Remek, a végén még el is kések. Nem mintha egyáltalán lenne kedvem ehhez az egészhez, de az itteni vadászközösség vezetője apám világi jóbarátja és rögtön visszajutna a fülébe a hír, ha nem érkeznék meg időben az első privát órámra. Van abban egy jó adag terhes nyilvánosság is, ha az ember olyasmi közösségben él, mint amilyenbe a vadászok verődnek…
Fogalmam sincs, mit csinálhat egy tudós, de így első hallásra pont nem is érdekel. De Mr. McGilray szerint van bennem lehetőség, és jót tenne az önuralmamnak is, ha nem csak a fizikai edzésekre helyeznék hangsúlyt, hanem az „elmémet is palléroznám”, ahogy ő mondta. Micsoda barom használ manapság ilyen teátrális kifejezéseket? A lényeg, hogy kerített valami nagyokost, aki állítólag elég jó abban, amit csinál, bármi is legyen az. Tudóskodik, gondolom. Ő elvállalta, hogy rám néz és megpróbál belőlem még jobb, felkészültebb vadászt faragni, aki több terülten tájékozott. Nem tudom, pontosan hogy szól a megállapodásuk, szívességből csinálja-e, vagy ő is húz belőle valami hasznot, de nem is igen érdekel. Nem jósolok nagy jövőt ezeknek a könyvtári óráknak. Nem arról van szó, szeretek én olvasni. A sulival sincs különösebb bajom, bár eddig a legtöbb osztálytársam debil idióta volt és előre tartok a gimnáziumtól, amit most szeptemberben kezdek majd meg itt, Dublinban, apám hajthatatlan akaratából. De, ha a vadász-előmenetelemről van szó, csakis fejvadászként tudom elképzelni magam. Olyan kevés a női fejvadász, és én nem csak közülük, hanem a férfiak között is a legjobb akarok lenni. Imádok bevetésekre járni, elaltatni az ellenfél gyanakvását a kinézetemmel, a játékommal, aztán mérgezett tüskét szúrni a rohadék unseelie-be, és közben fürdőzni meglepett arcának rándulásaiban. Ez való nekem. Feszültséglevezetés, bosszú, elismerés.
Átvágva az elülső parkon, megérkezem az egyetem főbejáratához és lenyomom a kilincset. Jópár professzor támogatója, egy-kettő még tagja is a helyi vadászközösségnek, hála nekik az egyetemi könyvtár szolgálhat okításom helyszínéül. Nem is tudom, hová legyek a megtiszteltetéstől… Egy perc múlva már be is lépek az irtóztató belmagasságú terembe, ahol vagy négy ember magasan állnak a különböző kötetek a kilométer hosszú polcokon. A levegőben a helyhez illő, édeskés-dohos papír- és nyomdafesték illat. Órámra pillantok. Negyedórát késtem. Bőven belefér. Gyerekes elégtétellel elvigyorodom. Tekintetemmel keresem az alakot, akit lelki szemeimmel már annyiszor elképzeltem az elmúlt napokban. Alacsony, vékony, görnyedt hátú, kopasz homlokú vén fószer, vastag keretes szemüveggel. Valahogy így tudom elképzelni tudós-tanítómat. Körbepillantva azonban senkit nem látok, akire illene a leírás. Sőt, igazság szerint egyetlen lelket látok az egész teremben. Nincs mit tenni, segítséget kell kérnem. Utálok segítséget kérni... Kihajtogatom a zsebembe gyűrt kis cetlit, amin egyetlen szó szerepel: Carvey. Odalépek a fiatal, vörös hajú nőhöz és megköszörülöm a torkom. - Helló. Én előadásra jöttem Mr. Carvey-hoz. Megmondaná, kérem, hogy hol találom…?
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Csüt. Május 25, 2017 12:32 pm Bejegyzés ideje
[Only admins are allowed to see this image] Az igazat megvallva nem is nagyon figyeltem oda, mit magyarázott a főnök, amikor a legutóbbi megbeszélésre gyűltünk össze a templom alatti főhadiszálláson. Miután többnyire a kémek jelentéseit hallgatjuk, vagy épp a fejvadászaink számolnak be arról, hogy melyik ügyük mennyire járt sikerrel, így annyira talán nem meglepő, hogy jómagam valahol a hátsó sorban szoktam dekkolni, olvasgatva unalmamban, hisz legyünk őszinték... a vezetőségen kívül úgy sem sokan kíváncsiak arra, milyen tudományos felfedezéseket tettem az elmúlt hónapokban, vagy ha mégis úgy döntenek, hogy álljak ki és adjam elő, a felét sem értik meg annak, amit mondok. Túl sok figyelmet most sem szentelek az eseménynek, csak néha-néha pillantok fel a könyvemből, mondjuk amikor meghallom, hogy új taggal bővült a csapat. Egy gyerek? Csodás, kár, hogy nem bébiszitterek vagyunk, hanem mindenféle természetfeletti lényeket kéne hajkurásznunk. A véleményemet azonban megtartom magamnak, s csak arra is szórakozott igennel felelek, amikor felszólítanak... Igaz, hiába várok, utána nem kapok mást, csak annyit, hogy „nagyszerű”, no meg az értekezlet végén egy cetlit a főnöktől, hogy hány órára várhatom legújabb kis diákomat. Ja, hogy én nyertem meg a megtisztelő szerepet, hogy foglalkozzak a gyerekkel! Hivatalosan: úgy is „hiányszakma” az enyém, hátha sikerül megszerettetni a kiscsajjal, nemhivatalosan azonban tisztában voltam azzal, mi áll az egész hátterében: senki sem akar felelős lenni a sérüléséért, vagy neadjisten, a haláláért, ha esetleg terepre küldenék, és kiderülne, hogy mégsem olyan vagány a kiscsaj, mint azt a kedves papa beharangozta... Gőzöm sem volt, hogy eljön-e egyáltalán, mindenesetre csináltam a szokásos dolgaimat a könyvtárban, amikor egyszer csak felbukkant a szőkeség – igaz, amikor meghallottam, mi járatban van, úgy elkerekedtek a szemeim, mint ha valami átverős show-ba kerültem volna... Ez most komoly?! - Szia. Azt kell mondjam, hogy Mr. Carvey sajnos egy sem dolgozik nálunk... De ha te vagy az a lány, aki nemrégiben csatlakozott a „csapathoz”, akkor azt hiszem, Miss Carvey-t keresel, nem Mr.-t, és én lennék az. De hagyjuk ezeket a hivatalos formaságokat, szólíts nyugodtan Roisinnak. – egyrészt, mert nem vagyok én olyan öreg, hogy magázzon, vagy adja az ég, néninek szólítson, még csak az hiányozna! Másrészt meg a magázódás tökéletes hangulatgyilkos tud lenni – Téged hogy hívnak? Egy perc türelmet kérek, csak elmentem gyorsan amit kell, aztán mehetünk is. – teszem hozzá még magyarázat gyanánt, miért szöszmötölök még mindig a géppel, de lévén, annyira nem sürgős a munkám, majd folytatom később. Amint kész vagyok, már pattanok is fel a helyemről, intve, hogy merre induljunk, hisz mégsem kezdhetünk el hétpecsétes titkokról beszélgetni a városi könyvtár kellős közepén! - Túl sok mindent nem mondott a vezetőnk azon kívül, hogy nekem kéne pátyolgatnom, tanítgatnom téged, szóval, hogy ne untassalak feleslegesen olyasmikkel, amiket már amúgy is tudsz, mesélnél kicsit magadról, hogy képbe kerüljek? Miket tanultál eddig, mi az ami érdekel, ami jól, vagy kevésbé megy, vagy bármi, amit fontosnak találsz! – fordultam felé, útban az egyik kisebb terem felé sétálva.
A hozzászólást Roisin Zoe Carvey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 27, 2017 4:40 pm-kor.
Riordan Carvey
Keresk. és szolg.
● ●
● ● Posztok száma :
114
● ● Avatar alany :
KJ Apa
● ● :
● ●
● ● Csüt. Május 25, 2017 11:19 pm Bejegyzés ideje
Eléggé meglepődöm, mikor a vörös hajú csaj közli, hogy ő Carvey, aki tanítani fog. Nem őt képzeltem a ’tudós’ szó mögé. - Ömm… okés, szóval te tartod a fejtágítókat? Bocsi, de nem tűnsz valami tudósfélének. – Ahhoz képest, hogy eddig gúnyos megvetéssel képzeltem magam elé a szemüveges, ősz hajú vénembert, most szinte rosszul esik, amiért egy csöppet sem sztereotipikus, huszonéves nőt küldtek a taníttatásomra. Ahogy hozzám szól, teljesen normálisnak tűnik, de én továbbra is személyes sértésnek veszem, hogy itt kell „palléroznom az elmém”, amikor annyi hasznosabb dolgom is lenne, ezért elég kelletlenül válaszolok a kérdésére. - Először is tisztázzuk, hogy nem kell pátyolgatnod. Semmi ilyesmire nem szorulok rá. Azért vagyok itt, hogy bepillantást nyerjek a vadász-lét ebbe a szegletébe is. Nagyon sok mindent tanultam már, Corkban nálam kétszer idősebb férfiakat győztem le célbalövésben, és a legfiatalabb vadász vagyok, aki önálló küldetés keretein belül ölt unseelie-t. – Valószínűleg annál önhittebben, ahogy most én teszem, lehetetlen viselkedni. – Tudom, hogy sokat kell még tanulnom, de nem látom, hol jössz a képletbe te. Mármint ne vedd zokon, apám mindig mondja, hogy a tudósok milyen fontos munkát végeznek, csak nekem fogalmam sincs róla, hogy mi is ez a fontos munka pontosan… Ahogy a rendetlen, könyvekkel telizsúfolt kisterembe lépünk, fintort vágok. - Te ezeket mind olvastad is? Egyébként tényleg érdekel, mivel foglalkoztok. Ti fejlesztitek ki a fegyvereket? Vagy kikutatjátok, melyik lény ellen mi a leghatásosabb módszer? Remélem, hogy hallok valami olyat Roisintól, ami felkelti az érdeklődésem. Mivel van egy olyan zavaró érzésem, hogy ez a nő felettem áll valami olyan területen, amiről halvány fogalmam sincs, csacsogni kezdek, hogy ne lássa rajtam, hogy kicsit megilletődtem. - Miért döntöttél úgy, hogy tudós leszel? Mi alapján érezted úgy, hogy nem a fejvadász, vagy a kém státusz, hanem ez az, ami a legközelebb áll hozzád? Vagy eleve miért akartál vadász lenni? Családi örökség? Nekem mindkét szülőm elismert vadász, valószínűleg anyám lesz a corki kolónia következő vezetője, ha a jelenlegi bemondja az unalmast, márpedig nem egy mai gyerek az öreg. Ahogy a válaszára várok, körbesétálok a teremben, és amelyik könyvnek megtetszik a borítója, felkapom és belelapozok. Névsorok, statisztikák, múltbéli lény-észlelések, semmi, ami egy percre is le tudná kötni a figyelmem. Pár mozdulattal papírrepülőt hajtogatok egy asztalon heverő lapból és úgy célzok vele, hogy beakadjon a mennyezetről lelógó csillár két ága közé. - Én fejvadász szeretnék lenni. Anyám és apám is ezt akarja. Van egy bátyám, ő is remek fejvadász-tanonc volt, de aztán… másként döntött. – Elszorul a torkom, ahogy rájövök, miről fecsegek, és csak nehezen tudom befejezni a mondatot. –Szóval engem ez érdekel. A vadászat. Nem hiszem, hogy tudsz mondani, vagy mutatni bármit is, ami érdekelni tudna engem innen. Széles mozdulattal mutatok körbe a teremben, és kihívóan nézek rá. Titkon azt remélem, elküld a francba, és még időben véget vethetünk ennek az értelmetlen különórának.
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Szomb. Május 27, 2017 4:40 pm Bejegyzés ideje
[Only admins are allowed to see this image] - Nem te vagy az első, aki így gondolja, szóval semmi gond, csak ezért nem akarok szemüveget beszerezni. Mellesleg, te sem tűnsz egy éppenséggel vadászfélének. – jegyzem meg, ha már így állunk, hisz legyünk őszinték, tényleg egész fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ennyire... hmm, hogy is mondjam, jól álljon a tanulmányaival. Pláne, ha azt nézzük, hogy engem már felnőttként, még az egyetem alatt kértek fel csatlakozásra, úgyhogy annyi idősen, mint most ő, még semmit sem tudtam erről az egészről. - Hm, akkor úgy hangzik, tényleg nem vesztegeted az idődet. Azért nem rossz eredmény ennyi idősen, én abból még soha egyet sem öltem, pedig nagyjából kétszer annyi idős vagyok, mint te. – állapítottam meg, csak hogy reagáljak valamit a bemutatkozására, mert el kell ismernem, tényleg olyan maximalista a kiscsaj, mint ahogy azt rebesgették. Bezzeg ha én ennyi idősen így kentem-vágtam volna azt, hogy mit is akarok kezdeni az élettel... sokszor még most se tudom. - Ó, tanulni sosincs késő, vagy sosem lehet belőle eleget. És ne aggódj, nem veszem. Nem te vagy az első, akit ennyire nem hoz lázba a téma. – vonok vállat nemes egyszerűséggel, tipikus fejvadász hozzáállás, minek használjuk az agyunkat, ha ott vannak az izmaink és a reflexek, ösztönök? – Azért még nem adtam fel a reményt, hogy megszerettessem veled ezt a területet is. Igaza van édesapádnak, tényleg fontos, mindjárt el is magyarázom, hogy miért. – fő az optimizmus, nem igaz? Ha már önkéntelenül is mentorrá avanzsáltam, csúnya lenne, ha rögtön az első napon elhasalnék a kihívás előtt. Sőt, talán még egy héten belül is az lenne, de eszem ágában sincs feladni! - Nem mindet, de majdnem. Ha nem hiszed, nyugodtan tesztelheted. – elég ha felcsap egy könyvet, aztán megmondja, hogy hányadik oldalon nyitotta ki, én meg már fejből mondom is neki a szöveget - éljen a fotómemória! Ha valamit, hát az ilyenkor következő elképedt arcokat mindig is imádtam! - Elég sok mindennel foglalkozunk. Kutatjuk a régi idők feljegyzéseit, a mai szak- és szépirodalmat, hátha sikerül olyan összefüggésekre bukkannunk, amiknek aztán jó hasznát veszik a fejvadászaink a terepen. Rendszerezzük és kézben tartjuk a többiek által leadott jelentéseket és jegyzőkönyveket, esetleg ha sikerül egy lényt élve elcsípni, akkor házon belül is szokás kísérletezni rajta, hogy többet kiderítsünk... Kár, hogy jelenleg egy sincs raktáron. – húztam el a szám csalódottan, hisz szívesen kipróbáltam volna az ilyesmit változatosság gyanánt, hogy ne mindig csak a könyvek felett görnyedjek. Nem mint ha azt nem szeretném, csak mégis... - Hogy én? Nos... hol is kezdjem. Én vagyok a család úttörője, tudtommal más vadász nem volt a családunkban korábban. Még az egyetem alatt szervezett be az akkori barátom, aki szintén vadász volt, igaz, azóta már nem vagyunk együtt, de ugyanitt maradtunk Dublinban mindketten. Ami pedig a tudós karriert illeti... kétbalkezes vagyok. De kegyetlenül! – nevetek fel röviden zavaromban – Már a tanulós évek alatt is kiderült, hogy milyen penge vagyok elméletből, olyan béna gyakorlatból, az meg elég gáz, ha a terepen az ember mondjuk egy kelpie helyett a saját társkát lövi fenékbe... A gyógyításhoz nincs gyomrom, szóval sok minden nem maradt. Másrészt fotómemóriám van, amit egyszer elolvasok, vagy látok, azt örökre megjegyzem, szóval mondhatni, ez a terület fekszik a leginkább. – értem én is a kis bemutatkozásom végére, a „betegségemet” pedig nem állt szándékomban különösebben titkolni, úgy is tudott róla mindenki, meg egyébként sem valami hú-de-nagy szakmai titok. - Nekem is van egy bátyám, de amennyire tudom, neki sosem volt köze ehhez az egész vadász-témához... – felelem csendesen, igaz, az sem biztos, hogy életben van még, csak sejtjük, ámde nem azért vagyunk itt, hogy róla beszélgessünk, így vissza is kanyarodok – Szóval fejvadász, értem. Nos, azt meg majd meglátjuk, találunk-e olyat, én reménykedem azért. Idő közben a már említett terembe is megérkeztünk, igaz, maga a helyiség nem túl nagy, de körben a falakat a padlótól a plafonig könyvespolcok borítják, középen pedig egy szép, nagy, antik asztal kapott helyet, néhány székkel. Hagyom, hadd nézelődjön egy sort a lány, mielőtt rátérnék a tárgyra. - Milyen lényekhez volt már szerencséd terepen, a már említett unseelie-n kívül?
Riordan Carvey
Keresk. és szolg.
● ●
● ● Posztok száma :
114
● ● Avatar alany :
KJ Apa
● ● :
● ●
● ● Vas. Május 28, 2017 6:31 pm Bejegyzés ideje
Ahogy hallom, hogy mély benyomást tesz rá a tapasztalatom és az, hogy korom ellenére már milyen küldetésekben vettem részt, büszkén húzom ki magam. Azonban gyermeki örömöm nem tart sokáig. Mikor meghallom, hogy a volt barátja szervezte be a csapatba az egyetemi évei alatt, kiérződik a hangjából a nosztalgia. Hogy a pasi, vagy a sulis évek iránt, azt nem tudom eldönteni, mindenesetre eszembe juttatja, mennyire más helyzetben vagyok én, és hogy nem feltétlen vagyok ezért minden téren hálás. - Az tök jó. – vonok vállat könnyednek szánt modorban. – De ha így nézed, valójában nem vagyok előnyben veled szemben, csak amíg te huszonévesen kezdted, engem születésem óta erre nevelnek. Nem feltétlen a saját érdemem, amit elértem eddig ezen a téren. – „És nem is mindig a saját akaratomból történtek a dolgok…” teszem hozzá magamban. – Mit tanultál az egyetemen? Talán egyszer majd én is megyek egyetemre. Azért van ám pár dolog, ami érdekel. – Valójában tudom, hogyha a szüleim, különösen anyám akaratán múlik, sosem járok majd egyetemre, mert minden, ami elvonja a figyelmem az ellenség irtásáról, az az ő meglátása szerint felesleges. A továbbtanulást anyám pont ilyen felesleges figyelem-elterelésnek tartja. Szerencsére, addigra már nem rajtuk fog múlni, mit kezdek az életemmel… Rádöbbenek, hogy kezd olyan dolgokra terelődni a beszélgetés, amiket nem biztos, hogy szeretnék vele megosztani, ezért inkább csendben hallgatom, ahogy a munkájáról mesél. - Házon belül kísérletezni? Úgy érted, itt? – mióta beléptem a könyvtárba, most először igazi érdeklődés csillan a szememben. – Ez nagyon durva! És miket csináltál velük? Tudtam, hogy kell lennie egy szadista énednek is. A bájos könyvtáros, aki éjszakánként mágikus lények kínzásával múlatja az időt… Amikor a fotómemóriáját említi, rövid időn belül másodszor sikerül lenyűgöznie. - Ez nagyon nagy! Nem jönne rosszul nekem sem a felvételi teszthez a gimiben… akkor neked tényleg ez a terület fekszik a legjobban. Ahogy körbesétálok a kis teremben, elképzelem, hogy az ő képességével pár óra leforgása alatt a fejemben lenne a sokezer kötet minden sora. Sosem voltam az a típus, aki nagyra tartja a tanult tudás erejét, mindig inkább a saját bőrön szerzett tapasztalatok alapján építkeztem, nagyrészt erre is volt igazából lehetőségem. De most egy pillanatra nem érzem magam olyan idegennek ebben a környezetben. Mikor a lényekről kérdez, akikkel dolgom volt, ismét felébred bennem a fejvadász vér. - Csaliként vettem már részt unseelie és szellem becserkészésében is, succubust és incubust pedig rengeteget csaltam már csapdába, mivel kislánykoromban azt mondták, rám nem hat a csábításuk. Akkor ezt nem igazán értettem, de most már tudom, mire gondoltak, és miért voltam alkalmasabb közreműködő egy succubus likvidálásában, mint a nálam idősebb és egyébként tapasztaltabb fiatal srácok… teljesen egyedül még nem engednek küldetésre, pedig ha belegondolok, hogy a kísérőim nagy részét, akik a védelmemet szolgálják, lazán kicselezném, igazán mehetnék egymagam is végezni a dolgom. Hirtelen, ahogy saját múltamon, és a nekem szánt jövőn gondolkodom, felmerül bennem egy kérdés. - Te miért csinálod ezt? – fordulok hozzá komolyan. – Már nem vagytok együtt a pasiddal, tehát gondolom, nem miatta. Mi hajt téged vadászként? Mi az, amit el szeretnél érni? Mi motivál, hogy ne hagyd a francba az egészet…?
Vendég
Vendég
● ●
● ●
● ● Hétf. Jún. 12, 2017 6:28 pm Bejegyzés ideje
[Only admins are allowed to see this image] - Nyilván, mindennek megvan az előnye és a hátránya is. Ez sem kivétel ez alól, nem igaz? – kérdezek vissza. Ő ebben nőtt fel, mondhatni, sok minden olyan természetes számára, mint a lélegzetvétel, míg mi hosszasan, nehezebben tanultuk, vagy fogadtuk el éppen. Fordítva pedig, nos... nekünk volt normális gyerekkorunk? Nem ilyen erőszakos világban cseperedtünk fel, hanem a boldog tudatlanság árnyékában? - Informatikus könyvtáros szak. Tudom, sokak számára talán nem a legizgalmasabb, de én szerettem. Amúgy ha gondolod, vagy bármi segítség kell, akár suli, bármilyen kutatás, vagy egyéb kapcsán, nyugodtan fordulj hozzám, házon belül én vagyok a "Google" a csapatban. – mosolyodtam el. Nem tudom, a többiekkel mennyire ismerkedett, barátkozott össze, de egy új közösségben sosem árt, ha legalább egy ember akad, akire számíthatunk, nem igaz? Ha mindenki más elfoglalt... - Például, mik? – kíváncsiskodok, ha már szóba hozta, érdekelne, hogy mégis mik azok, amik megmozgatják a fantáziáját? Pláne, mert eléggé különbözőek vagyunk, eltérő családi háttérrel, múlttal, és mindig is érdekesnek tartottam azt, hogy ki hogyan vélekedik különböző dolgokról. - Igen, pontosan úgy. – mosolyodtam el, mielőtt bővebben belementem volna – Nos, az mondjuk eléggé megoszlik, hogy ki hogyan, milyen kísérleteket preferál, de arra mondjuk jó, hogy alaposabban megismerjük őket, a lényüket. Mondjuk egy kelpie esetében meddig bírja egy-egy állati alakban, hogyan változnak a képességei, különféle orvosi és genetikai vizsgálatok, hátha valami olyan összefüggésre bukkanunk, ami segítheti a többiek munkáját... Arra is így derült fény, hogy miért kényszerülnek időnként emberi vérre vagy húsra a kelpie-k, csak hogy egy újabb példát hozzak. – azt hiszem, az utolsó lény, ami nálunk volt, is ezt a csoportot erősítette – amíg végül teljesen be nem kattant a bezártságtól és az „éhségtől”, és végzett magával, de a véres részletektől inkább megkímélném egyelőre a másikat, legyen akármilyen belevaló kis fejvadásznövendék is. - Hát no, senki sem tökéletes. – vonok vállat vigyorogva, amikor a szadista énemmel jön elő, majd beszámolok neki a fotómemóriámról, a meglátásával pedig maximálisan egyetértek. Több hasznomat veszik itt, mint terepen, az egyszer tuti, tekintve, hogy milyen kétbalkezes tudok lenni... pár könyvet leborítani néha még mindig kevésbé gáz, mint lábon lőni a csapattársunkat, példának okáért. - Az tuti, hogy ilyeneknél jól jön, de amikor minden tesztet kitűnőre írsz meg, vagy szó szerint leírod a könyv tartalmát, nos... akaratlanul is felmerül a gyanú, hogy valahogy csalsz. – húzom el a számot, volt már részem ilyesmiben is, hogy a sok irigykedőről már ne is beszéljek. Előnyök és hátrányok, igaz erre a „betegségre” is. - Hmm, akkor el kell ismerjem, egészen színes a repertoárod. Egyébként ne vedd magadra, elég veszélyes a fejvadászok munkája, szóval bevett gyakorlat, hogy a legtöbben párban, vagy csoportosan indulnak vadászatra. Kettő egy ellen, mégis csak jobb felállás, pláne, ha a másiknak különleges képességei is vannak. – jegyeztem meg, persze itt is akadtak kivételek, de hol nem? - Igazad van, valóban nem Russell miatt, elég harmatgyenge indok lenne csak egy pasi miatt maradni, akivel ráadásul már nem is vagy együtt. Hmm, talán azért, mert így jóval több rálátásom van olyan dolgokra is, amikre egy átlagos emberként nem lenne lehetőségem. És miután megtudtam, hogy mennyi mindent rejt a világunk, furdal a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjak róla. – részben. Részben pedig elég sok magánéleti oka is van, mint az apám személye, a családban keringő pletykák, vagy éppen a bátyám eltűnése, de ezeket egyelőre eszem ágában sincs az orrára kötni, pláne, hogy másnak se nagyon beszéltem róluk. - És téged? Csak a szüleid akaratából, vagy te is ezt szeretnéd? – passzolom vissza a kérdést, hisz tudom, hogy gyerekként mennyi döntésünk van a szülői akarat ellen. Kíváncsi vagyok, vajon felnőtt korára is kitart ez az elkötelezettség, vagy amint szabadul a szülői nyomástól, szabadabb életet választ?
Kezdőlap
