Rég voltam már a városban, jobbára az elmúlt három hetet a farmon töltöttem. Remekül le tudják foglalni az embert az ottani feladatok, főként, ha az ember szereti az állatokat. De hát egyedül nem könnyű, segítséggel már annál inkább. Na meg az is igaz, hogy sokkal jobban vágytam az elmúlt időszakban egy kis csendre és nyugalomra, ott pedig nem kell elviselnem egynél több emberi lényt. Az állatokkal is ugyanolyan jól el tudok beszélgetni, ők legalább nem szájalnak vissza. Mindeközben ott volt a városban lévő lakásom is, ahova akkor szoktam járni, ha valami dolgom van a városban, és több ideig kell ott maradnom. Nem minden nap van az embernek kedve ahhoz, hogy ide-oda mászkáljon percekig. Ahogy eddig nyugalomra és csendre vágytam, a mai nap elkapott a vágy, hogy ideje lenne kiruccanni egy kicsit. Kirúgni a hámból, fogalmazzunk inkább úgy. Így hát, amint újra biztos kezekben hagytam a farmot, el is indultam a városba. Nem tudtam, hogy pontosan mi lesz a végcélom, azon kívül, hogy egy kocsma. Mondjuk amelyik nincs dugig emberekkel.
Legurul az első sör, utána a második, ezt követően pedig a harmadik, de még egyelőre nem érzem túlzottan a hatását. Odalépek valakikhez, akik épp biliárdoznak, hogy beszállhatok-e. Még pénzt is rakok le az asztalra, hogy játsszunk érdekesebben. Nyilván rájátszottam a szerepemre, mintha már azt se tudnám hol vagyok, a beszédem és a testtartásomat is ehhez mérten igazítottam. Összenéztek egymásra, és biztos azt hitték, könnyű pénz, miért is ne akkor. A végéig, míg nekik már két golyót kellett lelökniük, addig csak bénáztam, szóval nagyon nem is gurult le az enyéim közül egy sem. Közben persze fél szemmel megpillantottam egy ismerős arcot, ahogy a pultnál ül, iszogat valami löttyöt, és engem vizslat. Végül eljött az én időm is, ekkor rákacsintok a csajszira, és abba is hagytam a szórakozást. Adtam még mindig a részeget, de közben legurítottam az összes golyómat. A legjobban az lephette meg őket, mikor egyszerre hármat tettem be. Kimaradt hát az utolsó fekete golyó, amit szintén könnyűszerrel raktam be az egyik lyukba, aztán pedig kiegyenesedtem, és megtámaszkodtam a dákóban. Figyeltem még egy kicsit a táblát, aztán pedig felnéztem a srácokra. - Egy öröm volt, urak! Mondom nekik egy féloldalas mosoly keretében, és nyújtom is a kezem egy kézfogásra, hogy pecsételjük meg az újonnan kötött barátságot. Ők pedig voltak olyan udvariatlanok, hogy inkább hátat fordítottak nekem. Vállat vonok, aztán pedig zsebre rakom a nyereményemet, és megindulok a pult felé. Leülök a nőszemély melletti székre, és rákönyökölök a pultra, kezemmel megtámasztva a fejemet, és ő rá figyelve. - Élvezted a műsort? Nem tagadom, meglep, hogy itt látom őt. De az alatt a rövid idő alatt, míg volt szerencsém megismerni, rájöttem arra, hogy valószínűleg nem ok nélkül van most itt. - Mi szél hozott ilyen messze Amerikától? Közben intek a pultosnak, hogy kérek én is abból, amit ő iszik, legyen az akármi is.
Nem túlzottan ismertem még ki magamat ebben a városban, de ez talán nem meglepő, hiszen pár napja voltam még csak itt, de ennyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy valakinek a fejét a bárpultba verjem egyik este, aki történetesen nem volt más, mint a társam, vagyis az itteni. Nem igazán tudtam felnézni rá, vagy éppen tűzbe tenni a kezemet, mint Drakért tettem bármikor korábban odahaza. A családom szeme elől pedig eltűntem, mert jobbnak láttam azt, ha anyának se okozok több ősztincset, így csak annyit mondtam, hogy rövid ideig nem leszek elérhető. Nem hittem volna, hogy itt ennyire nehéz lesz egy ügyet felgöngyölíteni, mintha direkt titkolnának el előlem lényeges információkat. Igazából még a barátnőm holttestét se láthattam, de persze már másokét igen, hiszen közben más ügyeket is a nyakunkba sóztak. Rohadtul nem tudtam örülni neki, de sok választásom nem volt, ha nem akarok lebukni. Kisebb séta után úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak az egyik helyi kocsmát. Egy kis kikapcsolódás nem árthat, hiszen néha kezdtem úgy érezni, hogy kezdek megörülni. Néha egy-egy emberi alak elmosódott és mintha valami más akart volna kibontakozni belőle, de aztán ha becsuktam a szemem és kinyitottam újra, akkor viszont minden normális volt. Talán a stressz volt az oka, vagy a hosszú utazás és a nem alvás, hiszen mióta itt voltam azóta nem túl sok időt pazaroltam alvásra. Szállásomon is inkább csak dolgoztam, miközben igyekeztem a hotel helyett valami albérletet találni, mert az mégis csak olcsóbb lenne, mint élni állandóan. Főleg, hogy az őrsnek se nyújthatom majd be számlát. Nem is értem, hogy mit hittem. A második sörömet fogyasztottam, amikor ismerős hangra lettem figyelmes. Általában az arcmemóriám jobb, mint a név, de amikor hátra pillantottam, akkor könnyedén derenget fel, hogy honnan is ismerem. Tudtam, hogy idevalósi, de a franc se gondolta, hogy annyira kicsi ez a hely, hogy ennyire könnyedén egymásba fogunk botlani. Nem vágytam ismerős arcra, itt senki se ismert és az lehetettem, aki csak akartam. Mondhatni átvertem mindenkit. Figyeltem a játszmát, és figyeltem, ahogyan előadja a részegséget. Körülbelül két percig, ha elhittem neki, de nem tovább. Így jár az, akit már ismernek valamennyire. Végül sietve fordultam vissza a pult irányába, mert a magány csábítóbb volt, mint bármi más. Mostanában amúgy se arról vagyok híres, hogy tudnám uralni az indulataimat. De persze nem jöhetett össze, mivel hamarosan helyet is foglalt mellettem, mire kíváncsian pillantottam felé. Amikor viszont meghallom a kérdését, akkor könnyedén nevetem el magam. - Nos, volt már részem jobb műsorban is. – feleltem minden hezitálás nélkül. Az pedig, hogy ő mire is gondol ez által az már csak rajta múlik. Gondolhatja azt is, hogy unatkozom kissé, vagy éppen arra, hogy tőle is láttam már jobb alakítást. Nem is egyszer, de az a múlt és amúgy se kell azt háborgatni, mert nem azért ugrottam át ide. - Munka, hiszen az elől nem lehet elszökni. Bármennyire is szeretnénk néha. – majd ittam pár kortyot a sörömből. – Nem is tudtam, hogy hazatértél. Ha tudom, akkor talán beköszönök. – feleltem teljesen higgadtan, pedig nem így volt. Nem köszöntem volna be akkor se. Az nem rám vallott. Ami közte és köztem történt az szép és jó volt, de semmi több, ahogyan a legtöbb férfi ilyen volt az életemben. Nem kötöttem sose egyhez se igazán, csak a szórakozás kellett, de más nem. - És te pontosan mit is keresel itt? Csak nem mások pénzéből akarsz meggazdagodni, mert ha igen, akkor talán még jobban kellene gyakorolnod az ittas állapotot. – pimaszság már annál inkább jellemzőbb volt rám, de hát ilyen vagyok. Könnyedén pillantottam körbe, amikor egy vöröskével találkozott a tekintetem. Láttam az íriszeiben, hogy a pokolba kíván, amiért „beelőztem” őt. – Azt hiszem valaki igazán vágyna a társaságodra, miért nem inkább neki köszönsz? – tettem fel a kérdést minden hezitálás nélkül, miközben a sörösüveget ismét az ajkamhoz emeltem, hogy meghúzzam.
- Csakugyan? Mesélj még. Kérem tőle a folytatást mosolyogva. Van sejtésem, hogy mire gondolhatott, de nem akarom előre ellőni a poént. Az biztos, hogy könnyedén meg tudtuk találni a közös hangot, míg együtt dolgoztunk. Persze nem egyszer kaptam meg tőle a középső ujjat, mikor már túlzottan is jó hangulatomban voltam és abba nem hagytam a viccelődést. Szerencsére egyikünk sem képzelt bele a dolgokba annál többet, mint ami történt. Kavartunk ugyan egymással, de ez sosem tántorított el minket attól, hogy másoknál is bepróbálkozzunk, ha úgy hozza a helyzet. Bár ki tudja, lehet ő is néha csak húzni akarta az agyamat, azért lépett le mással. Mert hát azért lássuk be, a lepedőtornában nem igazán lehet panasz rám, és ezt biztos meg tudná erősíteni ő is. És hát hülye lennék tagadni, ha azt mondanám, ez az érzés csak egyoldalú. - Valami, amiben ki tudlak segíteni? Komolyan szegezem neki a kérdést. Van már egyfajta közös múltunk, és azt is megtapasztalhatta már, hogy több, mint kompetens vagyok elég sok szinten. Meg ha nem is lennék, akkor is illik megkérdezni. Lehet, hogy egy segg tudok lenni bizonyos esetekben, de azért nem veszett ki belőlem minden pozitív tulajdonság. Csak elmosolyodom, mikor azt mondja, hogy beköszönt volna. - Ó, dehogy köszöntél volna! Annyira sikerült már kiismernem őt, hogy valószínűleg ilyet nem tenne. Még egy-két gyors körért sem, mert elvonási tünetei vannak. Bár nem hiszem, hogy ilyesmivel pont neki lenne gondja. Mondhatni dupla esélye van, hisz mindkét nemből választhat magának. Az egyik beintés is valami hasonló helyzetben történhetett, mikor egy másik nővel lépett le, én pedig felajánlottam a segítségemet. Na azon aztán tényleg meglepődtem volna, ha belemegy, de hozta a formáját. - Mi a fenét keresnék itt? Úgy gondoltam, ideje kimászni otthonról, esetleg megkopasztani néhány hiszékeny idiótát, mindezt úgy, hogy közben addig iszok, míg ki nem dőlök. Mi másért járna valaki kocsmába? A söröm megérkezte után pedig én is belekortyolok abba. Jobban szeretem a csapoltat, de ha már ilyen remek társaságom van, akkor bepróbálhatom azt is, amit ő iszik. Kérdésére csak felhúzom a szemöldököm, és kicsit oldalra fordítom a fejemet, hogy megnézzem, miről is beszél. Meglátom a vöröskét, akire gondolhatott, és horkantok is egyet jókedvemben. Végül visszafordulok Perséphonéhoz. - Túl jó társaság vagy ahhoz. Na de most én jövök: Téged is megkörnyékezett már egy pasi, ahogy azt láttam, bár akkor még nem tudtam, hogy te vagy az. Őt leráztad, engem hogyhogy nem? Vágom a legártatlanabb mosolyomat, miközben újra belekortyolok a sörömbe.
Csak felvontam kicsit a szemöldököket, miközben végigmértem őt, majd kicsit oldalra billentette ma fejemet, így jobb oldalt a szőke tincseim könnyedén hullottak ismét a mellkasomra. – Hmm, tényleg? Ennyire rossz lenne a memóriád? – kérdeztem tőle csöppet se komolyan, miközben a körmeimmel az üvegen koppantak szórakozottan, majd egy elbűvölő mosolyt küldtem a felszolgáló felé, hiszen egészen könnyedén fűztem az elmúlt unalmas percekben őt is az ujjaim köré. Nem mintha annyira nehéz dolgom lett volna, mivel ő kezdett el felém túlzott figyelmet fordítani, pedig még szinte nem is villantottam. Egészen szolidan volt kivágva a felsőm is, ahhoz képest, hogy néha milyen ruhákban tudtam beülni odahaza ilyen helyekre. – Ha így van, akkor talán mindegy is, hiszen amire nem emlékszik az ember, az nem is lehet olyan lényeges. – tettem még hozzá elbűvölő mosollyal, de persze ez csak színjáték volt. Ritka volt az, amikor őszinte mosoly játszott az arcomon. Egyébként se valami vicces helyen dolgoztam, így olyan sokat nem is lehet ilyen téren nevetni. Ha pedig az őrületbe kerget valaki, akkor könnyedén szoktam lerendezni. Kevésbé fájdalmasan, vagy inkább úgy, hogy emlékezzen arra, hogy jobb ha legközelebb nem szórakozik. - Attól függ, hogy milyen értelemben érted ezt és miként is szeretnél segíteni? – közben pedig egy sokat sejtető pillantást kapott tőlem. Tudom, hogy a munkára értettem, de nem őrültem meg, hogy csak beszéljek a barátnőm haláláról. Arról a nőről, akivel egyszer könnyedén intettem be neki. Vagy éppen arról, hogy az elmém miként szórakozik velem a megérkezésem óta. Meg minél kevesebb tud, annál nagyobb az esélye annak is, hogy elszólja magát. - Ez így van, de legalább megfordult a fejemben, hogy így illene. Ez is haladás. – mosoly pedig ismét megjelent, majd ha megkapta a sörét, akkor az üveggel könnyedén koccintottam vele, hogy utána lehúzzam a sajátom felét. Nem voltam nagy piás, de elég jól bírtam már a sört. – Bár ki tudja, ha eleget iszok és talán valamilyen szolgálatodat igénybe akartam volna venni, akkor csak megtaláltalak volna, nem? És még talán el se küldtél volna, vagy tévedek? – ártatlan pillarebesgetést még tőlem is megkaphatja, még ha tudja is, hogy nem az a fajta vagyok, aki ki akarná magát csípni egy fickó miatt. A célzást meg vagy veszi, vagy nem. Nem akarok igazából tőle semmit se, csak egy múltbéli árny jelenleg számomra. Nahh, meg arra szerintem egy percen belül találnék valakit. Van itt felhozatal azért. - Felszedjen másokat, hogy kicsit kieressze a gőzt? – kérdeztem vissza csöppet se komolyan, majd hamarosan pedig egy másik nőszemélyre tereltem a szót, aki szerintem a pillantásával most ölt meg már huszadjára, ha nem többször. Szerencse, hogy azért nem vagyok olyan nebántsvirág, mint amilyennek sokan gondolnák a szemem színe és szőke fürtjeim miatt. - Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy hiányoztam neked. – eléggé abszurd lenne.– Hmm, talán csak azért, mert még van két perced, hogy ne csak utána küldjelek el, miután melegen tartottad a széket a következő áldozatot. – mosolyodtam el hamiskásan, majd az üres üveget letettem a pultra, hogy megrendeljem a következő adagot. – Vagy tudsz mondani vagy mutatni jó okot, hogy ne tegyek ugyanúgy, ahogyan az előzővel tettem? – billentettem oldalra ismét a fejemet kihívóan, miközben őt fürkésztem. Mindig is jobb volt a tűzzel játszani, mint jó kislánynak lenni.
- Hát, nem vagyok egy mai legény. Tárom szét a kezeimet, ahogy a vállaimat is felhúzom, mintha én erről nem tehetnék. Akkor jól sejtettem, hogy mire is gondolhatott. Bár ki tudja, lehet hogy eredetileg nem erre, csak most akarja megint húzni az agyamat. Próbálhatja húzni, ameddig csak akarja, fene mód nagy tűrőképességem van ilyen szinten, és ezt ő is megtapasztalhatta már. A korábbi munkakörömben szükségem is volt erre, hogy nyugodt és megfontolt maradhassak, akármi történjék. Bár… a mostaniban sincs ez túlzottan másképpen. Pont ezért szeretek jobbára egyedül dolgozni, ha mégis úgy döntenek, hogy inkább a lovasságot küldik be, azaz engem. Az, hogy vele nem így történt, kivételes eset volt. Meg nem is tűnt olyannak, aki egyhamar feladná, és valószínűleg csak hátráltatna a munkámban. Ezért hát úgy voltam, hogy akár megpróbálhatunk együtt is dolgozni. Őszintén? Nem bántam meg, hogy vele kivételt tettem. - Ohó, ne aggódj, emlékszem én számos dologra. Bólintok néhányat egy vigyorral az arcomon, ahogy újra lazán rákacsintok a lányra. Nem igazán tudnám elfelejteni azokat az estéket, amik másban sem teltek el, csak a konstans alkohol-, és szex szagában. Bár voltak esetek, mikor csak az egyik vagy a másik volt igaz. - Biztos vagyok benne, hogy szakmailag és nem-túl-szakmailag is képes lennék segítő kezet nyújtani. Szándékosan válogatom meg úgy a szavaimat, ahogy. Nem vártam el, hogy beavasson ezekbe a részletekbe, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Ha pedig tényleg olyasmiről lett volna szó, amiben szüksége lenne a segítségemre… már csak a múlt emlékére hivatkozva is kisegítettem volna. - Hát, nem tudom. Ha nagy szükséged lett volna rá, akkor nem tévedsz. De gondolj csak bele, Dublin elég nagy város, nem olyan könnyű rálelni bárkire is. Ez mondjuk egy nyomozónak nem kellene gondot okoznia. Igazam van, Perséphone? Döntöm ismét félre a fejemet, ahogy egy féloldalas mosoly az arcomra kúszik. - Touché. Emelem meg az üveget is erre, hogy aztán ismét meghúzzam, és el is fogyasszam a tartalmát. Szólok is a pultosnak, hogy hozza a következőt. De most már csapoltat kérek. - Nos… az már számodra is nyilvánvalóvá válhatott abból a néhány hétből, hogy számos tehetség embere vagyok. – majd pedig kicsit közelebb hajolok hozzá, a füléhez, hogy pontosabb legyek. – Biztosra veszem, hogy meg tudnálak győzni. Ha így akarja játszani, akkor játsszuk így. Még rájátszásként az ajkaimmal súrolom is a fülcimpáját, ahogy a székembe visszakúszok, és egyik szemöldökömet is felhúzom, ahogy újra visszamászik az a fene féloldalas mosolyom is.
Arra, hogy nem mai darab nem feleltem semmit se, hiszen nem állt szándékomban megcáfolni. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy tényleg sokkal idősebb lehet, mint amennyinek kinéz. Másrészt meg nem állt szándékomban jelenleg a múltat felidézni. Egykoron jó volt, de jelenleg kicsit vérszegényesebben éltem, amióta betettem ide a lábamat. Valahogy nem ment a lazítás se, ahogyan nem is vágytam rá. Mintha csak nagyobb sebet ejtett volna Lyanna halála, vagy magam sem tudom. De pontosan tudtam, hogy már nem ugyanaz az ember vagyok, aki egykoron voltam. Nem akartam féken tartani többé a dühömet, legszívesebben pusztítottam volna, miközben elvesztem volna kicsit talán a sötétségben, amiben nem kellene, hiszen én pont, hogy a másik oldalt állok. Másokat akarok megmenteni, azért lettem nyomozó, de valahogy most még ez se érdekelt. Egy gyilkos érdekelt és nem másoké. - Olyannak tűnnék, mint aki ilyen apróságokon aggódik? – dehogy aggódtam, hiszen nem tört volna össze semmi se legbelül, ha elfelejtette volna a fülledt éjszakákat vagy éppen csak a légyottokat, amiket különféle helyeken néha megejtettünk. Nem szóltak ezek többről, mint csak vágyakról és ösztönökről, de többet kár lenne ha bármelyikünk is beleképzelne így utólag. Én nem kötődöm és szerintem ő se. Következménye meg nem lett – szerencsére -, így felesleges is rágódni ezen. - Én ebben nem lennék olyan biztos, másrészt meg elég nagylány vagyok már, hogy magam is megoldjam a dolgaimat. Egyáltalán még a rendőrségnél vagy? Nem hallottam se a nevedet, se nem láttalak egyszer se az őrsön. – pillantottam rá kíváncsian, hiszen ez volt az igazság. Ha nincs, akkor meg mindegy. Sok hasznát nem veszem, mert még taplóuraság se éppen valami segítőkész. Hamarabb cuppan rá bármelyik ügyre, mint a halott amerikai lányéra, ami azóta is porosodik pedig már hetek teltek el és félő, hogy lassan megoldatlan ügy lesz belőle. Pedig én innen egy tapodtat se fogok tenni, amíg meg nincs a gyilkos és meg nem öltem. Eme gondolatra pedig kicsit erősebben szorítom meg az üveget, de végül inkább leteszem a pultra. - Ha valamit nagyon akarunk, akkor úgyis megtaláljuk, nemde? – kérdeztem csak vissza egy sejtelmes mosollyal az arcomon. Tudja, hogy nem adom fel, így szerintem ebből ő is tudja, ha annyira vágytam volna a társaságára, akkor megtaláltam volna, kerül, amibe kerül. Nem éppen az az ijedősfajta kislány vagyok. Csak elmosolyodok és ártatlanul megrándítom a vállaimat, amikor igazat ad nekem. Mosolyom pedig egyre szélesebb lesz, ahogyan belemegy a játékba. Talán már túlzottan is könnyű dolgom volt, mivel egyedül állt szándékomban távozni a bárból, de azért a játszadozást és a szórakozást világért se hagynám ki. De azt nem sejtettem, hogy pont az ő bajszát húzgálhatom, amikor viszont távolodik, akkor én csúszok kicsit közelebb, miközben a kezem kissé illetlen helyre felé vándorolnak, de nem tévednek le egészen odáig. - Hmm, nem rossz, de az előző pasas valahogy jobb volt és meggyőzőbb. – billentettem oldalra a fejemet, majd füléhez hajoltam, ha hagyta. – De azért ne keseredj el, lehet csak már túlzottan kiöregedtél ebből. – szórakoztam vele és játékosan még egy csókot is nyomtam arcára, mint aki csak vigasztalni akarja. Ezek után pedig ha lehetőségem volt, akkor visszacsusszantam a helyemre, hogy a pulton támaszkodjak meg. – És milyen az élet itt? – kíváncsiskodtam egy kicsit, hiszen tényleg fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, mert egyre inkább kezdem azt érezni, hogy sokáig fogok még itt maradni.
- Nos… Sose tudhatod. Néhányan évek távlatából is képesek meglepni, tudod. Emelem meg az üveget erre, ahogy bólintok néhányat. Nem mutatom semmi jelét annak, hogy most legszívesebben széttörném a kezemben lévő üveget, mert a beszédemből akarva-akaratlanul eszembe jutott apám, és az, amit tett. Hosszú ideig tartott, míg megmutatta, ki is, mi is ő, miféle személy, és hogy mikre képes a saját lelki nyugalmáért, vagy mások szenvedéséért. Meg is fizette az árát. Ahogy az összes embere. De ez nem hozza vissza őt. És a fájdalmon sem enyhít sokkal többet. „Most én is elveszek tőled valakit.” Hangzik fel újra és újra a fülemben ez a néhány szó, de mindez csak néhány pillanat leforgása alatt. - Főként magánnyomozóként dolgozom, de a rendőrfőnök nem egyszer kérte ki a segítségemet egy-két ügyletben. Hivatalosan nem vagyok, és nem is voltam rendőr egyszer sem. Félig hazudok csak, egyedül annyiban, hogy magánnyomozó vagyok. De végül is, ha belegondol, tökéletesen össze tud állni a puzzle. Kezdve már azzal is, hogy egyedül dolgozok, ebből kifolyólag nem szoktam társakat magam mellett tudni. Már csak a ballonkabát hiányzott volna, és akkor végképp nem lehetne felőle kétsége. - Ez így van. Nem volt egyszerű dolgunk nekünk sem, mégis ráleltünk arra a rohadékra. Kár lenne tagadni, egész jó csapatot alkottunk. De továbbra sem áll szándékomban magam mellé bárminemű társat is fogadni. Az a legkisebb mértékben sem imponál nekem. Egyesek kényelmetlenül érzik magukat, ha nincs mellettük senki, aki fedezi a hátukat, de én pedig pont ezt szeretem benne. Hogy magamra vagyok maradva, és nem hagyatkozhatok másra, mint a józan ítélőképességemre, valamint a tapasztalataimra és készségeimre. Eddig bevált. Kicsit szélesebbre kúszik a mosoly az arcomon, mikor a másik pasi erényeit kezdi el felsorolni. Természetesen csak túlzok, és abban is biztos vagyok, hogy csak szórakozik velem. Bár, ha tényleg igazat beszél, akkor emelem kalapomat arra a férfira, hogy ilyen rövid idő alatt máris képes volt lekörözni engem. Kíváncsian figyelem, ahogy most ő csúszik közelebb hozzám. Csókján legkisebb mértékben sem lepődök meg, számítottam arra, hogy viszonozni fogja az előbbi kedvességet. Viszont mikor mászna vissza a saját székébe, akkor egyik kezemmel tarkójára fogok, és úgy tartom ott szemben magammal. Nem csinálok semmit, csak nézem azokat a kék szemeket, és elmosolyodok, aztán pedig végül elengedem őt, és én is kicsit kiegyenesedek a székben. A sörömből kortyolok egy jó nagyot, mielőtt válaszolnék a kérdésére. - Nos, az életem nagy részét itt éltem le, rosszat már csak hazafiasságból sem tudnék mondani róla. Piti bűnözők, virágzó szórakozóhelyek, számos turista. Szóval tudok én neked mondani és mutatni szépet és jót, de az ellenkezőjét is. Csak egy szavadba kerül. Nem voltam és vagyok én sem mindig egy seggarc, és ez most sincs másképpen. A város pedig… nos, az már csak ilyen, nem vagyok egy idegenvezető, szóval nem tudok túlzottan mondani semmit sem. Mármint így magamtól. Ha kérdez, válaszolok rá, ahogy csak tudok. - Miért kérdezed? Nem volt még elég időd kiélvezni a város adta lehetőségeket? Egyébként mióta is vagy Dublinban, ha már itt tartunk?
- Ettől izgalmas az élet, nem? Hogy képesek a számunkra jól ismert emberek is meglepetéssel szolgálni vagy akár hosszabb ismeretség után is szemrebbenés nélkül hazudni nekünk. – nem céloztam jelenleg semmire se. Legalábbis nem olyanra, ami vele kapcsolatos lenne. Inkább csak a véleményemet fejtettem ki általánosságban. Ha pedig félreértene bármit is, akkor nem kizárt, hogy ő is hazudik valamiről. Ahogyan azt se sejtettem, hogy a vérem jobban ehhez a városhoz köt, mint azt én magam is sejtem. Nem emlékeztem semmire se, ahogyan a papírjaimban se ez a város szerepelt, mint születési hely. Különben tuti már anyát is faggattam volna. - Értem, akkor magányos farkas vagy, aki gondolom továbbra is szereti áthágni a szigorú szabályokat. – igazából nálam meg mindegy volt, hogy nyomozó vagyok-e vagy csak annak adom ki magam, mint jelenleg, mert nem egyszer léptem már át a hatáskörömet. Nem tehetek róla. Kicsit néha eléggé heves tudok lenni és nagyobbat ütni a kelleténél, ahogyan egészen jó célzó is vagyok fegyverrel. Nos, így talán nem meglepő, hogy nem egyszer kaptam már dorgálást a főnökömtől, ahogyan most meg az állásommal és karrieremmel packázok, ha kiderül az igazság. - Szerencsére igen, de sajnos még így is túl sok rohangál a világban. – morrantam is egyet a szavaim mellé, hiszen tényleg ez eléggé tudott dühíteni. Túl sok rohadék szaladgált kint és legszívesebben mindet bezártam volna, vagy ha tehettem volna, akkor saját magukat szabadítottam volna rájuk, hogy átéljék azokat a kínokat, amiket ők okoztak másoknak, mielőtt a halál eljött volna értük. Akkor szerencsénk volt, mert időben találtunk Lyannara, de most nem. Már nem segíthetek rajta, csak annyiban, hogy bosszút állok a haláláért. Tényleg nem volt semmi gond azzal a pasit, akit elzavartam. Legalább nem a megszokott csajozásos dumákat nyomta és szerintem olyan értelembe se lett volna gond vele. De ha nincs valamihez az embernek kedve, akkor jöhet bármennyire jól kinéző bika is, mert nem fogja feltüzelni a másik felet. Jelenleg pedig nem éreztem azt, hogy tényleg képes lennék rövid időre legalább kikapcsolni az agyamat. Ahhoz szerintem eléggé nagy csoda kellene, de még ennek ellenére is szórakoztam a régi ismerőssel, akivel már nem egyszer tettünk ilyet, hogy húztuk egymás agyát, hogy utána különféle helyeken hagyjuk, hogy az ösztön elvegye a józanságunkat. Persze néha volt, hogy egy-egy bútordarab is bánta a hevesebb egymásnak eséseinket, de jelenleg? Hát mondjuk azt, hogy túlzottan lehangolt voltam, hogy bármennyire is azt tudjam hinni, hogy még akár a ma estéből is lehet ilyen. Lyanna szavai csengtek a fejemben… Amikor a tarkómnál fogva még a közelében tart, akkor csak kihívóan nézek rá, majd amikor csak úgy elenged, akkor lebiggyesztem játékosan az ajkaimat, majd szőke tincseimbe túrok, hogy utána a rakoncátlan tincsek saját életet éljenek továbbra is. - Szóval nincsenek, nagy bűnözök? És mi van a mostanában túl sok halottal, amik a rendőrség asztalán végzik idővel aktaként? – pillantottam rá kérdőn, mert akkor ezek szerint nem is tudja, hogy meghalt az, akivel képes voltam inkább lelépni, mint vele vagy belemenni egy hármasba. Szerintem a gyilkosok azért nem olyan pindurka falatok, de lehet rosszul gondolom. - Elég ideje ahhoz, hogy kitiltsanak egy bárból, mert a társam fejét megismertettem a pulttal. – közben még hanyagul meg is rándítottam a vállaimat, hiszen tényleg nem nagy szám. – Igazából csak pár napja, talán olyan egy hete. Szóval még nem igazán ismertem ki magam itt, de csak nem lehet olyan nehéz. – pillantottam felé, miközben az üvegemmel szórakoztam. Az ittlétem oka pedig maradjon továbbra is az én titkom.
- Így is fogalmazhatunk. És ahogy a hazudozás is lehet nem kártékony hatású, úgy a változás is lehet negatív. Mindkettőre volt példa az életemben, és akármennyire is megéltem már több, mint két évszázadot, még mindig képes vagyok felidézni bármit a múltamból. Ez is előnye a hosszú életnek, hogy több minden megmarad az emlékezetemben, mint egy átlagembernek. Bár ki tudja, lehet csak különleges eset vagyok ilyen téren, és fajtársaimmal nincs így, mint velem. - Az élet ahhoz túl rövid, hogy teljesen a szabályok szerint éljünk. Na meg úgy vagyok vele, hogy a cél szentesíti az eszközt. Bár te sem tűnsz olyannak, mint aki olyan jó kislány lenne mindig, félreértés ne essék. Mosolyodom el a mondandóm befejeztével. Láttam már munka közben, és hogy mikre képes. Őszintén, talán pont emiatt is tartottam magam mellett társként, mert neki is megvoltak a sajátos módszerei, amik nem egy átlagos nyomozóra vallanak. Meg hát hülye lettem volna idejekorán megszakítani azt a valamit, ami közöttünk volt. Ahhoz túl élvezetes volt. - Nos, ez már csak ilyen. A mi feladatunk viszont az, hogy elkapjuk őket, nemde? Ezzel együtt iszok még egy kortyot a sörömből. Túlzottan nem hatnak meg amúgy a bűnözők, míg nem nekem próbálnak meg keresztbe tenni, vagy olyasvalakinek, akire nem csak egy ismertségként tekintek, hanem valamivel többnek. Ha pedig azt mondja a rendőrfőnök, hogy ideje lépnem, akkor megteszem azt. Én is egy bűnöző voltam, egy nagybetűs rohadék, és ez még bizonyos szintig ma is igaz rám. Nem nagyon hiszek abban, hogy az emberek túlzottan tudnának válaszolni. Ahogy anno, most is vissza tudnának rántani abba az életbe, amit évszázadokon keresztül űztem. De ahhoz is olyasmit kellene tenniük a rosszakaróimnak, amit akkoriban. És azt pedig tudja mindenki, hogy nem ajánlatos, mert utánuk megyek. Azért pedig nem fog köszönet járni. - Egy szóval sem mondtam, hogy nincsenek. Felsoroltam néhány példát, de elmondtam azt is, hogy ha akarnád, ki tudnám én fejteni, amire kíváncsi vagy. Na meg az is igaz, hogy a gyilkosságok zöme a rendőrség asztalán végzi, de az enyémen annál kevesebb. Vonom meg a vállaimat, ahogy újra iszok a sörömből. Tudnék én mesélni az alvilági történésekről is, ó, jóval többet, mint azt ő el tudna viselni, de nem leszek hülye. Mindemellett pedig tényleg tisztában vagyok a történésekkel a városban, akármennyire sem tartózkodok itt minden egyes percemben. Lehet, hogy nem vagyok már annyira játékban, mint két évtizede voltam, de a kapcsolataim megmaradtak. Viszont én sem foglalkozok minden egyes ügylettel, és néhány egyáltalán nem fontosnak tűnő dologgal kapcsolatban sem szólnak nekem. Minek is tennék? - Őszintén szólva meg sem lepődök. Hogy hívják a társadat? Lehet ismerem. Azaz, elég valószínű. Az már teljesen más kérdés, hogy személyesen, vagy csak meséltek róla az emberek. Ha a városban bármi olyan történés van, amit nekem kell megcsinálnom, akkor jobb szeretem ismerni azokat az embereket, akik keresztbe tehetnek nekem. - Nem hiszem, hogy az lenne. Annak semmiképp, akik jól tűrik a változatosságot. Még mindig nem tudom pontosan, hogy miért is van itt, de meg fogok mozgatni egy-két régi szálat, hogy kiderítsem ezt. Újabb korty az italomból, aztán pedig megszólalok. - De ahogy mondtam, csak mondanod kell, és mutatok a városból részleteket, hogy hova érdemes menni, hova nem. Nyilván a veszélyt imádóknál ez pont fordítva lesz. Meg a nyomozóknál. Bár a kettő néha együtt jár. Mosolyodok el játékosan, ahogy ismét felajánlom neki a lehetőséget. Az már az ő gondja, hogy élni fog-e vele, avagy sem. Az biztos, hogy rosszul nem járna vele. - Valami rövidet? Nem mintha unnám a sört, de valami erősebb most kétségkívül jól esne.
Nem állt szándékomban még jelenleg senkiben se annyira megbízni, hogy beavassam a titkomba. Még akkor se, ha egy nagyobb ügyben együtt dolgoztunk, munkán kívül meg néha inkább más fajta vágyaknak engedtünk. Lyanna-ról szinte senki se tudott. Ő is csak azért tudhatott, mert kikosaraztuk őt, miután kicsit húztuk az agyát az édeshármassal, amit végül sose kapott meg és már nem is fog, hiszen meghalt a harmadig rugó. Eme gondolatra pedig ismét elöntött a düh és legszívesebben itt is pusztítottam, de muszáj volt viselkednem, mert nem telefonálhatnak haza a viselkedésem miatt, mert akkor már le fogok bukni, így inkább csak lassan kifújtam a levegőt. - Ohh, ugyan már ha jó lennék, akkor abban mi lenne a szórakoztató? Meg van annak is a maga szépsége és vadsága, ha valaki kicsit tüzesebb, mint az átlag. – sok mindenre értettem ezt a szót, ő meg eldönti, hogy pontosan minek is fogja elkönyvelni. Talán direkt fogalmaztam félreérthetően, mert kellett egy kis szórakozás ilyen téren, ha már amúgy mindennap muszáj volt normálisan viselkednem, ahelyett hogy már a rendőrségen is kivertem volna a balhét, amiért nem avatnak be minden egyes apró részletbe, de legalább hamarosan a nyakláncomat visszakaphatom. Azt mondták, hogy elkeverték, de meglesz. Nagyon remélem, mert szerintem senki se akarja tudni, hogy mi lesz akkor, ha nem találják meg. - Pontosan, de azért jobb lenne, ha kevesebb szemétláda rohangálna a világban. – és kicsit talán erőteljesebben is csaptam oda az üvegemet a pulthoz, mint indokolt lett volna. Amikor pedig a pincér odafordult, akkor csak egy ártatlan és bocsánatkérő mosolyt villantottam, amit szemmel láthatóan be is vett, mert máris ment tovább a dolgára, de előtte még visszamosolygott rám. Tudom, hogy nem védhetünk meg mindenkit és ezt már megtanultam elfogadni, de akkor se tudtam abba belenyugodni, hogy nem láttam azt, hogy Lyanna veszélyben van. Ha tudtam volna, akkor már korábban jövök és megvédem őt, vagy haza ráncigálom magammal, akár még a hajánál fogva is. - Ha egy bizonyos gyilkosság érdekelne, akkor azt is ki tudnád deríteni, vagy ennyire nem köpnél bele a pajtijaid levesébe? – pillantottam rá kérdőn, mint aki azt méregeti éppen, hogy megéri-e még itt lennie és vesztegetni az idejét, vagy nem. Igazából mindegy, hogy mit válaszol, akkor se avatnám be itt, ahol még a falnak is füle van. Meg azért ültem be ide, hogy kicsit kikapcsolódjak és kifárasszam magam, hogy végre legalább pár órát aludjak, mielőtt teljesen elmegy az eszem az elmosódott képeknek és a fura villanásoknak köszönhetően. - Ohh, a te fejedet se vertem be sose, maximum néha lekevertem egyet, ha éppen összejött. De valld csak be, az utána kibontakozó feszültségnek is megvolt a maga varázsa. – ajkaim pedig hamiskás mosolyra húzódnak, ahogyan feldereng az, hogy miként is vezettük le az így feltörekvő feszültséget. Nem volt abban éppen semmi gyengédség, de mégis magával ragadó volt, amikor pedig a társam nevét kérdezi, akkor csak megrántom a vállaimat. – Nem tudom, nem jegyeztem még meg. Olyan hülye neveitek vannak. Én csak Taplónak hívom őt. Szerintem jobban illik hozzá, mint az eredeti neve. – Utána pedig ismét meghúztam az üvegemet, mintha csak arra hajtanék, hogy ez is minél hamarabb kiürüljön. - Én szeretem a veszélyt is, és miért ne, ha egyszer majd városnézős kedved lesz, akkor talán elkísérlek rá, hogy megismerjem azt, hogy merre is mehetek és merre nem. – persze bármit mondana, úgyse tartanám be, mert imádom veszélybe sodorni magam. Másrészt meg nagyon is érdekelt az, hogy mit takart a sötét negyed és miért nem teszi be oda senki se a lábát. - Jöhet. Csak nem le akarsz itatni? Úgy érzed, hogy a szavaiddal már nem tudnál levenni a lábamról, hogy végül veled fárasszam ki magam? – sose voltam az a kertelő. Kimondtam, amit gondolok. Ha cifrán körült járt dolgokat akarna, akkor már régen a vöröske társaságát élvezné. - Mit szólnál egy menethez? – tettem fel teljesen ártatlanul a kérdést, amire nagyon is kíváncsian vártam a válaszát. Ohh, talán olyan értelemben értettem, talán inkább csak a billiárdra, vagy éppen a dartsra. Direkt nem pontosítottam, inkább csak a kikért italomat elvettem és a magasba emeltem, hogy koccintsunk, majd pedig le is húztam egy kisebb grimasz keretében, hiszen azért ez égetett. Nem tudom, hogy mi volt, de jó erős.
Csak nevetek egy keveset, mikor felmerül, milyen tüzes is a leányzó. Tudnék én arról beszélni bőven, akár a munkáról van szó, akár pedig arról, amit privátban műveltünk. Mindkét esetben bizonyította már az előbbi állítását. Többszörösen is, ami azt illeti. - Hát erre, ha akarnék sem tudnék rácáfolni. Bár szerintem a másik oldalról is igaz ez. Mondjuk őt ismerve biztos nem mondaná ki, hogy ezzel simogassa az én egómat. De azok a reakciók, a testbeszéde, és a hangok magukért beszéltek azokban az esetekben. Nem mintha ezzel bármi gond lenne. Nekem is volt rá példa, hogy már nem bírtam teljesen hallgatag maradni. Cseppet sem bánom, néha el tud ragadni a pillanat heve engem is. Felhúztam a szemöldökömet, mikor lecsapta az üveget a pultra. Még egy kis erőkifejtés, és már a kezét is lehetne ápolni. Magamban jót nevetgélek azon, ahogy végül lerendezi. Az az ártatlan kis mosoly, amit mutat. Ó, ha tudná ez a pultos is, hogy mikre képes ez a nőszemély. Amúgy meg nem gond az, hogyha valaki jól tud hazudni. Egy nyomozónál pedig néha jól is jön, pláne, ha ki kell hallgatni valakit. - Biztos vagyok benne, hogy a végére tudnék járni. Valami konkrét érdekel esetleg? Egyre jobban kezdem azt gyanítani, hogy valami hozzá kapcsolódó ügylet miatt van itt. Ha így van, akkor valószínűleg még könnyebb lesz a végére járnom a dolgoknak, hogy pontosan mi is történhetett. Nem akarok előre inni a medve bőrére, és könnyen lehet az is, hogy tévedek. Elmondani valószínűleg szintén nem fogja, de azért megkérdeztem, hátha. Ugyan nagyon parányi az esély rá, de ott van. - Tudom, hogy néha nem is volt semmi bajod velem, csak kicsit keményebben akartad. Na nem mintha ezzel bármi bajom lett volna. Mi több, nagyon is élveztem az ilyeneket. Ezeknél az eseteknél aztán egyikünk sem fogta vissza magát a legkisebb mértékig sem. Az ilyeneknek nem egyszer az lett a vége, hogy az egész hátam karmolásnyomokkal volt tele. Na de hát ő akarta így, én pedig milyen is lennék, ha megtagadnám ezt tőle? Nem vagyok előrébb a társa ügyében, hisz anyakönyvezett nevén nem hiszem, hogy bárkit is így hívnának, meg hát ő is elmondta, hogy csak így becézgeti. Nem fogom ezt firtatni a kelleténél tovább. - Ahogy gondolod, szöszi. Nekem tényleg nem gond, hogyha meg akarja nézni a várost, meg a különböző negyedeket, ahova érdemes és nem érdemes elmennie. Ugyan az évszázadok alatt ezek bőven megváltoztak, de nagy figyelmet fordítottam rá (kellett is), miként is változnak ezek meg. Szóval, ha valakihez, hát hozzám megéri ezügyben fordulni, mert jobbat nem igazán találhat. - Basszus, most lebuktam… Húzom el a számat játékosan, kicsit megrázva a fejemet. Nyilván szó sincs erről, egyszerűen csak egy kicsit erősebbre vágyok most, és ha már én kérek, akkor hova nekem még egy rajtam kívül? Szólok is a pultosnak ezügyben, hogy valami erőset adjon, tök mindegy, hogy mi az. - Tudod jól, hogy bármikor jöhet. Mindeközben megkapjuk az italt is, én pedig már emelem is koccintásra az enyémet. Amint csörrennek az üvegek, már emelem is a számhoz, hogy meghúzzam, akármi is van benne. Látom a grimaszt a leányzó arcán, amin el is mosolyodok. Én egy kis sörrel leöblítem a vodkát (ami amúgy biztos lengyel vagy orosz volt), aztán pedig újra közelebb hajolok hozzá. Rásimítok a combjára, arcomon egy féloldalas mosollyal, ahogy megint belepofátlankodok a személyes terébe. - Na de mondd csak, mire is gondoltál az alatt az „egy menet” alatt? Tudod, hogy nem mindig érem be eggyel. Bár azért arra is volt már példa, hogy ha megölnek, akkor sem bírtam volna, mert olyan intenzív volt. De ezekben az esetekben ő is elég fáradtnak tűnt, szóval szerintem kölcsönös volt ez az érzés.
Csak egy sokat sejtető pillantást kap, de se többet, se kevesebbet. Néha felesleges rácáfolni bizonyos dolgokra, mert mind a ketten tudjuk az igazat. Nem olyannak tűnt, mint aki egykoron annyira unatkozott volna akkor, amikor átléptük azt a határt, amit kollégának sose kellene, de szerencsére nem csak én voltam szabad szellem akkoriban, hanem ő is, így teljesen megfért a kettő együtt. Mondhatni kölcsönösen segítettük egymást a munkában és azon kívül is. Nem voltam porcelánból és amúgy is eléggé edzett voltam, hogy ne riadjak attól se vissza, ha esetleg valakinek be kell mosni. Persze, azért nem lett volna nyerő, ha az üveg darabokra törik a csattanásban és a bőrömbe fúródnak a szilánkok, de mindegy is. Nem csaptam annyira oda, hogy a pulton és az üvegen kívül bárkinek is „fájjon” a találkozás. - Nem gondolod, hogy túl magabiztos vagy? Nahh, meg ha találsz valamit, akkor mindig mindent elmondasz teljesen őszintén? – pillantottam rá kérdőn kikerülve az ő kérdését, mert nem állt szándékomban még túlzottan beavatni. Talán egy bizonyos gyilkosság érdekel, de az se kizárt, hogy inkább egy sorozatgyilkosság, amit nem annak kezelnek, hiszen több fura cikkre is bukkantam az ittlétem alatt, miközben Lyanna halála ügyében egyre inkább beleástam magam a dolgokba. Szavaira most én vontam fel szemöldökömet, majd pedig róla ismételten a pultosra pillantottam, aki szemmel láthatóan éppen most gyakorolta a fülelés fortélyait. Hát van még mit gyakorolnia, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan sietve kapta el a pillantását. Nem tudom, hogy mi van ebben? Miért kellene mindig mindennek a gyengédségről szólnia? Szerelmesek között talán, de szeretők és kalandozok között, miért? Az inkább a vágyakról szól és ugyan már, a vágyaknak eléggé hatalmas ereje van. – Ha most azt mondtad volna, hogy nem nyerte el a tetszésedet, akkor biztosan nem vettem volna be. – sokat sejtető mosoly ismételten megjelent az arcomon, hiszen közben nem éppen úgy viselkedett, mint aki bánná a dolgokat. Sőt, talán szerintem kicsit jobban is élvezte, mint amikor jobban volt érzékibb, mint azokban a percekben. Mindegy is, hiszen bármennyire várnám azt, hogy mindjárt belibben Lyanna a tündéri mosolyával, akkor se fog megtörténni, hogy magával vigyen és pontosan úgy ejtsem pofára Mur-t, mint előtte oly sokszor. - Ez most komoly? Szöszi? – kérdeztem meg nem éppen kedvesen, hiszen pontosan tudta, hogy mennyire utálom az ilyen fajta becézgetéseket. – Netán rég kóstoltál pultot? – kérdeztem meg csöppet se komolyan, hiszen ennyiért azért nem próbálnám meg lefejeltetni vele. De azért jobb, ha visszavesz az ilyen fajta dolgokból. Ahogyan ő, úgy én is utáltam azt, ha becéznek. Főleg, ha szösziznek, de legalább jobb, mint a Barbie baba. Könnyedén nevetem el magam a színészi képességén, még kicsit a fejemet is megrázom, miközben várom az újabb kört addig kiiszom az utolsó kortyokat is az üvegből, hogy aztán azt is ellehessen rakni a pultról. - Itt és most? – mérem úgy végig, mint aki már fejben nagyon is messze jár, de szó se volt erről, csak szórakoztam, mert szükségem volt rá. Kellett egy kis gondolat elterelés. Szerintem Lyanna is jót szórakozna, ha látná ezt a fajta „heccelést”. – Netán úgy gondolod, hogy egy renoválás jól jönne a mosdóknak, vagy más helységnek itt? – hecceltem tovább, de aztán meg is jött az ital, amelyet a koccintás után kisebb grimasz kíséretében el is fogyasztottam. Hamarosan pedig újra a személyes teremet sértegeti, amikor viszont az a keze combomra siklik, esetleg a belsőfelére, akkor könnyedén zárom össze a lábaimat, mintha csak fogságba akarnám ejteni a kezét, miközben én is közelebb hajolok hozzá. - Ohh, még mindig telhetetlen vagy? – kérdeztem incselkedően, miközben leheletem a nyaka vonalát, fülét cirógatta. – És ezt még magyaráznom kellene, hogy mire is gondoltam? – kérdeztem tetetettet csalódottsággal, ha pedig bármit is tett, akkor mosolyogva szólaltam meg, ha pedig nem tett és nem is felelt, akkor is rövid idő után megszólaltam. – Egyébként arra gondoltam. – mutattam a darts irányába ártatlan pislogás keretében, hiszen ő se hihette azt, hogy ennyire egyszerű dolga lenne. Meg igazából még mindig nem jutottam át azon a ponton, ami miatt komolyan gondolnám bármelyik incselkedésemet.
- Lehet, hogy az vagyok, de nem oktalanul. Akárkit is kellett eddig megkeresnem, egyszer sem hibáztam. És igen, eltaláltad, elmondanám. Viszont kikerülted a kérdésemet. Valószínűleg nem véletlenül tett így. Feltűnik nekem a terelés, viszont ennél tovább egyelőre nem fogom firtatni a témát, ha még most sem válaszolna a kérdésemre. Személyes dolog, vagy csak úgy kérdezte, lényegtelen igazából. Ha megkérné, hogy segítsek valami ügyben, akkor megtenném. Legalábbis elég valószínű. Már csak arra való tekintettel is, hogy anno együtt dolgoztunk, és valamilyen szinten sikerült megismernem őt. Viszont ő is olyasvalaki, aki nehezen enged be bárkit is a bizalmas körébe. Olyan tehát, mint én, legalábbis ebből a szempontból. Szépen lassan húzódik mosolyra az arcom arra, amit mond, miközben megnyalom az alsó ajkamat. Kétségkívül élveztem azokat az összeröffenéseinket is, talán még jobban, mint máskor. Egyben volt kicsit fájdalmas, de annál inkább élvezetes. Ez a kettő pont jól keveredett azokban az estékben, anélkül, hogy átléptünk volna egy határt. - Jól van, kíváncsi voltam, még mindig harapsz-e erre. Széles vigyorral válaszolok neki. Nem hinném, hogy ennyi miatt amúgy úgy járnék, mint a társa. Akkor már annál inkább, ha ezt így folytatnám, és még kétszer ezen a becenéven szólítanám. Az már másik kérdés, hogy nem biztos, olyan könnyen menne ez neki, mint azt hiszi. Pedig azért rajta is van izom, amennyire láttam őt. Őszintén szólva nem vagyok oda a nagyon kigyúrt csajokért, de ő még nem esett át a ló túloldalára, meg hát vak sem vagyok, még szép, hogy vadítónak tudom találni őt. Máskülönben nem lett volna abból az egy jöttment esetből sokkal több. - Miért is ne? Nem olyan rossz ez a hely - vágom rá kapásból a válaszomat, arcomon továbbra is egy játékos mosollyal. - Simán. Néhanapján mindenre ráfér egy kis szépítgetés. Őszintén szólva, nem vagyok az ilyennek sem ellenére. Na meg egyet mi is felavattunk még anno, szóval neki sem hiszem. Mondjuk nyilván addig okés számomra is ez, míg az adott hely elég tiszta. Szép lassan egyre beljebb siklik a kezem a combján, és a vigyorom csak még szélesebb lesz, mikor összezárja a lábait. - Én mindig az vagyok. Túlzottan meg sem lepődök azon, mikor végül azt mondja, hogy másra gondolt. Még figyelem néhány pillanatig a leányzót, aztán fejemet arra fordítom, amerre mutatott. Darts. Nos, az sem rossz. Elég jól célzok, annyi már biztos. Nem véletlenül éltem túl annyi mindent. Egy-két elhibázott lövés könnyedén a saját életembe fájhatott volna. Így is volt néhány nagyon közeli esetem, de hát ezért is hasznos a hátam mögött lévő több évszázadnyi harci tapasztalat. - Akkor hát… csináljuk! Aztán pedig már nyúlok is a sörömért, hogy a kezembe vehessem, miközben remélhetőleg a másik kezem is kiszabadul a formás lábak fogságából. Nem mintha nem élvezte volna az ottlétet. Lerakom a korsómat a pultra, és a szinte közvetlen mellette lévő táblából kiveszem a nyilakat. Ezt követően pedig odanyújtom a szöszkének azt a hármat. Ha nyúlna érte, akkor másik kezemmel a derekához kapok, és én is közelebb lépek egy kicsit, valamit őt is odahúzom magamhoz, továbbra is megsértve a személyes terét. Eddig sem tűnt úgy, mint akit túlzottan bánta volna. Egyedül a kezem van közöttünk, ahol még mindig a darts nyilakat tartom gondosan. Kihívóan vigyorgok rá, ahogy halkan megszólalok. - Hölgyeké az elsőbbség! Mondom neki, aztán pedig most már a kezébe is adom a lehetőséget, hadd éljen vele.
- Csak aztán nehogy egyszer véletlen beletörjön a bicskád, mert olyan feladatot kapnál. Hmm, szóval teljesen őszintén… - kicsit gondolatban megrágcsáltam azt, amit mondott, hiszen ez eléggé csábító volt, de talán majd egy másik napon, vagy pár óra múlva beszédesebb leszek. Nem ittam annyit, hogy Lyanna haláláról beszéljek, még nem. Igazából még mindig nem tudtam igazán elhinni, hogy nincs többé, nem láthatom a mosolyát, vagy hallhatom a dorgálást, netán a csilingelő nevetését. Eme gondolatra pedig ismét kifacsarodtam mélyen legbelül, még ha semmi jelét se mutattam kifelé, így ő se sejthetett semmit se. Vagy rájön magától, vagy vár a sorára, de szerintem előbbi esélyesebb, mint utóbbi. Látom azt, hogy miként reagál, de arcom rezdülései maximum annyiban változnak, hogy szélesebb lesz a mosoly, illetve kisimítom arcomba hulló kósza tincseimet. Sose voltam az a tipikus cicababa, aki állandóan a külsejével lenne elfoglalva. Oké, izmos vagyok, de szerintem még nem annyira vészesen, mint néhány nő teszi azt. Nem is értem, hogy ők mit gondoltak magukról. Lényegtelen is, mert megint sikerült totálisan elkalandoznom, mint mostanában oly sokszor. - Vigyázz, mert a végén még túl nagyot fogok. – hamiskás mosoly pedig ismét megjelent az arcomon és még mellé egy kacsintás is, hiszen sok féleképpen lehet érteni azt a „harapás” dolgot is, de azért nem jó dolog heccelni se túlzottan, mert a végén még másnak fog igazán fájni. Sok békát lenyelek, de azért én se mindent. Főleg most, hogy igazából nincs is olyan személy, aki miatt ismét megpróbálnék lehiggadni és uralkodni az érzéseimen. Jelenleg csak egy gyilkost akartam elkapni, ennél előrébb nem is terveztem. Mintha hirtelen már semmi se számítana. - Próbáltad már, hogy strapabíró-e? Ha igen, akkor inkább hagyjuk, nem szeretek sokaid lenni. – feleltem csípőből egy igazán édes mosollyal az arcomon. Nem mintha érdekelne ilyen téren, hogy hányadik vagyok, mert semmi komolyat nem akartam tőle sose és ez most se változott meg. Ez is inkább a játék része volt. Amikor kint voltam a mosdóban, akkor nem vettem annyira szemügyre, hogy esetleg ilyen célra is jó lenne-e, de félő, hogy még a zene se nyomná el a pusztítás vagy éppen a vágyak hangját. Még a végén engem csuknának le és még egy oka lenne Mr. Taplónak, hogy idegesítsen. Hahh, ezt az örömet nem adom meg neki. Kár lenne tagadni, hogy az érintése nincs hatással rám. Főleg, hogy egyre inkább pimaszul kezd a keze közelebb siklani arra felé, amerre nem illene. Biztos vagyok abban, ha szoknyát viselnék, akkor még csábítóbb lenne – főleg, ha villantanék -, de hát nem volt szokásom olyan ruhadarabot se viselni. Maximum akkor, ha kötelező lenne. Viszont így is nemes egyszerűséggel állítom meg a kezét azzal, hogy bezárom előtte a „kaput”. Pillantását állom, de nem nevezném angyalinak a nézésemet. Inkább lehetne szirénnek vagy ördöginek, aki éppen most játszadozik az áldozatával. Hecceli, hogy utána lógva hagyja. A lábaimat könnyedén nyitom szét, hogy a keze szabadulni tudjon. Hamarosan pedig a kezembe veszem az újabb üveget, hogy a darts közelében lévő asztalra tegyem a dzsekimet és az üvegemet is. Nyúlnék a felém nyújtott dartsokét, de persze nem adja olyan könnyedén. Keze a derekamnál fogva tart „fogva”, miközben ő is közelebb lép. Kíváncsian pillantok fel rá szőke tincseim alól. - Vigyázz, hogy nehogy aztán mást nézzek táblának. – féloldalas mosoly pedig dukált mellé. Végül könnyedén léptem arrébb, hogy neki is lássak és nehéz dolgom nem is volt, hiszen rendőr vagyok. A célzás eléggé jól megy, meg nem is ma kezdtem ezt a „sportot”. Hamarosan pedig mindegyik beleáll a középső kis körbe, vagyis telitalálat. - Azt hiszem itt az ideje felkötni a gatyádat nagyfiú! – pillantottam hátra mosollyal az arcomon, miközben kihúztam a táblából a nyilacskákat, majd pedig át is adtam neki.
|| Nem tudom, hogy szeretnél-e kockázni, de ha igen, akkor állok elébe xD
- Mi az, talán aggódsz értem? Vágok vissza egy pimasz mosollyal. Félig mintha a falhoz beszélnék, mert most sem reagált semmit arra, hogy szóvá tettem, a kérdésemre nem válaszolt. De ahogy azt magamnak megígértem, nem fogom firtatni. Ha akarja, elmondja, ha nem, akkor meg majd utánajárok én magam. Azt pedig, hogy beletör egyszer a bicskám… Nos, ez egy olyan végkifejlet, amire rettentő kis esély van, hogy bekövetkezik. Láthatta, hogyan dolgozom, de az csak a jéghegy csúcsa volt. Ha tudná, mikre vagyok képes… de hát nem tudja, és adja az ég, hogy ne kelljen megtapasztalnia. - Hmm… még lehet élvezném is. És még össze is koccintom a fogaimat harapást imitálva felé, hogy utána a félvigyorommal nézzek rá továbbra is. De amúgy azt legalább sikerült leszűrnöm, hogy tényleg hanyagoljam a becézgetését még most is. Micsoda kár… Pedig olyan jókkal készültem. Készültem, ja. Mintha tudtam volna, hogy valaha is találkozni fogok még vele. Pláne itt, Dublinban, és nem Amerikában. Na, még egy közös tulajdonság, utáljuk, ha becézgetnek minket. A végén még kiderül, hogy rokonok vagyunk. Ja, mert pont erre van a legnagyobb esély, tekintve, hogy a vérvonalam velem együtt fog kihalni, ha nem lesz gyerekem. És egyelőre nagyon is így fest a helyzet. Aztán ki tudja, lehet nemzettem én fattyakat a hosszú éveim során, aztán ő az egyik leszármazottam. Na jó, ezzel még viccelni is túlzás. - Nem próbáltam. De a múltbeli közös tapasztalatunk alapján a kísérletezgetés, tesztelés tőled sem áll távol. Ezért is voltak olyan fene jók az együttléteink, mert nem ragadtunk le egyetlen pozíciónál, meg helyszínen. Milyen unalmas is lett volna, ha egyedül csak valamelyikünk ágyában történnek meg ezek, és semmi több. Ehelyett mi feltaláltuk magunkat. Bánta is néhány bútordarab. Én mondjuk annál kevésbé. - Nos, elég nagy célpont vagyok. Bár azt nem mondom, hogy könnyű eltalálni. Jók a reflexeim, meg elég fürgének is mondhatom magamat, attól is eltekintve, hogy amúgy mekkora vagyok. Meg hát nagyon ritkán jutnak el addig az emberek, hogy tényleg meglőjenek. Aztán pedig már félre is állok, és figyelem, hogyan is dob. Számítottam arra, hogy jókat fog dobni, de hogy három bullseyet. Viszont, ha be akar keményíteni, hát keményítsünk, nekem nincs ellenemre. 100 éve még fejszéket dobáltam mások fejébe, szóval az éncélzásommal sem hiszem, hogy túlzott gond lenne. Belekortyolok a sörömbe, mielőtt átvenném tőle a nyilakat. Beállok eztán a helyemre, ahonnan dobni kell, és már dobom is a tripla huszasra az elsőt és a másodikat, a harmadik viszont már mehet a közepébe. - Nekem kellene felkötnöm a gatyám? Fordulok felé pimaszul, felhúzott szemöldökkel. Aztán pedig kiszedem a táblából a nyilakat, és odaadom neki, aztán visszasétálok a sörömhöz. - Na de egyébként sikerült már valami szállást találnod magadnak? Vagy az áthelyezéssel együtt kaptál valamit? Fogalmam sincs, hogy áthelyezték, vagy csak kiszökött ide, de hát valami témát csak fel kell vetnem, hogy ne álljunk itt úgy, mint a…
Könnyedén nevettem el magam és úgy pillantottam rá, mint aki azt latolgatja-e, hogy felszaladt-e a másik félnek a láza, vagy nem. – Miért aggódnék a formás fenekedért? Szerintem tudsz te vigyázni rá, vagy tévednék? – ismételten végigmértem, de nem is lepleztem. Kár, hogy ültünk, mert akkor a poénkedvéért nem lettem volna rest végigmérni őt, hiszen ez részemről csak ugratás volt és nem éppen azok közétartozott, akikért aggódnék. A húgom és Lyanna ilyen volt, ahogyan Ethan és anya is. A családomért és azért az egy teremtésért képes voltam aggódni és szerettem volna őket biztonságban tudni, de már egyiküket nem védhetem meg, a többiektől meg eléggé távolra keveredtem. Néha megfordul a fejemben, hogy cserben hagytam a családomat, de akkor is képtelen voltam hazamenni. Addig nem, amíg igazságot nem szolgáltatok. Csak megforgattam a szemeimet és lemondóan sóhajtottam egyet játékosan a reakcióját követően. – Még van mit gyakorolnod, ha ezzel akarod még inkább felpezsdíteni a levegőt. – szavaim mellé pedig még egy bátorító mosoly kacsintással is kapott, hiszen pont én lettem volna az, aki nem húzza tovább az agyát? Szerintem akkor már nagy gond lenne, ha nem tennék ilyet. Annak pedig örültem, hogy egy időre legalább félretettük azt, hogy megpróbáljon becézgetni. Bár az ábrázatát elnézve és mennyire jól szórakozott a szöszke kifejezésen szerintem még lett volna más is a tarsolyában, de inkább tartsa meg magának, mintsem kimondja hangosan. - Ha nem kísérleteznék, akkor sok jó dologról maradnék le, ahhoz meg túlzottan rövid az emberi élet, hogy csak úgy hagyjam kárba veszni, nem? Na, meg te se olyannak tűnsz, mint aki egyhelyben ül és figyeli, ahogyan elszáguld mellette az élet gyorsvonat módjára. – nem csak arra az egy bizonyos dologra gondoltam, amihez már többször is volt közösen szerencsénk, hanem más területekre is. Szerettem felfedezni a világot, úgy dolgokat kipróbálni, néha pedig csak tesztelni a tűréshatáromat és még ezernyi dolgot fel lehetne sorolni, vagy valami ilyesmi, de erre most egyikünk se lenne kíváncsi, így nem is mondok már semmit se. - Talán csak jó figyelem elterelés kell és akkor már annyira nem is nehéz eltalálni Maci Lacit. – direkt toldottam meg azzal a névvel, hiszen nem volt éppen kis alkat. Na, meg azt is tudtam, hogy elég egy-két fortély, hogy a gondolatai és az érzékei másfelé kalandozzanak el, utána pedig azért szerintem egészen könnyedén találnám el. Persze se tesztelni, se elbízni nem fogom magam ilyen téren. Ez most csak elméleti síkon gondoltam. A következő pillanatban pedig már tarolok is, hogy utána a sörömből igyak én is pár kortyot, de azért azt se akarom, hogy a fejembe szálljon, így lassítok kicsit a tempón ilyen téren. - Mi van titkon, erre dobálsz, ha éppen nincs kit levadásznod? – kérdeztem meg viccelődve, mert csöppet se gondoltam komolyan ezt. Végül pedig elveszem tőle a nyilacskákat, hogy utána megismételjem azt, amit ő csinált, ami kettővel megy is, de az ötvenes helyett most a 19 találom el, ez is jó. Még messze nincs vége ennek a csatának. - Még nem igazán kerestem semmit se. Jelenleg az egyik szállodában húztam meg magam. Csak nem szeretnéd feltérképezni? – kérdeztem meg tőle, miközben kihúztam a táblából a nyilakat, hogy átadjam neki. Ha pedig ismét készen állt arra, hogy dobjon, akkor nem voltam rest mögé sétálni hangtalanul, hogy kicsit megzavarjam a dobásba és a kezem a hecc kedvéért pontosa arra vándoroljon, amerre talán nem illene amúgy se, de nem pont ennyi szem láttára. Nem mintha engem ezt túlzottan érdekelt volna, na meg csak addig vándorolt a kezem, hogy megzavarjam a dobásban. Nem volt más célom vele. Most még biztosan nem. Így érthető, hogy úgy húztam vissza a "karmaimat" is, mintha mi sem történt volna, még neki is dőltem a közeli asztalnak, amin az italaink hevertek és ártatlan arcot vágtam.
- Nos, nem igazán tudok ellentmondani ennek. Feltűnik, ahogy végigmér, és csak jót szórakozok rajta. Biztos szívesebben tenné ezt, mikor rajtam sincs ennyi ruha már, mint most. De egyelőre erre még várnia kell, hisz fiatal még az este. A végén még lehet, hogy a kis vöröskével fogok lelépni, ha már annyira mondogatta. Már csak azért is, hogy húzzam kicsit az agyát én is. Na jó, erre vajmi kicsi az esély, mert amúgy élvezem a társaságát. Legalább engem is kizökkent ez az este most így a mindennapokból. - Nem is tagadom. Szeretem kiélvezni az életet amennyire csak lehet, de nyilván néha közbe kell szólnia a munkának. Egyesek számára ennyi megélt év, mint amennyi mögöttem van, könnyen unalmassá válhatott volna. Végül is a legtöbb dolgot már kipróbálhatja egy korombéli, amit szórakozás, kikapcsolódás címszó alatt illetnek. Mondjuk én nem olyan vagyok, aki könnyedén meg tudna ülni a seggén. Nem is szoktam általában. Vannak nyilván esetek, mikor isteni ajándéknak tartom azt, ha le tudok ülni valahova, de összességében? Talán pont a múltamra való tekintettel vagyok ilyen, amilyen. Na de munka az mindig akad számomra is. Ott van mondjuk a farmom, amire figyelnem kell. Nem egyedül csinálom, és bőven ellenne ő is egyedül az ottani dolgokkal, de nem „csak úgy” vagy egyszerű kedvtelésből vettem meg azt a birtokot és építettem fel rá annyi mindent a semmiből. - Maci Laci? Na jó, ezt most elismerem, megérdemeltem a szöszkézés után. Bólogatok néhányat ahogy kicsit széttárom a kezeimet. Más esetben harapnék az ilyesmire, de most inkább hagyom, hogy elmenjen a fülem mellett. Illetve számítható volt, hogy valamivel vissza fog majd vágni ilyen téren, szóval annyira meg sem lepődök rajta, számítottam rá. - Nem mondanám. Kezdők szerencséje, vagy hogy szokás mondani. Ettől azért távol van az igazság. De ha belegondolok, annyira még sem. Célozni minden nagyképűség nélkül jól tudok, és dartsnyilat sem most fogtam először a kezembe. Tudom, hogy kell eldobni a legnagyobb hatékonysággal. Ha kellene, egy ember szemét is ki tudnám dobni, de azt jelenleg inkább mellőzném. - Hm… nem is hangzik rosszul. Vágom rá a válaszom mosolyogva. Biztos vagyok benne, hogy jól szórakoznánk. Amint odaadja nekem a nyilakat, már állok is be a tábla elé. Épp dobnék, mikor a keze… nos, elég kellemes helyre téved. Csak egy kicsit zavar meg benne, de szándékosan dobom végül a húszas melletti egyesbe. Nem egy ilyesmi fog megakadályozni abban, hogy elveszítsem a fókuszomat. A múltra való tekintettel elég baj lenne, ha ennyivel ki tudtak volna zökkenteni. Bár nem sok ellenségem nyúlkált ilyen helyekre, mint ahova most Perséphone. A többi dobásomat is ugyanígy rontom el, egyik a dupla 19-esbe megy, harmadik pedig a tábla szélébe. - Ó, a francba… Szólalok meg semmi felháborodással, sőt, egész élettelenül. Persze jót szórakozok rajta, ahogy most már elenged a tartásából. Nem sétálok a nyilakért, hanem megfordulok, és odasétálok a lányhoz. Megtámaszkodok a két oldalán a kezeimmel, ahogy közelebb hajolok hozzá, pofátlanul közel mászva az arcommal megint hozzá. - Mi az, kislány? Már nem bírsz magaddal? Hmm? Kérdezem tőle játékosan, majd pedig tovább húzva az egészet még rá is csókolok a nyakára, ahogy megfogom a kezét, és visszavezetem arra a pontomra. - Na de gyerünk akkor, ne szégyenlősködj! Ezzel együtt pedig az a megszokott pimasz mosoly is visszakúszik az arcomra. A nézőközönség sosem zavart túlzottan, és hát most nincs is tele ez a bár annyira, mint szokott. De ahogy mondtam, nem nagyon hatna meg, ha így is lenne.
Nem lepődök annak, hogy nem próbál meg semmilyen értelemben megcáfolni. Másrészt meg láttam már ennél jobb formában is, amikor tényleg szemügyre lehetett venni testének minden egyes rezdülését, vagy csak éppen azt, hogy milyen is a testfelépítése. Talán most is részben megtenném, de attól még nem jelenti azt, hogy tényleg bele is mennék ismét egy olyan játékba, mint egykoron, vagy ki tudja. Sose mond, hogy soha, mert az élet imád meglepni. - Nos, azt hiszem, akkor még egy közös pont. Szerintem olyan messze az se áll egymástól, hogy mind a ketten miként is szeretjük igazán élvezni az életet. – játékosan még az alsó ajkamba is harapok, mintha csak túl akarnám pendíteni a húrt, hogy aztán elszakadjon a cérna. Tényleg erre vágynék? Igazéból jelenleg talán magam sem tudom, hogy mit akarok vagy éppen mire vágyna a testem, vagy miben is lelhetném meg azt, hogy a gondolataimat elterelje igazán a gondolataimat, mert jelenleg talán túlzottan is a bőröm alá kúszott a bosszú gondolata és nem igazán tudok helyesen gondolkodni se. Csak kicsit széttárom a kezemet, hogy miért ne. – Netán nem tetszik az új neved? – kérdeztem kihívóan, mert pontosan tudtam, hogy mennyire is utálja ő is, ha becézik. Mind a ketten képesek voltunk erre harapni. Talán még a büntetésemet is egyszer elnyerem a pokolban azért az életmódért, amit űzök már nagyon régóta, de az se kizárt, hogy egyszer még az életben fogom megperzselni túlzottan magam, de az se szerintem általa lenne. Ha vadulni akartunk, ahhoz mind a ketten kellettünk és benne is voltunk. Még akkor is, ha csak légyottokról volt szó. Direktbe sose tettünk olyat a másikkal, amit ne akart volna. - És ezt szerinted be is veszem, hogy kezdő lennél? – vontam fel a szemöldökömet egy féloldalas, szórakozott mosoly kíséretében, hiszen nem azok közül való voltam, akikkel nem olyan régen játszott. Ismertem már azért, hogy ne higgyek el mindent, amit mond. Főleg nem ilyenekkel kapcsolatban. - Miért nem inkább akkor már hozzád? Félted a bútoraidat? – heccelem tovább mosollyal az arcomon, hogy miután dobáshoz készül, akkor azért tegyek azért, hogy ne teljesen arra tudjon koncentrálni. Fogalmam sincs, hogy ennek köszönhetően dob e ennyire félre, vagy csak rájátszik ő is egy lapáttal, de nem is érdekel. Eleve nem volt megbeszélve, ha valamelyikünk nyer, akkor mi lesz. Inkább ez is csak a húzásról szólt, na meg egy unalmasabb játékot is egészen jól fel lett dobni. - Majd kapsz buksi simogatást. – szólalok meg egy kisebb nevetés közepette, miközben továbbra is neki dőlök az asztalnak és nem mozdul el onnan. Figyelem, ahogyan a nyilak helyett inkább felém közeledik, mire csak szélesebb a mosolyom és úgy nézek rá, hogy „Na, mit szeretnél?” - Olyannak ismersz, aki ne tudná magát türtőztetni? Meg ki is a kislány? – kérdeztem tőle félrebillentett fejjel és a kezemet se húztam el, amikor megfogta. Kíváncsi voltam, hogy mire készül, de nem okozott csalódást. Csókjába, amit a nyakamra hintet kicsit beleborzongtam, de ennek semmi jelét nem adtam. Mintha csak nem is lenne rám hatással. Felelet helyett pedig könnyedén ültem fel az asztalra, hogy utána a nadrágjánál fogva húzzam közelebb. A lábaimat köré kulcsoltam és biztos voltam, hogy most már minden szempár minket néz. A kezem pedig továbbra se mozdult el az érzékenyebb pontjáról. Sőt, ujjammal alig láthatóan még ingereltem is kicsit az anyagon keresztül, miközben csókkal ajándékoztam meg, ha közelebb hajolt, hogy utána a fülébe suttogjak. – Ha így folytatod, még a végén meg kell, hogy bilincseljelek. – majd pedig még hátrébb csúsztam az asztalon, ha hagyta és a hamiskás mosoly ott bujkált az arcomon. – Hol is tartottunk? – billentetem ismételten oldalra a fejemet, mint aki tényleg ezen elgondolkozik, miközben lemászik az asztalról, ha volt rá lehetősége. Utána pedig kicsit meg is igazgattam a ruhámat, mintha csak még inkább szórakozni akarnék vele.
- Ó, nagyon is közel áll egymáshoz a kettő. A beszéd nélküli kommunikációban is elég ügyesen jeleskedtünk, amennyire emlékszem. Akár az újabb nyomról volt szó, és hogy tényleg nem szabadott megnyikkanunk sem, viszont a halálunkba sem akartunk volna rohanni. Én pedig annyira nagyon mégsem akartam magamat leleplezni, hogy a házban bent lévő öt embert egyedül elintézem néhány pillanat alatt. Meg hát kellemes újdonság volt valamilyen szinten, hogy van egy társam, akivel együtt is végezhetjük el ezeket. Na meg nem feltétlen az volt a cél, hogy megöljük azokat, hanem hogy elkapjuk. Nem kicsit mond ellen ez az én korábbi életstílusomnak. Tehát gondolhatnék én erre is a „beszéd nélküli kommunikáció” címszó alatt, de mind a ketten tudjuk szinte biztosra, hogy mégis mire gondolok. Bár egy-két esetben azért a közbeni „kommunikációval” sem volt gond. - Fején találtad a szöget. Bólintok egyet a kérdésére. Ritka esetekben tűröm csak el, hogy valaki valami becézéssel illessen, hisz általában ki nem állhatom. Én sem szoktam másokat, így nem várom el a másik oldalról sem. Nem tagadom, volt már olyan személy, aki túlfeszítette a húrt, de nagyon, és azért meg is öltem. Mondjuk a szituáció teljesen másmilyen volt, mint amit egy átlag ember átél, az ő halála pedig már úton volt így is, úgy is, ezzel csak a műveletet gyorsította meg. - Nem tudom. Egy próbát megért. Vontam meg a vállamat egy kisebb mosoly kíséretében. Elég kevés dolog van, amihez kezdőként tudnék csak hozzáállni. Na meg hát célozni jól tudok, ez pedig szintén azt a készségemet veszi igénybe. Az más kérdés, hogy ez százszorta könnyebb, mint mondjuk egy kézipisztolyt tartani a kezemben 14-es, teljes tárral. - Félteni a bútorokat? Ááá! A bútorok pótolhatók! Az élmények annál kevésbé. Válaszolok erre úgy, hogy rájöhessen, felőlem mehetnénk hozzám is. A lakásom úgy is egy szűk öt percnyi sétára van innen. Csak grimaszolok egyet arra, amit mond, és inkább folytatom felé az utamat. Ki hitte volna, hogy pont vele fogok összefutni egy ilyen este folyamán. Tényleg kicsi a világ. - Ne is próbáld tagadni. Még én is beismerem, hogy néha már nem bírom türtőztetni magam. Vigyorgok rá, ahogy a kezét elkezdem kettőnk között vezetni. Mikor felül az asztalra, akkor már kicsit jobban végigmérem őt, már amennyire ez ebben a helyzetben lehetséges. Ahogy közelebb húz, csak hümmögök egyet, és mivel nem vagyok kőszoborból, ezért a kis játszadozása is van rám kisebb-nagyobb hatással. Csókján sem lepődök meg túlzottan, számítottam arra, hogy nem lesz egy könnyű menet ez a mai este semmilyen szempontból. De pont ezt szeretem benne. - Szerintem még élvezném is. Én aztán nem vetek meg semmit soha sem. Ha a helyzet és az adott kedélyállapotomba beleférne, akkor simán benne lennék az ilyesmiben. Kérdésére csak kicsit felhúzom a szemöldököm, a lemászását viszont megakadályozom a testemmel. - Valahol itt. Majd pedig odahajolok a kulcscsontjához, hogy néhány izgató csókkal illessem meg őt, miközben az én kezem is lendületbe jön, és a ruha anyagán keresztül kezdem el az egyik mellét masszírozgatni. A végén még innen is ki fogják tiltani szegény leányzót. Bár láttam én már hasonló részeg párosokat, akik ugyan ezt csinálták (még többet is), mi viszont még nem vagyunk azon a szinten. Közeledünk hozzá, való igaz, de addig a jelenetsorig még nem értünk el. Nem is hiszem, hogy megtörténne, engem akármennyire sem zavarna.
Kezdőlap
