is sokszor segítenek egyszerűen csak szabadságra mentek volna. Amikor meghallom a válaszát, akkor lesütöm a tekintetemet és hamarosan már a vizet fürkészem. – Értem. – csak ennyit tudok mondani, többet kellene, de hirtelen mégis úgy érzem, mintha most gyalogoltam volna át a Szaharán és szinte kiszáradtam volna. Szeretne elmenni, szüksége van rá… Nekem pedig arra, hogy itt legyen…
Másabb esetben talán elnevetném magam azon, amit mond, de most még se megy. Inkább csak egy félig boldog-szomorú mosolyt villantok rá, hogy utána ismét a vizet és a messzeséget fürkésszem, miközben az éjszakai életvilág is szép lassan kezd életre kelni.
- Ebben is eléggé hasonlítunk, talán emiatt is találtunk annyira egymásra. – szólalok meg kicsit jobbkedvűen, bár ez se az igazi. Én tényleg igyekszem, de most nem megy. Aggódom… aggódpm amiatt, hogy el fog tűnni és többé nem látom. Ahogyan azt se tudnám elviselni, ha más miatt tűnne el, mert még ha én követnék el valamit, akkor azt megpróbálhatnám helyrehozni, de más bűnét? Mondjuk azt, hogy eléggé nehéz lenne…
Amikor válasz helyett meghallom a kérdést, akkor sikeresen félrenyelek és még a bort is kiköpöm, mert erre nem számítottam. Nem is értettem, hogy jön ide az az idegesítő alak, akit olykor legszívesebben talán megfojtanék, de még se tudok feledni és vágyok rá.  Ez a kettőség pedig egészen idegőrlő tud lenni.
- Hééé, nem ér terelni! Nem én vagyok most a téma, hanem te. Másrészt meg, én már meséltem róla. – lököm meg kicsit a vállammal őt és mosolyogva figyelem őt. Erről lenne szó? Egy férfi miatt akar menekülni? Ohh, ha tudná, hogy én is menekülni akarnék olykor, itt hagyni mindent az említett férfi miatt, de még se vagyok rá képes… hirtelen már nem is tudom melyikünk cselekszik helyesen. Ő amiért menekülne, vagy én, amiért maradok és szenvedek olykor.
- Ez nem fair, de mivel szeretném tudni, hogy mi a helyzet, vagy kit kell lepuffantanom, így benne vagyok. – tudja ő is jól, hogy nem gondoltam komolyan a lepuffantás dolgot, de ha már nyomozó lennék, akkor nem hagynék ki egy ilyen gyenge poént. Lehet tényleg rossz helyre álltam, amikor éppen a tréfát osztogatták az égiek.
Bólintok, hogy igen emlékszem és őt figyelem, hogy mi fog ezek után történni. Kicsit szélesebb mosoly szökik az arcomra, de nem vágok közbe. Hagyom, hogy kimondja, ami olykor nehezen, máskor pedig könnyedén bukik ki belőle. Óvatosan eltűrök egy tincset az arcából, majd a vállánál fogva átölelem.
- Hogyan is mondtad múltkor? Fülig belezúgtál, de ez miért lenne baj? – kérdezem meg kíváncsian, majd megköszörülöm a torkomat. – Mi történt pontosan, vagy ki az a személy? – faggatóztam tovább, hiszen tényleg érdekelt, hogy pontosan mit érez. – Miért akarsz elmenekülni előle, ha jól érzed magad? Ha úgy érzed magad, mint még előtte sose? -  tudom, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű szindróma, de ha már egyikünk elcseszett ilyen téren, akkor legalább megpróbálhatok segíteni neki, hogy ő ne szúrja el esetleg, mint én teszem, mert egyszerre éreztem, hogy elcseszett az egész helyzet Darragh és közben, míg máskor úgy, hogy tökéletesebb olykor nem is lehetne, ha nem éppen egymás idegein táncoltunk.
- Nem lehet előtted titkom, mi? – kérdezek vissza, majd egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim között. – Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész Nora. Túl bonyolult, hiszen olykor legszívesebben megfojtanám, míg máskor csak arra vágyom, hogy ismét a karjaiban tartson. Félek, hogy talán ő lesz a vesztem, hogy egyszer az egész rossz irányt fog venni. Én… - de nem tudom hirtelen mit is kellene mondani… Sose éreztem még ilyet, mint Darr közelében. Pedig rajtam még a képességét se igazán szokta használni, vagyis nagyon ritka. De ezt nem mondhatom el, hogy ő nem ember, hanem egy szexlidérc, vagy mi is lenne a helyes kifejezés rá… Helyette pedig inkább az ajkamat harapdostam, mert nem tudtam, hogy mit kéne még mondanom. – Ki fog megmenteni önmagamtól, ha nem leszel itt?

Perséphone &&  Nora

Nagy nehezen sikerül kiböknöm azt ami a szívem nyomja és az, hogy Perséphone ennyire őszinte és figyelmes érdeklődéssel fordul felém egyszerre könnyíti és nehezíti a dolgomat. Könnyíti mert egyszerűen csak megnyílok előtte és lassan de biztosan felbuknak belőlem a szavak, de egyben bűntudatom is lesz hirtelen amiért ő ilyen jó barátnő és én meg épp itt hagyni készülöm. Elnevetem magam amikor azzal viccelődik, hogy lepuffantja azt aki miatt magam alatt vagyok és eszembe jut amikor én ajánlottam fel a terepjáróm és a kutyáimat hasonló célokra. Ahogy kimondom, hogy találkoztam valakivel, a mellkasomat nyomó mázsás súly egy része tovaszáll, aztán amikor átölel és magához húz fejem a vállára hajtom és legszívesebben sírnék, végül mégis elnevetem magam amikor megkérdezi, hogy ki ez a személy és hogy mi történt. Bűntudatosan elpirulva lesütöm a szemem amiből talán sejtheti, hogy nem sakkoztunk egész éjjel. Szinte majdnem hangosan felsóhajtok amikor eszembe jut az az este.
- Látod, ez egy nagyon jó kérdés... - felelem hallkan. - A nevén kívül nem igazán tudok mást róla... - azonkívül, hogy tényleg menthetetlenül beleesetem mint az a bizonyos vak ló a verembe.  
- Jaj Persé! - húzódom hátra és elkeseredve lóbálom a lábam a vízben.  - Azért mert nem tudok megállni! - nézek az égre miközben válaszolok. - Ha maradnék és jobban belebonyolódok akkor még jobban fájna amikor végül tovább utazom. Nem rángathatom magammal, nem mondhatom neki, hogy ugyan már hagyj a hátad mögött mindent, karriert, családot és gyere velem. Mit tudok én adni neki a használt terepjárómon és folytonos utazáson kívül? - a szívemet a testemet a lelkemet mondjuk. De mindegy. Arról nem is beszélve, hogy ég az arcom amiért olyan csúnyán visszautasítottam ott az úton, amikor utánam hajtott. Az egész kezd vészesen maga alá temetni, s ezen az sem segít, hogy a maradék boromat egy húzásra megiszom, úgyhogy gyorsan rá terelem a szót, jelezve, hogy ő sem ússza meg a dolgot.
- Hát, lehet titkod ha szeretnéd, de remélem bízol bennem annyira, hogy előttem ne legyen! - kacsintok rá bátorítóan mert látom, hogy ő is legalább annyira küszködik a témával mint én. Ahogy beszélni kezd látom, hogy gyötrődik, nagyon gyötrődik. Hirtelen bűntudat fog el amiért én mélyen elsüppedtem a saját nyomorúságos szerelmi bánatomban és nem vettem észre, hogy neki is gondjai vannak. Jobb kezem feltartom egy pacsira.
- Üdv a klubban! Együtt evezünk abban a bizonyos csónakban csak a miénknek még lékje is van! - kuncogok a saját elcseszett helyzetünken. A következő kérdése azonban annyira szíven üt, hogy megszólalni sem tudok, sőt egy pillanatig levegőt is elfelejtek venni. Minden szavából sugárzik a bánat és a szomorúság. Leteszem a poharam, felé fordulok és mindkét karommal átölelem. Szorosan, hosszan, hogy megcáfoljam és enyhítsem benne azt az érzést, hogy lehagyom és egyedül lesz. Amikor elhúzódom mélyen a szemébe nézek.
- Tudd, hogy hiába leszek akár ezer kilóméterre tőled akkor is mindig számíthatsz rám! - hangom most először határozott és erőt sugárzó.  -Meglátod mire észbe kapsz, újra csupa kutyaszőr lesz a lakásod, ordítani fog a hifi és kuglóf fog sülni a sütőben! - folytatom egy félholdas mosollyal. Ismét megölelem, tenyerem finoman a hátát simogatja. - Komolyan Persé, te vagy az egyik legerősebb és legvagányabb nő akit ismerek, semmi okod aggódni! - suttogom a válla felett ahogy szorítom majd ismét elhúzódom. Minden szó igaz amit mondok, és még reggelig tudnám sorolni, hogy miért nézek fel rá, miért tartom kivételes embernek. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mindössze pár órás ismeretség után befogadott, tetőt adott a fejem fölé, és a úgy viselkedett velem mintha már évek óta ismerne. Azonnal otthon éreztem magam és ez nem csak azért volt mert a lakása csodálatos és magával ragadó, hanem mert az első pillanattól kezdve úgy éreztem tényleg szívesen lát és örül annak, hogy itt vagyok. Pedig tisztában vagyok vele, hogy mennyi bosszúsággal járt az, hogy itt laktam. Abból a kutyaszőr mennyiségből amit Axel és Alice elhagyott a lakásban legalább három másik kutyát lehet kirakni. Szinte állandóan szólt a zene és annak ellenére, hogy otthonosan mozgom a konyhában azért nem egyszer előfordult, hogy szénné égett alaktalan valamit húztam ki a sütőből. Tudom, hogy volt, hogy hisztis voltam, vagy hogy másfél napra eltűntem amikor Írország vidékeit jártam, kitartóan próbáltam megbarátkoztatni mindenféle vega kajával, vagy órákon keresztül mászkáltam telefonnal a fülemen és raccsoltam, hadartam oroszul. Néha biztosan nem lehetett könnyű.
- Mit szólnál egy nagy búcsú vacsihoz? - bököm meg a vállammal játékosan. - Főzhetek, de rendelhetünk is. Találtam egy éttermet ahol helyes a kiszállító fiú! - poénkodom, de hiába. Mindketten tudjuk, hogy akár George Clooney is hozhatná a vacsit limuzinnal hidegen hagyná mindkettőnket, tekintve, hogy reménytelenül odavagyunk egy másik pasiért.