- És ez baj? – őszinte, gyermeki kíváncsisággal kérdezem tőle. A szüleim azt tanították nekem, hogy mindig legyek egyenes és őszinte, teljesen mindegy, hogy miről van szó: a véleményemről, a gondolataimról, az érzelmeimről, bármiről. Aztán, hát, az lettem. Leszámítva az apró-cseprő kis hazugságokat, mint, például, amik a konyhai szekrényekben rejlő csokik hiányára-, vagy pedig az egyik napról, a másikra kiürült, mogyoróvajas-, vagy nutellás üvegekre irányultak. Én ugyan nem tudom, ki dézsmálta meg őket...– Oh, ne már... te komolyan szívatsz engem. Ugye? – ez a kérdés már költői, nem is várok rá választ, de abban biztos lehet, hogy nem fogom annyiban hagyni. Nagyon-nagyon kitartó tudok lenni, ha valamit akarok, és ezt a sztorit nagyon akarom hallani. De nem erőltetem, mert nem vagyok az az erőszakos típus, soha nem is voltam. Egyszer majd úgyis kihúzom belőle – vagy magától elmondja -, és, ha ehhez az kell, hogy az asztal alá igyam, rajtam nem fog múlni. Haha! - Oh, huh – fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. – Akkor oké - arcomon újra önfeledt derű játszadozik; nem arról van szó, hogy megjátszom magamat, mert nem két másodperces memóriám van, mint a halaknak, szóval nyilvánvalóan emlékszem arra, amit Andreas mondott az imént, Corával kapcsolatban. Egyszerűen arról van szó, hogy nem szeretek szomorú lenni – szerencsére nem sokszor kerülök közelebbi kapcsolatba az érzéssel -, és azt sem szeretem, ha esetleg ez látszik rajtam, mert akkor az emberek kérdezősködnek, nekem meg illene válaszolni, és az roppantul lehangoló tud lenni. Szóval időnként jobb mosolyogni, és nevetgélni, mint szomorkodni, és sírni. – Jó, igazad van, bocs – megadóan emelem fel a kezeimet. – És, mielőtt szemrehányásnak vennéd, nem volt az, csak afféle tény. Én így szeretlek, igazán mókás, hogy mennyire mufurc tudsz lenni – a mondat, részben igaz, részben csak félig az. Aztán kussolok, és figyelmesen hallgatom. Csendben, nem közbe szólva, néha bólintok egyet, jelezve; feldolgoztam az információt, a gondolatai, melyeket át szeretne adni nekem. – Tanársegéd? A te... – korodban? - ezt akarom kérdezni, de még időben féket teszek a számra. – Végzettségeddel? Viccnek is rossz. Meg, különben is, miért adnád fel az állásodat? Eléggé sokat güriztél érte annakidején, vagy nem jól tévedek? – a szemeibe nézek, összevont szemöldökkel. – Bah. A sok idióta szabály... na, jó, engem meggyőztél, hogy ne fogadd el a tanári állást. Vagy, tudod, mit? Ha számít a véleményem, ne fogadd el az állást. Ez így, ebben a formában – még akkor is, ha minden esetben így kell eljárnia az egyetemnek, nem tudom, és ez a része annyira nem is érdekes számomra – nem járja – rosszallóan ingatom meg a fejemet. Szavaimmal csak azt visszhangzom, amit már amúgy sem tud: nem én vagyok az elkötelezettség etalonja. Vagyis... idáig nem voltam az. De most, most minden megváltozhat, mióta Léon az életem része lett. Ki gondolta volna?– Képzelem... – emlékszem, én is odáig, meg vissza voltam egynémely tanáromért; idősebb, vagy fiatalabb, nem számít. Néha nem is azért akartam megfelelni, hogy csak úgy, egyszerűen megfeleljek, hanem kifejezetten a tanáruraknak akartam megfelelni. Egy kicsit szerelmes voltam ezekbe a férfiakba is – bár ezek a kis szerelmek mindig plátóiak maradtak, soha nem keféltem egyikükkel sem, sem brahiból, pláne nem a jobb jegyért. - De, azért de. Egy kicsit, még akkor is, ha te ezt nem szeretted volna. Sajnálom – de azért nem annyira. Mi lányok, főleg mi, Cora és én, szeretünk pletykálni, és csacsogni, meg csevegni, és nagyon sokszor sor kerül ilyesmire, és szinte mindent tudunk a másikról. Jelen esetben, helyzetemben – az anyagiban – jobb, ha csak szinte tudunk mindent a másikról. Annak ellenére, hogy Beau elveszi ölemből a fejét, utána nyúlok, és nyakát, füle tövét, homlokát, feje búbját, sőt, még az orra hegyét is simogatom. - Természetesen nincs – szúrom közbe, még mielőtt nagyon belelendülnék a mesélésbe. Az arcát nem is figyelem annyira, a pillantásom el-elkalandozik; hol a homlokát nézem, hol kósza, szőke tincseit, hol Beau-t, hol a plafont, a falakat, a sarkokat, a bútorokat, a berendezési tárgyakat. És, minél többet beszélek Léonról, azzal egyenes arányban szélesedik a mosolyom is. - Hát, öhm. Cirka tíz év – nem lehet, és nem is kicsit, hanem biztos, és nagyon is déja vu-ja lehet a férfinek. Hasonló cipőben járt ő is, amikor feleségül kérte-, és feleségül vette a húgomat. Akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen kis semmiség miatt – tíz év nem a világ – fájt a feje Andreasnak, meg a húgomnak is – a boldogságon túl, persze. Most már azért teljesen más színben látom a világot, hogy én is a részese vagyok egy ilyen kaliberű kapcsolatnak, és az emberek úgy néznek rám, mint, nem is Stifler mamájára, hanem, mondjuk, mint egy megrontóra. Igyekszem nem elveszteni a fonalat, eléggé koncentrálok. - Van, ha tudnád, nem is akármilyen... – mármint megjegyzés ez, Léon szájára utalva. – Nem, patchworközni viszem – és megpróbálok elfojtani egy mosolyt, majd, mikor az nem sikerül, a nevetést; de az sem sikerül. – Jó, de... ez az élet, Andreas, nem egy kutatás. Annyi minden történhet, és annyi minden elromolhat, amiről a könyvekben sokszor elfelejtenek szólni, nekünk, puszta halandóknak – ezt sem rosszból mondom, csak úgy vagyok vele, hogy képtelen vagyok csak és kizárólag a tudományba kapaszkodni. - Nagyon bölcs? Jó lenne tudni ki volt, hátha nekem is tudna mondani valami okosat, mert tuti nem ismerem – pedig, elvileg, minden nap látom, amikor a tükörbe nézek, csak egy kicsit öregebb kiadásban. Bárcsak olyan bölcs lennék, mint akkor voltam, és könnyedebben venném ezt az egészet. - Ó. Óó! – értem én, azonnal fel is pattanok, és kicsit úgy érzem magamat, mint egy titkos ügynök, egy nagyon komoly bevetés előtt. Míg Andreas összeszedi magát, meg Beau-t, addig én összeszedem magamat. – Tudok egy jó helyet. Ide felé jövet láttam, a street fooddal nem lehet mellé lőni – vonogatom a vállamat, aztán hamarosan elhagyjuk a lakást. A bor, of course, maradt a konyhapulton.
…parents can treat their children differently, such examples of differential parenting even appear between monozygotic and dizygotic twins. Although supposedly raised among shared conditions, unique experiences, traits, abilities and interests, which are referred to as non-shared environmental influences, such differences are important sources contributing to development. Despite this importance, the testing of afore mentioned influences can be challenging due to the complex relationship between genes and environment… Hátra dőlök a gurulós irodai széken, kiropogtatom a nyakam, az ujjaim, a hátam. Felettem áll a képesség, hogy a fiatalabb generációk hogy képesek órákig, önszántukból görnyedni a billentyűzet fölé. És még mindig csupán az összeszedettebb bevezető második bekezdését pötyögöm; a Word előző két oldalán csupán az igen rövid ismertető, kutatási módszer, konklúzió, szakirodalom található, amely meg sem jelenik az APA cikkében, de a szerkesztőségben elsuvasztják egy mappa mélyére. Nem zavar. Igaz, a cikk vázát már jó előre kidolgoztam, s él előttem a vonala, a lendülete. A lendülete, amely annyira nem ereszt, hogy nem csak az irodámban késztetett jegyzetelésre, itthon is a laptop elé vonzott. Ebédelni jöttem csupán, kései ebéd, lévén már két óra is elmúlt, de a következő időpontom 16.45, addig pedig bőven ráértem még enni és visszaérni is. Sülő hús finom, fűszeres-vajas illata terjeng a levegőben, szépen serceg a sütőben, két perce fordítottam meg. Tíz-tizenöt perc, és mehet mellé a krumpli is. Annyi idő épp elég, hogy befejezhessem ezt az oldalt, főleg, mert jelenleg semmi sem rabolja el a figyelmem. Nem, mintha panaszkodnék az életemben lévő figyelemelterelők miatt. Janine bármivel képes ellopni a feladataim mellől, úgy, hogy legtöbbször még csak nem is próbálja, egyszerűen eléri. Azzal, ahogy dudorászik magában, birizgálja a haját, a jókedvével, a bohó görbülettel szépívű ajkai sarkában, ahogy féllustán elnyúlik a kanapén, vagy az ágyon… Főleg az ágyon. Főleg meztelenül, kizárólag szeplőbe öltözve… Megrázom a fejem, tekintetem ösztönösen a képernyő sarkára vándorol, a dátumhoz. Még túl sokáig lesz Svájcban. Aztán ott van Beau. Ő egészen máshogy vonja el a figyelmem, és mióta Jan rendszeres vendég, előbújt belőle a rossz kiskutya énje. Most is pusztán azért nem rohangál körbe-körbe az asztalom körül vagy hordja a lábamhoz mind a két tucat sípolós, plüssös vagy ízesített játékát, mert épp sétán van. Olympe-pal. Joanne lányával. Ami, be kell vallanom, igen nagy hülyeségnek tűnt, már az ajánlatom maga, miután a szerencsétlen eset másnapján hazavittem a lányt (már inkább a környékre, ugyanis majdnem biztos vagyok benne, hogy legalább két utcával arrébb lévő címet adott meg, de eszemben sem volt kutakodni), sőt, nem csak elsőre, de másodjára és harmadjára is. Végül azonban úgy tűnik, mégis jó döntés volt; Beau imádja, ami nem meglepő önmagában, de tényleg jól kijönnek, a kutya pedig hallgat is a lányra, bár akkora, mint Ő ülve. Ráadásul megbízható is. Egyértelműen féltem attól, hogy talán nem csak a kinézete az, amit az anyjától örökölt, ám pozitívan kellett csalódnom, szerencsére. Felfedezek benne ezt-azt Joanne-ból, egy szófordulatot, amiket ő talán soha nem is venne észre, vagy tagadná. De mindennek ellenére… Ő nem Joanne. Szerencsére. Az újságokkal és post-itekkel meg a laptopommal teli asztal mögötti könyvespolcnál állok, és épp az egyik vaskos kötet sorait böngészem, mikor meghallom a kulcscsörgést az ajtó előtt, és Beau izgatott, lihegő csaholását. Ő már tudja, amit Olympe még nem, hogy itthpn vagyok, és abban a pillanatban, hogy egy kutyaorrnyira kinyílik az ajtó, ebem máris lélekszakadtával rohan felém, hogy úgy ugráljon körbe, mint akit évekre hagytam magára. – Na mi van, te bolond? – paskolom meg a feje tetejét mosolyogva; a másik kezemmel magasra tartom a kötetet, hüvelykujjammal jelölve az oldalt. Közelebb tolja magát, vakartatja a füle tövét, farka ütemesen dobol a keményfa padlón, ahogy csóválja. Aztán Olympe felé fordulok. – Szia! Ma hány zsákbamacskával tartozom? – vonom fel a szemöldököm. Az elején ígértem ezt meg neki, ismervén Beau… Nos. Túlzó tendenciáit, ami az össze-vissza zabálást illeti, amelynek előbb vagy utóbb ki is kell jönnie, némileg undorítóbb, nagyobb kupacú formában, amiből néha egy-egy hosszabb séta alatt hármat is pottyant. Úgyhogy van ez a kis zsák… Eredetileg azért vettem, hogy Beau jutalomfalatait tartsam benne, de aztán mindig elfelejtettem belerakni, és kézből kapta, úgyhogy lényegében használatlan maradt, ellenben beleszórtam azokat a kis zacskós cuccokat, amiket néha vettem vagy kaptam. Ahány kutyagumit felszedett, annyit vehetett ki; akkor is, ha nem voltam itthon. Megtehette, hogy kivesz egy marokkal akár, talán fel sem tűnt volna, de úgy sejtettem, nem teszi, és ez a bizalom alapja, végtére is. Ha rábízom a kutyámat, rábízom a tévémet is, többek között. – Szóval… Ilyenkor nincs órád, vagy megint csak művtöri? – vonom fel a szemöldökömet, ha már a konyhapulton trónoló zsákhoz lépett. Délután van, de még kora; és bár nem tudom az órarendjét, nos…
A parkban rohangászás engem is lefáraszt, bár most meg kell szakítanunk a sétánkat, mert esőre áll az idő és jobb szeretnék nem elázni. Ilyenkor nincs nálam semmi, épp elég csupán a kutyára figyelnem, a cuccomat a nappali kanapéján hagytam, mikor Beau-ért mentem az utolsó órám után. Edzés előtt belefér, néha edzés után, néha tesi helyett, amire értelemszerűen sosem kell bejárnom. Bár olykor elgondolkozom rajta, mennyire jó ötlet felmászkálnom az öcsém pszichológusához, de lévén, hogy sosincs otthon és még kulcsot is kaptam hozzá, inkább csak próbálok elvonatkoztatni a helyzettől és megadni Beaunak, ennek a virgonc bolondnak és a napi mozgásigényének megfelelő törődést. Azt hiszem eddig egész jól bevált a dokinál, vagy legalábbis nem panaszkodik, pedig lenne rá lehetősége, mert mindig lejelentem nála, mikor végeztem. Amolyan megszokás, és neki se árt, ha tudja, hogy igyekszem a lehető legkevesebb időt tölteni a lakásában. Bár azért a sok rohangálás után egy lift igazán elkélne, Beau sokkal hamarabb felér, picit ázottan bükdösi az orrával az ajtót, mire odaérek szokatlanul törelmetlen, még engem is összeugrál izgalmában. Alig férek a kulcslyukhoz, úgy kell odébb tolnom az ebet, ha még ma ki akarom nyitni az ajtót, de most kivételesen nem igazán értjük meg egymást. Noszogatom egy kis ideig, aztán egyszerűen áthajolok rajta, ha másképp nem megy, és ahogy belöki az ajtót szinte beesek a küszöbön. - Köszi Beau, néha nagyon neveletlen vagy, pedig a gazdádnak van modora... - morgolódom egy kicsit, leveszem a vizes cipőmet, felakasztom a kabátomat, aztán veszem csak észre, hogy nem vagyunk kettesben. Egy pillanat erejéig megilletődötten pislogok felé, ázott hajjal, valószínűleg épp oldódik ki a lila festék is, hogy a vállamon összekenje a világos textilt, de aztán hama rendezem a vonásaimat. - Jó napot, Dr. Jessen. Nem számítotam rá, hogy itthon lesz. - vallom be, bár azzal, hogy most az előzőekhez képest itthon van, valószínűleg ő is számolt a meglepetés erejével. Néhány másodperc hatásszünet kell, mire felmérem, hogy ha a kutya vizesen körbeugrálja a nappalit, abból sok jó nem származik, úgyhogy immár engedélykérés nélkül indulok a fürdő irányába egy tiszta törölközőért, futtában áttörlöm a hajamat, hogy ne színezzek össze semmit, aztán elkapva Beau-t jó alaposan megszárítom a bundáját. - Na gyere ide, ne vizezz össze mindent! - törölgetem egyenként a tappancsait, és elfeledkezem közben arról, hogy ebben a pózban Beau bizony ki fogja használni a fölényét, hogy végignyalja az arcomat. - Fúj, Beau, ne mááár... - Összeráncolt arccal próbálom elfordítani a fejem, még a szemem is szorosan behunyom, aztán nemes egyszerűséggel beletörlöm az arcom a pólóm vállába. Talán egy fürdetés sem ártana, bár inkább nem vetem fel, mert a kutyát ismerve, ha ez rám maradna, inkább ő fürdetne engem, mint fordítva. - Kettővel.. - válaszolok aztán, ahogy befejezema birkózást a kutyával és a törölközővel. A végén már a földön ücsörgök csak és kifújom magam, persze azért most már jobbára nekem is ázott kutyaszagom van. Elővigyázatosan négy zacskót szuszakoltam a zsebembe induláskor, amibe a kutyapiszkot csomagolhatom, a maradék kettőt kihalászom most a zsebemből és visszasüllyesztem a fiókba. Igyekszem egy kicsit környezettudatosan csinálni, amit csinálok, de azért meg kell mondanom zavar, hogy most minden lépésemet szemmel tudja tartani. Mennyivel fesztelenebb vagyok, ha csak Beau van itt, aki nem tud árulkodni, ha véletlenül olyanhoz nyúlok, amihez nem kellene. - Azt hiszem, megmosom a kezem... - jelentem be aztán nagy sóhajjal. Késztetést érzek rá, hogy ne mászkáljak már olyan magától értetődő lazasággal a lakásában, pedig már nagyjából mindenről tudom, hogy hol találom. Nem túl személyes ez? Mármint... Pascal tuti kinyírna, ha tudná, hogy csak úgy átjárok a dokijához kutyát sétáltatni. A kézmosás viszont épp csak annyit ér, mint halottnak a csók, de legalább a kezemet lecsutakoltam, a tökörbe nézve konstatálom, hogy valóban szépen megázott a frissen festett hajam, még elég vad a színe, még nekem is szoknom kell. Biztos sokkoltam vele a dokit is, elég rég nem láttam, ami azt illeti. Kicsit fura is volt, hogy enged csak úgy a lakásában mászkálni, biztos csak ellenőrizni akar... Vagy valami ilyesmi.. - Nem lógok, most tényleg nem... Igazából már nincs sok hiányzásom, nem is tehetném, de az utolsó órám tesi volt, és hát... Nem kell bejárnom tesire.. - rántok vállat, majd a is fiókhoz lépek és addig turkálok a kis zsákban, mígnem kihalászok belőle egy ismerős fehér csomagolást, egy szem Raffaellot, meg mellé egy Schokobons-t. Tetszik ez a rendszer, tartom is magam hozzá, bár az elején nem igazán értettem, minek ezt ennyire felfújni. Mostanra viszont már rutinnak számít, hogy lelkesen túrom végig a kedvenceimért, pont annyira megszokott, amennyire ismerem nála a járást. Nagyjából. - Ma korán végzett, Dr. Jessen? Vagy.. aggódott Beau-ért? Tudom, hogy nem bírja a dörgést, legutóbb elég tanulságos leckét kaptam, szóval figyeltem rá, hogy hazahozzam a vihar előtt, csak.. A kapuban azért utolért minket. - meg se várom a válaszát úgy mentegetőzöm előtte. Mert legutóbb jól megjártam, mikor úgy kellett hazacibálnom a kutyát, aki félt a hangos dörgésektől, pedig még csak nem is esett... És mert valamiért fontosnak tartom a véleményét, talán a közös titkunk miatt, vagy mert nem úgy kezel, mint egy gyereket. Elvégre ez a szakmája, tudja, hogy kell bánnia az emberekkel. Nekem viszont úton-útfélen eszembe jut, hogy az öcsém azért jár hozzá, mert kell, én meg azért, mert szeretek Beauval foglalkozni. Egy kicsit olyan, mintha lenne egy kutyám, aki sosem volt. Vagy ilyesmi. Hülyeség az egész.
Én is szoktam beszélni a kutyámhoz, ahogy a legtöbb igazán kutyás gazda, így csak jót mosolygok a nem létező (bár újabban növő) bajszom alatt, mikor meghallom Olympe szavait, melyek egyértelműen nem nekem szólnak. Szinte kimondatja magát velem a kéretlen válasz, hogy igazán köszönöm a dicséretet, már ami a modoromat illeti, de nem szándékozom halálra ijeszteni azzal, hogy a semmiből szólalok meg. Megvárom, hogy előbb vizuális ingerként érjem. Az ő korosztálya túl sok horrorfilmet néz. – Terv szerint nem is lennék – ül halovány mosoly az arcomra. Nem kétséges, hogy mikor először megjelent ezzel a hajszínnel itt, meglepődtem; valószínűleg nem is várt más reakciót, sőt, a testtartásából ítélve szinte várta, hogy megjegyzést teszek rá. Nem tettem. Miért tenném? Nem a lányom, és ha az is volna… Ez csak haj. A festék kijön belőle, vagy vissza lehet festetni, ha szeretné, és tizennyolc évesen már elég érett ahhoz, hogy döntéseket hozzon a saját testével, kinézetével kapcsolatban. Azt nem tagadom, hogy kipuhatolni azért próbáltam, mi vezette rá a hirtelen váltásra, de nem kaptam egyenes választ, én pedig nem kérdeztem rá egyenesen. Még. Tulajdonképpen még tetszik is a szín. – Az alsó fogas, fekete az övé – teszem hozzá, mikor látom, hogy a fürdőszoba felé indul. Nem mondom, hogy egyszerű kiszedni a kutyaszőrt a törölközőből, így mondtam volna, hogy fogjon nyugodtan egy másikat, de nem hagyott rá időt. A szárítás okos ötlet, bár the damage has been done, a padlót mindenhol vízfoltok és nedves tappancsnyomok tarkítják, akárcsak a nadrágom szárát. – Csak víz, majd megszárad. – Túl sokszor fürdettem már ahhoz, hogy tudjam, teljesen felesleges megpróbálni kezelhető keretek között tartani ilyenkor; olyan, mint a Szörnyecskék, ha víz éri, megőrül, és rendszerint úgy szalad körbe-körbe, mintha legalábbis viszketőporral szórtuk volna be, mindenhez dörgölőzik, mint egy eszement. Különösen szeret csúszkálni; bár azt szárazon is. A folyosószőnyeget például rendszeresen összegyűri. Néhány pillanatig a szemem sarkából figyelem Olympe hadakozását a kutyával. Ilyenkor tényleg nem tűnik rossz döntésnek; az előző sétáltatóval sem volt kifejezetten probléma, de Beau nem rajongott érte jobban, mint egy átlagos emberért az utcán. Olympe inkább Janine-szerű szinteket ugrik meg, és már elsőre is úgy üdvözölte, mintha régi ismerős lenne; mintha talált volna a szagában valami ismerőset… – Van fertőtlenítő a szekrényben, a második polcon – szólok utána. Szükségesnek érzem kiemelni, melyiken, mert ami nekem még bőven átlátható magasság, az neki már pipiskedést igényel. Egyébiránt nem tudom, mennyire bacilus-megszállott, de néha jó érzés igazán tisztának érezni az ember kezeit. Míg ő a fürdőben tevékenykedik, én szórakozottan simogatom Beau feje búbját, már amikor megáll mellettem, nem pedig fel-alá rohangál, tekintetem pedig a könyvre vetem, a megfelelő bekezdést keresve. Pedig emlékszem, hogy valahol itt volt… – Mm-hm – vonom fel egyik szemöldökömet némileg sokat sejtetően, ami a hiányzást illeti. Nem azt kérdőjelezem meg, igazat mond-e nekem, hanem azt, hogy valóban ilyen visszafogó erővel bírna-e számára az, hogy egyszerűen nem hiányozhat többet. Én csak örülök, ha valóban; és azt kívánom, bár mindenki ilyen keményen venné a kérdéskört. – Rendben – csóválom meg a fejem végül, visszakozva; ha azt mondja, nem lóg, hiszek neki. Végül sikerül megtalálnom a megfelelő cikket, így a pontos oldalszámot is fel tudom vésni forrásanyagként. A kiíráshoz és feldolgozáshoz most egyébként sincs időm. – Magányos voltam – közlöm szinte már bánatosan, de elég egy pillantást vetnie az arcomra, hogy lássa az ott bujkáló kaján mosolyt. – Még nem végeztem, de a következő időpontom még két órányira van, és szükségem volt a könyveimre a tanulmányhoz, amit írok. És éhes lettem – ismerem be. Az legalább olyan fontos körülmény volt, mint a szakirodalmi hivatkozások összegyűjtése. Bár a magányosságban is lehet valami; elvégre, még mindig egyedül vagyok bent, és Jan sem ér rá csak úgy, bármikor beszélni telefonon vagy Skype-on. – Fél óra és kész, egyébként; nem szeretnél maradni? Mármint, még ha a sülthús és a krumpli nem is tudna meggyőzni, ami egyébként jelzem, egy egészséges, sportolóknak szükséges kalóriamennyiséget tartalmazó vacsorának illene be… Akkor sem hiszem, hogy egy ilyen zuhéban kellene útnak indulnod – mutatok az ablakra, melyet szinte átláthatatlanná tett a kövér cseppekben zuhogó eső. Jó ideje nem esett már, és a haragos szürke égből ítélve, nem is két perc múlva tervez elállni. – Ha gondolod, és vársz addig, míg eszem, szívesen elviszlek kocsival, haza, egy megállóba, ahogy szeretnéd. Lehet, hogy már melegszik az idő, de azért csúnya volna, ha holnap az anyád vöröslő fejjel törné be az ajtómat, mert hagytam, hogy megfázz – vigyorodtam el szélesen. Volt egy időszak, amikor a dühös Joanne gondolata, hogy is mondjam…. felettébb izgatóan hatott rám. Most már inkább csak mókás. És egy egészen kicsit izgató. – Arról nem beszélve, hogy kár lenne a hajszínedért. Nem ülök le ahhoz, hogy bepötyögjem a számokat a dokumentumba; néhány koppanás, mentés, és lecsukom a laptop tetejét. Mindegy, mi Olympe válasza, illetlen volna visszaülnöm dolgozni. – Képzeld, egyébként… Épp az egyazon szülők által nevelt gyerekek fejlődési különbségeiről írok, különösen monozigóta és dizigóta ikrek esetében. Tudod, a pszichológia egyik nagy, örök kérdése, a nature or nurture… Nincs kedved kitölteni egy kérdőívet? Névtelenül, persze – mutatok az asztalom egyik végén felpolcolt, kisebb papírhalomra, mely katonásan összerendezve, még jóformán frissen nyomtatva várja a kitöltést. Az egyetemen terveztem szétosztani, illetve megkérni a gyakornokokat, hogy próbálkozzanak vele. – Kapsz egy egész rúd Raffaellot, ha kitöltöd.
Kezdőlap
…parents can treat their children differently, such examples of differential parenting even appear between monozygotic and dizygotic twins. Although supposedly raised among shared conditions, unique experiences, traits, abilities and interests, which are referred to as non-shared environmental influences, such differences are important sources contributing to development. Despite this importance, the testing of afore mentioned influences can be challenging due to the complex relationship between genes and environment… Hátra dőlök a gurulós irodai széken, kiropogtatom a nyakam, az ujjaim, a hátam. Felettem áll a képesség, hogy a fiatalabb generációk hogy képesek órákig, önszántukból görnyedni a billentyűzet fölé. És még mindig csupán az összeszedettebb bevezető második bekezdését pötyögöm; a Word előző két oldalán csupán az igen rövid ismertető, kutatási módszer, konklúzió, szakirodalom található, amely meg sem jelenik az APA cikkében, de a szerkesztőségben elsuvasztják egy mappa mélyére. Nem zavar. Igaz, a cikk vázát már jó előre kidolgoztam, s él előttem a vonala, a lendülete. A lendülete, amely annyira nem ereszt, hogy nem csak az irodámban késztetett jegyzetelésre, itthon is a laptop elé vonzott.
