Forrás: google

[Only admins are allowed to see this image]

- Szerintem se lehet okunk a panaszra. Talán kár is, hogy csak annyi idő jutott nekünk. Talán még mások is bánták. – csöppet se gondoltam komolyan, amit mondtam. Na, meg direkt fogalmazta ismételten kétértelműen, miközben én jelenleg inkább csak a közös munkára gondoltam és nem másra. Azért egész jól teljesítettünk abban az ügyben, sok tanú és bűnöző is életben maradt, így bőven volt a tárgyaláson is mit a tejbe aprítani. Na, meg nekem is pont kapóra jött, hiszen azért lendített a karrierem az az ügy megoldása.
Nem felelek már semmit se arra, amit mond. Csak könnyedén rántom meg a vállamat és a kezeimet is széttárom, hogy ez van. Nem mintha annyira becézgetni akarná, hiszen sose voltunk annyira közel egymáshoz, hogy bármi hasonlót rá akarjak egyeztetni. Mur-nak is egykoron a hecckedvéért hívtam, na meg a nevét se volt egyszerű megtanulnom. De idővel azért sikerült azt is megtanulnom a helyes kiejtéssel együtt is. Volt mivel gyakorolni.
- Máskor légy ügyesebb, ha szerencsével szeretnél járni. – mosoly pedig ismét megjelent az arcomon. Régóta nem mosolyogtam már, de egyre inkább kezdtem remekül szórakozni. Mintha csak Lyanna küldte volt őt ebbe a bárba, vagy engem, hogy ismét kicsit szórakozzak, éljek és ne csak a bosszút keressem. Persze fáradt voltam a kevés alvástól, de azért nem volt okom a panaszra, hiszen az ember vére képes felpezsdíteni bárkit.
- Hmm, ez csak nem valamiféle meghívás lett volna hozzád? – mértem végig ismét őt mosolyogva. Kíváncsi voltam, hogy meddig is lehet húzgálni most az oroszlán bajszát. Vajon sokáig, vagy kevés ideig? Néha voltak egészen hosszú percei, amíg bírta, míg máskor nem kellett sok ahhoz, hogy elszakadjon nála a húr és onnantól kezdve nem volt megállás.
- Néha talán nem megy, ahogyan az is lehet, hogy most is piszkosul nehéz. – közben pedig a hangom sóvárgó hangot is megütötte, még ha nem is így volt. Most nem éreztem olyan vágyat (még), hogy le akarjam róla tépni a ruhát, vagy most azonnal keressünk valami eldugott kis zúgott. Ez részemről még mindig csak játék volt és semmi több.
Hamarosan pedig már az asztalon foglalok helyet, lábaimmal fogva tartva őt, miközben az ujjam pontosan ott vándorol, ahol nem illene. Főleg nem ennyi szempár előtt, de hát kit érdekelnek a szabályok? Nem éppen aszerint éltem, még annak ellenére se, hogy rendőr vagyok.
- Nem is tudtam, hogy ilyen vágyaid vannak. Mik ki nem derülnek. – mosolyodtam el hamiskásan ismételten, amikor viszont megakadályozott a lemászásomat, akkor csak kíváncsian pillantok rá, amiben azért a kihívás is van, hogy most mit villant?
Amikor megérzem ajkainak a játékét a kulcscsontomnál, akkor meg se rezzenek. Eléggé nagy önuralmat lett az elmúlt időszakban már. De amikor a mellemhez téved a keze, akkor azért a testem kezd kicsit elárulni, hogy nem vagyok kőből és hatással van rám, de a pillantásomat nem kerülhette el az se, hogy a pultos éppen azon gondolkozik, hogy mit is csináljon. Könnyedén húztam elő a bilincsemet, hogy az eltévedt kezére kattintsam, majd a lábammal kicsit arrébb toljam őt.
- Nincs pánik. Rendőr vagyok és már régóta vadásztunk eme közszemérem sértőre. Köszönjük az együtt működésüket. – szólaltam meg sietve, majd a kabátomat a vállamra tettem. Nem bilincseltem magamhoz, ahogyan a kezeit se egymáshoz, kivéve akkor, ha megpróbált ellenkezni, de kötve hiszem, hogy ezek után ellenére lenne a játék. Hamarosan pedig már a bár előtt is voltunk. Ha a kulcsért nyúlt volna, akkor könnyedén ejtettem be a pólóm kivágásán át, ami részben bele volt tűrve a nadrágomba. – Igazán hűvös tud lenni az őrsön az este… - nem állt szándékomban jelenleg bevinni, de hát biztos voltam abban, hogy még figyelnek, de a kulcs elrejtését úgyse láthatta senki se, mert nagyobb darab volt, mint én és könnyedén kitakarta a mögötte megjelenő kíváncsi tekintetek elől.

Nehéz lenne az elmúlt hetek történéseit összefoglalni néhány szóban. Én magam sem tudom mi történik velem, csak úszom az árral. Napról napra élek, nincsenek eget rengető terveim a jövőre nézve. Meg akarom találni a szüleim gyilkosát és amilyen könyörtelen módon csak képes vagyok rá elvenni az életüket. Más mozgatórugója nem igazán van az életemnek ebben a szakaszában. Minden amit valaha szerettem, vagy aki szeretett már a múltam része, és gondosan őrizgetem őket szívem egyik fiókjába zárva. Ott van még a műhelyem, mostanában igazán jól megy, szerencsére mindig tele vagyunk, de a fiúk nagyon jól viszik nélkülem is. Van, hogyha elszólít a vadászat napokig arra fele sem megyek, de mind idáig nem okoztak csalódást nekem. Mondjuk nem vagyok meggyőződve arról, hogy mernének ellenem cselekedni. Két évvel ezelőtt volt egy Jake nevű srác, aki csúnya összeggel húzott le minden hónapban. Azt a leckét amit tanítottam neki valószínűleg sosem felejtette el. Nem úszta meg orrcsont, borda és koponya törés nélkül. A kórházi lábadozása után pedig a lenyúlt pénz háromszorosát dolgozta le nálam ingyen. Megérdemelte a kis rohadék, jobb ha mindenki megtanulja, hogy velem nem lehet szórakozni. Legalábbis büntetés nékül biztos nem. Szóval, a srácok tanultak a dologból és minden olyan szépen működik ahogy azt szeretem. Ha jól működnek a dolgaim, nincs fennakadás akkor minden erőmmel koncentrálhatok arra, hogy megszabadítsam a városunkat a szörnyektől. Nehéz öket kiszagolni, némelyikük annyira jól rejtőzködik és éli a mindennapi emberek életét, hogy a nagyon tapasztalat vadászoknak is megnehezítik a dolgát. Észrevétlenül élnek köztünk, nem is értem hogyan képesek ennyire elvegyülni a halandók között. Úgy járnak, beszélnek, élnek mint mi, de igazából csak arra vágynak, hogy végre kiszipolyozhassák belőlünk az életet. Beillezkednek az életünkbe, barátkoznak, szerelembe esnek, aztán pedig mindennek véget vetnek, nem hagyva hátra semmi mást csak élettelen testeket. Igazából nem a többi ember miatt csinálom, mindenki saját életének kovácsa, nem  izgat ki miként és hogyan hal. Saját magam miatt harcolok ellenük, az én lelki megnyugvásom miatt, a bosszúm beteljesüléséért. Nem tudok elég földöntúli lényt megölni ahhoz, hogy kompenzáljam a családom elvesztését. Őket semmi de semmi nem tudja pótolni, ezer halál is kevés lenne értük.
Ma este viszont ember akarok lenni, szórakozni vágyom, lányokkal ismerkedni, alkohol mámorban fürdeni egész éjszaka. Itthon hagyom a vadászt, a megszállottságomat, ma élni akarok. Ki tudja mikor lesz még lehetőségem belevetni magam az éjszakába. Kefélni akarok, cigifüstöt eregetni, sörben fürdeni. Lányokat szeretnék a közelemben látni, minél többet és minél több pozicióban. Szóval, ma estére nincsenek nagyratörő álmaim, egyszerű ember bőrébe bújok és elkergetem a magányt.
Hangos ajtócsapódással hagyom magam mögött a lakást, és néhány másodperc múlva már csak a motor hangos bömbölése jelzi, hogy merre is járok pontosan. A sebesség megfelelő adrenalin mennyiséggel látja el a szervezetem. Imádom ahogy a szél a hajamba és szakálamba kap, szeretem az elmosódó házak és autók látványát. A motor hangját. Semmi pénzért nem adnám ezt az élményt. Leparkolok a Temple Bár elé. Ismernek már a kidobó fiúk, biztos vagyok benne, hogy fél szemüket a királynőmön fogják tartani. Lepacsizok velük mielőtt belépek a máris zsúfolásig megtelet helyiségbe. Biztos ami biztos alapon azért a mellényem zsebében lapul egy kés, vadász sosem megy ki az utcára fegyver nélkül.
- Egy sört kérek. - mondom a csaposnak miután sikerül átverekednem magam a tömegen. Elfoglalom az egyik még üresen álló széket és belekortyolok a hideg italba. Hangulatos zene szól, bár nem igazán az én stílusom, de most elmegy. Szemem sarkából a női felhozatalt nézem, nem áll szándékomban punci nélkül menni haza ma este.
Egy újabb korty sör után viszont ismerős alakot vélek felfedezni a tömegben, ismerős mozgást. Erőltetnem kell a szemem, hogy ne tévesszem őt szem elől. Magabiztos léppésekkel követem őt, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű ex feleségem vélem felfedezni az emberek sokaságában. Hosszú évek óta nem láttam már, de elfelejteni sosem tudtam. Életem legszebb éveit töltöttem vele. Amikor végre sikerül utolérnem őt és az ismeretlen férfit megragadom a kezét.
- Deirdre...te vagy az? Hat éve nem mondtam ki ezt a nevet.

to my Mr. Handsome  

Lelkem boldogan és békésen ernyed bennem, testem kényelmesen sajog. A mai nap jó volt és zsúfolt. Nem gondoltam, hogy a rúdtánc végül ennyi nőt fog megmozgatni. Boldogító, egyben ösztönző is, hogy saját magamat is fejleszthessem. Persze ez kizárólag akrobatikáról és csábításról szól, más üzenetet, történetet nem lehet vele elmesélni. Nem úgy mint a társastáncokkal, de sok nőnek éppen elég. Megkapják az érzést, hogy nyugodtan lehetnek magabiztosak, tarthatják magukat gyönyörűnek is és ami a legfontosabb: kívánatosnak. Nem tartom teljesen igaznak, hogy minden nő a nagy szerelmet hajtja egész életében, vagy arra vágyna, hogy mindig szerelemmel szeressék. Egy nőt akarni kell. Erre van szükségünk, ezért teszünk. Ezért a fodrász, a szexi ruhák. Főleg bizonyos idő után. Csupán én az esélyt adom meg nekik ahhoz, hogy ezt ténylegesen el is érhessék. A kulcs az önbizalomban van. Valahányszor testüket lágyan mozgatják a zenére, csípőjükkel hívva, incselkedve hívva párjukat, én nyerek apró diadalt. Főleg ha el is mesélik sikerességüket.
Összehúzom magamon a bőrkabátot és nekivágok az ébredező városnak. A koraeste mindig valamiféle erőt hordoz magában. Újszerű, mintha egy láthatatlan esszencia ereszkedne a városra, melynek ereje van, mássága, egészen más íze. Édesen és ragadósan nyúlós, tele meglepetésekkel, melyek csak arra várnak, hogy rájuk találjunk. Ez mind és az illatok, a kavalkád ragad magával, lépteim ruganyosan visznek előre, utcák útvesztőjében, hogy kilyukadhassak a belváros egyik bárjánál. Elolvasom feliratát, hallom a bentről kiszűrődő zajokat. Sokan vannak és nekem haza kellene mennem igazság szerint. Pihennem, kényeztetni magam, ahogyan kell, hogy elébe mehessek a következő napnak és annak minden teendőjének. Mégis ráfonódnak ujjaim a  kilincsre. Nincs célom, hirtelen nem tudom, hogy mit is keresek itt. Azonban, a zenét hallom, az emberek nyüzsgését, energiáját az én érzékeim is átveszik. Mosollyal sétálok a pulthoz, valamiféle ital reményében, amit végül ki sem kell kérnem. Egy magabiztos hang csendül mellettem, miszerint ne mondjam ki, ő kitalálja a vágyaimat. Nevetve túrok a hajamba és hagyom, had döntsön. Valószínűleg nem fogja kitalálni, mert kislánykoktélt fog nekem kérni, amiből leginkább a tusfürdőre tudok csak asszociálni, de inni nem iszom belőle. A tippem be is jön, valami pirosló folyadék kerül elém, amibe beleszagolva is csak a tusfürdő érzete erősödik. Udvariasan közlöm, hogy nem nyert és kérek magamnak egy Budweiser-t. Ott hagyom a pasast, végtére is az esélyt megkapta a tippre, a szórakoztatónak pedig az alsó határát sem sikerül súrolnia. A megjelenése pedig a leghalványabban sem mozgat meg. Sajnálom, de ma nem nagylelkű pillanataimat élem. A tömegbe indulok, elveszni, andalogni, kicsit kikapcsolni. Ez jelzés a bátrabbnak, jelzés a gyávának. Ki mit hisz el, ki miről akar megbizonyosodni. Kéretlen meghívóm azonban nem adja fel, hisz ha már sört iszom, úgy dukál, hogy kitalálja a kedvenc rövidemet is. Komolyan kezd fárasztani, pedig csak próbálkozik annak a reményében, hogy talán egy jó flört és néhány csók emlékével térhet haza. Az emberek sokszor ezért járnak el szórakozni. Növekvő utálattal várom meg míg engedéllyel elmegy, hogy a lottóesélyeit megváltoztathassa. Utána pillantok, de nagyon nem az esetem. Semmilyen formában. Változtatom a helyem, hogy nehezebb legyen megtalálnia, hogy ébredjen rá, nem vagyok neki való, ahogy ő sem nekem. Egyébként sincs benne semmi érdekes, nem csilingeli ösztöneimet, nem bódítja érzékeimet sem. Nem látom másnak, csak tolakodónak. Aki emellett idegesít is. Megtalál végül, sóhajtva tanulmányozom vonásait. Nagy eséllyel konyak van a kezében tartott pohárban, amit végül elfogadok és le is döntöm a torkomon, kezébe nyomva a poharat. Elismerően mosolyog, agyam hátsó taktusai pedig reménykednek, hogy nem hiszi, hogy ennyitől a karjaiba fogok omlani. Inkább mosolyogva hagyom ott, kezdjen csak magával amit akar. Látszólag elfeledkezik a pohárról és ered a nyomomba. Kéz fonódik a karomra, ösztökélve finoman, hogy forduljak meg. Komolyan, eszerint tényleg hibáztam amikor ma erre a helyre bejöttem. Tényleg haza kellett volna mennem. Sóhajjal fordulok hátra, vajon most mit kapok. Tekintetem feltalál az arcra és elkap a totális megdöbbenés. Szerintem az idő is megáll egy pillanatra, vagy csupán az emberek tűnnek el mellőlem. Istenem..mióta az állam hivatalosan megszüntetett Mrs. Frewennek lenni és elhagytam azt az épületet, azóta nem láttam. Sem kéklő szemeit, melyek gyönyörűen csillognak amikor jó kedve van és nevet, világosan ha lázas, mégsem akarja elismerni és sötéten ha haragszik. Egy egész színskálát magáénak birtokol, melyet mindig szívesen csodáltam, figyeltem. Most is élénken csillog, meglepődött.
- Logan.. - sóhajtom a nevét, hangosan már régen nem mondtam ki - én.. - rázom meg egy kicsit a fejem, hisz nem délibábot látok - Jó látni téged. - mosolygok rá, mert tényleg így van - Mit keresel Dublinban?
Többet voltunk együtt életünkben, mint egymástól külön, még most, hat év elteltével is útra kelnének kezeim, hogy megérintsék ismerős vonásait. Hogy hajába túrhassanak, olyan-e még mindig mint régen. Szeretné-e még ezt a mozdulatot, vagy már nem? Félrepislantok, hogy kicsit össze tudjam magam szedni, mert erre nem készültem fel. Mindenre, de rá nem. Azt hittem otthon van és esze ágába nincs idejönni. Talán soha. Talán ügyintéz. Nem tudom. Visszanézve rá, újra elgyengülök, azt hiszem, sosem fogom őt elfelejteni, vagy kitörölni magamból. Azt hiszem, ez így van rendjén. Miért tenném?
- Gyere, inkább menjünk kintebb. - hívom magammal, egyszer hátranézve jön-e utánam.
Becélzok egy nem túl zsúfolt pontot a bárban, de még mindig a hitetlenkedés szaladgál bennem. Talán, talán mégis volt értelme? A másik pasas valahogy eszembe se jut már. Lehet azóta lenyelte a poharát, vagy tudom is én. Csak nem fog utánunk jönni. Ennyire senki se lehet hülye.
- Tudod, kicsit leforráztál hirtelen. Még nem találkoztunk mióta..- nem, nem mondom ki - azóta. Mesélj nekem. - nézek fel rá, arcomon őszinte és kíváncsi mosollyal - Mi történt veled? - az elmúlt években..lebeg a kérdés másik fele.
Most tényleg sokat adnék valami rendes piáért. Bármiért, hogy a szívem dobogása lassuljon, hogy megnyugodhassak egy kicsit. Alig tudom levenni róla a szemeimet, pedig kellene. De bevallom, nem akarom. Az élet nyújtotta elém ma este, akkor legalább nézem.

Néha elfelejetem, hogy első sorban ember vagyok, vágyakkal és szükségletekkel. A vadász elnyomja bennem azt  amilyen igazából vagyok, amilyen lennem kellene, amilyen voltam. A bosszú teljesen megváltoztatott. Már nyoma sincs a régi önmagamnak, annak a Logan-nek, akit szerettek. Mára már inkább a harag és gyűlölet játssza a központi szerepet az életemben. Talán nagyobb szörny lett belőlem mint azok akik ellen teljes válszélességgel harcolok. Átgázolok nőkön, férfiakon egyaránt, nem hatnak meg a sírós szövegek, a lelkiismeretes monológok. Pont az a felem halt meg örökre, amiben még volt emberség. Hosszú évek óta élek saját magam  árnyékaként, kizárva a legkisebb emberi érzést is magamból. Kivétel az autók iránti szeretetem és a testi vágyaim kielégítése. Férfi vagyok, így természetesen fontos a szex, az életem egyik mozgatórugója. A válásom óta csak úgy jönnek mennek a nők az életemben, nem akarok kapcsolatot, nem akarom, hogy érzelmileg kötődjek valakihez, csupán addig kellenek amíg ki nem elégítik mindazt amire vágyom. Éppen ezért olyan nőcskéket keresek, akiknek bőven elég az egy éjszakás kaland, akiknek nem számít, ha másnapra elfelejtem a nevét, akinek nem fontos, hogy a kefélés után nálam maradjanak éjszakára. Akit elbódit a személyiségem, megbabonáz a testem és izgatottá válik a csókjaimtól. Kizárólag ilyen nőcskékre van igényem, minél kevesebb az érzelmi töltet én annál boldogabb vagyok. Nem tudom, hogy mit kezdenék egy párkapcsolattal, még túlságosan mélyen él bennem a házasságom, a szeretett nő hiánya.
Azért jöttem el ma este, hogy ismét felszínre engedjem törni az embert, akinek szüksége van szórakozásra, arra, hogy néha a figyelem középpontjában legyen. Ma este törődésre van szükségem, hogy lessék minden kívánságom, hogy azt csinálják amire igazán szükségem van. Kiélvezni az élet adta apró örömeket. Csak ma este, aztán holnaptól visszaállhat minden a régi kerékvágásba.
Legalábbis ezt terveztem, de mint legtöbbször a sorsnak most is különleges tervei vannak velem. Alig kortyolok néhányat a sörömből, amikor megpillantok egy ismerős alakot. Messziről is bármikor kiszúrom Őt. Hat év telt el ugyan azóta, hogy kistált az ajtómon, de sosem felejtettem el. A magány átalakult az évek folyamán megszokássá, de elfelejteni teljesen nem tudtam. Nem is akartam. Eleinte megpróbáltam ugyan gyűlölni, de nem sikerült, ahhoz túlságosan fontos része volt az életemnek. Beletelik néhány percbe amíg felfogom, hogy tényleg Ő áll velem szemben, az élet iróniája, hogy pont ebben a városban találkozunk újra.
- Deirdre...gyönyörű vagy. Nem hiszem el, hogy itt találkozunk. szeretném magamhoz ölelni, belélegezni ismert illatát, de már nem tehetem meg. Már nem vagyok az élete része. Mostanra már csak régi ismerősként üdvözölhetjük egymást. - Ide költöztem. Másfél évvel azután, hogy.....hogy elmentél. tudom, kurta és furcsa magyarázat, de muszáj volt ide költöznöm. A bosszú egyre csak nőtt bennem, itt pedig hasznossá tehettem magam, hiszen ez a város tele van természetfeletti lényekkel. Itt beteljesíthetem a bosszúm. Gondolkodás nélkül követem, gyönyörködök benne, ugyanolyan tökéletes mint házasságunk alatt volt. Semmit nem változott, talán csak még ragyogóbb lett. Tényleg jót tett neki a városi nyüzsgés, én csak hátráltattam őt abban, hogy igazi királynővé váljon. Megállunk az egyik kevésbé forgalmas sarokban. Csak nézem őt, remélem, hogy szívem dobogása nem túl hangos, remélem, hogy csak én érzem a mellkasomból kitörni vágyó érzést. Annyi mesélni valóm lenne számára, olyan szívesen hallgatnám őt, legalább részese lennék egy kicsit az életének.
- Nem hittem, hogy pont itt fogunk találkozni. Őszintén, azt sem gondoltam, hogy találkozunk még. azt hittem, hogy már rég egy másik férfit boldogít személyiségével, hogy talán már végleg elfelejtette, hogy ki ki is volt neki Logan Frewen.
- Sikerült. Megvalósítottam az álmomat. Továbbvittem apám műhelyét. Itt Dublinban. tudnia kell, hogy mennyire fontos volt ez nekem, hogy tovább vigyem apám hagyatékát. Többek között emiatt hidegültünk el egymástól, túlságosan bizonyítani akartam egy ember emlékének. Három éve voltunk házasok, amikor a családomat megölték, tudja min mentem keresztül, tudja mit éreztem, hogy soha semmi nem tudja pótolni őket nekem. Ahogy enyhült szívemben a gyász, úgy nőtt a harag és felesküdtem arra, hogy megölök mindenkit aki árvát csinált belőlem. Sok időbe telt, de a megfelelő emberek segítségével vadásszá váltam, bosszúszomjas gyilkossá. A házasságunk utolsó másfél évében már sokat utaztam, hogy felkutassam a szörnyeket. Ő pedig talán észrevette, hogy nem vagyok már a régi.
- Mi a helyzet veled? Még táncolsz? Sikerült elérned a célodat? Boldog vagy? Mesélj, hallani akarok mindent, nem tudom levenni ról a tekintetem, folyton csodálatos arcát fürkészem, minden szava a szívemig hatol. Hihetetlen, hogy ilyen hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra lássam őt. Hogy gyönyörködjek benne, hogy hangja megnyugtatás legyen feldúlt szivemnek.
- Iszol valamit? Sört? Egy Guines-t? Vagy bármi mást? kérdezem tőle, és magunkhoz intem az éppen rohanó pincérlányt.
- Aranyom, megtennéd, hogy hozol nekünk két sört? Meghálálom... kacsintok rá és paskolom meg a fenekét. Kíváncsian fordulok vissza gyönyörű ex feleségemhez.
- Kivel vagy itt? kétlem, hogy egyedül járna szórakozni, legalábbis régen társasági ember volt. Mindig mindenhova együtt mentünk, beolvatunk egymás életébe, egymáséi lettünk.

to my Mr. Handsome  

Amikor megérkeztem ide, egyedül, kettős érzelmekkel küzdöttem. Nem voltam már éretlen csitri, mégsem éltem egy percet sem egyedül felnőtt éveimből. Mindig tudtam, hogy a szüleim egyetlen karnyújtásra vannak tőlem. Anyám süteménye, a vasárnapi ebédek nem repültek ki az életemből azután sem, hogy leérettségiztem. Magammal vittem mindenem és mégsem vittem semmit. Biztos tudattal vettem át a bizonyítványomat és mondtam ki rá nem sokkal az igent egy férfinak, aki már előtte is napom, holdam és boldogságom volt. Az a bizonyos. Az első. Az egyetlen. A nagybetűs. Természetes, mondhatnám törvényszerű volt, hogy isten és állam előtt is a felesége lettem akkor, nem is tudtam volna másképp elképzelni. Igaz volt, gyönyörű és minden pillanatát szerettem. A legdédelgetettebb emlékeim sokasága az az évtized. Nem untam, nem szenvedtem személyiségétől, vagy az ellaposodástól sosem. Titkon mindig figyeltem ha elmélyült valamiben. Gyönyörűen kéklő tekintettel, komoly arccal vetette bele magát legnagyobb szenvedélyébe, a motorba, az autókba. És tisztába sem volt vele, milyen igéző olyankor. Ez volt talán vonzerejének legerősebb szegmense. Nem volt szüksége trükkökre, sem más eszközökre ahhoz, hogy imádattal nézzem a mozdulatait, arckifejezését.
Mégis életünk útjai különböző vágányok felé akartak futni. Vágytam arra, hogy pezsgés legyen körülöttem, egy új közeg, ahol megvalósíthatom azt, amit szeretnék, amire mindig is vágytam. Ezt az otthoni, kisvárosi környezet nem tudta biztosítani. Mennem kellett, éreztem, belülről éreztem. Mintha olyan dallam hívott volna, amit csak én hallok. És próbáltam, szerettem volna, ha osztozik ezen, ha támogat és velem jön. Ha érzi, amit én érzek. Talán önző voltam, mert nem láttam be, hogy milyen nyomás, milyen hatalmas lelki nyomás nehezedett rá a családja elvesztése után. Észrevettem, mennyire megváltozott. Nem velem, hanem a külvilággal. Bizalmatlanabb lett, hidegebb. Engem ugyanúgy ölelt mint előtte, de tisztában voltam vele, hogy ez a gyönyörű férfi közel áll ahhoz, hogy végleg megroppanjon. Mégis..mégis valahol kisiklottunk mi ketten. És itt találtam magam, egyedül. Nélküle, a jelenléte, a lénye nélkül. És haza akartam futni, hányszor haza akartam futni. De..én és a makacsságom nagyon is jó társai vagyunk egymásnak, így maradtam. Vártam. Kerestem munkát, dolgoztam azon, hogy megvalósíthassam az álmom. És éheztem, szar helyeken laktam, mindenkit utáltam, de elkezdődött a folyamat. A maga megannyi furcsaságával, nehézségével és gyönyörével együtt. Nevetséges módon akkor fordult irányba a karrierem, amikor az életem más frontján jelentkeztek a furcsaságok.
És eltelt hat év. Hat hosszú és küzdelmes év, nélküle. Sokszor vándoroltam el odáig gondolatban, hogy felhívom, mert amellett, hogy a férjem, a szeretőm volt, egyben a legjobb barátom titulusát is ő birtokolhatta. Fel akartam hívni, hogy elmondjam bánt valami, hogy erőt adjon, biztosítson..hallhassam a hangját. Nem tettem meg. És most itt áll előttem. Váratlanul, igézően és..rettentő szexisen. Vannak férfiak akik ahogy pörögnek az évek, egyre markánsabban válnak sármossá. Nem meglepő, hogy ő is ebbe a kategóriába tartozik. Széles mosollyal enyhén elpirulva fogadom a bókját és ajánlom neki, hogy ne üresen hangozzon. Bár az arckifejezéséből ítélve..komolyan mondja.
- Te sem panaszkodhatsz. - mosolygok vissza - Mármint, hogy itt a Temple Barban? - nevetem el magam.
A mosolyom azonban le is dermed az arcomon. Másfél évvel azután, hogy eljöttem? Hogy micsoda? Évekig könyörögtem, hogy mozduljunk ki onnan, kezdjünk új életet máshol, egy nyüzsgő városban és mindig, de mindig nemleges választ kaptam. Ez pedig csekélyke matematikával is azt jelenti, hogy négy és fél éve itt él. Ennek a városnak az utcáit járja. És..és ez a tudat, valamiért mélyen, borzasztóan rosszul esik. De mit mondhatnék? Szabad emberként oda költözik ahová csak szeretne, sem ítélkezni nincs jogom, sem megsértődni. De mégis...velem nem volt képes meglépni. Talán nem volt rám szüksége ehhez. Nem tudom, nem értem és bár érteném..de semmi jogom kivallatni, vagy kérdőrevonni a dologgal kapcsolatban. Rá kell találnom a hangomra. Muszáj.
- Remélem legalább téged is annyira magával ragadott ez a város, mint engem. - felelem végül, előhúzva azt a hangnemet amit általában a tanítványaimnak tartogatok, bizalomébresztési célzattal.
Segít, hogy míg alkalmasabb beszélgetőhelyre vadászom, legalább nem látom. Kapd be Logan, mert idejöttél, mert nekem képtelen voltál igent mondani annak idején. Kedvem, irtózatosan nagy kedvem lenne elmenekülni, elfutni előle, hogy ne lássa, hogy igenis szarul esik. Nem, nem a jelenléte, az meglepő módon teljesen felvillanyozott hirtelen, hanem...hanem az, hogy..nem illékony. Mostantól a tudat mindig bennem lesz, hogy ő is itt él. Hogy akármikor találkozhatunk. És hogy abban az életében lépte meg a költözést, amibe én már nem tartozom bele. Aminek már nem vagyok a része. Mégis higgadt és kíváncsi arckifejezéssel nézek szemeibe.
- Nem volt titok Logan, hogy Dublinban élek. - nézek rá enyhén meglepve - Bár valóban a meglepetés erejével hat ez a találkozás. Nem számítottam rá én sem. - mosolyodom el az igazságtól.
Büszkén nézek fel arra a hihetetlen vonzó arcra. Sikerült, megcsinálta. Szívügye volt az apja vállalkozása, amit megértek, hiszen idejekorán veszítette el mindkét szülőjét, természetes tehát, hogy nem akarta veszni hagyni. Az vált a szenvedélyévé ami az apjáé is volt és amiben felnőtt. Komolyan örülök, nem megjátszva, tüske nélkül, hogy ezt sikerre vitte. Az apja jó ember volt, büszke lenne a fiára. Én is az vagyok. Engedek a kényszernek, megcirógatom az arcát, ráragyogtatva egy mosolyt.
- Büszke vagyok rád, ahogyan édesapád is az lenne. - mondom komolyan - Örülök, szívből, hogy sikerre vitted a vállalkozást, ráadásul egy ekkora városban. Nem kis dolog. - ismerem el.
Elnevetem magam a sok kérdésen, felemelem a kezeimet, hogy egyszerre csak egyet biztos úr, mindenre nem tudok egyszerre felelni. Egy része sajnos rettenetesen bonyolult és összetett lenne, mindenbe pedig nem avathatom be. Sem a rejtélyes halálesetekbe, sem a furcsán funkcionáló lényembe, de vannak dolgok, amikbe igen. Boldog? Nem tudom, nehéz lenne körbeírni, választ adni rá, hogy az vagyok-e. Szeretem amit csinálok, de..
- Nem, már nem táncolok. Csak oktatom. Saját stúdióm lett, társastól a rúdtáncig, jöhet bármi. - mondom mosolyogva - Nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de éltetnek a kihívások. - a boldog kérdést inkább megkerülöm - Azt hiszem elégedett vagyok, igen. Szeretem csinálni. Vagy két éve végre befektethettem a saját házba is, nem idegenek ilyen-olyan helyein kell élnem. Na és te? Merre élsz a városban? - nevetek fel végül.
Nem tudom mi az a minden, amire kíváncsi. Sok mindenbe tényleg nem szabad őt beavatnom. Főleg mert nem tudna a bajaimon segíteni. A rettenetet vagy épp a szánalmat pedig az ő tekintetében soha nem szeretném látni. Maradjon meg ez a találkozás többletinformációk nélkül. Azt hiszem ez a helyes, bár egy-két dolog azért furdalja az oldalamat, amiket biztosan meg fogok kérdezni.
- Sört, igen. Meg scotch-ot, mint mindig. - bólintok a kérdésre.
Nem is késlekedik, bár enyhe döbbenetre ad okot a folyamat, ahogy ezt kivitelezi. Jól tudom én milyen hatással van a nőkre. Ezek szerint ezzel ő maga is teljesen tisztába jött. Meglepő? Életerős, helyes és szexi és gyanúm szerint szingli, különben nem fogdosná mindenféle pincérpicsa seggét egy bárban. Felvont szemöldökkel nézek rá, mikor újra felém fordul.
- Látom felesleges megkérdeznem eszerint, hogy van-e valakid, mert a jelek szerint nincs. - ugyan igyekszem kivenni a mondandómból az éleket, nem tudom mennyire sikerül..jesszus, nehogy már féltékeny legyek..jahj..
Mégis valahol zavar. Nem, nem várom el, vagy hitegetem magam, hogy az elmúlt hat évben aszkéta szerzetesként tengette a mindennapjait. Talán újra is nősült, talán van egy gyereke, vagy kettő..nem tudom. De, ó a fenébe, megmagyarázhatatlan a dolog. Nem szoktam ilyeneken gondolkodni egyébként, mostanában már semmin nem gondolkodom, csak a saját őrületemen, ami egyre gyakrabban jelentkezik, rendszeresség nélkül. Most pedig még össze is zavarodok.
- Egyedül vagyok. - mondom komolyan, bár azt hittem gondolt erre, vagy nem tudom, nem tudom mire gondolhatott amikor megszólított - Nemrég ment el az utolsó csoportom, csak szerettem volna egy kicsit lazítani mielőtt hazamegyek. - vonok végül vállat.
Közben a kis kerek seggű pincérlány is meghozza az italokat. Leplezetlen tekintettel méri végig Logant, nekem pedig 10 pont jár, mert nem verem képen a tálcával. Még telefonszámot is ad neki, feltéve persze ha nem várja meg munka után, vagy most nem viszi be a mosdóba. A csaj jelentőségteljesen néz rajtam végig. Oké-oké, megértettem. Felhajtom a scotchot, rávágom a tálcájára angyali mosollyal. Loganre pillantok.
- Ne okozz csalódást a csajnak. - kacsintok rá, értem én - Köszi a sört. Majd...később.
És ott is hagyom őket, az én legendás önuralmam egyébként rohadtul nem végtelen. Átvágok az embereken a pulthoz még egy ital reményében. Kénytelen-kelletlen meg is jegyzem, hogy vajh a vendégekkel való enyelgés is része-e a munkaidejüknek, mire szegény pultos meghökkenten néz rám, tekintetével máris kutatva a tömeget. Juj, hát sose mondtam, hogy nem vagyok köcsög..csak azt, hogy nem csinálok fölöslegesen jelenetet. Rámosolygok a drágára, mikor elém csúsztatja az italomat. Most, hogy szereztem némi elégtételt, rá bízom, hogy hogy vakarja le a csajt az exemről. Belátom, hogy egyébként rohadtul ovis húzás volt a részemről. Ez van.
Gyorsan beslisszolok a mosdóba, hogy kicsit magamba lehessek, mentesen a tonnányi tekintettől ami minduntalan a bárban cikázik össze-vissza. Mély levegőt veszek, lassan kifújva. Jóga légzés. Sokszor segít. Némi hideg vizet engedek a vénáimra, melegem is van. Jól van, semmi gond. Csak az exférjem, túléljük. Egyébként is, csajozik. Semmi gond. És bemegyek táncolni, bár a diadalérzetem legalább megvan. A picsa megkapja előbb-utóbb amit kell. Hurrá, 33 évesen gyerekes vagyok..

Azon a bizonyos napon, amikor kilépett az ajtómon biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogom majd látni. Beszippantja majd a nagyvárosi élet, férfiak hullnak térdre kegyeiért és elfelejti majd, hogy Ő valaha Mrs Frewen volt. Nehezen visletem a különválásunkat, folyton ő járt a gondolataimban, minden lélegzetvétel fájt. A hiányától szenvedtem. Nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy nem nézegettem a közös fotóinkat, emlékeztem az együtt töltött évtized minden pillanatára. Utána akartam jönni ide, minden apróság miatt fel szerettem volna hívni, hogy elmondjam neki hiányzik és hogy nagyon szeretem. Mindennél jobban szerettem volna visszakapni őt, újra az élete része lenni, de túlságosan féltem a visszautasítástól, így hat éve már, hogy egyáltalán nem kerestem. Mai napig tisztán él bennem az az emlék, amikor legelőször megpillantottam őt az egyik vendéglő kirakatában. Ott ült, szőke haja elegánsan lógott le vállára, piros ruhája tökéletesen illet fehér bőréhez. Csak ült ott, érdeklődve figyelve a szülei beszélgetését. Nem tudom mről volt szó, nem tudom azt sem, hogy mennyi ideig álltam ott, az öcsém kezét szorongatva és őt bámulva. Felejthetetlen az a pillanat amikor először emelte rám szikrázó tekintetét, azonnal elvesztem pillantásában és éreztem, hogy nincs többé visszaút. Mosolyától megolvadt a szívem, szinte azonnal beleszerettem. Mellette lettem fiúbó férfi, mellete éltem át mélységet és magsságokat egyaránt. Ő volt az első nő az életemben, akit ölelhettem, akinek megvesztem egyetlen csókja után is, az ő testét érinthettem és ízlelhettem meg legelőször. Nem is kellett más. Soha, nem vonzott az ismeretlen, más nők felfedezése. Szerettem őt, boldog voltam vele és egyértelmű volt, hogy elveszem. Amikor kéz a kézben álltunk az oltár előtt és kimondta az igent a világ legboldogabb emberévé tett. Az én erőm mindig az ő szerelmében rejlett, érte voltam képes megmászni akármilyen hegyet, átlendülni bármekkora akadályon. Talán most is megtenném érte, nem állíthatnak meg, sem Isten sem ember, csak érezném még egyszer símogató tekintetét, kényeztetne ölelésével és jutalmazna csókjával. Fáj amikor elment, összedőlt bennem minden, de nem akartam tovább a terhére lenni, nem adhattam meg neki azt amire vágyott. Hat év. Ennyi ideje élek egyik napról a másikra, a saját életem keresve, néha elveszve, elbizonytalanodva, máskor meg magabiztosan törve előre. A nők a játékszereim lettek, bábok csupán a színpadomon. Most pedig itt áll velem szemben, tündöklik akár egy gyémánt, ismét csak egy karnyústásnyira van tőlem. Össze-vissza beszélek, semmi értelme nincs annak amit kérdeztem. Mit keres itt? Nagyon jól tudtam, hogy itt van. Négy és fél éve minden nap arról álmodom, hogy remélem találkozok vele, hogy lesz olyan kegyes velem a sors, hogy utamba küldi őt, ha már ahhoz nem volt soha elég bátorságom, hogy megkeressem. Nem is tudom miért. Azt hittem, hogy boldog kapcsolatban él, hogy végre kiegyensúlyozott, vidám és elérte azt amit akart. Talán tervezi a házasságot, az eljegyzést, vagy netán gyereket vár. Nem tudom, csak attól féltem, hogy nem kellek neki még egyszer, és azt biztos nem bírtam volna ki, ha kétszer kell elbúcsúznom tőle. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen az arcába vágnom, hogy a válás után néhány évvel én is költözés mellett döntöttem. Látom ahogy eltűnik a mosoly az arcáról, megváltoznak arcvonásai. Sosem tudta titkolni előlem, ha valami bántotta, ahhoz túlságosan jól ismerem. Most is az első szájrándulásnál érzem, hogy rosszul csináltam, hogy megbántottam. Pedig a vándorlásomnak semmi köze nincs a vele való viszonyomhoz, nem azért mondtam neki annyiszor nemet, hogy néhány évvel később hátba szúrjam és nélkül kezdjek neki a nagyvárosi életnek. Csupán a vérem hajtott idáig, a bosszú íze, a gyilkolás és megtisztulás utáni vágy. De ezt nem mondhatom neki. Nem fedhetem fel előtte énemnek ezen sötét oldalát. Még nem. Vagy talán soha. Illene bocsánatot kérnem tőle, jogosan érezheti azt, hogy hátbaszúrtam, becsaptam.
- Sajnálom. Tudnod kell, hogy nem valami gyerekes bosszúból jöttem ide, azután, hogy elváltunk. Nem azért mondtam mindig nemet neked, hogy aztán egyedül éljem meg Dublin csodáját. Nem. Csak nem tudtam mit kezdeni egyedül, hiányoztál. Ha tudnád mennyire. Az egész életemben azt bánom a legjobban, hogy elengedtelek. hirtelen törnek rám a szavak, rég volt már, hogy valakivel ilyen őszintén beszélhettem. Az érzések megszűntek létezni számomra akkor amikor véget ért a házasságunk. Mindenért magamat okoltam, a szüleim és öcsém halálán sosem tudtam túltenni magam, a bosszú annyira első lett az életemben, hogy emiatt elengedtem az egyetlen embert, aki még fényt hozott az életembe. Tudom, most már késő, hamarabb kellett volna elhatározásra jutnom, már semmit nem lehet visszacsinálni, de még most is képes megdobbantani kővé vált szívem. Őszintén tud még örülni a sikeremnek ami melegséggel tölt el. Hát talán mégsem gyűlöl annyira, talán nem felejtette el teljesen a közös életünket. Megragadom arcomat círogató kezét és mielőtt visszahúzná apró puszit nyomok ujjaira. Mennyire hiányzott az érintése, a jelenléte.
- Köszönöm. Ez sokat jelent nekem. az ő elismerése a legnagyobb kincs nekem, kaphatunk bármilyen jó vagy rossz visszajelzést, ez a mostani többet ér mindennél. Ismét elveszek szemeiben, a kezdő meglepettséget átvette a boldogság és a nyugalom érzete. Olyan régen nem láttam őt, hogy szomjazom tekintetére, el akarok veszni lélektükreiben. Iszom magamba szavait, mindent elraktározva agyam legmélyebb fiókjába, hogy a magányos éjszakáimon fel tudjam elevenítenni ennek a találkozásnak minden pillanatát. Túl régóta élek már nélküle ahhoz, hogy most minden szavára figyeljek. Semmit nem akarok elfeljetni. Imádott táncolni, a szenvedélye volt, nagy álmokat fűzött ehhez a városhoz. És bár nélkülem valósította meg őket mégis örülök neki. Őszintén és tiszta szívből. Mindig az volt a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, és úgy tűnik, hogy most az.
- Nagyszerű, örülök, hogy bejött neked a nagyvárosi élet. Büszke vagyok rád, hogy nem hátráltál meg és elérted amit akartál. Vagy legalábbis jó úton haladsz felé. persze, hogy örülök a sikereinek, csak az bánt, hogy nem én voltam az első akivel mindezt megoszthatta, aki támasza lehetett volna a nehéz napokon. – Adhatnál néhány külön órát nekem is, biztos emlékszel, hogy két bal lábas vagyok. lehetlen mutatványnak tűnik amikor táncolni próbálok. Valahogy úgy tudom elképzelni magam kívülről nézve mint egy beteg, rángatózó fóka.
Az apró kis jelenet a pincérnővel nem tudatos dolog volt, nem azért csináltam, hogy Deirdre orra alá dugjam a tényt, hogy szabad vagyok és bárki seggét megfoghatom ha úgy tetszik, még az ő jelenlétében is. Amíg házasok voltunk nem észleltem a külvilágot, nem vettem észre, hogy milyen hatással vagyok a nőkre, számomra csak egyetlen létezett. Aztán hirtelen minden megváltozott, egyedül maradtam és nyitni kezdtem a többi nő felé. Nem telt sok időbe, hogy ráérezzek az élet ízére, nem sokra rá már úgy cserélgettem őket mint más az alsóneműjét. Aztán szép lassan ez a szívtelen ember lett belőlem aki most minden gátlás nélkül fogdossa egy idegen nő hátsóját élete egyetlen szerelme előtt. Kérdésére megrázom a fejem.
- Nincs. Egyszer fogadtam örök szerelmet valakinek, ezen semmi nem fog változtatni. talán túl sok információ egyszerre, túl őszinte, de sosem tudtam hazudni neki, miért tenném pont most? - Na és te? Találtál valakit, aki bolodogabbá tud tenni mint én? nem is tudom, hogy miben reménykedem, szeretném ha boldog lenne persze, ha állna mellette valaki aki szereti, de nem hiszem, hogy egy ilyen hírre fel vagyok készülve. Még nem. Alig fejezem be a kérdést, a pincérlány máris visszatér a kért italokkal és a kezembe csúsztatja a telefonszámát. Rákacsintok a és a mellényem zsebébe rejtem a papírdarabot. Ha egyedül lennék., akkor minden gondolkodás nélkül rángatnám be a mosdóba, vagy ki a parkolóba, hogy addig döngessem amíg a farkam bírja, de ebben a felállásban sokkal jobban érdekel rég nem látott kedvesem, mintsem, hogy itt hagyjam őt egy nedves punciért. A következő jelenetre viszont nem vagyok felkészülve, időm sincs arra, hogy visszautasítsam a felkínálkozó lehetőséget, mert szívem hölgye úgy rohan el, mint egy felbőszített oroszlán. Értetlenül állok a megszeppent lány mellett és próbálok rájönni, hogy mi történhetett vele. Sosem láttam még a féltékenységtől ennyire dühösnek, igaz nem is volt rá oka, mert soha nem pillantottam másra amíg az életem része volt. Persze mint minden kapcsolatban a miénkben is jelen volt a féltékenység, de ekkora méreteket még sosem öltött mint most. Nem tudom, hogy örüljek ennek a dolognak vagy inkább bosszantson. Végülis nem vagyok már az övé, szabad emberként pedig annak fogdoshatom a seggét akinek éppenséggel akarom. De azért hazudnék, hogy ha azt mondanám, hogy az előbbi rögtönzött jelenet nem tesz boldoggá, mégiscsak azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen közömbös neki. Még most sem.
- Műszak után hazaviszlek, vagy majd holnap felhívlak, rendben? Most viszont meg kell keresnem valakit. suttogom a tanácstalanul álldogáló fiatal lány fülébe és Deirdre nyomába eredek.  Beletelik egy kis időbe amíg megtalálom, a táncparkett közelében álldogálva. Korytolok egy nagyot a sörömből mielőtt átverekedem magam a tömegen. Közelébe érve átkarolom hátulról a derekát, közelebb húzva őt magamhoz. Törékeny teste ismét hozzám simul, újra és újra belélegezhetem hajának ismerős illatát.
- Miért vagy féltékeny nyuszi? el kellene engednem, sarkon fordulnom és elrohannom amíg nem csinálok magamból még nagyobb hülyét, de Deirdre vonz magához. Nem tudok elszakadni tőle, ölelni akarom őt. Erőt veszek magamon és eltolom magamtól.
- Csak nem gondoltad, hogy itt hagylak egy kis picsa miatt, amikor hat éve várok a találkozásunkra? Ennyire becsülsz engem?

to my Mr. Handsome  

Logan Frewen. Az a személy, akit iskolásként ostobán figyeltem a szünetekben. Az a személy, akinek a nevét számtalanszor leírtam béna füzetlapokra, mintha azzal közelebb segíthetném magamhoz. Az a személy, aki nem vett észre jóformán soha. Idétlen kamasz voltam, ezt bevallom. Túl hamar nőttem meg, emiatt éreztem magam félig esetlennek és szerencsétlennek. Meg azért, mert akárcsak a többi lány, én is Logant követtem. De..az első két évben szépen átnézett rajtam, ami sokat elmond az akkori énemről. Mosolyogtató az emlék, de mikor végre felfedeztem, hogy kezdek nőies formát ölteni, némi balhé árán megtettem a megfelelő lépéseket. Bár soha nem számítottam arra, hogy  egy vendéglő ablakánál egy béna családi kajálás közepette fog rám mosolyogni a szerencse a szőke szépiúm képében. Akkor, abban a számomra örökké tartó pillanatban tudtam, hogy végre észrevett. Igazán észrevett. És eldöntöttem, hogy ha valaha megteszi a lépést, akkor lesz ami lesz boldog házasokként és szülőkként fogjuk végezni, együtt. Mindegy mit mond vagy tesz az univerzum. Ez akkor eldőlt én pedig a bizonyosság tudatában tartottam vele a szemkontaktust.
Egy nő mindig tele van kétségekkel. Nem az a nem vagyunk, akik képesek mindenhez nyugodtan hozzáállni, vagy kétkedés nélkül belevetni magunkat. Így természetesen én is küzdöttem, sokat és sokszor, hogy ne öljem meg a kapcsolatot. Ne legyek féltékeny, ne önmarcangoljak, miközben lelkemet melegítő, lepkéket felébresztő mosolyával találkozhattam nap nap után. És eljutottunk a házasságig. Az igenben annyira biztos voltam mint abban, hogy fel fog kelni másnap a nap. Nem tudtam meginogni. Bíztam kettőnkben. Csak..egyszerűen évek múlva ki akartam szakadni a közegből, ahol éltünk. Más vágyakat dédelgettem. Talán ezért nem lett soha gyerekünk, nem beszéltünk róla igazából. Ennek pedig bizonyára megvannak az okai, melyekre már fájó lenne rákérdezni. Mindenesetre mellbevágó a tudat, hogy miután elváltunk idejött. Ezek szerint komolyan vette a házasság felbontását, így megszűnt minden kapcsolat. Azt hiszem az arcomra fagyó mosoly és a hidegülő tekintet ezt el is meséli neki, a szavaim nélkül is. Túl jól ismer, mit mondhatnék?
Szavai pedig összezavarnak. Igen, pontosan ezt gondoltam. Hogy hagyott eljönni, hagyta, hogy az egyébként jól működő házasságunk a kukában végezze, utána hirtelen már tetszett neki a nagyváros. Bensőm megreszket, egy hosszú pillanatra lehunyom a szemeimet. Hiányoztam neki. Hibának tartja, hogy elengedett. A fenébe..nem tudok ezzel mit kezdeni, így nem. Túl sok őt újra látni, főleg mert az elmúlt évek alatt, ha lehet még helyesebb lett. Mélyet sóhajtok, melyet szerencsére elnyom a zene. Segítene ha elmondanám, hogy nekem is hiányzott? Hogy még a tébolyom közepén is arra gondoltam, hogy hazalátogatok és megnézem hogy van? Szeretném ha megölelne. Szeretném ha érezhetném az illatát. Őt. Ezért kell menekülőre fogni és nyugodtabb helyet keresni egy kicsit. Jaj nekem..
- Hiszek neked Logan. - húzom végül mosolyra az ajkaimat - Sajnálom ha..rosszat feltételeztem a háttérben. - kérek elnézést, úgyis tudta, hogy rosszra gondoltam - Miért nem kerestél meg soha? - nézek azokba a gyönyörű szemekbe, melyekben mindig sikerült elvesznem.
És terelődik is a beszélgetés olyasmi felé, amerre nem kellene. Nem mintha lenne bármilyen tapasztalatom a "hogyan bánjunk a volt férjünkkel" témában, de azt hittem felületes lesz, vagy rossz. Netán kényelmetlen. Mégis..őt nézve egyszerűen csak örülök, boldog vagyok mert látom. Látom őt személyesen. Nem egy régi fényképen, nem az emlékeimben. Hanem igazából. A sikereinek pedig örülök. Megtalálta itt a helyét, amire szüksége volt. Talán nem csak az én lábam alól csúszott ki a talaj, amikor már nem állt mellettem. Talán neki is legalább annyira stabil pont voltam az életében, mint ő nekem. Hisz tudtam, ha lehangolt vagyok akkor fel fog vidítani, ha kérdéseim merülnek fel a világról, vagy magamról akkor legjobb tudása szerint segített. Ha negatív gondolatok ütötték fel a fejüket bennem, elég volt rám néznie és mosolyognia, máris elfelejtettem, hogy volt valami problémám. Nekem ő volt a Nap. Azóta sem lépett más a helyébe. Ujjaim maguktól szaladnak arcára. Ajkai futó érintése áramütésszerűen hatnak rám. Igen, el tudnék veszni vele, benne. Ahogy mindig.
- Remélem te is büszke vagy magadra és mindarra, amit elértél. - felelem egy mosollyal kísérve.
Enyhén szkeptikusan fogadom a gratulációt. Azt hittem a közös életünk alatt már utálásig rágtam a fülébe a táncot, a zenét, meg úgy egyáltalán minden ilyesmit. Az álmok nem egyszerű dolgok, melyek jönnek és mennek. Sokan a mindennapi taposómalomban egyszerűen csak elengedik a dédelgetettjeiket. Én nem ilyen vagyok, képtelen voltam rá. Imádtam Logant mindig is, bár az utolsó években sokat volt távol. Megviselte a családja elvesztése én pedig megértettem. Az élete egy része róla és a gyászáról szólt, melyben én nem vehettem részt. Azt hiszem, személyes volt teljesen és nem az én segítségem kellett neki. Megértettem. És akkor gondolkoztam el komolyan rajta, hogy én mit akarok kezdeni az életemmel. Hogy mennyire utálom azt a várost ahol éltünk és felnőttünk. És el akartam jönni. Vele. Ide.
- Volt néhány kellemetlen beszélgetésem a szüleimmel, de..ha én valamit a fejembe veszek.. - mosolygok rá - Köszönöm. Nem biztos, hogy jól fogadnám ha utálat lenne benned az iránt amit csinálok. - vallom be végül elnevetem magam - Nem vagy egy versenytáncos Logan, de én szerettem ha néha rákényszerültél, hogy táncolj. - mosolygok rá - Természetesen, bármikor eljöhetsz. Neked ingyen lenne. - bólintok nevetve.
A jelenete a pincér picsával, feldühít. Nem csak azért amit tesz, hanem ahogyan. Mintha reflex lenne, mintha itt se lennék. És jogom van bármit mondani? Nincs. Elváltunk, ő eszerint szabad ember, annak fogdossa a seggét akinek akarja. És teheti ezt az orrom előtt is. Mégis..rossz. Rossz látni, rossz így kapni a tényt. De mit akarok már 6 év után? A hűségét? Vagy hogy csak rám figyeljen? Nevetséges vagyok. Különös módon hatnak szavai. Mintha azt akarná mondani, hogy többé nem fogja megtenni mással, nem fog más nőt elvenni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy szerzetesként él. Ilyen külsővel nem lehet. A szívem mégis izgatottan ver mellkasomban.
- Nos.. - jövök teljesen zavarba, a kérdését hallva pedig el is képedek - Hogy kérdezhetsz ilyet? Nem azért váltunk el, mert nem voltam veled boldog. Azért, mert másképp soha nem egyeztél volna bele, hogy idejöjjek. Te nem akartál. Így nem maradt más út. Gondolod, hogy utánad, akire tinédzser koromtól kezdve vágytam még hozzá akarok menni bárkihez is? - talán nem illik ezt így ennyire rádobni, de már mindegy, megteszem, hogy hiheti, hogy összekötném valakivel az életemet utána?? Hogy??
Azonban ezt meg is bánom, mert visszajön a pincér picsa, ő meg természetesen kacsintva teszi el a telefonszámát. A tálcára csapott poharam nevetve visszhangzik a fejemben. Idiótán viselkedem és még idiótábban is fogok ha rajtam múlik. Miután óvodás mércével mérve is alacsony szintről indítva köpöm be a flörtölőt, kéjesen reménykedem benne, hogy kiparancsolják ma éjjelre a mászkálásból és elküldik poharakat törölgetni. És mindez után még egy itallal a táncolókhoz lépdelek, megpróbálva nem arra gondolni, hogy vajon L beviszi-e egy mosdókörre vagy sem? Utálom, hogy így elborult az agyam. Hat év is kevés volt ezek szerint. Sőt, 60 is az lesz.
Megmerevedek a hirtelen körém fonódó karoktól, de a mögém simuló testet ezer közül is felismerem. Miért kell? Egyszerűbb lenne ha nem tenné. Ha hagyna a helyemen az életében. Valaki szerepében, aki már csak egy emléke. Azonban akarom? Bár valószínűleg túlkombinálom. Kölyök kora óta ismer, és hat éve nem látott. Miért dobna egy pincér picsa kedvéért? Mégis szaggatottan lélegzem. És imádom amikor így szólít. Az ő hangján. Nekidőlök, nosztalgiából, merő élvezetből és persze merő önkínzásból is. A testem kiabálva jelzi, hogy jó újra ismerős karok között lenni.
- Nem..én nem vagyok féltékeny. - mondom komolyan - Csak óvodás. - nevetek magamon.
Melege eltűnik mögülem, ami rossz és hiányérzetet lobbant. Kénytelen vagyok megfordulni, de a felnőtt agyamtól azt hiszem kénytelen vagyok elbúcsúzni. Nem segít a hangulatomon, hogy látom is. Jobb ha csak..érzem. Vagy csak tudom, hogy mögöttem áll. Akkor is ha éppen akárkit hazavihetne. Dedósként rángatom a vállam.
- Jogodban állna. Akár meg is dughatnád a kurva wc-ben.. - és sajnos tényleg rájövök, hogy kezet fogtam az imént a zöld szemű szörnnyel, borzasztó - Nézd, sajnálom. Ne haragudj, hogy ilyen idióta vagyok. Örülök, hogy látlak. És annak is, hogy te is örülsz. Azt hiszem hiába telt el hat év, arra nem voltam felkészülve, hogy hogy kell viselkedni ha meg is jelensz. Jó leszek.. - nézek fel rá, alsó ajkam beharapva.
Felül kell emelkednem a 16 éves liba mentalitásán. Logan a férjem volt. A társam. A szerelmem. Az életem. nem lehetek vele bunkó, csak mert megtetszett egy nőnek. Mégis, őszintén örül nekem. Talán nosztalgiából, talán mert neki is szokatlan. Nem lehetek ennyire ostoba, hogy meg is nehezítem neki. Saját gondolatmenetem végére érve bólintok.
- Ha már véletlen hozta, hogy találkozzunk, legalább próbáljuk meg jól érezni magunkat. Mint akik tényleg ismerik egymást és kíváncsiak a másikra és kedvelik a másik társaságát. Szóval mint a felnőttek. - nevetem el magam és a kezéért nyúlva, közelebb húzom magamhoz - Azt mondtad táncolni akarsz. Íme a privát órád. - vigyorgok fel rá, de csak mert tudom, hogy egyébként nem bírja ha közben nézik - Utána pedig sör-igazság játékot fogunk játszani és berúgunk. Mint régen. - nézek szemeibe kihívóan - Mit szólsz?
Magam köré fonom a karjait, mert ha én ezt ilyen szépen eldöntöm, akkor bizony el kell előlem menekülnie, vagy bele kell mennie. Valójában fogalmam sincs, hogy mit fog lépni. A következő dal taktusai pedig fel is zendülnek, bezengve a termet.
- A győztes pedig kérhet valamit a másiktól. Nos, Mr. Frewen? Jól gondolja meg a tíz állítást amit velem kapcsolatban meg fog fogalmazni, és megkérdezni. - nevetem el magam, miközben kezdek elveszni a közelségében és az illatában is.
Nem tudom ez az ostoba, ha hazudok iszok játék miért jutott az eszembe. Talán mert így fogok róla a legtöbbet megtudni és hallhatom is a hangját. Persze a tánc az enyém marad, mert összesimuló testünk nagyobb örömmel tölt el mint egyébként illendő lenne. Menthetetlen vagyok.

Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mikor és hogyan mélyültek el ennyire az érzelmeim, ahogy azt sem tudnám szavakba önteni, hogy mit is jelent ő nekem. Mindig is olyan volt számomra mint a levegő, nélkülözhetetlen. Nem indulhatott soha el úgy a napom, hogy ne az ő csókjával ébredjek, nem léptem ki soha az ajtón ölelése nélkül, nem aludtam el nélküle. Minden perc amit a hiányában töltöttem igazi kínszenvedés volt számomra. Attól a perctől fogva menthetetelenül beleszerettem ahogy megpillantottam a vendéglő ablakában. Soha azelőtt olyan gyönyörűséget nem láttam még. Kamasz fiúként már igencsak érdekeltek a lányok, többször randiztam már, de valahogy mindig azt érezetm, hogy hiányzik belőlük valami. Aztán belibbent ő az életembe és menthetetlenül a rabja lettem. Sóvárogtam minden mosolya után, testem sikítozott érintése után, csókja meglágyította a szívem. Sokszor vágtág az állítólagos barátaim a fejemhez, hogy megannyi szép lány szaladgál utánam sóvárogva, miért akarom ennyire lekötni magam az első mellett, aki beenged a bugyijába. De nem tudtam választ adni nekik, egyszerűen csak éreztem, hogy nem tudok meglenni nélküle, hogy akarom, hogy folyamatosan a társaságára vágyok, az tesz boldoggá ha nevetni látom, hogy éjjelente róla álmodom. Nem értették volna meg. Az egyszerű emberek számára érthetetlen volt a mi kapcsolatunk, az, hogy tizenhét évesen kizártuk a külvilágot és teljes mértékben egymásnak éltünk. Nem igazán volt szükségünk senki másra, ha ott lehettünk egymás mellett. Én voltam a világ leggazdagabb embere, hiszen egy ilyen nő választott társának, többet nem is kívánhattam volna. Bőven elég volt nekem ő is, az öröme, a lelkesedése, az aggodalmai, a szerelme és minden amit adni tudott. Aztán valahogy mégis kicsúszott a kezemből az irányítás, elvesztettem az életem, nem találtam kiutat és akaratom ellenére löktem őt a nagyvárosba, más sóvárgó férfiak karjaiba. Önző módon csak magammal foglalkoztam, engedtem, hogy a gyász és bosszú uralja az életem, nem engedtem, hogy mosolya és szerelme eloszlassa a sötét felhőket a fejem fölül. Azt hittem, hogy nem értheti mi folyik körülöttem, hogy nem érezheti át azt a fájdalmat ami bennem tombol. Elfelejtettem, hogy Ő mindig mellettem van, hogy támogat és vígasztal. Akkor tértem magamhoz, amikor aláírtam a válási papirokat, akkor tudatosult igazán csak bennem, hogy mit tettem, hogy mit hagyok kisétálni az ajtómon. Egy világ dőlt össze akkor ott bennem, észrevétlenül keserítettem meg mindkettőnk életét és amikor erre rájöttem már késő volt. Nagyon késő. Az ő távolléte pedig fájdalmasabb volt mint a családom elvesztése. Túlságosan természetesnek vettem, hogy ott van mellettem bármit csinálok, a válás kijózanító volt.
Kérdésén eltöprengek egy kicsit, én magam sem tudom, hogy miért nem kerestem őt, féltem.
- Mert gyáva voltam. Féltem a visszautasítástól, attól, hogy látnom kell más lépett a helyembe akivel esetleg boldogabb vagy. Azt hiszem nem bírtam volna ki még egyszer, hogy nemet mondj nekem. válaszolom végül őszintén kérdésére. Nincs okom hazudni neki, eltitkolni a gyengeségeimet. Most már úgyis késő bármit is csinálok, hamarabb kellett volna észhez térnem, sokkal hamarabb.
- Őszintén bevallom, hogy főleg az első évben rendszeresen látogatott anyukád. Bíztatott, hogy jöjjek utánad, hogy ne engedjelek el, hogy csak én vagyok képes boldoggá tenni téged, tudja, látja rajtad. Ismer, hisz a lánya vagy. Tegyem félre a büszkeségem és jöjjek utánad, hiszen a tánc csak egy szeszély az életedben. De én tudtam, hogy nem így van. Láttam ahogy beszéltél róla, ahogy csillogott a szemed, ahogy elengedted magad a zene ritmusára. Én láttam megszületni a szemedben a fényt, láttam ahogy a szenvedélyeddé válik. Nem akaratalak megfosztani ettől. És igenis, büszke vagyok rád, annak ellenére is, hogy mindezt nélkülem vitted véghez. nevetése melengeti a szívem, látni ahogy felragyog az arca leírhatatlan. Eszembe jut az a néhány próbálkozás amit a legnagyobb jó indulattal sem igazán lehet táncnak nevezni. Hónapokig gyakoroltunk csupán néhány lépést, hogy az esküvőn táncolni tudjak vele. Türelmesen és odaadással tanítgatta a lépéseket, nem nevetett ki, nem piszkált az idétlen mozgásom miatt. Szeretett és türelmes volt.
Tűnhetek önzőnek, de szavait hallva elönt a boldogság, ő sem tudott továbblépni rajtam, talán még az ő szívében is pislákol a szerelem, talán elég lenne egy aprócska láng és újra tűzvésszé alakulna a szerelmünk, ami mindent feléget maga körül, és végül mi is benne égünk majd. Együtt. Örökké. Már a puszta gondolat is mardos belülről, ahogy belegondolok, hogy lehetn-e még együtt jövőnk? Mőködne még egyszer az, ami évekkel ezelőtt tökéletes volt? Képes lenne megbocsátani a hülyeségeimet, újra úgy szeretni mint régen? Képes lenne még egyszer a kezem fogni és soha el nem engedni? Tudna még szeretni?
Féltékeny. Nevezhetném gyerekesnek, számon kérhetném rajta ezt a kirohanást, de boldoggá tesz, nem tagadhatom. Közelsége elindít bennem valamit, ami ellen nem tudok védekezni, érzelmeket, amik szép lassan temetnek maguk alá és veszik át az irányítást testem fölött. Érezni akarom bőrének puhaságát, csókjának ízét, hallani akarom szívének dobogását.
- Nincs miért sajnálkozz. Fordított esetben, nem biztos, hogy jobban viselkedtem volna. Sőt, meneküljön az aki a közeldbe akar férkőzni amíg itt vagyok. Azt hiszem, az  együtt töltött évek megérdemelnek egy kis kisajátítást. mosolygva nézek bele gyönyörű szemeibe, újra és újra elveszve tekintetének őszinteségében. Istenem, mennyire hiányzott nekem ez már. Élvezem érintését, kezeimet átfonom törékeny derekán, közelebb húzva őt magamhoz. Hosszú pillanatokig megszűnik a világ körülöttem és csak rá öszpontosítok. Szívom magamba lényét, arcának  minden vonását, szépségét. Sokszor álmodoztam róla, hogy mit csinálnék ha ismét a karjaimban lehetne, de most mégis kissé megszeppenve állok a táncparketten, karjaimba zárva őt. Ugyanolyan bénának érzem magam, mint tizenhét évesen. Esetlen kölyöknek.
- Hogyan is mondhatnék nemet bármire is amikor ilyen gyönyörűen nézel rám? küldök egy mosolyt neki és próbálom felvenni a zene ritmusát. Nem foglalkozni azzal, hogy milyen béna vagyok ilyenkor és hogy valószínűleg mindenki engem bámul. Vagy inkább Őt. Az illő távolságot már rég túlléptük, de egyáltalán nem érdekel, el akarok veszni közelségének melegében.
- A győztes bármit kérhet? Bármit? kérdezem elfúló hangon és közelebb hajolok hozzá, csak egy leheletnyi távolság választja el ajkát az enyémtől. - Biztos, hogy ezt akarod játszani? Nem foglak kímélni... lehelem még mindig akaira, annyira szeretném megérinteni, megízlelni, érezni. Automatikusan követem lépéseit, felvéve a tánc ritmusát, miközben testem az övéhez simul. A zene lassan elhalkul, helyét felváltja a zaj. Kihasználom a pillanatnyi szünetet és kibontakozok öleléséből, bár testem sóvárog az övé után.
- Gyere, vegyünk sört, és vonuljunk csendesebb helyre. fogom meg kezét a pult felé irányítva őt, ahol rendelek két Budwaisert és két tequilat. Az előbbi csaj, igencsak szúrós szemekkel mér végig minket, pohár törölgetés közben, valószínűleg az előbbi táncunknak is szemtanúja volt és azt hiszem nem tetszett neki. De nem érdekel, senki más nem érdekel csak Deirdre.
- Igyunk a találkozásunkra. emelem magasba a tequlás poharat és lehörpintem a tartalmát. Kisimítok egy kósza tincset D. szeméből és kihívó pillantásokat küldök felé.
- akkor kezdődhet a játék? Tied lehet az első kérdés. De jól gondold meg. mosolygok a pultnak támazkodva és közelebb vonom magamhoz. Ez nem a játék része, csupán szükségem van a közelségére, érezni akarom őt. Vágyni.

Mindenféle érzelmek kavarognak most bennem ahogy itt van, csupán egy karnyújtásnyira tőlem. A válásunk utáni első években gyötrő hiánya lassan beépült az életembe és az évek folyamán már megszokott érzés lett. Megtanultam a jelenléte nélkül élni, elfogadni, hogy a legjobb dolog az életemben már nincs többé. Ez ment a legnehezebben. Az elfogadás. Hosszú időbe telt, amíg képes lettem tovább lépni. Nem, nem felejtettem el őt, a szerelmem sem múlt el, pusztán megtanultam elfogadni a saját helyzetem. Azt, amit teljes mértékben magamnak köszönhetek. Miután elváltunk el szerettem volna menekülni, messze szaladni és elfelejteni mindent, ami egykoron boldoggá tett, aztán egy pillantás alatt vége lett. Megfeledkezni az engem ért tragédiákról, a gyászról és az egyedüllétről. Viszont, még ahhoz is gyáva voltam, hogy végleg kiverjem őt a fejemből és szívemből. Az emlékébe kapaszkodtam, onnan merítettem erőt. Minden alkalommal amikor magam alatt voltam csak elképzeltem csilingelő hangját, láttam szemének csillogását és éreztem bőrének ízét. És jobban lettem. A tudat pedig, hogy valahol a nagy világban talán ő is rám gondol, talán őt is marja a hiány érzete megnyugvással töltött el. Berendeztem magamnak egy kényelmes életet, ahol nem kell felelősséget vállalnom a tetteimért, ahol bármit csinálhatok, nem állnak az utamba. Elkábított a nők rajongása amivel nap mint nap szembe találtam magam, elragadott az élet gyors sodrása. Minden fájdalom ami a szívemben lakozott átalakult én pedig szép lassan megváltoztam. Eltűnt az a Logan, akit valaha ez a csodás nő imádott, nyoma veszett annak a férfinak aki voltam. Számító, bosszúszomjas gyilkos lettem. Valaki, akinek már nincsenek érzelmei, aki kedvére kihasznál másokat és nem törődik az érzésekkel. Nagyobb szörny lettem mint azok akik ellen harcolok. Nem is tudom, hogy így kellenék-e még valaha neki. Képes lenne elfogadni azt az embert amivé lettem? Meg tudná ismét lágyítani a szívem? Szemet hunya minden szörnyűség fölött amit tettem? Vissza adná a lelkiismeretem? De van valami ami talán még ezeknél is fontosabb: meg tud bácsatani nekem?
Teljesen elmerülök gondolataim kuszaságában, próbálom elnyomni magamban a feltörni kívánkozó érzelmeket. Nem akarom rá erőltetni magam, nem szeretném elijeszteni sem. Tulajdonképpen fogalmam sincs mi az amire vágyok...Érezni akarom a közelségét, érintését és megynugvást lelni tekintetében.
- Imádom amikor féltékeny vagy. válaszolom neki leplezetlen mosollyal az arcomon. Egy egész évtizedet éltünk le egymással, de ennyire féltékenynek még sosem láttam. Bevallom ez tetszik, nem jelenthet mást, csak, hogy nem vagyok közömbös számára. Még most sem.- De megnyugodhatsz. Nem érdekel sem az a ribanc. Sem más... ma este nem. Csak és kizárólag csodálatos ex feleségem érdekel, az ő kegyeiért akarok ma este térdre hullni, őt akarom csókjaimmal elhalmozni. Őt és senki mást.  
- Nem mondok nemet...ma este nem... suttogom ajkaira és nagyon nehezen tudom csak legyűrni a késztetést, hogy megcsókoljam. Mit meg nem adnék ajkának ízéért...
Bőröm sikítozik az övé után, ahogy kibantakozunk egymás öleléséből. Utálok mások előtt táncolni, de ha ezen múlna, hogy a karjaimban tartsam újra és újra akkor megtenném. Minden gondolkodás nélkül. Ha valaki azt mondta volna ma reggel, hogy találkozni fogok D-vel, akkor valószínűleg jól kiröhögöm és talán még orrba is verem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy soha nem képzeltem el, hogy találkozunk, megannyi variáció járt át az agyamon, hogy mi lenne ha....de most, hogy tényleg itt van fogalmam sincs, hogy helyesen cselkeszem-e. Sok mindent szeretnék kérdezni tőle, mesélni magamról de fogalmam sincs hogyan kezdjek hozza. Ezért is mentem bele ebbe a játékba, egy jó lehetőség arra, hogy mindent megtudjak róla ami az elmúlt hat évben történt és arra is, hogy őszintén beszéljek neki az érzéseimről. Ha érdekli őt.
Kortyolok a sörömből és kezemmel még két tequlait intek magunknak. Nem tudom, talán em jó ötlet ennyit inni, jobb lenne, ha tiszta maradna a fejem, de a bennem zakatoló érzéseket csak így tudom szabályozni. Félek, hogy egy óvatlan pillanatban minden előtörne belőlem, nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni egyikünket sem. Kérdésére elmosolyodok és ujjaim akaratom ellenére simítják végig az arcát.
- 25 éves korom előtti. A legszebb pillanataim veled töltöttem. nem hazudok, nincs miért, tudnia kell, hogy a legjobban azt bánom, amikor aláírtam azt a papírt. Soha nem szabadott volna bele eggyeznem a válásba. Soha. Kortyolok egyet a sörömből, nem mintha szomjas lennék, csak az őszinteségtől rám törő zavaromat szeretném leplezni előtte.
- Most én jövök. Soha, egyetlen pillanatig sem bántad meg, hogy eljöttél? mert én rengetegszer megbántam, hogy nem tartottam vele...Csak egy kicsit kellett volna engedjek a kérésének és akkor talán még a mai napig együtt lennénk. Boldogan, mint egy szép család. Kíváncsian fürkészem arcvonásait, szemének csillogása régen sok mindent elárult. Szavak sem kellettek ahhoz, hogy tudjuk mire van szüksége a másiknak. Vajon most is így van? Most is lángra tudnánk lobbantani a közöttünk pislákoló tüzet?
- Szeretnéd, hogy meg csókoljalak? kérdezem tőle, közelebb vonva őt magamhoz...- mert én semmire nem vágyom jobban fonom át mindkét kezem törékeny dereka körül és néhány másodperces szünet után ajkamat az övére tapasztom. Mohón issza be szám az övének érintését, többet és többet követelve magának. Nyelvemmel bebocsátásért esedezem. Ajkának finom érintése ismert de mégis új érzéseket ébresztenek bennem. Erre vágytam az elmúlt hat év minden napján...

to my Mr. Handsome  

Nehezen tudom meghatározni, hogy mit érzek most. Őszintén, mindenre számítottam amikor engedtem a hely hívásának és beléptem, de rá nem. Sokat gondolkodtam, hogy milyen lenne őt újralátni, de az érdeklődésére, az őszinte tekintetére valahogy nem mertem. Nem, mert hatása nem lett kisebb, nem halványodott el bennem. Ugyanolyan könnyen kerülök a hatása alá mint régen. Az elmúlt hat évemről hazudnék, ha azt mondanám nem volt mozgalmas. Hogy nem ismertem más férfiakat, hogy senki nem nyúlt hozzám egyetlen ujjal sem. Mert de. És a test nyelvén szólva élveztem, valamiért szükségesek voltak, amire nem tudok magyarázatot adni és már a keresését is feladtam. Nem elhanyagolható a két haláleset sem, melyekkel megpróbáltak kapcsolatba hozni a rendőrök. Mégsem lett belőle semmi azt hiszem. Nem vagyok sorozatgyilkos, nincsenek emlékezetkieséseim, nem akartak ezidáig bezárni sehová. Mégis, valahogy más lettem. A lényem változott meg. Ezt pedig ezalatt a rövid idő alatt, hogy megláttam el is feledtem. Ilyen Ő nekem. A kúrám, az igazi élethez szükséges részem. Mellette könnyedebben, szabadabban mozgok, lélegzek és létezek. És ezzel nem tudok szembeszállni, vagy tenni ellene. Nem, mert zsigeri és ösztönös. Logan létezése bennem ég, mint egy fáklya. Megpróbáltam nélküle, de nem éltem csak léteztem. Egy búra alatt, mely most átszakadt, hogy újra friss levegő, energiák töltsenek meg. Hogy ezek után milyen lesz nélküle, milyen lesz megint ha ez az este véget ér, azt nem tudom. Honnan is tudhatnám? Árnyéka mellettem alszik minden éjjel, azt hiszem tévedtem abban, hogy elengedtem. Nem történt meg, csupán az állam szemében nem tartozom már hozzá. És mennyire nehéz, mélységesen nehéz, hogy ne akarjak mindent visszacsinálni rögtön, hogy visszaengedjem a saját, működő életébe, mely nélkülem is megállt, ment a maga medrében. A féltékenység mégis úgy lobban fel bennem, mintha ismerném, mintha régi jó barátok lennénk. Meg kellene ijednem tőle, felülírni saját magamat, hogy mégis milyen jogon viselkedem ilyen ostobán amikor nem szabad, hisz szabad, azt tesz és azzal, amit akar. Kár, hogy a szívem az ilyen érvekre magasról tesz. Féltékenységet ébreszt és nem tudok tenni ellene. Egy kicsit belehalnék, ha elmenne a ribanccal. Így is megteheti, de..de..
- Imádod.. - horkanok fel a mosolyát látva, legalább kettőnk közül őt nem zavarja, hogy idiótán viselkedek, leginkább valami 16 évesre jellemzően léptem ebben a helyzetben, de nem a rendes koromnak megfelelően. Igaz hát, hogy a féltékenységnek mindegy hány éves vagy. Ha jön, akkor átveszi az irányítást és fullaszt. Megkönnyebbülő sóhajjal hallom imádott hangját.  - Logan én.. - harapom el a mondatot, mégis mi az ördögöt tervezek mondani? Hogy azt ajánlom is? Hogy ne nézzen más nőkre mert a világon vagyok? Ez az Deirdre, tedd magad még jobban nevetségessé, már nem meglepetés. Szedjem már magam össze. - nem kell ilyeneket mondanod azért, hogy jobban érezzem magam. Csak önző vagyok és nem tudom kezelni az érzéseimet, de rendben leszek. Ígérem.
Fülébe suttogom kérésemet és hőn remélem, nem mond nemet, hogy kapok még ennyit belőle, nem tagadja meg tőlem a játékot. Önmagát. A kicsiny információkat melyekhez juthatok általa. Miért kell bele alkohol? Hogy enyhítse a merev görcsösséget, melybe testem minduntalan feszül ha a közelembe lép, a szívem pedig vak ritmust ütve akar magáénak tudni minden apró jelet, jelzést mely Logantől érkezik. Egy vékony kapaszkodóra, reménysugárra vár, mely köré fonhatja magát lüktetve, vágyva az érzéseket, a meleget melyet csak a férfi nem ezen példánya képes megadni neki. Bensőm megremeg, mert ajkaimra súgja válaszát. Igaz, csupán a ma estére vonatkozik, de ígéret ereje érződik benne, hatalmas önuralom kell mellé, hogy ne csókoljam meg, ne igyam őt magamba mindenestől. Istenem, el fogok veszni benne.
- Köszönöm. Menjünk. - engedjük el egymást, hogy a pult felé igyekezzünk.
Vezet engem, előre. Energia lüktet belém a tenyeréből és fogalma sincs erről. Fogalma sincs arról sem, hogy milyen hatással van rám. Hogy elfelejtek mellette mindent, amit a szakkönyvek női praktikaként emlegetnek. Egyszerűen csak én állok előtte, remegve, vágyakkal telve. Vajon mindig is ilyen hatással lesz rám? Meglátom és hatása alá kerülve olvadok majd el? Bárcsak. Vállalnám. Boldogan. A tequila gyorsan égeti végig bensőmet, a sör pedig hűti. Óvatosan teszem fel a kérdést, félve várom a választ. Arcomat simító ujjai megremegtetnek, egy zsúfolt bár közepén is úgy érzem, hogy csupán mi ketten vagyunk itt. Válasza megdobogtatja a szívemet. Nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt ez a játék. De..hallanom kell a válaszokat. Akarom.
- Ahogyan én is veled. - csúsztatom tenyerem az övére, lágyan simítva bőrét.
Tudnia kell, hogy a válás aláírása életem legnehezebb perce volt. Végig reméltem, hogy mond valamit, hogy meggondolja magát és azt mondja ne tegyük meg, mert velem jön. Csak adjak még időt neki. Egy kis időt. De engedett az aláírásom pedig a papírra került, az övével együtt. Vele szinkronban kortyolok a hideg sörbe, a kérdést hallva pedig nem is kell gondolkodnom a válaszon, a maga összetettségében egyszerű.
- Nem. Azt bántam, hogy te nem jöttél velem. Az a város nem hiányzik, egyáltalán. - felelek szemeibe nézve és lebegtetve a mondat végét, hogy egyedül Ő az, Ő hiányzik nekem, mindennél jobban, minden nap. És a hiánya fájón felőrölt. A nélküle eltöltött rengeteg nap széle-hossza, eleje-vége egybefolyt. Sok-sok lényegtelen masszává vált arcot láttam nap mint nap, ismertem meg jobban, hagytam is, hogy kiússzanak az életemből, el messzire. Az övé azonban sosem jelent meg közöttük. Sosem teljesült a vágyam, az álmom. Kérdése leblokkol, megdermeszt. Jézusom, így tud bennem olvasni még mindig? Tétován megnedvesítem ajkaimat. Úristen, hogy mondhatnék erre nemet? Vagy egyáltalán bármit. Derekamra fonódó karjai a nevemet is majdnem elfeledtetik. Illata felerősödik. Szeretném-e? Nem. Imádnám, mert másra sem vágyom csak ízére, ajkai selymességére, ölelő karjaira. Elfúló levegőt veszek válaszként. Megfeszül a pillanat míg ajkaink újra találkoznak. Felszikrázik a testem. Újra érzem őt és az érzés átbukik rajtam, hogy kitöltsön. Ízlelem ajkait, lehunyt szemekkel adózom ennek a csodának. Nyelve érintésébe belenyögök, engedek, belesimulok csókjába, viszonzom. A szenvedély úgy lobban fel, mintha csak erre várt volna. Karjaimmal átölelem nyakát és hozzásimulok. Neem, nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy véget érjen. Csókja tökéletes, belebolondulok. Mennyire hiányzott nekem! Ujjaim hajában kalandoznak.
Dobogó szívvel, levegőért kapkodva szakadnak el ajkaim övéitől. Hat évnyi vágyat képtelenség egyetlen csókba belesűríteni igaz? Megremegek karjai között. Szemeimből világít, milyen hatással van rám. Mennyire hiányzott, mennyire szeretem őt még mindig. Hogy is mondta? Ma éjjel nem mond nekem nemet. Nem fog. Nem..
- Mit művelsz velem? - mosolygok bután.
Imádom hajának selymét ujjaim alatt. Logan tökéletes. Nekem ő a tökéletes. Néha nem hiszem el, hogy minden porcikájával engem szeretett. Sosem kételkedtem abban, hogy megéri-e várni rá. Az elmúlt években pedig ha lehet ilyet, még inkább isteni lett, letaglózóan helyes. Hogyan tudnék én ennek ellenállni? Változásai egyben az ismert mellé fűszerként jelennek meg. Kíváncsivá tesznek, vágyom rá. Mégis szeretném újra csókolni őt, az ölébe ugrani, lábaimat köré fonva. Borzasztóan szeretném. Fájóan.
- Azt hittem halványodhat a hatásod. Tévedtem. - húzom közelebb magamhoz, ajkaira suttogok - Szerencsére.
Ajkaim rátalálnak övéire, azonban ebben a csókban semmi lágyság, óvatosság nincsen. Vágyaimat sűrítem bele, érezze, hogy akarom őt. Hogy hiányzott. Hogy eszem vesztem a közelében. Nyelvem az övéhez siklik, imádva iszom magamba mindenét. Ma nem, ma éjjel nem mond nemet. És el akarok veszni csókjaiban, a jelen csodájában, kettőnkben. Torokból nyögök fel és simulok hozzá amennyire csak tudok és engedi a helyzet. El fogom veszíteni a fejem. És tele vagyok csupa olyan gondolattal, ami nem illő. Nagyon nem. Forró puszival zárom a csókot, elengedem. Remegve csúsztatom le kezeimet róla, a sörért menekülök remegő bensővel, kitörni készülő vágyakkal. Kihívó tekintetem az övébe fűzöm. Nem, azt hiszem én sem tudnék nemet mondani neki ma este semmire.
- Mire vágysz ebben a szent pillanatban? - hangzik végül a kérdésem, bár hangom kicsit rekedt, nehéz olyankor kérdezni amikor vágyak fojtogatnak.
Igazából nem tudom hallani akarom-e. Lehet jobb lenne ha megmutatná. Nem tudom. Nem tudok semmit. Csak egyet: akarom. Őt.

Szívem vadul zakatol a mellkasomban, amióta végre ismét a karjaimban tarthatom őt. Számtalanszor elképzeltem ezt a pillanatot, de most mégis úgy érzem, hogy suta és tanácstalan vagyok. Annyi mindent szeretnék mesélni neki, kérdezni, meggyőződni arról, hogy jól van és az élete úgy alakul ahogy szerette volna. Még nélkülem is. Olyan szerelem volt a mienk, amire mindenki irigy szemekkel nézett, nem érthették, hogy két tizenhét éves fiatal hogyan lehete ennyire biztos a szerelmükben. De mi kiálltuk a próbát. Gyönyörű, érzelemdús házasságunk volt. Kölcsönösen figyeltünk egymásra és minden pillanatban azt lestük, hogy mire van szüksége a másiknak. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mitől voltunk mi sikeresek együtt, talán a vonzalom, a szerelem vagy épp a törődés miatt, de valószínűbb, hogy egymásnak lettünk teremtve. Ő a másik felem, a jobbik énem. Mégis félresiklottunk. Hiába ment minden szépen, éltünk boldogan, az életünk külön vállt és ezzel a fájdalommal meg kellett tanulnom együtt élni. Beépítettem az életembe a hiányát, de őt soha nem tudtam kiverni sem a fejemből sem pedig a szívemből. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érintettem meg más nőket az elmúlt hat évben. Számtalan nővel voltam utána, testileg mindent megkaptak tőlem, de egyetlen egy sem érdemelte volna meg a szerelmem. Az csakis az övé, és ezen nem változtat semmi, talán nem is fog. Akaratom ellenére is előbuknak belőlem az emlékek. Elveszek tekintetének tisztaságában, és újra tizennyolc évesnek érzem magam. Bár az életem egyik fele szépen ível felfele, de mégis üresnek érzem magam. Tehetetlennek, magányosnak és egy púpnak a társadalom hátán. Talán ezért is lett belőlem érzéketlen és mindenkin átgázoló...nyoma sincs a régi önmagamnak, annak a Logan-nek, akit Deirdre imádhatott. Talán már nem is szeretne, a megváltozott énem nem lenne a kedvére.
- Mit érzel? nem is tudom mit képzelek magamról, hogy ilyen kérdésekkel bombázom őt. De....egyszerűen csak kibuknak belőlem a szavak, nem tehetek róla. Nem is tudom milyen válaszra várok. Vagy mit szeretnék hallani. Talán azt, hogy szeret, hogy nem tudott elfelejteni, hogy mai napig én vagyok neki az első. Túl önző dolog ilyesmiben reménykedni? Semmi jogom nem lehet tőle ilyet kérni, az elmúlt években valószínűleg kialakított magának egy életet, és pofátlanság lenne belerondítani. Főleg ilyen hirtelen és ilyen körülmények között. Belekortyolok a sörömbe, hogy pillanatnyi zavaromat leplezni tudjam.
- Sajnálom, nincs jogom ilyesmit kérdezni. Bármennyire is fáj, nem vagy már az életem része. Nem kell válaszolnod. a szavak égetik a számat ahogy kiejtem őket. Tekintetem még mindig fogvatartja pillantása, Istenem, annyira szeretném ha minden úgy működne mint régen. Ha ő meg én....nem bírom befejezni a gondolatot. Nem merem.
Úgy szorítom magamhoz ahogy csak tudom, most kell ölelnem őt, amíg itt van velem, amíg láthatom és gyönyörködhetek benne. Illata megbabonáz, tekintete lángra lobbantja halott szívem. Milyen régóta várok erre, de ezek a pillanatok minden elképzelésemen felülmúlnak. Iszom magamba minden egyes szavát, elraktározva agyam legmélyebb zúgába, hogy a magányos éjszakáimon legyen majd mit felidéznem. Nem is tudom milyen válaszra vártam, amikor feltettem neki a kérdést. Talán arrra, hogy megbánta, hogy nélkülem nem élet az élet, hogy sajnálja. Önző módon elvárnám tőle, hogy azt mondja amit hallani szeretnék. Sosem hazudott nekem, ebben nem kételkedtem. Nem volt olyan pillanat amikor elferdítette volna a valóságot csak azért, hogy a kedvemben járjon.
- Ha tudnád...hányszor megbántam, hogy elengedtelek...hányszor akartam utánad jönni...megkeresni... de nem tettem. A büszkeségem nem engedte.
Beleremegek ajkainak érintésébe, puha csókja elgyengít és olyan érzés kerít hatalmába amit már rég nem éreztem. Nagyon rég. Vadul falom ajkait, igyekezve bepótolni azt ami az elmúlt hosszú években kimaradt. Kezeimet végigjáratom a hátán, végisgsimítók selymes haján. Mindig is imádtam a hajkoronáját, ahogy lepelként hullt alá vállára.
- Mi történik velünk? lehelem kérdésem a nyakára, miközben apró puszikkal halmozom el. Újra lángra lobbant az a szikra, kívánom őt, érezni akarom, elmerülni benne. Saját gondolataim mosolyra fakasztanak, szinte elképzelem már édes testrészének ízét...
- Tévedsz nyuszikám...ez a te hatásod. Miattad akarok minden ruhadarabot letépni rólad... nem folytatom a mondatot, valószínűleg úgyis kitalálja, hogy mi lenne a befejezése. Azt hiszem az arcomra van írva. Viszonzom követelöző csókját, csatát vívva nyelvével. Kezem lesiklik fenekére, megmarkolva azt. Szívom magamba ajkának ízét, lényének tökéletességét. Az elmúlt hat év minden percében erre vágytam és most, hogy újra a karjaimban van, nem tudok betelni vele, nem akarom elengedni őt. Egyetlen perc nem elég arra, hogy bepótoljam mindazt ami az életemből kimaradt. Fájdalmasan érint ajkaink elválása, szeretnék még kapni belőle, ennyi nem volt elég. Még érezni akarom őt...kérdésére hamiskás mosoly jelenik meg az arcomon.
- Mire vágyok? Hát...erre... siklik végig kezem a derekán a fenekéig, miközben ismét ajkai után kapok. Gátlástalanul vonom őt magamhoz, nem foglalkozva a vizslató tekintetekkel. Gyors mozdulattal emelem az ölembe úgy, hogy lábát átfonhatja a derekam körül. Szinte levegővétel nélkül ostromlom tovább csókjaimmal, és nem törődve semmivel indulok a mosdó felé. Nem érdekelnek a kíváncsian vagy épp megbotránkozva vizslató tekintetek. Csak és kizárólag ez a gyönyörű nő érdekel, és az, hogy végre a karjaimban tarthatom. A mosdóba érkezve néhány pillanatig elválnak ajkaink, de csak addig amíg bezárom az ajtót, mert a következő percekben senki nem zavarhat meg. Ezután ismét odalépkedek hozzá és megsimogatom arcát...
- Hiányoztál... nyögöm ajkaira és ismét magamhoz vonom.